Felhívás A Médiakutató c. folyóirat publikációs versenyt hirdet. Színvonalas tanulmányokat várunk elsősorban az új média, migráció, médiajog témáiban. Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft.

A 40000 és 20000 karakteres írásokat az címre várjuk, a honlapunkon megadott formátum figyelembevételével.

A beérkezett írásokat double-blind peer review (kétszeresen anonim lektorálás) módszerrel értékelik a szerkesztőség tagjai, illetve felkért bírálók.

A pályázatok beküldésének határideje: 2017. szeptember 30.

A szerkesztőség fenntartja a jogot, hogy megfelelő pályamunkák hiányában az eredményhirdetéstől eltekintsen, vagy kevesebb nyertest hirdessen.

Médiakutató 2002 nyár

Választás

Zöldi László:

Két vas a tűzben

A GLOKÁLIS SAJTÓ A VÁLASZTÁSI KAMPÁNYBAN

 

 

„Ha túl közel megy az író [a hatalomhoz], megég, ha túl távol tartja magát, befagy.”

 Betha Bulcsu1

Hogyan viszonyultak a különböző politikai pártokhoz a megyei napilapok a 2002-es választási kampány kiélezett időszakában, és hogyan igyekeztek megfelelni olvasóik elvárásainak? Menynyit költöttek a pártok a vidéki sajtóban közzétett politikai hirdetéseikre? Az alábbi írás ezekre a kérdésekre keres választ.

Kulcsfogalmak

Mielőtt részleteznők, hogy a 2002. évi országgyűlési választások kampányában milyen szerepet játszottak a vidéki napilapok, érdemes tisztázni négy fogalmat.

Glokális sajtó: azoknak a napilapoknak a laza hálózata, amelyekben egyszerre vannak jelen a globális és a lokális szempontok. Glokálisnak nevezhető tehát Magyarországon az olyan napilap, amely a rendszerváltás táján külföldi sajtóbefektetők tulajdonába került és manapság megyeszékhelyen jelenik meg. Tizennyolc van belőle, az elemzésben azért említek mégis húszat, mert akad két glokális jellegű városi napilap: a Dunaújvárosi Hírlap és a szegedi Délmagyarország.2

Még ennél is több napilap lát napvilágot a vidéki Magyarországon: a komáromi Komárom-Esztergom Megyei Hírlap, a miskolci Déli Hírlap és a békéscsabai Békés Megyei Napló. Csakhogy ezek az újságok nem külföldi tulajdonban vannak, következésképpen nem tartoznak a vizsgálódás körébe.3 Az alábbi újságok kerülnek tehát górcső alá: a Zalai Hírlap (Zalaegerszeg), a Vas Népe (Szombathely), a Napló (Veszprém), a Fejér Megyei Hírlap (Székesfehérvár) és a Dunaújvárosi Hírlap (Dunaújváros) – tulajdonosuk az esseni WAZ, magyarországi hálózatának neve: Pannon Lapok Társasága (PLT). A Kisalföld (Győr), a Délvilág (Szeged) és a Délmagyarország (Szeged) – tulajdonosuk a londoni Northcliff NG, magyarországi hálózatának neve: Lapcom Kft. A 24 Óra (Tatabánya), a Tolnai Népújság (Szekszárd), a Somogyi Hírlap (Kaposvár), az Új Dunántúli Napló (Pécs), a Petőfi Népe (Kecskemét), az Új Néplap (Szolnok), a Nógrád Megyei Hírlap (Salgótarján), a Heves Megyei Hírlap (Eger) és a Békés Megyei Hírlap (Békéscsaba) – tulajdonosuk a hamburgi Springer, magyarországi hálózatának neve: Axel Springer-Magyarország Kft (ASM).4 Az Észak-Magyarország (Miskolc), a Kelet-Magyarország (Nyíregyháza) és a Hajdú-Bihari Napló (Debrecen) – tulajdonosuk a bregenzi-passaui Funk Verlag, magyarországi hálózatának neve: Inform Kft.

Választási kampány 2002-ben: az országgyűlési választások első fordulója (április 7.) előtt 72 nappal kezdődött. A kampány eredetileg hadászati kifejezés. Azt jelenti, hogy a szembenálló erők felkészülnek a végső összecsapásra. Politikai értelemben pedig azt, hogy a sorsdöntő szavazás előtt a pártok eljuttatják üzeneteiket a választópolgárokhoz. Ennek egyik csatornája a nyomtatott sajtó.

Az egyenlő távolságtartás elve: a szerkesztőség nem részesíti előnyben az egyik vagy a másik pártot. Mindegyiktől igyekszik egyenlő távolságot tartani, hogy megtarthassa a politikusoktól való függetlenségét. Egyszersmind azonban mindegyikhez igyekszik egyaránt közel maradni, hogy munkatársai információkat szerezhessenek a politikusoktól. Ezt a dialektikát kellene naponként újra és újra kiharcolni. Az 1970-es és 1980-as évek talán leghatásosabb közírója, Bertha Bulcsu az angolszász sajtóból átörökített hagyományra utal mottóként kiemelt mondatában.

Az automatikus válaszadás joga: ha a többség elfogadtat egy döntést (a parlamentben vagy a helyi önkormányzatban), akkor nemcsak a többségi vélemény képviselője mondhatja el érveit, hanem a kisebbségbe szorult nézetek képviselői is kifejthetik felfogásukat az országos vagy helyi nyilvánosság előtt. A szintén angolszász sajtóhagyományból átörökített alapelv tehát azt a római korból való jogszokást jelenti, hogy hallgattassék meg a másik fél is.

A média tükrözze vagy formálja-e a politikát?

A választ a magyarországi sajtó legújabb kori sajátosságai motiválják. 1990-ben a külföldi sajtóbefektetők magukkal hozták ugyan az egyenlő távolságtartás elvét és az automatikus válaszadás jogát, Nyugat-Európában kikristályosodott gyakorlatuk azonban nehezen honosodott meg a vidéki Magyarországon. Ha meg akarjuk érteni a megyei lapok szerkesztőségében dolgozó újságírók 2002-es magatartását, akkor érdemes föltenni a kérdést, hogy a túlnyomórészt német sajtóbefektetők milyen újságírókat találtak a megyei pártlapok szerkesztőségeiben.

Olyan zsurnalisztákat, akik belegabalyodtak a politikába. Vagy azért, mert az egypártrendszer hívei voltak (őket nevezte az MSZMP egyik paraszti múltú vezetője – stílszerűen – a hatalom cselédeinek). Vagy azért kötöttek ki a politika uszályában, mert kétlelkűek voltak (a megyei pártbizottság éttermében ebédeltek, a megyei pártbizottság gépkocsiján jártak riportot készíteni, miközben egyre kritikusabban szemlélték a politikai-gazdasági viszonyokat). Vagy pedig az 1980-as évek közepétől ellenzéki húrokat pengettek, csatlakoztak valamelyik „alternatív” politikai csoportosuláshoz (még a rendszerváltás előtt kiléptek a megyei pártlap „állóvizéből” és regionális jellegű hetilapokat alapítottak). Más-más módon ugyan, de mindhárom vidéki újságíró-típus kapcsolódott „a” párthoz, majd a pártok valamelyikéhez. Ebből a politika iránti elkötelezettségből kellett őket kimozdítani.

A külföldi sajtóbefektetők olyan újságírókat találtak a vidéki Magyarországon, akik alig tették ki lábukat a szerkesztőségből. Majdnem mindent szűk körben és telefonon intéztek, az újságban közölt tények mögött kevés volt a tapasztalat. Nemcsak azért, mert a megyei pártbizottság hátráltatta az oknyomozást. Azért is, mert kényelmesebb volt az íróasztalnál tudatosítani az összefüggéseket. A tespedés nyomán előtérbe került a jegyzet, a publicisztika, az interjú (házhoz jött a beszélgetőpartner), és háttérbe szorult a valóságfeltáró riport. Ebből a szakmai bezápultságból kellett őket kimozdítani.

Sikerült is valamelyest, mindazonáltal jellemző az a felmérés, amelyet tíz évvel a privatizálás után végeztem (Zöldi 2001). Az egyik könyvkiadó felkérésére a glokális sajtóban tízezer helyi személyiséget kerestünk, hogy kérdőívet küldjön nekik, s aztán bekerülhessenek egy Ki kicsoda?-kötetbe. Az adatok másodlagos elemzése közben furcsa összefüggésre vetült fény. Az még csak településföldrajzi közhely, hogy Trianon után a több szentistváni vármegyéből összerótt „csonka” megyékben van egy székhely és van egy hajdani megyeszékhely (Salgótarján és Balassagyarmat, Debrecen és Berettyóújfalu, Békéscsaba és Gyula, Szolnok és Jászberény, Tatabánya és Esztergom, Győr és Sopron). Vagy van egy megyeszékhely és egy másik nagyobb város (Zalaegerszeg és Nagykanizsa, Székesfehérvár és Dunaújváros, Kecskemét és Baja, Szeged és Hódmezővásárhely). Csakhogy kiderült: minden harmadik hírben szereplő helyi személyiség a megyeszékhelyről kerül ki, ráadásul a strigulázottak csaknem kétharmada a két mértékadó városból. A maradék harmadrészen osztozik a tucatnyi kisváros és a 200-300 falu. Ennek a megyei sajtóadottságnak meglepő következményei lesznek a 2002-es országgyűlési választásokon, különösen az első és a második forduló között.

Ráadásul a külföldi sajtóbefektetők olyan újságírókat találtak a megyei pártlapok szerkesztőségeiben, akik járatlanok voltak a számítástechnikai kultúrában és inkább csak kapiskálták a korszerű lapcsináláshoz hasonlóképpen nélkülözhetetlen marketing-fogásokat. Számítógépes és marketing-alapismeretekkel kellett őket felruházni.

Az említett szempontok nyomán érzékelhető fejlődés azt sejteti, hogy a glokális sajtónak mindinkább tükröznie, nem pedig formálnia (gerjesztenie) kéne a politikai szándékokat és mozgásokat. Csakhogy a Nyugat-Európából átszivárgó gyakorlat magyaros módon valósult meg. 1989-90-ben a magyar újságíró okkal érezhette úgy, hogy rajta múlik a rendszerváltás. A média csakugyan formálta a politikát. Ez azzal a kedvező következménnyel járt, hogy az újságírók mérsékelték a politikai összecsapások hevességét: a rendszerváltás békésen ment végbe. Diszfunkciója viszont abban nyilvánult meg, hogy a média politikaformáló igyekezete nem kedvezett a szakmai visszafogottságnak.

Az egyenlő távolságtartás elvét sajátos módon valósították meg a (vidéki) szerkesztőségekben. Az egyenlő pártok között mindig volt két egyenlőbb. 1990-94 között a legnagyobb kormánypárt (az MDF) és a legnagyobb ellenzéki párt (az SZDSZ). 1994-98 között, ugyanebben a szereposztásban, az MSZP és a Fidesz. 1998-2002 között pedig a Fidesz-MPP és az MSZP. A magyar sajtó tehát két vasat tartott a tűzben, az egyik kedvezményezett majd csak megnyeri a választásokat. A felemás gyakorlat kiváltotta az úgynevezett kis pártok rosszallását. A két nagyhoz képest ugyanis kevesebb figyelmet és teret kaptak a (glokális) sajtóban.

Ennek ellenére, ha nehézkesen is, de tizenkét év alatt meghonosodott az a gyakorlat, hogy a helyi média inkább tükrözi a politikát, semmint formálja. Egy-két kivételtől eltekintve a glokális sajtó munkatársai folyamatosan közvetítik az országos és helyi politikusok véleményét. Noha éppenséggel megtehetnék, hogy a maguk felfogásával befolyásolják a megyei közvéleményt, hiszen politikai jegyzetíróként hiteles hangadók a helyi asztaltársaságokban. És éppen itt van jelentősége annak, hogy Magyarországon megkülönböztethető az országos és a glokális sajtó. Az országos napilapok (a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap, a Népszava) politikai befektetések. Elsődleges céljuk az, hogy politikai üzenetek juttatassanak el az olvasókhoz, akár veszteségesek is lehetnek. (A Népszabadság kivételével veszteségesek is.) A glokális újságok viszont gazdasági befektetések. Elsődleges céljuk a nyereségesség, nem lehetnek tehát veszteségesek.

Ilyenformán az országos napilapok politikailag tömbösödtek, egy átlagolvasó is könnyűszerrel helyezheti el őket a skálán. (Baloldalon a Népszava, mellette a Népszabadság, középen a Magyar Hírlap, a jobboldalon a Magyar Nemzet.) A glokális újságok viszont – többnyire egyedüli napilapként a megyében – nem engedhetik meg maguknak a politikai tömbösödést. A szerkesztés művészete éppen az, hogy a főszerkesztő miként mixeli a szociálliberális, illetve a konzervatív irányzathoz vonzódó publicisták tevékenységét. Ez a munkamegosztás és vélemény-arányosítás az országos újságokban elképzelhetetlen. Ezért például a vidéki napilapok a 2002-es kampányban hitelesebben tükrözték a politikai mozgásokat.

Glokális újságok a választási kampányokban

Négyévenként ismétlődő jelenség, hogy a választások előtt háromnegyed évvel a pártok mindig fölfedezik a helyi napilap, a vidéki sajtó jelentőségét. Augusztus 20-tól, amikor a politikai szezon beindul, a pártvezetők végigjárják az országot, eljutnak a megyei napilapok szerkesztőségeibe is. Lefényképeztetik magukat a számítógép előtt, interjút adnak. Aztán kampány idején a hasábokat megtöltik politikai hirdetésekkel. A választások második fordulója után pedig egy csapásra elfelejtik az egészet, hogy az önkormányzati választások előtt ismét rádöbbenjenek, mennyire fontos nekik a megyeszékhelyen megjelenő napilap. Majd három újabb évre elfelejtik a helyi médiumokat. Nincs ebben semmi meglepő: a magyar politikust munkája elsősorban a fővároshoz, az országos erőközpontokhoz köti. Szelektív módon használja a vidéki szerkesztőséget és újságírót.

A glokális sajtónak szintén vannak érdekei, sőt egymással ellentétes érdekei. A közszolgálati funkciót is ellátó szerkesztőségnek kötelessége arra ösztönözni az olvasókat, hogy minél többen menjenek el választani. Nyereségre törekvő vállalkozásként viszont abban érdekelt, hogy az adott körzetben érvénytelen legyen az országgyűlési, önkormányzati vagy időközi választás. Minél többször ismétlik meg a szavazást, a kiadóhivatal annál több politikai hirdetésre számíthat.

Tizenkét év alatt és három választás fáradalmai közepette honosodott meg az egyenlő távolságtartás gyakorlata. Következésképpen azt, amit a politikai pártok közszolgáltatás formájában – egyszerűbben fogalmazva: ingyen – nem kapnak meg, kénytelen-kelletlen kifizetik. Ez kedvező helyzetet teremt a kiadóhivatalok számára: a választások évében (1990-ben, 1994-ben, 1998-ban és 2002-ben is) sikerült bespájzolniuk. Az idén például egy-egy glokális újság politikai hirdetésekből átlagosan 20 millió forintos bevételre tett szert.

Ami az egyes pártokat illeti, 1990-94 között az MDF siratta a volt megyei pártlapokat – amelyeket kezelőjük, az MSZP külföldi tulajdonba mentett át –, de a végrehajtó hatalom átmeneti birtokosaként nem tudott velük mit kezdeni. Az MSZP 1994-98 között hálát várt azért, hogy 1990-ban a volt megyei pártlapokat külföldi sajtóbefektetőknek játszotta át. A hála azonban nem gazdasági kategória; a glokális szerkesztőségek jóindulatú semlegességet tanúsítottak az MSZP vetélytársa, a Fidesz-MPP iránt is. 1998-2002 között a Fidesz-MPP gyakorlatiasan közelített a glokális sajtóhoz; használta, de kerülte vele az érzelmi viszonyt. Az ellenzéki MSZP vezetése felfogta a helyi sajtó jelentőségét, de nem volt elég pénze ahhoz, hogy politikai üzeneteivel folyamatosan bombázza a vidéki választópolgárokat. Helyi szervezetei közül pedig nagyon sok játszotta a sértettet – okkal vagy ok nélkül.

Csakhogy egy politikai csoportosulás számára fontosabbak az érdekei, mint az érzelmei. Ha a kettőt összekeveri, akkor az óhatatlanul tükröződik a 2002-es szavazásokban.

 

(A kormányt alakító szocialisták veszítettek a vidéki Magyarországon.) Bár e sorok írásakor még kevés elemzés jelent meg az országgyűlési választásokról, az értékelők egyetérteni látszanak abban, hogy a pártok vidéki kommunikációja „paraszthajszállal” befolyásolta a végeredményt. Magyarországon ugyanis rengeteg olyan falu található, ahol nincs kábelhálózat. Ezért 1997, tehát a kereskedelmi televíziók létrejötte óta hiába csökkent tíz százalékosra a Magyar Televízió nézettsége, Fidesz-szempontból mégis érdemes volt fenntartani és tenyérből etetni. Az eldugott falvakban élők mást nem nagyon nézhettek, és jobb híján nézték is.

E jelenséggel magyarázható, hogy

„[a] polgári összetartás pártjai szinte minden olyan körzetben taroltak, ahol a földi sugárzású televíziók monopóliuma érvényes” (György 2002).

Egy másik médiaszakértő, aki egyébként évekig tagja volt az Országos Választási Bizottságnak, ugyanerről másként:

„Nem hiszem, hogy a Fidesz-kormányzat négy évvel ezelőtt arra gondolt, hogy majd regnálásának legvégén szüksége lesz olyan tömegekre, amelyeket csak a Magyar Televízió ér el, hiszen tényleg rajta keresztül mozgósította a vidéki választók jelentős részét” (Horvát 2002).

A választási szakértők finomelemzései valószínűleg igazolják majd György Péter és Horvát János közös tőről fakadó állításait. Igen ám, de az inkább pártszolgálatos, mint közszolgálati Magyar Televízió torz hatását ellensúlyozhatták volna a megyei napilapok.

A glokális sajtó megpróbált középen maradni a választási kampány alatt, s már ez is valami a „közszolgálati” televízió egyoldalúságához képest. Csakhogy a szétszórtan fekvő és terjesztési szempontból elszigetelt falvakba ritkán jut el a megye legolvasottabb újságja. Más napilapok még ritkábban, mert a helybéliek – talán csak a pap, az iskolaigazgató, a polgármester és a körorvos kivételével – nem olvasnak újságot. A megyei sajtó legnagyobb hiányossága viszont éppen az, hogy hajlamos megfeledkezni a falvakban élő emberekről. A gazdálkodók nem érzik magukénak a megyeszékhely és a második város újságját, mert keveset foglalkozik az ő gondjaikkal. Tény ugyanakkor, hogy mindent elfogadnak, amit látnak és hallanak a jószerint egyedül fogható Magyar Televízióban. Nem csoda, hogy az eldurvult kampányban manipulálhatónak bizonyult az aprófalvas Magyarország.

Ehhez párosult még az MSZP kommunikációs fölkészületlensége és az SZDSZ kommunikációs érdektelensége. Az egyik nem tudott mit kezdeni a falvak népével, a másik eleve lemondott arról, hogy kapcsolatot teremtsen vele. A konzervatív Magyarország első embere, Orbán Viktor viszont interjút adott a Magyar Televíziónak, beszédet mondott ugyanott, mondandóját megismételték a kereskedelmi tévékben is. Az országjáráson tovább sulykolt igéi termékeny talajba hullottak tehát. Az első és második forduló között eredményes kommunikációja kis híján a szociálliberális tábor országos kudarcát okozta. Nem azt állítom, hogy kizárólag a kiegyensúlyozottságra törekvő glokális sajtó városközpontúságával magyarázható az országgyűlési választások egyik ellentmondása. Csupán azt, hogy eme összefüggés felismerése nélkül nem érthető a konzervatív oldal sikere a vidéki Magyarországon.

Egyenlő mércével?

A külföldi sajtóbefektetők különböző múlttal érkeztek, mindazonáltal az itt töltött tucatnyi esztendő alatt hasonló koreográfia szerint végezték a dolgukat. Csak felsorolásszerűen: a számítástechnikai bázis megteremtése, az alternatív terjesztés kialakítása, a nyomdakoncentráció, az internet-rendszer és a központi cikkellátó létrehozása. Szakmailag pedig az egyenlő távolságtartás elve és az automatikus válaszadás joga. A közös kampány tanulság úgy foglalható össze, hogy minden pártnak a rendezvényeiről ugyanannyi hír és tudósítás jár, a jelentősebb politikusvendégeknek pedig egy-egy interjú.

Az egyenlősdi odáig fajult, hogy se szeri, se száma azoknak a politikai közleményeknek, amelyekből kiderül: az ügyeletes szerkesztő kínosan vigyázott arra, hogy sorra pontosan ugyanannyi lásson napvilágot mindkét pártról. Egyik cím se legyen hosszabb a másiknál, még a betűtípusban se legyen eltérés. Az Új Dunántúli Napló szerkesztősége például átmenetileg megszüntette nagy találmányát, a szerdánként megjelenő politikai rovatát, amelynek egy kolumnáját a politikai pártok Baranya megyei szervezetei éveken át kedvükre írhatták tele. A kampány kezdete óta napi rendszerességgel adott hírt a kampányeseményekről. Az ötödik oldal alsó harmadában kialakított egy választási rovatot. A szövegmezőt három egyenlő részre osztotta, és három párt között osztotta el. Ugyanez a méricskélés jellemezte az osztrák, illetve angol tulajdonba került újságok, valamint a német illetőségű pannon lapok kampánygyakorlatát is.

Jellemző példával szolgál az egyik miskolci napilap. A „Választás 2002” felcímú rovatban két rövid, egyenként 26 soros tudósítás olvasható két kampányeseményről. Az egyik az FKGP miskolci rendezvényéről, a másik a Fidesz-MDF sátoraljaújhelyi összejöveteléről készült. Megszámoltam a címbetűket: a Torgyán-féle kis gazdák 24 leütésnyi helyet kaptak, koalíciós társaik 26-ot.5 A győri Kisalföld hasábjain kétszer kéthasábos interjú látott napvilágot Kuncze Gáborral, az SZDSZ elnökével, illetve Torgyán Józseffel, az FKGP elnökével.6 Mindkét beszélgetés címe két-két szó, az azonos nagyságú fényképek egyaránt a cikkek jobb felső sarkában láthatók. Kínos arányosságról tanúskodik a székesfehérvári napilap gyakorlata is: 44 soros tudósítás jelent meg Pallag László kisgazda politikus sajtótájékoztatójáról. Mellette, szintén 44 sorban tudósítás egy Centrum-összejövetelről. E közlemények abban különböznek a többitől, hogy a szerkesztőség egyazon súlycsoportban lévő pártokat társított.7

Amit ezen túl kértek a pártok és politikusok, azt már meg kellett fizetni. Az üzletileg gyümölcsöző felfogás hátránya: amelyik politikai csoportosulásnak több pénze van, az előnybe kerül a többivel szemben. Egy újabb példa, amely szakítani látszik a viszonylagos egyenlősdivel. Részlet egy glokális szerkesztő e-mailjéből:

„Az idén először megfizettettünk mindent. Korábban a pártok hetente egyszer kijelölhettek egy-egy kampánygyűlést, s mi azokról grátisz tudósítottunk. Ezen felül ingyen közöltük a gyűlések helyét, időpontját, és minden képviselőjelöltről közöltünk egy harminc soros, fényképes anyagot. Az idén mindegyik párt annyi kampányrendezvényről írathatott, amennyiról csak akart, de meg kellett fizetnie a helyet (kivéve, ha pártelnökök vagy miniszterek látogattak a megyébe). Igaz, nagyon jelképes összeget szabtunk meg, egy harminc soros tudósításért hatezer forintot plusz áfát, ha fényképet is rendelt hozzá, akkor hétezret plusz áfát kértünk. A mínuszos hírekért háromszáz-ötszáz forintot kértünk. Úgy gondoltuk, ezek az összegek nem megerőltetők azok számára, akik a parlamentbe készülnek, még akkor sem, ha zsebből kell nekik fizetni. A politikai hirdetéseket rendes tarifán vettük fel.” 8

Mielőtt azonban a politikai hirdetésekre kerítenők sort, érdemes kibontani egy olyan összefüggést, amely közvetlenül nem bizonyítható. A Springer-lapok mindegyikében felbukkant egy feltűnő fotó: Orbán Viktor miniszterelnök a vendéglátó cég magyarországi ügyvezetőjével. A politikus belemosolyog a fényképezőgépbe, s maga elé tartja a Somogyi Hírlapot. (Bizonyára nem véletlen, hogy éppen azt. A Springer-lapokat központi cikkekkel ellátó Ferenczy Europress ideiglenes vezetője a Somogyi Hírlap főszerkesztője.) Vajon mi késztethette a hivatalban lévő kormány fejét, hogy bokros teendői közepette időt szakítson a látogatásra? Vajon mi késztethette a Fidesz-MDF közös miniszterelnök-jelöltjét, hogy mintegy reklámemberként harangozza be a kaposvári újságot?

„Természetesen” az MSZP miniszterelnök-jelölje is fölkereste a Springer-főszerkesztők egyik tanácskozását, bár Medgyessy Péter nem reklámozta a kilenc napilap valamelyikét. Az igazságtól aligha áll távol az a magyarázat, hogy a két politikai ellenlábas számára létfontosságú volt a fél Magyarországot felölelő laphálózat rokonszenve, de legalábbis jóindulatú semlegessége. Egy kissé előreszaladva, számításaim szerint a választási kampányban 340 millió forintot költöttek glokális hirdetésekre a pártok, ebből 250 milliót a Fidesz-MPP és kapcsolt részei. (A Miniszterelnöki Hivatal, az Országimázs Központ, az Ifjúsági és Sportminisztérium, valamint olyan civil szervezetek, amelyek az első és második forduló között bukkantak elő az ismeretlenség homályából, hogy kifejezzék tiltakozásukat a szocialisták valószínűsíthető országlása ellen.) Az MSZP „csak” 80 millió forinttal és a választási győzelem reményében néhány ígérettel járulhatott hozzá a glokális sajtó felvirágzásához.

A summából a Springer minimum 100, illetve 30 millió forintra tett szert, bizonyítván a cég német nyelvterületen közismert üzleti hitvallását: „Mi nem job vagy baloldaliak vagyunk, hanem nyereségpártiak”. A kampánygyakorlat pedig sajátosan alakult a magyarországi hálózat lapjaiban.

A Munkáspárt hadállásai erősnek látszottak Észak-Magyarországon, például Salgótarjánban és környekén. Annak az ellenzéki pártnak, amelynek költségvetéséből mindössze 300 ezer forint jutott politikai hirdetésekre a glokális sajtóban, nyilván nem volt mindegy, hogy „grátisz” foglalkozik-e vele a Nógrád Megyei Hírlap. Az újság egyik februári számában meglepő cikk jelent meg az első oldal alsóharmadában. Szokatlan, hogy nincs címe, csak alcíme: „Interjú Thürmer Gyulával, a Munkáspárt elnökével”. Az átlagosnál kisebb betűtípussal, hathasábnyi terjedelemben tartalmazza a politikus gyújtó szavait.9 A cikk végéről hiányzik a szerzőneve, csak egy zárójeles jelölés olvasható: „(PR)”. A szerkesztőség politikai hirdetésként kezelte és fizettetett érte.

Az Új Néplap egyik számában is „ikszes” írás jelent meg, ezúttal Keller László sajtótájékoztatójáról.10 Csakhamar kiderült, hogy a megyei napilap nem volt hajlandó tudósítást közölni a szocialista politikus szolnoki látogatásáról. Mellékesen egy-két nappal azután, hogy az ellenzéki honatya parlamenti felszólalása nyomán a Fidesz-MPP vezetői lehazaárulózták az MSZP politikusait. Vajon a helyi újság számára miért nem volt hírértéke a miniszterelnök által személyesen lehazaárulózott képviselőnek? Aki egyébként tízkilós betondarabbal érkezett a sajtótájékoztatóra, amelyet a Vegyépszer „építette” autópálya összetöredezett széléből hozott magával. A szocialisták 37500 forintot fizettek az általuk íratott és fényképeztetett tudósításért.

A sajtótörténeti kuriózum szakmai tanulsága: a glokális lap szerkesztőjének immár nincs szüksége munkatársakra, hogy begyűjtsék a híreket. Elég az újság oldalait bérbe adni a politikai pártoknak, amelyek értesíteni akarják valamiről az olvasókat, vagyis a választópolgárokat. Aztán a párt megtartja a sajtótájékoztatót, megíratja a tudósítást és kifizeti a hirdetést. Nem rossz üzlet. Különben az ikszes tudósítás alján tanulságos mondat olvasható: „Bővebben: ...”. Érdeklődésemre az ellenzéki párt egyik illetékese kifejtette, hogy a diszkriminációba nem nyugodtak ugyan bele, de ha már így alakult a helyzet, akkor kitalálták, hogy aki nem akarja beérni azzal, amit az újság közölt a rendezvényről, miként juthatna hozzá további részletekhez az internet révén. Az egy sorért meg a szintén közöltetett pártlogóért alkalmanként 4 100 forintot fizettek a megyei lap kiadóhivatalának. Megéri – tette hozzá a kommunikációs szakember –, mert a honlapjukat mindig fölkeresi 30-40 érdeklődő, olykor 50 is. Sose lehet tudni – mondta –, hátha ezek a plusz-információk döntik el a választókörzet sorsát. (A jelek szerint el is döntötték.) Vajon van-e abban részrehajlás, hogy az ilyen és ehhez hasonló esetek kizárólag az ellenzéki pártok pénztárát szegényítették? A vezető kormánypárt anyagi erejével magához édesgethette az egyik vagy a másik laphálózat budapesti központját, amely azonban a helyi szerkesztőségek gyakorlatát csak motiválhatta, de alapjában nem befolyásolhatta. Mert mi akadályozhatta volna meg a helyi kiadóhivatal vezetőjét, hogy az MSZP politikai hirdetését az első oldalra vagy a hasonlóképpen olvasott sportoldalra tördeltesse? És nem föltétlenül azért tördeltette, mert rokonszenvez a legnagyobb ellenzéki párttal, hanem mert 12 év alatt megszokta, hogy egyenlő mércét alkalmazzon.

A kampányelképzelések helyi módosítására lehetőséget adott az is, hogy a globális sajtóban két kasszára dolgoztak. Különvált egymástól az a pénz, amelyet a hálózati központok kaptak a pártoktól és a pártközeli kifizetőhelyektől, illetve az a pénz, amelyet a helyi pártszervezetek és a hozzájuk kötődő helyi vállalkozók utaltak át a helyi kiadóhivatalokba. Ennek aránya – több forrásból ellenőrzött becslések szerint 30:70 százaléktól 10:90 százalékig terjedt. Vagyis ha a 20 millió forintnyi átlagos kampánybevétellel számolunk, akkor egy nagyobb szerkesztőség helyi bevétele meghaladta a hatmillió, egy kisebb szerkesztőségé pedig a kétmillió forintot.11

Politikai hirdetések a kampányban

Utaltam már rá, hogy ha egy tehetősebb párt előnyt akar szerezni a vetélytársaival szemben, akkor nem elégszik meg a közszolgálati jellegű közleményekkel. A glokális sajtó esetében az a tét, hogy a benne olvasható üzenetekkel 2,7 millió vidéki választópolgárt lehet elérni. Kivágatonként számoltam össze a választási kampány idején megjelent közszolgálati és fizetett közleményeket. A 20 vidéki napilapban 3 000 darab politikai témájú cikk látott napvilágot. (Az adat nem tartalmazza a híreket.) Valamivel több mint 1 500 volt fizetett hirdetés, minden második közlemény tehát.

Tanulságos az arányok havonkénti módosulása. Az összehasonlítás kedvéért annyit érdemes megjegyezni, hogy egy normális hónapban 300 körül van a politikai témájú közlemények száma a glokális sajtóban. A politikai hirdetések száma elhanyagolható. A pártok, még inkább a helyi politikusok legföljebb nők vagy anyák napján, esetleg május elseje előtt fordulnak fizetett közlemények révén az olvasók jól körülhatárolható rétegeihez.

2002 januárjában 363 politikai témájú közlemény jelent meg, ebből 101 volt a hirdetés. Vagyis minden három politikai üzenetből egy a fizetett hirdetés. Februárban 503 politikai témájú közlemény látott napvilágot, ebből 187 volt a hirdetés. Vagyis minden négy politikai üzenetből egy a fizetett hirdetés. (Ennek oka: az úgynevezett miniszterelnöki jelentés hirdetési sorozat formájában való megjelentetése befejeződött, s Orbán Viktor országos kampánykörútja még nem kezdődött meg.) Márciusban 949 politikai témájú közlemény látott napvilágot, ebből 581 volt a hirdetés. Vagyis minden három politikai üzenetből csaknem kettő a fizetett hirdetés. (Ekkor csúcsosodott ki a szocialista miniszterelnök-jelölt, Medgyessy Péter országos kampánykörútja, és kezdődött a miniszterelnöké.) Áprilisban 1 086 politikai témájú közlemény jelent meg. Az első fordulóig, nem egészen egy hét alatt, 398. Az első és második forduló között 609. A második forduló utáni héten 79. Mindebből a politikai hirdetés 695. Az első fordulóig 307, az első és második forduló között 379, a második forduló utáni héten kilenc sajtókivágat. Vagyis minden három politikai üzenetből kettő a fizetett hirdetés.

A választások közeledtével folyamatosan csökkent tehát azoknak a politikai üzeneteknek a száma, amelyekért a pártoknak nem kellett fizetniük. Ami pedig az egyes pártokat illeti, az 1. táblázat igazít el.

1. táblázat. Politikai hirdetések száma a glokális sajtóban

Párt/intézmény/
szervezet
január február március április összesen
MSZP 6 30 165 306 507
Fidesz-MPP 4 29 161 196 390
Kormányzat (MEH, minisztériumok) 80 60 138 72 350
Centrum 1 25 9 46 81
SZDSZ 1 15 17 21 54
MIÉP 1 5 14 21 41
Országos
Választási Iroda
- - - 40 40
Függetlenek 11 9 9 4 33
FKgP - 3 18 11 32
Munkáspárt - 1 14 1 16
Civil szervezetek - - - 12 12
Reform Kisgazdapárt 1 1 1 1 4
Új Baloldal - 1 - 1 2
KDNP - - - 1 1
MDNP - - - 1 1

Tanulságos az átutalt összegek becslése is (lásd a 2. táblázatot). A számítást úgy végeztem, hogy a listaárak alapján adtam össze az 1 500 politikai hirdetés pénzben kifejezhető értékét, majd több forrásból – kiadóhivatali munkatársak és újságszerkesztők révén – ellenőriztem a becslést. A bevételeket tehát nem az olykor fantomizálódott átutalóhelyek alapján becsültem – a hiteles adatokat lehetetlenség hivatalosan megszerezni –, hanem a reklámok politikai tartalma alapján. Nem sorolom a Fidesz-reklámok közé például a Bozsik-program közismert hirdetését (az Aranycsapat játékosai láthatók az 1954-es fényképen, két válogatott focista arca helyett azonban a fotógrafikus két játékos kedvű kisfiú portréját varázsolta az egész újságoldalnyi terjedelmű közleményre). Noha az önmagában 15 millió forintos tétel okot adna a gyanúra, hiszen „véletlenül” az első és második választási forduló között csinál kedvet az Orbán-kormány látványos sportpolitikájához.

Érdemes figyelni azt az összefüggést, hogy a kampány kezdetén túltengenek a kormányzati forrásból fedezett – mondjuk így: közvetett – hirdetések, ahogy azonban közeledik a választások első és különösen második fordulója, úgy kerülnek előtérbe a közvetlen, immár a Fidesz-MPP költségvetéséből fizetett hirdetések. De mielőtt megnéznők, hogy a különféle pártok és szervezetek külön-külön mennyi pénzt utaltak át a glokális újságok kiadóhivatalaiba, nem árt tisztázni a csoportosítás módszerét is. Talán nem önkényes eljárás a MIÉP-et a konzervatív oldalon feltüntetni, holott egyebek között a csonka kuratóriumok példája is mutatja, hogy Csurka Istvánék előszeretettel nevezték magukat ellenzékinek. Látható lesz majd a táblázatból, hogy a radikális jobboldali párt vidéken milyen kevés pénzt költött politikai üzenetekre, holott a fővároson túli Magyarországon sokkal gyöngébb, mint Budapesten és vonzáskörzetében. Országszerte mindössze fél százalék hiányzott ahhoz, hogy bekerüljön a parlamentbe. Vajon milyen eredménnyel zárul az országgyűlési választások két fordulója, ha a glokális újságokban a MIÉP több pénzt áldoz – vagy áldozhat – a vidéki szavazók befolyásolására?

2. táblázat. Átutalások a glokális sajtó kiadóhivatalaiba

(millió forint, listaárak alapjánbecsült adat)

Párt/intézmény/szervezet január február március április összesen
Konzervatív oldal
Kormány 57,5 23 47 30 157,5
Fidesz-MPP 0,1 1,5 7 74 82,5
MIÉP - 0,3 0,3 3,7 4,3
FKgP - 0,15 0,4 1 1,5
Ellenzék
MSZP 0,5 5,5 17 50 73
Centrum 0,05 2,5 0,1 5,6 8,3
SZDSZ 0,1 1,2 0,3 1,5 3
Munkáspárt - 0,15 0,6 0,09 0,3
Semlegesek
Országos Választási Iroda - - - 5 5
Független képviselőjelöltek 0,1 0,3 0,1 - 0,5
Hirdettek még, kormánypárti célzattal
Reform Kisgazdapárt - - - 0,2 0,2
KDNP - - - 0,1 0,1
MAVÉP - - 0,05 - 0,05
MDNP - - - 0,03 0,03
Civil szervezetek - - - 3,5 3,5

Ami pedig a fajlagos költségeket illeti: ha Fidesz-közelinek véljük a kormányzati kiadásokat és a civil szervezetek által átutalt pénzeket (243,5 millió forintot), akkor egy Fidesz-hirdetés 324 ezer forintba került. De hogy elképzelhető legyen az egész, némi összehasonlítás. Ha tehát a kormányzat egy-egy hirdetésre 450 ezer forintot költött, akkor ez megfelel egy fél újságoldalnál (szaknyelven: fél kolumnánál) valamivel terjedelmesebb kép- és szövegmezőnek. Színesben, persze. Ha bizonyos civil szervezetek a két választási forduló között az ellenzéki pártok megkérdőjelezésére reklámonként csaknem 300 ezer forintot költöttek, akkor ez szintén fél kolumnányi, de fekete-fehérben. A Fidesz-MPP hirdetésenkénti 211 ezer forintos kiadása két vastag szelvényt jelent, amely színes és vízszintesen húzódik végig az egész újságoldalon.

A pénztelenebb pártok kevésbé bűvészkedhettek a költségvetési összegekkel, forrásként legföljebb a jövőbeli üzlet reményében „kölcsönző” magánvállalkozók jöhettek szóba. Az MSZP hirdetésenkénti 150 ezer forintja egy vízszintes szelvény, mondjuk, Medgyessy Péter mosolyog színesben, meg hozzá egy bélyegnyi szövegreklám. Az Országos Választási Iroda 125 ezer forintnyi fajlagos költsége azt jelenti, hogy a két kampánycsend napján egy-egy közleményt jelentetett meg, azonos terjedelemben, kétszer 20 újságban. A MIÉP, illetve a Centrum 100 ezer forint körüli reklámkiadása tulajdonképpen egy-egy szelvény hirdetés, színesben. Csurka „Pista” – a MIÉP hirdette ilyen családiasan a pártelnököt –, illetve Kupa Mihály színes mellképe, meg egy bélyegnyi információ. Az SZDSZ, illetve az FKGP 50 ezer forint körüli hirdetésköltsége bélyegnyinél terjedelmesebb szöveg-reklámot jelent. A Munkáspárt, illetve a független képviselőjelöltek 15-20 ezer forintnyi fajlagos kiadása nemcsak bélyegnyi hirdetést sejtet, hanem azt is, hogy nagyon híjával voltak a pénznek. A „futottak még” kategóriába tartozóknak – a Reform Kisgazdapártnak, az Új Baloldalnak, a KDNP-nek és az MDNP-nek – inkább csak ötezer forintos reklámokra tellett.

És akkor még szóba sem kerültek a városi újságok. A heti- és kéthetilapok nem tartoznak ugyan a mostani vizsgálódás körébe, annyit azonban érdemes leírni róluk, amennyit a Szerencsi Hírlap főszerkesztője megosztott e sorok írójával.12 A pártok 2002 első három és fél hónapjában 209 050 forintért rendeltek politikai hirdetéseket a kiadóhivataltól. Ebből 39 375 forintot a Fidesz utalt át, 107 550 forintot az MSZP. „A különbség – írja az önkormányzati kéthetilap vezetője – a többi képviselőjelölt és a jelölő szervezetek pénztárából került ki. Megjegyzem – teszi hozzá –, hogy a megyei napilapokban a Fidesz nyomult jobban, míg az MSZP a helyi lapokra számított a kampányban. „Mellékesen a szerencsi az a választókörzet, amelyben az MSZP jelöltje egy szavazattal győzött.

Magyarországon 221 városban van legalább egy heti- vagy kéthetilap. Ha a Szerencsi Hírlapéhoz hasonló bevétellel számolunk, akkor a kampányhirdetések összértéke 40 millió forint körül becsülhető. Ez kétszer akkora bevétel, amennyit egy glokális napilap kapott 2002 első három és fél hónapjában. A szerencsi, illetve Borsod-Abaúj-Zemplén megyei példa egyúttal azt is sejteti, hogy az önkormányzati választások közelgő kampányában a két nagy párt közül az MSZP megmarad jól bevált hirdetési módszerénél, a Fidesz politikai reklám-taktikájában pedig átteszi a hangsúlyt a helyi médiumokra.

És akkor az országgyűlési választások elemzésénél még szóba sem kerültek a magyar tulajdonban lévő vidéki napilapok. Vagy az „ingyenes” hirdetési újságok, amelyek kampányidőszakban azért vonzóak a pártok számára, mert a vidéki kis- és nagyvárosokban minden család postaládájába eljutnak. És nem is említettem a szórólapokat, amelyekre a pártok legalább annyit költöttek, mint a glokális sajtóban megjelent hirdetésekre. Mindez hozzávetőlegesen egymilliárd forintnyi kiadás a politikai elit számára. No meg az utcai plakátok, az SMS-ek, a telefonrögzítős üzenetek és a választási e-mailek. Becslésem szerint a vidéki kampányszolgáltatások értéke meghaladja tehát a másfél milliárd forintot. Vajon a különféle forrásokból fedezett helyi kommunikáció miként fért bele abba a 386 millió forintba, amelyet egy-egy párt kampánycélra költhetett?

Vegyünk egy példát! Számításaim szerint a Fidesz-MPP a megyei napilapokban 80 millió forintot költött el. Becslésem szerint legalább kétszer ennyit fizetett ki szórólapokra és hirdetési újságokra, helyi rádiókra és televíziókra. Az utcai plakátokat, az SMS-, a telefonrögzítős és villámposta-üzeneteket sem úszta meg 80 millió alatt. Ez már 320 millió. Maradt még 66 milliója a Magyar Televízióra, a Duna Televízióra, a tv2-re, az RTL Klubra, a Magyar Rádióra, a Népszabadságra és a Magyar Nemzetre. Feltételezhető azonban, hogy ezt a pénzt teljes egészében azokra a központi médiumokra fordította, amelyeket ezúttal meg sem említettem. És akkor miből telt a legnézettebb tévékre, leghallgatottabb rádiókra, legolvasottabb újságokra? Ha a választási győztesek megszorongatnák a veszteseket, csak a kampányüzenetek költségeinél néhány száz milliós túlköltekezést találnának. De vajon sarokba akarják-e szorítani a politikai ellenlábast?

1998-ban, az országgyűlési választások első és második választási fordulója között megijedt az MSZP. Horn Gyula kormányfő utasította a Miniszterelnöki Hivatalt, hogy utaljon át 60 millió forintot Szabolcs-Szatmár-Beregbe és Hajdú-Biharba. A kormányzati pénzt aztán elköltötték az MSZP politikai hirdetéseire. Az eredmény mindenesetre nem volt arányban a befektetéssel, mert jött az Orbán-kormány. Ám a végrehajtó hatalom új birtokosai a törvénysértés megállapítása helyett marketing-szakemberekre bízták a döntést (lásd még Zöldi 1998a). Akik levonták a következtetést: olyan kampányhelyzetet kell teremteni, hogy a vezető kormánypártnak legyen elég pénze a 386 millió forint fölötti hirdetésekre, ha úgy tetszik a helyi közvélemény megdolgozására. Gondoskodtak tehát olyan forrásokról és kifizetőhelyekről – „a látszatipar fellegvárairól”13 –, amelyek füttyszóra utalnak, de belül maradnak a törvényesség keretein.

Az Országimázs Központ, a Happy End és az Ezüsthajó Kft. esetében nem föltétlenül az a hiteles mozzanat, amit a szociálliberális publicisták és oknyomzó riporterek hangsúlyoztak, hogy az említett szervezetek és vállalkozások kriminalizálódtak volna. Sokkal több feltárni való akadna a kampánypénz-átirányítások ügyesen bejáratott mechanizmusában. Vajon az országgyűlési választások nyomán a végrehajtó hatalom új letéteményesei kivizsgáltatják-e, és ha igen, nyilvánosságra hozzák-e ezeket az összefüggéseket?

A hatalom tüzénél

Kövér László, a Fidesz-MPP „erős” embere másfél évvel ezelőtt egy sajtótájékoztatót tartott Bécsben, ahol egyebek között a magyarországi sajtóról is kifejtette a véleményét. Azt találta mondani, hogy a megyei újságokat régi „kommunisták” szerkesztik.

A 20 glokális újság főszerkesztője közül kettő volt 1989 előtt is főszerkesztő (az egyik most egy másik megyeszékhelyen dolgozik). És két olyan jelenlegi főszerkesztő van, aki a rendszerváltás előtt főszerkesztő-helyettes volt a megyei pártsajtóban. Az összes többi, tehát a 40 szerkesztőből 36 a fiatalabb korosztályhoz tartozik. Sok olyan harmincas újságíró akad közöttük, aki a környezetvédő mozgalmak aktivistájaként vált ismertté a szűkebb tájegységen belül. Nem kevesen rokonszenveztek is a Fidesszel. Még 1998 után sem fukarkodtak az elismeréssel, ám a választások közeledtével egyre kritikusabban szemlélték az Orbán-kormány ellentmondásos tevékenységét. Ha a Fideszben van készség arra, hogy feltárják a választási vereség okait, akkor érdemes lesz végiggondolni, hogy miért vesztették el a velük rokonszenvező vidéki lapszerkesztők támogatását.

A glokális sajtóról összegezhető kampány tapasztalat egyébként az, hogy megnyilvánulásaiban távolodott a vezető kormánypárttól, a fizetett hirdetésekben viszont túlsúlyba kerültek a konzervatív oldal üzenetei. A döntetlen azt sejteti, mintha a vidéki szerkesztők, újságírók és menedzserek megtanultak volna egyenlő esélyt adni a politikai pártoknak. A publicisták irálya kirajzolódik ugyan a cikkekből, ám a kampány ideje alatt nyílt állásfoglalásra a belső munkatársak ritkán ragadtatták magukat. A helyi publicista egyúttal a politikai rovat munkatársa is, akinek a kampányesemények közvetítése annyira lekötötte az idejét, hogy nem volt energiája direkt módon megfogalmazni a véleményét. Az Orbán-kormány hatalomgyakorlása iránti fanyalgás inkább csak a jegyzetek sorai közül, a glosszákból és az interjúk kérdéseiből érezhető ki.

Vajon az év eleji kampány tapasztalatok alapján mi várható az önkormányzati választásokig? A szerkesztőségek és kiadóhivatalok nyilván csak annyit változtatnak a bevált közléspolitikán, amennyire a hangsúlyok áttevődnek az országos öszszefüggésekről a helyiekre. Ezt a hangsúlyeltolódást megelőlegezi az országgyűlési választások sajtója. Legalábbis két glokális újságban, a kaposváriban és a szolnokiban gyakran tűnt fel az önkormányzati vezetők arcképe. Gyenesei István, a Somogy megyei önkormányzat elnöke – különben a Centrum képviselőjelöltje- harmincháromszor, Szita Károly kaposvári polgármester, a Fidesz-MDF képviselőjelöltje negyvenháromszor látszott a Somogyi Hírlap hasábjain. Szalay Ferenc szolnoki polgármester, szintén Fidesz-MDF képviselőjelölt beérte harminchat portréval az Új Néplapban. A kérdés nem is az, hogy a három helyi politikus miként lett a leggyakrabban látható személyiség a megyei napilapban. Sokkal inkább az, hogy a fényképezhetnék megkísérti-e az önkormányzati választásokra készülődő többi polgármester-jelöltet is.

Ha az elmúlt kampányban a glokális szerkesztők igyekeztek ellenállni az országos politikusok nyomásának, akkor vajon az eljövendő kampányban képesek lesznek-é nemet mondani a helyi politikusoknak? Újabb kérdés, hogy az egyenlő távolságtartás elve kiegészül-e az automatikus válaszadás jogával? Elvégre augusztus 20-án ismét mozgásba lendül a kampánygépezet, s egy-egy párt választási ígéreteiről illene megkérdezni a többi párt helyi vezetőjét is. Ezáltal a megyei újság még inkább tükrözné a politikai mezőnyben föllelhető nézeteket. S ami ezzel egyet jelent: teljesebben tájékoztatná az olvasókat.

A glokális sajtó olvasása közben érzékelhető a lassú, bizonytalan, de nyilvánvaló fejlődés. A jelek arra utalnak, hogy a külföldi tulajdonban lévő vidéki napilapok munkatársai két vasat tartanak a tűzben. Még taktikáznak a két nagy párt között, de már hajlamosak komolyan venni Bertha Bulcsu mottóként idézett mondatát: nem akarnak megégni a hatalom tüzénél, de nem is kívánnak didergősen csúszkálni a hatalom jegén.

Irodalom

Andok Ferenc (2002) Striga, pénz, blöff. Magyar Hírlap, április 3.

Bíró Mária (2001) Rosszkedvünk nyara. A politikai kommunikáció kísértetei. Népszabadság, augusztus 2.

Bodnár Lajos (2002) Kampány és kormány. Magyar Hírlap, március 25.

Fricz Tamás (2001) Média nélkül már nem megy? In: Csermely Ákos (szerk) A média jövője. Budapest: Média Hungária Könyvek

György Péter (2002) Választás és kommunikáció. Népszabadság, május 4.

Horvát János (2002) „Törvénysértés történt”. Bóta Gábor interjúja. Magyar Hírlap, május 11. Huszka Imre (2002) Kampány és vidéke. 168 Óra, január 24.

Juhász Gábor (1998) Kampánypénz-kanyarok Mozgó Világ, 12. sz.

Kéri László (2001) Körvonalazódó kampánykeretek Magyar Hírlap, november 10.

Krause, Stefan (1998) A magyar média és a választási kampány. Mozgó Világ, 9. sz.

Löffler Tibor (2002) Jön a koppenhágai expressz? Magyar Nemzet, február 1.

Róka Jolán (2000) Választási kampányfogások interkulturális jellemzői. In: Média az ezredfordulón, Szeged: Szegedi Tudományegyetem.

Szabados Krisztián (2002) Március: a Fidesz irányította a kampányt. Népszabadság, április 4.

Szabó Zoltán (2002) Újságok a kampányban. Fejér Megyei Hírlap, április 4.

Szilágyi Ákos (2002) Totális kampány. Népszabadság, május 11.

Zöldi László (1998a) Házaló politikusok. Választási kampány a vidéki sajtóban. Mozgó Világ, 9. sz.

Zöldi László (1998b) Háztáji politikusok. Önkormányzati választások a vidéki sajtóban. Mozgó Világ, 12. sz.

Zöldi László (2001) Akik a hírekben szerepelnek A glokális újságok belterjességéről. Kézirat.

Lábjegyzetek

1
Napló, Veszprém, 1993. december 18.
2
Lásd még a szerző „A glokális sajtó” című írását a Médiakutató 2001 téli számában – A szerk.
3
Sajtófilológusok a szememre vethetik, hogy nem említettem a Jászkun Krónikát, amely JászNagykun-Szolnok megye Tiszán inneni részén jut el az előfizetőkhöz. Ez igaz, csakhogy az évekkel ezelőtt önálló Jászkun Krónika az 1998. évi önkormányzati választások után néhány hónappal beolvadt a szintén szolnoki illetőségű Új Néplapba. Azóta az új tulajdonos, a Springer üzleti okból Jászkun Krónika fejléccel terjeszti az Új Néplapot a jászok lakta településeken.
4
A salgótarjáni és az egri napilap az egri nyomda tulajdonában van, s áttételesen kapcsolódik a Springer tulajdonszerkezetéhez. Szakmailag azonban a hét plusz két napilap egységet alkot, a szakirodalomban ezért írnak kilenc Springer-napilapról.
5
Észak-Magyarország, 2002. február 1.
6
Kisalföld, 2002. március 8.
7
Fejér Megyei Hírlap, 2002. április 3.
8
A kútfőt azért nem tüntettem föl, mert a villámposta-partner megkért, hogy – üzleti okból- tartsam titokban a nevét.
9
Nógrád Megyei Hírlap, 2002. február 6.
10
Új Néplap, 2002. február 9.
11
A számok hitelesek, az üzleti titoktartás kötelezettsége miatt azonban a források névtelenséget kértek.
12
Sárkány László villámposta-közlése (2002. május 17.)
13
Tamás Ervin publicista találó kifejezése a Népszabadság 2002. május 17-i számából.
Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink