Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2003 tél – Európa rovat

Sükösd Miklós

Kommunikációs deficit Magyarország európai uniós csatlakozásának médiabemutásában (3/5)

Kommunikációs deficit és megoldási irányok

Hogyan lehet javítani ezen a képen (amely egyébként sokat javult természetesen az elmúlt három évben, a koppenhágai csúcs után, a népszavazási kampányban pedig még sokkal nagyobb terjedelemben és sokkal jobb minőségben jelent meg a sajtóban a csatlakozás ügye)?

S az ehhez kapcsolódó, ezt felvezető kérdések: miért fontos egyáltalán a csatlakozási folyamat médiabemutatása? Mennyiben felel a média a megjelenítés minőségéért és mennyiségéért? Mekkora a média felelőssége az állampolgári érdeklődés és aktivitás alakításában? Az utóbbi kérdésre azt felelném, hogy nagyon nagy. Mindannyian tudjuk, hogy az emberek a médiából kapják a tényszerű információk, adatok, sőt az értelmezési keretek nagy részét. Mégis azt gondolom – elsősorban az állampolgári érdeklődés és aktivitás alakításában – a média felelőssége másodlagos a politikai osztály, a politikai elit felelősségéhez képest.

Ha Magyarországon az EU-népszavazás alacsony, 50 százalék alatti részvételi arányát nézzük, amely egyedülálló és a legalacsonyabb az újonnan csatlakozó országok között, azt nem varrhatjuk csak a média nyakába. Nem állítanék fel kizárólagos ok-okozati viszonyt az eddig elmondottak és az alacsony részvétel között. Lényegesebbnek tűnnek a politikai okok: a politikai osztály egyet nem értése, megosztottsága, a különbségek politikai marketing célú kommunikációs hangsúlyozása és az EU-csatlakozási kampány ebből következő felemás volta (Hegedűs, 2003). Például Szlovákiával ellentétben, ahol Dzurinda és Meciar együtt kampányolt az „igen” szavazat mellett. Ez az egység, közös elkötelezettség nem jött létre az ellenzék és a kormánypártok vonatkozásában Magyarországon. Ugyanakkor nem indult a támogatók és az ellenzők között nyílt sisakos, a társadalom egészét érvekkel és érzelmekkel megmozgató vita sem a csatlakozásról, amely pedig szintén magasabb részvételhez vezethetett volna, mint Írországban vagy a skandináv országokban.³ Ezt látom az egyik tényezőnek.

Egy másiknak pedig a kampánykezdés késői és hirtelen voltát. Lényegében 2003 februárjában–márciusában kezdődött az áprilisi népszavazást megelőző kampány, s a kommunikációs felkészülés előtte éveket csúszott. Ebben a 2002-ben hatalomra jutott Medgyessy-kormány elődei, az Orbán-kormány (1998–2002) és a Horn-kormány (1994–1998) felelősségét is látom. Csak halogatták, görgették maguk előtt az EU-csatlakozás igazi kérdéseinek, társadalmi hatásainak a bemutatását. Ha arra gondolunk, hogy Torgyán József földművelésügyi minisztersége idején nem éppen a tárgyszerű viták jellemezték a magyar agráriumot, amelyekben be lehetett volna mutatni a magyar mezőgazdaságot érő európai kihívásokat és lehetőségeket, akkor, azt hiszem, értik, mire gondolok. A kormányok hólabdaként vagy felcsavarodó szőnyegként görgették maguk előtt a csatlakozás kérdéseit. Nem néztek szembe azzal, hogy a csatlakozás kézzelfogható időn belül megvalósul, és erre az intézményépítés mellett kommunikációval is fel kell készülni. A kommunikációnak a közvélemény egészét és egyes társadalmi, szakmai csoportokat célzottan is meg kell szólítania, s ugyanakkor segítséget és lehetőséget kell adnia az önálló tájékozódásra és informálódásra (Horváth et al., 2002). A 2002 decemberi koppenhágai döntés után⁴ pedig hirtelen nagyon kevés idő maradt erre.⁵

A fentiekben azt látjuk: kommunikációs deficit jellemzi a magyar sajtót. Ezt kulcsszónak tartom. Mindnyájan ismerjük a demokratikus deficit kifejezést, amely az Európai Unióban honosodott meg a politikatudomány és a politika nyelvében. Azt jelenti, hogy az állampolgárok nem kapcsolódnak az európai intézményekhez, nem tekintik őket a realitáshoz (valóságos szerepükhöz) képest fontosnak, vagy – akár a valós folyamatoktól függetlenül – a nemzeti kereteket, a nemzeti parlamentet, törvényhozást tartják a legfontosabbnak. A demokratikus deficit fontos jele, hogy a szavazók kis számban vesznek részt az Európai Parlament választásain. Ennek megfelelően a demokratikus deficit legitimációs deficitet is jelent: viszonylag csekély az európai intézmények elfogadottsága, népszerűsége, támogatottsága, hitele s a beléjük vetett közbizalom.

A demokratikus deficitnek megvan a párja a kommunikációban is: a kommunikációs deficit fogalmát használhatjuk annak a médiaképnek a jellemzésére, amelyről beszéltem. Rituális, reprezentatív,⁶ személytelen, intézményes, diplomáciai jellegű, felülről lefelé haladó nyilvánosságról van szó, az Unió olyan tömegmédia-megjelenítéséről, amelyből kimarad a konkrét, személyes érintettség dimenziója. Kimarad az a szubjektív kérdés, hogy az egyes témák hogyan érintik az egyes európai polgárt, az egyént, a családját, a szakmáját, a lakóhelyét, a természetes és választott közösségeit; az érdekeit, az értékeit, az érzelmeit, az identitását. Az absztrakt, intézményi, külügyi-diplomáciai, fentről lefelé való közelítés élesen szemben áll a személyes és a társadalmi (családi, szakmai-munkahelyi, lakóhelyi) érintettség felismerésére alapozó, alulról felfelé is haladó kommunikációval. Míg az első jellemzően passzív befogadást (hírfogyasztást) feltételez, az utóbbi lehetőséget ad az aktív (proaktív és interaktív) kommunikációra. (Az utóbbiból következő kommunikációs lehetőségekről lásd Horváth et al., 2002.)

A kommunikációs deficitnek az Unió szervezeti felépítéséből és működési rendjéből következő okai is vannak. Ezek ugyanis nemegyszer ellentmondanak a média (elsősorban a tömegmédia) működésmódjának. A média számára a politikai hírértéket többek között a szereplők közötti nyílt, jól megragadható konfliktus, a személyesség (a konkrét, hús-vér szereplőkhöz köthető történetek, a megszemélyesített konfliktusok), a drámai fejlemények és a kérdéskör fontossága, relevanciája adják (Kotroczó, 2001; Meyer, 2003). Mindez azonban sokszor a háttérbe szorul az EU döntéshozatali eljárásában. A média nehezen tud fogást találni a zárt ajtók mögött folytatott, technokratikus-bürokratikus nyelven zajló hosszú tárgyalássorozatokon, amelyek szereplői a nyilvánosság számára kevéssé ismert kormányzati tisztviselők, szakértők és lobbisták (Meyer, 2003). A sokféle érdek lassú és körülményes szakpolitikai egyeztetése nem kedvez a történet drámai, kevés szereplőt bemutató narratív lehetőségeinek. A tagállamok vagy országcsoportok érdekkülönbségei az esetek túlnyomó többségében zárt szakértői, szakmapolitikai tárgyalásokon csiszolódnak közös állásponttá. A konfliktusok csak kiemelkedő, kivételes esetekben kerülnek nyilvánosságra megszemélyesítve, a média számára is jól megragadható drámai konfliktusok képében.

Ami pedig a belső, tagállami nyilvánosságot illeti, a tagállamok miniszterei és más magas rangú képviselői abban érdekeltek, hogy sikeres, eredményes tárgyalónak tűnjenek fel a hazai médiában (Meyer, 2003). Ezért magának az alkufolyamatnak a nyilvánossá tétele, a kiinduló pozíciók pontos, nyilvános rögzítése és a többoldalú, kölcsönös engedmények publikálása a tagállamok belső nyilvánossága számára nem áll a nemzeti képviselők érdekében. A „tagállamok kommunikációs hiánya” az EU döntéshozatali rendszerében segít megőrizni a rugalmas tárgyalási képességet, és az erős nemzetállamok képét erősíti (Meyer, 2003). Mindez természetesen hozzájárul az Unió demokratikus és legitimációs deficitjéhez.

A kommunikációs deficit tehát nem magyar sajátosság, még csak nem is a 2003-ban csatlakozó tíz új tagállam speciális ügye, hanem az Unió egészét átitató, az integráció alapvető tárgyalási, egyeztetési mechanizmusaiból következő strukturális probléma. Mindez azonban érvényes a csatlakozási folyamatra és az új tagállamoknak az európai nyilvánosságba most ágyazódó saját, belső nyilvánosságára is. Az európai uniós csatlakozási tárgyalások a média és a belső közvélemény számára nehezen követhetően, nagyrészt átláthatatlanul zajlottak. Bár a magyar tárgyalási pozíciók elvben hozzáférhetővé váltak, technokratikus-bürokratikus nyelvezetük a szélesebb közvélemény számára gyakorlatilag emészthetetlenné tette a tartalmukat. Maguk a csatlakozási tárgyalások a hatékony alku feltételeinek megtartása érdekében zárt ajtók mögött folytak, követésük sokszor a szakújságíróknak is nehézséget okozott. Tehát, bár a kommunikációs deficit az Unió egészét illető, évtizedes európai probléma, az új tagállamok már a kezdettől, a csatlakozási tárgyalásoktól halmozni kezdik belső, nemzetállami nyilvánosságukkal szemben a saját kommunikációs deficitjüket.

Hogyan lehet csökkenteni az uniós kommunikációs deficitet? A kommunikációs deficit csökkentésére számos szereplő és stratégia kínálkozik. Itt csak négy szereplőt említenék röviden: a hazai médiát, a magyar kormányt, az európai médiarendszert és az Európai Bizottságot.

A hazai médiáról hosszasan beszélhetnénk. Az eddigi tartalomelemzési eredmények tapasztalatait felhasználva át lehetne alakítani például a rovatstruktúrát a sajtóban, hogy az EU ne (csak) a kül- és belpolitika közötti, elkülönült rovat témájaként szerepeljen, hanem az európai tematika állandó harmadik dimenzióként jelenjen meg. Olyan új dimenzióként, amely áthatja, átmetszi valamennyi rovatot. Létezhet persze önálló EU-s rovat is, de az európai dimenziónak érdemes megjelennie a kulturális rovattól a színes és mozaik rovaton át a sportrovatig – a gazdaságot is beleértve, természetesen. Mindennek egyik konkrét megvalósulását jelentheti a brüsszeli tudósítók és a hazai szakújságíró kollégák közelebbi együttműködése, a brüsszeli és a hazai tematikák, információk, látásmódok egymáshoz illesztése – például közös cikkekben.

További lehetőséget jelent a cikkcserék, az európai mellékletek, a más európai lapokkal közös, többnyelvű mellékletek kialakítása. (Magyarországon az 1990-es években többek között a Magyar Hírlap vett részt ilyen többnyelvű, több lap által létrehozott közös melléklet kiadásában; az Élet és Irodalom egy időben Libération-mellékletet közölt stb.) További lehetőség a nemzetközi társszerzős munka. Rengeteg dolgot lehet és kell tennie a magyar sajtónak (s benne a réteg- és szakmai lapoknak), ha tartalmasan és célcsoportokra bontva kívánja kialakítani az európai uniós tagállammá váló Magyarország Unióhoz kapcsolódó nyilvánosságát.

Rengeteg feladata lehet – második szereplőként – a magyar kormánynak is. Például brüsszeli tanulmányutakat, pályázatokat kellene hirdetnie a magyar újságírók számára – nem kéthetes, hanem féléves vagy egyéves tanulmányutakat. Nyelvtanulási lehetőségeket kellene finanszíroznia, többek között újságírók számára. Magam is több európai uniós újságíró-képzésen vettem részt szakértőként. Jellemző adalék, hogy a brüsszeli látogatásra nemegyszer tolmácsot kellett küldeni az újságírókkal. A megyei lapoknál még az EU-specialisták, EU-rovatvezetők között is szerepeltek olyan újságírók, akik tolmács nélkül nem tudtak kommunikálni a brüsszeli forrásokkal. Tehát a nyelvtudásban hihetetlen hiányokat látunk, nemcsak a társadalom széles köreiben, hanem az újságírók között is. Emellett a hírlevelektől a háttéranyagok rendszeres közlésén át a szakértői adatbankok összeállításáig számos lehetőség kínálkozna a kormányzat kommunikációs tevékenységének jobbítására (a részletes javaslatokról lásd Horváth et al., 2002).

De az EU médiarendszeréről – a harmadik szereplőről – is beszélhetnénk, amely szerepet játszhat a kommunikációs deficit enyhítésében. Voltak és vannak kezdeményezések az összeurópai nyilvánosság létrehozására. Gondolhatunk az Arte kulturális filmcsatornára, a Euronews hírcsatornára, a European újságra (amely megbukott), de akár a brüsszeli műsorszolgáltatásra, vizuális szolgáltatásokra (például Europe by Satellite-ra) is.

Meg kell azonban jegyezni, hogy nem létezik európai közszolgálati csatorna. Az összeurópai közéleti nyilvánosságot sokszor for-profit médiumok próbálják megteremteni. Miért ne lehetne felvetni egy összeurópai közszolgálati tévé vagy rádió szükségességét (a számos létező brüsszeli internetes portál és honlap mellett)? Természetesen óriásiak az ellenérdekek és az akadályok. Problémát jelenthet az adó nyelve. Lehet persze feliratozni egy tévében. Komolyabb kérdés a pénzügyi háttér megteremtése. Ki finanszírozná ezt a közszolgálati csatornát? Maga a Bizottság? Maga az EU finanszírozná azt a médiumot, amelyik szállítaná róla a híreket? Itt az újonnan csatlakozó országok értékes tapasztalatot oszthatnak meg a régi tagállamokkal: jól ismerjük azt a közép- és kelet-európai gyakorlatot, ahol a kormányzati injekciók, anyagi segítségek a közmédia számára mindig politikai függőséggel járnak. Az összeurópai piac viszont jó lehetőségeket rejthet a reklámozóknak (bár a cégek marketingstratégái általában még nemzeti piacokra tervezik kampányaikat és költségeiket). Tehát nagyon komolyak az ellenérvek, de ez is egyfajta lehetséges, sőt jogos gondolkodási irány.

Egy további – negyedik – lehetőség a kommunikációs deficit csökkentésére az uniós döntéshozatal nyilvánosságának, átláthatóságának növelése. Miért ne születhetne egy új, az információk hozzáférhetőségét szélesebb körűvé tévő, állampolgár- és újságíróbarát információszabadsági direktíva Brüsszelben, egy új európai „Freedom of Information Act”? A közérdekű adatokhoz való hozzáférést minden európai országban szabályozza rendelet, ám a nyilvánosság, az átláthatóság szintje különbözik. Az információszabadság elve a skandináv országokban érvényesül a legerősebben. Az EU-bürokrácia általában titkolódzóbb, mint a nemzetállami kormányok. Skandináv információszabadsági törvényeket használva például sokkal több közérdekű adatot lehetne az EU-ból megszerezni, mint az érvényes EU-szabályok alapján. Tehát a Bizottságnak és az EU-bürokráciának is lenne bőven szerepe a kommunikációs deficit enyhítésében. Egy átfogó kommunikációs politika, több és mélyebb információs aktivitás a Bizottság részéről, illetve a döntéshozás nyilvánosságának kiszélesítése szintén ebbe az irányba mutat. Mindez azonban a kommunikáció területéről már az európai intézményrendszer politikai reformjának területére vezet.

A kommunikációs deficit kérdéséhez végül egy utolsó reflexió. Természetesen az egész demokratikusdeficit-, kommunikációsdeficit-kérdés már prejudikál egyfajta választ. Ez a kérdésfeltevés a szoros integráció híveinek, az európai federalizmus hagyományához tartozók kérdésfeltevése (Sükösd, 1996, Statham, 2003). Azoké, akik úgy gondolják: megállíthatatlan az a folyamat, hogy egyre több szakpolitika, szakmapolitika, külpolitika, fegyveres erők politikája megy át a közös döntéshozás szintjére a nemzetállami szintről. Az unionisták, azok, akik a kisebb mértékű integrációt tartanák jobbnak, úgy vélik, hogy a demokratikus és a kommunikációs deficit nem igazi vagy nem fontos kérdés. Ők azt mondják: a választópolgárok reálisan mérik fel azt, hogy az Európai Parlamentnek mennyi a súlya. Elenyésző a Bizottságéhoz képest – és ezért mennek el kevesen szavazni az európai parlamenti választásokon.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

Lapozás

• Megoldási irányok és nyilvánosságmodellek
• A magyar sajtó EU-képe
• Kommunikációs deficit és megoldási irányok
• Az európai nyilvánosság típusai
• Irodalom

Rovatok

Archívum

Erőszak

Kálmos Borbála:

Az erőszakosság relativitásának elmélete

Stachó László – Molnár Bálint:

Médiaerőszak: tények és mítoszok

Történelem

Szajda Szilárd:

Fordulat vagy a fejlődés betetőzése?

Európa

Sükösd Miklós:

Kommunikációs deficit Magyarország európai uniós csatlakozásának médiabemutásában

Kertész Krisztina:

Jogharmonizáció az audiovizuális szektorban

Jog

Szente Péter – Agárdi Péter – dr. Bayer Judit – Cseh Gabriella – Gellért Kis Gábor – Haraszti Miklós – Molnár Péter – dr. Nahlik Gábor – Szalai Annamária – Szekfű András:

Vita egy új médiatörvény-koncepcióról

Sorozatok

Soós Zsuzsanna:

Hogyan főzzünk szappanoperát?

Kritika

Vágvölgyi B. András:

WAParadicsom avagy információs társadalom keitai denwára hangolva

Támogatónk

Partnereink