Médiakutató 2009 nyár

Bajomi-Lázár Péter:

A politikai propagandától a politikai marketingig

Az elmúlt két évtizedben a kelet-közép-európai országokban paradigmaváltás történt a politikai kommunikációban: a propaganda hagyományos módszereit felváltották a marketing új technikái. A politikai elitek ma ál- és médiaesemények szervezésével igyekeznek befolyásolni a média napirendjét, az információk keretezésével pedig a hírek közlésének módját. Magánéletük napfényes oldaláról talk show-kban és szórakoztató magazinokban számolnak be, így építve önnön imázsukat; közvélemény-kutatások és a választókkal folytatott konzultációk alapján tervezik meg politikai programjukat és kommunikációs stratégiájukat. Sűrűn alkalmazzák a kapcsolati marketing olyan eszközeit, mint az sms- és az e-mail-kampány, a blog és a közösségi honlap. Ez a dolgozat előbb a politikai kommunikációban végbement változásokat tekinti át, majd e változások okainak és következményeinek feltárására tesz kísérletet.1

Sajtószabadság Kelet-Közép-Európában

Az 1990-es években „médiaháborúk” sora söpört végig Kelet-Közép-Európa országain. Hiába kiáltották ki az 1989-1990-es rendszerváltások során a sajtó szabadságát, az új demokráciák politikai elitjei – abban a meggyőződésben, hogy a média a közvélemény és a közviselkedés befolyásolásának hatékony eszköze – folyamatosan nyomást gyakoroltak a hírmédiára. Bár erőfeszítéseik rendre beleütköztek a mindenkori ellenzék, az újságíró-társadalom egy része és a civil társadalom ellenállásába, az elemzők és az aktivisták egybehangzóan a sajtószabadság deficitjét rögzítették a régióban, és arra hívták fel a figyelmet, hogy a hírmédia teljesítménye elmarad a demokratikus elvárásoktól. Sokszínű, politikai befolyástól mentes, az állampolgárok politikai részvételét és tájékozott döntését elősegítő hírmédia megjelenését, a racionális és kritikus eszmecserét és vitát szolgáló nyilvánosság kialakulását sürgették (például Splichal, 1994; Paletz et al., 1995; Sparks & Reading, 1998; Gross, 2002; Jakubowicz, 2003).

A 2000-es évek elejére és közepére javulni látszott a sajtószabadság helyzete a régióban. Azok a posztkommunista országok, amelyek 2004-ben vagy 2007-ben csatlakoztak az Európai Unióhoz – vagyis Bulgária, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Szlovákia, Szlovénia és Románia –, jobb eredményeket értek el a Freedom House és más nemzetközi sajtószabadság-figyelő szervezetek felméréseiben, mint tíz-tizenöt évvel korábban. Megkezdődött a sajtószabadság konszolidációja. E folyamat máig nem fejeződött be, és még hosszúnak ígérkezik: a sajtószabadság helyzete általában ma is rosszabb az „új”, mint a „régi” Európa országaiban. A sajtószabadság konszolidációját hátráltató tényezőket kereső elemzők úgy érveltek, hogy tovább él az államszocialista múlt öröksége: a politikai intézményrendszer és a politikai kultúra nem változik meg egyik napról a másikra. Időbe telik, amíg átalakulnak azok az intézmények (jogszabályok, szakhatóságok, pénzalapok), amelyek egykor a tömegmédia politika felügyeletének eszközei voltak, és képessé válnak a média szabadságának és sokszínűségének biztosítására. Ugyancsak időbe telik, amíg megváltoznak a politikusok médiával szembeni attitűdjei: a már szabadon választott, de még a régi rendszerben szocializálódott politikai eliteknek le kell számolniuk az államszocialista időszak reflexeivel, és el kell sajátítaniuk a demokratikus játékszabályokat, köztük a média autonómiájának tiszteletben tartását (bővebben lásd Bajomi-Lázár, 2008). Karl Popper szavaival: a zárt társadalmak nyílt társadalmakká válása elhúzódó folyamat (vö. Popper, 1966; lásd még Terestyéni, 2001).

A 21. század első évtizedének közepén a sajtószabadság helyzete a kelet-közép-európai országokban már nem vagy alig vonta magára az elemzők és az aktivisták figyelmét. Jellemző, hogy a Freedom House 2005-ről szóló sajtószabadság-jelentése a régió országait a „szabad” kategóriába sorolta.2 A Committee to Protect Journalist 2005-ös jelentése, amely ugyancsak a sajtószabadság csorbulását méri fel a világ országaiban, meg sem említette a régió országait (Mahoney, 2006). A Reporters Without Borders 2005-ös jelentése sem vett tudomást a régióról, azt sugallva, hogy a sajtószabadság helyzete Kelet-Közép-Európában immár nem ad okot aggodalomra.3 Kivételt csak Románia jelentett: itt a sajtószabadság helyzetét mindhárom szervezet aggályosnak találta. Hasonlóan optimista képet festenek a sajtószabadság kelet-közép-európai helyzetéről az akadémiai elemzők is (Czepek et al., 2009).

Vajon tényleg arról van-e szó, hogy a posztkommunista országok politikai elitjei lemondtak a hírmédia befolyásolásáról? Valóban megváltozott a médiához való hozzáállásuk? Megtanulták volna tiszteletben tartani a média autonómiáját?

Nehéz elképzelni, hogy ez történt. Valószínűbb, hogy a politikai elitek ma éppen olyan fontos szerepet tulajdonítanak a médiának a választói döntések befolyásolásában, mint tegnap, és éppen olyan nehezen tartják tiszteletben a média autonómiáját, mint korábban. A politikai kommunikáció azonban az elmúlt tíz évben kétségtelenül paradigmaváltáson ment keresztül: a politikai propaganda4 régi gyakorlatát mind jobban felváltják a politikai marketing5 új technikái. A média befolyásolásának új módszerei azonban elkerülik a sajtószabadság-figyelő szervezetek hagyományos módszerekkel dolgozó elemzőinek figyelmét.

Változások a politikai kommunikációban

A médiaháborúk idején a kormányok közvetlen módon igyekeztek beavatkozni a média működésébe, arra törekedve, hogy a hírcsatornákat a hagyományos propagandaszerepnek rendeljék alá. Különösen az alábbi módszereket alkalmazták:

Az elmúlt évtizedben azonban a politikai kommunikáció új módszereit vetették be. Különösen az alábbiakat:

A rendszerváltás utáni első évtizedhez képest a politikai kommunikációban a második évtizedre végbement változások legfontosabb trendjei az alábbiak:

A neodürkheimi médiaszociológia zsargonjában fogalmazva: a kommunikáció transzmissziós modelljének szellemében fogant politikai kommunikációs módszerek mind jobban a háttérbe szorulnak, miközben a kommunikáció rituális modelljéből kiinduló technikák teret nyernek (vö. Carey, 1989; Rothenbuhler, 1998). A modern politikai kommunikációs aktusok zöme rítusjellegű. Szemben a politikai propagandával, a politikai marketing a választók aktív részvételére támaszkodik úgy a politikai cselekvés, mint a politikai kommunikáció formálása során. A nagyközönség lehetőséget kap arra, hogy részt vegyen a politikai folyamatokban: a politikai napirend kijelölésében, a politikai értékek meghatározásában és a közös véleményplatformok kialakításában.

Politikai kommunikációjuk megtervezése során ugyanakkor a politikai elitek nagymértékben támaszkodnak a politikai ideológiák erejére is. Az emberek természetes igénye, hogy a káoszból rendet teremtsenek, hogy megértsék és kategorizálják az őket körülvevő sokszínű világot, és hogy megtalálják politikai identitásukat. A valóságot strukturáló politikai ideológiák kielégítik ezt a szükségletüket (vö. Heywood, 2003). A politikai elitek üzeneteikben nem az „objektív” valóságra reflektálnak, hanem a politikai ideológiák szűrőjén keresztült érzékelt szubjektív valóságokra. Ennek megfelelően politikai üzeneteik is egyszerűek és populisták.

A különbségek mellett számos közös vonása is van a politikai propagandának és a politikai marketingnek. A propagandista és a spin-doctor egyaránt túlbecsüli a politikai kommunikáció választói viselkedésre gyakorolt befolyását, és alábecsüli más tényezők – például a személyes tapasztalás és a személyközi kommunikáció – hatását, dacolva azzal, hogy az empirikus kutatások jó ideje megkérdőjelezik a politikai kampányok hatékonyságába vetett hitet (vö. Lazarsfeld et al., 1948; Klapper, 1960; Hall, [1974] 2007; Morley, [1980] 1999). Emellett a politikai propaganda és a politikai marketing egyaránt jelentős anyagi forrásokat mozgósít a remélt siker elérése érdekében.

A fent leírt paradigmaváltás természetesen nem jelenti azt, hogy a „régi iskolának” a médiatartalmak befolyásolására használt propagandamódszerei teljesen eltűntek volna. Ellenkezőleg: Kelet-Közép-Európa politikai elitjei időről időre a 2000-es években is nyomást gyakoroltak a médiára, különösen a közszolgálati műsorszolgáltatókra (Dragomir, 2005) és a helyi médiumokra (Hrvatin & Petković, 2004). Emellett változatlanul tovább élnek a hagyományos politikai propaganda olyan módszerei is, mint az egyes újságírókra gyakorolt egzisztenciális vagy jogi nyomás (Nahtigal, 2007; Kashumov, 2007) és a – gyakran formálisan független, de ténylegesen elkötelezett – pártlapok és médiumok működtetése. A rendszerváltás utáni első évtizedhez képest mégis lényeges különbség, hogy a média autonómiájának – legalábbis formális – elismerése vált a főszabállyá, a közvetlen politikai beavatkozás pedig a kivétellé.

A paradigmaváltás nem egyforma mértékben jellemzi Kelet-Közép-Európa valamennyi országát. Míg például Magyarországon határozottan tapasztalható, máshol – egyebek között Szlovákiában – kevésbé egyértelmű, a média befolyásolásának hagyományos módszerei pedig tovább élnek.7

A paradigmaváltás okai

A politikai kommunikációban végbement paradigmaváltás mögött legalább négy tényező áll. Először is: a kelet-közép-európai politikai elitek körében az elmúlt húsz évben generációváltás ment végbe. A politikai elitek első generációja, amely a rendszerváltást követő években került hatalomra, zömmel a lenini agitációs és propagandamodell szellemében nevelkedett másodvonalbeli kommunista funkcionáriusok köréből, illetve a volt demokratikus ellenzék politikai tapasztalattal nem rendelkező független értelmiségijei közül verbuválódott. Az 1990-es évtized sűrű eseményei során azonban – néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve – többségük „elhasználódott”, és egy új generáció­nak adta át a helyét. A második hullám olyan politikusokból áll, akik a rendszerváltás utáni években még túl fiatalok voltak a vezető funkciók betöltéséhez, de azóta előreléptek a politikai ranglétrán, és a 2000-es években már kulcspozíciókat foglaltak el. Néhány példa a teljesség igénye nélkül: Robert Fico szlovák miniszterelnök 42 éves korában, 2006-ban lépett hivatalba; Gyurcsány Ferenc 43 éves volt, amikor 2004-ben Magyarország miniszterelnöke lett; Donal Franciszek Tusk 50. életévében járt, amikor 2007-ben lengyel miniszterelnökké nevezték ki; Mirek Topolanek cseh miniszterelnök ugyancsak 50 éves volt, amikor 2006-ban elfoglalta hivatalát. Szemben az első generációval, ezek már profi politikusok, akik – bármilyen politikai ideológiát hirdetnek, akármilyen politikai programjuk van – kommunikációs szakembereket: hazai és külföldi spin-doctorokat alkalmaznak politikai kommunikációjuk menedzselésére. A spin-doctoroknak így elég hatalmuk van arra, hogy a politikai kampányokat a maguk módján tervezzék meg és hajtsák végre. A választókat új keletű, főként az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban kifejlesztett módszerekkel szólítják meg.

Másodszor: a kelet-közép-európai országok médiája mélyre ható intézményes változáson ment keresztül az 1990-es években, amikor a posztkommunista országoknak az európai uniós normákhoz kellett igazítaniuk médiaszabályozásukat. Az intézményes változás egyfelől a nyomtatott sajtó és az elektronikus média deregulációját jelentette. Az újságok, a rádiók és a televíziók privatizációja – akármilyen ellentmondásos volt – lehetőséget teremtett a multinacionális médiabirodalmaknak arra, hogy hírmédiumokat (is) vásároljanak a régióban. A privatizáció után a hazai politikai elitek már nem gyakorolhattak közvetlenül nyomást a médiára a finanszírozáson és a vezető szerkesztők kinevezésén vagy leváltásán keresztül. Közvetlen nyomásgyakorlási kísérleteik a befektetők ellenállásába ütköztek, hiszen az utóbbiak üzleti érdekeinek ellentmondana, ha valamelyik politikai erővel társítanák őket: elveszítenék közönségük azon részét, amely más politikai nézeteket vall.8 Az intézményes változás másfelől az állami-közszolgálati média rereguláció­ját jelentette: noha továbbra is törekedtek arra, hogy a kuratóriumokba pártkatonákat delegáljanak, a kormányzatok többé nem tudtak közvetlenül beavatkozni a közmédiumok napi működésébe. Talán ennél is fontosabb azonban, hogy a közmédiumok elveszítették monopóliumukat.9 Ahogyan megcsappant a közönségük, úgy csökkent a közvéleményre gyakorolt potenciális hatásuk, ezzel pedig politikai jelentőségük is. Röviden: az intézményes változás megnehezítette a média működésébe való közvetlen politikai beavatkozást. A politikai eliteknek ehhez az új intézményes környezethez kellett igazítaniuk kommunikációjukat, vagyis olyan új módszereket kellett találniuk, amelyekkel továbbra is mozgósíthatták választóikat.

Harmadszor: a technológiai változás átformálta a médialátképet. A külföldi televízió-csatornák sokaságát nyújtó műholdas sugárzás már az 1980-as évek végén elérte a régió egyes országait; az 1990-es évek közepén Kelet-Közép-Európa „FM-forradalma” helyi és kistérségi rádióállomások tucatjait bocsátotta útjára; a kábeltelevíziós hálózatok és az internethálózat a 2000-es évek közepére tömegeket ért el, különösen a nagyobb településeken. Mindezek a változások nagyban bővítették a kínálatot. Az új kommunikációs csatornák sokasága ma olyan hatalmas mennyiségű információt közöl, amelyet szinte képtelenség adminisztratív és politikai eszközökkel ellenőrizni. A hagyományos cenzúra gyakorlása tehát igen nehéz vagy legalábbis költséges volna (mint azt az internetet hatalmas apparátus segítségével cenzúrázó Kína esete is illusztrálja10). Az új médiumok, honlapok, blogok, fórumok, chatszobák, elektronikus levelezőlisták, mobilkommunikációs platformok sokasága megkönnyíti, hogy az állam polgárai részt vegyenek a közügyek megvitatásában. A politikai elitek ugyancsak profitálnak az új kommunikációs csatornákból: ezek egy részén keresztül a választókat közvetlenül, gyakran szinte „személyre szabott” üzenetekkel szólíthatják meg, megkerülve a kényelmetlen kérdéseket feszegető hivatásos újságírókat.

Negyedszer: az újságok és a hírműsorok nagymértékben bulvárosodtak. Az intézményes és a technológiai változás új médiumok sokaságának megjelenését vonta maga után. Csakhogy a közönség létszáma nem bővült ilyen mértékben; egyre élesedik a (hír)verseny. Hogy megszerezzék, megőrizzék és növeljék közönségüket, a hírmédiumok – így a minőségi lapok és a közszolgálati médiumok is – egyre több népszerű hírt közölnek. Olyan kérdéseket tárgyalnak, amelyek a tömegközönséget vonzzák, a tömegek nyelvét beszélik, a politikai ügyekhez pedig „az utca embere” szemszögéből közelítenek, szakítva az értelmiség nézőpontjával, amely egykor a „szeriőz” lapok és médiumok szemléletét jellemezte (vö. McNair, 1998; Schudson, 2003; Császi, 2003). A média fősodra a bulvártémákra: a bűntényekre, a balesetekre és a botrányokra fókuszál. Azok a sound bite-ok, amelyekben a politikusok elmondhatják üzeneteiket, egyre jobban lerövidülnek. A politikai eliteknek ehhez az új médiakörnyezethez kellett igazítaniuk kommunikációjukat: üzeneteiket úgy kell megszerkeszteniük, hogy azok megfeleljenek a bulvársajtó és a kereskedelmi média hírkritériumainak. Egyre bombasztikusabban és lehetőség szerint képileg is megformálva kell közölniük őket, különben a bulvárlapok és a kereskedelmi csatornák hírműsorai nem számolnak be róluk (lásd még Kunczik, 2001).

Akármilyen mélyrehatóak is ezek a változások, az nem következik belőlük, hogy a dolgozatomban leírt paradigmaváltás visszafordíthatatlan volna. A politikai intézményrendszerben és vezetésben bármelyik pillanatban változások következhetnek be; egy autoriter fordulat maga után vonhatja a politikai propaganda és cenzúra újbóli bevezetését. Amikor ezt a dolgozatot írom – 2009 áprilisában –, még nem látni a világgazdasági válság végét; a kelet-közép-európai régióban egyik kormány a másik után mond le. A romló életszínvonal, a piacgazdasággal való növekvő elégedetlenség, a demokratikusan választott politikusokból való tömeges kiábrándulás olyan, erőskezű populista vezetők hatalomátvételéhez vezethet, akiktől nem áll távol a média politikai ellenőrzésének gondolata.

A média teljesítménye Kelet-Közép-Európában

A politikai marketing mai módszerei Nyugat-Európában és az Amerikai Egyesült Államokban lassú, szerves fejlődés eredményeként alakultak ki. Pippa Norris például három, egymást követő és egymást részben átfedő szakaszát különbözteti meg annak a fejlődésnek, amely a régi demokráciákban ment végbe. A premodern kampányok kis költségvetésre támaszkodtak, főként helyi szinten szerveződtek; a politikai üzenetek közvetítésének legfontosabb eszközét a pártsajtó, a választási gyűlés és a választók személyes felkeresése jelentette. Az Egyesült Államokban ez a szakasz a 19. század közepétől az 1950-es évekig tartott. A modern kampány nagyobb költségvetésből készült, országos szinten szerveződött, és elsősorban az országos televízióhálózatokon keresztül igyekezett megszólítani a választókat. Ez a korszak – amelyben már fontos szerepet játszottak a politikai közvélemény-kutatások is – az 1960-as évek elejétől az 1980-as évek végéig tartott. Végül a posztmodern kampány nagy költségvetésből merít, a legjellemezőbb módszere pedig a diverzifikált üzenetek különböző szinteken: elsősorban a kábeltévéken és az interneten keresztül való terjesztése. Az utolsó szakasz – amelyben már a spin-doctorok játsszák a főszerepet – az 1990-es évek elején kezdődött (Norris, 2000).

Kelet-Közép-Európában érthető történelmi okokból nem lehetett szó ilyen szerves fejlődésről. Ebben a régióban két markáns, ugyanakkor egymást időben részben átfedő korszakot különböztethetünk meg: egyfelől a politikai propaganda időszakát, amely 1948-ban vagy korábban kezdődött, túlélte az 1989–1990-es rendszerváltásokat, és – változó intenzitással – fennmaradt az 1990-es években és elvétve a 2000-as években is; másfelől a premodern, a modern és a posztmodern kampányok ötvözetének korszakát, amely az 1990-es években kezdődött, és a mai napig tart (lásd még Hammer, 2004).

Mivel a politikai propagandáról a politikai marketingre való áttérés Kelet-Közép-Európában viszonylag gyorsan és váratlanul ment végbe, nem pedig lassú és szerves fejlődés eredményeként, az új politikai kommunikációs módszerek megjelenése felkészületlenül érte a régióban dolgozó újságírókat. Különösen azért, mert az 1990-es évek második felében a NATO-bővítéssel és a 2000-es évek közepén az európai uniós csatlakozással megkezdődött a permanens kampányok időszaka, amelyben önkormányzati, országgyűlési és európai parlamenti választások, illetve népszavazások követik egymást gyors egymásutánban. A politikai elitek folyamatosan kampányolnak, az újságírók pedig folyamatosan a befolyásolási kísérletek nyomása alatt dolgoznak.

Az új kampánymódszerek széles körű alkalmazása kétségtelenül hatást gyakorolt a média működésére és teljesítményére is:

Összegzés és következtetések

A kelet-közép-európai országok médiapolitikája lényeges változásokon ment keresztül az elmúlt húsz évben. A politikai elitek egyre ritkábban élnek a propaganda klasszikus eszközeivel, és egyre gyakrabban folyamodnak a politikai marketing új módszereihez. Bár egy ideális világban a politikai kommunikáció célja az volna, hogy a politikai elitek ellássák a választókat a tájékozott döntéshozatalhoz szükséges információkkal, a gyakorlatban a politikai kommunikáció pragmatikus felfogása érvényesül: a cél – a hatalom megszerzése vagy megtartása – szentesíti az eszközt. Az új politikai kommunikációs technikákat azért vetik be, hogy visszanyerjék az egyre függetlenebbé és sokszínűbbé váló média (ezen keresztül pedig a választópolgárok) feletti befolyásukat. Azt a befolyást, amelyet korábban burkolatlan és primitív módszerekkel gyakoroltak, ma nehezebben megragadható, kifinomultabb eszközökkel kívánják elérni.

Az új politikai kommunikációs eszközöknek a sajtó szabadságára és a média teljesítményére gyakorolt hatását nem könnyű az elemzés hagyományos módszereivel feltárni. A nagyobb médiaszabadság-figyelő szervezetek, mint például a Freedom House, a Reporters Without Borders és a Committee to Protect Journalists a politikai nyomásgyakorlás „régi iskolájának” evidens módszereire fordítják figyelmüket: azokat az eseteket jegyzik fel, amelyekben a médiát egyértelműen a politikai propaganda céljaira használják fel, vagy amelyekben burkolatlan cenzúrát gyakorolnak. A Freedom House például a média jogi, politikai és gazdasági környezetét vizsgálja.11 A Reporters Without Borders részint a média jogi környezetét elemzi, részint „az újságírókra közvetlen hatást gyakorló jogsértésekre (gyilkosságokra, rabosításokra, fizikai támadásokra és fenyegetésekre)” fordítja figyelmét.12 A Committee to Protect Journalists az erőszakos támadásokat és az újságírók, illetve a média működését másként korlátozó technikákat vizsgálja.13 E módszerek egyike sem alkalmas azoknak a módszereknek a megragadására, amelyekkel a politikai elitek ma igyekeznek manipulálni a médiát. Az új „médiamenedzsment” – pontosabban: médiamanipuláció – módja és gyakorisága csak hírelemzéssel és esetkövetéssel tárható fel, ám ilyen vizsgálatokat ma – legalábbis szervezett módon, hivatásszerűen – senki nem végez.

Aligha kétséges, hogy az új politikai kommunikációs módszerek hatást gyakoroltak a média és a közönség viszonyára is. Erről tanúskodik egyebek mellett a Gallup 2005-ben és 2006-ban a világ 128 országában készült felmérése, amely arra az eredményre jutott, hogy Kelet-Közép-Európában az emberek – különösen a magyarok és a szlovákok – kevesebbre tartják az újságírók szakmai teljesítményét, mint Nyugat-Európában.14 A média teljesítményének rossz társadalmi visszhangja minden bizonnyal összefüggésbe hozható azzal, hogy a médiareprezentációjuk javításán fáradozó politikai elitek változatlanul befolyásolni igyekeznek a róluk szóló tudósításokat.

Felhasznált irodalom

Bajomi-Lázár, Péter (2003): Press Freedom in Hungary, 1998–2001. In: Sükösd, Miklós & Bajomi-Lázár, Péter (eds): Reinventing Media. Media Policy Reform in East Central Europe. Budapest: Central European University Press, 85–114.

Bajomi-Lázár Péter (2005): A politika mediatizálódása és a média politizálódása. Médiakutató, tavasz, 39–51.

Bajomi-Lázár, Péter (2008): The Consolidation of Media Freedom in Post-Communist Countries. In: Jakubowicz, Karel & Sükösd, Miklós (eds): Finding the Right Place on the Map. Central and Eastern European Media Change in a Global Perspective. The University of Chicago Press, 73–84.

Bajomi-Lázár, Péter & Miklós Sükösd (2008): Media Policies and Media Politics in East Central Europe: Issues and Trends 1989–2008. In: Alonso, Isabel Fernández & Moragas, Miquel de (eds): Communications and Cultural Policies in Europe Barcelona: Generalitat de Catalunya, 249–269.

Bíró Ágnes (2008): Az új szlovák sajtótörvény születése. Budapest: Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet, http://www.akti.hu/akti/dok/dokumentum02.pdf (utolsó letöltés: 2009. április 18.).

Boorstin, Daniel J. (1961): The Image. A Guide to Pseudo-Events in America. New York: Atheneum.

Brown, J. A. C. (1971): Techniques of Persuasion. From Propaganda to Brainwashing. London: Penguin Books.

Carey, James (1989): Communication as Culture. London: Routledge.

Császi Lajos (2003): A média tabloidizációja és a nyilvánosság átalakulása. Politikatudományi Szemle, 2. sz., 157–172.

Czepek, Andrea & Hellwig, Melanie & Nowak, Eva, eds (2009): Press Freedom and Pluralism in Europe. Concepts & Conditions. Bristol, UK & Chicago, USA: Intellect Ltd.

Dayan, Daniel & Katz, Elihu (1992): Media Events. The Live Broadcasting of History. Harvard University Press.

Dragomir, Marius (2005): Television across Europe: regulation, policy and independence. Overview. Budapest: Open Society Institute.

Gross, Peter (2002): Entangled Evolutions. Media and Democratization in Eastern Europe. Baltimore & London: The John Hopkins University Press.

Hall, Stuart ([1974] 2007): Kódolás–dekódolás. In: Angelusz Róbert & Tardos Róbert & Terestyéni Tamás (szerk.): Média–nyilvánosság–közvélemény. Budapest: Gondolat Kiadó, 131–142.

Hammer Ferenc (2004): Kortesek és klaszterek. Politikai kommunikáció a mai Egyesült Államokban és Magyarországon. In: Csermely Ákos & Sükösd Miklós (szerk.): PRopaganda a mai médiában. Budapest: Média Hungária, 97–105.

Herman, Edward S. & Chomsky, Noam ([1988] 1994): Manufacturing Consent. The Political Economy of the Mass Media. London: Vintage.

Heywood, Andrew (2003): Political Ideologies. London: Palgrave MacMillan.

Hrvatin, Sandra B. & Petković, Brankica (2004): Regional overview. In: Petković, Brankica (ed.): Media Ownership and Its Impact on Media Independence and Pluralism. Ljubljana: Peace Institute, 10–38.

Jakubowicz, Karol (2003): Social and Media Change in Central and Eastern Europe: Frameworks of Analysis. In: Paletz, David & Jakubowicz, Karol (eds): Business as Usual. Continuity and Change in Central and Eastern Europe. Cresskill, New Jersey: Hampton Press, 3–42.

Jankovics Zsanett (2008): A személyek jelentősége a politikában. Médiakutató, tavasz, 33–45.

Kashumov, Alexander (2007): Summary of the country reports and discussion of defamation. In: Kashumov, Alexander (ed): Freedom of Speech in South East Europe: Media Independence and Self-Regulation, Sofia: Media Development Center, 9–19.

Kiss Balázs (2002): Marketingszemlélet a kampányban. In: Sükösd Miklós & Vásárhelyi Mária (szerk.): Hol a határ? Kampánystratégiák és kampányetika 2002. Budapest: Irodalom Kft., 17–45.

Kiss Balázs (2007): Politikai marketing és a média. In: Bajomi-Lázár Péter & Kotroczó Róbert & Sükösd Miklós (szerk.): Kiegyensúlyozottság és kampány a médiában. Budapest: L'Harmattan Kiadó, 47–61.

Klapper, Joseph (1960): The Effects of Mass Communication. New York: Free Press.

Kunczik, Michael (2001): A demokratikus újságírás. Médiakutató, nyár, 7–21.

Lazarsfeld, Paul & Gaudet, Hazel & Berelson, Bernard (1944): The People's Choice. How the Voter Makes Up His Mind in a Presidential Electoral Campaign. New York: Duell, Sloan & Pearce.

Mahoney, Robert, ed. (2006): Attacks on the Press in 2005. New York: Committee to Protect Journalists.

McNair, Brian (1998): The Sociology of Journalism. London & New York & Sidney & Oakland: Arnold.

Merkovity Norbert (2008): Politikai kommunikáció és politikai marketing. Egy politológiai alrendszer továbbgondolása. Politikatudományi Szemle, 4. sz., 77–100.

Merkovity Norbert (2009): Barack Obama elnöki kampányának sajátosságai. Mitől működnek a hálózati közösségek? Médiakutató, tavasz, 97–106.

Morley, David ([1980] 1999): A Nationwide nézői, avagy hogyan értelmezzük a televíziózást? Replika, december, 29–53.

Nahtigal, Neva (2007): Labor relations in the Media in South Eastern European Countries. South East European Network for the Professionalization of the Media, http://ijc.md/Publicatii/seenpm/Regional_overview.pdf (utolsó letöltés: 2009. április 18.), 1–36.

Norris, Pippa (2000): A Virtuous Circle. Political Communications in Postindustrial Societies. Cambridge University Press.

Newman, Bruce I.([1994] 2001): Politikai marketing. Budapest: Bagolyvár Kiadó.

Paletz, David & Jakubowicz, Karel & Novosel, Pavao, eds (1995): Glasnost and After. Media and Change in Central and Eastern Europe. Cresskill, New Jersey: Hampton Press.

Paletz, David & Jakubowicz, Karol, eds (2003): Business as Usual. Continuity and Change in Central and Eastern Europe. Cresskill, New Jersey: Hampton Press.

Popper, Karl (1966): The Open Society and Its Ennemies. London: Routledge & Kegan Paul.

Rothenbuhler, Eric W. (1998): Ritual Communication. From Everyday Conversation to Mediated Ceremony. Thousand Oaks & London: SAGE Publications.

Schudson, Michael (2003): The Sociology of the News. New York & London: W. W. Norton & Company.

Sipos Balázs (2005): Az (ellen)propaganda. Rákosi Jenő és a „keresztény kurzus” 1919–1942. Múltunk, 3. sz., 3–37.

Sparks, Colin & Reading, Anna (1998): Communism, Capitalism, and the Mass Media. London: Sage.

Splichal, Slavko (1994): Media Beyond Socialism. Theory and Practice in Central Europe. Boulder, Colorado: Westview Press.

Sükösd, Miklós & Bajomi-Lázár, Péter (2003): The Second Wave of Media Reform in East Central Europe. In: Sükösd, Miklós & Bajomi-Lázár, Péter (eds): Reinventing Media. Media Policy Reform in East Central Europe. Budapest: CEU Press, 13–27.

Terestyéni Tamás (2001): Együttműködés és konfrontáció a közéleti kommunikációban. In: Buda Béla & Sárközy Erika (szerk.): Közéleti kommunikáció. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Trionfi, Barbara (2001): Freedom of the media in Central and Eastern Europe. In: Bajomi-Lázár, Péter & Hegedűs, István (eds): Media and Politics. Conference Papers on the Interplay of Media and Politics. Budapest: Új Mandátum Publishing House, 93–99.

Lábjegyzetek

1
Itt mondok köszönetet Monori Áronnak és Sipos Balázsnak dolgozatom kéziratához fűzött értékes megjegyzéseiért – B. L. P.
2
Lásd http://www.freedomhouse.org/uploads/Chart89File147.pdf (utolsó letöltés: 2009. április 13.).
3
Lásd http://www.rsf.org/archives-en.php3?id_rubrique=54&annee=2005 (utolsó letöltés: 2009. április 6.).
4
Politikai propagandán azt a megtervezett és szisztematikusan végrehajtott tevékenységet értem, amelynek célja az, hogy emberek tömegének véleményét és viselkedését változtassa meg, fizikai erőszak alkalmazása nélkül. A propaganda olyan fogásokkal él, mint a sztereotípiák és a kettős mérce alkalmazása, a hazugság, a sulykolás, az állítás (szemben az érveléssel), az ellenség megnevezése, a tekintélyre való hivatkozás. A propagandaeszközök használata gyakran a cenzúra gyakorlásával egészül ki (lásd még Brown, 1971; Sipos, 2005).
5
A politikai marketing egyfelől a választók politikai szükségleteinek feltárásából, másfelől egy olyan információs kampány kidolgozásából és végrehajtásából áll, amely valamely politikai program, párt vagy jelölt támogatására mozgósítja őket (lásd még Newman, [1994] 2001; Merkovity, 2008).
6
Max Weber nyomán terjedt el az a felfogás, amely szerint a hatalom nem más, mint a hatalom attribúciója: hatalma annak van, akiről elhiszik, hogy hatalma van. A hatalom és a hatalom reprezentációja ezért szorosan összefonódik egymással. Az ál- és médiaesemények ezért működhetnek önbeteljesítő jóslatként: ha egy politikai erő képes nagynak mutatni magát, akkor naggyá is válhat.
7
2008. június 1-jén lépett hatályba a szlovák parlament által elfogadott sajtótörvény, amely az újságokban közölt véleményírások esetében is válaszadási jogot biztosít az érintetteknek. A jogszabályt többek között Haraszti Miklós, az EBESZ sajtószabadság-biztosa is bírálta, lásd http://www.osce.org/item/30623.html (utolsó letöltés: 2009. március 29.; a szlovák sajtótörvényről részletesen lásd még Bíró, 2008). Megjegyzendő, hogy hasonló törvényt fogadott el 2001-ben a magyar országgyűlés (ez volt a sajtóban Lex Répássyként emlegetett jogszabály, bővebben lásd Bajomi-Lázár, 2003) és 2006-ban a lengyel parlament is (lásd http://www.fn.hu/kulfold/20060324/alkotmanyellenes_lengyel_sajtotorveny; utolsó letöltés: 2009. április 15.), de ezeket a kezdeményezéseket a nemzeti alkotmánybíróságok elutasították.
8
E szabály alól természetesen kivételt jelentenek azok a hazai befektetők, akik éppen azzal a szándékkal vásároltak fel médiumokat, hogy valamelyik politikai erőnek nyújtsanak támogatást, azaz elsősorban nem üzleti, hanem politikai szempontokat érvényesítenek.
9
Szlovéniában 1990-ben, Litvániában 1992-ben, Észtországban 1993-ban, Csehországban és Lengyelországban 1994-ben, Romániában 1995-ben, Lettországban és Szlovákiában 1996-ban, Magyarországon 1997-ben, Bulgáriában 2000-ben jött létre a duális médiarendszer.
10
Lásd például http://hvg.hu/vilag/20090401_kuba_internetcenzura_Freedom_House.aspx (utolsó letöltés: 2009. április 13.).
11
Lásd http://www.freedomhouse.org/uploads/fop08/Methodology2008.pdf (utolsó letöltés: 2009. március 25.).
12
Lásd http://www.rsf.org/article.php3?id_article=19391 (utolsó letöltés: 2009. március 25.). Az idézett szövegrészt saját fordításomban közlöm – B. L. P.
13
Lásd http://www.cpj.org/about/#eight (utolsó letöltés: 2009. március 25.).
14
Lásd http://www.gallup.com/poll/103300/Quality-Integrity-Worlds-Media-Questioned.aspx?version=print (utolsó letöltés: 2009. március 30.).
Médiakutató podcast
Támogass adód 1%-ával

A Médiakutató Alapítvány fő tevékenységeként immár 24. éve adja ki a Médiakutató folyóiratot. A lap rendszeresen közöl szaktanulmányokat a médiajog, a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről, számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben. Minden nyomtatásban megjelent tanulmány elérhető honlapunkon (www.mediakutato.hu) is. A szerkesztőség díjazás nélkül, társadalmi munkában dolgozik. Amennyiben fontosnak tartod a Médiakutató fennmaradását, kérjük, támogasd munkánkat! A szerkesztőség

Adószámunk: 18687941-2-43

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink
Facebook