Lábjegyzetek

Hammer Ferenc: Közbeszéd és társadalmi igazságosság

1	A kutatás során a brit kultúrakutatás úgynevezett revizionista iskolájának módszertanát követtem, amelynek lényege, hogy egy kulturális termék, illetve gyakorlat jelentéstartományait a szöveg, a produkció, a recepció és a szabályozás egymás kontextusaiban történő elemzése révén érdemes feltárni. A szövegelemzés egységének egy riportot tekintettem. A szövegelemzés mintáját a következő időszakokban sugárzott Fókusz, Fókusz Plusz és Fókusz Portré című műsorok alkották: 2000. április 8–18., május 8–29., december 7. – 2001. január 7., augusztus 10–szeptember 10. Ez 89 adásnapon leadott 312 darab riportot jelent. Egy meghatározott osztályozási módszer révén 30 riportot azonosítottam szegénységriportként. Az összminta riportjairól, amelyeket az RTL Klub stúdiójában kazettáról néztem meg, a kódolási ismérvek alapján írásbeli jegyzeteket készítettem. Az egész minta megtekintése és kódolása után a riportok képi retorikájának elemzéséhez kilenc riportot rögzítettem számítógépen.
2	Sokaknak tartozom köszönettel azért a rengeteg segítségért, amelyet e kutatás lebonyolítása, illetve a tanulmány elkészítése során kaptam. Mindenekelőtt a budapesti Nyílt Társadalom Intézet és a Center for Policy Studies International Policy Fellowship (IPF) programjának, illetve munkatársainak köszönöm bátorságukat, amiért e kutatás első tervezetét érdemesnek tartották arra, hogy a program ösztöndíjasaként elvégezhessem témám társadalompolitikai aspektusainak vizsgálatát. Az ösztöndíj nyújtotta anyagi és technikai támogatás, különösen pedig a program nyújtotta szakmai kapcsolatok nélkül ez a munka nem született volna meg. Hálás vagyok az RTL Klubnak, hogy lehetővé tette a riportok megtekintését és rögzítését. Köszönöm Debre Krisztinának, Holló Mártának, Ignatievics Máriának, Kolosi Péternek, Kotroczó Róbertnek és Szebenszki Attilának, hogy minden esetben gyors és minden tekintetben kielégítő választ kaptam tőlük kérdéseimre, illetve kéréseimre.
3	A Fókusz-riportok rendkívül sűrű szövésű beszélt és képi narratívákat alkalmazó szövegek, amely tény két következménnyel járt elemzésem módszereire vonatkozólag. Először is: a szöveg sajátos természete nem tette lehetővé, hogy egy máshol kipróbált elemzési módszertant egy az egyben alkalmazhassak; a Fókusz mint a lehető legáltalánosabb értelemben vett szöveg elemzése egyedi módszertani apparátus létrehozását igényelte. Ezzel összefüggésben pedig a második módszertani megjegyzés az, hogy az elemzés különféle részeit nem lehet egyértelműen elkülöníteni aszerint, hogy beszélt vagy képi szöveg-e az elemzés tárgya, vagy hogy az elemzés tárgya egy bizonyos riportban felbukkanó konkrét jelenség, avagy egy bizonyos jelenség gyakorisága a riportmintán belül általában. Mindezen motívumok ugyanis egymás kontextusában nyerik el értelmüket.
4	Talán nem érdektelen megemlíteni azt a tényt, hogy ez a riport bírósági eljárást eredményezett. Az eljárás indokát az képezte, hogy miután a tévés stáb befejezte a felvételt (amellyel kapcsolatban, úgy vélem, különös fontosságú körülménynek tekinthető, hogy a Fókusztól rendkívül szokatlan módon nem mentek be az asszony kertjébe, hanem végig a kerítésen kívülről forgatták az anyagot), az asszony a távozó tévés stáb nyomába eredt, és azt mondta nekik, hogy nem kerülhet adásba az, amit forgattak. Az esetről nem készült semmilyen írott dokumentum. A riport adásba kerülését követően az asszony bírósági keresetet nyújtott be a Fókusz ellen. A tárgyalás során a bíró megnézte a kérdéses riportot, és úgy vélte, az nem állítja be sértő módon az asszony történetét, és a tévés stáb az elvárható tapintattal járt el a felvétel készítése, illetve szerkesztése során. Így a bíróság elutasította az asszony keresetét (akinek ki kellett fizetnie a per költségeit). Úgy gondolom, hogy ez az ítélet két szempontból is érdekes e tanulmány szempontjából. A riportot megnézve feltűnhet, hogy milyen sok a távoli kép az asszonyról, ami felveti annak a kérdését: tudta-e az asszony, hogy miközben beszélget a riporterrel, veszi őt a kamera. Igen talányos, hogy e kérdésre miért nem tért ki az eljárás. Másodszor pedig: a felperes állítását, miszerint őt sérti a riport, a bíróság kevésbé tartotta fontosnak, mint a bemutatott riportot mint szöveget (amelyet nem tekintett sértőnek a bíró). Ebben a riportban mellesleg az asszony összesen kétszer szólal meg. (Ezek az információk a bírósági eljárás egyik résztvevőjétől származnak, akinek megígértem, hogy nem fedem fel kilétét.)
5	A sokféleség és a változás észlelésének képessége feltehetőleg egyrészt az evolúció ember előtti szakaszának öröksége; másrészt pedig emberi preszociális ösztön, mivel az emberi tapasztalat nyelvi reprezentációkoz (azaz korlátozott számú formai elem permutációihoz) kötődik, így a kategóriák, a típusok, a határvonalak, a típusképző normák folyamatos, tudattalan „szemmel tartása” ösztönszerű tevékenység, amelyhez gyakorlóterepül alkalmasabbat el sem lehetne képzelni a különösségekre építő szórakoztató ténymédiánál.
6	A 2000. december 22-i adásnap programja (a szegénységriport: Viki néni ajándékcsomagot készít árva gyerekeknek).
7	Úgy gondolom, nehéz eldönteni, hogy akkor sérül-e jobban az interjúalany megjelenített autonómiája, amikor szerepe az, hogy vágóképként és beszélőként lényegében a narráció hitelesítőjeként szolgáljon (ekkor nem bukkan fel riporter a képernyőn), vagy pedig akkor, amikor egy gyakorlott riporter (aki különben maga is celebritás) bánik vele kényére-kedvére. Úgy gondolom, hogy eredendően egyik szerkesztési módszer sem jobb a másiknál. Ahogy a soundbite-technika is képes személyként megjeleníteni riportalanyokat, úgy a celebritásriporter is képes arra, hogy figyelmével, kérdéseivel, egyszerűen a dialógus révén személyként kezelje a riportalanyt.
8	A figyelmes olvasó számára érdekes lehet a középosztályriportok főárama tematikájának hasonlósága Dayan és Katz (1992/1994) médiaesemény-tipológiájához: conquest, contest, coronation.
9	Mint említettem, ez a dolgozat nem tekinti tárgyának a szubjektum befogadási stratégiáinak elemzését, ám annyit azért talán meg lehet kockáztatni, hogy a nézői odaadás mások szexuális szokásaival, nyomorúságával, az erőszakos cselekményekkel, a személyes vallomásokkal és a titkokkal kapcsolatban egyszerre foglalja magában a vonzás és a taszítás, a kiváncsiság és az elutasítás, az élvezet és az undor motívumát. A Fókusz-riportok kiválóan alkalmasak arra, hogy a modern identitás baudelaire-i programja (I=quest for non-I) (Rojek, 1995) értelmében az anómiák háziasításához a néző számára egyfajta rituáléval szolgáljanak, amelynek lényege, hogy a Fókusz-történetek (mint tőrőlmetszett liminoid műfaj, annak Victor Turner [1969] által megfogalmazott értelmében) lehetőséget teremtenek különféle kulturális határvonalak karbantartásához.