Lázár Guy: A szocialista nyilvánosság történetének alapvonala
| 1 | Ez a tanulmány 1980-ban született, de csak a rendszerváltás idején jelent meg: a Kritika című folyóirat 1988. októberi száma közölte. Újraközlésével a tíz évvel ezelőtt, 1996 tavaszán meghalt Lázár Guyre, édesapámra is emlékezünk – Bajomi-Lázár Péter szerkesztő. |
| 2 | Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Gondolat, 1971. |
| 3 | Uo. 44. |
| 4 | Erről a kérdésről lásd Angelusz Róbert: Aktualitás, információszükséglet, nyilvánosság. Valóság, 1978/10., 1–15. |
| 5 | Az alkotó és az ismétlő propaganda megkülönböztetéséről lásd Michal Szulczewski: A politikai propaganda.Kossuth, 1974, 147–148. |
| 6 | Elsősorban ebből a szempontból közelíthetjük meg az úgynevezett személyi kultusz jelenségét, amin nem a sztálini korszak negatívumainak jelölésére használt eufémizmust értem, hanem azt, amire a kifejezés utal, vagyis a karizmatikus tulajdonságokkal felruházott vezér kultikus dicsőítését. E kultuszt, amely egyébként kisebb vagy nagyobb mértékben minden politikai rendszerben megtalálható (és minél elmaradottabb ország politikai rendszeréről van szó, annál inkább), nyilvánvalóan nem Sztálin személyes hibáira kell visszavezetnünk; még akkor sem, ha a Leninnel való összevetés ezt sugallja. Nem is a fokozatosan lecserélődő hatalmi apparátus gerinctelenségére vagy a tömegek kulturális elmaradottságára kell gondolnunk: e tényezők csak elősegítették, de nem maguk okozták a jelenség kibontakozását. A Szovjetunióban kialakult személyi kultuszt, úgy vélem, ennél „materiálisabb” tényezőkkel kell magyaráznunk, mindenekelőtt a Lenin halála után kibontakozott hatalmi harc szükségleteivel, vagyis azzal, hogy Sztálin és követei csak akkor vehették fel a győzelem reményében a harcot a lenini gárda más képviselőivel szemben, ha – Sztálin főtitkári hatalmára támaszkodva – fokozatosan kialakították a lenini hagyomány örökösének, illetve a párt és a nép csalhatatlan vezérének mítoszát. Ugyanakkor a szocializmus sztálini modelljének megvalósítása a hatalmi harcoktól függetlenül is szükségessé tette a cezaropapizmus „szocialista” változatának megteremtését, mégpedig két okból is: egyrészt azért, mert ez adta meg az eredeti elképzelésektl eltérő vagy egymásnak ellentmondó döntések (és az ezeket alátámasztó „tudományos” megállapítások) legitimitását; másrészt pedig azért, mert a néppel együtt élő vezért követő nép szimbiózisának mítosza „tüntette el” a hatalmi apparátus és a tömegek között kialakult távolságot. |
| 7 | Erről a kérdésrlő lásd: Bálint István: A tájékozódás joga az önigazgatású társadalomban, Híd, 1973/9., 887–893. |