A televíziós hírgyártás szervezetszociológiai vizsgálata
A tömegkommunikációs kutatásokban évtizedekig háttérbe szorult a kommunikációs folyamatban részt vevő kommunikátorok szerepének vizsgálata, holott – mivel a híradásokban a valóságnak a kommunikátorok által már szelektált és értelmezett elemei jelennek meg – kézenfekvőnek tűnik azt is megvizsgálni, hogy kik szerkesztik, kik építik fel a hírközlő, tájékoztató műsorok mesterséges valóságát. A kutatások eredményei arra is rávilágítanak, hogy a hírekben jelentkező strukturális hangsúlyeltolódások hogyan függenek össze a termelési folyamat gyakorlati-szervezési kényszereivel. Az alábbiakban bemutatott kutatások elsősorban a televíziós hírgyártást vizsgálták, ezért jelen tanulmány is erre összpontosít.
Bevezetés
Lasswell (1948) szerint „Egy kommunikációs aktust akkor tudunk helyesen leírni, ha válaszolunk a következő kérdésekre: ki mit mond, milyen csatornán keresztül, kinek, milyen hatással? A kommunikációs folyamat tudományos vizsgálata hajlik arra, hogy az egyik vagy másik kérdésre összpontosítson”. Ezek közül a kérdések közül a ki vizsgálata, tudniillik, hogy ki szelektálja és gyártja a terjesztendő üzeneteket, tehát a hagyományos médiában centrális helyet elfoglaló kommunikátoroknak és magának a hír gyártásának tanulmányozása egészen a hatvanas évekig háttérbe szorult a többi kérdéssel szemben.
Az alábbiakban vázlatosan áttekintem, hogy a másik négy kérdést mely területeken igyekeztek megválaszolni. Ezek után azt kívánom bemutatni, hogy milyen tudományos kontextusban fogalmazódott meg a médiaüzenetek szerkesztőire irányuló kutatás igénye. Ismertetni fogom a hírgyártók és a hírgyártás vizsgálatából álló, többé-kevésbé lineárisnak tekinthető kutatási irányzat elméleti alapjait és kutatási módszerét. Ezek után bemutatom a hírtermelés logikájának legfontosabb általános jellemzőit, kitérve a hírtermelés egyes szakaszainak elemzésére és az egész hírgyártási folyamat rutinosításának és sztenderdizálásának szükségességére, és ennek következményére. Részletesen megvizsgálom azokat a tartalmi és technikai-szervezési-gyakorlati kritériumokat, amelyek alapján egy televízió hírszerkesztősége összeállítja a híradó fő kiadását. A tanulmány végén összegzem a bemutatott kutatási irányzat tapasztalataiból származó következtetéseket, és megvizsgálom a ma aktuális kutatási lehetőségeket.1
„Mit mond, milyen csatornán keresztül, kinek, milyen hatással?”
Az első kutatások a tömegkommunikációs eszközök elterjedésének időszakára, a két világháború közötti periódusra tehetők, és a „milyen hatással?” kérdésre kerestek választ. Azt vizsgálták, miért válhatott a rádió az első világháború legsikeresebb propagandaeszközévé, minek köszönhette szinte korlátlan manipulációs képességét, pontosan milyen hatásmechanizmussal rendelkezik. A hatáskutatás területén az első tudományos választ a lövedékelmélet (bullet theory) megfogalmazása jelentette (lásd Schramm 1971). A „propagandaelmélet” alapjaként egyrészt a tömegeket negatívan kezelő és értelmező társadalomelméletekre utalhatunk (például Ortega y Gasset 1930, Blumler 1936, Simmel 1917), másrészt az akkor népszerű behaviorista pszichológia stimulus-válasz modelljére (Lund 1933). Ebből kiindulva egyértelműnek tűnt, hogy a tömegkommunikációs közlemények mindenképp kiváltanak valamilyen, a viselkedés változásán mérhető hatást.
Később mind a pszichológia, mind a szociológia területéről felülbírálták ezt a tézist; bebizonyosodott, hogy a tömegkommunikációs üzenetek hatásmechanizmusa nem automatikus. A pszichológiai megközelítés rámutatott arra, milyen magas a száma azoknak a változóknak, amelyek a feladó–üzenet–befogadó kapcsolatát befolyásolhatják (lásd Hyman – Sheatsley 1947 a közönség motivációjának, érdeklődésének szükségességéről; Lazarsfeld 1940 a szelektív médiaválasztásról; Kendall – Wolf 1949 a szelektív észlelésről; Bartlett 1932 a szelektív emlékezésről; Hovland – Lumsdaine – Sheffield 1949a az üzenet optimális, személyre szabott szerkesztéséről). Lazarsfeld és kutatócsoportja arra a következtetésre jutott, hogy a tömegkommunikációs üzenetek nem közvetlenül jutnak el a társadalom passzívabb tagjaihoz, hanem az egyes mikrokörnyezetek véleményirányítóin keresztül (Lazarsfeld – Berelson – Gaudet 1944). A tömegkommunikáció hatásmechanizmusa tehát kétszakaszos, épp ezért nehezen követhető és mérhető az egyén közvetlen viselkedésén. A pszichológiai és a szociológiai kutatások eredményeként az immár korlátozottnak nevezett médiahatásokkal (Katz – Lazarsfeld 1955, Klapper 1960) kapcsolatosan folytak a további kísérletek. A rövid távú hatások mérése a hatvanas évekig domináns médiakutatási program maradt. A tömegkommunikációs vizsgálatok célja az volt, hogy lemérjék a tömegkommunikációs közleményeknek a közönségre gyakorolt hatását, megfigyeljék, hogyan változik az emberek viselkedése egy politikai vagy egy reklámkampány következtében (Wolf 1985).
A hatás problémája azóta is központi helyet foglal el a médiakutatásban, bár az utóbbi időben maga a kérdésfeltevés is megváltozott. A kutatások többsége már nem azt vizsgálja, hogy a média milyen hatást gyakorol a közönségre, hanem azt, hogy a nézők mit kezdenek a médiával (Blumler – Katz 1974, McQuail 1975). A megközelítés a szemiotikában jól ismert poliszémia (Eco 1972) fogalmára épít, és aktív, szelektáló, értelmező és cselekvő közönséget feltételez. E szerint a szemiotikai megközelítés szerint a különféle percepciós modalitásokban megragadható szöveg jelek strukturált halmazának tekintendő, és többfajta értelmezésre nyitott, többféle olvasata, jelentése lehetséges. Egy adott műsort a közönség igen sokféleképp interpretálhat (jó példa erre Morley kísérlete, 1992), bár az értelmezésnek is vannak határai (Eco 1990). Ebből a perspektívából szemléletesen látszik az a folyamat, ahogy a hatás tanulmányozásából kiindulva – a befogadásvizsgálatokon át (Jensen 1991) – a média kulturális használata került előtérbe.
Ezzel részben arra is rámutattunk, hogy a kinek kérdése, a közönség kutatása is központi téma a médiakutatásban. A televíziós társaságok által oly kedvelt kvantitatív módszeren alapuló közönségkutatások mellett a nyolcvanas években – a már említett befogadásvizsgálatoktól elválaszthatatlan – kvalitatív közönségvizsgálatok is elterjedtek (lásd erről Hall 1973).
A csatornák (milyen csatornán keresztül) jellegzetességeinek
technológiai szempontból történő elemzését és a
tömegkommunikációs eszközök területén az elmúlt nyolcvan
évben bekövetkezett fejlődés következményeit több tanulmány
taglalja. Ezek közül a leghíresebb McLuhantól származik (1964;
magyarul lásd még Jenei 2001). Más szempontból kiindulva,
például az egyes médiumok napirend-teremtő képességét is több
kutatás vizsgálta (például Shaw 1979). Az egyik
legáttekinthetőbb képet erről McClure és Patterson nyújtja
(1976).
A tömegkommunikációs közlemények elemzése a mit mond kérdésre
válaszol. A kvantitatív tartalomelemzéssel történő vizsgálatok
az 1800-as évek végére nyúlnak vissza. Azóta természetesen egyre
kifinomultabb eszközökkel, de továbbra is a médiakutatások egyik
központi eleme maradt (Krippendorff 1995).
A huszadik század második felében elterjedt a már említett szemiotikai szövegelemzés, így több tudományos értékű elemzés is született a médiaüzenetekkel kapcsolatban. Alapvető irodalomnak számít Eco (1972, 1979), de Greimas (1970, 1983) szemiotikai eszközei is remekül felhasználhatók hírműsorok elemzésére (lásd Marrone 1998).
A ki tanulmányozásának tudományos kontextusa
Míg a kezdeti időszakban a médiakutatás a rövid távú hatások felé fordult, a tudásszociológia fejlődésének és hatásának következtében a tömegkommunikációs vizsgálódásokban szemléletváltás történt. A médiumok által kibocsátott üzenetek hosszú távú, kognitív hatása került előtérbe. A kutatások időbeli kerete természetszerűleg kitágult, már nem kampányhelyzetekre korlátozódott, hanem akár egy–két évig is eltartott. A kérdés az lett, hogy a mindenütt jelenlevő, egymást visszhangozó médiumok (konszonancia) tematikus területek szerinti globális produktumának napról napra egymásra rakódó, az időben tehát kumulálódó hatása hogyan befolyásolja a közönség strukturált tudásrendszerét (Noelle-Neumann 1973).
A hosszú távú hatások mérése egy sor módszertani
problémába ütközik, hiszen szinte lehetetlen elválasztani a
médiahatásokat más olyan tényezőktől, amelyek az egyén
tudásrendszereinek változását, nézeteinek, véleményének
módosulását hosszú távon befolyásolják.
Az egyik legismertebb kutatást e téren George Gerbner (1986) és
kutatócsoportja végezte. Az általuk folytatott kultivációs
elemzésekben a televíziónak az értékek és nézetek hosszú
távú változására gyakorolt hatását tanulmányozták, és
rávilágítottak arra, hogy azok valóságképe, akik sokat és
rendszeresen néznek televíziót, hasonul a televízió által
prezentált valóságképhez, és a világra vonatkozó becsléseik
kísértetiesen megegyeznek a televízió világával.
Ugyanakkor a világban való tájékozódásnak elengedhetetlen eszköze a média. Ezen belül ki kell emelni a hírműsorok szerepét, mert többnyire olyan eseményekről számolnak be, amelyekről a közönségnek nincs empirikus tapasztalata. A világ „mediatizálttá” vált. Az emberek többsége a valóság egyes szeleteit csak a televízión keresztül ismeri meg, akkor, ha a média reflektorfénye megvilágítja. Akkor szerez tudomást valakiről, ha az erőszak áldozata lesz, és ezért bemutatja a televízió; akkor kezd valamely távoli országgal foglalkozni, ha azt katasztrófa vagy háború sújtja, ezért a média beszél róla; akkor kezdi egy közügy foglalkoztatni, ha a közügy hírré válik. Minél távolabbi, a közvetlen tapasztalásból kizárt eseményről, történésről van szó, az emberek annál inkább hajlandók rábízni magukat a tömegkommunikációs eszközökre, annál kevésbé vonják kétségbe azt, amit a média közvetít.
A napirend-elmélet (McCombs – Shaw 1972) szerint a média implicit módon rangsorolja a közügyeket, és ezt a prioritási rendet továbbítja a nézők felé. Így a közönség pontosan azokat a közügyeket fogja fontosnak tartani, amelyeket a média is annak tart. A tömegkommunikációs eszközök tehát képesek arra, hogy kijelöljék a társadalmi párbeszéd kereteit, meghatározzák, mely ügyek kerülnek be napirendünkbe. Az elmélet szerint a média csak azt képes megmondani, miről gondolkozzunk, azt már nem, hogy miről mit gondoljunk. Amennyiben azonban empirikusan megragadható tényekkel és hiteles alternatív információszerzési forrásokkal nem rendelkezünk, legalábbis valószínűsíthető, hogy bizonyos esetekben átvesszük az eseményeknek a média által közvetített értelmezési kereteit is. Így a média nemcsak azt határozza meg, miről gondolkozzunk, hanem azt is, hogy mit gondoljunk róla. Például egy híradó esetében átvehetjük a hírműsor készítőinek az egyes közügyekkel kapcsolatos álláspontját.
A hírműsoroknak természetesen nem lenne szabad – és gyakran nem is áll készítőik tudatos szándékában – saját álláspontjukat terjeszteni. A valóságnak való megfelelést nemcsak médiatörvények írhatják elő, hanem az újságíró-szervezetek etikai kódexei is. Az objektivitás és tényszerűség Tuchman szerint (1972) azonban meglehetősen problematikus fogalmak a hírgyártásban. (Erre a következő oldalakon még bővebben kitérünk.) Az események sohasem önmagukban léteznek a hírműsorokban, a tények nem beszélhetnek önmagukért, azokat valaki mindig elmondja. Valaki beszámol arról, hogy mi is történt, tehát megszerkeszti a történetet. Kiosztja a szerepeket, és értelmezi, definiálja a valóságból kiragadott helyzetet. Annak ellenére, hogy az újságíró, a szerkesztő-riporter maximálisan ragaszkodik a tényprezentáló attitűdhöz, nincs lehetősége arra, hogy puszta információkat továbbítson. Szükségképp a stáb által már előzetesen strukturált tudáshalmazt fogja a közönség számára közvetíteni.
A média közleményeiben a szemantikai információk tudásszervező struktúrákba, kognitív sémákba (frame-ekbe), értelmezési keretekbe rendezettek. Ezeket egészen biztosan nem minden befogadó és nem automatikusan vesz át, sőt, az ez irányú vizsgálatok inkább a kódolás és a dekódolás aszinkron természetére hívják fel a figyelmet (Hall 1973). A szemiotikai alapvetésekből kiinduló befogadásvizsgálatok különbséget tesznek a lehetséges és az aktualizált jelentés között. Például Morley a Nationwide című műsor nézőivel kapcsolatban készített kutatásában (1992) igazolja, hogy a médiaszövegek poliszémiája igen különböző értelmezési stratégiákat tesz lehetővé, és ezekkel az aktív, cselekvő, értelmező befogadók élnek is. Mindez, úgy tűnik, cáfolja azt a tézist, miszerint a médiaüzeneteknek közvetlen, a viselkedésen azonnal lemérhető hatásuk lenne.
Azonban – a már említett kumulatív hatás eredményeként – feltételezhető, hogy hosszú távon a befogadóban is kialakulhat egy, a hírszerkesztőkéhez hasonló értékrend. A stáb bizonyos, meghatározott – és a későbbiekben elemzendő – értékválasztások szerint hierarchiába rendezi az eseményeket. Könnyen elképzelhető, hogy a kommunikátorok és a befogadók fontossági struktúrája idővel közelít egymáshoz. Elsősorban a közönség azon részénél áll fenn ez a veszély, amelyiknek nincs lehetősége arra, hogy közvetlen tapasztalatot szerezzen egy eseményről, és nem ismeri annak részletes gazdasági, társadalmi, kulturális kontextusát. A bemutatott eseményeket nem képes önállóan értelmezni, így átveszi a műsorban kódolt legkézenfekvőbb értelmezési kereteket, és ezek alapján áll össze a fejében egy szükségképpen torz kognitív kép arról, hogy miképpen függenek össze a dolgok a világban.
A valóság tükrözése, a McQuail (1983) által tükör funkciónak nevezett szerep felvállalása tehát az eddigiekből következően csak az ideáltipikus híradó esetében lehetséges. Ekkor a hírműsorok teljes egészében betölthetnék legfontosabb funkciójukat, hitelesen tájékoztatnának az aktuális közügyekről. A hír- és tájékoztató műsorok küldetése, hogy olyan információkkal lássák el az állampolgárokat a társadalmi, politikai, gazdasági életben, amelyek alapján tájékozódni tudnak a világban. Ezt a funkciót is nevesíti McQuail: útjelző, irányító funkciónak hívja, mert irányt mutat, értelmet ad a zavarba ejtő, illetve zavarosnak tűnő világban. A híradó – elsősorban a közszolgálati híradó – feladata, hogy olyan eseményeket, tényeket, híreket mutasson be, amelyek segítik a nézőket a nagyvilág történéseinek megismerésében. Fontos lenne, hogy a nézők a híradókon keresztül megismerhessék a fő társadalmi problémákat, tájékozódni tudjanak azokról a közügyekről, amelyek széles rétegeket érintenek vagy érinthetnek, megismerhessék a közélet főbb szereplőinek ezekkel az ügyekkel kapcsolatos álláspontját, hogy maguk is véleményt alkothassanak.
Ezzel szemben a híradók mintha nem a valóság eseményeinek lennének hír-adói. A kereskedelmi televíziók esetében a szórakoztatás irányába elhajló híradókon talán nem is csodálkozik a néző. Feltételezi, hogy a szenzációra vadászó, látvány-showra emlékeztető képanyagok a nézettségi mutatók fellendítését hivatottak elősegíteni. Ám a legszárazabb, látványos elemektől, zenei aláfestéstől mentes, lecsupaszított közszolgálati híradóban sem ismerhetjük fel az általunk ismert valóságot. A híradók ugyanis a valóságot nem bemutatják, hanem konstruálják. Így a hírműsorban egy mesterséges világot látunk.
A hírszerkesztők és a hírgyártás tudományos vizsgálata
Egyre inkább szükségessé vált a valóság tömegkommunikációs konstruálási mechanizmusának vizsgálata, olyan eszközök kidolgozása, amelyekkel megragadhatók, feltárhatók és leírhatók a hírtermék előállításának mechanizmusai, vagyis az, hogy mi mivel függ össze a valóság építésének, a híradó gyártásának folyamatában. A tömegkommunikációs szakemberek egy részét az foglalkoztatta, hogy miként érhető tetten, rekonstruálható és elemezhető a médiarendszeren belül – például egy televízióban – a hírigazgató, a hírszerkesztők, a riporterek és mások szerepe, felelőssége, milyen szubjektív döntések állnak a híradón belül megjelenített mesterséges társadalmi valóság kialakításának hátterében.
A hatvanas évek végén tehát ezekre a kérdésekre próbáltak
választ adni a hírapparátusok szervezetszociológiai vizsgálatára
irányuló első kutatások. A hírgyártás folyamatának empirikus
kutatása, a hírkészítők szakmai modelljeinek megfigyelése
angolszász környezetben kezdődött, de a hetvenes–nyolcvanas
években világszerte általános gyakorlattá vált (Tuchman 1972,
1973, Schlesinger 1978, Golding – Elliott 1979, Tunstall 1979,
Gans 1979, Cesareo 1981, Fenati 1985, Scarmagnan 1989, Giannini 1994,
Jenei 1997). A továbbiakban ezeknek a vizsgálatoknak az
eredményeire támaszkodom. A itt bemutatandó kutatási irányzat
– a hírgyártás szervezetszociológiai vizsgálata – az
amerikai empirikus, a médiarendszer belső törvényszerűségeit
vizsgáló és az európai hagyományokra jellemző elméleti
megközelítésű, a tömegtájékoztató eszközök és a tágabb
társadalmi kontextus kapcsolatait vizsgáló, a szociológiai
eszközöket privilegizáló áramlatok különösen szerencsés
összefonódásának tekinthető. Célja a hírkészítők
szociológiai tanulmányozása, valamint a tömegkommunikációs
termelési folyamatok vizsgálata.
A kutatási irányzat weberi alapokra támaszkodik. Max Weber
Gazdaság és társadalom című műve, amely a szervezetek
működésével is foglalkozik, az ötvenes évektől folytatott
mindenfajta szervezetelméleti kutatás alapirodalmának számít. A
hírgyártás és hírkészítők vizsgálatát végző kutatók is
weberi alapfogalmakra támaszkodtak, amikor abból a hipotézisből
indultak ki, hogy a munkakörnyezet, munkaszervezés és a szakmai
kultúra meghatározza a végtermék milyenségét, legyen az cipő,
bútor vagy akár tévéműsor.
A hetvenes évekre jellemző, hogy más (nem televíziós) szervezetek működésének a kutatása is elterjedt, és a vizsgálatok nyomán jelentős szervezetelméletek születtek – ezek közül az adott időszakban kiemelkedik Child kontingenciaelméletete –, amelyek szintén a működési feltételek és a sajátos szervezési struktúra közötti összefüggést vizsgálták empirikus kutatással (a szervezetelméletekről összefoglalóan lásd Dobák 2000). Az időbeli egybeesés talán nem csupán a véletlennek köszönhető.
Az előzmények tárgyalásánál feltétlen megemlítendő még Kurt Lewin neve, aki különféle csoportok dinamikus interakcióját kutatva már 1947-ben kidolgozott egy kulcsfogalmat: a kapuőr (gatekeeper) fogalmát. Ez később rendkívül termékenyen hatott White-ra, aki 1950-ben egy amerikai kisváros sajtószerkesztőségének munkáját figyelte meg, pontosabban a sajtóügynökségek anyagainak szelekciós folyamatát vizsgálta. Mindazonáltal White még csak a kutatási irányzat előfutárának tekinthető (Wolf 1985).
A kutatók a hírszerkesztőségekben folytatott empirikus kutatás keretében szisztematikus ok-okozati összefüggéseket kerestek a fent említett tényezők között, miközben különösen nagy figyelmet fordítottak annak tettenérésére, hogy hol, minek következtében, milyen mechanizmusokon keresztül konstruálódik a bemutatott valóság. Mint korábban bemutattuk, ezek a tényezők determinálják a hírműsor milyenségét. A vizsgálat szempontjából fontos feladatnak tekintették a hírszerkesztőségek strukturális és szervezési sajátosságainak felmérését, a munkakörök tisztázását, a jutalmazás és büntetés rendszerének áttekintését, a megfogalmazott szerkesztőségi célok és újságírói ideológiák, értékorientációk tanulmányozását és elemzését.
A letisztult tapasztalatok alapján elmondható, hogy a hírkészítők vizsgálata szociológiai paraméterek mentén történik. Ilyenek a kor, végzettség, társadalmi pozíció, szakmai felkészültség, pályafutás, a szubkultúrához tartozás és célok, valamint annak az értékrendszernek a feltérképezése, amely alapján a stáb tagjai foglalkozásukat végzik. Ezen túl fontos lehet a nyilvánosan és kollektíven elfogadott értékek és jelentések rendszerének feltárása is.
Ugyanakkor a kutatások annak a sajátos logikának a leírására vállalkoznak, amely a hírtermelést szabályozza, tehát azokat a mechanizmusokat próbálják azonosítani, amelyekkel a híreket, tömegkommunikációs üzeneteket kódolják. Ennek érdekében a kutatók megfigyelik a hírgyártás folyamatát, az egyes munkafázisokat, és megpróbálják feltárni a szerkesztők, újságírók, riporterek, operatőrök és a többi, a hírműsor elkészítésében közreműködő szakember professzionális kultúrájának és kompetenciájának sajátosságát és legfontosabb elemeit. Igyekeznek rávilágítani arra, mi jellemzi a szervezet egyes tagjainak kapcsolatát, milyen mértékben hajlandóak kooperálni egymással, mennyire jellemző a kompetitivitás. Céljuk, hogy feltérképezzék azokat az – akár egymás riválisának tekintett – szakmai modelleket, amelyeket a professzionális kommunikátorok elfogadtak, és így dominánssá váltak egy adott hírorganizáción belül.
Kutatási módszer
A hírgyártás kutatásában a leginkább bevált és elterjedt módszer az antropológia területéről származó résztvevő megfigyelés, alkalmazása még ma is szinte kötelezőnek tekinthető. A résztvevő megfigyelés útján készített anyaggyűjtésnek meglehetősen sok előnye van, bár sok kényelmetlenséget is okozhat a kutatónak. Vigyáznia kell, hogy ne engedjen azon természetes késztetéseinek, amelyek egy új környezetbe érve azonnal jelentkeznek: ne próbáljon integrálódni. Akkor lesz képes észrevenni és lejegyezni azokat a jelenségeket, amelyeket csak egy kívülálló láthat, ha sikerül megőriznie azt a távolságot, amiből kritikusan szemlélheti vizsgálata tárgyát (hiszen a szerkesztőség tagja számára szinte minden úgy természetes, ahogy van). A módszer helyes alkalmazása kiváló lehetőséget teremt arra, hogy egészen közelről, belülről szemlélhesse a hírgyártás folyamatát, annak különböző fázisait (anyaggyűjtés, szelektálás, csomagolás, prezentálás), megfigyelhesse a rutintevékenységek végzését és a munkaszervezési módot. A hírgyártás főszereplőit természetes körülmények között, munkavégzés közben figyelheti meg, például a szerkesztőségi értekezleten, riportkészítés közben, montírozásnál, valamint különféle informális interakciókban. Láthatja a szerkesztőség tagjainak mindennapos szakmai problémáit, azt, hogy milyen kritériumok alapján döntenek különféle helyzetekben, hogyan kezelik a váratlan eseményeket és a konfliktusokat, hallhatja, hogy ők maguk miképpen vélekednek saját munkájukról.
A kutató szisztematikus megfigyeléseit feljegyzésekben rögzíti (naplózás). A hírapparátusban különféle pozíciót betöltő szakemberekkel alkalmi, informális beszélgetéseket kezdeményez, és azokkal, akik munkáját eredménytelenül figyelné meg (mert egész nap a számítógép előtt ülnek, és nem lehet tudni, mit csinálnak) – általában strukturált – interjúkat készít. A résztvevő megfigyeléssel történt anyaggyűjtést az adatok fenomenológiai szintű rendezése, majd elemzése, értelmezése követi.
A hírgyártás alapja
Mielőtt rátérnénk a hírtermelési folyamatnak és a rutineljárásoknak a kutatási irányzat által feltérképezett ismertetésére, érdemes leszögezni, mi a közvetlen célja egy hírapparátusnak, mire esik a hangsúly a hírgyártásban. A szerkesztőségek hírtermelése a hard news-okra, azaz a kopogós hírekre épül. A hírszerkesztők szerint ezek az „igazi” hírek, amelyeket nem lehet kihagyni egy híradásból. Egy részük előre megtervezhető, a többi a váratlan események kategóriájába tehető. Mindkét esetben tiszavirág-életű hírekről van szó, aktualitásuk maximum 24 óra. Minden hírapparátus olyan munkaszervezést alakít ki, amely alkalmas a rendelkezésre álló anyagi, technikai és szakmai erőforrás aktiválásával a kemény hírek mindennapos előállítására.
Előfordulhat, hogy egy nap nincs olyan esemény, ami egyértelműen a hard news csoportjába illene (például a köztársasági elnök megválasztása, halála, politikai, gazdasági csúcsértekezlet stb.). Ilyenkor a szerkesztők gyártanak legalább egyet. A híradó első hírei ugyanis mindig kopogós hírek; ha nem azok, akkor legalábbis azt a látszatot keltik, hogy autentikus kemény hírek. A formai-technikai kivitelezés is ezt tükrözi. Sokféle esemény is „feltupírozható”. Például a szerkesztők elővehetnek egy tudományos hírt – amelyről csak az adott terület szűk tudományos közössége tudja, hogy nem újdonság –, és valamilyen ürüggyel aktualizálhatják. Így úgy tűnik, mintha csak aznap lehetne leközölni. De azokat a médiaeseményeket is fel lehet használni, amelyeket a politikai élet főszereplői rendeznek annak érdekében, hogy nyilvánosságot kapjanak. Ezeket viszonylag egyszerű úgy tálalni, hogy „kopogósnak” tűnjenek. Elég a híranyagot úgy csomagolni, mintha hard news lenne. A híradó elején, a neki tulajdonított „fontosság” megfelelő formátumában, például másfél–két percig tartó riportban mutatják be, és lehetőség szerint egy szakértőt is megszólaltatnak az ügyben. Természetesen a műsorvezető is úgy konferálja be, mintha valóban fontos hír lenne.
A médiaeseményből gyártott hír ugyanúgy „viselkedik”, mint egy igazi hír. Amennyiben elég intenzív megjelenítést kap, nemcsak az emberek fognak róla beszélni, hanem a többi tömegkommunikációs eszköz is. Az egymás által terjesztett hírekre addig reflektálnak, amíg a téma „el nem fárad”. Az öngerjesztő folyamat bizarrságát csak fokozza, hogy a hírek referense ilyen esetekben már nem a valóság, hanem egy másik médium, vagyis egy konstruált világ.
A hard news mellett, a híradó profiljának megfelelően körülbelül a híradó felétől, második harmadától úgynevezett könnyű hírek, soft news is bemutatásra kerülnek. Ezek funkciója kettős. Egyrészt enyhítik az általában drámai hangvételt, kiegyenlítik, kompenzálják a hivatalos, intézményes hírek és a világ sötét tónusát, egy kis színt visznek a komoly és komor világba. Másrészt – mivel ezek a hírek kevésbé kötődnek az aktualitáshoz – azzal a funkcionális előnnyel rendelkeznek, hogy szükség esetén az utolsó pillanatban is törölhetők, áthelyezhetők egy későbbi kiadásba, ha helyet kell biztosítani egy, az utolsó pillanatban befutó hard news-nak. Előfordulhat, hogy elmarad egy olyan betervezett esemény (vagy teljes érdektelenségbe fullad), amelyből kopogós hír lett volna, így nem érdemes róla tudósítani. Ilyenkor, ha már nincs idő a nap közepén, esetleg délután olyan fontos eseményt „találni”, amely helyettesíthetné (eszközöket diszponálni, forgatni, szöveget megírni, képanyagot összevágni), a töltelékként működő kis színesek, a soft news mentik meg a híradó „becsületét”.
Munkafázisok
A hírgyártás folyamatában immár hagyományosan, a fent említett kutatások nyomán szokásos (legalább) négy fő fázist megkülönböztetni. Ezek: a hírek gyűjtése, szelektálása, csomagolása és prezentálása. Egymástól – főleg a szelektálást illetően – nem teljesen elkülöníthető, egymást olykor időben átfedő momentumokról beszélhetünk, amelyeket azonban az elemzés szempontjából célszerű elválasztani.
A hírgyűjtést a szerkesztők a rendelkezésre álló eszközök felhasználásával valósítják meg, ezért az ésszerűség úgy kívánja, hogy a belföldi híreket a szerkesztőség az intézményes, megbízható, könnyen aktiválható, jól bejáratott források információiból állítsa össze. A nagyobb politikai és gazdasági hatalommal rendelkező források általában könnyebben nyilvánosságot kapnak, mert a hírszerkesztők számára időt, pénzt, energiát spórolnak meg. A hivatalos források megszólaltatása mindig a komolyság látszatát kelti, ezért egy ügy kapcsán kényelmesebb tőlük anyagot kérni, mint alternatív hírforrásokhoz folyamodni. Minden szám, adat növeli ezt a hatást és az objektivitás látszatát, ezért a közvélemény-kutató irodák is a híradók állandó forrásaivá váltak. A megbízható, állandó hírforrás igénybevétele időt takarít meg a szerkesztőségeknek, hiszen nem szorul minden alkalommal megerősítésre, ugyanakkor a bejáratott csatornák rutinszerű használata csökkentheti annak lehetőségét, hogy alternatív források híreit is megjelenítse a híradó.
A külföldi hírek esetében saját vagy kölcsönzött tudósítóhálózatra is lehet támaszkodni, de az összeállítások a leggyakrabban a nagy nemzeti és nemzetközi hírügynökségek, szöveg- és képügynökségek (MTI, UPI, Reuters, API, ANSA stb.) anyagaiból készülnek. Az egész világra kiterjedő használatuk erősen determinálja a hír definícióját, hiszen az, amit a nagy hírügynökségek közzétesznek, nagy valószínűséggel hír lesz. A hírügynökségek által küldött anyagok használata természetesen passzívabb, formálisabb tevékenységre kényszeríti a szerkesztőket. Emellett azt is látni kell, hogy a hírügynökségek hírei, feldolgozási módja már tükröz egy bizonyos, előzetesen kialakított nézőpontot, egy meghatározott értelmezési keretet, következésképpen kritikátlan használatuk az adott nézőpontot és keretet híven továbbítja.
Mind a belföldi, mind a külföldi hírek tekintetében egyre kevésbé nélkülözhető eszköz az Internet. A magát komolynak definiáló híradók azonban óvatosak, és nem kockáztatnak nagyon, hiszen az alternatív hírforrásoknak problematikus az ellenőrzése (Jenei 2001). A televíziózás lassú, nehézkes műfaj – bár a könnyű, digitális technológiával ez ma épp változni látszik –, nem lehet minden, esetleg később vaklármának bizonyuló hírre stábot diszponálni. A legegyszerűbb és legkényelmesebb megoldás azt megvárni, hogy egy tekintélyes hírügynökség konfirmálja az eseményt. Az alapján már el lehet dönteni, hogy érdemes-e a hírre a rendelkező eszközökből és forrásokból áldozni.
A szelektálás a hírértékek által vezérelt döntések láncolata. Nem egy konkrét pillanatra és nem egyetlen személyre korlátozódik, hanem végigkíséri a hírtermelés egész folyamatát. Minden szerkesztőség tart reggeli értekezletet, amelyen elkészül a híradó első hivatalos tervezete. Ez a várható híranyagok sorrendjét tartalmazza, formátumuk és hosszuk szerint. A híradó kiadásáig számtalan változat készül az eredeti tervről, mivel követnie kell a nap folyamán hozott szelekciós döntéseket. Gyakran még az adás során is módosulhat. Híradótól, szerkesztőségtől függ, hogy hányan vesznek részt közvetlenül a döntésekben. Eltekintve az olyan extrém helyzetektől, tulajdonosa explicit befolyásolás útján kívánja meghatározni a műsor tartalmát, általában finomabb, árnyalt eszközökkel, de a tulajdonos üzletpolitikája határozza meg a kiadópolitikát is. Ez verbálisan csak ritkán jut kifejezésre; a kulcspozíciókat betöltő vezetők eleve a híradó küldetésének megfelelő értékválasztásokon alapuló döntéseket hozzák és támogatják.
A szelekció bizonyos, megtervezhető hírek tekintetében már hónapokkal korábban történik (ilyen esemény például a pápa látogatása, diplomáciai csúcstalálkozók stb.), így bőven van idő a szükséges szervezési műveletek előkészítésére. Természetesen ez esetben olyan eseményekről van szó, amelyeknél nem merülhet fel kétely a híradóba való bekerülés jogosságával kapcsolatban. Más, szintén megtervezhető hírekre elég egy héttel vagy pár nappal korábban rákészülni. A többi lehet egy autoriter hírigazgató vagy főszerkesztő választásainak eredménye, de a kollektív részvételen alapuló döntés következménye is. A szelektálás műveletét általában tölcsérhez szokták hasonlítani, mivel ideális esetben a reggel összeállított hírlista jóval hosszabb, mint amennyi a ténylegesen megvalósuló adásba belekerülhet. Minél szűkösebb egy szerkesztőség pénzügyi lehetősége, annál keskenyebb lesz a tölcsér már indulásnál, és annál kevésbé lesz lehetősége a nap során történt váratlan eseményekről megfelelő eszközökkel tudósítani. Ilyen esetekben fordul elő, hogy egy kopogós hírről nem készül megfelelő formátumú anyag, a műsorvezető olvassa fel egy háttér-kép előtt.
A csomagolás szakaszát vizsgálva a kutatók megfigyelték, hogy míg az előző munkafázisokban a valóságból kihasított eseményeket, történéseket megfosztják azok természetes, eredeti társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális kontextusától, tehát attól a kerettől, amelyben értelmezhetők lennének, az események, történések ebben a szakaszban egy új kontextust, új értelmezési keretet kapnak. A híradó által bemutatott társadalmi valóságkép fragmentáltsága ennek a két, ellentétes irányú műveletnek köszönhető (Altheide 1976). A híradó formátumának merevsége és állandósága olyan paraméter, amelyhez igazítani kell a híradó tartalmát. Az újrakontextualizált hírek szemantikai változáson mennek keresztül, és attól függően, hogy mely hírek előtt állnak és mi követi őket, különböző jelentéstöbbletet kaphatnak. Az erre vonatkozó döntések csak részben tartalomfüggők, a hírsorrend kialakításának rendezőelve általában tematikus vezérfonalat követ, de sokszor gyakorlati meggondolásoknak engedelmeskedik.
A legfontosabbnak tartott hírek formátuma riport vagy összeállítás (ezek általában a hírügynökségek anyagaiból összeállított hírek). Ugyanakkor könnyen előfordulhat, hogy egy fontos esemény nem illeszkedik a termelési láncba, „rosszkor időzítve”, azaz a nap végén és ráadásul váratlanul történik. Ebben az esetben már nincs lehetőség a relevanciájának megfelelő csomagolásra, így a műsorvezetőnek verbális és nem verbális eszközökkel kell felhívnia a figyelmet arra, hogy amit felolvas, különösen fontos. Ezt a hatást növelheti, ha a hírműsor folyamát megszakítja, ezzel is hangsúlyozva a hírnek tulajdonított jelentőséget. Természetes körülmények között a legkevésbé fontos hírek formátuma a legrövidebb, de a hírszerkesztők szerint kívánatos, hogy valamilyen vizuális illusztrációt így is kapjanak.
A témakonstrukció során az események kerek történetekké
válnak, lesz elejük, közepük, végük. A narratív szerkezet
segíti a megértést, ugyanakkor egy előzetes értelmező munkát is
feltételez. Az eseményeket leegyszerűsítik, sablonosítják, hogy
általánosításra is alkalmas, emblematikus történetté váljanak.
A hírszerkesztők meghatározzák a történet főszereplőit, és az
elbeszélhetőség érdekében polarizálják a szerepeket. Ekkor dől
el, milyen értelmezési keretben tálalnak egy eseményt, mely
valóságdefiníció fog érvényre jutni, és az esemény mely
pontjai válnak majd hangsúlyossá. Ezeket a mozzanatokat a képi
megvalósítás is követi és kiemeli (highlighting).
A többnyire humán végzettségű szerkesztők általában a
verbális közlést tekintik elsődleges információhordozónak. A
befogadás folyamatát illetően alulbecsülik a vizuális percepció
szerepét, vagy – képzettségükből adódóan – nem
képekben gondolkodnak, nincsenek olyan kompetenciák birtokában,
amelyek lehetővé tennék a vizuális eszközök kihasználását. A
riport, az összeállítás azonban az ő koncepciójuk alapján
készül. Az interjúkészítés után megírják a szöveget, majd a
vágó segítségével megtekintik a rendelkezésre álló
képanyagot, és illusztráltatják a történetet. A híranyagok
képei ezért gyakran semmitmondóak, unalmasak. A 20. században
pedig felértékelődött a képi kommunikáció szerepe, és ez
tovább folytatódik az új évezredben is. Nyíri Kristófnak a
közelmúltban kifejtett álláspontja szerint „A
kommunikáció... kétezer év szövegalapúsága után éppen most
válik képalapúvá. Tehát a kép a meghatározó, és nem a
szöveg” (2001).
A kutatások rámutattak arra, hogy egy riport minősége szempontjából meghatározó a szerkesztő és az operatőr közötti emberi kapcsolat milyensége. A kutató az együttműködés vagy versengés mértékét, esetleg egymás munkájának semmibevételét a kommunikációs megnyilvánulásokban érheti tetten, figyelheti meg. Úgy tűnik, gyakori konfliktus forrása, hogy az újságírók hajlamosak alábecsülni az operatőrök kompetenciáját, nem tekintik őket egyenrangú félnek. Így a szükséges kooperáció helyett kompetitív játszmák alakulnak ki, ami a hírműsor minőségének rovására megy. Egyes hírszerkesztőségek (például az olasz közszolgálati televíziónál) felismerve az operatőrök szerepét, kezdeményezték azok újságíróként való elismerését, de a szerkesztők (televíziós újságírók) ezt ritkán nézik jó szemmel.
A szerkesztők az események objektív és kiegyensúlyozott bemutatásra törekednek, és ezt – Tuchman szerint (1972) – meghatározott stratégiák alkalmazásával igyekeznek elérni. Az objektivitás Tuchman szerint stratégiai rítus, pajzs, különböző eljárások (tényprezentáló attitűd, mindkét fél véleményének bemutatása stb.) rutinos alkalmazása, amely megvédi a hírszerkesztőket az esetleges támadásoktól. Például az egyik ilyen eljárás szerint a hírszerkesztőknek be kell mutatniuk a megjelenítendő ügyben az egymással ellentétes vélemények képviselőit. Tuchman szerint így a hírműsor valóban elmondhatja magáról, hogy „objektív”, mert nem foglal állást egyik fél mellett sem. Ezzel azonban a nézőnek még nem fog irányt mutatni a zűrzavarban, csak a szelektív észlelésre ösztönzi, és a már meglévő nézeteit erősíti. Az objektivitás elérése érdekében van egy másik olyan eljárás is, amelyet a szerkesztők előszeretettel alkalmaznak: mindig érveket, bizonyítékokat gyűjtenek a „tények” alátámasztására. Ez nem más, mint csúsztatás, csapdahelyzet, amelybe a néző könnyen belesétál, és elhiszi azt a ki nem mondott előfeltevést, miszerint ebben a világban léteznek (alátámasztandó) puszta tények. Az a stratégia is az objektivitás látszatát kívánja kelteni, amelynek alkalmazása abból áll, hogy az újságírók–szerkesztők minden elhangzott véleményt szó szerint idéznek, vágnak be. Azonban az, hogy kiket szólaltatnak meg, és a sok megszólaltatott személy közül melyik véleményét teszik be a híranyagba (ki beszél először, hogyan ábrázolják, előnyös vagy kevésbé előnyös kameraállásból mutatják), előzetes és nem értéksemleges döntés kérdése.
A kész híranyagok tükrözik, hogy a történet belső szervezésében hová esik az értékhangsúly. Ha explicit verbális eszközökkel nem is történik állásfoglalás, a vizuális megjelenítés, a megvilágítás, a kameraállás, a hangerő, hanglejtés stb. általában értékelő következtetéseket indukál.
A prezentálás a híradó stílusát tükrözi. A hírapparátusok vezetői egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a műsorvezető vagy bemondó személyére; ő „adja el” a híreket, ő hitelesíti a szerkesztőség munkáját. A verbális és nem verbális csatornákon a híradó küldetésének megfelelően ugyanazt az üzenetet kell átvinni. A kongruens, meggyőző, hiteles kommunikációra való törekvésben a külső megjelenés és a tökéletes beszédtechnika mellett a szakértelemről tett tanúbizonyság is egyre fontosabbá válik, ezért a hírapparátusok vezetői a bemondók helyett a képzett újságírók alkalmazását preferálják. A tradicionális megjelenésű, konzervatív frizurájú, szolid öltözetű, komoly, tekintélyt amikor a televízióparancsoló, hivatalos hangnemet használó középkorú újságíró férfi vagy a vonzó, kellemes külsejű, fiatalos, dinamikus, határozott, intelligenciájában, szakértelmében biztos, ezért ország-világ előtt szellemes, saját, spontán(nak tűnő) megjegyzéseket is megkockáztató újságíró hölgy típusok között széles a skála. Kiválasztásukban és felkészítésükben, külsejük, stílusuk napi frissítésében általában olyan profi szakemberek működnek közre, akik tökéletesen ismerik a hiteles személyiségek gyártásának elméletét és gyakorlatát (Pratkanis – Aronson 1992). A hírszerkesztők szerint nemcsak a műsorvezetőnek kell a híradó küldetésének megfelelően képernyőképesnek lennie, hanem a stúdiónak is. Más értékrendet sugall egy egyszerű, digitális technológiától mentes, statikus, megnyugtató, biztonságérzetet keltő stúdiókép az adott híradó célközönsége számára, mint a legkorszerűbb technológiákat alkalmazó híradó, amely azt a hatást kívánja kelteni, hogy lépést tart a világgal és a technológiai fejlődéssel, nyitott, kozmopolita, liberális értékrendet vall magáénak.
A műsorvezető stúdióbeli elhelyezkedése (különféle helyzetekben ülhet vagy állhat) és a hírek tálalásának módja (a verbális és a nem verbális, illetve a para-verbális kommunikáció) mind többletjelentést hordoz. A kommunikációs csatornák használata, a berendezés kialakítása, a tárgyak elhelyezése és használata lehet tudatos vagy intuitív, mindenesetre a hírapparátus különféle metakommunikációs jelzéseket küld a befogadó felé az alábbiakról:
A rutinosítás
A televíziós újságírás kívülállók számára színes,
változatos, mindig változó, váratlan eseményekkel teli
foglalkozásnak tűnhet, amely teljesen mentes a sablonoktól. Úgy
tűnik, mintha a hírszerkesztők váratlan események
felkutatásával és rögzítésével töltenék napjaikat. A
valóság azonban ennek az elképzelésnek pontosan az ellenkezője. A
hírgyártásra a nagyüzemi termelés sajátosságai jellemzők: a
gondos tervezés és olyan stratégiák kidolgozása, amelyekkel a
váratlan események is kezelhetővé válnak, különösebb
felhajtás nélkül beépíthetők a gyártási folyamatba. Berger és
Luckmann (1966) megállapítása szerint: „Általános
tapasztalat, hogy minden többször megismételt cselekvés bizonyos
mértékig hajlik a habitualizációra, és minden olyan cselekvés,
amelyet gyakran ismételünk, modellé keményedik” (lásd Tomka
1998). Ez a hírgyártás esetében is helytálló.
Különböző kutatók meglehetősen ellentmondásosan ítélik meg a tevékenység rutinjellegét. A két fő, homlokegyenest eltérő álláspont képviselői szervezetszociológiai kutatásaik eredményeire támaszkodva vonták le következtetéseiket. Tunstall (1979) véleménye szerint a rutin forgalma nem egyeztethető össze az újságírók, szerkesztők munkájával, azok csakis kényszerből hajlandók rutinosított eljárásokat alkalmazni, és szenvednek tőle. Tuchman (1973) viszont úgy véli, hogy a rutinosítás és sztenderdizálás nemcsak megkönnyíti, de rendkívül fel is gyorsítja a szerkesztőség munkáját. A tömegessé vált hírtermelés korszakában a rutinosítás egyszerűen nélkülözhetetlen, és ezt a szerkesztők is érzik és elfogadják. A 1997-ben a Magyar Televízió híradójának, 2000-ben a RAI 2 híradójának szerkesztőségeiben végzett empirikus vizsgálataim tapasztalataira támaszkodva magam is inkább az utóbbival értek egyet.
A hírgyártás vizsgálata során sikerült néhány olyan fogalmat azonosítani, amely mentén lebontható, hol alkalmaznak a hírszerkesztők automatikus, rutinosított eljárásokat a gyakorlatban. Minden hírkészítő apparátus azt tekinti a legfontosabb feladatának, hogy jelentős és érdekes eseményekről tájékoztassa a közönséget. A hétköznapok valósága, a híradó potenciális „nyersanyaga” azonban elvileg végtelen számú történésből, eseményből áll, ezek közül kell a stábnak válogatnia. Tuchman (1973) szerint ennek a műveletnek az elvégzéséhez ésszerűnek tűnik az eseményeknek kifejezetten erre a célra készített kategóriákba történő redukálása, némiképp hasonlóan ahhoz, ahogyan a kórházak a betegfelvételnél osztályozzák, besorolják betegeiket egy–egy tünetcsoportba és betegségtípusba. Az információs apparátusok, szerkesztőségek ideális esetben háromféle követelményt elégítenek ki:
Hírérdemesség
A hírre-érdemesség vagy hírérdemesség (newsworthiness, Wolf 1985) egy sor olyan tulajdonságból áll, amely megkövetelhető az eseményektől ahhoz, hogy nyilvánosságot kapjanak. Azok az események, amelyek nem rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal, fennakadnak a szűrőn, mivel nem illeszkednek a termelési rutinba, és/vagy nem felelnek meg a szerkesztők által szakmai szempontból relevánsnak tartott elvárásoknak. Mint ahogy azt már kifejtettem, a tömegkommunikációs hírszerkesztés szorosan összefügg a termelési folyamatok rutinosításának igényével és a sztenderdizálással. A nyersanyag, vagyis a világ kiszámíthatatlan, változékony történései így viszonylag stabil termelési műveleteknek vannak alávetve.
Ebből a szemszögből kap értelmet az a közismert mondás, hogy hír az, amiből az újságírók hírt csinálnak. Annak eldöntése, hogy miből lehet hír, mindig gyakorlati megfontolások alapján, a rendelkezésre álló idő, a felhasználható eszközök, valamint a humán erőforrás igénybevehetőségének tekintetbevételével történik. Wolf (1985) megjegyzi, hogy mindeközben a hírérdemesség kritériumai gyakran meglehetősen cseppfolyósak: az információtermelés folyamatában fontos szerepet játszik az „alkudozás”, az egyedi szabályozás, amely az érintett hírtermelők tárgyalási pozícióján múlik, így a hírtermék adott esetben egy sor praktikus természetű alkudozás eredményétől függ.
Hírértékek
A hírérdemesség fogalmának tartalmát olyan szempontok és
kritériumok alkotják, amelyeken keresztül a hírapparátus kontroll
alatt tartja a hírnek kiválogatott események mennyiségét és
típusát. Ezek a szempontok és kritériumok a hírértékek (news
values, Golding – Elliott 1979). Ezek egy olyan gyakorlati
szabálygyűjteményt alkotnak, amely a televíziós újságírás
szakmai alappillérét képezi. Funkciója, hogy implicit módon,
automatikusan, szükség esetén akár expliciten kifejtve orientálja
a hírszerkesztőket döntéseikben. A hírértékek a hírek
tartalmára, az információs termék előállításához szükséges
anyag elérhetőségére, a közönségre, valamint a konkurenciára
vonatkoznak. A hírekké alakítható események szelektálása során
a hírértékek sohasem egyenként jelentkeznek, hanem különféle
kombinációjú „csomagokban”. Egy kultúrán belül
erősen homogének, ugyanakkor az idők során dinamikus
természetűeknek bizonyultak. Így például olyan eseményekből is
hír lehet ma Magyarországon, amelyek húsz évvel ezelőtt nem
kerülhettek volna a nyilvánosság elé.
Tartalmi követelmények
A közlendő anyag tartalmi elemeire vonatkozó döntés a
fontosság és az érdekesség figyelembevételével történik.
A fontosság a fentebb már említett hard news sajátossága, azon
híreké, amelyeket a lehető legsürgősebben közölni kell, mert
nagyon rövid idő alatt elvesztik aktualitásukat. A fontos hírek
privilegizált területe a politika, az államigazgatás, a gazdaság.
Ezek főszereplőire irányul a reflektorfény, míg a társadalmi
élet egyéb területeinek képviselői a politika dominanciájával
szemben általában alulreprezentáltak. A külföldi hírekkel
kapcsolatos fő kritérium a geopolitikai, illetve a kulturális
közelség. A kemény hírek általában nemzeti érdekeket
érintenek, illetve az ország sorsával függenek össze. Egy
esemény akkor is „jó” hírnek minősül, ha tartalmi
szempontból lehetséges kimenetele vagy következménye negatív
előjelű („bad news is good news”), és ha a
normálistól elütő dologról van szó, olyasvalamiről, ami nem az
elvárható, nem a megszokott szerint működik. Minél negatívabb
egy esemény következménye, annál valószínűbb, hogy hír lesz
belőle.
Az érdekesség alapján a soft news, a kis színeseknek is
nevezett események kerülnek a híradókba. Ezek aktualitása
kevésbé időhöz kötött. Amellett, hogy a legszélesebb
közönség érdeklődésére tarthatnak számot, könnyedebbé
tehetik a többnyire sötét tónusú hírműsort. A fentiekben már
említettük szerepüket: töltelékként viselkednek, szükség
szerint bármikor – akár adás közben is –
elmozdíthatók, illetve betehetők a műsorba.
A soft news emellett a híradók kiegyensúlyozott összetételét is
szolgálja. Különleges helyzetben lévő egyszerű emberekről
szólnak ezek, vagy épp ellenkezőleg, híres emberek, közéleti
személyiségek hétköznapjairól, magánéletéről, vagy
megható/hősi tettekről tudósítanak. Az érdekes hírek
megítélésénél több helye van a szubjektív értékelésnek; a
szerkesztő ízlésén múlik, mit tart kellőképp
figyelemfelkeltőnek és színesnek.
Hozzáférhetőség
Egy híranyagtól elvárható, hogy könnyen hozzá lehessen férni (személyesen vagy hír- és sajtóügynökségen keresztül), és hogy jó minőségű képekkel legyen ellátva. Ha jól illeszkedik a termelési ciklusba, a technikai és szakmai források átcsoportosítása nélkül, könnyen feldolgozható, akkor nagyobb esélye van arra, hogy adásba kerüljön. Egy eseményről akkor mondható el, hogy megfelel ennek az elvárásnak, ha az esemény helyszínéhez, szereplőihez, lényegi történéseihez és képanyagához minden további nélkül hozzáférhetnek a stáb tagjai, és a híranyag feldolgozása technikailag is a hírgyártás megszokott keretei között kivitelezhető. Ezt elősegíti, ha az esemény eleve úgy strukturált, hogy könnyen rögzíthető és szerkeszthető, nincs szükség túl sok időre, engedélyre, helyszínre, eszközre a forgatáshoz, például a szerkesztőség már eleve rendelkezik az eseménnyel kapcsolatos képekkel, filmekkel.
A hozzáférhetőség követelményeit gyakran elnyomja a
fontosság és az érdekesség szempontja. Minél fontosabbnak
és/vagy minél érdekesebbnek minősítenek a szerkesztők egy
eseményt, annál kevésbé számít, hogy milyen nehézségek árán
lehet belőle hírt csinálni. Például háborúk és katasztrófák
esetén sűrűn előfordul, hogy a szerkesztők, újságírók
hajlandók az életüket is kockáztatni azért, hogy hozzáférjenek
a közlésre különösen alkalmasnak tartott információkhoz.
A televíziós újságírás szigorú határidők között zajlik, a
hírszerkesztőkre folyamatosan óriási nyomást gyakorol az
időfaktor. A hírgyártás ciklusa gyakorlatilag egy nap, ezért a
hírgyűjtésre, szelektálásra, csomagolásra, prezentálásra
rendelkezésre álló idő szükségszerűen mindig kevés, és
rengeteg gyakorlati-szervezési-technikai akadály merülhet fel. A
hírszerkesztők időkezelése két szélsőséges percepció között
mozog. Gyakran érzik magukat az idő áldozatainak, ugyanakkor
tudják, uralniuk kell a rendelkezésükre álló időt, nincs más
választásuk. Philippe Schlesinger (1978) a hírszerkesztőknek ezt a
különleges, szélsőséges időkényszerek közé szorított
helyzetét a stopperóra kultúra (stop-watch culture) kifejezéssel
jellemezte.
Közönség
A tömegkommunikációs eszközök óriási embercsoportokat képesek megszólítani. A szerkesztőkben természetszerűleg él valamilyen kép, elképzelés a célközönségről; közléseiket ennek a képnek megfelelően alakítják ki. A közönséggel kapcsolatos kritériumokon azt értjük, hogy akár tudatosan és megtervezetten, akár ösztönösen vagy rutinszerűen, de a hírközlésben is érvényesül az az általános kommunikációs gyakorlat, hogy a közlő igyekszik a befogadóhoz igazítani mondandóját. A fő kérdés ebben a vonatkozásban az, hogy a hírszerkesztőség képes-e a valós helyzetnek megfelelően számolni a közönség belső szociokulturális rétegzettségével, és képes-e híradásait a színvonal veszélyeztetése nélkül úgy formálni, hogy az információk áthidalják a kulturális, ismeretszintbeli, nyelvhasználati szakadékokat, és minél több ember számára váljanak befogadhatóvá.
A tapasztalatok szerint a hírgyártók kevéssé ismerik közönségüket, túl belterjes mikrokörnyezetben élnek, a visszajelzések pedig az Internet korában is alig jutnak el a szerkesztőkhöz. A hírműsorokat valójában a közönség azon speciális szegmenséhez igazítják, amelynek véleménye mérvadó: kollégák, felettesek, informátorok stb.
Konkurencia
Amennyiben egy televíziós hírszerkesztőség nem monopolhelyzetben működő híradó számára gyárt híreket, óhatatlanul konfrontálódik a konkurenciával. Ennek Gans (1979) szerint háromféle következménye lehet. Először is: az egyes híradós stábok megpróbálják lekörözni a konkurenciát, és igyekeznek olyan hírekről tájékoztatni, amelyeknek csak ők – vagy elsősorban ők – a birtokosai. Másodszor: a konkurensek megpróbálják kiszámítani vetélytársaik lépéseit, és megpróbálnak alkalmazkodni a feltételezett helyzethez. Ennek az alkalmazkodási kényszernek köszönhetően a híradós stábok azért válogatnak be egy eseményt, mert meg vannak győződve arról, hogy a többi szerkesztőség is le fogja közölni az anyagot. Harmadszor: a szerkesztők a konkurenskollégák feltételezett szakmai elvárásainak is meg akarnak felelni, ezért élénk figyelemmel kísérik a versenytársak tevékenységét. Mindig van néhány olyan hírműsor – például nemzetközi szinten a BBC, vagy egyes szerkesztőségek szerint a CNN által gyártottak –, amely mértékadónak számít a hírforrások mezőnyében. A verseny kétségtelenül hozzájárul a színvonal emelkedéséhez, ugyanakkor a konkurenciára tekintettel lévő szakmai megfelelni vágyás akadályozhatja is az innovatív, kreatív törekvéseket.
Konklúzió
A valóság potenciálisan végtelen, a hírműsorok azonban ebből a valóságból csak véges számú eseményt mutatnak be hírek formájában. A szerkesztők nem egyszerűen megjelenítik, közvetítik a tényeket, hanem előzetesen különféle szempontok szerint szelektálják. A valóság egyes tartományait megvilágítják, míg a többi árnyékban marad. A szervezetszociológiai kutatások szerint annak eldöntése, hogy a valóság melyik szelete kerüljön be a hírműsorba, nem egy konkrét momentum során dől el; a szelektálás nem egy időben jól izolálható fázisa a hírtermelésnek, hanem végigkíséri az egész gyártást. Így a hírkészítés folyamán nem egy konkrét személy tölti be a szűrő, a kapuőr szerepét, mint ahogy azt White feltételezte 1950-ben, a hírgyártás (az általam megjelölt angolszász szakirodalomban: newsmaking) tanulmányozásának úttörőjeként. A szelekciós döntések nem feltétlen partikuláris egyéni érdekektől, értelmezésektől és szándékoktól függenek, hanem a hírtermelésre jellemző szakmai, gyakorlati-szervezési kritériumoktól, követelményektől, értékektől (Wolf 1985).
Ez azt jelenti, hogy a valóság a hírek folyamatában nemcsak
ideológiai indíttatásból, illetve nemcsak szándékos
manipuláció nyomán torzulhat, hanem akaratlanul is, tehát a
hírkészítés módjának számlájára írhatóan. Az akaratlan
torzítás (unwitting bias) tézisét Golding és Elliott (1979)
fogalmazta meg.
Ezen a ponton óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mihez képest is
torz ez a valóság? Létezik-e objektív, empirikus tapasztalat
által megragadható világ? Amennyiben elfogadjuk azt az
ismeretelméleti pozíciót, amely szerint a valóságot csak
közvetetten ismerhetjük meg, a nyelven, a kultúrán,
kommunikációs eseményeken, aktusokon keresztül, akkor a valóság
akaratlan torzításának képviselőivel szemben a valóság
építéséről, konstruálásáról (Schlesinger 1978)
beszélhetünk. Ha a világot csak áttételesen tudjuk
megtapasztalni, különféle kognitív struktúrákon, értelmezési
kereten keresztül, akkor ezek nem a priori, eleve létező sémák,
hanem társadalmi építmények, amelyeket a hírgyártás során egy
szűk, professzionális kommunikátorokból álló csoport állít
elő. Véleményem szerint a hírkészítés vizsgálata tehát a
mesterséges valóság-építés folyamatának kulisszatitkait
kutatja, és nem azt, hogy a hírgyártás hol és hogyan deformálja
a valóságot.
A hírműsorok konstruált világában a társadalmi folyamatoknak csak egy-egy kitüntetett (könnyen ábrázolható) eleméről esik szó, például nevekről és adatokról, ezek azonban – mivel a sietősen felolvasott mondatokban jóval több van belőlük, mint amennyire oda tudna a közönség figyelni – gyakran akadályozzák a befogadói értelmezést. A figyelem szinte kizárólag arra irányul, ami épp történik, nem pedig az okokra és az indítékokra vagy a lehetséges következményekre. Az események kontextusát a szerkesztők csak felszínesen, néhány sietve elhangzó mondatban vázolják. A hírek az eredményeket mutatják be, nem pedig a folyamatokat; az események kiindulópontjára esik a hangsúly, nem a társadalmi processzualitásra, az események dinamikájára, időbeli lefolyására. Az ilyen módon prezentált társadalmi valóságképből hiányzik a kontinuitás, a világ fragmentáltnak, instabilnak és összefüggéstelennek tűnik. A híradó keretei között az események komplexitása nemcsak hogy elvész, egyszerűen lehetetlen ábrázolni. Az eseményeket és a szereplőket az interpretáció és a feldolgozás során leegyszerűsítik, megfosztják jellegzetességeiktől és sztereotípiákra redukálják őket. A gyakorlati-szervezési kényszerek nem teszik lehetővé a valóság árnyaltabb és mélyebbre hatoló tükrözését. A konstruált valóság a rutinszerűen szabályozott termelési láncnak és a szerkesztők által elismert és magukénak vallott szakmai értékek alkalmazásának következtében válik olyanná, amilyennek látjuk, mert ezeknek együttese jelöli ki a lehetséges döntéseket (Wolf 1985).
A valóság konstruálása során különböző értékek jelennek
meg, amelyek tükrözik a hírgyártásban résztvevők kulturális
és professzionális értékrendjét, a szerkesztőség helyét,
lehetőségeit, a tulajdonoshoz fűződő viszonyát, a televízió
tágabb társadalmi kontextusba való beágyazottságát. A
hírműsornak ezt az értéktartalmi többletét nevezhetjük a
híradó ideológiájának.
Ezen túl a valóság tömegkommunikációs konstruálásának
mechanizmusa a legszorosabban összefügg a társadalmi hatalommal.
Gerbner megállapítása szerint minden kommunikációban
nélkülözhetetlen a szelekció és a kontroll, ezért a nyilvános
kommunikációban mindig csak az e folyamatok felett hatalmat
gyakorlók képzetmintái válnak hozzáférhetővé, hangsúlyossá.
Ezek kultivációja teljesen független attól, hogy a befogadó
egyetért-e a közlemények tartalmával, vagy sem. Azt fogadjuk el
létezőnek, azt vesszük észre, arra reflektálunk, amit a jelenség
értelmezéseként, a valóság definíciójaként egy, a hatalmáért
küzdő csoport érvényre juttat. A társadalmi valóság
definíciójáért folytatott harc elsődleges eszköze a
tömegkommunikáció, a küzdelem ennek kisajátításáért, a
nyilvánossághoz jutásért folyik a különféle politikai
érdekcsoportok között. A tömegkommunikáció nem egyszerűen
informál bennünket az adott kultúrában kialakított közös
képzetekről, hanem alakítja is őket, hiszen többnyire e
közlemények tartalmának és struktúrájának megfelelően
viselkedünk (lásd Varga 1998).
A kutatás lehetőségei
Az egyes esettanulmányok – a híradó műfajával, a televíziós hírkészítéssel kapcsolatban tett megállapítások érvényességének igazolásán túl – hosszú évekig nem tudtak újabb eredményekről beszámolni. A bemutatott szervezetszociológiai irányzat a kilencvenes évekre elfáradt, nem tudott megújulni. Az empirikus kutatás létjogosultsága ma azonban ismét aktuálisnak tűnhet. Egyrészt érdemesnek tartom a szervezet és a hírgyártók elemzését tovább finomítani, másrészt figyelembe venni a technológiai környezet változását, és tetten érni a szakmai értékrendre gyakorolt hatását. A következőkben a kutatás lehetőségeit vizsgálva ezt kívánom részletesebben kifejteni.
Módszertani szempontból az empirikus kutatás problematikája abban rejlik, hogy nehéz megragadni azt, ahogyan a szervezeten belüli érdek- és hatalmi viszonyok befolyásolják a döntéseket, holott ezek a viszonyok mind a szervezeti struktúrára, mind magára a hírgyártásra és így a végtermékre is kihatnak. A kutatók azonban – bár részt vehetnek a napi szerkesztőségi értekezleteken – nem juthatnak be a stratégiai döntéshozó fórumokra. Annyit látnak egy szervezet életéből, amennyit az hajlandó megmutatni. Sajnos a vezetőkkel folytatott interjúk nem pótolják ezt a hiányt. A professzionális kommunikátorok egy-egy helyzet utólagos elemzésénél a saját döntéseiket igyekeznek ésszerűsíteni és igazolni, a folyamatoknak már egy rekonstruált és részrehajlóan értelmezett változatát közvetítik a kutatónak.
A kutatási módszer korlátainak tudatában célszerűnek tűnhet
a kutatás perspektíváját kitágítani, alaposabban feltérképezni
a hírapparátus és környezetének kapcsolatrendszerét. Ebből a
szempontból a hírszerkesztőséget érdemes tágabb kontextusában,
az adott televíziós társaságnál elfoglalt helye szerint
jellemezni, a televízió szervezetistruktúráját is elemezni, és a
sokszor szinte áttekinthetetlen, de a belső kommunikáción
keresztül nyomon követhető kapcsolatrendszerét a lehetőségekhez
mérten feltárni.
Ugyanakkor érdemes a hírapparátusra mint nyílt rendszerre
tekinteni, és a működését, illetve változását befolyásoló
tényezőket a legújabb szervezetelméleti megközelítések szerint
elemezni (például a kontingencia elméletének árnyaltabb,
kritikailag újrafogalmazott változatával, lásd Dobák 2000). Ezek
az elméletek a vizsgálandó tényezőket egyre finomabban
kidolgozott kritériumok szerint tanulmányozzák a
környezet-stratégia-struktúra-magatartás-teljesítmény
rendszerében. Célszerű végiggondolni, hogy a bemutatott irányzat
nem kezelte-e túlságosan statikusan a szervezeteket, és ha igen,
hogyan lehetne a változásokat megfigyelni, feltételezve, hogy a
tényezők jellege nem determinisztikus, és figyelembe véve a
döntési pozíciókban lévők választási lehetőségeit.
Talán érdemes az eddigi kutatásoknál nagyobb hangsúlyt fektetni a
szerkesztőségen belüli kommunikációs kapcsolatok
átvilágítására, az információ és a tudás, az ismeretek, a
szakmai értékek továbbítási rendszerének feltérképezésére,
valamint a kommunikáció más, szervezeti funkcióira (szociális
összetartó erő, motiváció–meggyőzés–megerősítés,
döntéshozatal-támogatás). Ésszerűnek tűnik a vizsgálatot egy
szociometriai felméréssel (Mérei 1988) kiegészíteni, és a
rendelkezésre álló adatokkal együtt elemezni.
Ugyanakkor célszerűnek tartom ezeket a vizsgálatokat Bourdieu
mezőelméletének (1976) gyakorlati alkalmazásával is
kiegészíteni, annak hatékonyabb kifejtésére, hogy a
hírszerkesztők munkájában milyen szerepet játszanak a
legfontosabb információforrásokkal fenntartott személyes
kapcsolatok. Gans (1979) az újságírók és az informátorok
kapcsolatát az olyan tánc metaforájával illette, amelyet hol az
egyik, hol a másik fél irányít, bár a hírszerkesztőknek csak
ritkán jut vezető szerep. Az újságírás és a politika
erőterében, mezejében is szimbolikus harc folyik; a résztvevők a
nyilvánosság terének elfoglalásáért küzdenek. Tétje, hogy a
nézők többsége kinek a valóságdefinícióját fogadja el
érvényesnek, legitimnek, kinek a világszemlélete kerekedik felül,
tűnik igaznak és helyesnek. Ez a két mező szorosan függ
egymástól, hiszen a kemény hírek információforrásai általában
a politikusok, nem beszélve a lehetséges, akár áttételes
tulajdonosi kapcsolatokról. A kutatást ki lehetne terjeszteni a
hírszerkesztők és politikusok mezőjének, erőterének
vizsgálatára, és felmérni, hogy milyen mértékben keresztezik
egymást, illetve olvadnak össze.
Az elmúlt évek technológiai fejlődése megváltoztatta, illetve feltételezhetően átalakítja a hírgyártás folyamatát. Ezért azt is érdemes megvizsgálni, milyen irányba mozdítja el a híradókat a könnyű, digitális kamerák, a digitális montírozás használatának lehetősége, hogyan változik a termelést jellemző nehézkes munkatempó, mi változik az Internet termelési folyamatba történő bekapcsolásával (mint hírforrás és mint visszajelző felület, lehetőség a közönség valós igényeinek megismerésére). A képalapú kommunikáció elterjedése, a vizuális kultúra ismereteinek egyre szélesebb körű tanítása valószínűleg még a hagyományos televíziós hírszerkesztőségek munkájára is kihat. Az innovatívabb szellemű televíziók a két médium (televízió és Internet) párosításának lehetőségeit kutathatják (Jenei 2001). A digitalizáció következményeként elterjedő sokcsatornás televíziós modell átalakítja a médiapiacot és a fogyasztási szokásokat; az Interneten a hírforrások archívumaihoz akár közvetlenül is hozzáférhet a felhasználó. A globalizálódott társadalomban átértékelődik a hírforrások, az újságírók, a televíziós hírszerkesztés szerepe. A technológiai feltételek változása valószínűleg mind a professzionális kultúra értékrendjében, mind a munkaszervezésben jelentős változásokat hoz. Ezek felmérésére ismét aktuálisnak tűnik a hírszerkesztők és hírgyártás tudományos vizsgálata.
Az így kibontakozó kutatásokból levonható következtetéseket a vizsgált televíziós hírszerkesztőség által készített hírműsorok formális és tartalmi elemzése teheti teljessé. Ezen kívül hasznosnak bizonyulhat a hírműsorok fogadtatásának felmérése is. Az összehasonlító tanulmányok több lehetőséget adnak a különböző munkakörnyezetben készült híradók specifikus sajátosságainak kiemelésére, ezért érdemesnek tűnik több szerkesztőség munkáját átvilágítani. Mindezek a vizsgálati javaslatok új perspektívát nyithatnak a bemutatott kutatási módszer művelői számára.
2024
Április "A történelem olyan, mint egy szappanopera." Mátay Mónikával Jamriskó Tamás beszélget.
Március A videójáték ma már nem egy szubkulturális jelenség – Pintér Róbert médiakutató
2022
A Médiakutató Alapítvány fő tevékenységeként immár 24. éve adja ki a Médiakutató folyóiratot. A lap rendszeresen közöl szaktanulmányokat a médiajog,
a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről, számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben.
Minden nyomtatásban megjelent tanulmány elérhető honlapunkon (www.mediakutato.hu) is. A szerkesztőség díjazás nélkül, társadalmi munkában dolgozik.
Amennyiben fontosnak tartod a Médiakutató fennmaradását, kérjük, támogasd munkánkat!
A szerkesztőség
Adószámunk: 18687941-2-43
„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés
Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró
Magyar Kommunikációtudományi Társaság
Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette)