Médiakutató 2001 ősz

Jog

Halmai Gábor:

A kommunikációs jogokról

Bevezetés

Az alábbi írás azoknak a jogoknak alkotmányi, nemzetközi jogi szabályozásával foglalkozik, amelyek a tág értelemben vett társadalmi kommunikációt szolgálják. Szól ezeknek a jogoknak kitüntetett jellegéről, sajátosságairól, igazolási lehetőségeiről. A szerző összehasonlítja a hagyományos sajtószabadság és az új médiumok (rádiózás, televíziózás, internet) jogi szabályozásának szükségszerű eltéréseit, az állam eltérő szerepvállalásainak okait.

Ebben az írásban megkísérlem összefoglalni azoknak a jogoknak a sajátosságait, amelyek a különböző közvetítő eszközökkel történő kommunikációt biztosítják a jogok alanyainak. Mint látni fogjuk, e jogok gyakorlása kezdetben az állam negatív, tartózkodó magatartását tette szükségessé csupán, majd a rádiózás és televíziózás megjelenésével már bizonyos pozitív intézményvédelmi szabályozásokra is szükség volt annak érdekében, hogy a jogok érvényesülhessenek. Az internet ismét a jogok beavatkozástól mentes, védelmi jellegét erősíti.1

Milyen jogokról van szó?

Mind a köznyelv, mind a jogi szaknyelv, sőt ez utóbbin belül a különböző országok joga és a nemzetközi jog dokumentumai eltérő elnevezésekkel illetik azokat a jogokat, amelyekről ebben az írásban szó lesz. A magyar jogi terminológiában sajtón a hagyományos nyomtatott, valamint a rádiót és televíziót magában foglaló elektronikus sajtót egyaránt értjük. Ugyanakkor a hazai köznyelv a sajtót inkább csak a nyomtatott sajtótermékekkel (újságokkal) azonosítja, míg a média kifejezést főként a rádióra és a tévére használja. Az angol és a német szóhasználatban éppen ellentétesen a média (media, Medien) a nyomtatott és az elektronikus sajtót átfogó kategória. Ezeknek a félreértéseknek az elkerülésére került az írás címébe a magyar jogi nyelvben nem bevett kommunikációs jogok megjelölés, egyszersmind azt is jelezve, melyek azok a területei a tág értelemben vett véleményszabadságnak, amelyekről ezúttal nem lesz szó.

Alkotmányok, nemzetközi egyezmények, tudományos felfogások

A hatályos magyar alkotmány 61.§ (1) bekezdése ugyanis a lehető legszélesebb szóhasználattal él: „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra…” A 61.§ (2) bekezdése a sajtószabadságról, a (3) bekezdés a sajtószabadságról szóló kétharmados törvényről rendelkezik. 1990-ben a 61.§ kiegészült a (közszolgálati) rádiót és televíziót szabályozó ugyancsak kétharmados törvényről szóló (4) bekezdéssel. Ezzel az elektronikus médiumok útján történő véleménynyilvánítás is az alkotmányos védelem részévé vált. Mint a véleménynyilvánítás szabadságának sajátos elemeiről, az 1989-es alkotmányszöveg a 70/G.§-ban rendelkezett a tudomány, a művészet, az oktatás és a tanítás szabadságáról. Ez utóbbiakról éppúgy nem lesz szó, mint a véleményszabadság leghagyományosabb formájáról, a szólásszabadságról, amikor valaki mindenféle közvetítő (médium) nélkül, szóban fejezi ki a véleményét. Vagyis a vélemények szabad közlésének azokra az eseteire koncentrálunk, amikor a közlő úgy él alkotmányos jogával, hogy a nyomtatott vagy az elektronikus sajtót használja a kommunikáció eszközéül.
A magyar Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a véleményszabadság az alkotmányban biztosított jogok képzeletbeli hierarchiájában az abszolútnak ítélt élethez és emberi méltósághoz való jog után foglal helyet:

„A véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között, tulajdonképpen »anyajoga« többféle szabadságjognak, az ún. »kommunikációs« alapjogoknak. Ebből eredő külön nevesített jogok a szólás- és a sajtószabadság, amely utóbbi felöleli valamennyi médium szabadságát, továbbá az informáltsághoz való jogot, az információk megszerzésének szabadságát. Tágabb értelemben a véleménynyilvánítási szabadsághoz tartozik a művészi, irodalmi alkotás szabadsága és a művészeti alkotás terjesztésének szabadsága, a tudományos alkotás szabadsága és a tudományos ismeretek tanításának szabadsága. Ez utóbbiak tiszteletben tartásáról és védelméről az Alkotmány 70/G. §-ában külön is rendelkezik. A véleménynyilvánítási szabadsághoz kapcsolódik a lelkiismereti és vallásszabadság (60.§), valamint a gyülekezési jog is (62.§) […] Az eszmék, nézetek szabad kifejtése, a mégoly népszerűtlen vagy sajátos elképzelések szabad megnyilvánulása a fejlődni képes és valóban eleven társadalom létezésének alapfeltétele. […] A szabad véleménynyilvánítás jogának kitüntetett szerepe ugyan nem vezet arra, hogy ez a jog – az élethez, vagy az emberi méltósághoz való joghoz hasonlóan – korlátozhatatlan lenne, de mindenképpen azzal jár, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jognak valójában igen kevés joggal szemben kell csak engednie, azaz a véleményszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell értelmezni.”2

Az amerikai alkotmány Bill of Rightsnak nevezett első tíz kiegészítése közül az első 1791-ben a szólásszabadság (free speech) és a sajtószabadság (freedom of the press) terminusokat használta, de azóta a nemzetközi jogi dokumentumokban használatos kifejezés szabadsága (freedom of expression) összefoglaló kategória terjedt el az Egyesült Államokban. Ez utóbbi az általános felfogás szerint magában foglalja az első alkotmánykiegészítés szövegében nevesített szabadságokat – a vallás-, a szólás-, a sajtó- és a gyülekezési szabadságot, valamint a panaszjogot –, továbbá az ott kifejezetten nem említett, de a szövetségi Legfelső Bíróság (Supreme Court) állandó gyakorlata szerint ide sorolandó filmkészítés,3 rádiózás szabadságát, az egyesülési jogot,4 valamint az egyéneknek és a sajtónak a bírósági tárgyaláson való részvételi jogát.5
A magyar alkotmányéhoz közeli kifejezést használ a német alaptörvény (Grundgesetz) 5. cikke, amelynek címe magyar fordításban a véleményszabadság (Meinungsfreiheit). Ez a cikk szabályozza a szólásszabadság mellett az információ, a sajtó, a rádiózás és a televíziózás, a filmkészítés, a művészet, a tudomány, a kutatás és a tanítás szabadságát. Mint látható, a védett kör nagyjában-egészében megegyezik az amerikai alkotmányéval, de több mint 150 évvel később Németországban már nevesíteni lehetett olyan jogokat, amelyeket az Egyesült Államokban csak a későbbi joggyakorlat alakíthatott ki (rádiózás, televíziózás, filmkészítés, információ szabadsága). Ugyanakkor egyes jogokat – a véleményszabadsággal való kapcsolatuk ellenére – a későbbi német szabályozás önálló alkotmányos jogként fogalmazott meg. Ez történt például a vallásszabadsággal, az egyesülési és a gyülekezési joggal, amelyeket a német alaptörvény az Európában (1949 óta Magyarországon is) szokásos gyakorlattal egyezően önálló jogként nevesít.6
Míg az alapjogok módszeres osztályozásai iránt kevéssé fogékony, inkább pragmatikus amerikai alkotmányjogi irodalom nem használja ugyan a kommunikációs szabadságok gyűjtőfogalmat, addig a mindig is nagy csoportosítási hajlandóságot mutató német tudományban a kommunikáció társadalmi fontosságát előbb felismerő szociológia képviselői beszéltek először a jogok e csoportjáról. Habermas Németországban 1961-ben megjelent könyve a nyilvánosságról az alapjogok három fő csoportját említi, ezek közül az egyik „az okoskodó közönség szférájára (a vélemény- és szólásszabadság, a sajtószabadság, a gyülekezési és egyesülési szabadság stb.), valamint a magánembereknek a nyilvánosságban betöltött politikai szerepére vonatkozik (a petíció joga, az egyenlő választó- és szavazati jog stb.)”.7 A német jogtudományban Scholz képviseli legerőteljesebben a „kommunikációs alapjogok” felfogását, melyek közé a véleménynyilvánítás, a művészet, a tudomány, az egyesülés és a gyülekezés szabadságát sorolja. Ezeknek az alapjogoknak a funkciója maga az emberek közötti közvetítés, tehát a kommunikációs hatás közvetlen, míg más alapjogoknál, mint például a foglalkozás, a tulajdon szabadsága esetében a kommunikációs folyamat csak egyike a jog funkcióinak. De még az előbbi csoporton belül is kitüntetett szerepet tulajdonít a véleményszabadságnak, amennyiben a gyülekezés és az egyesülés szabadsága ennek szolgálatában áll.8 Arnim a kommunikációs szabadságok körébe sorolja a vélemény-, a sajtó- és az információs szabadságot, valamint a gyülekezési és a petíciós jogot. E jogok közös sajátossága, hogy valamennyi szoros összefüggésben áll az állami élet nyilvánosságának követelményével, azzal, hogy az állami problémákról folytatott társadalmi méretű vita, a politikai vezetés „publikum” általi hatásos ellenőrzése feltételezi annak informáltságát. Ugyanakkor Arnim a kommunikációs jogoktól elkülöníti az úgynevezett asszociációs szabadságokat: az egyesületek, pártok és érdekképviseletek alapításának jogát.9 Lényegében ehhez hasonló Herzog felfogása is, azzal a különbséggel, hogy ő a kommunikációs jogokon belül különbözteti meg azt az alcsoportot, amelynek esetében az egyén másokkal közösen gyakorolja jogát (ilyen a gyülekezési és az egyesülési szabadság), attól az altípustól, ahol az alapjog gyakorlása – a véleménynek szóban, írásban vagy képben való kifejezése – egyedül történik ugyan, de ez a másokkal való kommunikáció célját szolgálja.10
Az egyesülési és a gyülekezési jog önállósulását egyebek mellett az magyarázza, hogy itt az egyén másokkal közösen gyakorolja jogát, míg a véleményeknek szóban, írásban vagy képben való kifejezése – jóllehet ez is a másokkal való kommunikáció célját szolgálja – általában egyénileg történik. Az amerikai kifejezési szabadság részét képező lelkiismereti és vallásszabadság pedig már annyira az egyén intim belső szférájához tartozik, hogy általában nem is része a kommunikációs folyamatnak. A 18–19. század nagyhatású dokumentumai használják a gondolatszabadság fogalmát, hol a vélemények kifejezésének részeként, hol annak kiegészítéseként. A francia forradalom máig hatályban lévő, az Ember és polgár jogairól szóló 1789. évi deklarációja például így fogalmaz: „Gondolatainak és véleményének szabad kinyilvánítása az ember egyik legbecsesebb joga”. A 1848. évi magyar sajtótörvény bevezető sorai értelmében pedig: „…gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti és szabadon terjesztheti”. A mai alkotmányok egy része a gondolatszabadságot vagy egyáltalán nem említi, vagy – miként a hatályos magyar alkotmány – csak a lelkiismereti és vallásszabadsággal együtt. Mindenesetre a gondolatszabadságot nincs okunk a kommunikációs szabadságok körébe sorolni, hiszen – hasonlóan a lelkiismereti meggyőződéshez – a gondolat kifejezése, kommunikálása sem fogalmi eleme a jognak. Ráadásul – ellentétben a véleményekkel – a gondolat korlátozása lehetetlen, ami alkotmányos védelmét is értelmetlenné teszi. Ugyanakkor feltéve, de meg nem engedve, hogy a gondolatszabadság védelmének kérdése felmerül, annak alanya csak a gondolat gazdája lehet, míg a sajtó- és médiaszabadság védi egy újság vagy könyv kiadóját, egy rádiós vagy televíziós műsorszolgáltatót is.
A 20. században született nemzetközi emberi jogi dokumentumok már a modern kori alkotmányok megoldásait követik. Ezek közül az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata volt az első, amely 19. cikkében foglalkozott a tág értelemben vett kommunikáció szabadságával:

„Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon.”

Az ugyancsak az ENSZ keretében, 1966-ban elfogadott Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának 19. cikkelye az 1948-as Nyilatkozathoz hasonlóan deklarálja a kommunikáció szabadságát és vele együtt a nézetek miatti zaklatás tilalmát és az információs szabadságot:

„1. Nézetei miatt senki sem zaklatható.
2. Mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra; ez a jog magában foglalja mindenféle adat és gondolat határokra való tekintet nélküli – szóban, írásban, nyomtatásban, művészi formában, vagy bármilyen más tetszése szerinti módon történő – keresésének, megismerésének és terjesztésének szabadságát is.
3. Az e cikk 2. bekezdésében meghatározott jogok gyakorlása különleges kötelességekkel és felelősséggel jár. Ennélfogva az bizonyos korlátozásoknak vethető alá, ezek azonban csak olyanok lehetnek, amelyeket a törvény kifejezetten megállapít és amelyek
a) mások jogainak, vagy jó hírnevének tiszteletben tartása, illetőleg
b) az állambiztonság vagy a közrend, a közegészség vagy a közerkölcs védelme érdekében szükségesek.”

A regionális nemzetközi megállapodások közül az 1950-ben aláírt Emberi jogok európai egyezménye volt az első, amelynek 10. cikke a következőképpen szól a kommunikáció szabadságáról:

„1. Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. E jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és átadásának szabadságát országhatárokra tekintet nélkül, és anélkül, hogy ebbe hatósági szervnek joga lenne beavatkozni. E cikk nem képezi akadályát annak, hogy az államok a rádió, mozgókép vagy televízió-vállalatok működését engedélyezéshez kössék.
2. E kötelezettségekkel és felelősséggel együttjáró szabadságok gyakorlása a törvényben meghatározott olyan alakszerűségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, amelyek szükséges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a területi integritás, a közbiztonság, a zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, mások jó hírneve vagy jogai védelme, a bizalmas információ közlésének megakadályozása, a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása céljából.”

Mint látható, e cikkely külön is szól a rádiózásról és televíziózásról, megengedve, hogy az államok a rádió-, mozgókép- vagy televízióvállalatok működését engedélyhez kössék.11 Ugyanakkor a gondolat gazdája számára biztosított gondolatszabadságot az Egyezménynek a vallásszabadságot is szabályozó 9. cikke garantálja.

A jogok néhány sajátossága

A nemzetközileg elfogadott gyakorlat szerint a kommunikáció szabadságához hozzátartozik az a jog is, hogy valaki ne nyilvánítson véleményt. Ezt nevezik negatív kommunikációs szabadságnak. A német Alkotmánybíróság egyik ítélete például ebből vezette le azt a jogot, hogy bárki elzárkózhassék számára idegen vélemények sajátként történő kommunikálása elől.12 Az amerikai Legfelső Bíróság különösen azért tartja fontosnak a kommunikációs szabadságnak ezt az inverzét, hogy az állam ne kötelezhessen senkit meghatározott álláspont képviseletére.13 A negatív kommunikációs szabadság megsértéseként értékelte az Emberi Jogok Európai Bírósága azt a brit törvényt, amely egyes szakszervezetekben a munkaviszony megőrzése céljából kényszertagságot írt elő. A bíróság indokolása szerint a szabály a tagokat a szakszervezet általuk esetleg el nem fogadható nézeteinek elfogadására kényszeríti.14
Természetesen az a kérdés, vajon egy megnyilatkozás a kommunikációs szabadság körébe tartozik-e, alapvetően függ attól, hogyan definiáljuk a véleményt. Sokak szerint véleményen a tényekre, magatartásmódokra, viszonyokra vonatkozó értékítéleteket kell érteni. Eszerint a kizárólag tényállításokat magukban foglaló hírek, tudósítások nem élveznék a véleményszabadság védelmét. Ugyanakkor szinte lehetetlen pontosan elhatárolni egymástól a tudósításokat és az értékítéleteket, hiszen egy jelentés közlésének módja, elhelyezése a hírek között, címmel történő ellátása, sőt esetleg az azt felolvasó személy hanghordozása is tartalmazhat értékítéletet. A kommunikáció szabadsága a legszélesebb értelemben nemcsak a hírek közlésének és továbbításának jogát öleli fel, hanem általában mindenféle közlés szabadságát mások irányában, mégpedig függetlenül a közlés módjától és a közlemény értékétől, erkölcsi minőségétől. Védelmet élveznek tehát a valótlan tényállítások is, hiszen általában nincs jogi kötelezettség az igazmondásra, kivéve, ha ezt jogszabály kifejezetten előírja.
Ilyen kifejezett jogszabályi korlátot jelent a legtöbb jogrendszerben – így a magyarban is – a becsületsértő tartalmú valótlan tények állítása. De miként számos ország bíróságai, valamint az Európai Emberi Jogi Bíróság esetjoga, akként a magyar Alkotmánybíróság – a kommunikációs szabadság határainak megvonásánál különbséget téve az értékítélet és a tényközlés között – joggyakorlata során szintén megszorítóan értelmezi a kommunikációnak ezt a korlátozását:

„Az alkotmány a véleménynyilvánítási szabadság megfogalmazásánál nem tesz kifejezett különbséget tényközlés és értékítélet között. A véleménynyilvánítási szabadság alapvető célja annak a lehetőségnek biztosítása, hogy az egyén mások véleményét formálja, meggyőzzön másokat saját álláspontjáról. A véleménynyilvánítás szabadsága ezért általában mindenféle közlés szabadságát magában foglalja, mégpedig függetlenül a közlés módjától és értékétől, erkölcsi minőségétől és többnyire valóságtartalmától is. önmagában valamely tény közlése is véleménynek minősülhet, hiszen magának a közlésnek a körülményei is tükrözhetnek véleményt, azaz a véleménynyilvánítás alkotmányos alapjoga nem korlátozódik csupán az értékítéletekre. A véleménynyilvánítási szabadság határainak megvonásánál azonban indokolt különbséget tenni értékítélet és tényközlés tekintetében.
Az értékítéletre, az egyén személyes véleményére a véleménynyilvánítási szabadság minden esetben kiterjed, függetlenül attól, hogy az értékes vagy értéktelen, igaz vagy hamis, érzelmen vagy észérveken alapul. A szintén alkotmányos oltalom alatt álló emberi méltóság, becsület, jó hírnév azonban az értékítéletben megnyilvánuló véleménynyilvánítási szabadság külső korlátja lehet, és ezek védelmében a büntetőjogi felelősség érvényesítése sem tekinthető – általánosságban – aránytalannak, így alkotmányellenesnek.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azonban fokozott alkotmányos védelmet élveznek az olyan értékítéletek, amelyek a közügyekre vonatkozó vélemények ütközésében kapnak hangot, még akkor is, ha esetleg túlzóak és felfokozottak.[…]
A véleménynyilvánítás szabadsága nem ilyen feltétlen a tényállítások tekintetében. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a véleménynyilvánítás szabadsága nem terjed ki a becsületsértésre alkalmas tények közlésére akkor, ha a nyilatkozó személy kifejezetten tudatában van a közlés valótlanságának (tudatosan hamis közlés), vagy foglalkozása, hivatása gyakorlásának szabályai szerint elvárható lett volna tőle a tények valóságtartalmának vizsgálta, de a véleménynyilvánítási alapjog felelős gyakorlásából adódó gondosságot elmulasztotta.”

A kommunikációs szabadság körébe tartozó jogok közös sajátossága, hogy a gondolatát, véleményét, politikai, ideológiai vagy akár művészi meggyőződését kisebb vagy nagyobb publikum előtt kifejezni akaró egyén vagy közösség számára biztosítanak jogot a nyilvánosságra. Vagyis bármilyen nagy közönség számára szólnak is manapság a nyomtatott és különösen az elektronikus médiumok útján közöltek, e jogok alanya – miként a néhány ember előtt beszélő egyén esetében – továbbra is maga a véleményt nyilvánító személy, illetve személyegyesülés, továbbá azok, akik elősegítik a kifejezést (kiadók, rádió-, tévé- és filmtársaságok stb.). A kommunikáció tömegessé válásából tehát nem következik a közönség jogalannyá válása.

Egészen más a helyzet az információs szabadsággal, jóllehet azt gyakran a tág értelemben vett véleményszabadság körébe utalják. Maga a német alaptörvény és – feltehetően ennek hatására – az 1989-es magyar alkotmányreform is a véleménynyilvánítás szabadságával azonos paragrafusban szól a közérdekű adatok megismeréséhez való jogról. Természetesen annyiban nem indokolatlan a közös tárgyalás, hogy az információkhoz való hozzáférés elemi feltétele a véleménynyilvánításnak és a közvélemény kialakulásának. Ugyanakkor bármennyire része is az információs szabadság a kommunikációnak, annak alanya nem a véleménymondó, hanem a „közönség”, így az nem képezheti részét a véleménynyilvánítás szabadságának. Az információkat közvetítheti ugyan a sajtó is, de a vélemény- és sajtószabadságból nem vezethető le a médiumok valamiféle privilegizált igénye az állami információkra.

A kommunikáció szabadsága mindig csupán egy cselekvő saját cselekvését engedi meg, de nem alapozza meg a szabadságjog alanyának jogát mások magatartására, még annak tűrésére sem. A német alkotmánybírósági joggyakorlat például a vélemény- és sajtószabadságot ahhoz való jogként kezeli, hogy valaki „hallathassa szavát”. Ellentétben az információs szabadsággal itt ugyanis nem a befogadó azon jogáról van szó, hogy egy véleményt meghallgasson, hanem a „beszélő” azon jogáról, hogy az állam ne szeparálja hallgatóságától.16 Ugyanakkor ez nem jelent egyszersmind jogot a mások általi „meghallgattatás”-ra, arra, hogy az állam hallgatóságot biztosítson. A kommunikáció megkönnyítése nem alanyi jog az állammal szemben, különösen nem jelent jogot a tömegkommunikációs eszközökhöz való hozzájutásra.

Miért fontosak ezek a jogok?

A jogok igazolása

A kommunikációhoz való jognak kétféle igazolása lehetséges. Az egyik, instrumentálisnak is nevezett igazolás egyfajta eszköznek tekinti ezt a jogot, amely a társadalom egészének azt az érdekét szolgálja, hogy valamennyi vélemény, gondolat, amely képes hozzájárulni a problémák megoldásához – egyesek szerint az igazság kiderítéséhez – felszínre kerülhessen. Miután ez az igazolás a társadalmi értékekre helyezi a hangsúlyt, és a kommunikációs szabadságot mint a népszuverenitás megnyilvánulását fogja fel, szokás ezt a szólás demokratikus elméletének is nevezni.

A másik, libertárius igazolás lényege: az önkifejezéshez fűződő individuális jog. Eszerint a kommunikációhoz való jogot nemcsak következményei támasztják alá, hanem az a mindenkit megillető morális jog, hogy azt mondjon, amit akar. E felfogás szerint az emberi szabadságok, köztük a kifejezés szabadságának alapja az autonómia. Ezt az autonómiát végső értékként kezelő kanti morálfilozófián alapuló konstitutív igazolást illetik a „szabadság-modell” (liberty model) elnevezéssel is, amely – ellentétben a demokratikus elmélettel – nem a közjó érdekeit szolgáló vélemények piacát védi, hanem inkább az individuális szabadság körét a kormányzat mindenféle beavatkozásával szemben. A szabadságot középpontba állító felfogások képviselői szerint nincs több ok a nem politikai tartalmú kifejezések korlátozására sem, hiszen mind a politikai, mind az egyéb szólás azonos értéket képvisel. A lényeg mindkét esetben az egyéni szabadság tiszteletben tartása. Akik ebből a megközelítésből vezetik le a kifejezés szabadságát, azok tagadják az államnak azt a jogát, hogy távol tarthasson az emberektől bármiféle véleményt, mondván, ők nem tudják megítélni azok társadalmi hasznosságát. Az állam semlegességi kötelezettsége ugyanis azt is jelenti, hogy tisztelnie kell mind a megnyilatkozó, mind a megnyilatkozást befogadó polgár autonómiáját.

Attól kezdve, hogy a kommunikációs szabadság fontos alkotmányos alapjogként jelent meg, a kétféle igazolás egyaránt tetten érhető a különböző felfogásokban, olykor megfigyelhető a két alátámasztás együttes alkalmazása is. Abban egyetértenek a különböző igazolást vallók, hogy a kommunikációs szabadság kitüntetett szerepet élvez a jogok sorában, legfeljebb a szabadság egyes megnyilvánulásait erősebb vagy gyengébb védelemre tartják érdemesnek.
John Milton 1644-ben írott művében, az Areopagiticában amellett érvel, hogy a szólás szabadságát az igazság keresésének joga legitimálja: „Hadd birkózzon egymással igazság és hazugság, hisz ki látott már olyat, hogy az igazság szabad, nyílt küzdelemben alulmaradt volna? Az igazsággal való cáfolás a legjobb és legbiztosabb elnémítás… Mert ki ne tudná, hogy az igazság a Mindenható után a legerősebb, s győzelméhez nincs szüksége ravaszkodásra, hadicselekre, cenzúrára; ezekhez a fortélyokhoz és védelmi eszközökhöz a tévelygés folyamodik az igazság hatalmával szemben.”17 Hasonló érveléssel igazolja e szabadságot John Stuart Mill, a 19. századi angol liberalizmus egyik klasszikusa. Mill szerint a vélemények piacának (marketplace of ideas) hiányában az igazság nem kerülhet napfényre. Ugyanakkor Mill volt az, aki úgy vélte: az állam kizárólag mások sérelmének megakadályozására korlátozhatja az egyén szabadságát, „az ő saját – fizikai vagy erkölcsi – java nem elégséges indok erre”.18 Ez a felfogás egyértelműen az egyén individuális jogából indul ki szabadsága megalapozásakor, még akkor is, ha egyidejűleg fontosnak tartja a kifejezés szabadságának érvényesülését a társadalom egészének érdekében is.

A 20. század elejétől ezek az igazolások bírósági ítéletekben is megjelennek. Az egyik első ezek sorában az amerikai legfelső bírósági bírájának, Oliver Wendell Holmesnak egy 1919-ben született ítélethez fűzött különvéleménye, amelyben Holmes – Millhez hasonlóan – úgy vélekedik, hogy csak a nézetek folyamatos vitájában derülhet ki az igazság: „…az igazság legjobb próbája a vélemények piaca, a piac versenyében való elfogadottság…”.19 A Legfelső Bíróság által 1964-ben eldöntött New York Times v. Sullivan ügyben az ítéletet jegyző Willaim Brennan bíró a közügyek szabad vitatásának fontosságával igazolja a véleményszabadság kiemelt jelentőségét: „A kérdés megítélésében abból kell kiindulni, hogy ebben az országban mély nemzeti érdek fűződik ahhoz, hogy közügyekben a vitának szabadnak, elevennek és nyitottnak kell lennie”.20
Annak a kérdésnek a megítélésében, hogy mégis mi a határa a vélemények piacán való szabad részvételnek, Holmes bíró 1919-ben egy másik ügy kapcsán kidolgozta híres tesztjét a „nyilvánvaló és közvetlen veszély”-ről (clear and present danger).21 Indokolásában egy hasonlattal él: az, aki egy nézőkkel zsúfolásig megtöltött színházteremben ok nélkül „Tűz!”-et kiabál, és ezzel pánikot idéz elő, nem élvezi az 1. kiegészítés által garantált szólásszabadság védelmét. Holmes szerint tehát a jogi megítélés szerint két eset lehetséges: vagy olyan „kijelentéssel” van dolgunk, amely időben, tudatos és megfontolt válasszal illethető, vagy pedig olyannal, amely azonnali veszéllyel fenyeget. Két évvel korábban Learned Hand, egy akkor még ismeretlen szövetségi bíró a The Masses című lap háborúellenes cikkei és karikatúrái kapcsán hasonló tesztet dolgozott ki, amelynek értelmében a korlátozás csak akkor igazolható, ha a szavak közvetlenül jogellenes cselekedetre hívnak fel. Indokolásának lényege pedig, hogy a vélemény szabadsága nem egyszerűen az egyén joga, hanem a hatalom végső forrása és társadalmi szükséglet egy demokráciában. Hand és Holmes szempontjainak felhasználásával alakította ki az amerikai Legfelső Bíróság 1969-ben az azóta hasonló ügyekben állandó joggyakorlatát képező Brandenburg-tesztet, amely a törvényellenes tettre való szándékos felhívást mint a korlátozás követelményét kiegészíti a jogellenesség bekövetkezésének valószínűségével. A döntést megalapozó érvelés az volt, hogy „mindaddig, amíg elég idő áll rendelkezésre a cáfolathoz, az értelmes mérlegeléshez, nyugodtak lehetünk, hogy az »igazság« legyőzi a »hamisságot«. Elnyomást csak akkor kell alkalmazni, ha a veszély olyannyira »közvetlen«, hogy nincs idő a válaszadásra, a vitára.”22

Egy 1968-ban hozott ítéletben különböztette meg először egymástól a Legfelső Bíróság a kifejezés tartalmon alapuló (content-based) és tartalom-semleges (content-neutral) korlátozását.23 A bírák szerint az adott esetben a katonai behívók háború elleni tiltakozásul történő elégetésének tiltása nem volt kapcsolatban a szabad kifejezés elnyomásával, az csak a tiltakozók magatartásának nem kommunikatív aspektusára vonatkozott. Ezért azután ezt a tiltást tartalom-semlegesnek és így alkotmányosan megengedhetőnek ítélték. Egy másik nagyon fontos elv leszögezése is fűződik az ügyhöz, amelyet azóta O’Brien-teszt néven is emlegetnek. Eszerint a szólásszabadság korlátozása nem mehet túl azon a mértéken, amit a védendő érdek feltétlenül megkíván. Nevezik ezt a „szélesség” alkotmányjogi doktrínájának is, amely tehát tiltja, hogy az állam valamely törvényes cél megvalósítását olyan eszközökkel akarja elérni, amelyek közvetlenül vagy közvetve korlátoznak fontosabb alkotmányos jogokat, ráadásul a feltétlenül indokoltnál szélesebb körben.24 Ugyanakkor ez a döntés nem jelentett automatikusan tilalmat mindenféle „szimbolikus szólás” (symbolic speech) számára.

Ennek az igazolásnak egyik klasszikus, egyszersmind legszélsőségesebb megfogalmazása a Supreme Court egy 1972-ből származó ítéletének indokolásában olvasható. Eszerint „a kormányzatnak nem áll hatalmában a kifejezés korlátozása annak mondanivalója, gondolatai, tárgya és tartalma alapján”.25 Ugyanakkor a szólás demokratikus elméletének képviselői azzal érvelnek, hogy a kommunikáció bizonyos eseteiben a korlátozás alapulhat a tartalmon, éppen annak érdekében, hogy érvényesülhessen a közügyekben a lehető legszélesebb vita. Tartalmi alapon is korlátozhatónak tartják a gyűlölet-beszédet, a pornográfiát, és a választási kampányok finanszírozását, azért, hogy minden oldal meghallgattassék. E felfogás szerint ezek a fajta kommunikációk olyan hatással járnak, hogy elnyomják a gyűlölet-beszéd célpontjait jelentő kisebbségek, a pornográfia által szexuális tárgyként kezeltek, illetve a kevesebb pénzzel rendelkező pártok hangját, ezért az államnak mint egyfajta közvetítőnek jogában áll elnémítani egyeseket annak érdekében, hogy mások hangja hallható legyen. Vagyis ennek az álláspontnak a képviselői szerint a korlátozás alapja ezekben az esetekben nem kizárólag a sértettek egyenlőséghez való joga, hanem kommunikációs szabadsága is. A védendő érdek tehát nem egyszerűen a közrend, hanem a demokrácia is.26

Általában a libertárius felfogás képviselői is elfogadják, hogy az üzleti beszéd és az erőszak, illetve a szexualitás öncélú, nem művészi bemutatásával kapcsolatos mondanivaló kifejezését szintén kisebb mértékben védi a véleményszabadság alkotmányos elve, mint a közügyek vitatásához kapcsolódó beszédfajtákat, sőt egyes esetekben éppen az ilyen mondanivaló nyilvános kifejezésének tilalmához fűződik elsőrendű társadalmi érdek. Az államnak kötelessége megvédeni polgárait a Mill-i egyenlő szabadság elvét durván sértő vagy tisztességtelen üzleti tevékenységtől, illetve attól, hogy kénytelenek legyenek beleütközni érzékenységüket sértő, számukra szélsőségesen megbotránkoztató kifejezésmódokba.27

Mindkét felfogás képviselői elfogadják a véleménynyilvánítás korlátozását, ha az nem a beszéd tartalmán, hanem annak körülményein alapul. Ha például valaki éppenséggel a leginkább védett politikai nézeteket juttatja kifejezésre, de ezt éjnek évadján teszi hangszórón keresztül, felébresztve embertársait, akkor belé fojtható a szó, bármilyen jó szándékú célok vezérlik is. Ugyanígy ok lehet a korlátozásra, ha valaki mondandóját úgy közvetíti hallgatóságának, hogy közülük azok, akik arra bármilyen okból nem kíváncsiak, nem tudnak „menekülni”.28
A magyar Alkotmánybíróság már idézett 30/1992. (V.26.) AB határozatában szereplő érvelés szintén egyaránt tartalmazza az egyén alanyi jogára és a demokráciára mint a véleményszabadság igazolására történő hivatkozást:

„Az egyéni véleménynyilvánítási szabadság szubjektív joga mellett […] az Alkotmány 61. §-ából következik a demokratikus közvélemény kialakulása feltételeinek és működése fenntartásának biztosítására irányuló állami kötelezettség. A szabad véleménynyilvánításhoz való jog objektív, intézményes oldala nemcsak a sajtószabadságra, oktatási szabadságra stb. vonatkozik, hanem az intézményrendszernek arra az oldalára is, amely a véleménynyilvánítási szabadságot általánosságban a többi védett érték közé illeszti. Ezért a véleménynyilvánítási szabadság alkotmányos határait úgy kell meghatároznia, hogy azok a véleményt nyilvánító személy alanyi joga mellett a közvélemény kialakulásának, illetve szabad alakításának a demokrácia szempontjából nélkülözhetetlen érdekét is figyelembe vegyék.”29

Az új médiumok szerepe

A kommunikáció, a gondolatok és vélemények kifejezésre juttatása – ahogy mondani szokták – egyidős az emberiséggel, közvetítő eszközök hiányában a gondolatok és vélemények mégsem juthattak el a nyilvánossághoz. Az első jelentős állomás a nyilvánossághoz vezető úton kétségkívül a könyvnyomtatás feltalálása volt a kora újkorban. Ez volt a kommunikációs médiumok differenciálódásának kezdete, ami jelentősen segítette az információáramlást a társadalmon belül. A következő cezúrát a politikai nyilvánosság kialakulása jelentette a 18. század közepétől, melyet a médiumok differenciálódásának történetében leginkább az írott sajtó jelentőségének növekedésével lehet jellemezni. Ebben az időszakban a jogi szabályozás középpontjában a kommunikáció területei közül nem annyira az egyéni véleménynyilvánítás, mint inkább a sajtó szabadsága állt. Ez azt jelentette, hogy a diskurzus a politikai véleményalkotási folyamatban résztvevő, ehhez megfelelő műveltséggel rendelkezőrétegekre koncentrálódott, akik a politikai vitákra képesek és hajlandóak voltak. A korszak meghatározó politikai filozófiája, a liberalizmus nem is kívánta megnyitni a viták kapuját az egész nép előtt.

A 20. század közepe táján az elektronikus tömegkommunikációs eszközök, mindenekelőtt a rádió és a televízió elterjedésével véget ért a nyomtatott szó úgyszólván kizárólagos uralmának korszaka, ami radikális változásokat idézett elő nemcsak a nyilvánosság szerkezetében, hanem a hagyományos sajtó funkcióiban, de merőben új kérdéseket vetett fel a kifejezés szabadságának jogi szabályozását illetően is.

Az új tömegközlő eszközök megjelenése, sőt mintegy iparággá fejlődése átformálta a politika nyilvánosságot, szinte határtalanul kiterjesztve a közönséget. Ettől kezdve a nyilvánosság nem egyszerűen a képzett és tevékeny emberek viszonylag szűk csoportjának terrénuma. A politikai folyamatok résztvevőinek, de legalábbis szemtanúinak köre jelentősen kitágul. A politika az országok, sőt gyakran az egész világ szeme láttára, füle hallatára folyik. Gondoljunk csak arra a mindennapivá vált jelenségre, hogy a rádió és televízió egyenes adásban közvetíti a parlamentek üléseit. De gondolhatunk az 1989 decemberi romániai forradalomra, az 1991 januári öböl-háborúra, az 1991 augusztusi moszkvai puccskísérletre is, vagy a belgrádi tüntetésekre 1996–97 fordulóján, melyeket a televízió a szobáinkba hozott. A polgárnak ez a „közvetlen jelenléte” a politikai eseményekben nemcsak az állampolgár ellenőrzési lehetőségét teremti meg saját állama hatalomgyakorlását illetően, de a politikát arra kényszeríti, hogy nemzetközileg is legitimálja magát. Ezzel párhuzamosan a polgár bizonyos értelemben „világpolgárrá” is válik, akire immár nem kizárólag saját országának ügyei tartoznak.

Mindez óhatatlanul módosítja a sajtó egészének társadalmi szerepét. A hagyományos nyomtatott sajtót elsősorban jellemző tájékoztató, közvetítő profil az elektronikus médiumok révén jelentősen kitágul, és a sajtó mintegy önálló hatalmi tényezővé válik, amely egyre inkább elveszíti nemzeti jellegét. E változások hatására a kifejezés szabadsága – miközben megmarad egyéni jogként – egyidejűleg a közvetítő intézmény jogaként is kezelendő, ami azért vet fel jogilag merőben új dilemmákat, mert a tömegkommunikációs eszközök jogi értelemben mintegy az állam és az egyén között helyezkednek el. E módosulások eredménye, hogy az újabb alkotmányos szabályozások a kifejezés szabadságának hagyományosan védelmi jogi szabályai mellett immár a rádiós és televíziós szabadság intézményi jogi elemeit is általában magukban foglalják. A nemzetköziesülés pedig magával hozza a kifejezés szabadságával kapcsolatos nemzetközi jogi jogalkotás és ítélkezés kialakulását. Az amerikai és az európai jogrendszereket persze különbözőképpen érintette az új médiumok megjelenése.

A 20. század utolsó évtizedében újabb médiumként tűnt fel az Internet, ami még a rádiónál és televíziónál is jobban kitágította a kommunikáció lehetőségeit, és ismét másként vetette fel az ezzel kapcsolatos jogok szabályozásának szükségességét. A jelenlegi kommunikációs rendszerben egymás mellett létező médiumok – a nyomtatott, illetve az elektronikus sajtó, valamint az internet – jogi szabályozási igényei jelentősen eltérnek egymástól.
A hagyományos nyomtatott sajtó esetében aligha van szükség olyan pozitív jellegű jogszabályi előírásokra, amilyeneket például egy sajtótörvény tartalmazhat. Hiszen a liberális értelemben vett sajtószabadság éppen az állami beavatkozás (az alapítási, terjesztési engedélyezés, a cenzúra stb.) tilalmát jelenti. A liberális demokrácia amerikai atyjának, Jeffersonnak megfogalmazása szerint: „Más megszorító szabályozást nem ismertünk, mint a közvélemény által gyakorolt cenzúrát”. Ugyanakkor ebből a liberálisnak mondható felfogásból nem következik a kifejezés szabadságának abszolút korlátlansága sem a nyomtatott, sem az elektronikus sajtóban. A büntetőjog tilthatja bűncselekménynek véleménynyilvánítás útján történő elkövetését. A polgári jog védelemben részesíti például a személyhez fűződő jogokat. A versenyjog itt is megakadályozza a monopóliumok kialakulását, illetve a már létrejötteket felszámolja. Az már pusztán jogtechnikai kérdés, hogy a sajtószabadság ezen határainak kijelöléséhez szükség van-e önálló sajtótörvényre, vagy pedig ezeknek a szabályoknak a büntető, a polgári, illetve a versenytörvényben van a helyük. (Persze e dilemma mögött az a veszély is meghúzódik, hogy egy külön sajtótörvény nagyobb kísértést jelenthet a hatalom birtokosai számára a sajtószabadság indokolatlan korlátozására.)

Ezzel szemben a közszolgálati rádiók és televíziók útján történő hírközlés területét aligha lehet teljesen elzárni a jog elől, mert másképpen nem biztosítható a kiegyensúlyozott, pártatlan tájékoztatás. Sőt kérdéses, hogy vajon amíg a frekvencia korlátozott mértékben rendelkezésre álló „jószág”, a kereskedelmi csatornák elosztása során nem kell-e érvényesíteni bizonyos közösségi szempontokat. Ugyanakkor az internet esetében sem a közszolgálatiság, sem a szűkösség nem indokolja ezeket a korlátozásokat.

A jogok negatív és pozitív jellege

A kommunikációs jogok közös sajátossága, hogy egyfelől védelmet nyújtanak az állami beavatkozások ellen, másfelől fontos szerepet játszanak a nyilvános akaratképzésben, amennyiben lehetővé teszik az egyén számára a közügyekben való tájékozódást, és azt, hogy befolyást gyakorolhasson a politikai folyamatokra. Mint láthattuk, a kétféle igazolás a kommunikációs szabadság körébe tartozó jogok más-más, de egyaránt fontos sajátosságára helyezi a hangsúlyt. Az individuális jogi jelleg arra utal, hogy ezek a jogok védelmet nyújtanak az állami beavatkozások ellen. Ennyiben nevezik ezeket úgynevezett védelmi jogoknak. Másfelől ugyanezek a jogok fontos szerepet játszanak a nyilvános akaratképzésben, amennyiben lehetővé teszik az egyén számára a közügyekben való tájékozódást, és azt, hogy befolyást gyakorolhasson a politikai folyamatokra. Ez adja az úgynevezett részvételi jogi jelleget e jogoknak. A védelmi jelleg e jogok „negatív”, a részvételi pedig „pozitív” szabadság voltára utal.

A jogok negatív felfogása a klasszikus liberalizmusnak arra a törekvésére vezethető vissza, hogy kialakítsa az egyénnek azt a szabad cselekvési terét, amelyen belül az ember – Isaiah Berlin szavai szerint – anélkül cselekedhet, hogy mások megakadályoznák ebben. E felfogás szerint az alapjogok, köztük a kommunikáció szabadsága körébe tartozóak is, mindenekelőtt védelmi jogok.

A liberális állam szociális állammá alakulásának folyamatával párhuzamosan fokozatosan növekedett az alapjogok, köztük a kommunikációval kapcsolatos jogokpozitív jellegének fontossága. Hiszen éppen a kommunikációt szolgáló jogok játsszák az egyik legfontosabb szerepet a nyilvános akaratképzésben, amennyiben az egyéneknek, illetve közösségeiknek lehetővé teszik a közügyekben való tájékozódást. Ez az igény tette az információs szabadságot önálló alapjoggá. Az alkotmányos jogok katalógusának ez az új eleme nem is hagyományos szabadságjog, hanem sokkal inkább egy igény a közérdekű információk hozzáférhetővé tételére. De a passzív szerep mellett a kommunikációs jogok eszközként szolgálnak az egyén számára a politikai folyamatok aktív befolyásolására a gyűlések és a politikai célú egyesülések mellett a nyomtatott, az elektronikus sajtó és az Internet révén. E szabadságjogoknak a politika formálásában növekvő aktív szerepe a polgár citoyen mivoltának erősödését mutatja.

A nyilvánossággal kapcsolatos jogok esetében pedig a negatív és pozitív jelleg csak együttesen érvényesülhet, hiszen elképzelhetetlen a vélemények valódi politikai hatása, ha nincs garantáltan kizárva az állam beavatkozása erről az egyéni szabadságterületről. A kommunikációs szabadságok pozitív jogi jellegét hangsúlyozza az alkotmányjogtudomány több képviselője. Grabitz például már a hetvenes évek közepén úgy vélekedett, hogy az alapjogok elsősorban nem védelmi jogok, hanem állami kötelezettségek a szabadság biztosítására.30 Häberle pedig a jogok individuális és intézményi oldalának egyenragúságát hangsúlyozta.31 Alexy az államot pozitív cselekvésre kötelező jogokat két csoportja osztja.32 Az egyik esetben a jog tárgya egy tényleges állami szolgáltatás. A kommunikációs szabadság szempontjából relevánsabb másik csoport esetében az alapjogok tárgya az állam valamiféle normatív cselekvése. Lényegét tekintve ilyen „normatív szolgáltatásra” való jogról van szó az elektronikus médiumok esetében. Az alkotmányos gyakorlat a törvényi szabályozás céljaként általában a kiegyensúlyozott működést és az államtól való függetlenséget jelöli meg. A hagyományos szólásszabadságtól eltérően ugyanis a modern médiumoknak egy „gombnyomásra” mindenkit elérő, összehasonlíthatatlanul erőteljesebb hatásuk okán jogosultak az intézményes garanciák. Vagyis úgy tűnik, hogy a rádiózás és a televíziózás szabadsága azon kívül, hogy magában foglalja a hagyományos védelmi jogot az állami beavatkozásokkal szemben, bizonyos állami szabályozásokra való jogot is tartalmaz. E tekintetben azonban külön kell választani a közszolgálati és a kereskedelmi célú elektronikus médiumokat, amelyek jogi státusa sok tekintetben különböző.

A közszolgálati rádiók és televíziók kétségkívül a köz, vagyis az adót (és általában előfizetési díjat is) fizető polgárok tájékoztatására, művelődésére, szórakoztatására szolgálnak. Ennek a közösségi célnak az alapján a köz(önség) elvárhatja tőlük, hogy kiegyensúlyozottan és szakszerűen lássák el dolgukat. A kiegyensúlyozottság egyrészt a sokféle nézői, hallgatói igény lehetőség szerinti kielégítését, másrészt az ideológiai, politikai semlegességet jelenti, beleértve a magától az államtól való függetlenséget is. Ennek a biztosítására szükség van törvényhozási úton kialakított szervezeti, eljárási garanciákra, melyek adott esetben korlátozhatják a kifejezés szabadságát.

Egészen más a helyzet a kereskedelmi célú rádiózás és televíziózás esetében. Az elektronikus kommunikáció technikai lehetőségeinek jelentős kiterjedése idején nem indokolt a műsorok tartalmának olyan állami befolyásolása, amely akár az egyes állomások úgynevezett belső, akár az összes állomás külső pluralitását célozza. A kereskedelmi médiumok okozta kiegyensúlyozatlanságokat az állam legfeljebb a közszolgálatiakra vonatkozó előírásokkal próbálhatja meg korrigálni. Vagyis a kereskedelmi célú elektronikus sajtó állami szabályozási igénye lényegében azonos azzal, ami a nyomtatott sajtó esetében igazolható. Ez pedig nem más, mint a monopóliumellenes szabályozás. Ha ugyanis az állam törvényi eszközökkel nem garantálja a verseny szabadságát, akkor veszélybe kerül a kifejezés szabadsága. A nyomtatott és az elektronikus sajtó területén minden egyéb korlátozás már csak olyan lehet, amely a véleményszabadsággal kapcsolatban egyébként is megengedett.
Ugyanez még fokozottabban igaz az internetes kommunikáció tartalmi korlátozhatóságát illetően. Ezt ugyanis még az a szűkösség sem legitimálhatja, ami ideig-óráig fennáll a sugárzott rádió- és televíziós programok esetében. Másrészt a cyberspace résztvevői nem annyira az írott, illetve elektronikus sajtó citoyen-jei, sokkal inkább bourgois-k, akik nem annyira a közügyek megvitatásában, mint inkább politikailag neutrális kommunikációban akarnak közreműködni az őket megillető egyéni jogok alapján. Mindez a jogok negatív, védelmi jellegét erősíti.

összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a kommunikációval kapcsolatos jogok mindig is kitüntetett szerepet játszottak az alkotmányos jogok között, részben mint az egyén legbecsesebb szabadságának megnyilvánulásai, részben pedig mint a nyilvános akaratképzés eszközei. Az egyes kommunikációs közvetítő eszközök eltérő jogi szabályozást igényelnek, melynek egyaránt fontos eleme az állam be nem avatkozása az emberi kommunikációba, illetve pozitív cselekvése a kommunikáció biztosítása érdekében.

Irodalom

Alexy, Robert (1986): Theory der Grundrechte. Frankfurt: Suhrkamp.
Arnim, Hans Herbert von (1984): Staatslehre der Bundesrepublik Deutschland. München.
Feinberg, Joel (1999): Társadalomfilozófia. Budapest: Osiris.
Fiss, Owen M. (1996): The Irony of Free Speech. Cambridge, London: Harvard University Press.
Grabitz, Eberhard (1976): Freiheit und Verfassungsrecht. Tübingen.
Habermas, Jürgen (1971): A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Budapest: Gondolat.
Häberle, Peter (1983): Wesensgehaltsgarantie des Art. 19 Abs. 2 Grundgesetz. 3. Auflage, Heidelberg.
Herzog, Roman (1983): Artikel 5 Abs. I-II. In: Maunz, Th/Dürig. u.a.: Grundgesetz. Kommentar. 5. Aufl. München.
Krokovay Zsolt (1993): Szélesség. Egy alkotmányos mérce. In: Világosság, 2. sz.
Krokovay Zsolt (2000): Az üzleti mondanivaló szabadsága. In: Fundamentum, 2. sz.
Meiklejohn, Alexander (1948): Free Speech and Its Relation to Self-Government.
Milton, John (1975): Aeropagitica. In: Az angol forradalom tükre. Budapest: Gondolat.
Mill, John Stuart (1980): A szabadságról. Budapest: Helikon. (Első megjelenése: 1859).
Sólyom László (1996-1997): Kölcsönhatás az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjoga és a szólászabadság védelme között Magyarországon. Állam- és Jogtudomány, 3-4. sz.

Lábjegyzetek

1
A témával Halmai Gábor részletesebben is foglalkozik Kommunikációs jogok című, Cseh Gabriellával írt könyvében, amely jövőre jelenik meg az Új Mandátum Lap- és Könyvkiadó gondozásában – A szerk.
2
30/1992. (V.26.) AB határozat. ABH 1992. 170, 178. A jogok hierarchiájával kapcsolatos felfogásról Sólyom László, az Alkotmánybíróság akkori elnöke a következőket írta: ”Az Alkotmánybíróság felállított egy rangsort az alapvető jogok között, amely alapján a véleménynyilvánítás szabadsága második a sorban az élethez és az emberi méltósághoz való jog mögött”. In: Sólyom (1996–1997).
3
Kezdetben a Supreme Court joggyakorlata a filmet üzletágnak minősítette, amelynek semmi köze a kifejezés szabadságához, és ezért semmi akadálya az egyes államok által előírt engedélyezési rendszernek és cenzúrának. Vö. Mutual Film Corp. v. Ohio Ind. Commission, 236 U.S. 230/1915. Három évtizeddel késobb minősítette csak egy döntés a filmet az első kiegészítés védelme alá tartozó kifejezési formának. Vö. United States v. Paramount Pictures, 334 U.S. 131, 166/1946.
4
Lásd NAACP v. Alabama, 357 U.S. 449/1958, de ugyanezt az álláspontot erősítette meg a Buckley v. Valeo, 424 U.S. 1, 15/1976-os ítélet is, amely szerint az egyesülések az egyéni és közösségi vélemények képviseletének sajátos formái.
5
Lásd Richmond Newspapers v. Virginia, 448 U.S. 555/1980.
6
A gyülekezési jognak a véleményszabadsággal való szoros kapcsoltára utal például a német Szövetségi Alkotmánybíróság (Bundesverfassungsgericht) egyik ítélete, melynek értelmében a gyülekezés szabadsága a véleménynyilvánítás kollektív formája. Vö. BVerfGE 69, 315, (345).
7
Lásd Habermas (1971: 124). Habermas osztályozásában a második csoport az intimszféra szabadságstátusa a személyi szabadsággal, a lakás sérthetetlenségével stb., míg a harmadik a magántulajdonosok érintkezését foglalja magában a polgári társadalom szférájában.
8
Lásd Scholz (1971: 287).
9
Lásd Arnim (1984: 139ff).
10
Lásd Herzog (1983: 19).
11
Az Egyezmény betartása felett őrködő strasbourgi Emberi Jogi Európai Bírósága egyik fontos ítélete szerint azonban e rendelkezés csak arra jogosítja az államokat, hogy a rádióadások rendjének technikai szempontok alapján történő megszervezését és fenntartását (például az ésszerű frekvenciagazdálkodást) mérlegeljék, de az érdemi, tartalmi okból való tiltásra nincs joguk. Vö. Groppera Radio AG and Others-Case, Judgment of 28 March 1990. Series A. 173.
12
BVerfGE 65, 1, (40).
13
Egy 1943-ból származó döntés alkotmányellenesnek minosítette iskolás gyereket kötelezését a nemzeti lobogó előtti tisztelgésre. Vö. West Virginia State Board of Education v. Barnette, 319 U.S. 624, 642/1943. 1977-ben az amerikai főbírák alkotmánysértőnek mondták ki New Hampshire állam gépjárműveinek rendszámtábláin a „Live Free or Die” (Élj szabadon vagy halj meg!) felirat kötelező voltát. Az indokolásban a szólás vagy a hallgatás jogát „a szélesen értelmezett individuális szellemi szabadság egymást kiegészítő komponenseinek” nevezték. Wooley v. Mayrand, 430 U.S. 705, 714/1977.
14
Young, James and Webster-Case, Judgment of 13 August 1981, Series A. 44.
15
36/1994. (VI.24.) AB határozat.
16
Lásd BVerfGE 27, 71, (81)
17
Lásd Milton (1975: 86–87).
18
Mill (1980 [1859]: 27).
19
Lásd Abrams v. United States, 250 U.S. 616, 630/1919.
20
New York Times v. Sullivan, 376 U.S. 254/1964
21
Schenk v. United States, 249 U.S. 47/1919.
22
Brandenburg v. Ohio, 395 U.S. 444/1969.
23
United States v. O’Brien, 391 U.S. 367/1968.
24
A „szélesség”-nek a Supreme Court ítélkezési gyakorlatában játszott szerepéről lásd Krokovay (1992).
25
Police Department v. Mosley, 408 U.S. 92, 95/1972.
26
E nézet legjellemzőbb képvisletét lásd előbb Meiklejohn (1948: 26–36), később Fiss (1996: 5–26).
27
Lásd Feinberg (1999: 65–71). Az üzleti mondanivaló szabadságáról lásd Krokovay (2000).
28
Egy teherautóra szerelt hangszóró által „foglyul ejtett hallgatóság” (captive audience) volt a korlátozást indokoló körülmény a Kovács v. Cooper, 336 U.S. 77/1949. ügyben.
29
30/1992. (V.26.) AB határozat. ABH 1992, 172.
30
Vö. Grabitz (1976: 3).
31
Lásd Häberle (1983: 70).
32
Vö. Alexy (1986: 179).
Médiakutató podcast
Támogass adód 1%-ával

A Médiakutató Alapítvány fő tevékenységeként immár 24. éve adja ki a Médiakutató folyóiratot. A lap rendszeresen közöl szaktanulmányokat a médiajog, a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről, számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben. Minden nyomtatásban megjelent tanulmány elérhető honlapunkon (www.mediakutato.hu) is. A szerkesztőség díjazás nélkül, társadalmi munkában dolgozik. Amennyiben fontosnak tartod a Médiakutató fennmaradását, kérjük, támogasd munkánkat! A szerkesztőség

Adószámunk: 18687941-2-43

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink
Facebook