Felhívás A Médiakutató c. folyóirat publikációs versenyt hirdet. Színvonalas tanulmányokat várunk elsősorban az új média, migráció, médiajog témáiban. Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft.

A 40000 és 20000 karakteres írásokat az címre várjuk, a honlapunkon megadott formátum figyelembevételével.

A beérkezett írásokat double-blind peer review (kétszeresen anonim lektorálás) módszerrel értékelik a szerkesztőség tagjai, illetve felkért bírálók.

A pályázatok beküldésének határideje: 2017. szeptember 30.

A szerkesztőség fenntartja a jogot, hogy megfelelő pályamunkák hiányában az eredményhirdetéstől eltekintsen, vagy kevesebb nyertest hirdessen.

Médiakutató 2001 tavasz

Identitás

Papp Z. Attila:

Az eltűnt hokimeccs nyomában. Diskurzuselemzés egy sportesemény ürügyén

Diskurzuselemzés egy sportesemény ürügyén

Bevezetés

Az alábbi tanulmány sport és identitás viszonyát, illetve e viszony nyilvánosságban való megjelenítését elemzi. Alapjául egy 1998-ban Budapesten játszott Magyarország–Románia jégkorongmérkőzés szolgált. A sajtóelemzés romániai román és magyar nyelvű napi-, illetve hetilapokra épült; a szerző a két különböző nyelven, ám egy országban megjelenő sajtóban különböző, a mérkőzés kimenetelének értelmezési keretet nyújtó „szcenáriókat” azonosított be.

A román nyelvű sajtóban a szociálpszichológiai tartalmakat hordozó bűnbakképző és konspirációs értelmezések bukkannak fel leggyakrabban, míg a magyar nyelvű nyilvánosságban az etnikai elemekkel tarkított interpretációs keretek jelennek meg. A román és magyar értelmezések leginkább az információs semlegesség mezőjében közelítenek egymáshoz.

Sport és identitás

A tanulmány témája a romániai nyilvánosság egy szeletének vizsgálata: 1998. március 28-án a Budapest Sportcsarnokban lezajlott „C” csoportos jégkorong-világbajnokság döntő mérkőzésének számító magyar–román romániai sajtóvisszhangjáról, pontosabban visszhangjairól lesz szó. Egy ilyen kísérlet azonban nem lehet teljességgel száraz, nem szorítkozhat csak a sajtó világára, ugyanis a jobb megértés érdekében egyrészt számolni kell bizonyos (közel)múltbeli romániai sporteseményekkel, másrészt pedig figyelmet érdemel az említett esemény informális nyilvánossága, a szemtől szembeni világban való átélése, ha úgy tetszik átbeszélése is.

Előre kell bocsátanom, hogy a vizsgált sajtóorgánumok szigorú tudományos szempontok szerint nem tekinthetők reprezentatívnak, mert nem egy előre meghatározott minta szerint válogattam ki az egyes újságokat, hanem inkább hólabdaszerűen. Ezen azt értem, hogy azon újságokat pásztáztam végig, amelyekben az említett esemény valamilyen módon megjelent.1 A vizsgálat egyaránt kiterjedt a romániai magyar és román nyelvű, országos és helyi lapokra. Az alkalmazott módszer nem a hagyományos értelemben vett tartalomelemzés, hanem egyfajta szubjektív „klaszterezés”: az adott téma kapcsán az egyes cikkeket, illetve cikkrészleteket (stilisztikai, nyelvi stb.) hasonlóságok alapján csoportokba sorolom.

A tanulmány második felében összehasonlítom a felállított csoportokat, illetve tágabb elméleti keretbe való helyezésükkel egyfajta politikai pszichológiai értelmezésüket teszem lehetővé.
A román és magyar felnőtt hokiválogatott küzdelme és nyilvánosságban való jelenléte több szempontból is érdemes a szociológiai megközelítésre. Mint bármely nemzetközi sportesemény kapcsán, itt is jogosan merül fel az identitás problémája, ugyanis valamely ország válogatottjának drukkolni feltételezi az illető csapattal, és ezáltal az illető országgal való azonosulást. A csapatkötődés (drukkerség) azonban olyan identitás-, tudás-, attitűdszintű, illetve érzelmi-indulati (nem mindig reflektált) elemeket tartalmaz, amelyek az egyéni életút vagy az előzetesen kreált közösségek részét képezik (Hadas–Karády 1995). Az általunk vizsgált esemény kapcsán viszont nehéz lenne egyértelműen megkonstruálni a magyar és a román drukker ideáltípusát, mivel a két válogatott között többrendbéli összefonódás létezik, az edzők és a játékosok etnikuma és (volt vagy jelenlegi) állampolgársága nem esik egybe. A magyar válogatott edzője és néhány játékosa Romániából származik, ám jelenleg magyar állampolgárok, a román válogatott körülbelül fele magyar etnikumú, ezeknek egy része pedig leigazolt játékosként Magyarországon kergeti a korongot. Mondhatni, a két csapat már a mérkőzés előtt testközelbe került. A drukkerség állapotára azonban a későbbiekben még visszatérünk.

A helyzet további pikantériáját a román válogatott „belső szegregációja” szolgáltatja. Történt ugyanis 1998 februárjában, hogy a román fővárosban egy Bukaresti Steaua–Csíkszeredai Sportklub mérkőzésen a két csapat játékosai összeverekedtek, és egyfajta mini román–magyar skandalum támadt. Az akkor egymással ellenségeskedő játékosok egy része szintén tagja a román válogatottnak, és a Budapesten lezajlott vb-tornán vállvetve, egy csapatban kellett játszaniuk. Még szerencse, hogy egy ilyen belső konfliktus a jégkorong szabályainak köszönhetően egy kis kompromisszummal feloldható: mivel a hokiban a játékosok egymást váltogató sorokba rendeződnek, a román edző úgy döntött, hogy a magyar játékosokat külön sorokba állítja fel. Így jöttek létre az úgynevezett „székely sorok”. A történet teljesebbé tétele érdekében azonban egy kis kitérőt kell tennünk.

Az említett bukaresti román–magyar viszálykodás után a székely fiúknak igencsak szembe kellett nézniük azzal a dilemmával, miszerint mi a jobb: az, ha elfogadják a román válogatottba való meghívásukat, ezáltal pedig vállalják, hogy korábbi „ellenségeikkel” egy csapatban játszanak, avagy az, ha sérelmeikre hivatkozva elzárkóznak a bukarestiekkel való közösségvállalás elől? Az előbbi változat mellett azonban anyagi jellegű érvek szóltak: Romániában (is) elég nehéz csak a hokiból megélni, egy nemzetközi szereplés azonban anyagi haszonnal és persze egyfajta szimbolikus tőkével is jár. A második változat akkor működhetett volna, ha a csíkszeredaiak megaláztatásukra hivatkozva vállalják az etnikai önbezárkózást, amely ugyanakkor a versenysportokkal együtt járó teljesítményfelmutatás zsákutcáját is jelentené.

A helyzetet azért tartom érdemesnek részletezni, mert világosan kidomborítja az állampolgári identitás és az etnikai identitás közötti feszültséget, vagy – másképp fogalmazva – a kisebbségi élethelyzetek gyakran paradox mivoltát. Kisebbségi helyzetben a görcsös etnikai identifikáció gyakran jelenthet hátrányt az anyagi szférában vagy a mobilitási pályákon. Az etnikai határok újra- és újrakitermelése nehezebben konvertálható anyagi tőkévé. Ez nemcsak a sport területén, hanem a politikában és a gazdasági életben is így van.2

Politika és sport a nyilvánosságban

A magán- és a közszféra közötti kommunikációs erőtérben kibontakozó nyilvánosságban a politika és a sport is állandó „játékos” – igaz, nem azonos mértékben és nem egyenlő esélyekkel fitogtatják képességeiket. A sajtóban a sport csak „kíséri” a politikát, az újságokban vagy a tévé- és rádióhírekben általában a politika mögött találhatjuk, ott éli látszólag autonóm mindennapjait. A sport, jóllehet szürke eminenciásként mindig jelen van a nyilvánosságban, csak akkor kerül előtérbe, ha valamilyen módon témává izmosodik, ha a sajtófogyasztók érdeklődésére, percepciójára rá tud játszani. Ehhez nem elég az, ha egy sportesemény nemzetközivé válik, ettől még nem biztos, hogy leköti az emberek figyelmét. Anélkül, hogy részletekbe mennénk, most a sportnak csak azon tulajdonságát emeljük ki, amely által biztosan egyenlő partnerként utazhat a nyilvánosság virtualitásában: a látványosság biztosításával kecsegtető agresszivitásáról vagy látens agresszivitásáról van szó. Ha egy sportesemény agresszióba fullad, akkor máris számíthat arra, hogy előkelő helyet érjen el a nyilvánosságba kerülő témák toplistáján. Minél inkább közüggyé kezd válni a sport, annál inkább eltávolodik önmagától és politikává kezd válni.

A politika és a sport legnyilvánvalóbb összekapcsolódása tehát az agresszió által történik. A politika szépfiúnak szeretné feltüntetni önmagát, ám azáltal, hogy lecsap a különböző formájú agresszív megnyilvánulásokra, éppen önmaga agresszív mivoltát is feltárja. A látszólag különálló politika és sport az agresszió vagy az agresszió lehetőségének dimenziójában összefonódik. A politika behatol a sportba, a sport pedig a politikába, és mindez szemünk láttára, a nyilvánosságban történik.

Hogy politika és sport viszonyát taglalva miért pont a (szimbolikus) erőszak tényét emeltem ki, könnyen érthetővé válik az alábbiakban. A nyilvánosságban a politika és a sport is nyelvi aktusként tételeződik, a nyelv pedig egyidőben a potenciális erőszak hordozója és ellentéte is. Paul Ricoeur szerint: „az erőszak és a nyelv olyan ellentétpárok, amelyek szigorúan behatárolják egymás mértékét, az egyik terjedelme a másikéhoz igazodik” (Ricoeur 1998). A romániai újságok elemzésével célom az, hogy a szóban forgó esemény körül tetten érjem a kialakult történeteket. A beazonosított szcenáriók némelyike jócskán tartalmaz olyan elemeket, amelyek éppenséggel az erőszak tematikájának szótárába tartoznak.

A román szcenáriók

Nézzük meg tehát, hogyan élték meg, illetve hogyan írták meg a román és a magyar újságok a 2–0-ás román vezetés után 3–2-es magyar győzelemmel véget ért, Budapesten lezajlott mérkőzést. Szcenárióknak (forgatókönyveknek) azokat a konstruktumokat nevezzük, amelyek elmesélik a mérkőzés történetét, annak körülményeit, egyfajta legitimációs alapként hozzásegítenek az esemény értelmezéséhez. Egy forgatókönyv nem föltétlenül egy lapból növi ki magát, hanem sokkal inkább a különböző lapokban megjelenő tudósítások közös ismertetőjegyeinek összeolvasása vagy összeillesztése által ragadható meg egységes egészként. A romániai nyilvánosságban kiformálódott szcenáriók jó része amolyan pusztába kiáltott értelmezési keret, vita nélküli közönségtoborzás. A román és magyar újságok között nem alakult ki dialógus, a különböző nyelvű újságokban gyakran teljesen ellentmondó történetekkel találkozhatunk.

A bűnbakképzés szcenáriója

E forgatókönyv szerint a román csapat veszteségének oka a svájci bíró; ez majdnem minden román újságban cáfolhatatlan magyarázó érvként szerepel. A szcenárió így hangzik: a mérkőzés első harmadában a román válogatott 2–0-ra vezetett, ugyanis akkor a bíráskodás még elfogadható volt (Ziua, március 30.), de a szünetben Kercsó, a magyar edző, meglátogatta a bírót (Cotidianul, március 31.), majd eltűnt, senki sem tudja hova (Ziua, március 30.) A második harmadban színre léptek a magyarok szövetségesei, a bírók (Adeva4rul, március 30.), és az „ő hathatós segítségükkel a magyaroknak sikerült 3–2-re nyerniük” (Curentul, március 30.).
A bűnbakképzés ismert jelenség a szociálpszichológiában: amikor a saját csoportot negatív események, kellemetlenségek érik, sokkal kézenfekvőbb egy külső tényezőre vagy tényezők összességére hárítani a felelősséget, mint az in-group valós képességeit felmérni.

Jelen esetben az „ad hoc” bűnbak (Allport 1977) példájával állunk szemben. A drukkerség állapotával együtt járó emocionalitás zsákutcába került, és ez az érzelmi felháborodás a figyelmet egy konkrét személyre, a vétkes bíróra irányítja.
A következő szcenárió mintegy továbbgyűrűzése az előbbinek, és újabb megragadhatónak vélt elemekkel bővíti ki a felkínált értelmezési keretet.

A konspirációs szcenárió


Mint már tudjuk – folytathatnánk az előbbi történetet –, a bírók közül is leginkább a svájci vezetőbíró segítette a magyarokat, és ezt oly mértékben nyilvánvalóan tette, hogy honfitársának, a Nemzetközi Jégkorong Federáció elnökének szégyenében el kellett hagynia a Sportcsarnokot (Ziua, március 30.). A „szervezőknek” (sic!) sikerült nagyon gyakran fair playt meghaladó módon maximálisan kihasználniuk a hazai pálya előnyét, és ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyar–litván mérkőzés hihetetlen 14–0-ás eredménye arra szolgált, hogy a magyarokat mentesítse egy esetleges döntetlen eredmény emóciójától (Adeva4rul, március 30.).3 A magyar közönség előre sejthető módon viselkedett: nagyon „koherens” (sic!) román nyelven nyomdafestéket nem tűrő szitkokat kiabált be a román hokisoknak címezve (Cotidianul, március 31.). Budapesten a románokból gúnyt űztek, miután a válogatottat Budapestre szállító autóbuszt valakik feltörték, és ellopták többek között a szegény román sofőr a magyar fővárosban mintegy 500 dollárért vásárolt Whirlpool automata mosógépét (Ziua, március 28.), a román–magyar mérkőzés valójában nem volt más, mint „rablás a jégen” (Ziua, március 30.). És ha már a nemzetet meglopták, akkor lényeges, hogy független kívülállók, vagy éppenséggel politikusok megerősítsenek ebbéli hitünkben. Így megtudhatjuk, hogy bizonyos Ilics Milivoj volt nemzetközi bíró véleménye szerint a „bírók egyértelműen Románia ellen dolgoztak” (Ziua, március 30.). A politikusok közül Valeriu Tabara (Román Nemzeti Egységpárt) és Gheorghe Dumitrascu (Román Társadalmi Demokrácia Pártja) nyilatkozott. Mindketten kifejtették véleményüket, miszerint „égbekiáltó igazságtalanság”, hogy Magyarország csak a svájci bíró segítségével volt képes nyerni. „Meddig tűrjük még, hogy meglopjanak?” – teszi fel nemzetféltő költői-politikusi kérdését Taba4ra4 (Ziua, március 31.).

Mindenki ellenünk van – sóhajthatna fel ezt a logikát követve az átlagos román olvasó: a magyarok a svájciakkal kollaborálva ellopták jogos tulajdonunkat, és miközben mi szenvedő tekintetünket az égre emeljük, ők valószínű osztozkodnak azsákmányon. Ezt igazolja a szintén a Ziua című lapban megjelent rövid hír is, amely szerint a magyar válogatott a mérkőzés után nem kapta meg a győzelem esetére beígért 20 ezer dollárt. Az újságíró felteszi a kérdést: „Vajon a magyar játékosokat megillető prémiumot nem a továbbjutásért elsősorban felelős Danny Kurmann svájci bíró kapta meg?” (Ziua, március 31.). Íme, a sötét, láthatatlan erők folyamatosan dolgoznak. Ám majd eljön az igazság órája, a nagy leleplezés pillanata: „várjuk a visszavágót a mi pályánkon” (Ziua, március 30.).

Technicista-oknyomozó szcenárió


Ez a forgatókönyv az előbbi kettőnek az ellentettje, és arra épül, hogy részletekbe menő pontossággal feltárja a román csapat veszteségének szakmai okait. A román csapat sikertelensége a védelem és a támadás hibáinak tudható be, amelyhez hozzájárult a játékosok szelekciójában érvényesült edzői elképzelés, valamint a játék során tanúsított fegyelmezetlenség is. Továbbá nincs értelme, hogy a vereséget valamilyen magyarpárti kulisszatitkok eredőjének tulajdonítsuk. „Legyünk őszinték, és ismerjük be hibáinkat!” (Gazeta Sporturilor, március 31.). Megjegyzendő, hogy e szcenárió néhány eleme a korábban idézett lapokban is megtalálható, de nagyon elvétve, és teljességgel háttérbe szorulva. A veszteség tudomásulvétele (és itt mindegy hogy minek tulajdonítják az elhibázott továbbjutási esélyt) a „Hogyan tovább?” jövőbe irányuló kérdését is felveti (România Libera, március 30.).

Információs semlegesség

Az ide sorolható beszédmód távol tartja magát mindenféle torzítástól, itt csak információk, száraz tények léteznek. Két újság esetében szembetűnő ez a kreált semlegesség. Az egyik az országos Evenimentul Zilei című lap. Ebben az esetben azért kérdezhetünk rá a távolságtartás tényére, mert ez a lap közismerten bulvárlap, amely rendszerint abból él, hogy pici ügyekből óriásokat fabrikál. A másik lap a Hargita megyében megjelenő román nyelvű napilap. Itt érthető az újság által tanúsított semlegesség, hiszen Székelyföldön a hoki elsősorban „magyar ügy”, a helyi román média inkább távol tartja magát az ilyen eseményektől. Ha implikálódni akarna, a magyarokkal érzületileg nem azonosulhatna, míg az országos román nyelvű újságok által diktált bűnbakkeresést vagy konspirációs fejtegetéseket nem vállalhatná fel éppen Csíkszeredában a hely szelleme, a lokális nyilvánosság ellenében.

A romániai magyar nyilvánosság


Az alábbiakban ismertetésre kerülő romániai magyar sajtónyilvánosság jobb megértése érdekében szeretnénk röviden vázolni az előbb említett lokális nyilvánosság néhány fontosabb elemét.

A székelyföldi jégkorongozásnak több évtizedes hagyománya van, a régión belül pedig Csíkszereda és Gyergyószentmiklós számít ilyen szempontból centrumnak, ezekben a városokban műjégpálya is működik. A két város között egyrészt versengés zajlik, másrészt pedig „mobilitási” csatornák épültek ki: a gyergyói csapat jobb játékosai Csíkszeredába kerülnek (a csíkszeredai csapat bizonyos tagjai pedig fővárosi együttesekbe jutnak, ha máskor nem is, a katonai szolgálat idejére biztosan). Mivel Székelyföldön viszonylag kevés olyan sportágat művelnek, amelyekben országos szintű sikereket lehetne felmutatni, érthető, hogy a drukkerség iránti vágy elsősorban a jégkorong körül éli ki magát.4 Csíkszeredában az egyik legtekintélyesebb szobor is történetesen egy jégkorongozót ábrázol. Így nem véletlen, hogy a városban nagyon él az a felfogás, hogy „az nem szeredai, aki nem hokizik”, vagy legalábbis aki nem jár hokimeccsekre.

A hokimeccs egyfajta ünnep, kisebb-nagyobb csoportokba tömörülve fiatalok, idősek egyaránt részt vesznek egy-egy rangadón, a meccsek után pedig – egyik informátorom szerint – „még vagy három napig lehet elemezni a történteket”. Mindehhez még legalább két elem járul hozzá: az egyik az, amit korábban már említettünk: a hoki itt „magyar ügy”, a szeredai csapatban például nincs egyetlen román nevű játékos sem, jóllehet a legutóbbi népszámlálási adatok szerint a város lakosságának mintegy 16 százaléka román. A másik, az ünnepi hangulatot erősítő elem az alkoholfogyasztás. Egyik interjúalanyunk szerint egy-egy mérkőzésen a közönség 30-40 százaléka részeg. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a nyilvános-informális mezőben (Bíró–Gagyi 1996) végbemenő jégkorongmérkőzés során megmutatkozik egyfajta strukturális agresszív őszinteség: ha a helyzetnek, mérkőzésnek nagy tétje van, illetve ha a szereplők (játékosok, nézők) eképpen élik meg, máris kibuggyannak az előítéletek, a verbális elutasítástól a lincselésig bármi megtörténhet. Tudományos hangnemben így fogalmazhatnánk: a játékosok, a nézők, a bírók között többféle kombinációban agresszív interakciók jöhetnek létre. És általában történik is valami, hiszen, ahogy egy volt csíkszeredai hokis bevallotta: „minden hokisnak az a vágya, hogy egyszer egy bírót elverjen”.

Az itt leírt mechanizmus természetesen nemcsak csíkszeredai sajátosság, és nemcsak a jégkorongra vonatkoztatható. A mi esetünkben most az a fontos, hogy a lokális nyilvánosságban a hoki a maga rítusaival együtt az etnikai identifikáció szerves része: a „csíki fiúk”, a „szeredaiak”, dacára az egész testüket eltakaró hokifelszerelésnek, etnikai jegyeket is viselnek. Ám ezek a jegyek kontextuálisan változnak: a csíkszeredai hokis otthon székely, Bukarestben magyar vagy „bozgor” (értsd: hazátlan), Budapesten pedig román. Ez a kívülről rájuk kényszerített kaméleonszerű állapot talán leírható egyfajta székely létnek (és ne feledjük el, hogy a Budapesten játszó román válogatottban úgynevezett székely sorok is voltak), amelynek fő karakterisztikuma az ellentmondás, az ellentétes irányú tendenciák valamilyen sajátos belső szintézise. A székely létet egyrészt kettős elzárkózás, másrészt kettős integráció jellemzi. A kettős elzárkózás azt jelenti, hogy a székely se nem magyar, se nem román, a kettős integráció ugyanakkor azt jelenti, hogy a székely magyar is és román is. Mindezek, mint említettük, kontextuális meghatározottságú állapotok.

Ezután jogosan merülhet fel a kérdés, hogy a lokális informális nyilvánosság hogyan viszonyult az általunk célba vett mérkőzéshez. Informális beszélgetések alapján az előbbiekben vázolt paradox székely lét emberközeli megnyilvánulásait értük tetten. Két jellemző példát szeretnék ismertetni.

Megkérdeztük egyik alanyunkat, hogy kinek drukkolt a magyar–román meccsen. Spontán válasza így hangzott: „A románoknak, hát logikus, nem?”. „És amikor nem a szeredaiak játszottak a román csapatban, hanem a román sor, akkor kinek drukkoltál?” – kérdeztem vissza. Rövid csend és habozás után a válasz így hangzott: „Kinek is dolgozol te?”. E párbeszédből levezethető, hogy amíg a kontextus ismerete nyilvánvaló (hiszen a beszélgetés Csíkszeredában zajlott „székelyek” között), addig acsapatkötődés logikus: egy szeredai valójában a szeredaiaknak drukkol, ám ha a szeredaiak történetesen a román válogatottban játszanak, akkor logikus, hogy a románoknak kell szurkolni. Azonban a „tiszta”, azaz a csak román etnikumú játékosokat felvonultató román válogatottnak drukkolni „józan szeredai ésszel” is nehezen elképzelhető. Ebben a momentumban az ismertnek hitt kontextus megkérdőjeleződik, beszélgetőpartnerem pedig a visszakérdezéssel tisztázni akarta, hogy „székely énjének” melyik elemét domborítsa ki. Látható, hogy a csapatkötődés sem egyértelmű, ilyen helyzetekben a paradoxonokkal megáldott székely létben leledző egyén valójában féldrukker: az egész csapattal csak a részcsapat által képes azonosulni. Ha a részcsapat hiányzik, akkor az egésszel való identifikáció megkérdőjeleződik.

A féldrukkerség további árnyalatait tárja fel egy másik beszélgetésünk. Ebben az esetben is azt kérdeztük interjúalanyunktól, hogy kivel tartott a Románia–Magyarország mérkőzés közben. A válasz így hangzott: „A meccs elején, amíg a románok vezettek, addig nekik drukkoltam. Azonban amikor már kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a román csapat nem jut tovább, akkor én is a magyaroknak drukkoltam, gondoltam, mégiscsak jobb lesz a mérkőzés végén a magyar himnuszt hallani”. A féldrukker stratégiája ebben az esetben úgy nyilvánul meg, hogy amikor bizonytalanná válik az eredeti kontextus, akkor székely énjének magyar elemével azonosulva végül is fenntartja etnikai önintegritását, a mérkőzés kimenetele nem okozhat csalódást.

Ahogy a magyar nyilvánosság szintjén földrajzi értelemben távolodunk a Székelyföldtől, úgy a csapatkötődés látens vagy nyílt módon egyre inkább átbillen a magyarországi válogatott oldalára. Míg egy kolozsvári magyar esetében egyértelmű, hogy a magyar válogatottnak „kell” drukkolnia, addig egy csíkszeredai esetében, mint a fenti példákban is láttuk, ez korántsem nyilvánvaló.
Az informális magyar nyilvánosság rövid ismertetése érthetővé teszi a magyar nyelvű sajtóban körvonalazódó szcenáriók etnikai jegyekkel való túlterhelését. Ebben a vonatkozásban egyfajta párhuzam állapítható meg a formális és az informális nyilvánosság között.

A romániai magyar szcenáriók

Sok tekintetben teljesen más képet nyújtanak az eseményekről a romániai magyar újságok. A következőkben igyekszem beazonosítani néhány romániai magyar beszédmódot, majd pedig a különböző nyelvű sajtónyilvánosságokban kidomborodó szcenáriók összehasonlítása révén megpróbálom kitapintani a román és a magyar nyilvánosság néhány sajátosságát.

Kiegyensúlyozott részletező-technicista szcenárió

Ez a beszédmód kellő részletességgel ismerteti a mérkőzést, objektivitásra törekszik abban az értelemben, hogy mindkét csapat erényeit és hibáit kiemeli. Például: „szép román gól”, „Szuper Levente (a magyar kapus – a szerző megjegyzése) szuperteljesítményt nyújt”, „egyenlő ellenfél volt ugyan a két együttes a jégen, azonban az első perctől az utolsóig hatalmas hangorkánt okozó közönség Kercsó csapatának szárnyakat adott” (Hargita Népe, március 30.); vagy „a következő találatig mindkét csapat szép hokit mutatott be” (Szabadság, március 30.).

Pro-magyar szcenáriók


Ez a diskurzus két tényszerű tartópillérre támaszkodik: az egyik az, hogy magyar nyelvű lapokban bontakozik ki, a másik pedig az, hogy a román válogatott játékosainak mintegy fele magyar anyanyelvű. A magyar játékosok, illetve Magyarország támogatására épülő beszédmódnak egyaránt megtaláljuk a rejtett és nyílt formáit. A pro-magyar diskurzus rejtett formájának két technikáját ismertetem az alábbiakban.

A látens pro-magyar szcenárió

A mérkőzés után megszólaltatottak gyakorlatilag csak magyarok. A mérkőzésről úgymond objektív képet a román válogatott színeiben játszó magyar játékosok, egy csíkszeredai (természetesen magyar) hokiszakember (lásd Erdélyi Napló, április 7.), esetleg a Magyar Jégkorong Szövetség elnökének, vagy a magyar csapat edzőjének szemszögéből kaphatunk (lásd például Romániai Magyar Szó, március 30.). Jelenleg csak a meginterjúvoltak kiválasztására helyeztük a hangsúlyt, és még nem elemeztük az elhangzottakat. De az a puszta tény, hogy a romániai magyar lapokban majdnem kizárólag magyar anyanyelvűeket szólaltattak meg (igaz, az egyik lapban szerepel a román edző meccs utáni véleménye is), arra enged következtetni, hogy létezik valamilyen rejtett, strukturális részrehajlás. Ugyanis jogosan merül fel a kérdés, hogy a másik fél (értsd: „a románok”) miért nem szerepel a magyar nyilvánosságban? A látens részrehajlás egy másik technikája szintén a szelekcióval függ össze: az újság nyilvánosságában többnyire a magyar válogatott mérkőzéseit ismertetik, illetve ezekre irányul részletező figyelem. Az eseményekről való beszámolás mögött meghúzódó hír-rekrutáció valójában a látens drukkerség jele. A pro-magyar szcenárió rejtett technikái az etnikai határok megvonását szolgálják, és a nyilvánosság olyan szűrőiként értelmezhetők, amelyeknek áteresztőképességében az etnikum nagy szerepet játszik.

A nyílt pro-magyar szcenárió


A magyarok mellett elkötelezett nyílt beszédmód több szálon fut. Az egyik szálon Magyarország nemzeti szimbólumainak kiemelése található, amelyek mintegy érzelmileg felkészítik az olvasót a magyar győzelemre: „a hoki vb-k szokásaitól eltérően, magyar módra felzendült a Himnusz” (Szabadság, március 30.); „ismét a piros-fehér-zöld mezeseknek jutott a vendéglátói szerep” (Népújság, március 24.); „sok-sok magyar zászló, kürtök, dobok jelezték, hogy a szurkolók készen állnak” (Hargita Népe, március 30.).
A másik dimenziót a román válogatotton belüli feszültség (román–magyar ellentét) magyar szempontú részletezése szolgáltatja. A román csapat „legjobb játékosai a magyar fiúk voltak” (Népújság, március 31.); „szerintem elég sokat mond az a tény is, hogy csapatunkból – Csíkszeredai Sportklub – csak ketten játszhattak a döntőn”; a román edző a „sportklub embereit nem használta” (Erdélyi Napló, április 7.). „A Csíkszeredai Sportklub 7 válogatott jégkorongozója közül a vb-n csak öten kaptak játéklehetőséget. A döntőn pedig csupán Nagyot és Elekest küldte jégre a kapitány...” (Hargita Népe, március 30.).

A nyílt pro-magyar szcenárió harmadik dimenziója technicista maszkot visel: ez a diskurzus objektív elemző hangnemben mintegy „levezeti”, miért is volt nyilvánvaló a magyar válogatott feljutása a „B” csoportos hoki vb-re. Íme az érvrendszer: „a magyar bajnokság erősebb, mint a román”, Magyarországon „komolyabban foglalkoznak az utánpótlás-neveléssel”, „több jégpálya működik Magyarországon, mint Romániában”, „a válogatott többet és komolyabban készült, mint a román” (Hargita Népe, március 30.). Röviden: Magyarországon valóságos hoki-paradicsom van, ahol a korongot nem kergetni már-már bűnnek tekinthető.
A pro-magyar szcenáriók rejtett és nyílt formái egyaránt tekinthetők „etnikai összekacsintásnak”: a romániai magyar sajtónyilvánosság saját identitásának megteremtése során hajlamos arra, hogy etnikai elemekkel bástyázza körül önmagát. Miközben etnikumbeli társaira, illetve az anyaországra bizalmasan át- vagy rákacsint, a többségi románsággal szemben közömbösen vagy negatívan viseltetik. Ez utóbbi attitűdöt testesíti meg a következő szcenárió.

A román(ia)ellenes szcenárió

Említettem már, hogy szcenárión az esemény nyilvános térben való utólagos átbeszélését, egyszersmind ismertetését értjük. A románellenes beszéd nem közvetlenül a szóban forgó mérkőzésre irányul, hanem inkább egy olyan tágasabb értelmezési keretet kínál fel, amelyen belül az esemény végkimenetele egyértelművé válik. A mi esetünkben konkrétan arról van szó, hogy ez a szcenárió Romániára, román személyekre vonatkozó olyan kijelentéseket tartalmaz, amelyek azt sugallják, hogy a mérkőzés végkimenetele nem is lehetett volna más. „A román csapat így is felülmúlt minden várakozást. A hazai bajnokság színvonalát, a jégpályák helyzetét, a szakminisztérium hozzáállását tekintve csak örülni lehet, hogy erre is képesek voltak” (Népújság, március 31.). A románellenes diskurzus az előbb említett úgynevezett adminisztratív felhangok mellett gazdasági és erkölcsi vonásokat is tartalmaz: „a győztes magyar csapat tagjainak az első hely megszerzése esetén fejenként 1000 dollár prémium volt ígérve. A romániaiak ennek felét, azaz 500 dollárnak megfelelő lejt kaptak volna”. A vb „szép műsorfüzetében” nem szerepelt a román válogatott fényképe, amelyet ebben a szcenárióban így kell értelmezni: „A román csapat nem küldött csapatképet a válogatottról. Szegénységi bizonyíték”. A románok erkölcsi megkérdőjelezhetősége pedig így manifesztálódik: „És hallottam ilyenekről is: válogatott játékosunk külföldi áruházból lopott, válogatottunk edzője börtönben volt. (Félreértések elkerülése végett pontosítok: nem Hargita megyeiekről van szó.) Hasonló környezetben lehet-e minőségi sportról beszélni?” (Az utóbbi négy idézőjeles rész a Hargita Népe március 30-ai számából származik). Mint látható tehát, a románellenes beszéd egyrészt a gazdasági, közigazgatási szféra hiányosságait emeli ki (intézményes szint), másrészt pedig a (negatív) hangulatot mintegy testközelbe hozva, az egyes individuumok erkölcsi megbízhatatlanságát (individuális szint) használja fel.

„Kercsóizmus”

Majdnem mindegyik magyar nyelvű újságban szerepelt az interjút adó Kercsó Árpád, a magyar válogatott edzője. Azért foglalható külön szcenárióba, mert nyilatkozataiban egyrészt – edzőhöz méltó módon – értékeli a mérkőzést, másrészt azonban identitásépítésre, önlegitimációra is felhasználja a nyilvánosságot. A mérkőzésre vonatkozó narratívája nagyjából az előbbiekben említett oknyomozó, technicista vonalat követi, annyi különbséggel viszont, hogy ő a nyertes és bennfentes (mert a román válogatott tagjait is jól ismerő) pozíciójából értelmezheti a történteket.

Identitáskonstruálása viszont a fentebb leírt székely lét szintén tipikus esete, pontosabban a paradoxonok láncolatát feltételező állapotból való megszabadulás stratégiáját mutatja be: „Számomra ez a győzelem személyes elégtételt is jelentett, hiszen azért jöttem el annak idején Romániából, mert sehol sem kellettem, se Gyergyóban, se Csíkszeredában, se a válogatottnál” (Szabadság, március 30.). Mint említettük, a székely lét gyakran ellentétes irányba mutató azonosulási lehetőségek sajátos egyvelege, amelyből bizonyos kontextusokban valamelyik elem a többit mintegy háttérbe szorítva kimagaslik. A magyar válogatott edzője – az újságokban közölt elbeszélései során – múltjának elemeivel szembefordulva új identitás megalkotásába kezd, jelen sikerét jövőbe mutató legitimációs bázisként vetíti előre. Kisebbségi, gyakran ellentmondásos és ugyanakkor frusztrációt eredményező helyzetéből az egyértelmű, sikeresnek ígérkező jövőbe építi be önmagát.

Hasonlóságok és különbségek

Összehasonlítva a különböző tömbökbe tartozó szcenáriókat megállapíthatjuk, hogy a román nyilvánosságban jóformán nem szerepel az etnikum mint magyarázó elem. A magyar újságokban azonban ez a dimenzió végigkíséri a mérkőzés utólagos ismertetését: egyrészt a román válogatotton belüli látens konfliktus ismertetése során, másrészt pedig a magyar válogatott győzelmének interpretálása közben. Egy másik fontos, az előbbivel szoros kapcsolatot mutató különbség, hogy a magyar lapokban nem körvonalazódnak a fentiekben ismertetett bűnbakkereső, konspirációs jellegű forgatókönyvek, sőt, száraz tényközléssel sem találkozhatunk. A magyar nyilvánosságot áthatja a részletező emocionalitás, amelyet a kisebbségi lét permanens ünnepkereső beállítódásaként értelmezhetünk.

A román és magyar nyilvánosság természetrajzát befolyásolja az is, hogy a szóhoz jutó, az eseményt elmesélő, értékelő személyt milyen mikrokörnyezet veszi körül, illetve az, hogy a győztes vagy a vesztes pártján áll-e. A román nyelvű sajtónak a vesztest kellett védenie, azonban a csapaton belüli interetnikus konfliktust nem lovagolhatta meg, hiszen az együttes székely tagjai is pont annyira vesztesek voltak, mint a bukarestiek. Ezért érthetővé válik, hogy a csapatelkötelezésre épülő beszédmódok valójában bifurkálódtak, és a racionalitás és irracionalitás tengelyén helyezkedtek el. A racionalitás – azaz ésszerű helyzetértékelés – úgy lehetséges, ha az értékelő szembefordul önmagával és kezdeti csapatkötődéséből származó dicsőségét dekonstruálva belátja hibáit – innen származott a technicista-oknyomozó szcenárió. Az önmagunkkal való szembefordulás képtelensége megfoghatatlan, sejtelmes okok keresése felé taszít. Amikor az ésszerűség csődöt mond, életre kel a mindent megmagyarázó konspirációs történet. A két véglet között helyezkedik el a körültekintő semlegesség.

Az etnikai tehetetlenségi erő következtében a romániai magyar sajtó inkább a győztes pártján állt. Igaz, hogy a román válogatott fele magyar, de végülis a magyarok nyertek. A hoki szempontjából mindenképp jó magyarnak lenni, mert ha netán a román válogatott nyert volna, akkor is tudjuk, hogy azoknak a fele valójában szintén magyar. Ezért van az, hogy a fentebb vázolt pro-magyar szcenárióknak kettős élük van: ha úgy adódik, akkor a romániai magyarok érdemeit emelik ki, ha pedig ez nem aktuális, akkor Magyarország pozitívumait hozzák előtérbe. A módszer teljesen összefügg az informális nyilvánosságban leírt féldrukker attitűddel. E kétirányú odafigyelésnek egyenes következménye az etnikai szcenáriók elburjánzása: a saját etnikai csoport kiterjeszthetősége, kontextuális változtathatósága lehetővé teszi az ugyan etnikumközpontú, ám többirányban végigfuttatható értelmezéseket (lásd a pro-magyar és románellenes szcenáriókat).

A két nyilvánosság között – igaz, kis mértékben – egybecsengéseket is kihallhatunk. Ezek a hasonló értelmezési keretek az objektivitásra, a részletező technicitásra törekvő leírásokban tapasztalhatók. Másképp fogalmazva azt is mondhatjuk, hogy a két etnikai csoport minél inkább eltávolodik saját pszichikai, érzelmi dimenzióitól, annál inkább közeledik egymáshoz.

A látszólag politikamentes övezet, a sport valójában politikai, etnikai előítéleteknek van kitéve, illetve ezeknek a beállítódásoknak a hordozója. A sport jelenléte a nyilvánosságban azért is tekinthető politikainak, mert ezen a területen is bizonyos érdekek jutnak kifejezésre, és ezek az érdekek behatárolható célközönség felé irányítottak. A sportról való nyilvános beszédet így akár egyfajta szimbolikus úton történő meggyőzési vagy befolyásolási módnak is tekinthetjük, ez pedig par excellence a politika területe (Síklaki 1994). Ha emellett azt is figyelembe vesszük, hogy a bemutatott elbeszélési módok különböző többség-kisebbségi etnikai csoportok sajátjai, akkor nyilvánvaló, hogy ezekben a szcenáriókban a szimbolikus érdekérvényesítés kísérleteit kell látnunk. Egy országos, illetve országok között lezajló sportesemény mintegy magától kínálja azt a pszichikai dimenziót, amelyre ezek a politikai diskurzusok ráakaszkodhatnak (mint láttuk, ez be is következett). A sportesemény ürügyén megjelenő rivalizáló nyilvános beszédek a modern politika meghatározó és konstitutív tényezői, hiszen a „diszkurzivitás konstitutív tényezővé válása után nincs meg többé a lehetőségünk a politikai előzetes vagy utólagos, kívülről vagy felülről történő rögzítésére és kijelölésére” (Szabó 1997).

Az eseményeknek nyilvánosságban való utólagos ismertetése a politika szimbolikus jelenségként történő értelmezésébe ágyazódik. A leírások tényszerűek, de nem tények. Akárcsak a politikai diskurzusokat, ezeket is egy adag homályosság, bizonytalanság kíséri végig, ugyanakkor pedig érdekek, értékelések, identitások megfogalmazása révén jönnek létre (Kiss 1998). Az ismertetett szcenáriók valójában különböző társadalmi csoportok identitáspolikájának részét képezik, a használt szimbólumrendszerek pedig a megcélzott (és több szempontból rétegzett) csoportok elképzelt értékkészletére próbálnak ráhangolódni. Ezért tapasztalhattunk pszichológiai párhuzamot az informális és a formális (sajtó)nyilvánosság között.

Természetesen a sport átpolitizálásának veszélyei is vannak, hiszen ezáltal a sport gyarmatosítja a sporton kívüli világ viszonyait. A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy egy nem politikai szféra is hozzájárul az etnikumok, illetve a többség és kisebbség közötti határok megerősítéséhez: a Mi–Ők reláció kötőjele pszichikai tartalékok igénybevételével feszültségforrásként hosszúra nyúlik, azaz a társadalmi csoportok közötti távolságok megnőnek. A sportról való beszéd így könnyen a politikai ideológiák prédájává válhat, azaz a világról alkotott tudás és a valóság észlelésének olyan módozataivá alakulhat, amelyek egyrészt pszichikai szükségletet elégítenek ki, másrészt pedig már létező hiedelemrendszereket éltetnek tovább. Az utóbbi tulajdonsága továbbá az idő strukturálódását, illetve a múlt és a jelen pszichikai dimenziókba rögzített észlelését segíti elő (Gyekiczky 1989).

Miután láttuk, hogy a sportesemény körüli nyilvános beszéd beleillik a politika diszkurzív értelmezésébe, nézzük meg közelebbről, hogy ez a diszkurzivitás hogyan működik a mi esetünkben. Szabó Márton fentebb idézett tanulmányában a politikai határvita témáját három dimenzió mentén fejti ki, nevezetesen a politikai szerep, a téma és a stílus dimenziójában. A politikai szerep mentén négy alapvető típust tematizálnak: az idegent, az ellenséget, az ellenfélt és a szövetségest. A politikai vitatémák határait a rend és a közügy, illetve a titok és a minimálkonszenzus témakörei szabják meg. A stílus a tényszerűség-absztraktság, jelenidejűség-időtlenség, illetve a személyesség-személytelenség ellentétpárok köré szerveződő beszédmódok.

A nagyon vázlatosan ismertetett előbbi dimenziókat figyelembe véve kijelenthetjük, hogy a román és a magyar diszkurzivitás szinte teljes mértékben ellentétesen épül fel. A nyilvánosság szimbolikus terében a különböző nyelvek mentén szerveződő beszédmódok között kölcsönös meg nem felelés tapasztalható. A román nyelvű nyilvánosságban a szereplő (vagy a szereplőnek beállított beszélő) a vesztes román csapat, amely számára a magyarok vagy a politikai ellenség, vagy a külső idegen formájában jelennek meg. A magyar nyelvű szcenáriókban a főszereplő a „nem vesztes magyar” (e kétes fogalmazás azért jogos, mert a „magyar” ebben az esetben jelentheti a győztes magyarországi válogatottat, de jelentheti a vesztes csapat magyar etnikumú tagjait is), aki számára a románok vagy ellenfelekként vagy szövetségesekként jelentkeznek. A szóban forgó sportesemény tematizálása is másképp történik: a román nyilvánosságban nemzeti, illetve országos ügyként, míg a magyar médiában „csak” etnikai ügyként. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazott stílus is. A többségi médiában – mivel országos ügyről van szó – a kognitív szociálpszichológiai magyarázat társul a személytelenséggel és az időtlenséggel (például a magyarok mint „örök ellenség”), ezzel szemben a kisebbségi magyar nyilvánosság a személyes hangvétel és jelen idejű pragmatizmus mezsgyéjén mozog.

Összegzés helyett

Bizonyára nehéz dolga lenne annak, aki „objektíven” szeretné megtudni, hogyan is zajlott az a bizonyos mérkőzés. Egyrészt azért, mert – mint kiderült – a nyilvánosság terébe kerülve egy jégkorongmérkőzés is valójában társadalmi konstrukció, egyének, csoportok tudati kivetülése bizonyos lokális meghatározottságok alapján. Az előbbi szándék másrészt azért mondana csődöt, mert a két különböző nyelvű nyilvánosság nem vagy csak nagyon kis mértékben egészíti ki egymást, a (szimbolikus) dialógus sem alakult ki. Az etnikai határok mentén kölcsönös egymás-mellébeszélés zajlik, az „interpretációs ész” különböző lenyomatai elbírják egymás társaságát, de csak ritkán pillantanak egymásra. A szimbolikus szférában az, ami az egyik félnek pozitívum, a másik félnek negatívum.

Ez az aszimmetria azért lehet veszélyes, mert a mindenevő politika bármikor lecsaphat rá, és étvágya csillapítása érdekében felzabálhatja. A politika expanzív, mert mindent saját diskurzusa, ezáltal pedig a politikai cselekvés részévé tehet, amelynek szabályait viszont önmaga alkotja meg (Becskeházi 1992).

Ami végül biztos: játék közben és után a (jég)korong közös, a mérkőzés nem.

Irodalom

Allport, Gordon W. (1977): Az előítélet. Budapest: Gondolat.
Bíró A. Zoltán & Gagyi József (1996): Román–magyar interetnikus kapcsolatok Csíkszeredában: az előzmények és a mai helyzet. In: Egy más mellett élés. Csíkszereda: KAM, Pro-Print.
Becskeházi Attila (1992): Szociológia és társadalomdiskurzus. In: Kuczi Tibor & Becskeházi Attila (szerk.): Valóság ’70. Budapest: Scientia Humana.
Gyekiczky Tamás (1989): A szó veszélyes fegyver. (Adalékok az ötvenes évek ideológiai szerkezetének leírásához). Budapest: MTA Szociológiai Kutató Intézete.
Hadas Miklós & Karády Viktor (1995): Futball és társadalmi identitás. Adalékok a magyar futball társadalmi jelentéstartalmainak történelmi vizsgálatához. Replika, 1995/17-18.
Kiss János (1998): A pártok szimbolikus arculata és érvelési sajátosságai a parlamenti vitákban. Politikatudományi Szemle, 1998/2.
Ricoeur, Paul (1998): Erőszak és nyelv. In: Szabó Márton (szerk.): Az ellenség neve. Budapest: Jószöveg Műhely.
Síklaki István (1994): A meggyőzés pszichológiája. Budapest: Scientia Humana.
Szabó Márton (1997): Vázlat a politika diszkurzív értelmezéséről. In: Szövegvalóság. Írások a szimbolikus és diszkurzív politikáról. Budapest: Scientia Humana.

Lábjegyzetek

1
Természetesen a válogatásban objektív tényezők is közrejátszottak – ilyen volt például az elérhetőség. A Csíkszeredai Városi Könyvtár sajtórészlegén csak egy központi sportlapot találtam, bár tudvalevőleg három bukaresti román nyelvű sportnapilap létezik.
2
Kisebbségi kontextusban politikai sikerekről is csak akkor beszélhetünk, ha azok az országos politikai élet színterén születtek. Hasonlóképpen, egy székelyföldi magyar vállalkozó például akkor sikeresebb, ha a többségi román társadalommal tranzakcióba lép, ugyanis így több információhoz, nagyobb piachoz jut. Ez nem az etnikai identitás feladását jelenti, hanem inkább annak új elemekkel való felruházásáról van szó.
3
Ha a litvánokat nem verik meg ilyen gólaránnyal, a döntő mérkőzésen a magyaroknak győzniük kellett volna, míg a románoknak elég lett volna egy döntetlen is. Mivel ilyen nagy gólkülönbséggel nyertek, a döntőben a magyaroknak elég lehetett volna egy döntetlen.
4
Természetesen nem akarom megtagadni az évtizedek során elért országos, sőt világszintű sikereket. Például a gyergyói férfitornászcsapat világbajnoki aranyérmet is hozott. Ám az ilyen események, bármennyire is érdemlegesek, nem alakíthatnak ki olyan típusú csapatkötődést, mint amilyen a jégkorong vagy például a labdarúgás körül szerveződhet. Az okokat persze nem nehéz feltárni, elég, ha a stadionok térbeli szerveződésére vagy az illető sportjáték sajátosságaira gondolunk. A nézők nem úgy veszik körül a tornászversenyeket, mint a hokit. Hokimeccs közben, a játék forgatagossága közben sokkal inkább felszabadulhatnak az indulatok és kialakulhatnak drukkoló kisközösségek, mint egy szertornaverseny követése közben.
Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink