• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2001 nyár

Újságírás

Michael Kunczik:

A demokratikus újságírás

Az alábbi írás a sajtószabadság és a demokrácia viszonyát vizsgálja. Felidézi a téma – jobbára marxista gyökerű – szakirodalmát, majd elemzi az újságírók nyugati demokratikus társadalmakban bevett szakmai szerepértelmezéseit. Sorra veszi a demokratikus újságírásra leselkedő veszélyeket, köztük az újságírók manipulálását a PR eszközeivel és a média kommercializálódását.

Elöljáróban

Ez az írás nem vizsgálja azt a kérdést, hogy univerzálisak-e a nyugati értékek (vö. Kunczik 1997a). Harry C. Triandis (1990: 42) szerint a világ különböző kultúráiban fellelhető kulturális különbségek megjelenésének legfontosabb dimenziója az individualizmusra, illetve a kollektivizmusra helyezett relatív hangsúly. A kollektivizmus azt jelenti, hogy a csoporthoz (családhoz, törzshöz, nemzethez) való lojalitást nagyobb becsben tartják, mint az egyének saját érdekeit. Azok az emberek, akik e dimenzió szerint eltérő kultúrákban élnek, határozottan eltérő módon szemlélik saját magukat, másokat, illetve a kettőjük közötti viszonyt. A nyugati civilizáció – Daniel Bell (1976: 16) szerint – a 16. század óta arra a feltevésre épül, hogy nem a csoport, hanem az egyén a társadalom alapegysége.
Ami azonban az emberi jogokat illeti, meggyőződésem, hogy ezek univerzális érvényűek. Nem fogadom el az érvet, amely szerint az emberi jogok meghatározott kulturális és/vagy történelmi terekhez kapcsolódnak. Az ENSZ 1993-ban rendezett Emberi Jogi Világkonferenciája kimondta, hogy az emberi jogok univerzális jellege nem kérdőjelezhető meg. Cees J. Hamelink (1997: 100) a kérdés megválaszolására az „áldozat-tesztet” javasolja: „Ha bárkinek kétségei lennének afelől, hogy az alapvető emberi jogok univerzálisak-e, kérdezze meg az emberi jogi sérelmek áldozatait”.

E tanulmányban az emberi jogok közül csak az információszabadsággal foglalkozom. A szabad információáramlás elvét 1948-ban deklarálta az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. Ennek 19. pontja megállapítja, hogy az információszabadság alapvető emberi jog: „Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon”. A McBride Bizottság (1980: 131) ugyancsak megállapította, hogy „[a] kommunikációhoz való jog a szabadság és demokrácia felé haladás része”. Az egykori szocialista országokban, főleg a volt Szovjetunióban is sok olyan politikus van azonban, aki hevesen küzd a sajtószabadság ellen (vö. Kunczik 1991: 251ff).

Mi a demokrácia?
Winston Churchill híres megjegyzése szerint a demokrácia a kormányzat rossz formája, amely azonban még mindig jobb az összes többinél (idézi Browning et al. 2000: 175).¹ A demokrácia szó etimológiájából kiolvasható „népuralmat” Nick Hewlett (2000: 165) szerint ma az északi féltekén gyakorlatilag mindenki, a déli féltekén pedig valószínűleg a nagy többség adottnak tekinti. A demokrácia fogalma összefonódik a modernizmus, a legitimáció, a tisztesség fogalmával és hasonló pozitív értékekkel.

A demokrácia igen tág fogalom. Ralf Dahrendorf (1990) az állampolgárságot (citizenship) a társadalom egészére érvényes jogok és jogosítványok rendszereként határozta meg. Az állampolgárság három alapvető jogból áll, ezek (a) az igazságosság és egyenlőség, (b) az alapvető politikai jogok és (c) az elemi szociális jogok. A demokrácia a törvényesség uralma, a szavazáshoz és a szabad véleménynyilvánításhoz való jog, valamint az ahhoz való jog, hogy az egyén jövedelme ne essen egy bizonyos szint alá, illetve magában foglalja az oktatáshoz való jogot is.

Demokrácia és újságírás – a marxista nézőpont

Karl Marx és Friedrich Engels foglalkozott az újságírás demokráciában betöltött szerepével is (vö. Kunczik 1988: 73). Marx 1842. május 15-én így írt a cenzúra negatív következményeiről: „a cenzúrázott sajtónak demoralizáló hatása van. A Rossz potenciális forrása, amelytől elválaszthatatlan a képmutatás, és ebből az alapvető hiányosságából ered minden további hibája. A kormány csak a saját hangját hallja, tudja is, hogy csak a saját hangját hallja, de mégis azzal áltatja magát, hogy a nép hangját hallja, és megköveteli az emberektől, hogy ők is elfogadják ezt az önámítást. Az emberek elmerülnek a politikai babonákban, részben belesüppednek a hitetlenségbe, vagy teljesen elfordulnak az állam ügyeitől, magánemberek gyülevész tömegévé válnak. Mivel a szabad írást törvénytelennek kell tekinteniük, hozzászoknak ahhoz, hogy a törvénytelent szabadnak, a szabadságot törvénytelennek tekintsék. Így pusztítja el a cenzúra az állam szellemét.” Marx azt a nézetet képviselte, hogy a sajtószabadság hiányában más szabadságjogok is illúzióvá válnak. Nem állíthatjuk azt, hogy a Szovjetunióhoz vagy az NDK-hoz hasonló volt szocialista országok kommunista sajtópolitikája összhangban állt volna Marx szellemével. Marx maga teljes mértékben az 1848-as német forradalomhoz vezető időszak hagyományát képviselte, amelyben a sajtószabadságot az állam szabadságával azonosították. Különösen a politikai sajtó szerepe volt az, hogy a kormánnyal szemben hangot adjon a népnek.

1882. november 19-i keltezésű, August Bebelnek írott levelében Engels határozottan kiállt a sajtószabadság bárminemű – akár a Munkáspárton belüli – korlátozása ellen. „A pártnak mindenképpen kell egy olyan újság, amely nem függ közvetlenül a pártvezetéstől és a kongresszustól, azaz képes a program és az elfogadott taktika keretein belül félelem nélkül ellenezni a párt egyes lépéseit, illetve a párt illemszabályainak betartása mellett szabadon teret engedhet a programot és a taktikát bíráló hangoknak. Egy ilyen újságot Önnek is – mint a párt elnökének – támogatnia kellene, sőt, Önnek kellene létrehoznia, így ugyanis inkább az Ön erkölcsi befolyása alatt állna, szemben azzal, ha az Ön akarata ellenére jönne létre.”

Marx és Engels számára tehát az újságírás szerepe szerint nemcsak az egész társadalom kritikusa és a nép érdekeinek képviselője a kormánnyal szemben, hanem egyúttal a belső pártkritika eszköze is. Marx álmában sem gondolta volna, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet együtt járhat azon szabadságjogok megnyirbálásával, amelyeket az ifjú forradalmi polgárság segített kivívni a feudális uralom és a bürokratikus abszolutizmus ellenében. Az újságírásnak a létező szocializmusból ismert szerepe tökéletesen összeegyeztethetetlen Marx és Engels elképzeléseivel, akik mindketten a sajtószabadság meggyőződéses hívei voltak.

Demokrácia és újságírás – történeti háttér

A nyugat-európai és észak-amerikai sajtó története a sajtószabadságért folytatott küzdelem története. Gutenberg nyomdájának feltalálása után hamar megjelentek a cenzúrát foganatosító intézkedések. Az első cenzurális határozatokat a katolikus egyház hozta 1482-ben, miután egyházellenes és egyéb bíráló pamfletek jelentek meg. 1559-ben jelent meg az első pápai index, amely bizonyos írásoknak (főként Martin Luther műveinek) nemcsak nyomtatását, de olvasását is megtiltotta. Az újságok cenzúrázásának legitimitását először a 18. században kérdőjelezték meg alapjaiban. Az addig uralkodó felfogás szellemében az abszolutista állam teoretikusai az állam érdekeire hivatkozva legitimálták a cenzúrát.² A cenzúra azt eredményezte, hogy például Németországban betiltották a hazai politikai híradásokat, vagy nagyban korlátozták terjesztési körüket.

A sajtó állami befolyás alól való felszabadításáért folyó küzdelem Nagy-Britanniában kezdődött, ahol 1649-ben a levellerek a következőket írták a parlamenthez intézett petíciójukban: „Ha a kormány igazságosan és az alkotmányos elvekkel összhangban kíván cselekedni, akkor meg kell hallgatnia minden hangot és véleményt. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha garantált a sajtószabadság.” Ebben az összefüggésben kiemelkedő jelentősége van John Milton Aeropagatica című művének, amelyben a sajtószabadság központi szerepet kap. Milton bebizonyítja, hogy tökéletes cenzúra nincs, és csak az igazság elfojtásához vezetne. A cenzúra lehetetlenné tenné, hogy nyilvános vitán keresztül derüljön ki az igazság. Az igazságra csak akkor lehet rátalálni, ha az ember számol azzal a lehetőséggel is, hogy másoknak is lehet igazuk. Elképzelése szerint az érveken és ellenérveken keresztül talál rá az ember az igazságra. 1688-tól a brit parlament vált a sajtó ellenőrzésének legfelsőbb szervévé. A cenzúra 1695-ben szűnt meg, amikor nem újították meg az úgynevezett engedélyeztetési rendeletet. Az emberi jogok amerikai (1776) és francia (1789) nyilatkozata kinyilvánította a sajtószabadságot, 1791-ben pedig az amerikai alkotmányt bővítették ki a sajtószabadságot deklaráló első kiegészítéssel (First Amendment).

Németországban rögösebb út vezetett a sajtó szabadságához. A szabadságharcok (1813–1815) és a Napóleon elleni háború összekapcsolódtak a sajtó szabadságáért vívott harccal. Az 1819-es német miniszteri gyűlés visszahozta a megjelenés előtti cenzúrát (Karlsbader Beschlüsse), amely az 1848-as forradalom évéig érvényben maradt. Az 1874-es birodalmi sajtótörvény csak formálisan szüntette meg a sajtó feletti állami befolyást. A cenzúra általánosan elterjedt gyakorlat maradt. Csak a weimari köztársaság (1919–1933) idejére vált a véleménynyilvánítás szabadsága alapjoggá.

A második világháború után, 1949-ben a Német Szövetségi Köztársaság alkotmánya ismét garantálta a sajtó szabadságát. A szövetségi alkotmánybíróság, az ország legfelsőbb jogi fóruma szerint az állami ellenőrzéstől mentes és cenzúrázatlan szabad sajtó aszabad állam egyik alapja; a rendszeresen megjelenő szabad sajtó elengedhetetlenül szükséges része a modern demokráciának.³ A sajtószabadság azonban soha nem volt korlátlan, az újságírónak a társadalom iránti különleges felelőssége mindig is viták tárgya volt. A német alkotmány 5. pontja kimondja, hogy „[m]indenkinek jogában áll szabadon kifejezni és terjeszteni véleményét szóban, írásban és képekben, illetve akadály, hátráltatás nélkül tájékozódni az általánosan hozzáférhető forrásokból. Biztosított a sajtó, valamint a rádió és film általi tájékoztatás szabadsága. Nem lesz cenzúra.” Ugyanez a cikkely azonban így folytatódik: „Ezen jogokat korlátozzák az általános törvények, a fiatalokat védő és a személyes becsülethez fűződő jogot meghatározó jogszabályok”.

Németország keleti fele, a Német Demokratikus Köztársaság más fejlődési utat járt be. A kommunisták kerültek hatalomra, márpedig a kommunizmus és a sajtószabadság olyan, mint a tűz és víz, nem létezhetnek együtt. Itt az újságíró legfőbb feladata a szocialista öntudat építése volt a hírek válogatásában és bemutatásában érvényesülő pártosság révén. A médiában csak az jelent meg, ami az Ügyet szolgálta. A politikai ellenzék nem jutott szóhoz. A kelet-német újságírók szövetsége úgy tekintett önmagára, mint a „szocializmus ideológiai frontján harcoló egységre”, illetve mint „a munkásosztály pártjával és szocialista államunkkal vállvetve küzdő, megbízható harcosra”.

A harcos újságíróknak azonban egy egészen új problémával kellett szembenézniük. Senki nem hitt nekik, nem volt hitelük a lakosság szemében. Az emberek hozzáfértek a nyugat-német médiához (különösen a rádióhoz és a televízióhoz). Márpedig még ha olykor el is lehet titkolni a hírek egy részét, nem lehet minden hírt állandóan titokban tartani. Aztán színre lépett Gorbacsov és meghirdette a glasznosztyot, ami meglepetésként érte a konzervatív kelet-német kommunista vezetést. A forradalom a demokrácia nevében zajlott. A leipzigi forradalmárok elhíresült csatakiáltása így szólt: „A nép mi vagyunk”. A nyugati média (főként a televízió, amelynek adását szinte az egész NDK területén fogni lehetett) kétségkívül központi szerepet játszott az eseményekben, bár képtelenség volna pontosan számszerűsíteni a média hatását. Mindenesetre az emberek megtudták belőle, hogy államuk meggyengült. Az eredmény közismert: az NDK összeomlott. Eric Hobsbawm, a neves történész-szociológus (1995: 256) szavaival szólva: „vannak történelmi pillanatok, amelyeknek korszakzáró jelentőségét még a kortársak is felismerik. Az 1990 körüli évek egyértelműen ilyen fordulópontot jelentettek.”

Média és demokrácia: normatív elméletek

Siebert, Schramm és Peterson nagy hatású könyvében, a Four Theories of the Pressben leírták a különböző társadalmakban működő médiához kapcsolódó normatív elméleteket. A szerzők abból a feltevésből indultak ki, hogy a sajtó mindig magán viseli a működését övező társadalmi és politikai struktúrák formáját és színét. A legrégibbnek tekintett autoritárius elmélet a 16. századból ered, gyökerei az abszolutizmus filozófiájához nyúlnak vissza. Ebben a korban a kiadókat szabadalmi, engedélyeztetési megkötések és cenzúra korlátozták. Siebert és társai szerint (1956: 3) „ez a koncepció alapozta meg a legtöbb nemzeti sajtórendszer eredeti szerkezetét, és mindmáig fennmaradt”. A 19. században a liberális sajtóelmélet volt a meghatározó. Ez a sajtót „negyedik hatalmi ágnak” – azaz a kormány befolyásától és ellenőrzésétől mentesnek – tekintette. John Milton fogalmai, az „önkorrekciós folyamat” (self-rightening process) és a „gondolatok szabad piactere” (free marketplace of ideas), központi szerepet játszanak ebben az elméletben, amely legvilágosabban az amerikai alkotmány első kiegészítésében fogalmazódik meg.
Az amerikai Sajtószabadság Bizottság 1947-es jelentése fogalmazta meg a harmadik elméletet, amely a sajtó társadalmi felelősségét fejti ki (Hutchins 1947). Ez az elmélet arra a felismerésre reflektál, hogy tévesnek bizonyultak a médiapiac önszabályozásával és önkorlátozásával kapcsolatos várakozások. A magántulajdonban álló kereskedelmi média csak az egyik oldalát valósította meg kettős szerepének: nem volt képes arra, hogy nyereséget termeljen és kiszolgálja hirdetőit, miközben a közönséget is szolgálja. Rendszerint a közönség járt rosszabbul. A jelentés bírálta a sajtót, amiért az nem ad megfelelő teret azoknak, akik nem tagjai a kis létszámú, de nagy hatalmú elitnek. Siebert és társai így írnak: „A társadalmi felelősség-elmélet szerint a kormánynak nemcsak engedélyeznie kell a szabadságot; aktívan elő is kell segítenie… Ezért, amikor szükséges, a kormánynak cselekednie kell polgárai szabadságának védelmében” (1956: 95). William Hocking, a Sajtószabadság Bizottság tagja (1947: 169) így fogalmazott: „a sajtó szabadsághoz való joga elválaszthatatlan az emberek szabad sajtóhoz fűződő jogától”. A Bizottság úgy vélte: a privilegizált helyzetben lévő sajtó felelős a táradalomért, be kell töltenie a társadalom számára fontos funkciókat (Siebert et al. 1956: 74). Hat ilyen funkciót határoztak meg, közöttük a következőket:

(1) a sajtó azzal szolgálja a politikai rendszert, hogy általánosan hozzáférhetővé teszi a közügyekkel kapcsolatos információkat, vitákat és szempontokat;
(2) a sajtó tájékoztatja a nyilvánosságot, hogy képessé tegye az embereket a saját érdekükben való cselekvésre;
(3) a sajtó megvédi az egyén jogait azáltal, hogy szemmel tartja a kormányt.⁴

Az elképzelés szerint a médiumoknak a gondolatok szabad piacterén kell versenyre kelniük egymással, és így az emberek ellentmondó nézeteket olvashatnak (hallhatnak) a politikáról és más vitatott kérdésekről. Ezzel összhangban meg kell akadályozni azt, hogy a médiában monopólium alakuljon ki. Az embereknek lehetőséget kell teremteni arra, hogy választhassanak a különböző nézőpontok közül, és maguk döntsenek. Az a sajtó, amely felelőtlenül viselkedik, nem lehet szabad. Ezért a szakmai etika kérdéseit, illetve az ezzel összefüggő, az újságíró munkájának hatását firtató önreflexiót központi szerep illeti meg az újságíróképzésben (az újságírás etikai kérdéseiről lásd Kunczik 1999).
Denis McQuail (1983) még egy normatív elméletet javasol,⁵ mivel a létező médiával szembeni elégedetlenség a tömegkommunikáció új formáinak kialakulásához vezetett. A demokratikus-participatív elmélet azt is figyelembe veszi, hogy számos gondolat az alternatív, civil médiában jut kifejezésre. Példa erre az elméletre – amely megkérdőjelezi a központosított, kereskedelmi vagy állami média dominanciáját – a helyi és közösségi rádiók térhódítása a hatvanas és hetvenes években. Ez az elmélet a sokszínűséget, a kis méretet, a helyi jelleget, az intézményesültség leépítését, valamint a küldő-befogadó szerepének felválthatóságát, a kommunikációs kapcsolatok horizontális voltát preferálja.⁶ Fogalmazhatunk úgy is, hogy az elmélet Bertolt Brecht (1932) rádió-utópiáját éleszti újra, amely szerint a tájékoztatási eszközként szolgáló rádiót a kommunikáció eszközévé kell tenni. A rádiónak nem elszigetelnie kell a hallgatókat, hanem össze kell kötnie őket.

Az oligarchia vastörvénye

Robert Michels Sociology of the Party System (1923) című könyvében írja le az „oligarchia vastörvényét”, amely a szervezetszociológia egyik empirikusan legjobban alátámasztott törvénye. A „vastörvény” szerint minden szervezet végzete a hierarchizált szerkezet kiépítése. Oligarchián Michels a kevesek domináns pozícióját érti. A néhány személyt tömörítő klikk szükségszerűen alakul ki a nagy szervezetekben, mert csak egy kisebbség vesz aktívan részt a párt- vagy közéletben, és mert a nagy létszám miatt lehetetlen, hogy mindenki mindenkivel kommunikáljon. Ezért stratégiai egységeket kell létrehozni, vagyis az államszervezeten belül működő magokat, amelyeket az információkat összegyűjtő és továbbító néhány ember alkot. A stratégiai pozíciókat elfoglaló emberek hajlamosak arra, hogy önmagukat kedvezményezettnek tekintsék. A stratégiailag előnyös helyzetben lévő alkalmazottak olyan tisztviselői karriert választanak, amelyben megvan a lehetőségük az információ manipulálására, és az egész kommunikációs rendszert fel tudják használni céljaik elérésére. Michels azon az állásponton volt, hogy ha még a politikai pártokon belül is lehetetlen megvalósítani a demokráciát, akkor a társadalom egészében is ki van zárva a lehetősége.⁷

Nem mintha a kevesek uralma szükségképpen a sokaság elnyomását jelentené. A keveseket végtére a sokaság érdeke is vezetheti. Michels ezzel az érvvel is foglalkozik. Megfigyelése szerint a hatalomra került vezetők maguk is részévé válnak az elitnek, amelynek legfőbb érdeke a hatalom megtartása.⁸ Ugyanakkor Michels szerint a vezér pszichológiai átalakuláson megy keresztül, míg végül rendkívüli és nagyszerű embernek tartja magát, olyannak, akit a szervezetnek kell szolgálnia. Mindegy, hogy egy forradalmi párt milyen jelszóval kerül hatalomra: a szervezet mindenképpen a kevesek dominanciájával végzi. Ahogy a brit szerző, George Orwell fogalmazott később: egyesek mindig egyenlőbbek.

Mi következik Michels gondolatmenetéből a média és demokrácia közötti viszonyról folytatott vitára nézve? Az, hogy a szólás- és sajtószabadságért újra és újra meg kell küzdeni, az eredményeket újra és újra meg kell védeni. Németország és Európa valamennyi országa megtapasztalta: a politikai és üzleti élet hatalmasságai nem akarják, hogy a média kritikus figyelemmel kövesse ügyeiket, ily módon biztosítva a nyilvánosság felettük való ellenőrzését. A korrupció és a hatalommal való visszaélés mindenhol, mindenkor létezik, a jó újságírás számára pedig központi feladat, hogy a demokrácia védelmében küzdjön ellene. (Mellesleg szólva a PR-tanácsadás szakmája azért alakult ki a 20. század elején az Amerikai Egyesült Államokban, mert a nagy üzleti érdekcsoportok ellensúlyozni akarták az úgynevezett muckrakerök, a korai tényfeltáró botrányújságírók munkájának hatását.)

Etikai megfontolások és az újságírás fő feladatai

Az általam demokratikus újságírásnak nevezett gyakorlat etikai alapjainak kialakítása a következő alapvető konfliktushelyzetből indul ki: „Minden szervezetben, de különösképpen az államban, a kormányzás kettős problémája jelentkezik. A kormány szempontjából az a probléma, hogy miként tudja biztosítani a kormányzottak beleegyezését, míg a kormányzottak azzal küzdenek, hogy miként vetessék figyelembe a kormánnyal saját érdekein túl azoknak az érdekeit is, akik fölött hatalommal rendelkezik” (Russell 1957: 187f). Ezt az alapvető érdekkonfliktust gyakran próbálják elbagatellizálni. A hatalmon lévők mindig azt a benyomást igyekeznek kelteni, hogy a teljes népesség érdekeit képviselik. Szerintük az állam alapját jelentő hivatalos ideológia a teljes népesség érdekeinek alapvető harmóniáján nyugszik. Nyilvánvaló, hogy a helyeslő, dicsőítő újságírás, amely magasztalja az éppen hatalmon lévők állítólag kiemelkedő teljesítményét, nem azonos a demokratikus újságírással. A demokráciában az újságírónak mindig alapvetően kritikusan kell viselkednie.

Ez nem azt jelenti, hogy el kell utasítania az államot, hanem azt, hogy annak „őrkutyájaként” (watchdog) kell dolgoznia.
A továbbiakban érvelésem arra a (valóságban sajnos ritkán megvalósuló) feltevésre támaszkodik, amely szerint az érintett kormányoknak érdekében áll, hogy állampolgáraik jól tájékozottak, magabiztosak legyenek, és aktívan részt vegyenek a közvélemény és a politikai közakarat formálásában – miközben az embereknek komoly érdekük fűződik ahhoz, hogy ellenőrzésük alatt tartsák a kormányt, felfedjék a hatalommal való visszaéléseket és a korrupciót, és küzdjenek ezek ellen. A demokratikus újságírásnak semmilyen körülmények között nem feladata a lakosság manipulálása és az emberi jogokat semmibe vevő rezsimek támogatása. A kormány szócsöveként működő újságírás (government-say-so journalism) elméletileg összeegyeztethetetlen az etikailag megalapozott újságírással, noha a végrehajtói, törvényhozói és bírósági döntések ismertetése is kulcsfeltétele a demokratikus akaratképzésnek.

Az emberek politikai részvétele nagyon fontos, hiszen minél többen vesznek részt a kollektív döntéshozatalban, minél többen részesei a kommunikációs struktúrának, annál erősebb az emberek nemzetállam iránti elkötelezettsége (pozitív kötődésük, hűségük, a célok megvalósítására való törekvésük), és annál kisebb különállásuk mértéke (személyes távolságtartásuk, illetve az érzésük, hogy képtelenek befolyásolni a kollektív cselekvést és politikát). Ilyen körülmények között a demokratikus újságírás egyik legfontosabb (és valószínűleg legkevésbé megvalósuló) feladata az, hogy segítsen megakadályozni a demokrácia fejlődését alapjaiban fenyegető oligarchikus vezetés kialakulását. A demokratikus újságírásnak világossá kell tennie a politikai akarat képződésének folyamatát – a politikát átláthatóvá, transzparenssé kell tennie.

A demokratikus újságírás olyan filozófiai alapokra épül, amelyek az emberi méltóságot helyezik minden közéépontjába. Ha az újságírói ethosz a kommunikációt az emberek közti kölcsönös megértést elősegítő tevékenységnek tekinti, akkor elfogadható az is, ha az állampolgárok elvárják a médiától, hogy megfelelően tájékoztassa őket a közügyekről. A demokratikus újságírónak nem szabad elfogadnia azt az álláspontot, hogy a „tények” közlése az újságírói tevékenység egyetlen célja. Mindig szem előtt kell tartania Dorothy Sayers mondását: „Uram, a tények olyanok, mint a tehenek. Ha elég keményen nézünk a szemükbe, rendszerint elszaladnak előlünk.”
A társadalmi változás – még tervezett formájában is – mindig konfliktussal jár. Mindig fennáll az a lehetőség, hogy a társadalom egyes részei veszíteni fognak rajta, míg mások nyernek vele. A konfliktusokat azonban nemcsak negatívumnak kell tekintenünk. A konfliktusok felkavarják az állóvizet, és felhívják a figyelmet a problémákra, ami végül elvezethet azok megoldásához. Az olyan államok, amelyekben a média az érdekek nagy harmóniájának képét terjeszti, mindig autoritáriusak, és elnyomják a kormány álláspontjától eltérő nézeteket. Az újságírók egyik fontos feladata, hogy felhívják a figyelmet az alternatívákra, és megmutassák, hogy a célok fontossági sorrendje a társadalmon belül elfoglalt különböző pozícióktól függően változik. Így előfordulhat, hogy bár valami helyi nézőpontból különösen értékesnek és fontosnak tűnik, ugyanaz valójában meglehetősen kedvezőtlen a rendszer egészének szempontjából. Az ilyen konfliktushelyzetekben fontos a hiteles tájékoztatás.

Az őrkutya szerepének betöltése és a politikusok teljesítményének értékelése azt jelenti, hogy szinte automatikusan konfliktusok keletkeznek az újságírók és a politikusok vagy köztisztviselők között. Az újságíróknak folyamatosan észben kell tartaniuk, hogy az információ kihat a társadalom hatalmi viszonyaira. A demokratikus újságírássoha nem helyezkedhet semleges, kívülálló álláspontra. Épp ellenkezőleg: fel kell ismernünk, hogy az újságírás is hatalmi tényező, amelyet sok politikus és érdekcsoport kihívásként érzékel. Csak a diktatúrákban nincs konfliktus az újságírók és a kormány között.

A demokratikus újságírónak értelmiséginek, szellemi dolgozónak kell tekintenie magát. E felfogás része az is, hogy alapvetően kritikusan szemléli a társadalmi valóságot. Egyszerűbben fogalmazva: az újságírónak nem szabad eladnia a lelkét a hatalmasoknak, nem szabad csak dicsőítenie őket. Az újságíró az egész társadalmat szolgálja: feladata az alapvető emberi jogokból kiinduló kritika gyakorlása. Az újságírónak tisztában kell lennie azzal is, hogy az értelmiségieket szinte törvényszerűen érik olyan a támadások és rágalmak, amelyek szerint ethosz nélküli csőcseléket képviselnek, elárulják a nemzeti ügyet stb. A demokratikus újságírás azonban semmiképp sem államellenes. A bírálat végtére is nem rombol, lehet nagyon építő is. Ezért a demokratikus újságírásnak felelősnek is kell lennie. A demokratikus újságírónak tekintettel kell lennie arra, hogy az általa nyilvánosságra hozottak milyen következményeket gyakorolhatnak a társadalomra. És ezzel elérkeztünk annak a bizonyos határvonalnak a problémájához, amely minden egyes esetben nehéz dilemma elé állítja az újságírót. Amikor sérülnek az emberi jogok, az újságírónak a következményektől függetlenül az abszolút értékű etikusság jegyében kell cselekednie. Az emberi jogok megsértése esetén egyértelműen az igazság védelme az újságíró kötelessége – ez különbözteti meg a demokratikus újságírást a kormányszócsőkéként működő újságírástól.

Az állammal és a politikával szembeni építő kritikus hozzáállás azt jelenti, hogy az újságíró ellenőrzi a hatalmat, de nem az ellenzék szerepét játssza. Az emberi jogok megsértésének esetében viszont ez a hozzáállás a legteljesebb ellenállássá változik. Arra a kérdésre, hogy „Kinek az oldalán állok?”, csak egy válasz van: „Az emberiség oldalán”.⁹ Ahogy a Nobel-díjas író, Camilo José Cela fogalmazott egy interjúban: „Nem azok oldalán állok, akik csinálják a történelmet, hanem azokén, akik elszenvedik” (TIME, 1989. december 11.).
Az újságírónak tudnia kell, hogy a valóság konstruálásának lehetősége óriási hatalmat ad a kezébe. Így nagy veszélynek van kitéve: hajlamossá válhat arra, hogy csak abból csináljon hírt, ami megfelel saját előítéleteinek, és összehangolja a hírt a saját véleményével. Amikor az újságíró konfliktussal, ellentmondásos kérdésekkel foglalkozik, sokszor főleg azokat az elemeket mutatja be, amelyek alátámasztják a konfliktusról vallott saját nézetét. Ma is érvényes Walter Lippmann híres mondása: „többnyire nem az történik, hogy először megnézünk valamit, azután megmondjuk, mit látunk; általában előbb eldöntjük, mit látunk, és csak aztán nézzük meg” (Lippmann 1922: 81).

Épp ezért a sokféle vélemény megjelenítése azt is jelenti, hogy ügyelni kell a szakma heterogeneitására. Fontos, hogy az újságírók a lehető legváltozatosabb társadalmi környezetből érkezzenek. Minden újságírónak tudnia kell, hogy a hírérték, vagyis az a követelményrendszer, amely alapján a hírek közé válogat egyes információkat, nem statikus és abszolút, hanem mélyen gyökerezik a tömegtájékoztatás azon működési feltételeiben, amelyeket viszont azok határoznak meg, akik a médiát uralják.¹⁰ Más szóval: a hírértéken lehet és kell is változtatni. (Az a szabály, hogy a jó hírközlés azonos a tárgyszerű hírközléssel, nemcsak a demokratikus újságírásra vonatkozik. Az, hogy az újságírónak folyamatosan kell szállítania a naprakész híreket, megakadályozza, hogy gondos kutatás után tárja őket a nyilvánosság elé, és megmagyarázza az események összefüggéseit is.) Az újságírónak tisztában kell lennie azzal, hogy saját világképe, az eseményekkel és dolgokkal kapcsolatos látásmódja nem az egyedüli és abszolút helyes nézet. Sosem szabad elfelejtenie, hogy más nézőpontok is lehetségesek.

PR és újságírás

Nem szabad lebecsülni a PR újságírókra gyakorolt hatását sem. Az újságírói munka hagyományos felfogása a következőképpen írható le: az újságíró saját kezdeményezésére információkat gyűjt az általa kiválasztott témáról. Az információ forrása többé-kevésbé passzív szerepet tölt be. Ám kétséges, hogy helyes-e ez az elképzelés. PR-tevékenységet éppúgy folytatnak a cégekhez hasonló magánintézmények, mint a kormányok, közhivatalok és politikai pártok. A PR megpróbálja befolyásolni a médiát is. E célból sajtóközlemények jelennek meg, a média számára érdekesnek és hírértékűnek tartott eseményekről sajtótájékoztatókat tartanak. Az információ forrása ez esetben nem passzív,hanem ő kezdeményezi a kapcsolatfelvételt a médiával. Az újságírók gyakran közölnek készen kapott információkat. A sajtóközleményeket sokszor változtatás nélkül jelentetik meg; az újságíró gyakran nem fárad a sztorik felkutatásával. A PR aktív információ-szállító iparrá fejlődött, amelynek termékeit egyre szélesebb körben használják az újságírók. A befogadó olvasók, hallgatók, nézők nem ismerik fel, milyen nagy mértékben függ a média a PR-tól, mert szerepét az újságírók nagyon ritkán tárják a nyilvánosság elé.

A PR egyúttal az álcázás és megtévesztés művészete is. A sikeres PR azt jelenti, hogy a célcsoport nem veszi észre: PR-tevékenység áldozatává vált. Sokat lehet tanulni abból, ahogyan az amerikai politikusok bánnak az újságírókkal. Henry Kissinger mestere volt a kommunikációnak. Rendszeresen információkkal látta el az újságírókat, akik a Külügyminisztérium vezető munkatársaként hivatkoztak rá. Az információk név nélküli továbbítása – vagyis az, hogy a forrást nem nevezik meg és titokban tartják – egyaránt széles körben elterjedt gyakorlat Amerikában és Európában. Ez a „szükséges rossz” eredményezheti a bizalom megerősödését is. Olyan, szimbiotikus kapcsolat alakulhat ki az informátor és az újságíró között, amelynek segítségével az újságíró hozzájuthat egyébként elérhetetlen, bizalmas információkhoz is. Az újságírónak azonban nagy árat kell fizetnie ezért: függővé válik forrásától. Sigal hangsúlyozza, hogy „a függőség három elemet ötvöz: nem szívesen bántanák meg a hír forrását a cikkben, meglehetős készséggel nyomtatnak ki bármit, amit a forrástól hallanak, és kevéssé vagy egyáltalán nem ragaszkodnak ahhoz, hogy a tisztségviselő vállaljon felelősséget az általa továbbított információért” (Sigal 1973: 54). A PR művelői tudják, hogyan lehet megfogni az újságírókat. A politikusok jutalmul belső beszélgetésekre hívják meg az újságírókat, mások hétvégi kiránduláson látják vendégül őket vagy külföldi utakat szerveznek nekik stb.¹¹

Témánk szempontjából az újságírás legnagyobb katasztrófája az Öböl-háború előtt és alatt következett be (lásd Kunczik 1997: 277ff). A háború előkészítésében komoly szerepet játszott a Hill and Knowlton PR-ügynökség. Az ügynökség becslések szerint 10–12 millió dollárt kapott a kuwaiti kormánytól, hogy képviselje álláspontját. A Hill and Knowlton meglehetősen hatékonynak bizonyult, még az úgynevezett atrocitás-propagandát is felhasználta: az amerikai közvéleményre óriási hatással volt az a vád, hogy az iraki katonák 312 csecsemőt vettek ki az inkubátorokból. Az amerikai kongresszus Emberi Jogi Bizottsága 1990 októberében nyilvános meghallgatáson kísérelt meg képet kapni az iraki megszállás alatti kuwaiti állapotokról. A Hill and Knowlton szállította a tanúkat, megírta vallomásaikat, és gyakorolt velük, hogy minél hatásosabban szerepeljenek. Az ügynökségnek voltak videokazettái, és előállt egy 15 éves kuwaiti lánnyal, Nayirahhal.

A lány vallomásában arról beszélt, hogy szemtanúja volt annak, amikor a katonák kivették az inkubátorokból a csecsemőket. Később kiderült, hogy a lány Kuwait washingtoni nagykövetének a lánya. A Hill and Knowlton gondoskodott arról is, hogy a vallomásról készült videót közel 700 tévécsatorna sugározza, és ily módon 53 millió amerikai nézhesse végig a könnyes tanúvallomást. Maga Bush elnök is felhasználta az atrocitásokat illusztráló történetet. A Hill and Knowlton elnökhelyettese, Frank Mankienewicz azt mondta: Kuwait a cég nagy sikere volt.

A kereskedelmi szempontok előtörése

Lenin 1917-ben azt írta: „a burzsoá társadalmak sajtószabadsága a gazdagok azon szabadságából áll, hogy szisztematikusan és szüntelenül becsapják, demoralizálják és bolonddá tegyék a kizsákmányolt és elnyomott néptömeget, a szegényeket” (lásd Kunczik 1988: 9). Nemcsak a marxisták vélekednek így. Paul Sethe német kiadó is hasonlóan látta: „a sajtószabadság 200 gazdag ember azon joga, hogy szabadon terjessze véleményét. Mindig találnak olyan újságírókat, akik osztják a nézeteiket” (Kunczik 1988: 19). Paul Lazarsfeld és Robert K. Merton amerikai társadalomkutatók szerint „a nagy üzleti érdekeltségek finanszírozzák a médiatermékek előállítását és terjesztését. Márpedig – a szándékoktól függetlenül – általában az rendeli meg a nótát, aki a prímást fizeti” (Lazarsfeld – Merton 1948: 503). Karl Marx mellesleg maga is áldozatul esett annak az illúziónak, hogy az újságírás gazdasági érdekektől mentes, szabad értelmiségi tevékenység. 1842-ben így írt a Debatten über die Pressefreiheit und Publikation der Landständischen Verhandlungenben: „a sajtó első szabadsága, hogy nem kereskedelmi tevékenység” (idézi Kunczik 1988: 34).

Mivel az európai országok médiarendszerei között nagy különbségek vannak, a németországi helyzetet fogom példaként használni. A nyomtatott sajtó a kezdetektől fogva kereskedelmi alapon szerveződött, de a II. világháború után (Nyugat-)Németországban létrehozott közszolgálati műsorszolgáltatást úgy alakították ki, hogy sem a kormány, sem a nagy üzleti érdekcsoportok ne tudjanak visszaélni a médiával. A közszolgálati média független, vagyis nem kereskedelmi és nem is államilag ellenőrzött. Közpénzekből finanszírozzák, nonprofit alapon működtetik, célja az állampolgárok kommunikációs szükségleteinek kielégítése. Hogy biztosítsák a vélemények sokféleségét és a műsorválaszték egyensúlyát, a közszolgálati médiumok az úgynevezett társadalmilag jelentős intézmények és szervezetek (például a szakszervezetek, egyházak, mezőgazdasági termelők stb.) által delegált tagokból álló felügyelő-testületek segítségével belső pluralizmust teremtettek. A szövetségi alkotmánybíróság 1981-ben úgy határozott, hogy a műsorszolgáltatás – tekintettel a demokráciában betöltött szerepére – nem lehet különböző erők szabad prédája: „a törvényhozásnak kell biztosítania, hogy mindazon műsorok sokasága elérhető legyen, amelyekben kifejeződik a szabad demokrácia »fémjele«, a vélemények sokszínűsége.

Ügyelni kell arra, hogy egyetlen, a nyilvánosságnak szánt vélemény se rekesztődjön ki a közvélemény-formálás folyamatából, valamint arra, hogy a műsorsugárzási frekvenciákat és pénzeket birtokló média ne kerüljön olyan helyzetbe, amelyben mindennél erősebb hatást gyakorolhat a közvélemény alakulására” (Meyn 1994: 82).

Az alkotmánybíróság 1981-ben úgy ítélte meg, hogy a média külső pluralizmusát biztosíthatja a kommunikációs csatornák nagy száma is (mint az újságok piacán). E csatornák mindegyike mindaddig szót kaphat, amíg elegendően vannak ahhoz, hogy megjelenjen a vélemények sokszínűsége. 1984-ben Németországban bevezették a televíziózás és rádiózás duális rendszerét. A bíróság azonban már 1986-ban azt hangsúlyozta, hogy minőségi különbségek vannak a magántulajdonú és a közszolgálati műsorszolgáltatók között. E véleménye azon a feltevésen alapult, hogy a kereskedelmi média nem alkalmas a demokratikus politikai rendszer számára szükséges tartalmak (vagyis a magas színvonalú szórakoztatás, a demokratikus részvételhez szükséges információk stb.) szolgáltatására. A közszolgálati műsorszolgáltatók feladata az úgynevezett „alaptermékek” (tájékoztatás, nevelés, kultúra és szórakoztatás) közlése volt. A magáncégektől nem is követelték meg, hogy hasonlóan széles körű műsorokat szolgáltassanak. Ismétlem: az Alkotmánybíróság szerint a közszolgálati médiának függetlennek kell lennie az államtól, és a megfelelő műsorokat kell szolgáltatnia, vagyis a demokratikus döntéshozatalban való részvételhez elengedhetetlen információkat kell közölnie, illetve magas színvonalú műsorokat kell sugároznia (kultúra és nevelés). A médiapolitika fő célja annak biztosítása, hogy a médiában sokféle nézet jelenjen meg.

A globális médiaóriások kialakulása veszélybe sodorja a média szabadságát. Egyes esetekben a sajtó belső szabadsága is veszélybe kerül.¹² A Rupert Murdoch tulajdonában lévő News Corporation a világ egyik leghatalmasabb médiavállalata (vö. Kunczik 1997a: 103ff). A News Corporation meghatározó szempontja a befektetések megtérülése. Semmit nem jelentenek számára az olyan értékek, mint a sajtószabadság vagy a kulturálisan „magasabb rendű” termékek. Murdoch, a lapjai szerkesztésébe beleszóló és teljes szerkesztői kontrollt követelő médiacézár kijelentette: „tulajdonosként végső soron enyém a felelősség lapjaim sikeréért vagy bukásáért. (…) Mivel egy lap sikere vagy bukása a szerkesztőségi irányvonalon múlik, miért ne szólhatnék bele, ha egyszer látom, hogyan lehetne javítani rajta.” A főként szexet, bűnügyeket és színes sztorikat közlő kiadványai minőségéről Murdoch azt mondja: „Senkinek nem tartozom számadással, csak a közönségnek. Ők mondják meg nekem, mit akarnak, és én meg is adom nekik azt, amit kérnek. Ha a közönségnek nem kellenek a meztelen nőket ábrázoló fotók, abbahagyom a közlésüket. A közönségnek panaszkodjanak, ne nekem.” Murdoch nincs egyedül véleményével. A német kereskedelmi csatorna, az RTL vezetője, Helmut Thoma így beszélt a műsorok minőségéről: „fő, hogy a hal szeresse a csali ízét. A horgász ízlése lényegtelen.”

Hiba lenne azonban egyöntetűen elítélni a kereskedelmi médiát. Nélküle ugyanis nem lett volna Watergate; sok-sok politikai botrányt robbantott ki a magántulajdonban lévő média, élén (Németországban) a legfontosabb és legsikeresebb Der Spiegellel. Az ilyen tényfeltáró újságírás nélkül Németország nem válhatott volna stabil demokráciává.

Média és politika

A média a politikai információk legfőbb forrása. A médiának hatalmában áll tematizálni a közbeszédet; e hatalom része az is, hogy meghatározhatja: mi a fontos a politikában. Ennek az a következménye, hogy a politikai pártoknak és a politikusoknak kell reagálniuk a közbeszédet tematizálni képes médiára. Edward L. Bernays, a PR szakma egyik alapító atyja pontosan tudta, hogyan választják ki a híreket az újságírók.¹³ Sok szerző úgy véli, hogy a politikai hatalmat csökkenti a média. A médiában megjelenő információ alanyi jogú valósággá válik. Németországban Kepplinger (1983) utalt a média szerepének megváltozására. A kormány és a parlament egyre jobban függ a médiától, ha hozzá akar férni a nyilvánossághoz, ezért a média kulcsszerepet játszik a politikában. A média nemcsak bírálja és kommentálja a meghozott politikai döntéseket, hanem tudósításaival elő is készíti a fontosabbakat: meghatározza, hogy mi alapján ítélje a közvélemény elfogadhatónak, konszenzus-késznek azokat. A hatalom egy része a politikai intézményekről arra a médiára szállt, amelynek ugyanakkor nincs legitimációja az együtt-kormányzásra. Azzal, hogy egyes témákkal (környezetvédelemmel, fegyverkezéssel) kiemelten foglalkozott, a média egyenesen előkészítette a talajt egyes új politikai csoportosulások (például Németországban a zöldek) megjelenéséhez. Minél kevésbé tartották be a kialakult politikai szabályokat az új csoportosulások, annál nagyobb volt a hírértékük.

Hasonlóképpen változott a pártokon belüli véleményformálás folyamata, amikor a pártok vezetői elkezdték használni a médiát. A pártokon belüli véleményformálás immár nem az egyszerű küldöttektől kiindulva halad felfelé, hanem fentről indul és lefelé tart. Kepplinger arra a következtetésre jut, hogy az eredetileg a politikai rendszeren kívül álló média a rendszer részévé vált: „olyan politikai erő lett, amely már nemcsak reagál, hanem cselekszik is, és közvetett módon együtt kormányoz a kormányokkal azáltal, hogy önálló hatalmi tényezőként határozza meg, politikailag mi lehetséges” (Kepplinger 1983: 61). E gondolatmenet szerint az újságírók nemcsak ellenőrzik a politikusokat, hanem versenyeznek is velük a politikai hatalomért. Az újságíróknak megvan az az előnyük, hogy az ő kezükben van a média-nyilvánosság eszköze, amelynek használata a politikai siker előfeltétele. Az újságírók hatalma különösen problematikussá válik akkor, ha az újságírók véleménye nem esik egybe a közvéleménnyel.

Németországban élénk vita folyik a média és a politika viszonyáról. Heinrich Oberreuter (1989) azt hangsúlyozza, hogy a politika „mediatizációjával” állunk szemben. Ez azt jelenti, hogy a politika alárendelődik a médiának. Oberreuter szerint a politika egyre inkább látványossággá válik. Mivel a televízió a legtöbb embert elérő médium, előnyt élveznek a vizualizálható és perszonalizálható információk. A média elkapkodott állásfoglalásokra és cselekedetekre kényszeríti a politikusokat. Mindez azt eredményezi, hogy szakadék tátong a politikusok tettei és televíziós szerepléseik között. A politikai tervezés kommunikációs tervezéssé válik. Patricia Karl (1982) mondását parafrazálva: az államügyekből (statecraft) színpadi mesterkedés (stagecraft) válik. A politikai cselekvés meghatározó indítéka immár nem a politikai javaslatok minősége, hanem a hírszámba menő események létrehozása. A politika szórakoztatóiparrá degradálódik. A stílus fontosabb, mint a tartalom. A kampányban fontosabb a személyiség, mint a politikai gondolatok, különösen akkor, ha a gondolatok túlságosan összetettek, és így nem könnyű tudósítani róluk. Az értelmiség megundorodik a politikától, és hátat fordít a közéletnek, ráhagyja a politikát a professzionális politikusokra. Ez pedig – legalábbis szerintem – veszélybe sodorhatja a demokráciát.

A televízió hatására megváltoztak a politikáról alkotott vélemények is. Egy 1966–67-es terepvizsgálat során Noelle-Neumann (1977) kimutatta, hogy a keveset olvasó emberek az első tévékészülékük megvásárlása után a korábbitól eltérő képet alakítottak ki magukban a politikáról. Úgy vélték, hogy a politika könnyebb mesterség, mint azt korábban gondolták, és erősen emlékeztet a házastársak közötti „kutya-macska viszonyt” viccesen ábrázoló „Punch and Judy Show”-ra. A vonatkozó kutatási eredmények összefoglalásaként azt mondhatjuk, hogy a televízió hatására a személyiség fontosabb lett, mint a gondolatok (McQuail 2000: 471f). Az emberek figyelme a helyi és regionális felől az országos felé fordult. Ritkább lett a személyes találkozókon alapuló politikai kampányolás, nőtt a közvélemény-kutatások befolyása. A politikai pártok alkalmazkodnak a hírérték szempontjaihoz, hogy biztosítsák maguknak a média figyelmét. A média kulcspozícióiban ülő embereknek, a kapuőröknek hatalmukban áll meghatározni, hogy ki férhet hozzá a nyilvánossághoz. A híreket a spin doctor, a gondolatok vagy személyiségek nyilvános megjelenítését befolyásolni hivatott kommunikációs tanácsadó manipulálja. Ne feledkezzünk meg a bulvárosodásról, azaz a szenzációhajhász lapok befolyásának növekedéséről sem, ez a tendencia ugyanis egyre fontosabb lesz.

Napjainkban világszerte heves vita folyik arról, hogy milyen szerepet játszik az újságírás a demokráciában. Schudson (1998) szerint az újságírónak az olyan információkat hordozó híreket kell közölniük, amelyeket szakmai meggyőződése szerint az állampolgároknak ismerniük kell. Az Amerikai Egyesült Államokban a kommunitáriánus, azaz a kollektív érdekeket az egyéni érdekek fölé helyező eszmék hatására kezdődött vita a „civil” vagy „közösségi” újságírásról. James Carey (1999: 17) elítéli az újságírás jelenlegi tendenciáit. Szerinte az újságíróknak meg kell védeniük a demokráciában betöltött szerepüket, mert „a demokrácia intézményei vagy szelleme nélkül az újságíró nem több, mint propagandista vagy népmulattató”. Carey hangsúlyozza, hogy az újságírásra nemcsak a totalitárius állam jelenthet halálos veszélyt, hanem a szórakoztató, népmulattató állam is. Ugyanis nincs apolitikus szórakoztatás. A szórakoztatás, a népmulattatás megerősíti a létező hatalmi struktúrákat, mert az emberek az ilyen műsorokra „pazarolják” drága idejüket, amelyet arra is fordíthatnának, hogy elemezzék azokat a társadalmi állapotokat, amelyek a világ elől való menekülést jelentő médiahasználatért felelnek, és megtegyék a helyzet megváltoztatásához szükséges lépéseket (vö. Kunczik 1994: 176ff). Harold Israel, W.R. Simmons és John P. Robinson például rendkívül cinikusan szólt arról, hogy a televíziós erőszak mennyire fontos az amerikai társadalom stabilitása szempontjából: „az, hogy az erőszak jóval nagyobb népszerűségnek örvend, mint a képernyőn futó egyéb műsorok, arra utal, hogy jelentősen csökkent az apátia és unalom érzete a televíziónéző közönségben” (Israel et al. 1972: 100). A szerzők szerint ez „pozitív társadalmi következmény”. Ám a pozitív következmény valójában az, hogy a szegényekre és a kizsákmányoltakra ráerőltetnek egy hamis tudatot, amely olyan passzívvá teszi őket, hogy semmilyen erőfeszítést nem tesznek társadalmi helyzetük megváltoztatására.

Kilátások

A média és demokrácia problémájának csak a felszínét érintettem, de úgy vélem, az elemző munkát folytatnunk kell. Lehet, hogy az Internethez hasonló technikai felfedezések megteremtik a közvetlen demokrácia megvalósításának új lehetőségeit. Bill Gates szerint „egy újabb forradalom küszöbén állunk. Ez a forradalom a példátlanul olcsó kommunikációhoz kapcsolódik; minden számítógép összekapcsolódik majd, hogy kommunikáljon velünk és értünk. A globális hálózattá összekapcsolt számítógépek létrehozzák az információs szupersztrádát. A közvetlen előzmény a jelenlegi Internet, a ma ismert technikát hasznosító, összekapcsolt számítógépek csoportja, amelyben a gépek információkat cserélnek egymás között” (Gates 1995: 3f).

Talán valóra válik Bertolt Brecht (1932) idézett víziója. Ne feledjük: a demokrácia a társadalom minden szintjén a korrupció ellen folytatott, véget nem érő küzdelem. Küzdelem a hatalommal való visszaélés ellen nemcsak a politikában, hanem az üzleti szférában, a szakszervezetekben, a pártokban stb. Ha pedig az újságírók nem vesznek részt ebben a harcban, esély sincs a győzelemre, mert a hatalmi pozícióba került emberek hajlamosak a korrupcióra, ha nem állnak a nyilvánosság ellenőrzése alatt. Az „oligarchia vastörvénye” ma is érvényes. Az újságíró mindennapi munkája szempontjából ez azt jelenti, hogy nem szabad szem elől tévesztenie a német filozófus, Georg C. Lichtenberg 1780-ban mondott bölcs szavait: „nem lehet az igazság fáklyáját átvinni egy lökdösődő tömegen anélkül, hogy valakinek meg ne pörkölődjön a szakálla”. Másként fogalmazva: sajtószabadság nélkül nem lesz demokrácia a régió újonnan felszabadult országaiban. A sajtószabadságnak azonban megvannak a strukturális előfeltételei is. Először is: a médiának teljesen függetlennek kell lennie az adott kormánytól. Másodszor: ellenőrizni vagy csökkenteni kell a kereskedelmi érdekek befolyását. Nem alakulhat ki olyan helyzet, amelyben a tulajdonosok mindaddig közzétehetik saját álláspontjaikat, amíg a hirdetőknek nincs ellene kifogásuk.

Irodalom

Bell, D. (1976): The cultural contradictions of capitalism. New York.
Bernays, E.L. (1965): Crystallizing public opinion. New York, 1923. In: Biography of an idea: memoirs of public relations counsel Edward L. Bernays. New York.
Brecht, B. (1972): Der Rundfunk als Kommunikationsapparat. In: Prokop, D. (szerk.): Massenkommunikationsforschung, Vol. I, Frankfurt a.M. (első kiadás: 1932).
Browning, G., Halcli, A. – Webster, F. (szerk., 2000): Understanding contemporary society. Theories of the present. London.
Carey, J.W. (1999): Lawyers, voyeurs and vigilantes. In: Media Studies Journal, Spring/Summer.
Curran, J. (1996): Mass media and democracy revisited. In: Curran, J. – Gurevitch, M. (szerk.): Mass media and society. London.
Dahrendorf, R. (1990): Reflections on the revolution in Europe. London.
Domatob, J.K. (1985): Propaganda techniques in black Africa. In: Gazette, 36.
Gates, B. (1995): The road ahead. New York.
Gilbert, M. (1991): Churchill–a life. New York.
Hamelink, C. J. (1997): International communication: global market and morality. In: Mohammadi, A. (szerk.): International communication and globalisation. London.
Hewlett, N. (2000): Democracy: liberal and direct. In: Browning, G. és mások (szerk), Understanding contemporary society. Theories of the present. London.
Hobsbawm, E. (1995): Age of extremes: the short twentieth century 1914-1991. London.
Hocking, W.E. (1947): Freedom of the press. Chicago.
Hutchins, R. (1947): Commission on freedom of the press, A free and responsible press. Chicago.
Israel, H., Simmons, W. R. and Robinson, J.P. (1972): Demographic characteristics of viewers of television violence and news program. In: Television and social behavior, Vol. IV, Washington, D.C.
Karl, P.M. (1982): Media diplomacy. In: Benjamin, G. (ed.): The communications revolution in politics, Proceedings of the Academy of Political Science, 34 (No. 4).
Kepplinger, H.M. (1983): Funktionswandel der Massenmedien. In: Rühl, M. – Stuiber, H.W. (szerk.): Kommunikationspolitik in Forschung und Anwendung. Düsseldorf.
Kunczik, M. (1988): Concepts of journalism. North and South, Bonn (Friedrich-Ebert-Stiftung).
Kunczik, M. (1991): Communication and social change. Bonn (Friedrich-Ebert-Stiftung).
Kunczik, M. (1994): Violence and the mass media. Bonn (Friedrich-Ebert-Stiftung).
Kunczik, M. (1997): Images of nations and international public relations. Mahwah, N. J.
Kunczik, M. (1997a): Media giants. Ownership concentration and globalisation. Bonn (Friedrich-Ebert-Stiftung).
Kunczik, M. (szerk., 1999): Ethics in journalism. A reader on their perception in the Third World. Bonn (Friedrich-Ebert-Stiftung).
Lazarsfeld, P. F. – Merton, R. K. (1948): Mass communication, popular taste and organized social action. In: Schramm, W. (szerk.): Mass communication. Urbana, Ill..
Lippmann, W. (1922): Public Opinion. New York.
McBride S. (1980): Many voices, one world. Communication and society today and tomorrow. New York.
McQuail, D. (1983): Mass Communication Theory. London.
McQuail, D. (2000): Mass Communication Theory. 4. kiadás, London.
Marx, G. – Wood, J. L. (1975): Strands of the theory and research in collective behavior. Annual review of Sociology, 1.
Meyn, H. (1994): Mass media in the Federal Republic of Germany. Berlin.
Michels, R. (1925): Zur Soziologie des Parteiwesens in der modernen Demokratie, 2. Aufl., Leipzig.
Mould, D. – Schuster, E. (1999): Central Asia: Ethics–a Western luxury? In: Kunczik, M. (szerk.), Ethics in journalism. A reader on their perception in the Third World. Bonn (Friedrich-Ebert-Stiftung).
Noelle-Neumann, E. (1977): Öffentlichkeit als Bedrohung. Freiburg.
Oberreuter, H. (1989): Mediatisierte Politik und politischer Wertewandel. In: Böckelmann, F. (szerk.): Medienmacht und Politik. Berlin.
Roach, C. (1990): The movement for a New World Information order: a second wave? In: Media, Culture and Society, 12.
Russell, B. (1957): Power: a new sociological analysis. Winchester, Ma.
Schudson, M. (1998): The public journalism movement and its problem. In: Graber, D., McQuail, D. – Norris, P. (szerk.), The politics of news–the news of politics. Washington.
Siebert, F., Peterson, T. – Schramm, W. (1956): Four theories of the press. Urbana, Ill.
Sigal, L. V. (1973): Reporters and officials. Lexington, Mass.
Tierney, K.J. (1982): The battered women movement and the creating of the wife beating problem. In: Social Problems, 29.
Triandis, H.C. (1990): Cross-cultural studies of individualism and collectivism. In: Nebraska Symposium on Motivation 1989, Vol. 37, Lincoln and London.
McCusker, C. – Hui, C.H. (1990): Multimethod probes of individualism and collectivism. In: Journal of Personality and Social Psychology, 59.