Médiakutató 2001 nyár

Kultúra

Kádár Judit:

A pusztába (sem) kiáltott szó

Három magyar országos napilap kulturális rovatának átalakulása

Bevezetés

Hogyan alakult át három politikai napilap, a Magyar Hírlap, a Magyar Nemzet és a Népszabadság kulturális rovata a régi rendszer utolsó időszakától napjainkig? Az elemzés szúrópróbaszerűen három esztendő egy-egy heti anyagára, az 1987., 1997. és 2001. évi március 1–7-ei számokra támaszkodik. A rendszerváltozás óta mindegyik lap megváltoztatta politikai orientációját, s ez kulturális rovatán is nyomott hagyott. Mindhárom csökkentette a kulturális híradásra szánt terjedelmet, aminek következtében kulturális tájékoztatási feladatát nem képes maradéktalanul ellátni. Így csökkent az országos napilapoknak a kulturális hagyományok megőrzésében és megújításában betöltött szerepe is.

Miért csökken az országos napilapok példányszáma?

„Fájdalmas (és gyaníthatóan a sajtóhagyományainkat nem ismerő, nem tisztelő tulajdonosi-kereskedelmi szempontok felülkerekedésére, vagy külföldi ürügyek nevében mások felülkerekedésére vall), hogy kitűnő kulturális rovatok terjedelme és országossága is egyre szűkül. Az irodalmi és művészeti élet teljesítményeinek, történéseinek nevetségesen töredékes része kap nyilvánosságot az »országos« lapokban...” – panaszolta a hazai média helyzetéről szóló Médiakönyvben 1998-ban Bodor Pál (1998: 169; kiemelés a szerzőtől). Hiába tiltakozott a kulturális tájékoztatás hézagossága, elégtelensége miatt éveken át kivétel nélkül minden értelmiségi, akit a tömegtájékoztatás egyáltalán a nyilvánosság elé engedett jutni, panaszuk pusztába kiáltott szó maradt, mára pedig e kérdésben is teljes az apátia. A kilencvenes években a napisajtóban mély válságba sodródott a kulturális tájékoztatás, ám erről a tényről az országos napilapok érintett szerkesztőségei nem vesznek tudomást. Pedig az „általános tartalmú, naponta megjelenő újság”, azaz a politikai napilap alapvető feladata a politika, a gazdaság és a kultúra terén történő tájékoztatás. E részterületek minőségének, arányainak megváltozása hatással van a lap általános minőségére.

A politikai napilapok olvasótábora a rendszerváltás óta folyamatosan csökken: 2000 második negyedévében a Médiafigyelőben (2000. VIII. 30: 26–27) közreadott felmérés szerint a Magyar Hírlap napi példányszáma 37 634, a Népszabadságé 207 341, a MagyarNemzeté az újság lapigazgatója szerint „közel 70 ezres” volt.1 (1989-ben a Magyar Nemzetből 180 ezer, a Magyar Hírlapból legalább 90 ezer, az akkor még pártállami Népszabadságból 650 ezer példányt árusítottak.) A vásárlókedv megfogyatkozását egyes elemzők azzal magyarázzák, hogy „a magyar sajtópiacon a gazdasági törvényszerűségeket nem feltétlenül követő, irracionális folyamatok érvényesülnek” (Szőcs 1998: 1). Ezzel a kijelentéssel igazán minden jelenséget meg lehet magyarázni, s az okokra valóban rávilágító, sokoldalú elemzés hiányában nem is csoda, hogy például a Magyar Hírlap élére 1998 tavaszán kinevezett új főszerkesztő azáltal vélte az olvasókat visszaszerezni, ha az újság friss lendülettel halad tovább az évekkel korábban kijelölt pályán, azaz növeli a gazdasági információk terjedelmét. A kérdés, hogy van-e összefüggés a lapok szerkezetének, tematikájának megváltozása – s ezen belül a kulturális tájékoztatás háttérbe szorítása – és az olvasói érdeklődés csökkenése közt, fel sem vetődik.

Miközben az országos napilapok népszerűségének növekedésében vagy csökkenésében bizonyára politikai beállítottságuk, valamint a belpolitikai tájékoztatás színvonala és sokszínűsége játssza a legnagyobb szerepet, a kulturális tájékoztatás minősége is olvasókat vonzhat avagy taszíthat – annál is inkább, mivel az újságolvasók eleve az iskolázottabb társadalmi rétegek soraiból kerülnek ki. Egy 1998-ban készült felmérés szerint „az országos napilapok közül a Magyar Hírlap olvasótábora rendelkezik a leginkább magas képzettségű, magasabb jövedelmű olvasókkal. Kissé elmarad ettől a Magyar Nemzet olvasótábora”. A Médiafigyelő (1998. II. 23: 14) szerint a társadalmi státust illetően a Népszabadság olvasótábora a legheterogénebb és a legkiegyensúlyozottabb: a felső, illetve a felső középréteg mellett a három közül e lapnak van a legtöbb középréteghez tartozó, átlagos életvitelű és fogyasztású, illetve e rétegnél szegényebb olvasója.

Az alábbiakban azt vizsgálom, hogy a nyolcvanas évek végének három legolvasottabb – egyben erős kulturális rovattal rendelkező – napilapjában, a Magyar Hírlapban, a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban a rendszerváltás óta miként alakult a kulturális tájékoztatás. Három esztendő egy-egy heti anyagára támaszkodom szúrópróbaszerűen: az 1987., 1997. és 2001. évi március 1–7-ei számokra.

1987: függetlenségi harc

Kollektív emlékezetünk, úgy látszik, csalóka: 1987-ben, a rendszerváltás küszöbén, a Gorbacsov-érában a Népszabadság olvasótáborának radikális csökkenése, illetve a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap híveinek megszaporodása idején a belpolitikai rovatok még mindig erős központi irányítás alatt álltak. A három napilap fő politikai eseményekről szóló tudósításai szinte szóról szóra megegyeztek. Egyetlen példa: 1987. március 6-án a fegyverzetkorlátozási és leszerelési tárgyalásokról tudósítva mindhárom lap egyként idézte (természetesen kommentár nélkül) a hivatalos álláspontot, miszerint „a fegyverkezésben az Amerikai Egyesült Államok játszották a vezető szerepet; a Szovjetunió, illetve a Varsói Szerződés tagállamai (...) e lépések követésére kényszerültek”.

Ekkorra azonban az újságok szemléletbeli-világnézeti különbségei már felismerhetővé váltak – eltérő szemléletmódjuk épp kulturális rovataikban nyilvánult meg. A szerkesztők tisztában voltak azzal, hogy az olvasókat taszítja a „vonalasság”, így még a látszatát is igyekeztek elkerülni. A pártirányítástól való függetlenedési törekvések jó példája a kommunista festő, Uitz Béla születésének 100. évfordulójára nyilvánvalóan kötelezően előírt megemlékezés. A Magyar Hírlap oly mértékben kerülte a pártpolitikai elkötelezettség látszatát, hogy cikke mintha nem is kommunista művészről szólna. Az írásban nemcsak az nem szerepelt, hogy Uitz történetesen kommunista volt, hanem az sem, hogy a festő 1926-ban a Szovjetunióba emigrált (Wagner István, 1987. III. 7. mell. 6.). A Népszabadság bőbeszédűbbnek bizonyult, ha függetlennek nem is: a kijelentés, hogy Uitz Béla „harminc évvel ezelőttig a különböző politikai rendszerek kitagadottja volt”, s hogy emigrációs műveit először 1968-ban láthatta a közönség, akár az MSZMP megújítására törekvő reformkommunisták mellett letett voksként is értékelhető (Bajkay Éva, 1987. III. 7: 16). A Magyar Nemzet mind a rendszer iránti titkolt ellenszenvből következő elhallgatás, mind a reformkommunizmussal való szimpatizálás csapdáját elkerülte. A művészettörténész Németh Lajos a festő életrajzának az olvasók rokonszenvét kockára tévő tényeit sem hallgatta el, így például azt sem rejtette véka alá, hogy a kommunista festő a kommün alatt Proletár Képzőművészeti Tanműhely néven szervezetet hozott létre (1987. III. 7: 9).
1987-ben az összterjedelmet tekintve mindhárom napilap nagyobb teret szentelt a kultúrának, mint például a patinás The Times vagy a Le Monde. A konzervatív The Times heti 234 oldalából nyolc (a heti terjedelem 3,41 százaléka), a független liberális Le Monde heti 184 oldalából mintegy 20 (10,86 százalék) jutott a kulturális rovatoknak, miközben a Magyar Nemzet heti 68 oldalából körülbelül 13 (19,11 százalék), a Népszabadság heti 100 oldalából mintegy 11 (11 százalék), a Magyar Hírlap heti 64 oldalából pedig hét-hét és fél (10,93–11,71 százalék). A magyar lapoknál a pontos számítást megnehezíti, hogy nemcsak a kultúrának szánt oldalakon jelentek meg kulturális vonatkozású hírek, ráadásul kizárólag a Magyar Hírlapnak volt „Kultúra” fejléce.

1987-ben a Magyar Hírlap egyáltalán nem közölt szépirodalmat, a Népszabadság nyilvánvalóan az MSZMP befolyása alatt állt: az írások szerzői az irodalmi ambíciókat dédelgető munkásszármazású pártfunkcionáriusok köreiből kerültek ki; a szombatonként megjelenő „Gyerekeknek” rovatában pedig (csak a Népszabadságnak volt ilyen rovata) rendre szovjetunióbeli ifjúsági írók műveit adták közre. A Magyar Nemzet a rendszertől távolságot tartó irodalmároknak igyekezett megjelenési lehetőséget biztosítani.
A pártideológia-függőség, illetve a függetlenedési kísérlet ekkoriban még a keresztrejtvényeknél is megmutatkozott: a Népszabadság 1987 márciusának első szombati számában például a „magyar munkásmozgalom egyik vértanújának” neve volt a megfejtés, míg a Magyar Hírlapban az episztemológia egyik úttörőjének, a 18. századi olasz filozófus Giambattista Vicónak egy gondolata, a Magyar Nemzetben pedig egy Verlaine-verssor.

A könyveknek és folyóiratoknak a Magyar Hírlap már 13 esztendeje is kevés figyelmet szentelt: egyetlen állandó, a másik két újságénál kisebb terjedelmű, mintegy negyed oldalas könyvrovatában a vizsgált héten csupán négy könyvet mutatott be. A Népszabadságnak két hosszabb könyv- és egy periodika-rovata is volt („Könyvszemle”, „Könyvekről”, „Folyóiratokat olvasva”); e héten nyolc könyvről és három folyóiratról esett szó bővebben, ezen kívül „Most jelent meg” rovatában összesen 27 könyvcímet sorolt fel. A Magyar Nemzet „Könyvesház” rovatában négy új könyvet (köztük Veres Péter vitákat kiváltó feljegyzéseit és Gergely Jenő úttörő, II. János Pálról szóló monográfiáját), az „Új könyvek” pár soros bemutatásokat (kvázihirdetéseket) magában foglaló rovatában tíz kötetet ismertettek (igaz, az utóbbiakból hat kötet az MSZMP-irányítás alatt álló Kossuth Kiadónál jelent meg, mint például Lenin írásai a szovjethatalom soron lévő feladatairól).

A vizsgált héten mindegyik napilap három-három színházi kritikát adott közre, az egyetlen vidéki előadásról – Schwajda György szolnoki Ludas Matyi-rendezéséről – a Magyar Nemzet közölt bírálatot. Modern zenei eseményekről (John Brown amerikai soul koncertjéről) egyedül a Magyar Hírlap tájékoztatott (1987. III. 2: 4).
A három újság közül a kommunista rendszer utolsó éveiben a kultúra fogalmát a Magyar Nemzet értelmezte a legtágabban, a kulturális tájékoztatást illetően ez volt a legsokrétűbb és legtárgyilagosabb napilap. S mivel a politikai újságírás jórészt gúzsba volt kötve, aligha kétséges, hogy népszerűségének növekedésében szerepet játszott kultúra rovatának nyitottsága és gazdagsága, a politikai irányítástól való sikeres függetlenedése.

1997: zsugorodó kultúra-rovatok

1997-re mindegyik lap megnövelte terjedelmét, ugyanakkor csökkentette a kultúrának szánt felület arányát. Négy esztendeje – a vizsgált héten – a Magyar Nemzet heti 116 oldalából megközelítőleg már csak 13,75 (11,85 százalék), a Népszabadság heti 158 oldalából mintegy 11,75 (7,43 százalék), a Magyar Hírlap 118 oldalából körülbelül 7,5 (6,35 százalék) jutott a kulturális rovatoknak. E tendencia ellentétes a fent már említett két nyugat-európai újságnál lejátszódott folyamattal, ahol a nagyobb terjedelemmel a kultúra is több helyet kapott. 1997 márciusában a The Times heti 300 oldalon jelent meg, ebből 18 oldal (6 százalék) volt a kultúra rovaté; a Le Monde 186 oldalából 30 (16,12 százalék). 2001-re a Magyar Nemzetben tovább csökkent a kulturális tájékoztatásra szánt felület (a heti 140 oldalból körülbelül 14-re, azaz 10 százalékra), a Magyar Hírlapnál és a Népszabadságnál nem változott lényegesen (a Népszabadságban 194 oldalból körülbelül 15, azaz 7,7 százalék, a Magyar Hírlapban pedig 144-ből mintegy 11 oldal, 7,6 százalék).

Míg 1987-ben a kultúrának fenntartott oldalakra csak ritkán tördeltek be hirdetéseket, tíz évvel később már jelentős helyet foglaltak el. Legkevésbé a Magyar Nemzet élt ezzel az üzleti lehetőséggel, s ügyelt rá, hogy legalább a témájuknak legyen valami köze a kultúrához (például angol nyelvi versenynek álcázott, bújtatott hirdetés); a Magyar Hírlap „Kultúra” fejléccel ellátott oldalainak viszont némely napon majdnem a felét töltötték ki a különféle kereskedelmi hirdetések, a felszámolt Nógrádi Szénbányák eladó ingatlanainak listájától a Magyar Villamos Művek alaphálózati alállomás-bővítésére kiírt tenderéig. Mára a helyzet valamennyit javult: a „Kultúra” rovatok terjedelméből hirdetések céljára elvett felület csökkenőben van, s azok témája is többnyire a kultúrához kapcsolódik (bár 2001. III. 1-jén a Magyar Hírlap kulturális rovatának több mint negyedét foglalták el a hirdetések, köztük dr. Pintér Sándor belügyminiszteré az árvízkárosultak megsegítésére; a Magyar Nemzetben a két oldalas rovat egyik oldalának 80 százalékát a Nemzeti Kulturális Alapprogram pályázati felhívása; a Népszabadságénak közel egyharmadát különféle álláshirdetések és az Oktatási Minisztérium pályázati felhívása töltötte be.)
A színházi előadásokról írt, a társulatoknak és a közönségnek egyaránt támpontul szolgáló értékelések helyét az elmúlt években egyre inkább a színészekkel, rendezőkkel készített (reklámnak is beillő) interjúk foglalták el. 1997 vizsgált hetében a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban két-két színházi kritika jelent meg, közülük azonban csak a Népszabadság egyik cikke számolt be vidéki előadásról – Schwajda György szolnoki népszínmű rendezéséről; a Magyar Hírlap nem közölt színibírálatot. 2001 március első hetében egyik napilap sem írt vidéki előadásról (a Magyar Hírlap kettő, a Magyar Nemzet egy, a Népszabadság öt fővárosi előadásról adott közre bírálatot).

Igaz, az egyik Népszabadságban értékelt előadás külhoni volt – a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának „Amadeusa”, csakhogy a budapesti Tháliában mutatták be a hazai közönségnek. Persze, a színikritikusok éppen olyan nehéz helyzetben vannak, mint az országos napilapok olvasói, ha arra kíváncsiak, vajon Budapesten kívül is van-e élet, hiszen a vidéki színházak műsorát már 1999-ben is csupán a Magyar Hírlap és a Magyar Nemzet közölte, a példányszáma alapján országos napilap, a Népszabadság nem; 2000-ben már csak a Magyar Hírlap (de nem a heti programajánlat részeként, hanem a „Közönségszolgálat” oldalon, az aznapi műsort felsorolva, ami nem tette lehetővé, hogy az olvasók előre tervezzenek), 2001-ben pedig a három lapnak már egyike sem. (A vidéki városokban 2000-ben mintegy 50 darab szerepelt műsoron.)

A rendszerváltozás óta a zenei írások száma nőtt, és tematikájuk is bővült, de e műfajban is kevés az élő hangversenyekről, előadásokról írott bírálat. Míg a Népszabadság 1987 március első hetében mindössze két (klasszikus zenei) hangversenyről közölt írást, tíz évvel később a kilenc zenei témájú (szélesebb spektrumú, a „világzenéről” is szót ejtő) cikket adtak közre, de közülük csak egy volt kritika. 2001 márciusának első hetében a Népszabadság hat zenei témájú cikke közt három bírálatot találhatott az olvasó, a Magyar Hírlap szintén hat, főként könnyűzenével (rockkal, dzsesszel, poppal) foglalkozó írása közt egyetlen egyet sem, a Magyar Nemzet kilenc cikke közt egy kritikai írás szerepelt (igaz, két hangversenyről). Míg a rendszerváltozást megelőzően a tematikát illetően a Magyar Hírlap volt a legváltozatosabb, s a Magyar Nemzet a legkonzervatívabb (szinte kizárólag klasszikus-, illetve népzenével foglalkozott), idén a Magyar Nemzet bizonyult a legsokoldalúbbnak (közreadott egy Cseh Tamás-interjút, egy cigány popegyüttest bemutató és a Kolozsvári Magyar Operáról szóló írást is). A zenei bírálatok közt csak egy szólt vidéki eseményről – a Népszabadság cikke Benjamin Britten „Szentivánéji álom” című operájának szegedi előadásáról.

Az elmúlt években az amerikai filmdömping lehengerelni látszott a filmkritika rovatokat, de e téren talán javul a helyzet. 1997 márciusának első hetében a három napilap három filmkritikájából kettő – ugyan korántsem elismeréssel – amerikai filmekről szólt (a Népszabadság egy angol művészfilmet ismertetett). 2001 vizsgált hetében viszont a szintén három film közül már csak az egyik volt amerikai (a másik kettő angol, illetve francia), bár a „Wonder Boys” című alkotásról a Magyar Hírlap és a Népszabadság is beszámolt. (1987 márciusának első hetében az indulatokat Mészáros Márta filmje, a „Napló szerelmeimnek” kavarta fel, amely a nyugat-berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Ezüst Medve díjat nyert. A szovjetunióbeli és hazai ötvenes éveket ábrázoló film témája ekkor még kényesnek számított: a fennálló rendszertől elhatárolódni igyekvő Magyar Hírlap alig tett róla említést, a párt hivatalos lapja igen óvatosan dicsérte, a pártatlanságra törekvő Magyar Nemzet viszont négy esetben is foglakozott az alkotással.)

A legnagyobb vérveszteség

A kulturális rovatok átalakulása során a legszembetűnőbb vérveszteséget a könyvismertetések és -bírálatok szenvedték el. 1997 márciusának első hetében a Népszabadságban kettő, a Magyar Nemzetben három hosszabb könyvismertetés kapott helyet, a Magyar Hírlapban egyetlenegy sem, de az utóbbi újságban az egész hónapban is összesen csak három kötetről született írás. 2001 márciusának első hetében a Népszabadság és a Magyar Hírlap egy-egy, a Magyar Nemzet hat könyvről adott közre hosszabb bírálatot. A Magyar Hírlap a kilencvenes évek közepén még rendszeresen jelentkező „Könyvjelző” című, könyvkritikákat közreadó melléklete és a Népszabadság tíz éve még heti „Könyvrovata” kiszámíthatatlanul és rendszertelenül (havonta?) lát napvilágot. Helyettük mindhárom napilap hetente közread egy – az eladott példányszámok alapján összeállított – irodalmi sikerlistát, a Magyar Hírlap és a Népszabadság olvasóinak szempontjából elhanyagolhatónak nem tekinthető ár nélkül.

A két említett nyugat-európai napilap az elmúlt években éppen a könyv- és folyóirat-ismertetésre szánt terjedelmet növelte, sőt a francia újság a korábbi heti nyolc oldalas könyvmellékletét 16-ra bővítette. Így hetente átlagosan 20-22 könyvről közöl hosszabb (két-háromról egész oldalas) bírálatot, s a rövidebb ismertetések közt még a sokadik kiadású zsebkönyvek új előszóinak is jut hely. Ezzel szemben itthon a frissen kiadott könyvekről 1997 vizsgált hetében kizárólag a Magyar Nemzet közölt rövidismertetéseket. 2001-ben a szerzővel készült interjút, a kézirat vitájáról szóló beszámolót és a pár soros „beharangozást” is tekintetbe véve – a hosszabb bírálatokat leszámítva – a Magyar Nemzet hét, a Népszabadság és a Magyar Hírlap egy-egy könyvről számolt be.
Míg tehát a Franciaországban évente kiadott mintegy 40 000 könyv közül a Le Monde-ban körülbelül heti 100, évi 4 800-ról (12 százalék) jelenik meg rövidebb-hosszabb bírálat, addig a magyarországi mintegy 9 ezer címből, a 2001. évi első heti adatokat alapul véve, átlagosan heti három recenzióval számolva 150-160 könyvről (0,03 százalék).2 S a leghosszabbak terjedelme sem éri el a francia nagyrecenziókét.

Rendszeres folyóiratszemlével ma már csak a Magyar Nemzet jelentkezik. (A Népszabadság 1997 vizsgált időszakában közreadott egy folyóirat-ismertető cikket, a címe – „Lapok zsonglőrmutatvánnyal” – akár szerzőjének vállalkozását is jellemezhetné: a „csaknem száz pedagógiai, oktatási, nevelési lap” ismertetésére 122 sornyi hely állt rendelkezésre (1997. III. 7.).
A felhasználható szűk terjedelem miatt az információk felaprózódnak: 2001. március 1-jén a Magyar Hírlap csütörtökönként egy oldalnyi rovatában kilenc, a Magyar Nemzet és Népszabadság két-két oldalnyi rovatában 12, illetve hat téma került terítékre. Némely kulturális eseményről szóló cikk olyan rövid, hogy leginkább a „Közönségszolgálat” oldalon lenne a helye. Ráadásul a téma gyakran körbejár, ami épp a kulturális híreket sújtó helyhiány miatt igen sajnálatos: Gila Almager izraeli színésznővel és Jurij Szimonov karmesterrel két újság is hosszabban foglalkozott (interjú Almagerrel: Népszabadság III. 5., Magyar Hírlap III. 6., interjú Szimonovval: Népszabadság III. 2., Magyar Nemzet III. 3.). A Mu Színház „Látnokok” című előadásáról is két lapban jelent meg bírálat, miközben a budapesti színházakban legalább 150 darabot játszanak minden héten.

A hét szűk esztendőt a kulturális tájékoztatás színvonala általában is megsínylette. Ennek jelei már 1997-ben megmutatkoztak. A Népszabadságban például „Kun Béla ment, de a talapzata itt maradt” címmel jelent meg írás a budatétényi szoborparkba került alkotás vasbeton alapjának sorsáról, anélkül, hogy a cikkíró egyszer is megemlítette volna, kinek a művéről (Varga Imre) van szó (1997. III. 7: 29). 1997-ben a Magyar Hírlap „Közönségszolgálat” oldalán a múzeumoknak, kiállítótermeknek csak a telefonszámait adta meg, a címüket nem, 2001-ben a lap a kiállításokról már semmi információt nem ad. Az illusztráció különösen a Magyar Hírlapnak volt gyenge pontja: „Tárlatlátogató” című rovatának különféle kiállításokról beszámoló cikkeit az elmúlt években kivétel nélkül csak szöveggel adta közre, mára viszont maga a rovat is megszűnt. (2000-ben ideiglenesen a „Fotóművészet” rovat vette át a helyét, idén ennek is csak hűlt helye van.) Ez évben az „Anyegin” című filmről a Népszabadság elfelejtette megemlíteni, milyen nemzetiségű (angol).
Örvendetes viszont, hogy a korábbiakkal ellentétben mindhárom napilap foglalkozik a kortárs hazai építészet problémáival, s rendszeresen adnak közre építészettörténeti és -kritikai írásokat. (A Népszabadság Budapest mellékletének utolsó oldalán szinte naponta mutat be nevezetes épületeket – természetesen csak a fővárosból.)

Összességében azonban nem a gyarapodás, hanem a szétforgácsolódás, a növekvő felszínesség és a vidéki kulturális élet semmibevétele a jellemző, s aligha lehet kétséges, hogy a kulturális rovatok beszűkülése is szerepet játszik a közönség (magas) kultúrától való elfordulásában, amit az újságírók máris is érzékelnek. „Lemezpiaci körkép 2000” című cikkében Retkes Attila szögezte le: „szomorú tény, hogy klasszikus zenei, dzsessz vagy world music kiadványnak esélye sem volt arra, hogy bekerüljön a legnépszerűbb hanghordozók közé” (Magyar Hírlap 2001. III. 3: 14). Molnár Gál Péter Britten operájának szegedi előadását értékelő írásában pedig arról panaszkodott, hogy a nézők egy része a mindössze nyolcadszor, egyben utoljára játszott előadásnak már az első felvonása után távozott „a túlzottan modernnek rémlő negyvenegy éves” mű előadásáról (Népszabadság 2001. III. 7: 10).

Politikai orientáció

A nyolcvanas évek végén a Magyar Nemzet a szó „értékőrző” jelentésében volt konzervatív, sokszínűségét is alapvetően e felfogásnak köszönhette. Kulturális anyagának tematikája a mai napig változatos maradt, ám a rendszerváltozás után politikailag is a konzervativizmus mellett kötelezte el magát. Az új politikai irányultság már a kilencvenes évek elejétől rányomta bélyegét kulturális rovatára, egyes cikkeinek hangnemében nyoma sem volt korábbi pártatlanságának. Ideológiai kötődésére példa Lőcsei Gabriella 1997 március elején megjelent cikke, a „Médiahuncutok”, melyben így írt Juszt László „Nyitott száj” című műsora kapcsán: „Kormányok jönnek és mennek, rendszerek összeomlanak és újjáépülnek, Juszt Lászlónak mindig megvan a maga műsora a közszolgálati televízióban. (...) Az aktuális hatalmasok iránt lojális, a hatalomnak ellenszegülők iránt türelmetlen, sőt olykor kifejezetten elutasító velük” (III. 5. 10.). A 2000-ben a Napi Magyarországot és a Sportfogadást magába olvasztó Magyar Nemzet a kormány félhivatalos lapjává vált, a kormánypártiság azonban – az újság kilencvenes évek végére megszilárdult jobboldali kötődése miatt – nem változtatott lényegesen „Kultúra” rovatának témaválasztásán és hangnemén.

A Népszabadságnál a Magyar Nemzetével éppen ellentétes folyamat játszódott le: megszabadult a kommunista ideológiától, bár a jelenlegi hatalommal szembeni ellenzékisége a kulturális rovatban is megmutatkozik: 2001 márciusában beszámolt például a médiaszabadságról a Kossuth Klubban folytatott vitáról (III. 1. 11.).
A rendszerváltozást megelőzően a szocialista rendszertől óvatos távolságot tartó Magyar Hírlap kulturális rovata ma főként a liberális tollforgatók fóruma, ugyanakkor 2001 márciusában a lap egy kortárs író baloldaliságát méltató cikknek is helyt adott, ami 1987 táján elképzelhetetlen lett volna (Várkonyi Tibor írása Faragó Vilmos könyvéről, III. 2. 10.).

Úgy látszik, a Magyar Nemzet és a Népszabadság meglelte a maga jobb-, illetve baloldali olvasótáborát, a Magyar Hírlap viszont mintha nem találná olvasóit. Helykeresése tükröződik a kulturális híradás tematikájában is. Miközben hétvégi „Ahogy tetszik” melléklete az értelmiség prominens képviselőit szólaltatja meg, hét közben „Kultúra” fejlécű oldalain rendszeresen közreadja a Magyar Hanglemezkiadók Szövetségének könnyűzenei sikerlistáját, s egyre több a könnyűzenei vonatkozású híre, míg egyre kevesebb a könyvekről, kiállításokról szóló hosszabb ismertetése. Hiába a viszonylagos sokszínűség: a Magyar Hírlap kulturális rovata a terjedelem fogságában vergődik, s ezért a sokoldalúság a cél (azaz minél több olvasó elnyerése) ellenében hat – a lap „Kultúra” rovata semelyik olvasóréteg igényeit nem tudja kielégíteni.

Az elszigeteltség átka

Bár az utóbbi egy-két évben a Népszabadság egyre több külföldi vonatkozású hírt ad közre, mindhárom újságra jellemző, hogy kevés helyet kap bennük a „világ” (amin szinte kizárólag Nyugat-Európa értendő) kulturális életének bemutatása. A Magyar Hírlap szombati számainak bécsi, londoni és párizsi eseményekről tudósító állandó rovatai csak cseppek a tengerben. Az újságírók legfeljebb saját pénzükön jutnak el külföldre, így nem csoda, hogy a külföldi vonatkozású hírek a tág értelemben vett kulturális kánonnak már részét képező alkotókról, művekről számolnak be. A fukarság szinte szükségszerű következménye, hogy a vizsgált napilapok 2001 márciusának első hetében egyetlen jelentős külföldi kulturális eseményről, személyiségről szóló beszámolóval sem szolgáltak (a két fent említett interjú Budapesten készült).

Mivel a kultúrára nem jut kellő elszánás, pénz és terjedelem, a kulturális tájékoztatást illetően az országos napilap feladatát egyik újság sem látja el kielégítően. A kultúra rovatok szűkös terjedelme, ebből következő szegényessége káros hatást gyakorol a kultúra egészére is: a napilapok szerepe csökken a kulturális hagyomány megőrzésében és megújításában, sőt erózióját segítik. Régebbi korok kultúrájának klasszikussá vált értékeit hagyják feledésbe veszni. „Láthatatlanná” teszik a mai magyar és egyetemes művészeti és irodalmi élet jelentős részét, és szélesítik az egyetemes és a magyar kultúra közti távolságot.

Irodalom

Bodor Pál (1998): Hierarchikus játék. Országos lapjaink (1997–98) a sajtó-piacgazdaság beálltakor. In: Cseh Gabriella és mások (szerk.): Médiakönyv. Budapest: ENAMiKÉ.
Szőcs László (1998): Világszerte fogynak az újságvásárlók. Népszabadság, augusztus 10.

Lábjegyzetek

1
A MATESZ gyorsjelentésében a Magyar Nemzet példányszámáról csak 2000 áprilisa óta található adat; a lapigazgató által megadott és a MATESZ által azóta igazolt magas példányszám abból adódhat, hogy az újság 2000-ben egyesült a napilap mellékleteként megjelenő, korábban önálló Sportfogadással, illetve a Napi Magyarországgal.
2
2000-ben összesen 8986 könyvcím jelent meg Magyarországon. Az előző évihez képest csökkent a szépirodalmi, az ifjúsági és a tankönyvek száma. Lásd a Népszabadság 2001. április 27-ei számát.
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink