Médiakutató 2001 nyár

Oktatás

Bényei Judit:

Az Alkonyzónától a Simpson családig

Televíziós befogadásvizsgálat a médiaoktatás nézőpontjából

Az alábbi írás egy olyan közönségvizsgálat összegzése, amely a fiatalok televízióhoz kapcsolódó élményeit és véleményét térképezte fel a nézett programok és a televízió funkcióiról gondoltak tükrében. A szerző egy szociológiai statisztikai módszerek segítségével kialakított ízlés- és televíziós funkciótérkép egyes elemeinek összefüggéseit vizsgálta az iskolatípus, az életkor, a nemi szerepek és az általuk kialakított kulturális és jóléti mutatók viszonylatában.

Bevezetés

Nemzetközi tájékozódásunk szerint1 a médiaismerettel foglalkozó tantárgyak kiindulópontja a világ legnagyobb részében a diákok mindennapi élményvilága (Gundacker 1999, Hart 1994). Ez a megközelítés teszi csak lehetővé azt, hogy a médiaoktatás sikeresen teljesítse kitűzött célját, azaz megtanítsa a diákokat kritikusan értelmezni és élvezni azt, ami a médiából nap mint nap feléjük árad (Bazalgette 1991).

Ezt az elvi alapot azonban világszerte különbözőképpen és eltérő sikerrel ültetik a gyakorlatba. Nem találtunk példát arra, hogy ezt a látszólag könnyen megragadható élményanyagot szisztematikusan vizsgálat alá vonták volna. Viszont tudomásunk van arról, hogy az angolszász országokban, ahol a médiaoktatásnak a nyolcvanas évektől új irányt vett változata már második hullámát, az újraértelmezés szakaszát éli, a médiaoktatók felismerték, hogy a meghirdetett elvek ellenére mégsem sikerült tökéletesen megvalósítaniuk ezt a hagyományos oktatás szempontjából kissé fordított logikát. Az eredeti pedagógiai elgondolások szerint ugyanis a médiaoktatás éppen abban különbözne a leginkább a jól bevált közismereti tantárgyaktól, hogy e témában a diákok már az oktatás megkezdése előtt hatalmas, spontán tapasztalattal rendelkeznek. Az oktatás célja nem az, hogy ezt az élményanyagot elítélje. A tanároknak inkább arra kellene rávezetniük a tanulókat, miként értelmezhetik a média konkrét és látens üzeneteit. Éppen ezért a médiaoktatás alapelve szinte minden országban az, hogy a gyerekek „hozott” ismeretanyagát kell földolgozni, ebből kiindulva kell eljutni a médiajelenségek értelmezéséhez.

Az önkifejezést is segítő médiagyakorlatok vezetnék el ezen elvek szerint a diákokat az elméletalkotás magasabb szintjére. Ez a tanulási folyamat csak a diák és a tanár közötti kommunikációra épülhetne, amelyben kezdetben néha a tanár is tanulásra „kényszerül”, hisz a diákok sokszor magabiztosabban mozognak a média terepén (különösen igaz ez az elektronikus eszközök kezelésére és az Internetre). Vagyis a tanárnak le kell ereszkednie a katedráról, mert csak partneri viszonyból születhet közös tudás. Néhány év médiaoktatási tapasztalata mégis azt mutatta, hogy a tanárok – minden szépen hangzó oktatási „manifesztum” ellenére – a hagyományos módon próbáltak megbirkózni a feladattal: az órai előadások útján. Ez különösen a fejlett angolszász országokban volt így. Ausztrál oktatási szakemberek óramegfigyeléseken alapuló felmérések alapján dokumentálták is a helyzetet. Megállapították, hogy a médiaoktatás tantárgy az 1990-es évek végén még mindig túlságosan „akadémikus” szemléletű volt. A tudásátadás egyirányú volt, és az elmélet uralta (McMahon – Quin 2000).

Úgy gondolom, ennek komoly oka, hogy nem ismerjük kellőképpen a tizenéves korosztálynak a médiához fűződő viszonyát és élményeit. A szociológiai befogadásvizsgálatok mindezidáig elsősorban a felnőtt korosztályt, a pszichológiai szemléletű kutatások pedig főként a kisgyermekeket tanulmányozták. Az alábbi tanulmány célja e hiány enyhítése és egy hatékonyabb pedagógiai terv kidolgozásának elősegítése. A szociológia módszereivel szeretnénk vázolni a tizenévesek médiaélményeit. Ez kiindulópont lehet az eltérő nézőcsoportok sajátosságait figyelembe vevő médiaoktatási programok kidolgozásához is.

Hipotézisek

1. A fentiek alapján megállapítható, hogy a médiaoktatás tartalmának tantervi adaptálása folyamatából kimaradt egy lényeges elem, nevezetesen az érintett korcsoportok médiaélményeinek előzetes föltérképezése. Erre kellene az oktatási munkának épülnie. Ez az élményvilág feltehetőleg nem egységes, és szorosan kapcsolódik az egyéni műsorválasztáshoz, amely leginkább talán az ízlés függvénye. Az oktatási módszer alternatívái közötti választásokat még komolyan befolyásolhatja a televízió funkciójának eltérő értelmezése is (Merlo Flores 2000).
2. Az audiovizuális tömegkultúra termékei és a közönség viszonyát a tetszési indexszel és az egyes műsorok nézésének gyakoriságával lehet mérni.
3. A fentiek alapján és szociológiai statisztikai módszerek fölhasználásával (faktor- és klaszteranalízissel) eljuthatunk a különböző ízléstípusok leírásáig. Azt, amit így a személyekről megtudhatunk, árnyalhatja a megkérdezetteknek a kiválasztott médium funkciójáról alkotott véleménye.
4. A nézett programok tetszési index szerinti csoportosítása és a tévé szerepéről gondoltak alapján megrajzolható ízlés- és funkciótérkép valószínűleg erős összefüggéseket mutat majd az olyan szociológiai változókkal, mint az életkor, a nem, az iskolatípus és az anyagi háttér. Érdemes lehet megvizsgálnunk a televíziónézés mint a tömegkultúrához kapcsolódó kulturális aktivitás egyéb kulturális szokásokhoz való viszonyát is.
5. E mérésekkel valószínűleg differenciáltabb képet kapunk a kemény szociológiai mutatók mentén (iskolatípus, kor, nem, anyagi helyzet) többnyire egységesként kezelt diákcsoportok médiaélményeiről.
6. A televízió által közvetített információknak a befogadók szemszögéből végzett vizsgálata segítségünkre lehet a televízió hatásának felmérésében is.
7. Mindezek segítségével remélhetőleg árnyaltabb pedagógiai módszerekkel közelíthetjük meg majd a tantárgy oktatását.
A vizsgálat terepéül azért választottam a nyomtatott és az elektronikus médiumok közül a televíziót, mert a tömegkommunikációs eszközök közül ma ez hat a leginkább a befogadókra. Sok becslés és vizsgálat igazolja ezt: az amerikai kutatók szerint például a gyerekek több időt töltenek a tévé előtt, mint az iskolában.

A közönség- és befogadásvizsgálatok rövid áttekintése

A média és különösen a televízió vizsgálatával számtalan nemzetközi és hazai vizsgálat foglalkozott, különösen a hatvanas évek kezdete óta.2 Most csak azokat a befogadói mechanizmusra irányuló vizsgálatokat emeljük ki röviden, mások munkáira támaszkodva, amelyek összefüggnek kutatásunk témájával.

A médiaszövegek és közönségük szociológiai vizsgálata Klaus Bruhn Jensen dán szociológus szerint két irányból indul (Jensen 1999). Az egyik irányzat a kommunikációelméletből ered, amely megmutatta, hogy a tömegkommunikáció mint kulturális cselekvés a társadalomban jelentéseket hoz létre. Ez a bölcseleti szemlélet egészül ki a másik, társadalomtudományos irányzattal, amely a tömegkommunikációs eszközök és a közönség interakcióit elemezte. Ezeknek a kezdetben külön futó szálaknak a találkozásából alakult ki a nyolcvanas évekre a befogadásvizsgálatoknak az a megközelítése, amely egyszerre koncentrál a médiaszövegek értelmezésére és azok tartalmára, vagyis a kommunikációs folyamatban betöltött szerepükre és a közönség viselkedésére a médiaszövegek befogadása, élvezete és fölhasználása közben. Ezek a vizsgálatok abból indulnak ki, hogy nincs hatás jelentés, azaz szöveg nélkül, valamint abból, hogy a szöveg csak használat közben nyeri el értelmét és tölti be funkcióját. Most röviden összegzem az eltérő irányzatok jellemzőit.

1. A bölcseleti irányzat. A humán tudományok hermeneutikai megközelítésével dolgozó, nagy hatású iskola képviselői a szöveg természetével foglalkoztak, nem a szöveg kulturális cserefolyamatokban betöltött szerepével. E szemlélet nyomán megnőtt a szöveg befolyásába vetett hit, ami a tömegkommunikáció vizsgálatában alkalmazva ahhoz vezetett, hogy az irányzat követői úgy vélték: a médiának nagy hatalma van az egyén felett. Leginkább a Frankfurti Iskola kultúrakritikusai vallották ezeket az elveket, akik a szöveg mögött rejlő intézmények manipulatív szándékaira igyekeztek irányítani a figyelmet (Horkheimer – Adorno 1990).
A szövegközpontúság másik vonulata a filmelméletek felől indult, és a Screen című angol elméleti folyóirat hasábjain bontakozott ki a hetvenes években. Ezek az írások azt feltételezték, hogy a filmszövegek rejtetten működnek, és erős hatást gyakorolnak a nézői attitűdökre.

2. A társadalomtudományos irányzat. A közönségkutatás társadalomtudományi hagyományai kezdetben szintén nagy hatalmat tulajdonítottak a médiának, és elsősorban azzal foglalkoztak, hogyan manipulálja a média az egyént. Később a kvalitatív kutatások nyilvánvalóvá tették, hogy ez a hatás mégis korlátozott, és a szemléletmód megfordult. A médiaszociológusok azt kezdték vizsgálni, hogy mit tesz a közönség a médiaszövegekkel. A „használati érték és élményszerzés” (uses and gratifications) irányzat képviselői a szövegeknek a nézők életében betöltött szerepét és hasznosulását próbálták föltárni (Blumler – Katz 1974).

A két eltérő szemléletmódban, a szövegcentrikus bölcsészeti, illetve a média és a közönség viszonyát vizsgáló társadalomtudományi irányzat közelítésében a döntő lépést a brit kultúrakutatás elméleti hátterét alkalmazó David Morley hozta a nyolcvanas évek elején. A korai munkák, közöttük Morley Nationwide (1980) című televíziós vizsgálata a tényalapú műfajokkal, hírműsorokkal foglalkoztak. E megközelítés a témából adódóan is jellemzően ideologikus volt. Egyrészt a hír és befogadójának politikai érintettségére irányult, másrészt a hírek különböző értelmezéseit vizsgálta a nézők eltérő szociodemográfiai jellemzőinek függvényében. Később ez az ideológiai jelleg kissé háttérbe szorult, és a szöveg élvezete, valamint az egyén életében történő hasznosítása került a középpontba. E szemlélet különösen a női műfajok emancipatórikushatásaira hívta föl a figyelmet, és összekapcsolódott a társadalmi nemi szerepeket (gender) vizsgáló kutatásokkal. Egy másik irányvonal a multikulturalitás különböző szegmensei, etnikai és szubkulturális irányából vette szemügyre a szöveg és a közönség kapcsolatát (Lull 1988).

Ezek az újabb szemléletű kutatások abban is újat hoztak, hogy a szöveg és a közönség viszonyának fejtegetésében már nemcsak a szociológiai tényezőket (kor, nem, társadalmi osztály) tartották meghatározónak, hanem a pszichológiai tényezőket (például az azonosulást, az értékelő magatartást) is (Silverstone 1999). Sonia Livingstone – aki azt kutatta, hogyan azonosulnak a nézők kedvenc szappanoperáik hőseivel – úgy véli: nem elég csupán a nézők társadalmi struktúrán belül elfoglalt helyzetét vizsgálnunk, azt is számításba kell vennünk, milyen viszonyuk alakul ki hosszú hónapok, sőt évek során kedvenc szereplőikkel. Megpróbálta azonosítani azokat a pszichológiai mechanizmusokat, amelyek e kapcsolatok során keletkeznek (Livingstone 1990). A kérdés csak az, hogy vajon más, kevesebb elkötelezettséget igénylő televíziós műfajok esetében mennyire érvényesek ugyanezek a mechanizmusok.

Ezek a kutatások odáig is eljutottak, hogy szétválasszák a közönség homogén fogalmát, és többes számban kezdjenek gondolkodni róla, kiemelve azokat a különbségeket, amelyek a szövegben rejlő poliszémiát realizálják. Ezt Fiske, aki a szemiotikai megközelítés híve, a heteroglosszia jelenségében próbálta megragadni. Szerinte a televízió egyszerre többféle embernek többféle módon képes ugyanazt a szöveget kínálni, amely ezáltal szintén megtöbbszöröződik (Fiske 1989).
Újabban a szövegértelmezést az aktív néző szemszögéből megközelítő irányzatokat is sok kritika éri. A kritikusok magát az aktivitást mint egységes fogalmat teszik vizsgálat tárgyává, mert ez a személyes dimenzión kívül függ még a nézők helyzetének időbeli és térbeli meghatározottságától is (Silverstone 1999).

Módszertan3

Az empirikus kutatást a Debreceni Egyetem (akkor még Kossuth Lajos Tudományegyetem) Neveléstudományi Tanszékének médiapedagógia kutatócsoportja végezte a Hajdú-Bihar Megyei Pedagógia Intézet közreműködésével. A vizsgált minta a debreceni hatodikos és másodikos középiskolásokat reprezentáló 492 főből áll. A kutatás szervezői és független kérdezőbiztosok által végzett adatfelvétel 1999 májusának utolsó kettő és júniusának első két hetében történt. A tanulók a kérdőívet az osztályteremben töltötték ki. Az empirikus adatok földolgozása SPSS programmal történt. A televíziós ízléstípusok megalkotásában fölhasznált módszer a faktor- és a klaszteranalízis volt.

A televízióban látható népszerű műsorok ízléstípusok szerinti elrendezése és annak megállapítása, hogy a gyerekek egyes csoportjaira ezeknek milyen kombinációja jellemző, arra szolgált, hogy segítségükkel kiderüljön: milyen attitűdök, minták és értékek hathatnak a diákokra, miközben ezeket nézik. Az ízlés és érdeklődési kör alapján megalkotott csoportok segítségével a műfajfilmeket jellemző sztereotíp ábrázolás révén nemcsak az adott időszakban látható filmekre vonatkozóan tekinthetjük ezt a hatást többé-kevésbé érvényesnek, hanem a mindenkori filmek műfaji besorolásával általánosabb következtetéseket is levonhatunk. A televízió képviselte tömegkultúra vetületében kialakult ízléstípusok struktúráinak összehasonlításával kulturális beállítódások modelljeit alkothatjuk meg (Tibori 1998). Ezekből pedig következtetéseket vonhatunk le a vizsgált személyek által reprezentált csoportok életmódjára és a valóságról alkotott képük bizonyos elemeire nézve is.

A magyar televíziócsatornákon a vizsgálatunkat közvetlenül megelőző időszakban futó 150 műsorról kérdeztük a diákokat. Ezek szinte teljes mértékben felölelték az adott időszakban folyamatosan jelentkező fikciós és nem fikciós műfajokat. A diákok véleményeit statisztikailag elemeztük. Így 48 olyan műsor maradt, amelynek kombinációját (együttjárását) érdemes volt megvizsgálni. A faktoranalízis 13 olyan látens változót – vagyis a kedveltségük alapján leggyakrabban együtt szereplő műsorok csoportját – alakított ki, amelyet megpróbáltunk különböző ízlésblokként definiálni.4 Ezek a csoportok5 műfajilag nem mindig homogének, de valamilyen jellemző sajátosságuk alapján közel állnak egymáshoz. Az egyes programok különböző faktorsúllyal szerepelnek bennük. A csoport létrejöttét leginkább befolyásoló műsor nem feltétlenül azonos a nézők többsége által kedvelt műsorokkal. Például a Jóbarátok című film nem szerepelt az összes megkérdezett által leginkább kedvelt 20 műsor között, ugyanakkor az, aki ezt szerette, nagy valószínűséggel a posztmodern faktor többi filmjét is szívesen nézte.

A faktoranalízis tehát abban segített, hogy a nézők választása alapján gyakran együtt szereplő műsorokat nagyobb csoportokba rendezzük. Ezután klaszteranalízis segítségével megállapítottuk, hogy az egyes faktorok (műsorcsoportok) milyen súllyal és előjellel (kedvelik vagy elutasítják) vannak jelen a különböző nézői csoportok választásaiban. Vagyis a nézők tipizálása érdekében elvégzett klaszteranalízis megmutatta, hogy a mintába tartozó diákok ízlésük és érdeklődési körük alapján milyen nagyobb csoportokra oszthatók.

Az ízléscsoportok leírása

A klaszterelemzés során négy olyan nézői csoportot kaptunk, amelyet az egyes ízlésblokkok, tehát a faktoranalízissel előállított látens változók lényegesen különbözőképpen jellemeznek.

kép helye

Az első ízléscsoportnál a meghatározó ízlésblokkok az oknyomozó, önmagukat dokumentaristának beállító, nem fikciós programok (Kriminális, Megdöbbentő világ), a némileg az észt is megdolgoztató vetélkedő műsorok (Mindent vagy semmit) és a morális krimi (Petrocelli), illetve a hírműsorok voltak. Nagyon nem szeretik viszont a tudományos–fantasztikus filmeket és a romantikus blokkot. Érdeklődésük és ízlésviláguk alapján ezt a csoportot leginkább dokumentarista igényűnek nevezhetjük, hiszen a tények, a valóság megismerése foglalkoztatja a legjobban őket.

kép helye

A második csoport tagjai szinte kizárólagosan a tudományos–fantasztikus filmekkel rokonszenveznek (Y-akták, Űrháború–2063, Célpont: a Föld, Alkonyzóna, X-akták). Ezeken kívül viszont szinte minden ízlésblokk negatív faktorsúllyal van jelen ízlésükben. A legkevésbé a populáris információkat közvetítő műsorok és a talkshow-k ízlésvilágát, a hírműsorok blokkot, a romantikus filmeket és a tudáspróba típusú vetélkedő műsorokat szeretik. Az előző csoporttal szöges ellentétben elutasítják az olyan, a valóságra vonatkozó, jelenelvű műsorokat, mint a híradók. Nem kedvelik a népszerű–tudományos szinten szenzációs jelenségekről beszámoló Frei Dossziét és a modern társadalom által sztároknak, hírességeknek tekintett emberek privát szférájával és extrém képességeivel foglakozó Meglepő és mulatságost vagy a lexikális ismeretek tudásából vizsgáztató Mindent vagy semmit című vetélkedőt sem. Nem vonzzák őket azok a romantikus filmek sem, amelyekben a párkapcsolatok terén, a magánéletben elérhető boldogság a fő téma.

Nem kedvelik tehát a realitás világát, de nem is romantikus álmodozók. Vonzódnak a tudományos–fantasztikus filmekhez, a misztikus akciójátékokhoz – ezek egy része a racionálisan egyelőre megmagyarázhatatlan titkokat fürkészi áldokumentarista, olykor tudományoskodó formában, mint például az X-Akták vagy az Alkonyzóna. A másik részük pedig a földön kívüli térbe vetíti a földi társadalom problémáit és a technicizált, az ember fölébe kerekedő világtól való félelmeit. A bajok és fenyegető veszélyek itt általában sok akción keresztül, mesés formában oldódnak meg a földiek győzelmével. Ennek alapján ezt a csoportot a tudományos–fantasztikus témák kedvelői csoportjának nevezhetjük.

A harmadik csoportba tartozók legjobban a magyaros nosztalgia–showműsorokat, valamint a romantikus filmeket és a modern pikareszk blokkot szeretik. Főként a tudáspróba-szerű vetélkedőket és a posztmodern ízlésvilágot tükröző blokkot utasítják el. Kedvelik tehát a magyaros tömegkultúra mintáit közvetítő, nosztalgikus szórakoztató műsorokat, például a Dáridót és a Koóstolót. Emellett romantikus álmodozók is. Előszeretettel nézik a fiatalok között játszódó, szövevényes párkapcsolatokról szóló filmeket (Első csók, Esmeralda, Barátok közt) és a jóképű, sok nő által kedvelt, de konzervatív erkölcsű, elveikhez hű főhősöket fölvonultató modern pikareszkeket (McGyver, Knight Rider). Nem szeretik viszont az adatszerű ismeretekkel játszó vetélkedőműsorokat, valamint az értékeket és elveket relativizáló posztmodern blokk filmjeit sem, mint például az Egy rém rendes család vagy a Jóbarátok, amelyek a hétköznapi, egyáltalán nem nagyszabású és heves érzelmekre okot nem adó, jelentéktelen dolgok körül forognak, és az eltávolító irónia vagy nyelvi humor a legfőbb eszköztáruk. Ezt a csoportot talán a tradicionális romantikus jelző írja le legszerencsésebben.

2 kép helye

A negyedik csoporthoz tartozó fiatalok a posztmodern blokk, valamint a populáris ismeretekkel foglalkozó műsorok, illetve a modern ízlésű talkshow-k kedvelői. Nagyon nem szeretik az erkölcsi konfliktusok kezelésével foglakozó dokumentarista és fikciós (krimi) műfajokat és a magyaros, nosztalgiázó show-kat sem. Ettől a két ízlésvilágtól,illetve problémakörtől élesen elhatárolódnak ugyan, de a többi csoporttal összevetve ők a legkevésbé kategorikusak érdeklődési körük terén. Ha nem is „mindenevők”, de olykor-olykor megnéznek más műfajok filmjei közül is egyet-egyet. Elvetik tehát a bűnügyi témák dokumentarista kezelése és a hagyományos krimik által egyaránt kínált moralizálást. E műsorok helyett az erkölcsi ítéletektől szinte teljesen mentes, a „minden mindennel jól megfér” mentalitását közvetítő posztmodern filmeket nézik szívesen. A szórakozást nemcsak a fikciós műfajok terén tartják a legfontosabbnak, hanem a világról szóló ismeretekből is leginkább a populáris formában tálaltakat kedvelik.

Így a kedvenceik közé tartozik a Fókusz, amely a világot a hétköznapok extremitásain keresztül ábrázolja, valamint a föntebb már említett Meglepő és mulatságos, amely szintén a magánélet szférájába behatolva szórakoztatja nézőit. Mindezek a szándékuk szerint szórakoztatva informáló, lényegében show-műsorok (a Frei Dossziéval egyetemben) műfajukban megegyeznek ugyan a főként a magyaros tömegkultúra világából kinőtt, tradicionális, az idősebb korosztály értékrendjét közvetítő show-kkal, mint a Dáridó és a Koóstoló, mégis óriási szakadék választja el a két típust a modernitás és hagyomány paradigmái mentén. Az egyéb műfajok közül szívesen nézik a kisközösségi társadalmi térben játszódó filmeket is, amelyek közül a Miért éppen Alaszka? kifejezetten a posztmodern értékek és gondolatok tárháza. A szintén ebben a blokkban szereplő Szomszédokat és Kisvárost pedig a nemi szerepek megjelenítése terén jellemzi viszonylagos kiegyenlítettség. A hagyományosabb ábrázolással ellentétben e sorozatokban – különösen a Szomszédokban – nem a férfi szerepek dominanciája jellemző. Ugyanakkor szókimondó őszinteséggel (néha nyersességgel, mint például az Egy rém rendes családban) beszélnek olyan problémákról, amelyek léteznek ugyan, de a konzervatív társadalmi légkör igyekszik elkendőzni őket, vagy nem képes velük szembesülni. Ellentétben a tradicionális, romantikus mintákkal, ezek a filmek valóban hozzájárulhatnak az emancipáció folyamatához.

Ez a csoport tehát a posztmodern populáris ismereteket, az infotainment jellegű műsorokat és a hasonló szellemű szórakoztató fikciós filmeket részesíti előnyben. Őket a posztmodern tömegkultúra kedvelőinek neveztem el.

Az ízléscsoportok összefüggései más változókkal: következtetések a médiaoktatás számára

Hogy pontosabban meghatározhassuk, mi jellemzi ezeket a csoportokat szociológiailag, vizsgáljuk meg őket néhány lényeges tulajdonságuk szerint. Célunk az, hogy megtaláljuk azokat a magyarázó változókat, amelyek a leginkább meghatározzák az egyes csoportok tagjainak ízlésvilágát és a televízióhoz fűződő viszonyát. Ezek olyan független változók lehetnek, mint a nemi szerepek, a korcsoportok és az iskolatípus szerinti tagozódás. Feltételezhetjük, hogy a lányok és a fiúk ízlése és érdeklődési köre jellegzetesen eltér egymástól. A korcsoportok szerinti megkülönböztetés is lényeges lehet, hiszen az éppen kamaszodni kezdő hatodikosokra még nagyobb befolyást gyakorolnak a szülők, mivel többnyire együtt élnek velük és minden tekintetben jobban függenek tőlük, mint a már jócskán kamaszkorban lévő, az elszakadás folyamatában járó másodikos középiskolásokra. Az utóbbiakra már jóval erősebb a kortárs csoport befolyása.

Az iskolatípus szerinti felosztás a középiskolásoknál a diákok különböző képességeit és/vagy a család, illetve a gyerek továbbtanulással kapcsolatos ambícióit is jelezheti. A különböző iskolatípusokban oktatott tananyag eltérő tartalma a fiatalok kulturális aktivitásának szintjére és elvárásaira is hatással van. Ezt mérhetjük még az anya legmagasabb iskolai végzettségével is,6 mint a család kulturális hatását jellemző mutatóval, illetve a gyerek saját kulturális jellemzőjének szintetikus mutatójával, amelyet a kulturális szokásait jelölő különböző mutatók súlyozásával alakítottunk ki. Érdemes még megvizsgálni a mintát a család anyagi helyzetét leíró mutató segítségével is, amely szintén növelheti – ha nem is feltétlenül – a gyerek kulturális és továbbtanulási lehetőségeit.
A különféle összevetések eredményeként a négy, lényegesen eltérő ízléscsoportot sikerült több szempontból is leírni. Ezeknek az árnyaltabban jellemzett fiatal nézői csoportoknak az elemzés során kirajzolódó élményvilágára alapozva néhány javaslatot is megfogalmaztam a médiaoktatás pedagógiai megközelítése érdekében.

1. A dokumentarista érdeklődésűek a minta 25 százalékát teszik ki (121 fő). Az ő legfőbb elvárásuk a műsorokkal kapcsolatban az volt, hogy a televízióhoz mérten a realitások birodalmában maradjanak.

Az idetartozó diákok 58 százaléka fiú, 42 lány.7 A fiúk tehát jobban vonzódnak az „objektív” valósághoz és annak hitelesként elfogadott képéhez. Az iskolatípusok közül a gimnáziumban találjuk a dokumentarizmus legtöbb hívét. A gimnazisták 33 százaléka tartozik ide, de a szakközépiskolások negyede is ezeket a programokat kedveli a legjobban. A legkevésbé az általános iskolások érdeklődnek az idetartozó műfajok iránt (az ő körükben e csoport aránya 16 százalékos). Bennük feltehetően még fejletlenebb az a képesség, hogy a világban elfoglalt helyüket értékeljék. A szakmunkástanulók figyelmét is hasonlóan kis mértékben köti le ez az ízléskör: egyötödük került ide programválasztása alapján. Ez azért ad némi aggodalomra okot, mert e jelenség összefüggésben állhat politikai érdeklődésük és cselekvési hajlandóságuk viszonylag alacsony voltával is (Szabó – Örkény 1998).

A diákok kulturális aktivitását mérő, általunk létrehozott kulturális mutató segítségével – amelyet a könyv és különböző lapok olvasása, a komolyzene hallgatása, a televízióban elérhető tudományos ismeretterjesztő és oktatási programok, valamint a hírműsorok és néhány, a fenti szempontokat érvényesítő tévécsatorna rendszeres nézése alapján alakítottunk ki – a dokumentarista ízlésről a következőket tudjuk elmondani. A magas szintű kulturális tájékozódás igénye az összes megkérdezett diáknak csak igen szerény hányadára, három százalékára volt jellemző (15 fő). Ezek legtöbbjét, 11 tanulót a dokumentarista, információs műsorok foglalkoztatják. A teljes minta 35 százaléka (173 fő) tartozott a közepes kulturális érdeklődésűekhez, ennek 27 százaléka (47 fő) a jelenleg vizsgált dokumentarista csoport tagja. A kulturálisan alacsony szinten tájékozottak tették ki az összminta zömét, 62 százalékát (304 fő). A tényekre és a rációra fogékony dokumentarista igényűek – arányukat tekintve – ez utóbbi csoportban voltak a legkevesebben: a csoport 21 százalékát (63 főt) tették ki. Tehát a tényszerű információk iránti érdeklődés a televízióban is az általában magasabb kulturális igényűeket jellemzi. A valódi különbség az arányokban már az igazán „kulturáltak” és a közepes érdeklődésűek között mutatkozik meg.

Azok, akikre a dokumentarista ízlésvilág jellemző, nem foglaltak határozottan állást a tévé funkciójával kapcsolatban. A legkevésbé azt várják el, hogy a televízió modellt és társaságot nyújtson nekik. A világról képet adó ismeretek forrásának sem elsősorban a tévét tartják, bár ezt a szerepét – módjával – elismerik. A televízió mint a szórakozás és kikapcsolódás forrása sem a legjellemzőbb az életükben. Ez a csoport valószínűleg kellő távolságtartással kezeli a televíziót. Kedvenc televíziós témái alapján kirajzolódó érdeklődési körét a gazdasági és a politikai témák jellemzik, ami összhangban áll a hírműsorok ízlésblokk által kínáltakkal – ezt választották a leggyakrabban a konkrét programok közül. A tudománnyal foglakozó és a szórakoztató témákat sem utasítják el, de ezek nem játszanak döntő szerepet választásaikban. A legkevésbé a tévé szociális jellegű témáit (drogot, homoszexualitást stb.) szeretik, de nem jellemző rájuk a humán érdeklődés sem.

Mindezek alapján úgy tűnik, hogy e csoport tagjainak a tévére csak azért van szükségük, hogy lépést tartsanak a világ eseményeivel, és tájékozottak legyenek. A médiaoktatás szempontjából őket valószínűleg főként a média mint társadalmi jelenség témája érdekli majd a leginkább. Az oktatás során a média intézményrendszerének elsősorban társadalmi beágyazottsága, jogi és gazdasági környezete, valamint a média valóságtükrözésének sajátosságai kelthetik föl az érdeklődésüket.

2. A tudományos–fantasztikus témák kedvelői szintén az egynegyedét alkotják a mintának. Érdeklődési körét tekintve ez a csoport a legegységesebb. Nincsenek tehát barátságban a valós világgal, de az érzelmes romantikát sem kedvelik. A lányok és fiúk között ezen a ponton van a legnagyobb különbség. A csoport háromnegyed része fiú. Azt is mondhatnánk, ez a fiúk „romantikája”. Ők így menekülnek el a hétköznapok gondjai elől.

Az iskolatípusok szerinti felosztásban a szakmunkástanulók kedvelik a leginkább ezeket a filmeket: 35 százalékuk szereti őket, vagyis közel annyi, amennyi a tradicionális–romantikus műsorokat (36 százalék). A szakközépiskolásoknak is több mint negyede (27 százaléka) ehhez az ízlésvilághoz tartozik. Tőlük viszont nem sokkal maradnak el az általános iskolások. A legnagyobb különbség a gimnazisták és a szakmunkástanulók érdeklődésében van. Az előbbieknek alig egyötöde tartozik ehhez az ízlésvilághoz. Ugyan az X-aktákat ők is nagyon kedvelték (68 százalék), de a hasonló filmek műfajként esetükben nem nevezhetők tipikusnak. Ráadásul az X-akták narratívája és hatásmechanizmusa sokkal bonyolultabb, mint az egyszerű sci-fiké általában. Valószínűleg ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy e sorozat általános sikernek örvendett.

Ha kulturális aktivitásukat vesszük figyelembe, akkor arányuk a más kulturális tevékenységek iránt a legkevésbé érdeklődők között a legnagyobb. Ebben a csoportban ők vezetik a listát 30 százalékkal. Ugyan nincsenek nagy különbségek, de itt viszonylag egyenletes a megoszlás a négy ízlésvilág között. Nagyobb eltérés csak a két „szélsőséget” jellemzi, a tudományos–fantasztikus témák híveit és a dokumentarista igényűeket (az utóbbiak aránya 21 százalék az alacsony kulturális aktivitásúak csoportjában). A kulturális mutató szintjei között a most vizsgált csoport szempontjából a törést már az alacsony és a közepes kulturális aktivitásúak között tapasztalhatjuk. Az utóbbiaknak már csak 18 százalékát érdeklik elsősorban a tudományos–fantasztikus filmek, tehát e műsorok hívei a kulturálisan legkevésbé igényesek között vannak a legtöbben. Ezt az ízlésvilágot a tévé funkciójának meghatározásában is a negatívumok, a felkínált lehetőségek elutasítása jellemzi a leginkább. Legkevésbé az ismeretközlést, a valódi világról való tájékoztatást tartják a tévére jellemzőnek. Azt sem hiszik, hogy a tévé a szórakoztatásról vagy a mintakövetésről szólna, illetve társaságpótlék lenne.

Akkor vajon mire való?
Nézzük, hogy a benne keresett témák alapján kiderül-e még valami ennek a csoportnak az érdeklődési köréről. Csak az elutasítások kevésbé vagy erőteljesebben határozott sorát láthatjuk. Szinte egyáltalán nem jellemzi őket a szociális érdeklődés és azok a témák, amelyeket a tömegkultúra képviseletében fölsoroltunk (sztárok magánélete, sportprogramok, bűnügyi témák). Különösebben semmi olyan nem érdekli őket, ami a bennünket körülvevő valósághoz kötődne. Talán fontolóra kell vennünk azt a lehetőséget, hogy ezek a nézők az őket izgató problémákra a megoldásokat a „földön kívüli” térben keresik. Itt is (akárcsak a romantikusoknál) gyanakodnunk kell valamiféle eszképista, vágyteljesítő funkció látens igényére – ezt azonban nem tudják saját maguknak sem megfogalmazni. A tévének az ő életükben betöltött szerepe bizonytalan. A médiaoktatásnak esetükben már valószínűleg nemcsak az lenne a feladata, hogy segítsen fogalmi szintre juttatni a tömegkommunikáció mint társadalmi jelenség mibenlétét (akárcsak a dokumentarista csoportnál), hanem a tévé mélyebb, a műfajfilmek kapcsán az egyénre gyakorolt hatását is fokozottabban tudatosítani kellene bennük.

3. A tradicionális romantikus alkatúak a minta 21 százalékát teszik ki (102 fő). A nemek közötti eltérés ebben a csoportban nem olyan szélsőséges, mint a tudományos–fantasztikus témák kedvelőinél, de mégis jellemzően a lányok tartoznak ide (63 százalék). Erre már a programok jellegéből is következtethetünk: a szerelem, a fiatalok első párkapcsolatai szinte mindegyik műsor jellegzetes témái. A kamaszokkal folytatott beszélgetéseinkből az is kiderült, hogy az e műsorokban megjelenő helyzetek közül sokat a saját életükhöz közelállónak éreznek, és így azok mintát nyújtanak számukra. Ilyen például az Első csók, amely francia középiskolások mindennapi életéről szól, vagy a magyar Barátok közt, amely hazai környezetben mutat be emberi kapcsolatokat különböző generációkhoz és társadalmi rétegekhez tartozó szereplők között. Ez az a csoport, amelyben az aktív nézőt feltételező befogadásvizsgálatok által kimutatott hatás a legerősebben valósulhat meg: a médiaszövegeket a közönség felhasználja személyes sorsának értelmezésében – ez különösen a nők esetében, a társadalmi nemi szerepeik kialakítása során lehet igaz.

Ha iskolatípusok szerint elemezzük a tradicionális romantikus ízlésűek elhelyezkedését, hasonlókat észlelünk, kissé még jellegzetesebben, mint az ízléstípus „fiús” párja, a tudományos–fantasztikus témakör kedvelői esetében. Ők is – szinte ugyanolyan arányban, 35 százalékkal – a szakmunkásképzősök között vannak legtöbben. A különbség az összes megkérdezettre nézve leginkább az, hogy a romantikusok aránya a többi iskolatípusban mindenhol négy–hat százalékkal kisebb, mint a sci-fit szeretőké. A sorrend viszont ugyanaz: a szakközépiskolásoknak 21, az általános iskolásoknak 16, a gimnazistáknak pedig 15 százaléka tartozik ide. Az ízléstípus dominanciájában a váltás itt azonban már a szakmunkástanulók és a szakközepes diákok között látható. Ez a sajátos mintaadó, vágyteljesítő műfajkör tehát elsősorban a szakmunkásokra jellemző. A kulturális érdeklődés szintjét vizsgálva a romantikus ízlésűek a legtöbben az alacsony kulturális aktivitásúak között voltak, azoknak körülbelül egyharmadát képviselték. A kulturáltságnak ez a szintje főként a szakmunkástanulókat és a szakközépiskolásokat jellemezte, akik közel azonos képet mutattak. Jelentős részük, 71–76 százalékuk tartozott ide. A közepesen igényeseknek már csak 14 százaléka érdeklődött a romantikának e hagyományosabb formája iránt, a legkulturáltabbak között pedig (akik csak tizenöten voltak) egy ilyen érdeklődésű sem akadt.

A vágyak fiktív beteljesülésének világát képviselő romantikus műfajok a leginkább a kulturálisan igénytelenebbeket boldogították a vizsgált mintában. A főként a modern életmód kellékeit, kommunikációs eszközöket és kényelmi berendezéseket számba vevő anyagi (modernizációs) mutató alapján a hagyományos romantika hívei a rossz körülmények között élők között voltak legtöbben: 34 százalékuk tartozott ide, így a legnagyobb alcsoportot alkották. Az arány az anyagi helyzet javulásával csökkent.

A tévé mint érzelmi kárpótlás és a romantikus témák vágyteljesítő eszképizmusa a minta legszegényebbjeit és a modern technikával legkevésbé rendelkezőket jellemezte. Nem meglepő, hogy a tradicionális romantika kedvelői a tévé legfontosabb funkciójának a szocializációt, a minták és a társaság nyújtását tekintették. Számukra a tévé a világról szerezhető ismereteknek nem tipikus forrása, de elfogadják ezt a szerepét is. A tudományos–fantasztikus témák kedvelőihez hasonlóan inkább elvetik a tévé szórakoztató szerepét. Valószínűleg a szórakoztatásnál fontosabb helyet szánnak a tévének életükben.

Elgondolkodtató, hogy a tradicionális romantikusok – habár tipikusan tömegkultúrát fogyasztanak (jellemzően romantikus filmeket, hagyományos, magyaros showműsorokat) – a televízió funkciói közül mégis a szórakoztatást gondolják a legkevésbé jellemzőnek. Azt, amit a kritikusok populáris szórakoztató műsornak tartanak, ők szociálisan érzik fontosnak, vagy esetleg a világban való eligazodáshoz szükséges tájékozódási pontnak tartják. Ez ismét csak megerősíti a „használati érték és élményszerzés” elvét hirdető befogadásvizsgálatok eredményeit, amelyek szerint ezek a főként női programok szocializációs, mintaadó tényezőként válnak hasznossá nézőik életében, akik a kutatások szerint főleg nők. (A tradicionális romantikus blokkban „csak” 37 százalék volt a fiú.) Kedvenc témáik alapján a romantikus műfajok kedvelői érdeklődési körüket tekintve leginkább szociális beállítottságúnak tekinthetők. Kevesebben vannak közöttük azok, akiket a humán témák, valamint a tömegkultúra sportműsorai érdekelnek. Ez utóbbi valószínűleg a fiúkat érdekli inkább. Ez a csoport nem kedveli a tudományos és hírműsorokra jellemző gazdasági és politikai kérdéseket.

A médiaoktatás ezt a csoportot a szöveg „használati értékének”, személyes hasznosításának tudatosításán keresztül tudná megközelíteni. Ez a kissé konzervatív értékrendű csoport a média által közvetített nemi szerepek vizsgálatával hozzájárulhatna saját, alakulóban lévő nemi szerepei értelmezéséhez és formálásához.

4. A posztmodern tömegkultúra kedvelőinek ízléscsoportjába a minta 29 százaléka tartozik. Köztük többen voltak a lányok (a csoport 59 százaléka). Hozzájuk ez a világ állt a legközelebb: a mintában szereplő összes lány 37 százalékára volt jellemző ez az ízléskombináció. A tradicionálisabb értékrendű romantikusok csak a másodikak, 28 százalékkal részesednek a lány minta egészében. Az érzelmes témák iránti vonzalom mindkét csoportban megjelenik. A különbséget ennek a blokknak a többivel létrejövő kombinációja adja. Míg a tradicionális romantikusoknál az összképben egy konzervatívabb, a hagyományos szerepeket inkább elfogadó, magyaros tömegkultúra kerekedik fölül, addig a posztmodern változatban egy inkább kozmopolita, mindent könnyedebben vevő, szórakozva informálódó, moralizálás-mentes szellem dominál.

A fölsorolt jellemzők közül a játék iránti vonzalom lehet egyben életkori sajátosság is, mivel az általános iskolások 45 százaléka ebbe a csoportba tartozik. Ők a tévét felhőtlenebbül élvezik, pusztán a szórakozás kedvéért. Az iskolatípusok sorában a következő a gimnázium. A gimnazistáknak a dokumentaristákkal azonos nagyságú, 33 százalékot jelentő csoportja viszont valószínűleg már azért is inkább ezeket a műsorokat kedveli, mert a tévét és az általa közvetített tömegkultúrát kellő távolságtartással, olykor iróniával kezeli. Valami hasonló állhat a szakközépiskolásokra is: közülük 27 százalék kedveli ezeket a programokat. Valójában csak a szakmunkástanulók lógnak ki a sorból. Csak kilenc százalékuk került ebbe a legmodernebb életmódot közvetítő ízlésvilágba, amelyen a többiek nagyjából egyenletesen osztoznak. A szakmunkástanulók – amint ezt már az előző két, rájuk határozottan jellemző (tudományos–fantasztikus és hagyományos, romantikus) csoport leírásából is tudjuk –, nem pusztán a szórakozást, hanem inkább a társaságot és a mintákat keresik a tévében. Ezt pedig a posztmodern ízlés mindent relativizáló, „igazi” hősöktől mentes világában nehezen találnák meg. A kulturális mutató adatait figyelembe véve azt találjuk, hogy ezt az ízléstípust a legjobban a közepes kulturális aktivitás jellemzi. Arányuk ebben a csoportban 41 százalék. Ezek szerint a tévé tömegkulturális kínálatán kívül mást is észrevesznek a világból, de nem viszik túlzásba a hagyományos értelemben kulturálisnak tekinthető aktivitásokat.

A lakásviszonyokon kívül a modernizációs és kommunikációs technikai berendezések birtoklását mérő anyagi mutató alapján azt találjuk, hogy a posztmodern tömegkultúra a legjobb módúakat (36 százalék) jellemzi a leginkább. A legkevésbé pedig az anyagi javakkal kevésbé ellátott középosztály alsó részét, amelynél a dokumentarista hitelesség iránti igény dominál, és akik a tévét inkább információszerzésre és szórakozásra használják. Ebben a csoportban a posztmodern ízlésvilág 22 százalékot képvisel. Ahogy sejthettük is, a mindenevő posztmodern ízlésűek a televízió sokféle funkcióját el tudják fogadni. Ezek közül a szórakoztatás és az informálás valamivel fontosabb nekik, mint a szocializációs szerep – ami nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy ők a tévét csak mértékkel veszik komolyan, ha fontos kiegészítője is mindennapjaiknak. Az e csoportba tartozók érdeklődési köre is változatos, bár egyik sem igazán jellemző. Mondhatni: posztmodern, kissé felszínes sokféleség uralkodik. Így nem lepődünk meg azon sem, hogy csak a gazdasági és politikai kérdések nem izgatják valójában őket. Nekik a médiaoktatás leginkább a tömegkultúra működési mechanizmusaiban való eligazodást nyújthatja. A leginkább abban, hogyan viszonyul hozzájuk mint fogyasztókhoz a tévé. Őket ugyanis a média a szórakoztatóipar és a mindennapi használati tárgyak terén egyaránt inkább a felszínen, fogyasztói mivoltukban érinti. Ők érzelmileg nem kötődnek hozzá annyira, mint a hagyományos romantikusok, habár életüknek éppúgy részét és hivatkozási pontját, hétköznapi ismereteik forrását képezi. Ők a tévétől nem értékrendet, hanem stílust kapnak, de a posztmodern világban a stílus gyakran maga a tartalom, a tévéképernyőn éppúgy, mint az életben.

Összegzés

A többszempontú szociológiai elemzések igazolták azt az előzetes (szinte evidensnek tekinthető) feltevésünket, hogy a diákok nem tekinthetők egységesnek a médiához fűződő viszonyuk alapján. Ezt az ízlésükben (műsorválasztásukban) és a televízióról alkotott véleményükben meglévő különbségek tették nyilvánvalóvá. A tömegkultúrához kapcsolódó érdeklődési körüket viszont jelentősen befolyásolta társadalmi hátterük, anyagi viszonyaik, nemi szerepeik és kulturális aktivitásuk. Ízlésbeli különbségeik erős összefüggést mutattak az iskolatípusokkal és életkorukkal is, ami lehetőséget adhat a differenciált oktatási megközelítés kidolgozására.

A tanulók saját vélekedését elemző kérdések részben bemutatták, milyen mértékben vannak tudatában a televízió rájuk gyakorolt hatásainak. Ennek megítélése több esetben nem volt összhangban műsorválasztásaikkal (különösen a televízió szociális hatásai tekintetében), ami fölhívhatja figyelmünket a kritikusan értelmező (és élvező) nézői attitűdök formálásának a médiaoktatásban betöltött jelentőségére.

Irodalom

Bazalgette, Carry (1991): Teaching the National Curriculum: Media Education. London: Hodder and Stoughton.
Blumler, Jay – Katz, Elihu (1974): The Uses of Mass Communication. London: Sage.
Fiske, John (1989): Understanding Popular Culture. London: Routledge.
Jensen, Klaus Bruhn (1999): Befogadásvizsgálatok: a jelentés társadalmi természete. Replika, 38.
Horkheimer, Max – Adorno, Theodor W. (1990): A kultúripar. In: A felvilágosodás dialektikája 1. Budapest: Gondolat–Atlantisz.
Livingstone, Sonia M. (1990): Making Sense of Television: The Psychology of Audience Interpretation. Oxford: Pergamon.
Lull, James (szerk., 1988): World Families Watch Television. Newbury Park, CA: Sage.
McMahon, Barrie – Quin, Robin (2000): It Does Not Have to Be a Choice Between Condamnation and Celebration. Konferencia-előadás. Toronto: SUMMIT 2000.
Merlo Flores, Tatiana (2000): El impacto social de la imagen. EDUCA.
Morley, David (1980): The „Nationwide” Audience. London: British Film Institute.
Silverstone, Roger (1999): A közönségről. Replika, 38.
Szekeres Melinda (1998) : A populáris regények világa. Szociotéka II. Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó.
Szabó Ildikó – Örkény Antal (1998): Tizenévesek állampolgári kultúrája. Budapest: Minoritás Alapítvány.
Tibori Tímea (1998): A szabadidő szerkezetváltozása, 1977-1997. In: Hanák K. – Neményi M. (szerk.): Szociológia – emberközelben. Budapest: Új Mandátum.

Lábjegyzetek

1
Az UNESCO médiaoktatással foglakozó nemzetközi konferenciáján (Bécs, 1999) részt vett, a világ különböző tájairól érkezett kutatók és oktatók írásos és szóbeli összefoglalóira, valamint angliai és kanadai médiaoktatókkal folytatott eszmecseréimre alapozom ezt a feltevésemet.
2
Sajnálatos veszteség a hazai kutatások szempontjából a Tömegkommunikációs Kutatóközpont megszűnése a nyolcvanas évek végén, ami hosszú időre megszakította az egymásra épülő magyar médiakutatások lehetőségét.
3
A kutatás megtervezésében és az elemzés szempontjainak kidolgozásában különösen nagy szerepe volt Szekeres Melinda szociológusnak, a Debreceni Egyetem Szociológiai Tanszéke docensének. Az SPSS feldolgozásokat Márton Sándor, a fenti tanszék matematikus munkatársa végezte. A kutatás költségeit az Oktatási Minisztérium és az MTA Pedagógiai Bizottságának „A közoktatás aktuális problémáit elemző kutatások” támogatására kiírt 1998-as pályázata és az OTKA F029822-es számú támogatása finanszírozta.
4
A tizenhárom faktort (blokkot) a következőképpen neveztük el: posztmodern blokk, romantikus blokk, kaland és akció blokk, a politikai krimi blokkja, tudományos–fantasztikus blokk, populáris információközvetítő és talkshow blokk, hírműsorok blokkja, modern pikareszk blokk, intellektuális humor blokk, magyaros nosztalgia blokk, a kisközösségi társadalom értékeit közvetítő blokk, oknyomozó (ál)dokumentarizmus és krimi blokkja, vetélkedő blokk.
5
Az ízlésblokkok kialakításában Szekeres Melinda (1998) könyvének tipológiáját vettem kiindulópontnak.
6
A média vizsgálatakor nem árt az apa iskolai végzettségét is megnézni, ugyanis gyakran ő a kezeli a távirányítót.
7
A mintában öt százalékkal több volt a fiú, mint a lány.
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink