A politikai kommunikáció hatása a posztindusztriális demokráciákra1
Az utóbbi évtizedben egyre többen teszik a médiát felelőssé a közélettel szemben tanúsított állampolgári apátiáért, a közügyek hiányos ismeretéért, valamint a kormányokkal szemben tanúsított bizalmatlanságért. E nézet szerint a pártok politikai marketingjének professzionalizálódása, a spin doktorok, a művészi csomagolás és a közvélemény-kutatások szintén hozzájárulnak az emberek cinizmusához. De helyes-e ez az általánosan elfogadott nézet? Ez az írás, amely a politikai kommunikáció posztindusztriális társadalmakban betöltött szerepének módszeres vizsgálatán alapul, amellett érvel, hogy a média és a pártok politikai kommunikációja nem felelős az állampolgári közönyért. Az első rész összefoglalja a média-kór különböző elméleteit. A második rész megvizsgálja a híripar néhány különösen fontos trendjét, amely sokak szerint felelős a média gyenge teljesítményéért. A harmadik rész tanulmányozza a rendelkezésre álló bizonyítékokat arról, hogy a hírmédiára fordított figyelem milyen hatással van az állampolgári aktivitásra. A következtetés kifejti a tanulmány eredményeit magyarázó angyali kör elméletét. Ahelyett, hogy tévesen az üzenet hordozóját hibáztatná, az alábbi írás arra a következtetésre jut, hogy inkább a képviseleti kormányzás rendszereinek mélyén gyökerező hibákat kell megértenünk és kiigazítanunk.
Bevezetés
Az utóbbi években egyre mélyül a demokratikus intézmények ideálja és az érzékelhető teljesítményük közötti szakadék (Norris 1999; Pharr & Putnam 2000). A demokrácia válságáról ugyan nincs szó, mégis sokan úgy vélik, hogy nincs minden rendben a politikai életben. Az Egyesült Államokban elsősorban a politikai intézményeket és vezetőket övező általános cinizmus kelt aggodalmat, amely kiegészül az állampolgári közöny és a félig üres szavazóurna rémképével (Nye et al. 1997, Ladd & Bowman 1998; Putnam 2000). Az általános nézet szerint az amerikai állampolgárok nem kapcsolódnak be a közéletbe; keveset tudnak róla, és még kevésbé érdekli őket, ezért inkább visszavonulnak a magánszférába. Hasonlóak az aggodalmak Európában is. A megfigyelők legitimációs válságot észlelnek abban, hogy az Európai Unió anélkül terjeszti ki hatalmát és hatáskörét, hogy az emberek részt vennének a politikai döntésekben (Hayward 1995; Andersen & Eliassen 1996). A kritikus állampolgárok számának növekedését többféleképpen lehet magyarázni; e magyarázatokat egy korábbi írásomban már tanulmányoztam (Norris 1999).
Az egyik legnépszerűbb magyarázat szerint az állampolgári közönyért a politikai kommunikáció okolható. A média-kór (media malaise) vagy video-kór (video malaise) politikatudományi irodalma az 1960-as években született, majd az 1970-es években, Watergate után, számos tudományos írás foglalkozott vele. Napjainkra az 1990-es években megjelent könyvek áradatának hatására széles körben osztott bölcsességgé vált az újságírás tömegkultúrájában és a politikában. A kritikusok kórusa az Egyesült Államokban hallatja a legerőteljesebben a hangját, de Európában is találkozhatunk hasonló nézetekkel. Azt állítják, hogy a média és a párt-kampányok széles körben alkalmazott eljárásai hátráltatják az állampolgárok politikai részvételét, vagyis a közügyekről való tájékozódásukat, a kormánnyal szembeni bizalmuk kialakulását, illetve a politikai aktivitásukat.2 A média-kór elméletei két közös alapfeltevésből indulnak ki: (1) a politikai kommunikáció folyamata nagy hatással van az állampolgári aktivitásra; és (2) ez a hatás negatív irányú.
Ezekben az állításokban nincs semmi újdonság. A kritikusok már a 19. században, a napilapok széles körű elterjedésének idején attól tartottak, hogy a népszerű sajtó erkölcsi romláshoz vezet (Curran & Seaton 1991). Az 1890-es években a szennylapok (yellow press) okoztak aggodalmat azok körében, akik úgy látták: ezek az újságok veszélybe sodorhatják a közügyeket. Az 1920-as és 1930-as években a tömegpropaganda első elméletei azon a feltevésen alapultak, hogy a tekintélyelvű rezsimek a rádiós hírműsorok és a filmhíradók manipulálásával képesek becsapni és dróton rángatni az embereket (Lowery & DeFleur 1991). Az elmúlt évtizedekben számos kereszteshadjárat indult a média állítólagos kártékony befolyása ellen. A küzdelem hol a filmekben látható erőszak, a televíziós szenny, hol pedig a szórakoztató tévéműsorok állampolgári aktivitást kikezdő hatása, a dohányhirdetések veszélyei vagy éppen a popzene állítólag ártalmas hatásai ellen folyt (Starker 1991). Miközben a média-kór elmélete sok újdonsággal nem szolgál, a korábbiakhoz képest mégis különbséget jelent a körülötte kialakult általános ortodoxia. Először felvázolom a média-kór amerikai és európai változatát, leírásait, majd megvizsgálom az elmélet alátámasztására használt bizonyítékok egy részét.
A média-kór elméletei
A média-kór amerikai elméletei az 1960-as évek politikatudományi irodalmában jelentek meg. Kurt és Gladys Lang kapcsolták össze elsőként a tévéhíradókat az amerikai politikában általánosabban tapasztalható kiábrándultság érzésével. Szerintük a televíziós hírműsorok cinizmust keltenek az emberekben, mert túl nagy hangsúlyt fektetnek a politikai konfliktusokra, és keveset foglalkoznak a washingtoni politikacsinálás hétköznapi folyamataival. Ez a jelenség a szerzők szerint a véletlen közönségre van a legnagyobb hatással, vagyis azokra, akik azért találkoznak a politikával, mert épp a tévét nézik, amikor jön a híradó, de akiket egyébként nem különösebben érdekelnek a közügyek, illetve nem rendelkeznek jelentősebb előzetes tudással róluk (Lang & Lang 1966).3 A szerzőpáros akkoriban magára maradt nézeteivel, jórészt azért, mert a politikai kommunikációban uralkodó konszenzus a média közvéleményre gyakorolt minimális hatását hangsúlyozta.
Az elmélet az 1970-es évek közepén kezdett hódítani, mert elfogadható magyarázatot adott a Vietnam és Watergate után tapasztalható, a közügyektől való növekvő elidegenedésre. Elsőként Michael Robinson tette népszerűvé a video-kór fogalmát, amely az amerikai televíziós újságírást hozta összefüggésbe a politikai cinizmussal, a társadalmi bizalom hiányával, illetve a politika hatástalanságával. Robinson szerint minél többet nézi valaki az erősen negatív hangvételű, konfliktusokra épülő, intézményellenes témákat felvonultató televíziós hírműsorokat, annál inkább hajlik rá, hogy eltávolodjon a politikai élettől, frusztrált és cinikus legyen, kételkedjen önmagában, és rossz legyen a közérzete (Robinson 1976). E folyamat különösen választások idején válik kritikussá, amikor a nézőket kiábrándítja, hogy a média a politikusok lóversenyét hangsúlyozza a lényeges ügyekkel és kérdésekkel szemben; miközben túl sok elemzést közöl ahelyett, hogy a tényeket ismertetné, és a jelöltekről szóló rossz hírek dömpingjével árasztja el a közönséget (Robinson & Sheehan 1983). Az évek során sokan fogalmaztak meg hasonló állításokat (Becker et al. 1979; Becker & Whitney 1980; McLeod et al. 1977; Miller et al. 1979). A Trilaterális Bizottságnak4 készült, nagy hatású jelentésében Samuel Huntington azt állította, hogy a média sok posztindusztriális társadalomban aláássa a kormányok iránti tiszteletet, hozzájárulva ezzel a demokrácia Washington, Párizs és Tokió utcáin nyilvánvalóvá váló, növekvő válságához (Crozier et al. 1975).
Az 1990-es évek során a médiával szembeni időnként felmerülő panaszok valóságos áradattá váltak. Entman szerint a szabad sajtó teljesítménye messze elmarad az ideálistól, aminek következtében az amerikai publikum túl nagy része marad tájékozatlan és fordít hátat a politikának (Entman 1989). Neil Postman arról panaszkodik, hogy a földfelszínen sugárzó tévéhálózatok a kábeltévék által elcsábított nézők visszaszerzése érdekében bulvár-televíziózással helyettesítik a komoly politikai tudósításokat (Postman 1985). Roderick Hart szerint a televízió, miközben passzivitásra ösztönöz, a politikai részvétel illúzióját kelti, és így csábítja el Amerikát (Hart 1994 & 1996). Neil Gabler azt állítja, hogy a politikai folyamatokat immár show-businessként csomagolják (Gabler 1998).
Larry Sabato arra a veszélyre figyelmeztet, amelyet az okoz, hogy a falkában dolgozó újságírók végtelen étvágyát egyre nehezebb kielégíteni (Sabato 1988). Thomas Patterson szerint a sajtó alkalmatlan arra, hogy a választások kapuőre legyen, és nem tölti be a politikai rendszerben neki szánt szerepet (Patterson 1993 & 1996). Cappella és Jamieson azt hangsúlyozzák, hogy a politikai híreknél használt stratégiai magyarázó sémák, keretek a politika iránt cinikussá teszik az embereket (Capella & Jamieson 1996 & 1997). Dautrich és Hartley arra a következtetésre jut, hogy a média cserbenhagyja az amerikai szavazókat (Dautrich & Hartley é.n.). James Fallows amiatt aggódik, hogy a bulvárosodásnak köszönhetően a média figyelmének előterében immár a szenzációs, felszínes, populista témák állnak (Fallows 1996). Az egész átverést Schudson szerint a politikai kérdésekről folytatott részletes és érdemi vita sínyli meg a leginkább (Schudson 1995). Hachten arról panaszkodik, hogy a közügyekkel foglalkozó újságírás triviális és romlott lett (Hachten 1998). A szegény rokon szerepére ítéltetett, régóta alulfinanszírozott amerikai közszolgálati televízió képtelen ellensúlyozni a nézettségi mutatók bűvöletében élő nagy kereskedelmi tévéhálózatokat és kábeltévéket (Baker & Dessart 1998). A panaszok sora végtelen. A hírmédiát elsősorban a televíziót hibáztatják egy sor politikai problémáért. A kritikus hangok már rég nemcsak tudományos körökben hallhatóak: sok amerikai újságírónak is meggyőződése, hogy valami nagyon nincs rendben a szakmával;5 a Tom Rosensteil és Bill Kovach vezette aggódó újságírók bizottsága, a Committee of Concerned Journalists a szakma lehetséges reformjáról szervezett vitát (Kovach & Rosenstile 1999).
Európában is hasonló hangokat hallani, bár ezek a hangsúlyt a híripar és a párt-kampányok strukturális fejlődésének következményeire helyezik. Jay Blumler szerint Nyugat-Európa a közéleti kommunikáció válságától szenved (Blumler & Gurevitch 1995; Blumler 1990 & 1997). Sokan tartanak attól, hogy a kereskedelmi csatornák mind élesebb versenyre kényszerítik a közszolgálati adókat, ami aláássa a közmédia minőségét és sokszínűségét (Achille & Bueno 1994). Dahlgren szerint a közszolgálati televízió helyére kerülő kereskedelmi csatornák szegényesebbé tették a nyilvános szférát (Habermas 1984 & 1998; Dahlgren & Sparks 1995; Dahlgren 1995; Weymouth & Lamizet 1996).
Az 1980-as években Nyugat-Európa-szerte privatizációs hullám söpört végig az állami szektoron. Ugyanekkor az alternatív kereskedelmi csatornák megerősödése véget vetett a közszolgálati műsorszolgáltatás monopóliumának és megrendítette az állami forrásokból támogatott televíziózás mellett szóló érveket. Schulz szerint Németországban a közszolgálati műsorszolgáltatás hanyatlása és a politikai hírek szenzációsabb, negatívabb oldalát hangsúlyozó kereskedelmi csatornák megjelenése növelhette a közönség cinizmusát (Schulz 1997 & 1998). Kaase attól tart, hogy e fejleményeknek köszönhetően kialakulhatnak olyan közönség-rétegek, amelyeket az különbözteti meg egymástól, hogy mennyi politikai információ jut el hozzájuk, ez pedig tovább növelheti a társadalomban meglévő tudás-szakadékot (knowledge gap) (Kaase 2000).
A nyomtatott sajtó területén az ad okot általános aggodalomra, hogy az olvasókért folytatott egyre élesebb küzdelemben nagy nyomás nehezedik a hírközlés hagyományos normáira, ami bulvárosodáshoz (tabloidization) és a tájékoztató és szórakoztató tartalmak keveredéséhez (infotainment) vezet. Az 1890-es években a szennylapok rendszeresen foglalkoztak a híres és gazdag emberek erkölcsi botlásaival és szexuális hajlamaival. A szenzációhajhászás, a bűnesetek és botrányok tálalása az újságokban aligha újkeletű, és az unalmas politikai ügyek népszerű alternatíváját jelenti (Gabler 1998). Manapság azonban a korábbi évtizedeknél jóval többször fordul elő, hogy a címlapra rutinszerűen, naponta kerül a kormány botrányait taglaló írás szóljon az akár a Nagy-Britanniában történő visszaélésekről, az olaszországi Tangentopoliról,6 a japán Sagawáról7 vagy az amerikai Lewinsky-afférről (Lull & Hinerman 1997). Az ilyen hírek állítólag kikezdik a társadalmi viszonyokat és a politikai tekintélyt alátámasztó bizalmat. A bulvárosodás talán előrehaladottabb Európában, mint az amerikai vagy a japán sajtóban. A The Sun vagy a Der Bild élen jár ebben, miközben mindkettőt több millióan olvassák. Ugyanakkor hasonló jelenségek figyelhetők meg a nézettségi mutatókat kergető amerikai helyi tévéhíradókban és a mindent elmondunk, folyton beszélünk filozófiájára épülő kábeltévés hírmagazinokban.
Sokan abban bíznak, hogy az internetet majd elkerülik ezek a
gondok,
mások viszont attól tartanak, hogy ez a médium csak felerősíti
a politikai cinizmust. Owen és Davis arra a következtetésre
jutott, hogy az internet ugyan új információ-forrásokkal
szolgál a politika iránt érdeklődőknek, de
mivel nem mindenki férhet hozzá jó okunk
van kételkedni abban, hogy az új médium képes átalakítani
a demokratikus részvételt (Owen & Davis 1998). Murdock és
Golding szerint az internet egyszerűen újratermelheti, esetleg
fel is erősítheti a hagyományos politikai részvételben
meglévő társadalmi aránytalanságokat (Murdock
& Golding 1989). Hill és Hughes úgy véli, hogy az internet
nem változtatja meg az embereket, csupán lehetővé
teszi számukra, hogy ugyanazokat a dolgokat másként is
csinálhassák (Hill & Hughs 1998). Ráadásul az
interneten gyorsan jelennek meg a hírek, ami alááshatja
a régebbi médiumok újságírói normáit,
ahhoz hasonlóan, ahogy a Drudge Report on-line hírfórum
lekörözte a Newsweeket, amikor elsőként közölte
a Lewinsky-sztorit. Az internet ugyanakkor olyan fórumot is kínál,
amely aránytalanul felerősítheti a demokratikus politikai
élet fősodrától igen messze eső hangokat,
például a fehérek felsőbbrendűségét
hirdető rasszistákét vagy a bombagyártó terroristákét.
Az elemzők egy másik, hasonló nézeteket valló
csoportja szerint a politikai kommunikáció problémái
elsősorban a professzionális marketing eljárásaira
vezethetőek vissza. Sok országban megfigyelhető, látványos
jelenség, hogy csökken a premodern kampány
jelentősége,
azaz egyre kevésbé fontos a helyi pártgyűlések
szerepe, a szavazók ajtaján egyenként kopogtató
kampányolás, illetve a szavazó és a jelölt
közti közvetlen érintkezés. A modern kampány
megjelenésére jellemző a politikai marketing technikáinak
széleskörű alkalmazása (Swanson & Mancini 1996;
Butler & Ranney 1992; Bowler & Farrell 1992). A stratégiai
kommunikáció
része a kampány professzionalizálódásának,
amely során mind nagyobb szerep jut a PR, a hírkezelés,
a reklám, a beszédírás és a piackutatás
technikai szakértőinek (Norris et al. 1999; Norris 1997).
Sokak szerint a politikai marketing szerepének növekedése felel a politikai vezetőkkel és intézményekkel szembeni cinizmusért. Az aggodalmak középpontjában az a feltevés áll, hogy a spin doctorkodás, az értékesítés és meggyőzés technikái aláássák a politikai vezetők hitelét (Jones 1995, Rosenbaum 1997). Ha a politikában mindent úgy terveznek meg, hogy a lehető legszélesebb rétegnek tessék, akkor talán nehezebb megbízni az üzenetben vagy az üzenet küldőjében. Bár a közvélemény-kutatások Bob Franklinnek sem szolgáltatnak közvetlen bizonyítékokat, mégis ő kínálja a tézis legtisztább megfogalmazását, amikor elátkozza a politika csomagolását (Franklin 1994). Sokan mások is aggályaikat hangoztatják a brit, a német és a skandináv választási kampányok amerikanizálódása miatt, illetve azért azon hatás miatt, amelyet az amerikanizálódás gyakorolhat a politikai pártokba vetett bizalomra (Pfetsch 1996; Siune 1998; Brants & van Zoonen 1996; Negrine & Papathanassoloulos 1996). A pártok és jelöltek által használt negatív, vagy támadó hirdetések is aggasztóak, mert ez a gyakorlat passzivitásra késztetheti a választókat (Ansolabehere & Iyengar 1995; Kaid & Holtz-Bacha 1995; Jamieson 1984 & 1992; Johnson-Cartee & Copeland 1991).
összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a média-kór
okairól eltérő módon vélekednek Amerikában
és Európában.
A strukturális szempontok képviselői a posztindusztriális
társadalmakat általában jellemző intézményes
fejlődés szerepét hangsúlyozzák, így
a híripart a bulvárosodás felé terelő gazdasági
nyomást, a közszolgálati televíziózás
térvesztését, illetve a széttöredezettebb,
sokcsatornás televíziós környezet kialakulását.
A kulturális nézőpontból közelítők
az amerikai újságírás történeti eseményeit
hangsúlyozzák, jelesül a Vietnamot és Watergate-et
követően kialakult, ellenségesebb hírkultúrát.
A kampány szerepét hangsúlyozók a politikai marketing előtérbe kerülésére, a spin doctorok, reklámszakemberek és közvélemény-kutatók mint kísérőjelenségek súlyának növekedésére hívják fel a figyelmet, és úgy vélik, mindezek csökkentik az állampolgárok és a képviselők közötti személyes kapcsolat. Ez a nézőpont több értelmezést foglal magában, a fontos különbségektől függetlenül azonban ezek az értelmezések abban mindenképp megegyeznek, hogy a politikával szemben érzett állampolgári kiábrándultságért legalább részben a politikai kommunikációt teszik felelőssé.
Természetesen vannak a szakirodalomban ellenvélemények
is: a média-kór elméletének alátámasztására
használt bizonyítékokat az utóbbi években
egyre több szkeptikus elemző kérdőjelezi meg. Saját
korábbi kutatásaimból például az derült
ki, hogy noha a tévénézés és az apátia
egyes jelei közt valóban van kapcsolat a média-kór
elméletével szemben a hírmédiára fordított
figyelem az állampolgári aktivitás pozitív mutatóival
hozható összefüggésbe az Egyesült Államokban,
Nagy-Britanniában és más országokban is (Norris
1996 & 1997 & 2000; Norris et al. 1999). Kenneth Newton
kimutatta, hogy
Nagy-Britanniában a politikai napilapok olvasása és sok
tévéhíradó megnézése nagyobb politikai
tudással, érdeklődéssel és a politika jobb
megértésével jár együtt (Newton 1997 &
1999). Christina Holtz-Bacha hasonló eredményekre jutott a
németországi
hírmédiára fordított figyelem vizsgálatakor
(Holtz-Bacha 1990). Curtice, Schmitt-Beck és Schrott szintén
pozitív
összefüggéseket találtak öt nemzetre kiterjedő,
az 1990-es évek elején lezajlott választásokat vizsgáló
kutatásukban (Curtice et al. 1998).8 Az
amerikai országos választási
tanulmányok, a National Election Studies (NES) legfrissebb, Stephen
Earl
Bennett és kollégái által készített
felmérése szerint a politikába vetett bizalom szorosan
összefügg a hírmédiába vetett bizalommal, és
semmi sem utal arra, hogy a hírmédia használata kapcsolatban
állna a politikai cinizmussal (Bennett et al. 1999).
Mindezidáig azonban az ellenvélemények csak néhány
tudományos tanulmányban jelentek meg, ami azzal jár, hogy
ezeket a hangokat teljesen elnyomja a modern újságírás
állapotán kesergő nagy kórus. Mielőtt mindannyian
beállunk a média-kór hívei közé, tegyük
fel a kérdést: milyen kézzelfogható bizonyítékok
támasztják alá a feltételezést? Itt röviden
ismertetek két olyan adatforrást, amely kétségbe
vonja az alapkijelentések némelyikét: a háború
utáni időszakban a hírmédia politikai tudósításaira
kiható, nagyobb strukturális trendek aggregált mutatóit;
illetve a közvélemény-kutatások azon adatait, amelyek
az egyének hírmédiára fordított figyelmének
hatását tárják fel.
A híripar trendjei
A média-kór mellett szóló bizonyítékok vizsgálatánál különbséget kell tennünk a politikai kommunikáció gyártása, tartalma és hatásai között. Miközben a gyártási folyamat kétségkívül átalakult az elmúlt ötven év során, nem egyértelmű, hogy a változás hogyan hatott a tartalomra, az pedig még kevésbé világos, hogy e változás milyen hatást gyakorolt a nagyközönségre.A híripar valóban megváltozott a háború utáni korszak jelentős technikai, gazdasági-társadalmi és politikai fejlődésének hatására. Az 1950-es évek óta a nyomtatott sajtóban nőtt a tulajdon koncentrációja, és csökkent a független lapok száma. A média-kórról szóló elméletekben megjelenik a posztindusztriális társadalmakban eladott lapok példányszámának csökkenése miatti félelem, ám ennek a félelemnek nincs valós alapja. A 2. ábrából kiderül, hogy a háború után nőtt a televíziónézéssel töltött órák száma, miközben az OECD országokban a lapeladási mutatók stabilak maradtak. Az 1980-as években a Nyugat-Európa nagyobb részében állami monopóliumot élvező közszolgálati televíziózást egyre erősebb versenyre kényszerítették a gyorsan szaporodó, új, földfelszíni sugárzású, kábeles, műholdas és digitális televíziócsatornák. Az 1990-es évek közepe óta az internetes robbanás fenyegeti a televízió pozícióját, elsősorban Észak-Amerikában és Skandináviában.
E fejlemények összességükben azt eredményezik,
hogy az elérhető hírmédiumokban megtalálható
formák, szintek és közönségek fragmentálódtak
és változatossabbá váltak. A rendelkezésünkre
álló összehasonlító adatokból öt
folyamat rajzolódik ki. Ezek mind fontosak lehetnek a média-kór
elméletének strukturális folyományaira nézve.
Először is nőtt az össz-hírfogyasztás.
Az utóbbi három évtizedben szinte megkétszereződött
azon európaiak aránya, akik napi rendszerességgel olvasnak
hírlapot, miközben a tévéhíradót napi
rendszerességgel nézők aránya az 1970-es mintegy
50 százalékról 1999-re közel 75 százalékra
emelkedett. Az olyan társadalmi változások, mint az írni-olvasni
tudók, a tehetősebbek és a szabadidővel rendelkezők
arányának növekedése, valószínűleg
hozzájárultak ezekhez a fejleményekhez.
Másodszor, az OECD államokban működő híriparok szerkezete nagymértékben különbözik egymástól, és az is tény, hogy sok társadalomban a tévé nem feltétlenül váltotta fel a napilapokat mint fontos hírforrásokat. Gyakran általánosítunk az amerikai szakirodalom alapján, de más posztindusztriális társadalmakkal összehasonlítva az Egyesült Államokban rendkívül kevés napilapot és tévéhíradót fogyasztanak. Az olyan országokban, mint Svédország, Ausztria és Németország, sokkal több újságot olvasnak az emberek. Finnországban, Hollandiában és csekélyebb mértékben Nagy-Britanniában mind napilapokból, mind tévéhíradókból többet fogyasztanak.
Továbbá változatosabbak lettek a hírek formái és megjelenésük fórumai. Az 1960-as években a nézők általában a megszokott esti fő-híradókból és közéleti műsorokból értesültek a hírekről. Ma ezeket kiegészítik a 24 órás hírcsatornák, a televíziós magazinműsorok és talk show-k. A rádiók óránként mondják be a legfontosabb híreket, és számtalan internetes hírforrás is működik. Az internet-hozzáférés sok posztindusztriális társadalomban ugrásszerűen nőtt. Az 1990-es évek végén az európaiak körülbelül ötöde, az amerikaiak és skandinávok nagyjából fele használta az internetet. Amerikában és Európában a hírek letöltése az internet használatának egyik legelterjedtebb formája. Ezek a fejlemények azt eredményezik, hogy az emberek a korábbiaknál könnyebben, szinte véletlenszerűen is találkozhatnak a hírekkel. Részben ennek köszönhetően az utóbbi évtizedekben a hírfogyasztó közönség több társadalmi réteget foglal magában, mint korábban különösen a nyomtatott sajtó esetében. A standardizált koefficiensek eredményei azt mutatják, hogy az olvasói kör kibővült végzettség, nem és osztály szempontjából, miközben az olvasók korosztályi profilja nem változott.
Végül az új információs környezet nagyban bővítette a közügyekről való tájékozódás lehetőségeit a média különböző csatornáin, műsorain, megjelenési formáin és szintjein. Az 1970-es évek óta az OECD országok közszolgálati csatornáin megjelenő hír- és közéleti műsorok mennyisége több mint háromszorosára nőtt. Ebbe természetesen nem számolják bele az olyan új, kereskedelmi, 24 órában működő hírcsatornákat, mint a Sky vagy a CNN.
Kérdés, hogy a strukturális változások valóban rontottak-e a politikai újságírás hagyományos normáin. Sokan attól tartanak, hogy hosszú távon csökkenhet a kemény hírek, például a külpolitikáról, a belpolitikai ügyekről és a parlamenti vitákról szóló tudósítások súlya. Ezek helyét átveszik a lebutított hírek, amelyek inkább az információközlő szórakoztatás körébe tartoznak, és elsősorban a botrányokról, ismert személyiségekről és szexről szóló sztorikra koncentrálnak. A brit bulvárlapok, a német boulevard sajtó, valamint az amerikai helyi tévéhíradók sokban hasonlítanak egymásra. Annál azonban, hogy az 1980-as és 1990-es évek folyamatait a minőségi újságírás színvonalának feltartózhatatlan romlásaként értelmezzük, pontosabb, ha úgy fogalmazunk: a piac szintjei, formái és témái szerint sokszínűbbé vált. A puha hírek és az infotainment kétségkívül előretörtek a piac egyes szektoraiban, de közben a politikai eseményekre, a külpolitikára és a pénzügyi hírekre koncentráló minőségi újságírás könnyebben elérhetővé vált máshol. A C-Spanen sugárzott véget nem érő szenátusi viták ugyanúgy elérhetők, mint a Jerry Springer Show véget nem érő vitái a szexről és a magánkapcsolatokról. A Sunt ugyanazon az újságosstandon árulják, ahol az Economistot. A News.bbc.co.uk ugyanolyan könnyen hozzáférhető, mint az amszterdami pornográf oldalak.
A sokszínűbbé válás nem azt jelenti, hogy
az egész társadalmat fokozatosan elbutítják
a médiában tapasztalható folyamatok. Ha csak arra figyelünk,
milyen túlzásokba esik a piac bulvár-része, mennyi
szemetet hordanak össze az amerikai kábeltévés talk
show-k a maguk végtelen okoskodásával vagy az amerikai
helyi híradók véres sztorikon alapuló műsorpolitikájukkal
(if it bleeds it leads), elkerülik a figyelmünket az olyan drámai
változások, mint az a lehetőség, hogy élőben
nézhessük a törvényhozási vitákat vagy
a mozambiki árvízhez hasonló természeti katasztrófákat.
Nem beszélve az önkormányzati szolgáltatásokról
az interneten beszerezhető információkról. A sokszínűbbé
válás magában rejt egy másik veszélyt is:
az információáramlásból részesedők
és az abból kimaradók közötti szakadék
mélyülését. Viszont amint láttuk
az utóbbi negyedszázad során a hírek közönsége
nemcsak méretét tekintve nőt, de társadalmi összetétele
is sokszínűbb lett.
A hír-kultúra más feltételezett hosszú távú
változásait alátámasztó bizonyítékok
továbbra sem meggyőzőek. Szisztematikusabb adatokra lenne
szükségünk például annak megállapítására,
hogy valóban több-e a politikusokat negatívan kezelő
tudósítás a választások idején, vagy
hogy tényleg ellenségesebbé vált-e a kapcsolat az
újságírók és a kormányok között.
A rendelkezésre álló tanulmányok azonban azt sugallják,
hogy a politikai újságírás egyes országokban
megfigyelt változásai nem a posztindusztriális társadalmakra
általánosan jellemző folyamatokat példázzák,
hanem sokszor erősen függenek az adott országra jellemző
körülményektől (Esser é.n.). A huszonegy ország
hír-kultúráját az újságírókkal
készült kérdőíves felmérés alapján
összehasonlító legátfogóbb kutatás például
szinte semmilyen konszenzust nem talált a szakmai szerepek, etikai
értékek
és újságírói normák terén (Weaver
1998).9 Ez
arra vall, hogy nincs szó az újságírás
egyetlen domináns, az amerikai normákon alapuló modelljének
kialakulásáról. Inkább jelentős változatosság
tapasztalható világszerte. Ugyanígy bár erre
a kérdésre nem tudok részletesen kitérni írásomban
kétségtelen az is, hogy a politikai kampányokat
átalakította a híripar sokszínűbbé
válása, illetve a politikai marketing technikáinak széleskörű
alkalmazása. Nem arról van szó, hogy a különböző
országok egy-az-egyben importálták az amerikai kampányok
gyakorlatát. Inkább az történik, hogy az Izraelhez,
Argentínához vagy Nagy-Britanniához hasonló államok
a jelek szerint nagyobb figyelmet fordítanak a formális
visszajelző-mechanizmusokra,
a közvélemény-kutatásokra és a fókuszcsoportokra,
és egyre nagyobb szerepet tulajdonítanak a marketing és
PR területéről érkező kampány-szakembereknek.
Az összehasonlító felmérések azt mutatják,
hogy a bevásárló modellben (shopping model)
a pártok azokat a technikákat veszik át, amelyek saját
környezetükhöz megfelelőnek tűnnek, de ezekkel csak
kiegészítik a választási küzdelem régebbi
formáit, nem vetik el azokat (Plassner et al. 1999). Még Amerikában
is őrzik a szavazókkal fenntartott közvetlen érintkezés
hagyományos formáit. Például New Hampshire-ben,
ahol a weboldalakhoz hasonló újabb kampány-kommunikációs
formák együtt élnek az érintkezés hagyományos
formáival.
Ha az új technikák jobban kötik a pártokat és a választók számára fontos témákhoz, akkor ahelyett, hogy kárhoztatnánk a spin doctorkodás fekete művészetét a politikai kommunikáció professzionalizálódását felfoghatjuk úgy is, mint a demokratikus folyamat kiszélesítését. A legfontosabb kérdés nem a marketing-technika mint olyan mind gyakoribb alkalmazása, amit senki nem vitat, hanem az, hogy milyen hatással van mindez a politikusokra és a szavazókra.10
Az állampolgári aktivitásra gyakorolt hatás
Ezzel eljutottunk a vita központi kérdéséhez: van-e szilárd bizonyíték arra, hogy a politikai kommunikációban bekövetkezett változások szerepet játszottak az állampolgárok politikától való távolmaradásához? A média-kór elméletei azt állítják, hogy a médiában megjelenő hírek fogyasztása nem kedvez a politikai tanulásnak, kikezdi a politikai vezetőkbe és kormányokba vetett bizalmat, valamint akadályozza a politikai mozgósítást. Az elmélet hívei szerint mindez azt eredményezi, hogy az aktív demokratikus állampolgárság intézménye hanyatlásnak indult. E rövid írás keretei nem engedik meg, hogy a bizonyítékok széles körét tárgyaljam, de más munkáimban (Norris 2000) kimutattam, hogy egész sor európai és amerikai felmérés szolgál bizonyítékokkal a fenti állítások hitelességét megkérdőjelezők számára.
Az elemzés eredményei azt mutatják, hogy a média-kór hipotézisével ellentétben a hírmédia használata pozitívan viszonyul a politikai tudás, bizalom és mozgósítás mutatóinak egész sorához. Azok az emberek, akik több tévéhíradót néznek, több újságot olvasnak, szörfölnek a neten, illetve odafigyelnek a kampányokra, következetesen nagyobb tudással rendelkeznek, jobban bíznak a kormányukban és hajlamosabbak részt venni a politikában. Ez a kapcsolat szignifikáns marad még akkor is, ha egész sor kontroll változót vezetünk be a többváltozós regressziós modellekbe. Az eredmények megerősítik, hogy az újságokra, országos tévéhíradókra és az interneten megjelenő kampányhírekre fordított figyelem szignifikáns összefüggést mutat a kampány-aktivitással, még akkor is, ha bevezetik a társadalmi háttér kontroll változóját. Hasonlóan pozitív kapcsolatot mutat Európa és az Egyesült Államok az állampolgári tudás és a politikai bizalom többdimenziós indikátorának használatakor.11
Egyáltalán nem beszélhetünk tehát amerikai sajátosságról, hiszen az összefüggés mind Európában, mind az Egyesült Államokban kimutatható. Az eltérő adathalmazokat, más országokat, az utóbbi fél évszázad különböző időszakaszait vizsgáló ismételt felmérések megerősítik a pozitív összefüggést, még akkor is, ha bevezetik a hírek közönségét jellemző tényezők, például az iskolai végzettség vagy az előzetes politikai érdeklődés kontroll változóit. A bizonyítékok azt sugallják, hogy az emberek nem egyszerű passzivitással reagálnak a nekik címzett politikai kommunikációra, mint valami naív inger-reakció modellben, hanem kritikusan és aktívan vizsgálják meg, vetik el, illetve értelmezik a rendelkezésre álló információkat. A magasabb iskolai végzettségű és közügyekben jártasabb emberek képesek felhasználni a hírforrások és párt-üzenetek összetettebb skáláját arra, hogy megtalálják a gyakorlati politikai választásokhoz szükséges információkat. A felmérések azt bizonyították, hogy Amerikában és Európában a hírekre fordított figyelem nem függ össze az állampolgári passzivitással.Következtetések: Angyali kör?
Miért kell pozitív összefüggést találnunk az állampolgári aktivitás és a hírmédiára fordított figyelem között? Három lehetséges válasz kínálkozik a kérdésre, amelyet itt nem lehet végleg lezárni. Az egyik értelmezés a szelekciós hatásokra épül. Eszerint természetes, hogy azok, akik eleve (bármilyen okból) a leginkább hajlamosak a politikai részvételre, nagyobb érdeklődést mutatnak a hírekben közvetített közügyek iránt. Ezért az ok-okozati összefüggés egyirányú lehet, a már meglévő attitűdöktől vezethet a médiában megjelenő hírek felhasználásához. Ez a nézet összeegyeztethető a médiahasználat és élményszerzés-modell (uses and gratifications) irodalmával, amely szerint a médiafogyasztási szokások a közönség előzetesen meglévő hajlamait tükrözik: a focit szerető emberek a sporteredményeket keresik, a wall streeti befektetők a gazdasági oldalakra lapoznak, míg azok, akiket érdekel a politika, a kormányról és politikájáról szóló szerkesztőségi cikkeket, publicisztikákat fogják elolvasni (Blumler & Katz 1974). Ha azonban egy tisztán egyirányú szelekciós hatást feltételezünk, abból az is következne, hogy hiába fordítunk ismételten figyelmet a közügyekről szóló hírekre, semmit nem tanulunk róluk. Márpedig ez eleve értelmetlen gondolat.
A másik értelmezés a média hatását
tételezi fel. Eszerint a közügyek (bármilyen okból
történő) követése a sajtóban vagy a televízióban
várhatóan fokozza érdeklődésünket és
tudásunkat a kormányról és a politikáról.
Márpedig ez elősegíti a politikai részvételt.
Minél többet olvasunk vagy látunk, annál többet
tanulunk. A hírfogyasztási szokásokat sok tényező
befolyásolhatja: a szabadidős szokások, a műsorok
időpontja. Például az emberek megnézhetik a híradót
azért, mert az egy népszerű vígjáték-sorozat
után következik, vagy meghallgathatják a híreket,
mert a rádióadók két zeneszám közé
ékelik be a hírperceket, vagy elolvashatják a politikai
tudósításokat, mert előfizetnek egy újságra.
Ez a nézet szintén egyirányú ok-okozati összefüggést
feltételez, csak ebben az esetben a már meglévő
hírfogyasztási szokásokból kiindulva jutunk el a
politikai attitűdökig.
Mindkét nézet logikus értelmezést kínálhat
a megállapított összefüggésekhez. Mindkettő
lehet igaz. Senki nem tudja megállapítani az ok-okozatiság
irányát az egy adott időpontban végzett keresztmetszeti
közvéleménykutatásokból.
Ésszerűbb és meggyőzőbb megoldásnak
tűnik azonban, ha kétirányú, interaktív folyamatot,
vagyis egy angyali kört tételezünk fel. Hosszú távon,
a családi vagy munkahelyi szocializációs folyamathoz hasonló
ismétlődő hatások alatt valóban létrejöhet
egy olyan angyali kör, amelyben a média hírei
és a pártok kampányai aktivitásra ösztönzik
az embereket. Azok figyelnek oda a legjobban a politikai hírekre,
akiket
a legjobban érdekel a téma, és akik a legtöbbet tudnak
róla. A közügyekről (a jelöltek és pártok
politikai álláspontjairól, az ország előtt
álló társadalmi és gazdasági problémák
súlyosságáról) való komolyabb tájékozódás
csökkenti a további állampolgári aktivitás
korlátait. Ebben az értelmezésben tehát a megerősítés
a demokratikus részvételnek kedvező irányba tereli
a dolgokat.
Ugyanakkor a médiának jóval kevésbé áll
hatalmában megerősíteni a közönyösök
passzivitását. Ez annak tulajdonítható, hogy
mivel bárki könnyen hozzáférhet a jelenleg elérhető
számtalan tájékozódási alternatívához
és legalább minimális mértékben érdeklődik
a politika iránt amikor ez a csoport találkozik a
politikáról
és közügyekről szóló hírekkel,
tagjainak habitusa azt valószínűsíti, hogy inkább
átlapozzák a politikai oldalakat, kikapcsolják a tévét,
vagy másik weboldalt keresnek maguknak. Ha a közönyös
állampolgárok mégis megnézik a híreket, valószínűleg
kevésbé fognak odafigyelni rájuk. Ha pedig mégis
odafigyelnek, nagyobb a valószínűsége annak, hogy
nem bíznak a médiában mint információ-forrásban.
Ha valaki ismételten figyelmen kívül hagyja a politikai
üzeneteket,
akkor mintegy beoltja magát a lehetséges hatásuk ellen.
Ezt az elméletet nem lehet meggyőzően bizonyítani
a rendelkezésre álló keresztmetszeti közvélemény-kutatási
adatokkal, mint ahogy a média-kór elméletei sem igazolhatóak
ugyanezen adatokkal, de hihető és összefüggő
magyarázatot ad a tanulmányom tárgyául választott
kérdések egy részére.
A média-kórról szóló állítások
módszertanilag hibás alapokra épülnek, ezért
a legjobb esetben nem bizonyítottak, a legrosszabb esetben hamisak.
Ezért
túl gyakran hibáztatjuk az üzenet hordozóját
a politikai élet mélyebben gyökerező bajaiért.
Pedig fontos lenne tisztában lenni ezekkel a kérdésekkel,
és nemcsak azért, mert a tudásunk bővítésének
érdekében meg kell értenünk az állampolgári
közönyösség valódi okait, hanem azért is,
mert a helyes diagnózisból sok fontos következtetést
vonhatunk le, amikor a politikai megoldásokat keressük. Különösen
fontos mindez a fiatal demokráciákban, amelyek a diktatúra
utáni átmenet részeként próbálják
megerősíteni a szabad sajtó intézményét.
Az üzenet hordozójának hibáztatása mélyen
konzervatív stratégiának bizonyulhat, és megakadályozhatja
a hatékony intézményi reformokat, különösen
azokban a kultúrákban, amelyekben fontosnak tartják, hogy
a sajtót ne az állam szabályozza.
Írásom nem azt állítja, hogy minden a lehető
legnagyobb rendben van a lehetséges politikai világok
legjobbikában.
Ha nem is működésképtelenek, de a képviseleti
demokrácia alapintézményei tele vannak mélyen gyökerező
hibákkal; nem szeretnék panglossi nézetet képviselni.
Érvelésem lényege, hogy sok hiba vezethető vissza
mélyen rejlő szerkezeti okokra, legyen szó akár
a dollár-áradatról és az életképes
harmadik pártok hiányáról az amerikai választásokon,
akár a korrupció és visszaélések tengeréről
Oroszországban, akár az átláthatóság
és számonkérhetőség hiányáról
Brüsszelben. Ha felhagynánk végre a média és
a politikai újságírás hibáztatásával
és magukra a problémákra figyelnénk, talán
könnyebben találnánk hatásos megoldásokat.
Irodalom
Achille, Y. & Bueno, J. I. (1994): Les televisions publiques en
quête
davenir. Grenoble: Presses Universitaires.
Ansolabehere, Stephen & Iyengar, Shanto (1995): Going Negative:
How Political
Advertisments Shrink and Polarize the Electorate. New York: Free
Press.
Baker, William F. & Dessart, George (1998): Down the Tube. New
York: Basic
Books.
Becker, Lee & Whitney, Charles D. (1980): Effects of Media
Dependencies:
Audience Assessment of Government. Communication Research. 7(1):
95120.
Becker, Lee & Sobowale, Idowu A. & Casey, William Jr.:
Newspaper
and Television Dependencies (1979): Effects on Evaluations of Public
Officials.
Journal of Broadcasting. 23(4): 46575.
Bennett, Stephen Earl & Rhine, Staci L. & Flickinger, Richard
S. &
Bennett, Linda L.M. (1999): Videomalaise Revisited:
Reconsidering the
relation between the publics view of the media and trust in
government.
The Harvard International Journal of Press/Politics 4(4):
823.
Blumler, Jay G. & Katz, Elihu (eds., 1974): The Uses of Mass
Communications:
Current Perspectives on Gratifications Research. Beverly Hills, CA:
Sage.
Blumler G., Jay & Gurevitch, Michael (1995): The Crisis of Public
Communication.
London: Longman.
Blumler G., Jay & Gurevitch, Michael (1999): Elections, the
Media
and the Modern Publicity Process. In Ferguson, M. (ed.): Public
Communication:
The New Imperatives. London: Sage.
Blumler G., Jay & Gurevitch, Michael (1997): Origins of the
Crisis
of Communication for Citizenship. Political Communication.
14(4): 395404.
Bowler, Shaun & Farrell, David (1992): Electoral Strategies and
Political
Marketing. New York: St. Martins Press.
Butler, David & Ranney, Austin (1992): Electioneering. Oxford:
Clarendon
Press.
Cappella, Joseph N. & Jamieson, Kathleen H. (1996): News
Frames, Political
Cynicism and Media Cynicism. In Kathleen Hall Jamieson. (ed.,
1997): The
Media and Politics, The Annals of the American Academy of Political
and Social
Science. Volume 546; Spiral of Cynicism: The Press and the Public
Good. New
York: Oxford University Press.
Cass, Frank & Andersen Svein S. & Eliassen, Kjell A. (1996):
The European
Union: How Democratic is It? London: Sage.
Crozier, Michael & Huntington, Samuel P. & Watanuki, Joji
(1975): The
Crisis of Democracy. New York: New York University Press.
Curran, James & Seaton, Jean (1991): Power Without Responsibility.
The Press
and Broadcasting in Britain. London: Routledge.
Curtice, John & Shmitt-Beck, Rudiger & Schrott, Peter (1998):
Do
the Media Matter? Paper presented at the Annual Meeting of the
Mid-West
Political Science Association, Chicago.
Dahlgren, Peter & Sparks, Colin (1995): Communication and
Citizenship. London:
Routledge.
Dahlgren, Peter & Sparks, Colin (1995): Television and the Public
Sphere.
London: Sage.
Dautrich, Kenneth & Hartley Thomas H. (é.n.): How the News Media
Fail American Voters: Causes, Consequences and Remedies. New York:
Columbia
University Press.
Entman, Entman (1989): Democracy without Citizens: Media and the Decay
of American
Politics. Oxford: Oxford University Press.
Esser, Frank (é.n.): Tabloidization of News: A Comparative
Analysis
of Anglo-American and German Press Journalism. European Journal
of Communication.
14(3): 291324.
Fallows, James (1996): Breaking the News. New York: Pantheon
Books.
Franklin, Bob (1994): Packaging Politics. London: Edward Arnold.
Gabler, Neil (1998): Life the Movie. New York: Alfred A. Knopf.
Habermas, Jürgen (1984): The Theory of Communicative Action. London:
Heinemann.
Habermas, Jürgen (1998): The Structural Transformation of the Public
Sphere.
Cambridge, MA: MIT Press.
Hachten, William A. (1998): The Troubles of Journalism. Mahwah, NJ:
Lawrence
Erlbaum.
Hall Jamieson (1996): The Annals of the American Academy of Political
and Social
Science. Volume 546.
Hart, Roderick (1994): Seducing America. New York & Oxford
University Press;
Hart, Roderick (1996): Easy Citizenship: Televisions
Curious Legacy.
In Jamieson, Kathleen Hall (ed.): The Media and Politics. The Annals
of the
American Academy of Political and Social Science. Volume 546.
Hayward, Jack (1995): The Crisis of Representation in Europe. London:
Frank
Cass.
Hill, Kevin A. & Hughes, John E. Hughes (1998): Cyberpolitics. New
York:
Rowman and Littlefield.
Holtz-Bacha, Christina (1990): Videomalaise Revisited: Media
Exposure
and Political Alienation in West Germany. European Journal of
Communication.
5: 7385.
Jamieson, Kathleen H. (1992): Dirty Politics. Oxford: Oxford
University Press.
Jamieson, Kathleen H. (1984): Packaging the Presidency: A History and
Criticism
of Presidential Advertising. New York: Oxford University Press.
Jones, Nicholas (1995): Soundbites and Spin Doctors. London:
Cassell.
Johnson-Cartee, Karen S. & Copeland, Gary A. (1991): Negative
Political
Advertising: Coming of Age. Hillsdale, NJ: Erlbaum.
Kaase, Max (2000): Germany. In Gunther, Richard &
Mughan, Anthony
(eds.): Democracy and the Media: A Comparative Perspective, New York:
Cambridge
University Press.
Kovach, Bill & Rosenstiel, Tom (1999): Warp Speed. New York: The
Century
Foundation Press.
Lang, Kurt & Lang, Gladys (1966): The Mass Media and
Voting.
In Berelson, Bernard & M, Janowitz (eds.): Reader in Public
Opinion and
Communication. New York Free Press.
Ladd, Everett Carl & Bowman, Karlyn H. (1998): Whats Wrong?
A Survey
of American Satisfaction and Complaint. Washington, DC: AEI
Press.
Lee Kaid, Lynda & Holtz-Bacha, Christina (1995): Political
Advertising in
Western Democracies. Thousand Oaks, CA: Sage.
Lowery, Shearon A. &. DeFleur, Melvin L. (1995): Milestones in
Mass Communication
Research. New York: Longman.
Lull, James & Hinerman, Stephen (1997): Media Scandals. Oxford:
Polity Press.
McLeod, Jack & Brown, Jane D. & Becker, Lee B. & Ziemke
Dean A.
(1977): Decline and fall at the White House: A Longitudinal
Analysis of
Communication Effects. Communication Research. 4:322.
Miller, Arthur & Goldenberg, Edie H. & Erbring, Lutz (1979):
Set-type
Politics: The Impact of Newspapers on Public Confidence.
American Political
Science Review. 73: 6784.
Murdock, Graham & Golding, Peter (1989): Information Poverty
and Political
Inequality: Citizenship in the Age of Privatised Communications.
Journal
of Communication. 39: 180193.
Negrine, Ralph & Papathanassoloulos, Stylianos (1996): The
Americanization
of Political Communication: A Critique. The Harvard
International Journal
of Press/Politics. 1(2): 4562.
Newton, Kenneth (1997): Politics and the News Media:
Mobilisation or Videomalaise?
In Jowell, Roger & Curitce, John & Park, Alison & Thomson,
Katarina
& Brook, Lindsay (eds.): British Social Attitudes: the 14th
Report, 1997/8,
Aldershot: Ashgate.
Newton, Kenneth (1999): Mass Media Effects: Mobilization or
Media Malaise?
British Journal of Political Science. 29: 577599.
Norris, Pippa (1996): Does Television Erode Social Capital? A
Reply to
Putnam. P.S.: Political Science and Politics XXIX (3).
Norris, Pippa (1997): Electoral Change since 1945. Oxford:
Blackwell.
Norris, Pippa (1997): Political Communications. In
Dunleavy, Patrick
& Gamble, Andrew & Holliday, Ian & Peele, Gillian (eds.):
Developments
in British Politics 5. Basingtoke: Macmillan.
Norris, Pippa (ed., 1999) Critical Citizens: Global Support for
Democratic Governance.
Oxford: Oxford University Press.
Pippa Norris (2000): Television and Civic Malaise. In
Susan J. Pharr
& Robert D. Putnam (eds.): Whats Troubling the Trilateral
Democracies.
Princeton, NJ: Princeton University Press.
Norris, Pippa & Curitce, John & Sanders, David & Scammell,
Margaret
& Semetko, Holli (ed., 1999): On Message. London: Sage.
Nye, Joseph Jr; Zelikow, Philip; King, David (1997): Why People
Dont Trust
Government. Cambridge, MA: Harvard University Press.
Owen, Diane & Davis, Richard (1998): New Media and American
Politics. New
York & Oxford University Press.
Patterson, Thomas E. (1993): Out of Order. New York. Vintage.
Patterson, Thomas E. (1996): Bad News, Bad Governance. In
Kathleen
Hall Jamieson (ed.): The Media and Politics. The Annals of the
American Academy
of Political and Social Science. Volume 546.
Pfetsch, Barbara (1996): Convergence through privatization?
Changing Media
Environments and Televised politics in Germany. European Journal
of Communication.
8(3): 42550.
Pharr, Susan J. & Putnam Robert D. (eds., 2000): Disaffected
Democrats:
Whats Troubling the Trilateral Countries. Princeton, NJ:
Princeton University
Press.
Plassner, Fritz & Scheucher, Christian & Senft, Christian
(1999): Is
There a European Style of Political Marketing? In Bruce I.
Newman (ed.):
The Handbook of Political Marketing. Thousand Oaks, CA: Sage.
Postman, Neil (1985): Entertaining Ourselves to Death. New York
Viking.
Putnam, Robert (1995): Tuning In, Tuning Out: The Strange
Disappearance
of Social Capital in America. PS: Political Science and
Politics. 28.
December, 66483.
Putnam, Robert D. (2000): Bowling Alone. New York: Simon &
Schuster.
Robinson, Michael (1976): Public Affairs Television and the
Growth of
Political Malaise: The Case of the Selling of the
President.
American Political Science Review. 70(3): 40932. 425.
Robinson, Michael J. & Sheehan, Margaret A. (1983): Over the Wire
and on
TV: CBS and UPI in Campaign 80. New York: Russell Sage
Foundation.
Rosenbaum, Martin (1997): From Soapbox to Soundbite: Party Political
Campaigning
since 1945. London: Macmillan.
Sabato, Sabato (1988): Feeding Frenzy: How Attack Journalism has
Transformed
American Politics. New York: Free Press.
Siune, Karen (1998): Is Broadcasting Policy Becoming
Redundant?
In K. Brants, J. Hermes & Lizbet van Zoonen (eds.): The Media in
Question.
London: Sage.
Schudson, Michael (1995): The Power of News. Cambridge, MA: Harvard
University
Press.
Schulz, Winfried (1997): Changes of Mass Media and the Public
Sphere.
Javnost The Public. 4(2): 5790.
Starker, Steven (1991): Evil Empires: Crusading Against the Mass
Media. London:
Transaction.
Striking the Balance. Audience Interests, Business Pressures and
Journalists
Values (1999). Washington, DC: The Pew Research Center for the People
&
the Press.
Swanson, David & Mancini, Paolo (1996): Politics, Media and Modern
Democracy.
New York: Praeger.
Weaver, David H. (1998): The Global Journalist: News People Around the
World.
Cresskill, NJ: Hampton Press. 4667.
Weymouth, Tony & Lamizet, Bernard (1996): Markets and Myths:
Forces for
Change in European Media. London: Longman.
Weymouth, Tony & Lamizet, Bernard (1998): Media Change and
the Political
Effects of Television: Americanization of the Political Culture?
Communications.
23(4):527543.
Weymouth, Tony & Lamizet, Bernard (1999): Striking the Balance:
Audience
Interests, Business Pressures and Journalists Values.
Washington, DC:
The Pew Research Center for the People & the Press.
A Médiakutató szerkesztősége publikációs pályázatot hirdet a következő témákban:
2024
Április "A történelem olyan, mint egy szappanopera." Mátay Mónikával Jamriskó Tamás beszélget.
Március A videójáték ma már nem egy szubkulturális jelenség – Pintér Róbert médiakutató
2022
A Médiakutató Alapítvány fő tevékenységeként immár 24. éve adja ki a Médiakutató folyóiratot. A lap rendszeresen közöl szaktanulmányokat a médiajog,
a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről, számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben.
Minden nyomtatásban megjelent tanulmány elérhető honlapunkon (www.mediakutato.hu) is. A szerkesztőség díjazás nélkül, társadalmi munkában dolgozik.
Amennyiben fontosnak tartod a Médiakutató fennmaradását, kérjük, támogasd munkánkat!
A szerkesztőség
Adószámunk: 18687941-2-43
„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés
Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró
Magyar Kommunikációtudományi Társaság
Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette)