Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2001 tél – Közszolgálat rovat

Bajomi-Lázár Péter

BBC vagy RAI? A közszolgálati média jövője

A közszolgálati média jövője

A magyarországi közszolgálati televíziók alacsony nézettsége és finanszírozási nezhézségei felvetik a kérdést, hogyan kellene ezeket az intézményeket megreformálni. A Sajtószabadság Központ és a Független Médiaközpont nyilvános beszélgetést rendezett, amelyen a vitavezető Bajomi-Lázár Péter arról faggatatta a meghívott szakembereket, ők hogyan alakítanák át a közmédiát. A 2001. október 30-án tartott beszélgetésen részt vett Győrffy Miklós, a Kodolányi János Főiskola Kommunikáció Tanszékének vezetője, Pekár István, a Duna Televízió elnöke és Tímár János, az Országos Rádió és Televízió testület SZDSZ által jelölt tagja. A vitához hozzászólt Zöldi László sajtókutató, Soós Tibor médiajogász, Szente Péter, a BBC nyugalmazott munkatársa, Bayer Judit médiajogász, Marsovszky Magdaléna kultúrakutató és Kováts Ildikó médiakutató.

Bajomi-Lázár Péter: Köszöntöm vendégeinket. Mai beszélgetésünknek azért adtuk a „BBC vagy RAI? A közszolgálati média jövője” címet, mert úgy láttuk, Nyugat-Európában a közszolgálati média hétköznapi gyakorlatának két alternatívája látszik kikristályosodni: az egyik a politikai kérdésekben pártatlan és kereskedelmi hirdetéseket nem sugárzó angol BBC-é, a másik a politikai erők között felosztott és kommersz műsorokat sugárzó olasz RAI-é. Nem kérdés, hogy melyik modell áll közelebb a közszolgálatiság ideáljához, és az sem, hogy a magyar köztévé melyik modell felé halad.
A köztévé válságáról Nyugat-Európában azóta beszélnek, amióta megjelentek a kereskedelmi televíziók, és elcsábították a köztévék nézőit, megingatták az előfizetési díj legitimitását. E válsággal foglalkozó kutatók a közmédia jövőjének három elméleti forgatókönyvét szokták felvázolni. Az egyik szerint a kereskedelmi tévék közönségsikere azt jelzi, hogy közszolgálati médiára nincs szükség, ezért ezeket az intézményeket be kell zárni. Egy másik álláspont hívei úgy érvelnek, hogy éppen a kereskedelmi médiumok sikere miatt kell még nagyobb támogatást nyújtani a hagyományokat ápoló és alternatív értékeket felmutató közmédiának. A harmadik felfogás szerint közszolgálati médiára nincs szükség, de közszolgálati műsorokra szükség van. Ezek gyártását valamilyen műsorszolgáltatási alap finanszírozná, ugyanakkor meg lehetne takarítani az infrastruktúrájukra fordított kiadásokat. Szóval: mi a teendő a közszolgálati médiával?

Győrffy Miklós: Péter három lehetséges forgatókönyvet vázolt föl. Én egy negyediket szeretnék hozzátenni. Sem arra nem látok esélyt, hogy megszűnjön a közszolgálati televízió, sem arra, hogy valamelyik kereskedelmi televízió vegye át a közszolgálati műsorokat. És arra sem látok lehetőséget, hogy a köztelevíziózás BBC-szerű útja valósuljon meg Magyarországon. Ezért mondtam a negyediket: elképzelhetőnek tartom, hogy egy magán közszolgálati televízió jöjjön létre.
Ma a köztévé az adófizetők pénzéből működik, de van egy közbenső, újraosztó szervezet, az állam. Akárhogy is nézzük, az elmúlt tizenegy évben ez a mindenkori magyar kormány volt. Nagyjából egyformán működött ez az Antall-kormány, a Boros-kormány, a Horn-kormány és az Orbán-kormány idején. Hangsúlyozom: nagyjából, mert az egyik elegánsabban, finomabban, kevésbé arcátlanul, de tulajdonképpen ugyanolyan intenzitással és vehemenciával próbálta a befolyást megszerezni, mint a másik. Ki kell venni az állam kezéből, ki kell venni a mindenkori kormány kezéből a köztévét, és semmiképpen nem szabad a kereskedők kezébe adni. A megoldás talán az volna – ez a negyedik forgatókönyv –, ha volnának olyan pénzes csoportok Magyarországon, amelyek részvénytársaságot hoznának létre, és a banki kamatokból működtetnének egy ilyen televíziót.

Tímár János: Én a saját véleményemet fogom most elmondani, az alapján, amit az elmúlt tíz évben és ezen belül az ORTT-s tevékenységem során tapasztaltam. Nekem nincs e pillanatban forgatókönyvem arról, hogy mi történjen. Az 1996-ban elfogadott médiatörvény az adott pillanatban a társadalom, a politika reakciója volt a kialakult helyzetre, arra, hogyan lehet egy monolit média helyén egy olyan médiapiacot fölépíteni, ahol több kereskedelmi és közszolgálati szereplő működik. Körülbelül most van az, amikor először érdemes feldolgozni a médiatörvény eddigi tapasztalatait. És meg kell vizsgálni azt, hogy mi az, ami ebből működőképes, és mi az, ami nem.
A törvény olyan rendszert próbált felépíteni, amelyben a közmédia egyben piaci szereplő, a kereskedelmi média pedig közszolgálati szereplő is. Teljesen egyértelműen fogalmazott a törvény, amikor azt mondta, hogy aki a kereskedelmi szférában részt vesz, az reklámozhat, ilyen módon a reklámpiaci verseny részesévé válik. Ugyanakkor a pályázó országos kereskedelmi televízióknak is közszolgálati műsorokat kellett vállalniuk. Az első kérdés az, hogy ez ma mennyire, hogyan működik. Valóban szereplő-e a kereskedelmi piacon a közszolgálati televízió? Most már tudjuk, hogy lényegében nem az: hihetetlenül lecsökkentek a Magyar Televízió reklámbevételei a korábbi időszakhoz képest. Nagyon fontos lenne azt megnézni, hogy mi az, amiért a Magyar Televízió nem tud a reklámpiaci verseny részesévé válni. Túlságosan könnyen mondják azt, hogy ez egyszerű kérdés: a közmédia ne reklámozzon. Persze lehet ezt mondani, de akkor gondoskodnunk kell a megfelelő ellensúlyokról is.
A másik, ugyanehhez kapcsolódó kérdés: sokszor elhangzik az az észrevétel, hogy nagyon pontatlan megfogalmazások vannak a törvényben arról, mi a közszolgálat. Hogy milyen egyszerű lenne, ha ezt megfogalmazná a törvény, és akkor mindenki tudná, hogy mihez igazítsa a saját imidzsét. Ez az, amin nem kellene változtatni a médiatörvényben, ezt nem kell pontosabban definiálni. Azzal viszont szembe kell nézni, hogy a kereskedelmi televíziók megjelenésével alapvetően változott meg a közszolgálatról alkotott elképzelésünk.
Miklós azt mondta, jó lenne kivenni a mindenkori kormány kezéből a köztévét. Kétséges, hogy a kormány valaha is megtenné-e ezt. 1992-ben Szilágyi Sándor írt a Magyar Narancsban egy cikket a közszolgálati médiáról. Azt írta le, hogy a közszolgálati médiát azért szeretik a politikusok, mert ingyen lehet benne szerepelni. Ez az elem ebben a rendszerben sem szűnt meg. Ezért kevésbé érzem reálisnak, hogy a politika kivonuljon. A kérdés inkább az, hogy melyek azok a mechanizmusok, amelyek mentén ezt a helyzetet kezelni lehet.
És egy zárógondolat, visszakapcsolódva a kialakult rendszer kérdéséhez. Tartható-e az a rendszer, hogy egy profitorientált kereskedelmi televíziónak, amely egy ekkora piacon akar megélni, 40 százalékban közszolgálati műsort kelljen sugároznia? Az egyik könyvben az a definíció áll, hogy közszolgálati tévé az, amelyiknek nincs nézettsége. Ezeket a kérdéseket kellene előbb átgondolni, és ezután lehet megfogalmazni a lehetséges forgatókönyveket.

Pekár István: Ha a közszolgálati médiumok kerülnek szóba, akkor általában elhangzik, hogy válságtünetek mutatkoznak a környezetükben, és ezek részben a médiatörvényre vezethetők vissza. A rendszerváltozás után minden területen elkezdték összeollózni Európa különböző államainak törvénykönyveiből azokat a részeket, amelyet a legjobbaknak tartottak. Így volt ez a médiatörvénnyel is. A médiatörvényt nagyon sokan teljes egészében rossznak tartják. Én úgy gondolom, nem teljes egészében rossz, de valóban nagyon sok rossz eleme van. Ezek közé tartozik például az, hogy a közszolgálati televíziókat fél-piaci környezetbe helyezte. Reklámozási lehetőségük van, ugyanakkor korlátozza is ezt a reklámozási lehetőséget. Például a filmeket nem szakíthatják meg reklámmal.
Amikor a kereskedelmi televíziók megalakultak, a Magyar Televízió hatalmas, 35 milliárdos költségvetéssel rendelkezett, roppant, megrendíthetetlen birodalommal bírt. És úgy gondolta, hogy a kereskedelmi televíziózás eszközeivel veszi fel a versenyt a kereskedelmi televíziókkal. Néhány hónapig, talán még évekig úgy látszott, hogy ez a rendszer működik. Aztán egyszer csak megjelentek a reklámkorlátozásból fakadó problémák, a Magyar Televízió pedig képtelen volt a költekezését visszafogni. És eljött az a pillanat, amikor nem tudott önállóan megélni. Bizonyos ingatlanjait eladta, hogy azokból fedezze a köztartozásait. Ez a spirál mindjobban bepörgött, és az MTV egyre kiszolgáltatottabbá vált. A Duna Televíziót ez – hála Istennek – elkerülte, és részben ez is a médiatörvénynek köszönhető.
Nekünk az a gondunk, hogy jelentősen kevesebb pénzből próbálunk fenntartani egy olyan csatornát, amelyik naponta 18–20 órányi műsort sugároz – ugyanannyit, mint a kereskedelmi csatornák vagy a Magyar Televízió első csatornája. Hétmilliárdos költségvetésünk van, ebben benne vannak természetesen a sugárzási díjak is. A kereskedelmi televíziók 16–18 milliárd forintból gazdálkodnak, a Magyar Televízió pedig 22 milliárdból. Tehát mondhatni, hogy közel harmadannyi pénzből kell fenntartanunk ezt a csatornát, miközben európai színvonalú műsort csinálunk. Gondot jelent nekünk az is, hogy amikor minket a Magyarok Világszövetsége ajánlásával 1992-ben létrehoztak, akkor az alapító okiratainkban úgy fogalmazták meg a mi feladatkörünket, hogy a Duna Televízió műsorát elsősorban a határon túl élő magyarok számára készíti. Ez magában rejti azokat a pluszköltségeket, amiket egy Magyarországon sugárzó televíziónak nem kell felvállalnia. A határon túli forgatás többe kerül, mint az itthoni. A hírműsorainkhoz is sokkal alaposabb háttérműsor-rendszert kell létrehozni, hiszen egy Norvégiában vagy akár csak Erdélyben élő ember nem érti azokat a társadalmi, gazdasági, politikai folyamatokat, amelyek Magyarországon vannak, miközben a híradók csak negyven-ötven másodpercben foglalkoznak egy-egy témával. Ehhez nekünk különböző heti és havi magazinműsorok kellenek, amelyek megvilágítják a hátteret is. Ráadásul a hétmilliárd forintos költségvetés 1996 óta alig változott. Ennek az összegnek az alapját ugyanis a médiatörvény úgy határozta meg, hogy a Duna Televízió a készülék üzemben tartási díjak 24 százalékából gazdálkodik, ehhez jön a készülékhasználati díjat nem fizető nyugdíjasok után járó állami támogatás, valamint a költségvetés kifizeti az Antenna Hungáriának járó sugárzási díjat.

Győrffy Miklós: Mennyi jut nektek évente ebből a készülékhasználati díjból?

Pekár István: 3,5 milliárd. De körülbelül 68 százalékosra becsülik azoknak az arányát, akik befizetik a díjat. Abban az esetben, ha 95 százalékban szednék be a díjat, akkor a Duna Televízió 1,8 milliárd forinttal kapna többet. Nagyon fontosnak tartom,

hogy inkább műsorokat szüntessünk meg, mintsem hogy az eladósodási spirálba kerüljünk, és elveszítsük a függetlenségünket. Egyébként mindig felhozzák velünk szemben, hogy a Duna a magyarországi lakosságnak mindössze 15 százalékához szól, azokhoz, akik a kulturális csatornákat nézik. Az emberek 85 százaléka az akció-krimiket és az álvetélkedőket kedveli, marad nekünk tehát ez a 15 százalék, a színházba, koncertre járók, kulturális eseményeket látogatók, a könyvolvasók köre. Amikor tehát azt mondják, hogy a Dunának körülbelül kettő–öt százalékos a közönségrészesedése, akkor ez a 15 százalékhoz viszonyítva is tisztességes arány. Természetesen nem elégedhetünk meg ezzel, de azért – úgy gondolom – nem kell állandóan erről beszélni, amikor a Dunáról van szó. A határon túli nézők között most készíttettünk egy felmérést. Megállapították, hogy az erdélyi magyarság körében még ma is a Duna a legnézettebb televízió, beleértve a többi magyar nyelvű csatornát, illetve a román csatornákat is. Az is kiderült, hogy például a hírműsoraink nézettsége 70 százalékos a román statisztikai adatok szerint 1,6 milliós magyarság körében. Jártam a közelmúltban Izraelben, ahol hasonló szeretettel fogadtak, mint ahogy Erdélyben. A körülbelül negyedmilliós izraeli magyar nyelvű zsidóság körében bizonyosan van 70-80 ezer ember, aki napi rendszerességgel nézi a Dunát, főként az idősebb korosztály. Nyugat-Európában is valószínűleg kétszázezer főre tehető azoknak a magyaroknak a száma, akik több-kevesebb rendszerességgel nézik a Dunát.
Amikor a közszolgálatiság szóba kerül, általában az objektív, tárgyilagos szolgáltatás jut mindenkinek az eszébe. De a közszolgálatiság ennél sokkal szélesebb. Például a Duna szerepe a határon túli magyar oktatásban rendívül erős. Bizonyítható tény: az, hogy például Erdélyben szépen beszélnek magyarul a gyerekek, a fiatalok, részben a Dunának köszönhető. Van három nyelvművelő műsorunk, három magyar irodalommal és ugyanennyi magyar történelemmel foglalkozó műsorunk is. Ugyancsak fontosnak tartom a magyarság egyetemes kulturális értékeinek bemutatását, amihez hozzátartoznak a művészetek, a tudomány, a néprajz.
Szóba került az imént, hogy csak közszolgálati műsorok legyenek, és ne legyen közszolgálati televízió. Ha csak műsorok vannak, azok soha nem állnak össze egységes egésszé. Közszolgálati televízióra igenis szükség van. A köztévének nem szabad megszűnnie, hanem új tartalommal kell megtelnie.

Bajomi-Lázár Péter: Abban tehát valamennyien egyetértetek, hogy szükség van önálló közszolgálati csatornákra. Kérdés azonban, hogy hány közszolgálati csatornára van szükség Magyarországon. Most három csatorna van, és mindhárom anyagi nehézségekkel küzd. Nyilvánvaló, hogy a magyar reklámpiac csak korlátozott számban tud televíziócsatornákat eltartani. A kérdésfelvetést az is indokolja, hogy valamennyien egybekötöttétek a politikai függetlenség és a finanszírozás kérdését, mondván, hogy elég pénz nélkül a tévék rászorulnak a kormány támogatására. Tehát: hány közszolgálati csatornára van szükség Magyarországon?

Győrffy Miklós: A köztelevízióknak valóban részt kell veniük a reklámokért folyó versenyben. De ebből a kalapból vegyük ki a Duna Televíziót, mert a határon túl élő magyaroknak szükségük van egy csatornára. Bizonyos értékek megőrzésében abszolút a Duna Televízió az első, ez rendben van. Mégha néha kicsit unalmas is... De ez a kisebbik probléma. Ott van a Magyar Televízió, amiről semmi jót nem lehet elmondani. A kérdésedre, hogy hány kell: egy, plusz a Duna. Ha valaki azt mondja, hogy csináljunk a háromból egyet, és azt lőjük föl műholdra, hogy Norvégiától Erdélyig mindenhol nyugodtan lehessen nézni, akkor én azt mondom, hogy ennek a valószínűsége – vagyis hogy itthon is sokan, és ott is legalább ennyien nézzék – a nullához közelít. Itt is, ott is kevesebben néznék.
Akkor jön a következő lépés, hogy legyen kettő: maradjon meg a Duna és legyen egy közcsatorna. De hessegessék el a politikai pártokat a környékéről. A politikusok azt tanulták, hogy a közszolgálati televízió az a hely, ahol ingyen lehet beszélni. Az a hely, ahol azt mondanak, amit akarnak, és még csak össze sem kell szedniük magukat. Attól sem kell tartaniuk, hogy kellemetlen alakok mindenféle kérdéseket tesznek fel. Azt kellene megérteniük, hogy ennek nincs semmi hozadéka. Az emberek nem nézik meg, és ha mégis, akkor meglesz a véleményük róluk.

Tímár János: Ugyanazt mondom, mint az előbb, hogy végig kell gondolni. A Duna Televízió 3,5 milliárdot kap. Ugye a függetlenség alapelve mindenhol az, hogy nem költségvetésből, hanem máshonnan finanszírozzák. A Magyar Televízió esetében 3,5 milliárd az égvilágon semmit nem segítene, semmit nem oldana meg. Kérdés, hogy mennyi pénzre van szükség. A magyar előfizetőktől képtelenség mondjuk 25–30 milliárd forintot beszedni. Azt sem lehet komolyan gondolni, hogy a költségvetés adjon pénzt, de a politikusok menjenek innen a fenébe. Az, hogy a költségvetés egyszer csak ki fogja mondani: minden pénzem a tiétek, engem abszolút nem érdekel, hogyan fogjátok fölhasználni, ez a mai politikai rendszerben nem reális.

Bajomi-Lázár Péter: Nem lehetne az előfizetési díjat progresszívvé tenni? Fizessenek többet a gazdagok.

Tímár János: Logikus lenne, ha azt mondaná a politika, a törvény, hogy akkor ez legyen rendes adó. De nem vállalja föl, hogy azért, hogy te szép televízió műsort nézhessél, adót vet ki rád. A politika most nem meri az előfizetést adóként kezelni.

Győrffy Miklós: Érdekli az a köztelevíziót, hogy honnan van az a pénz? Mit számít az, hogy a Magyar Televízió megkapja a beszedett pénzek 40 százalékát? Javított a függetlenségén akár egy százalékot is?

Tímár János: Ha így teszed fel a kérdést, akkor az én válaszom az, hogy nem javított rajta. De ebből nem következik az, hogy nem is érdekes, honnan vannak forrásai a köztelevíziónak.

Pekár István: Véleményem szerint két televízió kellene Magyarországon, a hozzánk hasonló európai országokat figyelembe véve. Sok honfitársunk él a határon túl, őket is megilleti egy televíziós csatorna. És nem lehet feltenni az országos közszolgálati csatornát műholdra. A külföldön élő magyaroknak szükségük van háttérműsorokra, viszont a hazai politikai csetepaték nem érdeklik őket, azt sem tudják, hogy kikről van szó.
Azt mondtátok, hogy a médiatörvény rossz. Én is azt mondom, hogy nagyon is az, de ha nem lenne, akkor még rosszabb lenne a helyzet. És úgy gondolom, a kuratóriumokra is szükség van, az ORTT-re is szükség van. A Dunának 31 tagú a kuratóriuma, a mi esetünkben nyolc határon túli kurátor is van. A mandátumuk egy évre szól. Általában tavasszal történik a váltás, még a régi kuratórium megszavazza a következő év üzleti tervét, majd az új kuratórium megszavazza az előző évről szóló beszámolót. A gond tehát az, hogy egy évig vannak a társadalmi kurátorok, úgy, hogy nem is ismerik meg az intézményt.

Zöldi László: Péter a bevezetőben úgy fogalmazott, hogy ő három forgatókönyvet ismer. A harmadik az volt, hogy közszolgálati adókra nincs szükség, szükség van viszont közszolgálati műsorokra. Magam sem tudom, hogy ezen az állásponton vagyok-e, de valahányszor meghívnak az ilyen összejövetelekre, és elkezdenek arról

beszélgetni, hogy hány közszolgálati rádióra, televízióra volna szükség, akkor én fölteszem a kezem és megkérdezem: „Miért is van szükség közszolgálati rádióra és televízióra?” Ez csak egy ijesztgető kérdés, de érdekes következménye szokott lenni a szünetben. Azok a barátaim és kollégáim, akik a közszolgálati rádióban és televízióban dolgoznak, odajönnek hozzám, és megkérdezik tőlem, hogy miért akarom az egzisztenciájukat tönkretenni. Magyarországon van most néhány ezer szakember, akinek az érdekét az szolgálja, hogy legyen közszolgálati rádió és legyen közszolgálati televízió. Én ezt emberileg megértem, és nagyon szomorú volnék, ha akaratlanul is hozzájárulnék ahhoz, hogy tönkremenjen az egzisztenciájuk.
De van egy más élményem is. Mint helyi sajtóval foglalkozó szakértőt megkeresnek médiapolitikusok, hogy mondjam el a véleményem bizonyos kérdésekről. Elmondom, de a beszélgetés végén őket is azzal szoktam bosszantani, hogy megkérdezem tőlük: „Mit akartok a közszolgálati médiumokkal? Miért akartok egy vagy több közszolgálati rádiót, televíziót?” Ilyenkor furcsán néznek rám. Amit nem is csodálok, elvégre az érdekük az, hogy legyen közszolgálati rádió, legyen közszolgálati televízió; legyen gyakorlóterep, ahol ingyen mondhatják a magukét. Én ezt mind megértem. Egyet nem értek meg: itt vagyunk ezen a szakmai fórumon, s még csak véletlenül sem játszunk el azzal a gondolattal, hogy mi volna akkor, ha nem volna Magyarországon közszolgálati rádió és közszolgálati televízió? Hiszen itt túlnyomórészt olyanok ülnek, akik gondolhatják ugyan, hogy legyen ilyesmi, de nem egzisztenciális érdekük a közszolgálati rádió és televízió. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy ne legyen közmédia. Csak óva inteném magunkat attól, hogy axiómaként kezeljük azt, hogy legyen. Vajon mi történik akkor, ha közmédia nincs, csak közszolgálati típusú műsorok vannak a különböző adókon? Nekem rokonszenves az a gondolat, amit Győrffy Miklós úgy fogalmazott meg, hogy ő el tudja képzelni a negyedik forgatókönyvet: legyen magántőkés tulajdonában egy közszolgálati műsorokat is sugárzó médium. Tímár János pedig föltette a kérdést: miért gondolja bárki is ebben a teremben, hogy a politikusok hajlandók volnának lemondani a játszóeszközükről, a közszolgálati rádióról és a televízióról. Csakhogy a politikusok egyszer már lemondtak valamiről. Szeretném emlékeztetni a társaságot arra, hogy 1989 legvégén a politikai elit elfogadta az elektronikus moratóriumot. Ennek az volt a lényege, hogy addig nem lehet új kereskedelmi rádiókat és televíziókat létrehozni, ameddig – néhány hét múlva, legkésőbb fél év múlva, rögtön a választások után, mondták naív módon a magyar politikusok 1989 végén – meg nem születik a médiatörvény. Mindannyian tudjuk, hogy ez a félév hét–nyolc évig tartott.
Ajánlok egy gondolati játékot: mi történik akkor, ha a nyomtatott sajtóban van közszolgálati jellegű műsor? Elnézést kérek a szándékos képzavarért. Az elektronikus moratóriumnak ugyanis az volt a következménye, hogy a politika nem figyelt oda a nyomtatott sajtóra, különösen a vidéken levő újságokra, amelyeket szép csöndesen privatizálták a külföldi befektetők, elsősorban a németek, angolok és franciák. A folyamat eredménye: a vidéki Magyarországon ma megjelenik 22–23 olyan napilap, amely körülbelül 600–700 ezer példányban lát napvilágot, és körülbelül hárommillió ember olvassa. Erre a médium-hálózatra nem vonatkozik a médiatörvény, ez magánvállalkozásként működik és tulajdonképpen megvalósította a közszolgálatiság bizonyos kritériumait. Mert ha a közszolgálatiság egyik kritériuma az oktatás, a másik a kultúra, a harmadik a kisebbségi kérdéssel való foglalkozás, akkor a nyomtatott sajtó rendszeresen foglalkozik ezekkel a témakörökkel, noha tulajdonosa nyereségre törekszik. És van még két közszolgálati szempont, amelyet a külföldi befektetők révén az angolszász sajtóhagyományokból vettünk át. Az egyik az automatikus válaszadás joga, a másik az egyenlő távolságtartás elve. Tényleg csak nagyon röviden jellemzem mindkettőt. Az első azt jelenti, hogy ha az országos vagy a helyi végrehajtó hatalom többségi alapon hoz egy döntést, ezt természetesen bemutatja a médium. De az is természetes, már-már automatizmus, hogy utána bemutatja a kisebbségben maradtak érveit is. A másik pedig azt jelenti, hogy az adott médium igyekszik egyenlő távolságot tartania a politikai csoportosulásoktól.
Ezt az öt közszolgálati kritériumot a nyomtatott sajtó többé-kevésbé megvalósította a legutóbbi 11 évben, anélkül, hogy vonatkozott volna rá a médiatörvény. Anélkül, hogy a politikusok rajta tartották volna a szemüket és a kezüket. Természetesen vannak ellentmondásai is a külföldi tulajdonban lévő sajtónak, de ezek nem a közszolgálati funkcióhoz kapcsolódnak. A politikai elit pedig garázdálkodik a közmédiának nevezett Magyar Televízióban, Magyar Rádióban, kicsit még a Duna Televízióban is, mert a jelenlegi körülmények között megengedheti magának. Ennek a gyakorlatnak érdekes kontrasztja a nyomtatott sajtó, különösen a vidéki újságok gyakorlata, ahol a politikai beavatkozásnak alig van nyoma. Ahhoz ugyanis, hogy a magyar politikusok beavatkozzanak, Bregenzzel és Passauval, Essennel és Gütersloh-val, Londonnal és Nizzával kellene egyezkedniük. Ami nem is olyan könnyű. Igaz, hogy az ebből a szempontból szerencsésebb nyomtatott sajtóra nem is vonatkozik a médiatörvény.

Soós Tibor: Ezt a gondolatmenetet folytatva reagálnék a médiumok közötti átjárhatóság kérdésére. A sajtószabadság szempontjából egyáltalán nem tartom szerencsésnek azt a helyzetet, hogy Magyarországon az elektronikus médiát a jogilag lényegében kontrollálhatatlan Panaszbizottságnál is be lehet panaszolni, a nyomtatott sajtónak pedig megmaradtak az 1986-os sajtótörvényben szabályozott különböző bírósági eljárások, amelyek ugyanakkor megvannak az elektronikus médiánál is. Az elektronikus újságírásban dolgozó tehát kétszeres figyelem – nyugodtan mondhatni: ellenőrzés – alatt áll.
Ülünk itt néhányan a teremben, akik valamikor tanítottuk és képviseltük azt az ideát, hogy a társadalmi demokrácia csak a hatalmi ágak egyensúlyára és a parlament ellenőrző tevékenységére épülhet, ami azt jelenti, némileg leegyszerűsítve, hogy a parlament megválasztja a maga kormányát. Ma pontosan tudjuk, hogy a gyakorlati működés úgy zajlik, hogy a kormányoknak van parlamentjük. Ez nem magyar sajátosság. A 20. század második fele óta jól megfigyelhető, hogy a kormány a maga parlamenti többségével keresztülviszi az akaratát, és ténylegesen nem a parlament ellenőrzi a kormányt. Magyarországon jogilag az a helyzet, hogy a médiatörvény szerint a kormánynak nincs köze a Magyar Televízióhoz, azt az Országgyűlés ellenőrzi, attól kap mindent. A gyakorlati helyzet pedig az, hogy ami 1989 óta történik, az a mindenkori kormány akaratát tükrözi. Emiatt lehet reális a beszélgetés címe, azaz mindig oda jutunk vissza, hogy a gazdasági függetlenség alkotói függetlenséget és szellemi értéket eredményez-e. Az ember erre a kérdésre azzal tudja elkenni a választ, hogy a televíziózás komolyabb dolog annál, hogy a televíziósokra lehetne bízni. Elnézést, a jelenlévők mindig kivételek. Az a probléma, hogy a közszolgálati televíziós függetlenség évtizedeken át azt jelentette: a közszolgálati televíziósokat nem érdeklik a költségek, mert nem az ő feladatuk, hogy előteremtsék azokat, akik pedig „adják”, azok általában politikai ellenszolgáltatást, befolyást igényelnek cserébe.
Felmerült a médiatörvény megalkotásának időszakában az gondolat, hogy a kereskedelmi műsorszolgáltatókat tegyük valahogyan érdekeltté abban, hogy bizonyos közszolgálati funkciókat ellássanak, és hogy ez nem is áll távol tőlük. Ezek a vállalások egyelőre nyögvenyelősen ugyan, de a televíziós műsorszolgáltatók esetében teljesülnek. A médiumok között legyen átjárhatóság, az tehát, hogy az a fajta arisztokratikus elkülönültség, ami most a televíziók és a rádiózás között van, mindenképpen feloldandó. Hasonlóképpen higgadtan kellene kezelni azt az ájulásszerű izgalmat és felfokozott érdeklődést is, ahogyan ma az internet – s az általa biztosítható tartalomszolgáltatás – szerepe egyrészt a sajtószabadság megvalósításában ad reményeket, másrészt észre kell venni azon hatalmi reflexek újjászületését is, amelyek a tiltások és

korlátozások hatósági eszközeinek igénylésében már tetten érhetőek. A közszolgálatiság szerintem a néző, a hallgató számára elsősorban műsorszámokban jelentkezik, s ma mégis alapvetően a műsorszolgáltatók besorolásában keresik a közszereplők a kérdés megoldását.

Szente Péter: Három dolgot szeretnék mondani. A sajtótermékektől nem várjuk el, hogy politikailag kiegyensúlyozottak legyenek. Ha az elektronikus médiában is meg akarjuk valósítani azt a szisztémát, ami a sajtóban van, akkor egyrészt el kell fogadnunk azt is, hogy feltehetőleg a legkülönbözőbb politikai irányzatok sajátítanák ki a lapokat – különben ugyanazt az ORTT Panaszbizottságot és hasonló mechanizmusokat kellene alkalmaznunk, és akkor már nagyon eltávolodtunk a sajtótól. Másrészt föl kell tételeznünk, hogy kialakul a minőségi újságírásnak megfelelő elektronikus médium, amiről egyáltalán nem vagyok meggyőződve. Angliában a minőségi sajtótermékek, például a Times ára többszöröse a Mirror árának. Ez akkor az elektronikus médiában is így lesz? Szerintem a közszolgálatot nem hozhatjuk ebbe a helyzetbe.
Elhangzott egy másik, nagyon érdekes javaslat is: mi lenne, ha egy közmédium privát pénzből jönne létre? Én biztos másik országban élek, mint te, Miklós, és én el nem tudom képzelni, hogy te nálam sokkal naivabb lennél. De nekem úgy tűnik, hogy abban a pillanatban, amikor Magyarországon megjelenik a kereskedelmi pénz, az valamelyik párthoz kötődve jelenik meg, és nem olyan patrícius-pénz lesz, ami minden politikától irtózik, és nem kapcsolódik pártokhoz. Meg tudnád nevezni azokat a kereskedelmi csoportokat, amelyek ebbe pénzt raknának, és függetlenek az egyik vagy a másik nagy párttól?
A harmadik dolog, amit mondani szeretnék: itt mindenki egyetért abban, hogy minden lehetséges, csak a BBC-modell nem az, ezért jobb, ha el is felejtjük a BBC-t. Ezzel nekem egyetlen problémám van, az, ami a mai találkozónak a fő címe is, hogy tudniillik BBC vagy RAI? Akkor melyik modell legyen? A RAI-ról tudjuk, hogy csupán névleg közszolgálat, ha az ember bekapcsolja, még a magyar kereskedelmi televíziókkal összehasonlítva is a bornírtság elképesztő szintjét üti meg. Lényegében szépségversenyt mutatnak reggeltől estig. Ezt én nem nevezném közszolgálatnak. Abban a pillanatban viszont, amikor elsoroljuk, hogy mi mindent értünk közszolgálaton, akkor pontosan azokat a dolgokat mondjuk, amelyek a BBC definícióját is alkotják: pártatlan és objektív politikai tájékoztatás, a művészetek, a tudományok és a kultúra műsorra tűzése. Azt mondjátok, ezek nem relevánsak Magyarországon, mert nem megvalósíthatók. De azért felejtsük el őket, mert nem tudjuk megcsinálni, vagy azért, mert nincs rájuk szükség, vagy pedig azért, mert tudunk jobb megoldást?

Győrffy Miklós: A politikai kiegyensúlyozottság nagyon fontos elv, és hozzátartozik a közszolgálat mítoszához, ez teljesen rendjén van. De próbáljuk meg belátni, hogy ez itt nem megy. Itt ez így is, úgy is el fog sorvadni, teljesen jelentéktelenné válik. Nem tudni, hogy mikor látja be a politikai elit, hogy ez olyan játékszer, ami folyton felsérti a kezét, piszkos lesz tőle, nem sok öröme van benne, és még sok pénzbe is kerül...

Szente Péter: Miklós, ha ez így van, akkor jó, rendben van. De akkor miért nem lehet gondolkodni egyáltalán? Még egy másik variáció van, amelyik azt mondja, hogy nem kell angolokat idehozni, az angol közönséget pláne nem lehet idehozni (mellékesen: a BBC nézettsége és hallgatottsága egyébként 40 százalék fölött van, úgyhogy ott nincs probléma a közönséggel, sőt a Lengyel Televíziónak, a közszolgálati televíziónak is több mint 50 százalékos a nézettsége). De miért nem lehet elképzelni egy olyat – legalább annyi politikai realitással, mint a te patrícius, privát ötleted –, hogy legyen egy olyan megállapodás, amelyben azt mondjuk: jó, rendben van, nem fogjuk a BBC-modellt száz százalékig megvalósítani, de vannak olyan technikák, amelyeket érdemes komolyan venni, és amelyeket eddig soha senki Magyarországon még nem próbált ki. Hát miért nem állítunk föl egy olyan modellt, amelynek racionális alapja van, és arról szól, hogyan lehetne a közmédiát úgy felügyelni, hogy az ne politikai felügyelet legyen, de mégiscsak valamilyen felügyelet? Szerintem ezek technikai kérdések, amelyek megoldhatóak, ha megvan hozzá a politikai akarat. Ha igazad van, és a játék tényleg nem működik, akkor előbb-utóbb megteremtődhet egy olyan helyzet, amikor a politikusok azt mondják, hogy mégiscsak kellene egy normális köztévé – ha másért nem, azért, mert Európában megkövetelik. Az Európai Unióban nem lehet azt mondani, hogy nálunk nincs közszolgálati média. Most ismét bele kell tenni a jelenlegi MTV-be néhány milliárdot. Miért nem kezdjük inkább elölről, és csinálunk egy olyat, amelyik működőképes?

Győrffy Miklós: Nincs közünk ehhez a dologhoz. Tudod jól, egy ember megmondja, hogy nem szavaznak még egyszer a kuratóriumokról, egy olyan ügyben, ami kihúzhatná a méregfogát ennek a dolognak. Csak azt kéne mondania, hogy szavazzunk még egyszer. És nem…

Bajomi-Lázár Péter: Azt hiszem, annyit azért tehetünk, hogy igyekszünk különböző fórumokon napirenden tartani a kérdést.

Bayer Judit: Az ORTT egyik tagja úgy fogalmazott, hogy aki megszerzi a médiát, az elveszíti a választásokat. A politikusok mégis újra és újra vehemens kísérleteket tettek arra, hogy megszerezzék és szócsőként használják a médiát. Nálunk a közszolgálati televíziónak nincs olyan szerkesztői önállósága, hogy nemet mondhatna egy felülről jövő parancsnak. Itt tehát főként a politikai akarat hiányzik. Az itt folyó vita is két kérdés körül forog. Arról, hogy mi a közszolgálatiság, tartalmilag mitől közszolgálati egy televízió. És arról, hogy hogyan működtethető a televízió, ki felügyelje és hogyan pénzeljék. Ezt a két kérdést érdemes lenne külön tárgyalni.

Győrffy Miklós: Ahhoz, hogy egy politikus szócsőnek, ingyenfórumnak tekintse a közmédiát, két fél szükséges. A másik az, aki ezekben az intézményekben elvállalja ezt a szerepet. Ilyen mindig akad. És persze kell egy olyan közvélemény, civil világ, amely ezt zokszó nélkül, egy hang, pisszenés nélkül eltűri.
Ebben az országban él vagy három és félmillió olyan választó, akinek fogalma nincs arról, hogy mi volt az a Tocsik-ügy, hogy ki az a Kaya Ibrahim, hogy mi az a Dunaferr. Ez itt a probléma. Aszerint szavaz, hogy milyen nyakkendője van, vagy megsimogatta-e a kisgyerekeket, és azt mondta-e nekik, hogy helyes kis gyerekek vagytok. Más nem érdekli az embereket. Mindenkinek van távirányítója, addig kapcsolgat, amíg nem talál olyan műsort, ahol nem kell gondolkodni.

Bajomi-Lázár Péter: Az emberek nemcsak a Tocsik-ügyről nem tudnak, de a csonka kuratóriumokról sem: a Sajtószabadság Központ felmérése szerint közel 80 százalékuk még nem hallott róluk.

Marsovszky Magdaléna: Három dologra szeretnék kitérni. Egyrészt Pekár úr említette a Duna Televízióval kapcsolatban, hogy sok tanakodás folyik arról, ki milyen műsort néz a külföldi magyarok közül. Én most nemcsak a magyarságról beszélek, mert ugye nemcsak a magyarokról van szó, hanem azokról is, akik Magyarország iránt érdeklődnek. Merem állítani, hogy nemcsak arra kíváncsiak, amit a Duna TV nekik összeállít, hanem a „véres” valóságra is. Véleményem szerint ha készülne felmérés arról, hogy mit szeretnének nézni a külföldiek, abból kiderülne, hogy biztos

nagyon jó a magyar nyelv ápolása, de ugyanolyan érdekesek a parlamenti viták, meg az, hogy ténylegesen mi folyik Magyarországon. Szerintem tehát nem nagyon kell különbséget tenni a Magyarországon élők meg a külföldiek között.
Másrészt pedig: nagyon sokszor hallom Magyarországon, hogy ha mondjuk valaki szponzorál valamit, akkor annak nem lehet ellentmondani. Ez nem igaz, ez csak az úgynevezett agresszív szponzorálás esetén van így. A szponzorálás normális formája az, hogy a szponzor visszavonul, a háttérben marad. Esetleg a képernyő sarkában jelzi, hogy ő egyáltalán részt vesz a szponzorálásban. Ugyanígy látom én a közszolgálati média finanszírozását is. Kutya kötelessége, hogy kritizálja a kormányt, és felfedje a hibákat.
Amiért tulajdonképpen jelentkeztem: 2002. január 18-án és 19-én médiakonferenciát szervezek Budapesten, amelyen előad majd az ARTE kulturális tévécsatorna egyik munkatársa is. Ugye az ARTE kultúrpolitikai-közszolgálati elkötelezettsége általánosan elismert, és ez a munkatárs kifejezetten azzal a szándékkal jön, hogy egy esetleges együttműködésről beszéljen. Ha tehát lennének ezzel kapcsolatos javaslatok, azokat várja a konferencián.

Pekár István: Egyetértek, valóban szükség van a „véres” valóság bemutatására. De ezt ki kell egészíteniük a háttérműsoroknak.

Kováts Ildikó: Nemrégen az ORTT csináltatott egy felmérést, közvéleménykutatást, amelynek az egyik kérdése az volt, hogy az emberek mit értenek közszolgáltatáson. Bár a kérdéseket nem én fogalmaztam meg, úgy adódott, hogy én dolgoztam fel őket. Remélem, nem sértem a megbízó érdekeit, ha néhány általános eredményt itt elmondok. Az emberek valójában nem tudják, hogy mi az a közszolgálatiság, túlnyomó többségük tautologikus válaszokat adott, olyanokat, hogy hát, amelyik a közt szolgálja, vagy a régi tévé. Ugyanakkor a releváns választ adók talán 80 százaléka az informálás feladatát hangsúlyozta, azt, hogy a média objektívan tájékoztassa az embereket. Alig néhányan említették a nemzeti kultúrát, a tradíciók őrzésének feladatát. Ezen túl pedig néhányan nem tartalmi kritériumot határoztak meg a közszolgálatiságot illetően: állami televízió, nem reklámokból él, meg hogy nem kereskedelmi jellegű. A közszolgálati műsorszórás fogalma tehát nem a hétköznapi emberek, a köznép kategóriája.
És most áttérnék a közszolgálatiság egy másik megközelítésére. Az Európai Unióban is sokat foglalkoznak a kérdéssel. Az egyik probléma az, hogy a technikai konvergencia miatt egyre nehezebb elválasztani egymástól az egyes információs piacokat. Nehéz azt mondani, hogy ez audivizonális szolgáltatás, az pedig nem az. A különböző szolgáltatásokra pedig különböző szabályok vonatkoznak. Az egyik dokumentumban, amelyik megragadta a figyelmemet, az állt, hogy a közszolgálat kérdését ketté kellene választani. A közszolgálatnak van egy terjesztési aspektusa: a közszolgálat fogalmának része, hogy kiket kell, hogy elérjen a műsor. Például, hogy egy adott területen mindenkihez el kell juttatni az információt, műsort. Vagy hogy speciális csoportokhoz, célközönséghez kell eljuttatni. Ha a hatékonyságot is figyelembe vesszük, tudnunk kell, hogy a különböző társadalmi csoportokat különböző eszközökkel lehet leghatékonyabban elérni. Nem biztos, hogy ugyanazzal az eszközzel, sőt inkább az a bizonyos, hogy különbözőekkel. Lesznek olyan csoportok, amelyeket az interneten keresztül lehet legjobban megközelíteni, lesznek, akiket a tévén, rádión, vagy éppen a kisbírón keresztül. Ha az információ tartalmát ideiglenesen zárójelbe tesszük, vagy adottnak vesszük, akkor piackonform módon pályázatot írhatunk ki arra, hogy melyik szolgáltató vagy szolgáltatócsoport milyen feltételekkel hajlandó a közszolgálati információkat eljuttatni a célcsoportokhoz. Természetesen azt is meg kell határozni, hogy a társadalom mivel hajlandó támogatni a nem nyereséges terjesztést.
A közszolgálatiság másik aspektusa a nagy- vagy célközönségekhez eljuttatni kívánt információ kérdése. Ehhez viszont pontosan kell tudni azt, hogy milyen információkat tartunk közszolgálatinak. Sőt, újabb kérdés merül fel: kik azok az ágensek, akik tevékenysége alapvetően közszolgáltatásnak minősül, és joggal tartanak igényt arra, hogy a velük, tevékenységükkel kapcsolatos információk mint közszolgálati információk jelenjenek meg? És ezzel visszajutottunk az eredeti problémához, hogy meg kell-e pontosabban határozni a közszolgálatiság tartalmát. Attól tartok, ma már a társadalom pluralizálódása következtében nem lesz konszenzus abban a kérdésben, hogy mi minősül közszolgálatnak. Ráadásul a társadalom, mely megismerte az információk hatalmát, és sokkal többet tud az információ, a nyilvánosság és az érdekérvényesítés kapcsolatárol – a public relations-re gondolok itt – nem bízza az újságírókra a közszolgálatiság meghatározását. A közszolgálatból a „köz” az, ami problematikus. Melyik az a „köz”, melyek azok a közösségek, amelyeket prefelálnunk kell? Csak néhány jelentősebb problémát említenék itt meg:
Régebben a közszolgálatiság szempontjából nagyjából egyenlőségjelet tettek a nemzet, az országban élő állampolgárok és a társadalmi munkamegosztás, vagy a piac szereplői közé. Többé-kevésbé a nemzetállam tagjaival azonosították őket, azzal a népességgel, mely az ország határain belül élt. A globalizációval szétcsúsztak ezek a kategóriák, és nincs olyan egységes rendező elv, mely egy hierarchiába állítaná őket. És talán nincs is rá szükség.
Világossá vált, hogy különbözőképpen artikulálják a társadalmat, és különbözőképpen viszonyulnak az országokhoz, melyeken belül például a közszolgálatiság értelmeződik, illetve megszerveződik. Kiderült, vagyis inkább tudatosult, hogy az egyes országokon belül nem egy nemzet van, hanem kisebbségek is vannak, és a nemzet sem ér véget az ország határainál. A nemzet, vagy nemzetiség(ek) az egyik nagy „köz”, közösségtípus. Ezek számára a nemzeti vagy kisebbségi kultúra fenntartása identitásuk szempontjából erősen közérdeknek minősül. De nemcsak a nemzetiségekről van szó — a civil társadalom szerveződése szintén egyre erősebben függetlenedik az országhatártól. És a vallásos közösségekről még nem is beszéltem.
A korábban alapvetően nemzeti munkamegosztás és nemzeti piac globalizálódásával a termelő, de méginkább a fogyasztói csoportoknak szinte semmi közük nincs az országhatárokhoz, az azokon belül folyó vagy szerveződő kommunikációhoz. Vannak viszont védendő érdekeik, a fogyasztóvédelem például igazán közérdeknek minősíthető. És nem szabad eltekinteni a nagy piaci szereplőknek azoktól a törekvéseitől, hogy sajátos közösségekké kívánják szervezni fogyasztóikat, az azonos cikkek fogyasztásához kötött ideológiákon keresztül.
A harmadik entitás a politikai állam az állampolgáraival. A közszolgálat egyik feladata, hogy olyan tájékoztatást nyújtson, mely a demokrácia fennmaradását biztosítja – ez is közérdek, minden állampolgár érdeke. Ebből a szempontból fontos, hogy a közszolgálati tájékoztatás hogyan tükrözi az ország politikai struktúráját, milyen a választási rendszer, a tájékoztatás mennyire felel ennek meg, mennyire támogatjuk az állampolgárokat abban, hogy releváns információk alapján döntsenek, vagy ellenőrizzék a hatalmat stb. A közszolgálatnak ez az aspektusa esik egybe az országhatárokkal is, és a politikai szereplők azok, akik leginkább befolyásolni próbálják és tudják az országon belül megszervezett kommunikációt. Ugyanakkor a demokrácia értelmezése sem kötődik kizárólag csak államokhoz — gondoljunk például az Európai Unióval kapcsolatos problémákra.
A közszolgálati információ tartalmának meghatározásakor tehát lehet, hogy még egy lépést vissza kell lépni, és azokat az ágenseket is meg kell határozni, akik tevékenysége, működése közszolgálatinak minősíthető. És lehet, hogy ezeknek a nyilvánosságra lépését kell segíteni. De ez már egy másik logika.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

Rovatok

Archívum

Terror

Katona Éva:

Metafizikai mutáció és a magyar újságírás. Mi történt a hazai szerkesztoségekben szeptember 11-én?

Politika

Svennik Hoyer:

Média a harmadik évezred küszöbén

Bajomi-Lázár Péter – Bajomi-Lázár Dávid:

Újságírók és újságolvasók

Szente Péter:

Médiapolitikai vázlat

Közszolgálat

Alina Mungiu-Pippidi:

Államiból közszolgálatit

Cinzia Padovani – Michael Tracey – Lustyik Katalin:

A közszolgálati média helyzete

Bajomi-Lázár Péter:

BBC vagy RAI? A közszolgálati média jövője

Oktatás

Szíjártó Imre:

A média tantárgy a magyar közoktatásban

Új média

Kumin Ferenc:

Az online Baja

Térkép

Zöldi László:

A glokális sajtó

Marius Dragomir:

Jogi szájkosár a román sajtón

Kritika

Szilágyi-Gál Mihály:

A kommunikáció mint az eltérő igények etikája

Jenei Ágnes:

Ellentmondások az olasz médiában: a törékeny rendszer

Pódiumbeszélgetések

Támogatónk

Partnereink