• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2002 tavasz

Új média

Dessewffy Tibor:

Az információs társadalom lehetőségei Magyarországon

Vajon megváltozik-e a magyarok pesszimizmusa és életszemlélete az információs társadalom jótéteményei következtében? Az alábbi írás erre a kérdésre keres választ, áttekintve a digitális forradalom magyarországi eredményeit, majd összevetve az információs kor info-optimista és info-pesszimista vízióját.

Bevezetés

Bruno Latour szerint hosszú ideig a „laboratórium” fogalma volt a társadalomtudomány legfőbb módszertani illúziója (Latour 1993). Az elképzelést a társadalomtudósok a természettudománytól kölcsönözték; eszerint a társadalmi események tökéletesen modellálhatóak olyan kontroll-helyzetekkel, amelyekben a független változók megváltozásának mérése pontos információt ad a kérdéses tárgyról. Az elmúlt évtizedekben ez a pozitivista megközelítés tarthatatlannak bizonyult, mert a valóság csak nagyon ritkán volt megragadható a változók szűk és steril definíciói és a közöttük fennálló állítólagos alkalmi kapcsolatok által. Komplex társadalmunk – és ami azt illeti, bármilyen társadalom – aligha jellemezhető néhány független változó kiválasztásával és hatásaik megmérésével. Nagy társadalmi változások idején mégis azt látjuk, hogy a laboratórium pozitivista fogalma, ha kutatási módszerként nem is, de metaforaként újra életre kel. Így aztán a közép-kelet-európai államszocialista rendszerek széthullását követően gyakran olvashatunk a „demokráciába való átmenet” vagy a „kialakuló piacgazdaságo”; laboratóriumairól.

Az elmúlt tíz évben kétségkívül jelentős változások történtek ezekben a „laboratóriumokban”. Mégis, anélkül hogy vitatnánk e változások jelentőségét, a társadalomtudósok számára a változatlanság is érdekes lehet. Számos egyéb jelenség mellett változatlan maradt például a jól ismert magyar pesszimizmus. Összehasonlító értékelemzések szerint a magyarok „jó érzés” indexe – hasonlóan más posztkommunista országok állampolgáraiéhoz – feltűnően alacsony (Indlehart 2000). Ezeknek az eredményeknek van néhány érdekes implikációjuk. A fogyasztói korban élve nem tűnik különösebben meglepőnek, hogy a legmagasabb GDP-vel rendelkező országokat találjuk az elégedettségi lista élén. Annál elgondolkodtatóbb azonban, hogy az olyan országokban, mint Nigéria vagy India, ahol GDP jóval alacsonyabb, az emberek sokkal elégedettebbek az életükkel. Ugyanakkor az elmúlt két évtized magyarországi adatai azt mutatják, hogy a forradalmi politikai és gazdasági változások ellenére az emberek negatív gondolkodásmódja, pesszimista alapállása változatlan maradt.

Ezt a magasan kvalifikált és jól konzervált pesszimizmust az utóbbi időben újabb kihívások érték. Talán kedves a laboratórium-metafora követői számára, hogy a gazdasági és politikai változások után a változás szirénhangjai egy harmadik fontos társadalmi tényező környékéről, mégpedig a technológiai fejlődés területéről származnak.

Azt mondják, hogy a különös tautológiaként „infokommunikációnak” elkeresztelt jelenségkör megváltoztatja körülöttünk a világot. Amint ezt gyakran hallhatjuk, az új digitális kor nagy lehetőségeket rejt a magyarok számára. Kétségtelen, hogy a 2000. esztendő áttörés volt e tekintetben is. A nagy politikai pártok, kidolgozva a maguk „információs társadalmi útikönyvét”, azon kezdtek el versengeni a nyilvánosságban, hogy melyikük lesz képes magához kötni az információs forradalom ügyét. A Digitális Szakadék áthidalása egyik pillanatról a másikra nemzeti üggyé vált, és a vita egyetlen résztvevője sem fukarkodott a fényes és vidám színek használatával a Bátor Új Digitális Jövő freskójának megfestésekor. Ebben az évben a kormány független kormánybiztosságot alapított, míg a szocialisták és a szabad demokraták az Információs Társadalom fontosságát hangsúlyozták hosszú távú stratégiáikban.

Mindezek ellenére a magyar társadalom meglehetősen szkeptikusnak látszik a változások eme új hullámait illetően. Az emberek nem érzik szükségét annak, hogy „kapcsolódjanak” a világhálóra...A World Internet Project magyar eredményei azt mutatják, hogy 2001-ben a társadalomnak cask két százaléka tartja „nagyon valószínűnek” és további nyolc százaléka gondolja „valószínűnek”, hogy a következő évben használni kezdi az internetet. Igaz, az internet-penetráció ebben az, évben a népesség 17 százalékát fedte le, de még mindig csak a háztartások kevesebb mint ötszázalékának van internet-hozzáférése. Ráadásul a digitális növekedés üteme nem nőtt jelentősen az elmúlt években (Dessewffy & Fábián 2001).

Apátiánk ellenére az Információs Társadalom Magyarországon ugyanolyan aktuális téma, mint bárhol másutt Európában. Ez az ambiciózus politikai diskurzus, a piaci folyamatok és a kormányzati intézkedések által megnyíló lehetőségek következménye.

Vajon megváltozik-e a magyarok pesszimizmusa és életszemlélete az információs társadalom jótéteményei következtében? Mielőtt állást foglalnék ebben a kérdésben, szeretném röviden összegezni a digitális forradalom magyarországi eredményeit azért, hogy láthassuk, mi támasztja alá az optimista szakértők és politikusok vélekedéseit. Ezután megpróbálom vázolni azokat a jellegzetességeket, amelyek különösen érvényesek Magyarországra. Ugyanis vannak ilyenek a Digitális Univerzum sokat hangoztatott egyetemes szabadsága és egyetemleges lehetőségei ellenére. Végül a magyarországi pesszimizmus átalakulásával foglalkozom. Paradox módon ennek a lokális kérdésnek a megválaszolásához a Digitális Szakadék általános problémáját kell megvizsgálnunk.

Az új technológia és az államszocializmus kimúlása

Az államszocializmus széthullása Kelet-Európában meglehetősen váratlan fordulat volt. Bár sok szakértő felismerte, hogy az 1980-as években a szocialista államok meggyengültek, mégsem hitte senki, hogy ennyire gyorsan elveszítik a hatalmukat. Gorbacsov reformpolitikája lényeges része volt annak a folyamatnak, amely végső soron a kommunista rezsim bukásához vezetett. Ahhoz azonban, hogy megérthessük, miért voltak ezek a forradalmi változások olyan hirtelenek és mégis zökkenőmentesek, a nagypolitika szinfalai – például a berlini fal lebontása vagy a Gorbacsov-Reagan találkozók – mögé kell néznünk. Ezeknél sokkal tanulságosabb ugyanis a hétköznapi élet szövetének alaposabb tanulmányozása (Dessewffy 1999).

Castellstől Fukuyamáig a társadalomtudósok meggyőződésévé vált, hogy az 1980-as évekbeli új információs technológia elterjedése végzetes volt a szocialialista országok számára. Egyrészt azért, mert az innovációt felügyelő bürokrácia szorításában ezek az orszagok képtelenek voltak a piaci elvek szerint működő gazdaságokkal versenyezni. Másrészt – paradox módon – az új kommunikációs technológiák (a fax, a személyi számítógépek, a fénymásolók) felbukkanása lehetetlenné tette, hogy a központi hatalom hatékonyan ellenőrizze a lakosságot. Ennek eredményeképp egy új, a korábbinál függetlenebb nyilvánosság született. Nem véletlen, hogy az 1980-as években Soros György, a magyar származású filantróp milliárdos azzal kezdte „Nyílt Társadalom” programjait, hogy százával adományozott fénymásolókat és faxgépeket civil szervezeteknek, egyetemeknek és könyvtáraknak. A behemót kommunista államok a Technológiai Óceán partján álló homokváraknak bizonyultak, és csak idő kérdése volt, hogy a dagály elsodorja őket.

A behemótok azonban megváltoztak. Állami szinten különböző informatikai projektek születtek. A Varsói Szerződés tagállamai között felosztották az innovációs területeket. Minden országnak erőfeszítéseket kellett tennie annak érdekében, hogy kijátssza a nyugati COCOM-listát (a NATO-országok tilalom listáját, amely megakadályozta a fejlett technológiák szocialista országokba való behozatalát).

Mivel a kommunista táborból a magyarok utazhattak a legszabadabban, a kormány gyakorlatilag elősegítette az úgynevezett „magánimport” (Wassely 2002). A bevásárló-turizmus eme különös formája azt jelentette, hogy a magyarok, főként Ausztriában, beszerezték egy komplett számítógép összes alkaltrészét, majd hazatérve állami vállalatoknak vagy számítástechnikára szakosodott használtcikk-kereskedőknek adták el az árut – jelentős haszon fejében.

Így a nyolcvanas években a magyar migráció a komputer-roham volt. 1988. november 7-e volt az utolsó alkalom, amikor a NOSZF évfordulója nemzeti ünnep volt Magyarországon. Körülbelül egymillió magyar állampolgár, a teljes népesség tíz százaléka azzal töltötte e jeles napot, hogy nyugati háztartási cikkekre vadászott a szomszédos Ausztriában. A felvásárlási láz minden idők egyik leglátványosabb közép-európai közlekedési dugóját idézte elő (Wessely 2002).

Sokan – különösen a fiatalok közül – nemcsak adták-vették a komputereket, hanem meg is tartották őket. A számítógépek magánimportjának egyik következménye volt az úgynevezett Commodore 64-es szubkultúra létrejötte. A commodorosok feltörték az ilyen típusú gépekre gyártott új játékprogramok kódjait, ingyen szétosztották őket, nemzetközi kapcsolatokat teremtettek és „demókat” írtak, amelyek a feltört játékok előtt, sajátos személyes bemutatkozásként, mintegy digitális névjegyként tűntek fel. Sokan azok közül, akik ehhez a szubkultúrához tartoztak, a kilencvenes években hackerekké váltak, míg mások, meglepő módon, az információs szektorban próbáltak szerencsét – váltakozó sikerrel (Vécsey 1999).

Ennek a rövid és nosztalgikus kitérőnek az a tanulsága, hogy számosan azok közül, akik állítólag monolitikus államszocialista társadalmakban éltek, az új információs technológiák megszerzése iránti meglehetős affinitásról és képességről tettek tanúbizonyságot. Ezt a tagoltságot csak fokozta, hogy az 1980-as évektől a kommunista államhatalom különböző formákban támogatta – de legalábbis tűrte és nem tiltotta – a számítástechnikai ismeretek elsajátítását és terjedését. Ennek ellenére, amikor 1989-ben véget ért a „rövid huszadik század”, a magyarok túlnyomó többsége nem ismerte és/vagy gyanakvóan fogadta a személyi számítógépeket (Csákó 1997). A vizsgálatok azt mutatják, hágy még azok a tanárok is negatív attitűddel viseltettek a komputerek iránt, akiknek pedig éppen az új technológia használatának bevezetése volt a feladatuk.

Politikai és technológiai változások

Tegyük félre egy kicsit a számítógépek iránti általános attitűdöt, és vizsgáljuk meg inkább azt, hogy a politikai változások időszakában milyen volt Magyarország „felkészültségi foka” (értve ezen például az információs társadalomhoz való csatlakozás készenlétét). Ismét az államszocialista korszakkal kell kezdenünk. Az 1970-es évektől a szocialista kormányok kettős kötöttségben működtek. Az 1956-os forradalom kegyetlen leverése után az MSZMP tudatosan próbálta elkerülni azokat a helyzeteket, amelyekben a társadalmi elégedetlenség lázadáshoz vezethetett volna. (Bizonyos mértékig ugyanez vonatkozott Csehszlovákiára 1968 és Lengyelországra 1981 után).

Ha a lakosság támogatását nem is, de legalább politikai passzivitását biztosítani akarták, ezért a kommunista pártoknak tisztességes életszínvonalat kellett garantálniuk. A jó életszínvonal megőrzésének az ára az infrastrukturális beruházások visszafogása volt.

A beruházások visszafogása hosszú távon csökkentette a szovjet blokk országainak versenyképességét, és végső soron csökkenő életszínvonalat, vagy gyorsan növekvő nemzeti adósságot eredményezett. Következésképp a szovjet tömb országaiban különös negatív korreláció alakult ki: az életszínvonal csökkenésével párhuzamosan egyre romlott az infrastruktúra, ugyanakkor folyamatosan nőtt a nemzeti adósság. Magyarországon, amely pedig köztudamásúlag a szocialista tábor legvidámabb barakkja volt, az 1980-as évek végén 200 kilométernél is kevesebb volt az autópálya, egy új telefonvonalra átlagosan nyolc évet kellett várni, és az egy főre eső nemzeti adósság 2 000 dollár volt, ami a világon a legmagasabbak közé tartozott.

Nagy történelmi változások idején utolsónak lenni akár előnyös is lehet. Az infrastruktúra katasztrofális állapota miatt az első demokratikusan választott kormány kénytelen volt radikális döntést hozni. Eladta a Magyar Távközlési Vállalatot (Matáv) egy német-amerikai konzorciumnak, és 2001 végéig biztosította az új tulajdonosnak a telefonszolgáltatások monopóliumát. A privatizáció hatása óriási volt: a Matáv jelentős beruházással az egész ország területén hatékony kábelhálózatot épített ki, és ezzel gyakorlatilag felszámolta a telefonhiányt. Manapság egy új vonalra legfeljebb egy hónapot kell várni, sőt általában még ennél is kevesebbet, és az ISDN-hez és egyéb kiegészítő szolgáltatásokhoz is jó minőségben lehet hozzáférni. A Matáv az egyik legnagyobb és legmagasabb profitot termelő vállalkozás Közép-Kelet-Európában.

Mégis, a sikertörténet árnyoldala, hogy a szokatlanul magas növekedés és haszon elérése érdekében a távközlési vállalat rendkívül magasan tartja az árait. Egy, a közelmúltban végzett OECD felmérés szerint Magyarországon az internet használata még mindig sokkal drágább, mint bármely más tagországban.

A törvény által garantált piaci monopolhelyzet előnyeit kihasználva a Matáv árai európai viszonylatban a legmagasabbak. Ez az elsődleges akadálya a magyarországi internet terjedésének. A legtöbb szakértő egyetért abban, hogy 2001-ben, amikor a telefonszolgáltatások piaca felszabadult és a verseny miatt az árak csökkentek, új időszámítás kezdődött. Ezt a várakozást más adatok is alátámasztják. A jelenlegi becslések szerint a tízmillió magyar közül körülbelül 600-700 ezer használja az internetet (Center for Democracy & Technology 1999). Ez a szám bizonytalan, részben azért, mert az internetezők több mint 90 százalékának nyilvános hozzáférése van, azaz a munkahelyén vagy az iskolában csatlakozik a világhálóra. Az a tény, hogy a 2000-ben rendezett foci Európa-bajnokság idején egy magyar sportoldalt 100 ezernél is többször látogattak naponta, azt mutatja, hogy jelentős társadalmi csoportok tartanak igényt az internetre, és készek arra, hogy széleskörűen használják azt.

Optimizmus a pesszimizmus légkörében

Habár a Matáv 2001 végéig tartó monopóliuma bénítólag hatott a magyar internet-felhasználásra, a telefonszolgáltatásokban bekövetkezett javulást érdemes más infrastrukturális változásokkal is összevetnünk. Ilyen például az autópálya-építés. Kevesebb mint száz kilométernyi autópálya épült az elmúlt tíz évben, konzerválva ezzel a magyarországi autópálya-hálózat fejletlenségét. Az Információs Társadalom lelkes szószólói számara ez a sajnálatos tény pozitív üzenetet hordoz. Ebben az értelmezésben ugyanis már az is optimizmusra ad okot, hogy az új információs technológiák adaptációja könnyebb és sikeresebb, mint a régi, a posztindusztriálist megelőzőipari technológiáké.

Bár kétes eredmény, de van egy másik sikertörténet is, amely az info-optimista érvelés mellett szól: 1994-ben kezdődött a mobiltelefon-szolgáltatás diadalútja. Az akkori legmerészebb jóslatok 2000-re legfeljebb egymillió mobiltulajdonossal számoltak. Valójában ez a szám már 2000 májusában meghaladta a kétmilliót. A mobiltelefonok száma rohamtempóban növekedve egy évvel később utolérte a vezetékes előfizetők számát (3,7 millió), és 2001 végére ezt jócskán meghaladva minden második magyarra jutott egy mobil-előfizetés.¹ Ez a közel 50 százalékos arány ugyan nem a legmagasabb Európában, de figyelembe véve azt, hogy egy mobil-hívás díja Magyarországon ugyanannyiba kerül, mint Finnországban, ahol az átlagkereset a magyarnak hétszerese, ez mégiscsak kiemelkedően magas mobilhasználatot jelent.

Ám az új technológiák nem mindegyike örvend ilyen nagy népszerűségnek. A technológiai sikertörténetek akkor érdekesek igazán, ha ismerjük a siker társadalmi, kulturális és történeti okait. Számtalan tényező hozzájárult a mobiltelefonok magyarországi diadalához. Például a divat, vagyis az, hogy a mobil sokáig státusszimbólumnak számított. És persze a gyakorlati szempontok, így az is, hogy távoli helyszíneket is könnyedén elérhetünk általa. Ezek az okok Európa-szerte fontosak. Vannak azonban olyan tényezők, amelyek a magyar közegben jobban érvényesülnek. Azt mondhatjuk, hogy olyan társadalomban, ahol intézményekbe vetett hit nagyon alacsony fokú, igen népszerűek azok az eszközök, amelyek az egyén függetlenségét növelik, és az ilyen társadalmak tagjai gyakran erejükön felül is képesek áldozni a függetlenséget biztosító eszközökre. A mobil-szolgáltatások kezdeti időszakában a yuppie-k mellett a legtöbb ügyfél a földi vonalra hosszú évekig reménytelenül várakozók közül került ki. A mobiltelefon birtoklásával egyben bosszút álltak azon a rendszeren is, amely lehetetlenné tette számukra a kommunikációnak ezt a formáját. A legtöbb mobiltelefon-reklám érvként használja a (boldog mobil-tulajdonos) Egyén függetlenségét.

A boldog férfinak (merthogy a reklámokban többnyire férfiakat láthatunk) nem kell intézményeket ostromolnia, sorban állnia, tömegközlekedést használnia vagy mentőautóra várnia. Mindezen kényelmetlenségeket elkerülheti mobilja segítségével. Ezek gyakran pán-európai hirdetések; így azt is mondhaljuk, hogy bárhol is vannak, a célcsoportok hasonlóak egymáshoz.

Hasonlóak lehetnek ugyan, de aligha azonosak. A lényeg ugyanis az, hogy a közép-kelet-európaiak körében a különböző intézményekbe (egészségügy, tömegközlekedés, rendőrség stb.) vetett alacsony fokú hit nem a valóság félreértelmezéséből fakad, hanem – éppen ellenkezőleg – nagyon is megalapozott történelmi és társadalmi okai vannak. Ezért ebben a régióban azok a találmányok, amelyek az egyén függetlenségét növelik, jó eséllyel számíthatnak kedvező fogadtatásra.

Az info-optimista ugyanígy érvel: mivel az internet szabadságot ad, az információs technológia – bizonyos gazdasági keretek között – szükségszerűen sikertörténet

lesz a régióban. Mielőtt azonban kifejteném ezt az info-optimista elképzelést, szeretnék egy történelmi szempontot megemlíteni.

A trianoni békeszerződés kétségkívül a magyar nemzeti tudat legsúlyosabb traumája volt. Ez a mára 80 éves, sokkszerű tapasztalat még az Információs Társadalomba való átmenet percepcióját is befolyásolja. Amint Daniel Bell írta The Coming of Post-Industrial Society című, mára klasszikussá vált művében (1973): minden kornakmegvannak a maga gyártási eszközei. Míg az indusztriális korszakban a mesterségesen előállított természet korában a nyersanyag birtokiásától függött egy nemzet gazdasági boldogulása, a poszt-indusztriális világban az információhaz való hozzáférés a döntő. Ez a megállapítás persze kedves a magyar szívnek. Az országnak gyakorlatilag nincs ásványkincse, de a magas színvonalú oktatás olyan tudósokat adott a világnak, mint Szilárd Leó, Teller Ede és Neumann János, a számítógép feltalálója. Az új információs kor info-optimista víziója szerint Magyarország elveszíti korábbi hátrányait, mert a nyersanyaggal ellentétben az információ és a tudás a magyaroknak is a rendelkezésükre áll.

A Trianon-traumának van egy másik vonatkozása is. A békeszerződés értelmében az ország nemcsak jelentős területi veszteséget szenvedett, de a magyarok egyharmada is az egyik napról a másikra az ország határain kívül találta magát. Az államszocializmus idején mindez tabu téma volt, még említeni sem lehetett a határon kívüli magyarokat. De 1990-es beiktatása után az első szabadon választott magyar kormányfő, Antall József kijelentette: „Lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke vagyok”. Szükségtelen belemennünk a részletekbe, sem a kelet-európai nacionalizmusok sajnálatos történelmével, sem Antall József nagy vihart kavaró – bár hitem szerint félremagyarázott – kijelentésével nem érdemes foglalkoznunk. Elég, ha leszögezzük: a határon túli magyar kisebbségek sorsa mind a mai napig fájdalmas téma.

Még a legelvakultabb info-optimista sem hiszi azt, hogy az információs technológia és az internet önmagában elegendő lesz ahhoz, hogy megváltoztassa a helyzetet. Ugyanakkor mindkettő segíthet a kisebbségek közötti és az anyaországgal fenntartott kapcsolatok kiépítésében és ápolásában, mert lényeges információkkal szolgálhat a kormányszervekről, a felsőoktatásról és a kulturális eseményekről.

Érvelésem sok vonatkozásban hasonlít a többek által hangoztatott „technologiai emancipációs” elméletre (Castells 1997). A mexikói dzsungel zapatistái vagy a világ különböző pontjain működő zöld aktivisták kapcsolatba léphetnek egymással és a külvilággal. Nemzeti és etnikai kisebbségek szintén kialakíthatják és megőrizhetik identitásukat a net segítségével. A világháló – politikai határokon átnyúlva – napi és heti hírekkel, rádióműsorokkal látja el a felhasználókat. A nemzeti kisebbségeknek alapos okuk van arra, hogy „kapcsolódjanak”, hiszen így a távolból is hozzáférhetnek a magyar kultúrához. Hosszú időn keresztül a nemzeti kisebbségekről folytatott diskurzusok legfőbb motivációja a „nulla összegű játszma” volt, vagyis az a felállás, amelyben az egyik fél nyereségei automatikusan a másik fél veszteségeit jelentik. A vita földrajzi és területi: egy bizonyos város, falu, vagy föld vagy az egyik, vagy a másik országhoz tartozik. A cyberspace új típusú linkjei talán megváltoztatják ezt a „vagy-vagy” logikát – létrehozva az identitás-teremtés új forrásait.

Ha figyelembe vesszük, hogy ez a kérdés mennyire döntő a régió jövője szempontjából, eléggé meglepő és elkeserítő tény, hogy ugyan az információs szektor mind Magyarországon, mind a környező államokban dinamikusan fejlődik, mégsincsenek regionális szintű fejlesztések. Ha valaki Budapestről Pozsonyba vagy Varsóból Bukarestbe szeretne elküldeni egy elektronikus levelet, a következő történik: az üzenet először az Egyesült Államokba megy, majd visszaérkezik abba az országba, amelyik egyébként a „szomszédban” van. Ez figyelemreméltó bizonyítéka az együttműködés teljes hiányának, és ugyanakkor azt is jól mutatja, milyen óriási szükség volna a regionális szintű fejlesztésekre.

Az info-pesszimizmus a bizalmatlanság légkörében

Eddig az info-optimista magyar archetípus és egyben az információs társadalomról folytatott nemzeközi párbeszéd legfőbb képviselőjének jellemzőit elemeztem (a terminus techicus egyébként Neil Postmantől származik). Ennek a típusnak megvan az ellentéte, az info-pesszimista, akinek a nézeteit künnyű elképzelni. A fenti kérdésekkel kapcsolatban az info-pesszimista a következőképpen vélekedik.

Ha az intézményekbe vetett hitet elemezzük, számításba kell vennünk azt a tényt, hogy az internet nemcsak szabadságot jelent, de egyben megteremti az ellenőrzés lehetőségét is. Ráadásul használata eleve nagymértékű bizalmat előfeltételez. Bármi, ami valaha is a cyberuniverzum részévé válik, mások számára is hozzáférhető – ez csupán idő és/vagy pénz kérdése. A kreditkártyánk számától személyes adatainkig, bevásárló-cédulánktól a biztosítási okmányainkig a legkülönfélébb információkhoz juthatnak hozzá azok az intézmények, amelyekben egyébként egyáltalán nem bízunk. Ezért az intézmények iránti bizalmatlanság elveszi az ember kedvét az internetezéstől.

Azzal kapcsolatban is felmerülhetnek kétségek, hogy az új területi elrendezés, amely nemzeti kisebbséget hozott létre, javítható lenne-e a világháló segítségével. Ne is foglakozzunk azzal a lehetőséggel, hogy egy erősebb nemzeti identitás, amelyet az internet vagy más eszközök hoznak létre, nem feltétlenül jobb, mondván, hogy nem feltétlenül javítja az országok közötti viszonyt. Tegyük most ezeket a megfontolásokat zárójelbe, és fogadjuk el, hogy az országhatáron túl élő magyar kisebbségek létezése bizonyos kezdeményezésekre ösztönzi a kormányt – még akkor is, ha, mint eddig láthattuk, nem ez a helyzet. Mindezek ellenére van egy óriási probléma, amely a poszt-indusztriális világ összes jótéteményei mellett fennáll: a nyelv.

A magyar nyelvű tartalom, légyen digitális vagy analóg, jórészt hozzáférhetetlen a külvilág számára. Ez nagy problémát jelent azoknak az irodalmároknak, akik az életüket annak szentelik, hogy meggyőzzék a világot: Magyarország nagyhatalom a költészetben. Van azonban egy másik vonatkozása is a nyelvi kérdésnek, amely még ennél is fontosabb. Nagyon szomorú, hogy a világ nem ért bennünket, de még ennél is szomorúbb, hogy mi nem értünk másokat. Egy a közelmúltban készült felmérés szerint csak a válaszadók 12 százaléka állította, hogy képes kifejezni magát valamilyen idegen nyelven. Ennek a nyelvi tehetetlenségnek számos oka van. Azt hiszem, a legfőbb az, hogy ugyan generációk számára az orosz volt az iskolai oktatásban a kötelező nyelv, de teljesen elfogadottnak számított, ha valaki nem tanulta meg rendesen. Bár a helyzet a mai fiatalok körében ennél jobb – az internet-generáció főleg angolt tanul a középiskolában – az info-pesszimista a nyelvtudás hiányát olyan akadálynak tekinti, amely lehetetlenné teszi a magyarok számára, hogy a globális információs társadalom teljes jogú polgárává váljanak.

Magyarország digitális megosztottsága

Ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor búcsút kell mondanunk egymással vitázó barátainknak. El kell hagynunk mind az info-optimistát, mind az info-pesszimistát azért, mert – amint ez valószínűleg már az eddigiekből is kiderült – egyik nézetrendszer sem tartható fenn koherens módon. Bizton állíthatjuk, hogy az információs társadalom sokak számára nagyon kellemes, míg másoknak teljesen elviselhetetlen lesz. Az igazi kérdések azonban a következők: kik fognak az első, illetve a második csoportba tartozni? Mit tehetünk azért, hogy növeljük a résztvevők számát? Mit lehet tenni a kirekesztettekkel?

Magyarország digitális megosztottsága nem különleges eset. A megosztottság legfőbb tényezői ugyanazok, mint bárhol másutt: a kor, az iskolázottság, a foglalkozás és a vagyon (Center for Development Technology 1999; Dessewffy & Fábián 2001).

Ahelyett, hogy részletesen kifejteném az egyes csoportok jellemzőit, két olyan kérdést szeretnék felvetni, amely lehetőséget ad a digitális szakadék áthidalására. Számos kutatás bizonyította, hogy a kor a legfontosabb változó az internet használatában. A fiatalok könnyedén felszívják az internet-kultúrát, majdhogynem magától értetődően, míg az idősebbek vagy nem érzik szükségét ennek, vagy nem tudják, hogyan tegyenek szert erre az új tudásra (lásd az 1. táblázatot). Ez a megosztottság visszavezet bennünket ahhoz a korábbi kérdéshez, hogy vajon a megosztottság eltűnik-e a poszt-indusztriális társadalom megszületésével.

Ami a fiatal generációt illeti – és fiataloknak most azokat nevezem, akik a harmadik évezred hajnalán járnak középiskolába – a helyzet korántsem kedvező. Amint láttuk, nagyon kevesen vannak azok, akik az otthonukból csatlakozhatnak a netre. Ezért fontos az 1996-ban elkezdett Sulinet program, amelynek köszönhetően nagyon sok tizenéves megismerhette a világhálót.

A hozzáférés minősége, az információ felhasználása és hasznosítása mégis erőteljesen korlátozott. Az oktatás elmaradott, a tanrendnek nem része az internet. A legtöbb tanárnak fogalma sincs arról, hogyan kell keresgélni a hálón, és sokan vonakodnak is attól, hogy ezt megtanulják vagy az óráikon használják. Hatalmas beruházásra, ismeretterjesztésre és buzdításra lenne szükség. Mégis, a hiányosságok ellenére tulajdonképpen derűlátóak lehetünk -legalábbis ami a fiatalokat illeti. Az ígéretes jövendő nem a kormányprogramok tökéletesedésében vagy az intézményes háttér fejlődésében, hanem az internet-generáció kreativitásában, motiváltságában és tudásszomjában rejlik.

A fiatalok sikerének fényében azonban még világosabban látszik az idősebbek kilátástalan helyzete. Természetesen nincsenek olyan genetikus tényezők, amelyek a negyvenen túliakat meggátolnák abban, hogy szert tegyenek a neten való szörföléshez szükséges tudásra. Ám azok, akik nem nőttek bele az internetes kultúrába, csak újfajta tréning és felnőttoktatás segítségével válhatnak aktív felhasználókká. Ezeknek a programoknak azonban egyelőre semmi nyomuk sincs, s a jövő kérdése, vajon egyáltalán lesznek-e ilyenek.

1. táblázat

Míg a fiatalok akkor is hozzáférhetnek a digitális kultúrához, ha azt ne adj isten betiltanák, egyelőre bizonytalan, ki biztosítja a hozzáférés lehetőségét az idősebb aktívak és a nyugdíjasok számára. Két lehetséges jelölt töltheti be ezt a szerepet: a vállalkozó és az állam. Bármiféle továbbképzést vagy oktatást, amelyet a piac kezdeményez, örömmel kell fogadnunk. Azonban bele kell törődnünk abba, hogy a vállalatok csak a saját alkalmazottaik, illetve közülük is csak bizonyos csoportok továbbképzését fogják biztosítani. Az elsődleges szempont természetesen az lesz, hogy várható-e profitnövekedés a továbbképzéstől. Ez korrekt és jól bevált tőkés játékszabály. Mégsem volna helyes, és valószínűleg megbukna a történelem vizsgáján, ha csak erre az elvre hagyatkoznánk. Ugyanis az állam is érdekelt abban, hogy a kirekesztettek számára hozzáférhetővé tegye a digitális kultúrát.

Konklúzió

A piac és az állam közötti szereposztásról, csakúgy mint az állami szerepvállalás formájáról és mértékéről világszerte parázs vita folyik. Hadd mutassak rá egy olyan ideológiai sajátosságra, amely a közép-kelet-európai országokat ismételten különös helyzetbe hozza. Az államszocializmus bukása óta a legtöbbet hangoztatott szlogen a privatizáció, mert ettől várható, hogy a nemzetgazdaságban csökken az állami szerepvállalás. Magyarország például annyira sikeres volt ennek a liberalizációs programnak a megvalósításában, hogy egyes szakértői vélemények szerint jelenleg a magántulajdon részesedése a termelési szektorban magasabb, mint Franciaországban vagy Németországban. Ahelyett, hogy hosszadalmas fogalmi fejtegetésbe kezdenénk, vegyük szemügyre a 2. táblázatot. Ez jól mutatja azokat a jelentős változásokat, amelyek az elmúlt tíz évben következtek be a magyarországi tulajdonviszonyokban.

2. táblázat

Különböző tulajdonformák a GDP százalékában (%)
	1990	1995	1998
Társadalmi tulajdon	76	37	23
Magántulajdon, magyar	23	49	51
Magántulajdon, külföldi	1	14	26
Forrás: KSH (in Vukovics & Harcsa 2000)

Világos, hogy ezeknek a változásoknak a dinamikája anti-keynesiánus: csökken az állami és az egyéb köztulajdon, míg gyorsan növekszik a magánszektor.

Ilyen szellemi környezetben az állami kezdeményezés, például egy Nemzeti Információs Stratégia bevezetése sokkal több ellenállásba ütközik, mint az olyan országokban, amelyek nem hordozzák a kommunista múlt béklyóját. 

Megkockáztatom a kijelentést: a magyar pesszimizmus megváltozása – amire az információs társadalom adott lehetőséget – azon múlik, hogy ezeket az előnyöket milyen mértékben lehet a társadalom nagy tömegei számára közvetíteni. Ha ez nem sikerül, az új info-elit nem lesz legitimebb, mint amilyen a szocialista volt egykoron, nem is beszélve arról, hogy az az ország sem lesz boldogabb, amelyikben élni fog. Ilyen mértékű történelmi változások közepette már csak egyetlen bizonyosság maradt: az, hogy semmiben sem lehetünk biztosak. Emiatt bármiféle jóslat, vonatkozzon bár a közeljövőre, kockázatosabb, mint valaha. Az információs társadalmak hektikus, frenetikus és kiszámíthatatlan logikája (amelyet Castells „turbulenciáknak” nevez) megváltoztathatja a magyar pesszimizmust. Végül is mindig elszórakoztathatjuk magunkat a Tuvalu-szigetek híres történetével. A szigetek véletlenül a „TV” domain-nevet kapták meg, amit azon nyomban bérbe adtak évi 50 millió dollárért, amely egyszerű tranzakcióval szempillantás alatt sikerült megduplázniuk a szigetlakók GDP-jét. Ha az információs társadalom képes ilyesfajta „nagy ugrásra” Magyarországon, az bizony kemény támadás lesz az évszázados nemzeti pesszimizmus ellen.

Irodalom

Bell, D. (1973) The Com ing of Post-industrial Society. New York: Basic Books.

Castells, M. (1997) The Information Age, vol. II, The Power of Identily. Oxford: Blackwell.

Center for Democracy & Technology, „Bridging the Digital Divide: Internet Access in Central and Eastern Europe”, http://www.cdt.org/international/ceeaccess/report.shtml.

Csákó, M. (1997) Az általános iskolai pedagógusok és az iskolai számítógépek használata. Új Pedagógiai Szemle, 1. sz.

Dessewffy T. & Fábián Z. (2001) A digitális jövő térképe. ITTK-TÁRKI.

Dessewffy T.(1999) Iskola a hegyoldalban. Budapest: Új Mandátum.

Latour, B. (1993) We have never been modern. Cambridge: Harvard University Press.

Magyarország arccal Európa felé (2000) Budapest: Miniszerelnöki Hivatal.

Postman, N. (1.993) Technopoly. NewYork: Vintage Books.

Turi, L.11999) Net-sajtó Magyarországon: új média, régi gondok.  Replika, 37. sz.

Vésey, P. (1999) „Yikes it Rulez” The Hacker Frontier in Hungary. Kézirat.

Vukovich, Gy. & Harcsa, I. (2000) A magyar társadalom a jelzőszámok tükrében. In: Kolosi, T., et al. (szerk) Társadalmi riport 2000.  Budapest

Wessely, A. (2002) Travelling People, Travelling Objects. Cultural Studies, 16/1.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum