Felhívás A Médiakutató c. folyóirat publikációs versenyt hirdet. Színvonalas tanulmányokat várunk elsősorban az új média, migráció, médiajog témáiban. Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft.

A 40000 és 20000 karakteres írásokat az címre várjuk, a honlapunkon megadott formátum figyelembevételével.

A beérkezett írásokat double-blind peer review (kétszeresen anonim lektorálás) módszerrel értékelik a szerkesztőség tagjai, illetve felkért bírálók.

A pályázatok beküldésének határideje: 2017. szeptember 30.

A szerkesztőség fenntartja a jogot, hogy megfelelő pályamunkák hiányában az eredményhirdetéstől eltekintsen, vagy kevesebb nyertest hirdessen.

Médiakutató 2002 tavasz

Jog

Szente Péter:

A közszolgálati média lehetetlensége

VÁLASZ GÁLIK MIHÁLY ÉSZREVÉTEIRE

Hálás vagyok Gálik Mihálynak kritikai megjegyzéseiért, mert alkalmat teremtenek arra, hogy azokkal a politikai kérdésekkel is foglalkozzam, amelyek valóban relevánsak, de amelyekre – a politikát kerülendő – dolgozatomban nem tértem ki.

De kezdjük a „leggyengébb láncszemmel”. Nincs kizárva, hogy a BBC alapító atyja, Lord Reith ma forog a sírjában, de ő egykor ahhoz is ragaszkodott, hogy a rádióban (!) a hírolvasók szmokingot viseljenek. Manapság az az elv, hogy mivel minden televízió-tulajdonosnak fizetnie kell az előfizetői díjat, nem elég a művelt elit igényeit kielégíteni, hanem minden műfajban jelen kell lenni, természetesen az adott műfajon belül a lehető legeredetibb és legjobb műsorral. Hogy ez ebben az esetben mennyire sikerült, azon nem érdemes itt vitatkozni – engem sokkal inkább az rendítene meg, ha a komoly műfajokban merítenének „A Hét” módszereiből, vagy ha Tony Blair ország-értékelésének sugárzását másnap nem követné az ellenzéki vezetők reagálása hasonló terjedelemben. De erről szerencsére nincs szó.

Ami a médiapolitika hazai lehetőségeit illeti, úgy gondolom, a kettőnk álláspontja közötti különbség egyrészt módszertani hozzáállás, másrészt nem annyira szakmai, mint politikai megítélés kérdése. Az ugyanis vitatható média-szakmai érvekkel, hogy például milyen hatással lenne a műsorokra az, ha a köztelevízióban megszüntetnék a reklámozást – az viszont, hogy egy új politikai helyzetben a választást nyerő pártok milyen média politikát vállalnak fel, és hogy a vesztesek mit hajlandók majd kétharmaddal megszavazni, politikai elemzést kíván. Én abból indultam ki, hogy a cél a működőképes, független és pártatlan elektronikus média megteremtése, és igyekeztem olyan koherens média politikai rendszert felvázolni, amely ezt a hazai körülmények között a legjobban valósítaná meg. A fenti célból való kiindulásnak megvan az az előnye, hogy (1) lehetővé teszi az eszközök koherenciájának és alkalmasságának vizsgálatát, (2) az esetleges későbbi kompromisszumokról el lehet dönteni, hogy még beleférnek-e a célrendszerbe, vagy már annyira kilógnak belőle, hogy más célokat vagy más eszközöket kell találni és (3) a még elfogadható kompromisszumok megállókká válnak a célhoz vezető úton, ahelyett, hogy önmagukban válnának céllá.

Gálik Mihály ezzel szemben a hazai pálya nehézségeiből indul ki, és erős érveket sorakoztat fel annak bizonyítására, hogy a mi viszonyaink között az általam célul kitűzött közszolgálatiság megvalósíthatatlan. Ha ezt elfogadjuk, akkor szerintem ebből az következne, hogy nincs mit tenni, s ahelyett, hogy megpróbálnánk legyűrni a lehetetlent, törődjünk bele, hogy – mint a pártállami időkben – a közmédia a mindenkori hatalom tulajdona, a közszolgálat eszméjét pedig tegyük el boldogabb időkre. Gálik igen közel jut ehhez, úgy elemzésében, mint amikor azt javasolja, hogy a média törvényt alkotmánymódosítással tegyék felessé, s a média-elnökök kinevezése tartozzon a kormány hatáskörébe. Ám végül mégis inkább arra tesz javaslatot, miként lehetne a közmédiát még a mi viszonyaink között is aránylag elfogadhatóan működtetni.

Azt ajánlja, hogy a politikai pártok jelentsék ki: napi politikai vitáikat (ergo érdekeiket) alárendelik a közszolgálati rádiózás és televíziózás iránti elkötelezettségüknek. Illetve azt ajánlja, hogy – lényegében a „Médiapolitikai vázlatomban” javasoltak mentén – az Országgyűlés kétharmados többséggel nevezzen ki egy bizottságot a társadalmi megrendelés megalkotására és teljesülésének ellenőrzésére. Gálik javaslatai tehát egy olyan, köztes rendszert valósítanának meg, amely ugyan alapvetően elfogadja a hatalom média feletti dominanciáját, de igyekszik ezt közszolgálati vonásokkal kiegészíteni és enyhíteni. Ez a megoldás viszont számomra nem tűnik se kívánatosnak, se politikailag kivitelezhetőnek.

Nem tűnik kívánatosnak, mert bármennyire kitűnő is Gálik Mihály néhány, a közszolgálatiság erősítésére tett javaslata, ha ezek csak egy alapvetően kormány-uralta rendszer szankcionálása árán lennének megvalósíthatóak, én inkább lemondanék róluk. Ugyanis ahol a híradó főszerkesztője egy olyan elnöktől függ, akit a kormány nevezett ki és válthat le, ott a híradó úgy fog tudósítani a legnagyobb ellenzéki párt választások előtti kongresszusáról (amelyet a BBC élőben közvetítene, interjúkkal és szakértői elemzésekkel), ahogy e sorok írása előtt pár nappal az MTV esti „Híradója” tette: harmadik hírként, s egy negatív mondattal indítva. Akkor pedig nem közszolgálati, hanem kormány-televízióról beszélünk, s a kettőt nem szabad összemosni. Az egyszerű kormány-felügyelet kvázi-demokratikus, közszolgálati sallangok nélkül legalább tiszta helyzetet teremt, míg a sallangok sokakban a pártatlanság látszatát kelthetik, annak szubsztanciája nélkül. Szerencsére, mint már nálunk is bebizonyosodott, a média lenyúlásának nemcsak politikai haszna, de politikai ára is van – ne tegyünk semmi olyat, ami segít a hatalomnak ezt elkerülni.

Politikailag kivitelezhetőnek pedig azért nem tűnik a Gálik Mihály által ajánlott megoldás, mert nem elég azt mondani, hogy ha a radikális javaslat felbukik a politikai akadályokon, akkor egy kevésbé radikális még átsuhanhat felettük, hanem meg kell nézni: mi lenne racionális viselkedés a választások után úgy a nyertesek, mint a vesztesek szempontjából. Míg a választásokat megnyerő párt(ok)nak ajándék lenne a törvény felessé tétele és az elnökök kinevezésének joga, a veszteseknek aligha fűződne érdekük e kétharmados többséget kívánó alkotrnánymódosításhoz. Az ellentételezésként feltehetően felkínálandó pártatlansági garanciák és a társadalmi megrendelés teljesülését felügyelő bizottság kétharmadossága – úgy vélem – nem felejtetné el velük, hogy az évek során a kinevezések politikai realitása mindig erősebbnek bizonyult a mai médiatörvényben is meglevő pártatlansági követelményeknél. Egy olyan reform, amely nem koherens közszolgálati rendszert produkál, hanem eleve kompromisszumot köt a hatalommal, szerintem azért irrealisztikus politikailag, mert nem képes elég garanciát ajánlani az ellenzéknek a kétharmad megszerzéséhez.

Akkor mi a helyzet az én javaslataimmal? Az általam kiválasztott célok kívánatosságát Gálik se kérdőjelezi meg, csak azt mondja, hogy azokkal a lehetetlen legyűrésére teszek kísérletet. Annyi biztos, hogy megvalósításukhoz kedvező választási eredményre van szükség, arra, hogy a választásokat megnyerő politikai erő a három lehetséges opció – a média lehetőség szerinti lenyúlása, a média feletti befolyás pártok közötti megosztása, valamint a független és pártatlan média alapjainak megteremtése – közül a harmadikat válassza, valamint arra, hogy az új médiatörvényhez szükséges kétharmadot meg tudja szerezni. Ezek közül egyiket se tartom reménytelennek. Részben azért, mert nem tudom elfogadni Gálik azon tézisét, hogy a magyar politikai pártok mindig a média feletti egyeduralomra törnek. Úgy vélem, komplexebb, történelmibb analízisre van szükség. Az 1990-es évek legelején, amikor a legjobb esély lett volna bevezetni a közszolgálati működést megalapozó mechanizmusokat, állítólag egymást kiegyensúlyozó jobb- és baloldali és liberális szerkesztőségek alakultak ki. De a hatalom csak akkor nyúlta le a két intézményt, amikor sikerült elérnie Csúcs és Náhlik kinevezését. 1994-ben az új kormánynak aligha lehetett más választása, mint leváltani őket, viszont az is igaz, hogy ezt a médiaháborús logika szerint tette, tehát saját szimpatizánsait nevezte ki helyükre. Viszont 1996-ban, a médiaháborút kiiktatandó, olyan kuratóriumok felállításába ment bele, amelyekben a kormányoldal és az ellenzék fele-fele arányban képviseltette magát, s a legfontosabb döntések kétharmados többséget igényeltek. Ez nem a kisajátítás, hanem a befolyás-megosztás elvét vezette be – ami, mint részletesebben is ki fogom fejteni, nagyon rossz elvnek bizonyult, de nem keverendő össze az 1996 előtt és 1998 után alkalmazott lenyúlási princípiummal.

Úgy gondolom, ha a jelenlegi ellenzék megnyeri a választásokat, erős érvek szólnak amellett, hogy felvállalja a „Médiapolitikai vázlatomban” javasolt médiapolitikát. Mint az elmúlt években láttuk, a média erőszakos kisajátítása hallatlanul rombolja a politikai kultúrát, ami egy civilizált értékeket képviselő politikai erő számára önsorsrontás. Arról nem is beszélve, hogy ennek az amúgy is gyenge hatásfokú, lezüllött és tönkrement közmédiának a megszerzése nem éri meg azt a politikai árat, amelyet ezért fizetni kellene. Viszont van egy kemény paradoxon: a rádiónak és a televíziónak a médiatörvény által bebetonozott vezetői nyilvánvalóan fittyet hánynak a médiatörvény pártatlansági előírásainak, sőt, a médiaháborús paradigmán belül tevékenykedve a gyűlöletbeszédnek is utat engednek, tehát akkor is el kell őket távolítani, ha az új kormány nem akarja kisajátítani a közmédiát. Viszont az egyetlen mód ezt elfogadható áron véghezvinni az, ha a kormány konzisztensen demonstrálja, hogy ki akar lépni a médiaháborús kisajátítási paradigmából, és ezért egy fair, a közmédia pártatlanságát valóban biztosítani képes rendszert ajánl fel cserébe. Ez az ellenzéknek nemcsak a jelenlegi ciklusra nyújt garanciákat, hanem arra is, hogy ha újra hatalomra kerül, nem kell megfizetnie egy újabb „kiegyensúlyozás” politikai árát. Ugyanakkor az ellenzék azzal is tisztában van, hogy ha nem fogadja el az ajánlatot, ezzel nagymértékben redukálja a médiaháborús megoldás politikai árát.

Ha egy kedvező választási eredmény esetén sem sikerül a reformot keresztülvinni, akkor feltehetően a jelenlegi médiatörvény keretén belül visszatérünk a kétoldalú kuratóriumokhoz, a befolyás-megosztásos rendszerhez. Márpedig azt hiszem, vitathatatlan, hogy ez a rendszer egyszer már csúfosan megbukott, jelentős mértékben hozzájárulva a közmédia lezülléséhez. Mi több, amíg fennmarad az ORTT és a kuratóriumok rendszere, a szélsőjobb befolyása nemcsak elkerülhetetlen, de kvázi demokratikus követelmény. Ha a média feletti befolyást a pártok között osztják szét, a MIÉP-nek is joga van a saját részéhez. Ez aztán a „Vasárnapi Újság”, a Pannon Rádió s társaik formájában jelenik meg, s hiába tartalmaz a médiatörvény pártatlansági előírásokat, a befolyás-megosztás intézményes realitása ezeket könnyen érvényteleníti. Ráadásul, mivel sajnos nálunk nem létezik a nyugati értelemben vett konzervatív sajtó, itt a kiegyensúlyozás tipikusan mint a liberális és balközép, illetve a szélsőjobb közötti balansz jelenik meg, ami hamis legitimitást kölcsönöz a rasszistáknak, miközben – pontosan az állítólagos párhuzam miatt – elvesz a közszolgálati elvek szerint működő műsorok legitimitásából.

A fenti okokból úgy vélem, nincs más választásunk, mint – a vitathatatlan nehézségek ellenére – megkísérelni megvalósítani a közszolgálatiságnak azt az eleinte elkerülhetetlenül kezdetlegesen és tökéletlenül működő rendszerét, amely ugyanakkor eléggé koherens ahhoz, hogy kialakítsa a függetlenséget és pártatlanságot biztosító mechanizmusokat, amelyek idővel internalizálódnak, s ahogy az eredményük a műsorokban is megmutatkozik, a büszkeség, tehát az ethosz forrásává válnak. Ha sikerül egy ilyen rendszert megvalósítani, akkor nem azért tiltják be a konzisztensen egyoldalú vagy rasszista műsorokat, mert a győztes mindent visz, vagy nem azért hagyják őket működni, mert a befolyás-megosztás logikája ezt követeli, hanem mert vagy betartják a pártatlanság pontosan rögzített követelményeit, vagy – ha erre nem hajlandók –, akkor vállalniuk kell a szabályok be nem tartásának következményeit. Szerintem ez az a médiapolitika, amelynek a magyar politikai kultúra fejlődésére is jó hatása lenne.

Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink