Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2002 nyár

Közszolgálat

Bajomi-Lázár Péter:

Közszolgálati televíziózás Közép- Kelet- Európában

A rendszerváltás után Közép-Kelet-Európában megkezdődött az állami televíziók közszolgálati televízióvá való átalakítása. E modernizáció csak részben volt sikeres: az átalakuló köztévék sem szakmai identitásukat, sem közönségüket nem találják a kereskedelmi médiumok által uralt piacon; nem ritkán alulfinanszírozottak, szerkesztőik pedig politikai nyomással küszködnek. Az alábbi írás a közép-kelet-európai régió állami televízióinak közelmúltját és mai helyzetét tekinti át, összevetve Csehország, Lengyelország, Magyarország és Románia köztévéinek sajátosságait.1

1. Milyen az ideális közszolgálati televízió?

A rendszerváltás után Közép-Kelet-Európa médiapolitikusai arra törekedtek, hogy az állami televíziókat az agitáció és propaganda eszközéből a demokratikus hatalom ellenőrzésének eszközévé tegyék. Nem voltak könnyű helyzetben: szemben a rendszerváltást követő politikai és gazdasági reform más területeivel, nem állt előttük olyan, szakmailag vitathatatlan minta, amelyet átvehettek volna a nyugat-európai országoktól. Míg a parlamentáris demokrácia és a piacgazdaság alapintézményeinek felállításában valamennyi mérvadó politikai erő egyetértett, az új (néha régi-új) politikai eliteket és a médiapolitikusokat megosztotta az a kérdés, hogy a közszolgálati média mely modelljét válasszák.

Tanácstalanságuk oka az volt, hogy a közszolgálati televízió az egyébként modellértékűnek tekintett nyugat-európai országokban is válságban volt. Amióta az 1970-es és 1980-as években megjelentek az első kereskedelmi televíziók, az ottani köztévék identitás- és legitimitás-válságba kerültek, és az 1990-es évek közepére elveszítették minden második nézőjüket. Franciaország két közszolgálati csatornája, a France 2 és a France 3 műsorait a közönség 41 százaléka nézte (Lamizet 1996: 91). Németország két országos közszolgálati csatornáját, az ARO-t és a ZDF-et az emberek 44 százaléka követte figyelemmel (Hickethier 1996: 115). Olaszországban a RAIUNO, a RAIDUE és a RAITRE együttesen 48 százalékos nézettséggel bírt (Sartori 1996: 157). Még Nagy-Britanniában is, ahol a közszolgálati tévének az Independent Television 1955-ben történt létrehozása óta lett volna ideje a megfelelő műsorpolitika kidolgozására, a BBC1 és a BBC2 együttes közönségrészesedése mindössze 44 százalékos volt (Weymouth 1996: 67). A közszolgálati televízió, amelynek adását egykor az emberek túlnyomó többsége nézte, ma már a kisebbség médiuma. Csökkenő közönségrészesedése felveti a kérdést, hogy a műsorpolitikája alapjául szolgáló szakmai identitás összhangban van-e a társadalom szükségleteivel. És felmerül az is, hogy legitim-e az előfizetési díj mai formája. A két kérdés természetesen összefügg: ha a köztévé nem szolgál ki mindenkit, miért legyen az előfizetési díj általános és kötelező?

A közszolgálati média válságának okait és a válságból kivezető utat elemző kutatók legalább három lehetséges forgatókönyvet írnak le. Egyesek szerint – őket talán reformereknek nevezhetjük – a köztévének felül kell vizsgálnia mai műsorpolitikáját, és a kereskedelmi csatornák által dominált új helyzethez kell igazítania. Olyan műsorokat kell szolgáltatnia, amelyek hiányoznak a kereskedelmi tévék kínálatából. Így különösen politikai híreket és elemzéseket, kritikus, kísérleti és kreatív műsorokat, valamint kisebbségi adásokat (például Keane 1999: 94).

Mások – őket ortodoxoknak nevezhetjük – úgy vélik: a kereskedelmi csatornák közönségsikere éppen azt jelzi: ma különösen nagy szükség van arra, hogy a közszolgálati média visszatérjen a gyökerekhez, és az olyan, hagyományos társadalmi értékeket képviselje, mint például a nemzeti közösség és a klasszikus kultúra (Fairbarnt idézi Southall 2000: 3; Padovani és mások :2001: 96).

Megint mások – őket pragmatikusoknak nevezhetjük – úgy gondolják, hogy közszolgálati televízióra nincs szükség, elég, ha közszolgálati műsorok vannak (például Zöldi in BBC vagy RAI? 2001: 103-105). Szerintük létre kell hozni egy olyan műsorszolgáltatási alapot, amely támogatja azokat a magánkézben lévő kereskedelmi csatornákat, amelyek műsoridejük egy részében közszolgálati műsorokat sugároznak. Így meg lehetne takarítani a köztévé infrastrukturális kiadásainak javát, és elejét lehetne venni a köztévére gyakorolt politikai nyomásnak.

Nem értékelem ezeket a forgatókönyveket. Csak azt kívánom érzékeltetni, hogy a kortárs nyugati demokráciák nem tudtak olyan, vitathatatlan szakmai tekintélyt élvező közszolgálati televíziós modellt nyújtani Közép-Kelet-Európa átalakuló társadalmainak, amelyet azok egy az egyben lemásolhattak volna. A közép-kelet-európai régió országai rákényszerülnek arra, hogy szakítsanak az állami televízió szovjet mintát követő modelljével, ám kérdés, hogy mivel váltsák fel azt. E kérdés azért is sürgető, mert a demokratikus közszolgálati média megteremtése az Európai Unió egyik hangsúlyos ajánlása (Szente 2001: 55). A közszolgálati televízió bezárása ezért a csatlakozásra váró országok egyikében sem lehet alternatíva.

2. Az állami televíziók átalakulása

Az itt vizsgált négy ország – Csehország, Lengyelország, Magyarország és Románia – médiájának története több ponton is eltér egymástól. Az egykori állampártok médiapolitikája (vagy ahogyan akkoriban nevezték: tájékoztatáspolitikája) különböző intenzitású politikai beavatkozást jelentett. Volt olyan ország, amely a sztálinista mintát követte, és a médiát teljes mértékben a politikai elit alá rendelte (Románia), míg máshol az újságírók viszonylagos autonómiát élvezhettek (Magyarország). Csehszlovákia2 a román, míg Lengyelország a magyar modellhez állt közelebb (Gross 1995: 200-203; Prevratil1995: 154-159; Bajomi-Lázár 2001: 31-42; Radziszewski 2001: 140-142).

E történeti különbségek ellenére mind a négy országnak nagyjából azonos feladatokkal kellett szembenéznie állami televíziójának reformja során. Mind a négy kilépett az egykori kelet-európai műsorszolgáltató szövetségből, az OIRT-ből,3 és csatlakozott a nyugat-európai közszolgálati szövetséghez, az EBU-hoz4 (Splichal 1994: 46). A közszolgálati televízió modernizálása legalább négy különböző feladatot foglalt magában:

(1) Műsorpolitika: A médiapolitikusoknak olyan műsorpolitikáról kellett gondoskodniuk, amely a kialakuló duális (közszolgálati és kereskedelmi) médiapiacon versenyképes, és megfelel az emberek változó igényeinek. Az 1. fejezetben említett okokból azonban nem született konszenzus arról, hogy e műsorpolitikának pontosan milyennek kell lennie.

(2) Finanszírozás: A médiapolitikusoknak szilárd pénzügyi alapokra kellett helyezniük az állami televíziót. Ugyanakkor szembe kellett nézniük azzal az általános gazdasági válsággal is, amely különösen az átmenet éveiben, de kisebb-nagyobb mértékben az 1990-es évek végéig sújtotta a régiót. A köztévé finanszírozását tovább nehezítette az előfizetők alacsony száma és a hirdetési piac szűkössége.

(3) Professzionalizálódás: A médiapolitikusoknak elő kellett segíteniük a közönség elvárásainak megfelelő szakmai normák elterjedését. E feladat teljesítését nehezítette, hogy – különösen az évtized első felében – a régió országaiban dúló kisebb-nagyobb médiaháborúk felszínre hozták az újságíró-társadalom politikai megosztottságát. Az újságírók zöme munkája során a szakma szempontjait rendre politikai szempontoknak rendelte alá, vagyis ahelyett, hogy objektivitásra törekedett volna, elkötelezte magát valamely politikai erő mellett.

(4) Politikai függetlenség: A médiapolitikusoknak fel kellett szabadítaniuk az állami televíziót a rá nehezedő politikai nyomás alól. A médiáról alkotott autoritárius elképzelések túlélték a politikai rendszerváltást. Sokáig nem volt egyértelmű – és több országban sokak számára ma sem világos –, hogy hol húzódik a határ a legitim politikai kommunikáció és az illegitim politikai nyomásgyakorlás között. A régióban számos politikus úgy vélekedett: a demokratikus választásokon nyert mandátuma felhatalmazza a média ellenőrzésére is. Sokan úgy gondolták: az újságíró feladata az, hogy támogassa a kormányt az ország demokratizálásában, ahelyett, hogy bírálná tevékenységét.

Írásomban áttekintem az állami tévék közelmúltját és jelenét az említett négy közép-kelet-európai országban.5 Elsősorban azt vizsgálom, milyen kapcsolatban állt egymással a műsorpolitika, a finanszírozás, a professzionizálódás és a politikai függetlenség, és hogyan sodorták az e területeken felmerülő nehézségek a közszolgálati médiát több országban is egyfajta ördögi körbe.

2.1. Műsorpolitika

Közép-Kelet-Európa országai a rendszerváltás után az Európa Tanács ajánlásait követve deregulálták a médiát, azaz véget vetettek az állami televízió monopóliumának, és engedélyezték a magántulajdonban álló kereskedelemi tévék működését (Mungiu-Pippidi 2001: 76). Az 1990-es évek elején és közepén hozott médiatörvények legfontosabb feladata a duális médiarendszerek megteremtése volt. Ez a következőképpen történt az itt vizsgált négy országban.

Az egykori Csehszlovákia szövetségi médiatörvénye 1991 novemberében született meg. Cseh televízió-törvény néven a jogszabály kisebb módosításokkal az ország kettéválása után is érvényben maradt, utoljára 2001 tavaszán módosították. A Cseh Televízió két csatornája, a ČT1 (hírek és vegyes műsorszerkezet), illetve a ČT2 (kulturális és kisebbségi műsorok) mellett a jogszabály engedélyezte egy harmadik, magántulajdonú csatorna felállítását is. A TV Nova, a régió első országos vételkörzetű kereskedelmi csatornája 1994 februárja óta működik; a Central European Media Enterprises és cseh befektetők tulajdonában van, nézettsége meghaladta az 50 százalékot. Egy másik kereskedelmi csatorna, a Prima TV regionális adások hálózataként ugyancsak közel országos lefedettséggel bír, nézettsége tíz százalék körüli (Köpplova & Jirák 1995: 120; Stefek 1999; Metykova 2001). 2000-ben a ČT1 és a ČT2 műsorait a közönség 32 százaléka nézte (Czech Television Yearbook 2000: 42-43).

Lengyelország médiatörvényét 1992 decemberében fogadták el, majd 1995-ben módosították. Az országban három közszolgálati csatorna működik; kettő földfelszíni, a harmadik műholdas technológiával terjeszti műsorait. A TVP1 vegyes műsorszerkezetű, a TVP2 kulturális és kisebbségi műsorokat sugároz, a TV Polonia pedig a külföldön élő lengyeleknek szól. Az első két kereskedelmi csatorna – az olasz Nicola Grauso tulajdonában álló Polonia 1 és az emigráns lengyel Zygmund Solorz által működtetett POLSAT - 1994-ben kezdte sugározni műsorát. Mellettük további magántulajdonban álló csatornák is működnek, műholdon vagy majdnem az ország egész területét lefedő hálózatokon keresztül terjesztve műsoraikat. 2000-ben a TVP1 és a TVP2 48 százalékos közönségrészesedést ért el, így olyan népszerűnek bizonyult, mint a nyugat-európai köztévék. Ugyanakkor közönségsikerében szerepet játszott a műsorok kommercializálódása is, valamint az, hogy a konkurens kereskedelmi csatornák vételkörzete kisebb, mint a közszolgálatiaké (Splichal 1994: 51-53; Jakubowicz 1995: 142-143; Guide to Polish Television 2000: 42; Ociepka 2001: 114-118).

Románia 1992 tavaszán fogadta el audiovizuális törvényét és 1994-ben közszolgálati rádió- és televízió-törvényét; az utóbbit 1998-ban módosították. Az országban három közszolgálati csatorna működik, kettő földfelszíni, a harmadik műholdas technológiával sugározza műsorait. A TVR1 vegyes műsorszerkezetű, a TVR2 kulturális műsorokat kínál, a Romania International pedig a külföldön élő románoknak szól. A legnagyobb kereskedelmi csatornák közé tartozik a Pro TV (SBS Broadcasting), az Antena1 (különböző külföldi befektetők) és a Prima TV (SBS Broadcasting) (Splichal 1994: 62-63; Mungiu-Pippidi 2001: 82-85). Az AGB Data Research adatai szerint 2000-ben a TVR1 és a TVR2 40 százalékos nézettséget ért el, ám közönségük egyenlőtlenül oszlott meg: az emberek 37,7 százaléka a TVR1 műsorait nézte, és mindössze 2,5 százalékuk követte figyelemmel a TVR2 adását. A harmadik közszolgálati csatorna, a Romania International műsorainak nézettsége az ország határain belül elhanyagolható volt. A közszolgálati televíziók viszonylag magas nézettségét az is magyarázza, hogy a rivális kereskedelmi csatornák műsorai egyes vidékeken nem foghatóak.

Magyarország médiatörténete több ponton eltér a régió más országaiétól: itt egészen az 1990-es évek közepéig nem született meg a médiatörvény. A demokratikus konszolidáció éveit végigkísérte az a médiaháború, amelyet a jobboldali és konzervatív politikai erők vívtak a baloldali és liberális politikai erőkkel az ország médiapolitikájának irányításáért. Az előbbiek úgy vélték: a médiának a nemzet hagyományos értékeit kell kifejeznie (amely értékek szerintük azonosak saját politikájuk értékeivel), és ezért szükségesnek tartották az államnak a média irányításában és ellenőrzésében való aktív szerepvállalását. Az utóbbiak – különösen a liberálisok azonban úgy gondolták: az államnak értéksemleges médiapolitikát kell folytatnia, azaz csak módjával szabad beavatkoznia a médiapiac működésébe, és a közönségre kell bíznia a műsorválasztást. A két tábor megegyezését az akadályozta, hogy szemben a régió más országaival – a magyarországi médiatörvény a kétharmados többséget igénylő törvények közé tartozott (Bajomi-Lázár 2001: 85-94). A hosszú éveken át húzódó konfliktust az 1995 decemberében konszenzussal elfogadott rádió és televízió törvény zárta le – legalábbis egy időre. Magyarországnak ma három közszolgálati csatornája van: a földfelszínen sugárzó m1 hírműsorokat szolgáltat és vegyes műsorszerkezetű, a műholdas m2 kulturális és rétegműsorokra szakosodott, míg az ugyancsak műholdas Duna Televízió az ország határain túl élő magyaroknak szól. A földfelszínen sugárzó és magántulajdonban álló kereskedelmi csatornák, az RTL Klub (CLT-UFA) és a tv2 (MTM-SBS) 1997 októbere óta sugároz. 2000-ben az m1 műsorait a közönség 12 százaléka nézte, míg a másik két közszolgálati csatorna nézettsége elhanyagolható volt (bár a Duna műsorait feltehetően sok határon túli magyar követte figyelemmel). Az m1 részesedése a kereskedelmi szempontból legértékesebb 18-49 éves korosztályból kevesebb mint nyolc százalékos volt (Jakus 2000/2001: 622; Televízió a szakadék szélén 2001).

Közép-Kelet-Európa médiatörvényei a közszolgálati műsorszolgáltatást olyan fogalmakkal írják körül, mint a pártatlan és objektív hírszolgáltatás, a nemzeti kultúra, a lakosság különböző csoportjainak egyenlő kiszolgálása és a vélemények sokszínűsége (Sparks & Reading 1998: 148-151; Mungiu-Pippidi 2001: 85). A Lengyel Televízió utoljára 1998-ban újrafogalmazott chartája például a „politikailag semleges”, „nem kereskedelmi” és „minőségi” műsorokban határozza meg a közszolgálatiság lényegét. Ugyanakkor – a régió más országainak médiatörvényeivel összevetve szokatlan módon – a lengyel jogszabály azt is előírja, hogy a médiának népszerűsítenie kell a keresztény értékeket (Ociepka 2001: 115). A Cseh Televíziónak egyebek mellett „objektív, nyitott, összességében kiegyensúlyozott és sokszínű tájékoztatást” kell nyújtania (Czech Television Yearbook 2000: 90).6 A magyar médiatörvény szerint közszolgálati műsor „az egyetemes, a magyar és a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek kultúráját, valamint a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek életét, a kisebbségi álláspontokat bemutató közlés”, az oktatási és tudományos témát feldolgozó műsor, a gyermek- és ifjúsági műsor és – a tételes felsorolás utolsó elemeként – a hírszolgáltatás.

A közszolgálati műsorszolgáltatás Közép-Kelet-Európában használt definíciói az 1. fejezetben ortodoxként jellemzett megközelítés hatását tükrözik. Lényeges különbség azonban a közszolgálatiság hagyományos modelljével szemben, hogy a régió közszolgálati csatornái sugározhatnak kereskedelmi reklámokat. A reklámsugárzás természetesen nemcsak finanszírozási kérdés, mert a reklámok hatást gyakorolnak a műsorpolitikára is. A hirdetés strukturálja a műsorszerkezetet, és arra készteti a műsorszolgáltatót, hogy inkább szórakoztató, mintsem hagyományos közszolgálati műsorokat sugározzon.

Közép-Kelet-Európa médiatörvényei lassan elévülnek. Azelőtt alkották őket, hogy a kereskedelmi csatornák megkezdték volna működésüket, és műsorpolitikájuk ismertté vált volna. Azelőtt, hogy az internet a (tömeg)kommunikáció mindennapos eszközévé vált volna. És azelőtt, hogy a digitális technológia megjelent és a kábeles műsor továbbítás általánossá vált volna. Különösen a kereskedelmi televíziók megjelenése rengette meg a közszolgálati csatornák pozícióját. A magántelevíziók átalakították a műsorszolgáltatást: új és költséges gyártási módszereket, modern audiovizuális eljárásokat és marketingfogásokat vezettek be, fiatal médiaszemélyiségeket fedeztek fel, és interaktív technológiákat honosítottak meg. A közszolgálati televíziók hatalmas, bürokratikus intézményei lassan reagáltak a változásokra. Mindez azzal járt, hogy megváltoztak a nézők szokásai is: az emberek elfordultak a közszolgálati csatornáktól. Különösen a fiatalabb és a hirdetők számára értékesebb nézők kapcsoltak a kereskedelmi tévék frekvenciájára, miközben az idősebb és alacsonyabb jövedelműek zöme továbbra is a közszolgálati televíziók műsorát nézte. A kereskedelmi csatornák megjelenése megingatta a közszolgálati televízió mint közintézmény legitimitását és csökkentette reklámbevételeit.

A kereskedelmi tévék megjelenése mellett az új technológia megjelenése is megkérdőjelezte a közszolgálati televíziók bevett műsorpolitikáját. A mai médiapiac sokcsatornás kínálatot nyújt. Megjelentek a többnyelvű és szakosodott csatornák például az olyan, a nap 24 órájában tudományos és oktatóműsorokat sugárzó televíziók, mint a National Geographic és a Spektrum. Az oktatóműsorok sugárzása hagyományosan fontos érv volt a közszolgálati csatornák fenntartása és közpénzekből való finanszírozása mellett. Ám kérdés: a közönség miért fizessen előfizetési díjat az ilyen műsorokat sugárzó köztévének, ha a kereskedelmi csatornáktól is megkapja őket, mégpedig ingyen? Ráadásul az interaktív technológiák megjelenése azt ígéri, hogy a nézők már a közeli jövőben maguk állíthatják össze a kedvükre való műsorfolyamot. Ha a közönség rétegigényekhez igazított csatornákat néz, vagy az interneten keresztül maga válogat a műsorok között, a vegyes műsorszerkezetű csatornák működtetése értelmét veszti.

A kérdés úgy is megfogalmazható, hogy vajon továbbra is a közszolgálati televízió marad-e a legmegfelelőbb csatorna arra, hogy a hagyományos közszolgálati tartalmak eljussanak az emberekhez. Egyes elemzők szerint e tartalmakat más csatornákon – különösen az interneten – keresztül hatékonyabban lehetne továbbítani (Kováts Ildikó in BBC vagy RAI? 2001: 108-109). Mások ezzel szemben azt hangsúlyozzák, hogy a közszolgálati televízió pótolhatatlan, mert egyfajta integratív szerepet játszik: olyan fórumot teremt, amelyen a különböző érdekeket képviselő és különböző ízlésű emberek egyszerre vehetnek részt. E fórum megszűnése a (politikai) közösség hanyatlását vonná maga után (Vajda 1999: 60).

Természetesen még nyitott kérdés, hogy mi lesz a közszolgálati televízió szerepe a jövőben. Az azonban nem kétséges, hogy Közép-Kelet-Európa hatályban lévő médiatörvényeit hamarosan újra kell írni annak érdekében, hogy összhangban legyenek a változó technológiai környezettel és nézői szokásokkal. A médiatörvények első generációja utat nyitott a kereskedelmi csatornák előtt. A második generáció egyik legfontosabb feladata az lesz, hogy az új közeghez alkalmazkodva újradefiniálja a közszolgálati média műsorpolitikáját.

2.2. Finanszírozás

A finanszírozás a közszolgálati músorszolgáltatás egyik kulcskérdése. A közszolgálati műsorok előállítása költségesebb, mint a kereskedelmieké: a köztévének helyben gyártott műsorokat – például dokumentumfilmeket és hírmúsorokat kell sugároznia, míg a kereskedelmi csatornák adásidejük javában olcsó importprogramokat – például szappanoperákat – sugározhatnak.

Ráadásul a közszolgálati televíziók egészen a közelmúltig túlméretezett, bürokratikus intézmények voltak. A Lengyel Televíziónak ma is 6705 alkalmazottja van (Guide to Polish Television 2000: 58). A Cseh Televízió 2800 embert foglalkoztat; e szám a korábbi évekhez képest 29 százalékos létszámleépítést tükröz (Czech Television Yearbook 2000). A Magyar Televízió és a Román Televízió ugyancsak alkalmazottainak közel harmadát bocsátotta el az elmúlt években. Az összehasonlítás kedvéért: az országos vételkörzetű kereskedelmi televíziók 300-400 embert foglalkoztatnak (igaz, nekik nem kell annyi saját műsort gyártaniuk, mint a köztévéknek). A túlméretezett közszolgálati televíziókban nem mindig világos, ki viseli a felelősséget financiális ügyekben. Az egyes műsorok gyártóit sokszor semmi sem ösztönzi takarékoskodásra; a különböző stúdiók között nincs belső verseny (szemben például a BBC-ben bevezetett gyakorlattal, lásd Rácz 2001: 121-122). Különösen költséges a szomszédos országokban való forgatás, ami a diaszpórának szóló köztévéknek – a Duna Televíziónak, a TV Polonianak és a Romania Internationalnak - jelent többletterhet (Pekár István in BBC vagy RAI? 2001: 101; Mungiu-Pippidi 2001: 85).

Bár a régió közszolgálati televíziói kivétel nélkül sugározhatnak hirdetéseket, és költségeik is meghaladják a kereskedelmi csatornák kiadásait, kereskedelmi tevékenységük rendszerint korlátozottabb. Például műsoridejük kisebb hányadában sugározhatnak reklámot (Csehország), a törvény szerint a filmeket nem szakíthatják meg hirdetésekkel (Magyarország), vagy a törvény felhatalmazása ellenére maguk döntenek úgy, hogy a filmeket megszakítás nélkül sugározzák (Lengyelország). E korlátok hátrányos helyzetbe hozzák őket a kereskedelmi televíziókkal folytatott hirdetési versenyben.

Lengyelország kivételével az itt tanulmányozott országoknak korlátozott a hirdetési piacuk. Csehországban 4 185 000, Magyarországon 3 869 000, Lengyelországban 12 505 000 és Romániában 7 782 000 háztartás van (Mungiu-Pippidi 2001: 87). Egyik országban sem alakult ki olyan széles és gazdag középosztály, amely a kereskedelmi hirdetéseken keresztül több televízió csatornát tarthatna fenn.

A hirdetési bevételek mellett a közszolgálati televíziók másik bevételi forrását az előfizetési díj – magyarul a készülék üzemben tartási-díj – jelenti. Ugyanakkor a régió valamennyi országában sokan kibújnak a díj fizetése alól – Magyarországon például mindössze 68 százalékosra becsülik a fizető háztartások arányát (Pekár István in BBC vagy RAI? 2001: 101; Mungiu-Pippidi 2001: 84).

Mivel a hirdetési bevételek és az előfizetési díj együttesen sem fedezi minden országban a köztévék kiadásait, nem ritka, hogy azok alulfinanszírozottak. Ez kettős függéshez vezet. Egyrészt kiszolgáltatottá teszi a közszolgálati televíziókat a nagy hirdetőkkel szemben. A Cseh Televízió például egy ízben lemondott egy oknyomozó riport sugárzásáról; a riport az egyik legnagyobb hirdető tevékenységét vizsgálta, és sugárzását az hiúsította meg, hogy a cég képviselője betelefonált a tévébe (Školkay 2001: 121). Másrészt a köztévék a régió több országában rákényszerültek arra, hogy közvetlenül az országgyűléshez forduljanak támogatásért. 2000 végén például a Magyar Televízió 20 milliárd forintos adósságának finanszírozásáról döntött a kormány többség; a közintézmény hiánya 2001 végén megközelítette a 12 milliárd forintot. Az elmúlt években a Román Televízió ugyancsak bevételeinek kiegészítésére szorult.

A veszteségesség és az abból következő kettős függőség azonban nem szükségszerű. Csehországban és Lengyelországban a köztévé anyagilag nem függ a kormánytól. A Cseh Televízió - bár a 2000-es évet csekély veszteséggel zárta – nem kapott állami támogatást (Czech Television Yearbook 2000: 72). A Lengyel Televízió nyereséggel zárta a 2000-es évet (Guide to Polish Television 2000: 58). Újabban a Román Televízió is csekély profittal zárta költségvetési évét, bár egészen 1999-ig veszteségesen működött.

Összegezve: a közszolgálati televíziók gazdasági helyzete változatos képet mutat a régió különböző országaiban. A Lengyel Televízió szilárd pénzügyi alapokon áll; a cseh és a román köztévé gazdasági helyzete még mindig ingatag; a Magyar Televízió pedig egyenesen kritikus állapotban van. A gazdasági nehézségek veszélybe sodorják a köztévé politikai függetlenségét: pénzügyi válságban állami támogatásért kell folyamodnia, ám a támogatást nem adják ingyen. A veszteségek fedezését megszavazó kormánytöbbségek elvárják, hogy cserében a közszolgálati televízió kedvező fényben ábrázolja őket.

2.3. Professzionalizálódás

Közép-Kelet-Európa állami televízióinak modernizálása nem képzelhető el az újságírók professzionalizálódása, azaz egy olyan szakmai normarendszer meghonosodása nélkül, amely megfelel a megújuló közszolgálati televízióval szemben támasztott elvárásoknak, mert a régióban kialakult újságírói gyakorlat élesen különbözik a közszolgálatiság koncepcióját megalkotó Nagy-Britanniában bevett szakmai praxistól.

Mi jellemzi általában a Csehországban, Lengyelországban, Magyarországon és Romániában tért hódított újságírói gyakorlatot? Mindenekelőtt az, hogy sokszor elmosódik a tény- és a véleményműfajok közötti határ. Kevés a tényfeltáró újságíró (Andrew Stroehleint idézi Školkay 2001: 113). Előfordul, hogy nem kérdezik meg az összes érintett felet; a botrányokról szóló első beszámoló után már nem ismertetik a következményeket (Vajda 2001: 157-159). Az újságírók szinte kizárólag a hivatalos forrásokra vagy az állami hírügynökség anyagaira támaszkodnak, így sokszor a politikusok szabják meg a hírnapirendet (Stefek 1999; Vajda & Kaposi 2001: 30). A régióban működő tipikus újságíró elitista módon fogja fel a kultúrát, ami megakadályozhatja, hogy megfelelően reagáljon a nagyközönség kulturális igényeire (Gross 1995: 212-213; Magyari 2000: 100-101). Az újságíró inkább elkötelezett értelmiségi, mintsem távolságtartó megfigyelő. A hírérték a szerkesztők politikai preferenciáinak függvénye. Az újságokat és a médiumokat inkább véleményvezérnek, mintsem a különböző vélemények ütköztetésére alkalmas fórumnak tartják. Újságírók politikai pályára lépnek, a politikusok újságot írnak (Bajomi-Lázár 2001: 94-111).

Röviden: a régióban az elkötelezett újságírás népszerűbb, mint az objektivitás-doktrína. E gyakorlat a II. világháború előtti időszak öröksége: akkor a különböző lapok a pártok és ideológiák szócsöveiként működtek. A régió sajtóját és médiáját ma is inkább a nézetek külső, mint belső sokszínűsége jellemzi, azaz egy-egy lap egy-egy nézőpontot képvisel, míg a vélemények sokszínűsége csak a sajtópaletta egészéből áll össze.

Közép-Kelet-Európában nincsenek hagyományai a semlegesen kritikus újságírásnak – szemben a hosszú múltra visszatekintő pártosan kritikus újságírással. Az újságírók a számukra szimpatikus párt politikai ellenfeleit bírálják, ugyanakkor lojálisak azokhoz a politikusokhoz, akikkel azonos nézeteket vallanak. Különösen Magyarországon és Lengyelországban osztják meg az újságíró-társadalmat a politikai vá1asztóvonalak.

Az elkötelezett újságírás és a külső sokszínűség hagyományát a közszolgálati média szempontjából vizsgálva három probléma merül fel. Először is: a köztévé politikai elfogultságával foglalkozó nyilvános vitákból, a nyomtatott sajtóban közölt olvasói levelekből és magánbeszélgetésekből az derül ki: a közönség objektivitást, nem elkötelezettséget vár a közszolgálati televíziótól. Az újságírók a közönséget képviselik, nem a politikai pártokat. Ezért kötelességük volna jobban alkalmazkodni a közönség elvárásaihoz.

Másodszor: lehet, hogy a nézetek külső sokszínűsége elfogadható a nyomtatott sajtóban, mert mindenki maga dönt arról, hogy milyen újságot vásárol a pénzéért, de a közszolgálati televízióval más a helyzet. A köztévé általános és kötelező előfizetési díjakból tartja fenn magát, ezért a közönség minden tagját képviselnie kell vagyis belső sokszínűségre kell törekednie.

Harmadszor: az elkötelezett újságírás és a külső sokszínűség mint szakmai norma megosztja az újságíró-társadalmat, ami a sajtó autonómiáját is veszélybe sodorhatja. Az újságírók nem szolidárisak egymáshoz és nincs közös csoporttudatuk. Politikai identitásuk fontosabb számukra, mint szakmai identitásuk. Politikai megosztottságuk azzal jár, hogy képtelenek együttesen fellépni érdekeik védelmében, ami sebezhetóvé teszi őket, valahányszor konfliktusba kerülnek a politikai elit tagjaival. Különösen igaz ez a közszolgálati televízióra, amelyet az egymást követő kormányok szinte kivétel nélkül megpróbáltak a befolyásuk alá vonni.

A régióban újabban egyfajta paradigma-váltás tanúi lehetünk: az újságírás hagyományos, kontinentális európai modelljét lassan, de biztosan felváltja az angolszász modell. A változás azért lassú, mert a fiatal újságírók azokban a szerkesztőségekben helyezkednek el, amelyek az így vagy úgy pártos újságírás hagyományait követik. A változás azonban biztos is, mert a piac arra kényszeríti az újságírókat, hogy ne csak egy-egy politikai tábort szólítsanak meg, hanem folyamatosan bővítsék közönségüket. A tömegkommunikáció globalizálódása – amelyet egyebek mellett az angol és amerikai székhelyű, globális vételkörzetű hírtelevíziók növekvő hozzáférhetósége fémjelez – ugyancsak e paradigmaváltásnak kedvez.

Az objektivitás és a belső sokszínűség mint szakmai norma növekvő elfogadottsága kedvező fejlemény a közszolgálati televíziózás szempontjából: ez az átalakulási folyamat megfelelni látszik a közönség elvárásainak, ezért fontos feltétele a köztévé sikeres jövőjének.

2.4. Politikai függetlenség

A BBC politikai függetlensége főként azon az íratlan hagyományon alapul, hogy a mindenkori kormány nem avatkozik be a tévétársaság belügyeibe. A közép-kelet-európai állami televíziók reformjának egyik kulcskérdése az, hogy a függetlenség hagyománya megteremthető-e intézményes eszközökkel.

Közép-Kelet-Európa médiapolitikusai a politikai függetlenség megteremtése érdekében olyan kuratóriumokat neveztek ki a köztévék élére, amelyeknek egyfajta pufferként kellett volna működniük a politikai elitek és az újságírók között. E testületek tagjait mind a négy vizsgált országban politikai szempontok alapján válogatják meg. Csehországban a képviselők választják meg őket különböző nem-politikai szervezetek jelölése alapján (Czech Television Yearbook 2000: 91), a 2001-es törvénymódosítás óta szakmai és társadalmi szervezetek is delegálhatnak tagokat a testületbe. Lengyelországban a kuratórium tagjait az Országos Műsorszolgáltatási Tanács nevezi ki – ám a Tanács tagjait már a Szejm, a Szenátus és a köztársasági elnök nevezi ki (Sawisz & Mikulowski-Pomorski 1995: 87; Jakubowicz 1995: 142-143).7 Romániában a kuratórium tagjait a parlament, a köztársasági elnök, a kormány és az újságíró-szervezetek választják (Mungiu-Pippidi 2001: 81). Magyarországon az országgyűlés mellett különböző nem-kormányzati szervezetek is delegálhatnak tagokat a kuratóriumba (ám az utóbbiak által delegált tagok jogköre kisebb, mint a parlament által választottaké).

A köztévék működését felügyelő kuratóriumok létrehozása azon a megfontoláson alapult, hogy e testületek kiegyenlítik a kormánypárt és az ellenzék nyomásgyakorlási törekvéseit, így felszabadítják a köztévét a politikai nyomás alól. A gyakorlat azonban nem igazolta a várakozásokat: csupán az történt, hogy a köztévé ellenőrzéséért folytatott konfliktus immár nem a parlamentben, hanem a kuratóriumokban zajlott (Gellért Kis 1997: 65). Az elmúlt évtizedben számos példát láthattunk arra, hogy a régió legkülönbözőbb kormányai beavatkoznak a köztévék működésébe. A politikai konfliktusok általában a kuratórium tagsága és a tévéelnök személye körüllángoltak fel. Lengyelországban 1996-ban Lech Walesa feloszlatta az Országos Műsorszolgáltatási Tanácsot. Romániában 1998 októberében tört ki válság, amikor a kuratórium tagjainak kinevezésére jogosult különböző szervezetek nem tudtak megegyezni a testület tagságában. Magyarországon a csonka kuratóriumok kinevezése mélyítette el a köztévék válságát: az országgyűlés 1999 februárjában a Magyar Televízió, egy évvel később a Duna Televízió tulajdonosi testületébe csak a kormánypártok jelöltjeit választotta be.8 Csehországban 2000 decemberében Dusan Chmelicek tévéelnök elbocsátása és az új elnök, Jiri Hodac kinevezése vezetett utcai .tüntetések kirobbanásához és végül a médiatörvény módosításához.

A médiában megkezdett rendszerváltáshoz fűzött egyik legfontosabb várakozás bizonyult illúziónak. Bár a médiatörvények elfogadásától sokan azt várták, hogy jogbiztonságot teremt a médiában, és véget vet a „kézivezérlés” évtizedes hagyományainak, a tapasztalat azt mutatja: a politikusok továbbra is nyomást gyakorolnak az újságírókra. Az állami televíziók intézményes reformjának nem sikerült kivívnia az intézmények politikai függetlenségét. A reform kudarcának okai talán a régióban honos politikai kultúrában keresendők. A politikai elitek – sem a jobb-, sem a baloldalon – nem érdekeltek a köztévé függetlenségében (KIvana 2001: 10; Mungiu-Pippidi 2001: 79).9 Mindaddig, amíg a pártrendszer nem konszolidálódik, azaz a politikai elitek viszonylag gyorsan váltják egymást, a politikusoknak nem áll érdekükben, hogy hosszú távú megoldásokban gondolkodjanak. Sosem tudhatják biztosan: a következő választások után is a parlamentben maradnak-e. Ezért nem abban érdekeltek, hogy a közmédia kritikus legyen a mindenkori kormánnyal szemben, aminek ellenzékben vennék hasznát. Ehelyett mindent egy lapra tesznek fel, és nyomást gyakorolnak a közmédiára, hogy az lojális legyen hozzájuk.

Tovább élnek az autoritárius médiapolitikai hagyományok. A régió politikusai idejétmúlt módon gondolkodnak a médiáról. A szovjet mintát követő agitációs és propaganda-modell – amely az újságírókban „a Párt katonáját” és „a lélek mérnökét” látja – ma is követőkre talál politikusaink körében. Közülük sokan ma is úgy vélik: a média nagy hatást gyakorol a közvéleményre, ezért a szavazatok maximálásának legbiztosabb módja a kedvező médiavisszhang kierőszakolása. E nézet népszerűségének az sem árt, hogy mind az empirikus vizsgálatok, mind a hétköznapi tapasztalatok meggyőzően cáfolták.10 Sokan ma is úgy gondolják: a média azáltal legitimálja a hatalom képviselőit, hogy népszerűsíti politikájukat – noha a néphatalom elvéból éppen az következik, hogy a média a hatalom gyakorló it azzal legitimálja, hogy beszámoltatja őket.

Közép-Kelet-Európa országaiban többen úgy érveltek: az újságíróknak az a feladatuk, hogy támogássák a kormányokat a demokrácia építésében, ahelyett, hogy bírálatukkal akadályoznák tevékenységét. E megközelítés elveti azt a Nyugat-Európában bevett nézetet, amely szerint az újságíró a demokrácia „őrkutyája”. Az úgynevezett többségi érvre támaszkodik, amely szerint az újságíróknak (különösen a közmédia újságíróinak) támogatniuk kell a többség által demokratikusan megválasztott kormányt. Egy konzervatív magyar újságíró így fogalmazott:

lojális újságírás melletti legfőbb érv szerint a demokrácia a szabad választásokban testesül meg (és nem a többé-kevésbé kontraszelektált újságíró-társadalom saját szabadságában), ezért a választások útján létrejött kormány a népakaratot tükrözi, a közjó letéteményese, tehát joga van a sajtó (nem választásokon nyert) hatalmának korlátozására, illetve saját megszólalási lehetőségeinek (közszolgálati) megteremtésére, politikájának és törekvéseinek a nyilvánossághoz való eljuttatására. A lojális újságíró – elfogadva ezt az alapállást – a kormány érdekei szerint látja el kapuőri szerepét, a kormány szemszögéből tudósít az eseményekről, és védi a kormány álláspontját.” (Varga 2001: 205).

A többségi érvet sokszor felhasználták arra, hogy igazolják a közmédiára gyakorolt politikai nyomást. Kritikus szakírók persze úgy gondolják: ez a megközelítés ellentmond annak a megfontolásnak, hogy a demokrácia „fékek és ellensúlyok” rendszere. Úgy vélik: az újságírónak mindig résen kell lennie, mert a választott politikusok is hajlamosak arra, hogy visszaéljenek a rájuk bízott hatalommal (Kunczik 2001: 12).

A hatalommegosztás elvéből és a „negyedik hatalmi ág” elméletéből éppen az következik, hogy a közszolgálati televízió működésébe mindenki beleszólhat – kivéve a kormányt. A köztévé egyik legfontosabb feladata a hatalom gyakorlóinak felügyelete. A mostani megoldásnál – amely szerint kormány és ellenzék nagyjából fele-fele arányban ellenőrzi a közszolgálati televíziót – még az is jobb megoldás volna, ha teljes egészében a mindenkori ellenzék felügyelné a köztévét.11 Persze nem túl valószínű, hogy hatalomra kerülve bármely politikai erő elfogadná ezt az érvet, és közreműködne a köztévé felügyeleti rendszerének átalakításában.

A többségi érv mellett a köztévé kormányfelügyeletének igazolására azt az érvet is fel szokták hozni, hogy az továbbra is az egykori kommunista szerkesztők kezében van, így a társadalmi igazságosság érdekében a kormány feladata a média „megtisztítása”.12 A második világháború után Közép-Kelet-Európa országaiban vagy egyáltalán nem volt felsőfokú újságíró-képzés (mint például Magyarországon), vagy a képzést közvetlenül a Párt felügyelte (mint Romániában). A politikai lojalitás fontosabb volt, mint a szakmai hozzáértés. Az újságíró-társadalom ezért nagymértékben kontraszelektált volt (Splichal 1994: 66-72). A rendszerváltás után az újságírók zömét a politikusok egyszerűen kommunista kollaborátornak bélyegezték, ami igen sebezhetővé tette őket, valahányszor konfliktusba kerültek az új politikai elitekkel. Ha a politikusok által ellenőrzött köztévében meg akarták őrizni állásukat, nemigen volt más választásuk, minthogy biztosítsák őket lojalitásukról.

Az újságírók kommunista kollaboránsként való ábrázolása legalábbis az itt vizsgált országok egy részében sommás és indokolatlan megközelítés. Az 1980-as évek elejétől – különösen Magyarországon és Lengyelországban – az állampárt mind kevésbé volt képes az ellenőrzése alatt tartani a sajtót és a médiát. Az újságírók egyre realistábban ábrázolhatták a valóságot (Jakubowicz 1995: 130). Fokozatosan leleplezték a politikai ideológia és a társadalmi valóság közti ellentmondásokat, megsértették a korábbi tabukat, és megkérdőjelezték a status quot. Bevezették a közbeszédbe a demokrácia eszméit, így szerepet vállaltak az emberek politikai reszocializációjában (Sükösd 1997/98: 13-17). Röviden: egyes újságírók fontos szerepet játszottak az államszocialista rendszerek lebontásában.

Bár az egymást követő kormányok az itt tanulmányozott országok mindegyikében megpróbálták befolyásuk alá vonni a közszolgálati televíziót, félrevezető volna azt sugallni, hogy a köztévé munkatársai teljes mértékben kiszolgáltatottá váltak volna. A korlátlan ellenőrzésükre tett kísérletek soha nem jártak teljes sikerrel, és minden alkalommal komoly ellenállásba ütköztek. Az ellenállás intenzitását jól mutatja, hogy az 1990-es évek első felének nyomtatott sajtója a köztévé befolyásolására tett kísérleteket Lengyelországban a „televíziós háborúként”, Magyarországon „médiaháborúként” jellemezte, és a katonai nyelvből kölcsönzött szókinccsel írta le, „szekértáborokról”, „frontokról”, „fegyverekről” beszélve (Ociepka 2001; Bajomi-Lázár 2001).

3. Következtetések

Az állami televíziók reformja Közép-Kelet-Európa országaiban ma sem fejeződött be. Slavko Splichal szlovén médiakutató 1994-ben kiadott, a régió országait összehasonlító könyvében így fogalmazott:

„Bár a műsorszolgáltatásban a közszolgálatiság modelljét tekintik mintának, a gyakorlatban a közmédiumok sem nem-kereskedelmiek, sem függetlenek” (Splichal1994: 48).

A helyzet azóta sem változott sokat. Ma is kérdéses, hogy a köztévék elegendő pénzből gazdálkodhatnak-e, és hogy műsorpolitikájuk versenyképes-e. Vitatott újságíróik szakmai teljesítménye, és nem ritka az sem, hogy politikusok nyomást próbáljanak gyakorolni rájuk.

A köztévé reformjának itt tanulmányozott négy kérdése összefügg egymással. A deregulációval és a kereskedelmi csatornák megjelenésével a közszolgálati televízió – versenyképes műsorpolitika híján – elvesztette nézőinek nagy részét. A közönség elvándorlása és a kereskedelmi csatornáknak a hirdetési piacra való belépése megrengette a köztévé pénzügyi alapjait. A finanszírozás alternatív módjai például az a BBC által is alkalmazott módszer, hogy kizárólag előfizetési díjakból, kereskedelmi hirdetések nélkül fedezik a költségeket – nem működnek Közép-Kelet-Európában, ahol a nézők száma alacsony, az előfizetési díj fizetését szabotálók aránya viszont magas. A pénzügyi nehézségek – tetézve az újságírók vitatható szakmai teljesítményével és politikai megosztottságával – megkönnyítik azoknak a politikusoknak a dolgát, akik nyomást próbálnak gyakorolni a köztévékre. Ugyanakkor a közönség jó része elvárja, hogy a közszolgálati televízió objektíven tájékoztasson és a vélemények belső sokszínűségét nyújtsa. A politikai függés megakadályozza a köztévéket abban, hogy az anyagi biztonság megteremtéséhez elegendő számú nézőt ültessenek a képernyő elé. A közszolgálati televíziók így könnyen egyfajta ördögi körben találják magukat.

A régió egészére jellemző általános nehézségek és trendek mellett azonban nagy különbségeket is találunk. Közép-Kelet-Európa közszolgálati televízióinak pénzügyi helyzete, közönségrészesedése, szakmai teljesítménye és politikai függetlenségének mértéke országról országra változik. A legkritikusabb helyzetben a Magyar Televízió van, amelyet egyszerre jellemez folyamatos pénzügyi válság, szokatlanul alacsony nézettség, gyenge szakmai teljesítmény és nagyfokú politikai kiszolgáltatottság. A legkedvezőbb helyzetben pedig a Lengyel Televízió van, amely előkelő pozícióban van mind a hirdetési, mind a közönségpiacon, nyereséges – ám e televízió esetében is vitatott, hogy a kormánnyal szemben elég kritikus-e.

A Lengyel Televízió - és kisebb mértékben a Román Televízió - példája ugyanakkor azt is tanúsítja, hogy a köztévék alulfinanszírozottsága legyőzhető, és ez talán hosszabb távon megteremtheti politikai függetlenségüket is. Azt jelzi, hogy a közép-kelet-európai köztévék képesek lehetnek arra, hogy válaszoljanak a duális médiarendszerben megfogalmazódó új követelményekre, és megtalálják a maguk szakmai identitását.

Irodalom

Bajomi-Lázár Péter (2001) A magyarországi médiaháború. Budapest: Új Mandátum.

BBC vagy RA1? (2001) A közszolgálati média jövője. Kerekasztal-beszélgetés Győrffy Miklóssal, Pekár Istvánnal és Tímár Jánossal. Médiakutató, tél.

Cseh Gabriella & Sükösd Miklós (1999) Médiajog és médiapolitika Magyarországon I. Budapest: Új Mandátum.

Csúcs Lászlóval (2000) Ráday Eszter beszélget. Beszélő, május.

Czech Television Yearbook

Gellért Kis Gábor (1997) Ékszer és játékszer. Másfél év után a médiatörvényről és egyebekről. JelKép, 2. sz.

Gross, Peter (1995) Romania. In: Paletz, David et al. (eds.) Glasnost and After. Media and Change in Central and Eastern Europe. Cresskill, New Jersey: Hampton Press.

Guide to Polish Television (2000) Warsaw: Televizija Polska S.A.

Hickethier, Knut (1996) The media in Germany. In: Weymouth, Anthony & Lamizet, Bernard (eds.) Markets and My ths. Forces for Change in the European Media. London & New York: Longman.

Jakus Ibolya (2000/2001) Országos televíziók piaca. In: Enyedi Nagy Mihály és mások (szerk) Médiakönyv 2000-2001. Budapest: Enamiké.

Jakubowicz, Karel (1995) Poland. In: Paletz, David et al. (eds.) Glasnost and After. Media and Change in Central and Eastern Europe. Cresskill, New Jersey: Hampton Press.

Keane, John (1991) Média és demokrácia. Budapest: Helikon.

Klvana, Tomas (2001) Mitől robban a knédli? Élet és Irodalom, January 26.

Köpplova, Barbara & Jirák, Jan (1995) The old days are gone: The case of the media in the Czech Republic. In: Giorgi, Liana (ed.) The Post-Socialist Media: What Power the West. Aldershot, DK: Avebury.

Kunczik, Michael (2001) A demokratikus újságírás. Médiakutató, nyár.

Lamizet, Bernard (1996) The media in France. In: Weymouth, Anthony & Lamizet, Bernard (eds.) Markets and My ths. Forces for Change in the European Media. London & New York: Longman.

Prevratil, Rudolf (1995) Czechoslovakia. In: Paletz, David et al. (eds.) Glasnost and After. Media and Change in Central and Eastern Europe. Cresskill, New Jersey: Hampton Press.

Magyari Tivadar (2000) A romániai magyar media. Médiakutató, ősz.

Metykova, Monika (2001) Creating Public Service Broadcasting Systems in Post-Communist Countries: The Cases of the Czech Republic and Slovakia. Paper presented at lAMCR Conference on Peace and Communication, September 7-8, Budapest.

Mungiu-Pippidi, Alina (2001) Államiból közszolgálati. A kelet-közép-kelet-európai televíziók sikertelen reformja. Médiakutató, tél. Ociepka, Beata (2001) A lengyel média átalakulása. Médiakutató, tavasz.

Padovani, Cinzia & Tracey, Michael & Lustyik, Katalin (2001) A közszolgálati média helyzete. Nemzetközi kitekintés. Médiakutató, tél.

Rácz Zsuzsa (2001) Egy fejezet a BBC történetéből. Médiakutató, nyár.

Radziszewski, Elizabeth (2001) Megosztott ellenzék. Független sajtó Lengyelországban, 1976-1980. Médiakutató, ősz.

Sartori, Carlo (1996) The media in Haly. In: Weymouth, Anthony & Lamizet, Bernard (eds.) Markets and My ths. Forces for Change in the European Media. London & New York: Longman.

Sawisz, Anna & Mikulowski-Pomorski, Jerzy (1995) Between political mani pulati on and economic reality: the case of the media in Poland. In: Giorgi, Liana (ed.) The Post-Socialist Media: What Power the West. Aldershot, DK: Avebury.

Školkay, Andrej (2001) Journalism in the Czech Republic and Slovakia. In: Bajomi-Lázár, Péter & Hegedűs, István (eds.) Media and Politics. Budapest: Új Mandátum Publishing House.

Southall, Jenny (2000) Why we must go 'back to basics' – new strategy chief Carolyn Fairbaim. BBC Ariel, June 6.

Sparks, Colin & Reading, Anna (1998) Communism, Capitalism, and the Mass Media. London: Sage.

Splichal, Slavko (1994) Media Beyond Socialism. Theory and Practice in East Central Europe. Boulder, Colorado: Westview Press.

Stefek, Ondrej (1999) The Czech Dual Broadcasting System. Manuscript.

Sükösd, Miklós (1997/98) Media and democratic transition in Hungary. Oxford International Review, Winter.

Szente Péter (2001) Médiapolitikai vázlat. Médiakutató, Winter.

Televízió a szakadék szélén (2001) Politikai és szakmai válság a magyar közszolgálati elektronikus médiumokban. A Nemzetközi Újságíró Szövetség tényfeltáró küldöttségének jelentése. Magyar Sajtó, 4. sz.

Vajda Eva (1999) Az internet mint társadalmi nyilvánosság: a habermasi koncepció öröksége. In: Csermely Ákos és mások (szerk.) A media jövője. Budapest: Média Hungária Könyvek.

Vajda Éva (2001) Közeg és szakma. In: Csermely Ákos & Sükösd Miklós (szerk.) A hír értékei. Etika és professzionalizmus a mai magyar médiában. Budapest: Média Hungária Könyvek.

Vajda Éva & Kaposi Ildikó (2001) Etikai dilemmák a magyar újságírásban. In: Csermely Ákos & Sükösd Miklós (szerk.) A hír értékei. Etika és professzionalizmus a mai magyar médiában. Budapest: Média Hungária Könyvek.

Varga Domokos György (2001): Elsőkből lesznek az elsők I. MédiaHarcok. Budapest: LKD.

Weymouth, Anthony (1996) The media in Britain. In: Weymouth, Anthony & Lamizet, Bernard (eds.) Markets and My ths. Forces for Change in the European Media. London & New York: Longman.

Lábjegyzetek

1
A tanulmány szövege elhangzott a Nemzetközi Újságíró Szövetség és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége „A közszolgálatiság oltalmában” címmel Budapesten rendezett konferenciáiáJl, 2002. február IS-én. A szöveget 2002 májusában néhány helyen kiegészítettem – B.L.P.
2
Csehszlovákia 1992. december 31-én vált ketté.
3
Organisation Internationale de Radiodiffusion et Télévision (Nemzetközi Rádiós és Televíziós Műsorszolgáltatási Szervezet)
4
European Broadcasting Union (Európai Műsorszolgáltató Szövetség).
5
Azért választottam négy országot, mert kisebb minta alapján nem vonhattam volna le általános érvényű következtetéseket, a nagyobb minta viszont meghaladta. volna a rendelkezésemre álló terjedelmet. Azért választottam éppen ezeket az országokat, mert az 1990-es években médiatörténetük és médiapolitikai törekvéseik több pontban is hasonlóak voltak – szemben például a volt Szovjetunió vagy a volt Jugoszlávia országaival. Itt mondok köszönetet Magyari Tivadarnak (Románia), Monika Metykovának (Csehország) és Beata Ociepkának (Lengyelország) írásomhoz nyújtott értékes segítségükért.
6
A szövegben szereplő, angolból vett idézeteket saját fordításomban közlöm – B.L.P.
7
A testület egyik tagját közvetlenül a pénzügyminiszter nevezi ki (Ociepka 2001: 115).
8
A csonka kuratóriumokat a 2002 májusában hatalomra kerülő Medgyessy-kormány végül kiegészítette.
9
Karol Jakubowicz szerint „a média politikai súlya miatt a hatalmon lévő pártok igyekeznek befolyásolni a rádiót és a televíziót, az ellenzékiek pedig nem lépnek fel ez ellen olyan hevesen, mint várhatnánk – nem kétséges, abban reménykedve, hogy ha hatalomra jutnak, ők is ugyanezt tehetik majd” Gakubowicz 1995: 141).
10
Magyarországon például hiába vette ellenőrzése alá a közszolgálati médiát előbb az Antall-Boros-, majd a Horn-, végül az Orbán-kormány, mindhárom elveszítette a következő választásokat.
11
Alternatív megoldásként szokták felhozni a csak civilekből álló kuratóriumok felállítását. Ez a megoldás azonban magában rejti azt a veszélyt, hogy a pártok álcivil szervezeteket hoznak létre (ilyen például Magyarországon a MIÉP-közeli Magyar Út Körök és a Fidesz-MPP-barát polgári körök országos hálózata), amelyek az ő érdekeiket képviselnék a testületben, ráadásul úgy, hogy – szemben a mai rendszerrel – a nagyközönség azzal sem volna tisztában, melyik tag mit képvisel.
12
Csúcs László, a Magyar Rádió 129 rádiós elbocsátásáért felelős volt elnöke például így nyilatkozott: „1990-ben a később csúfondárosan megbukott MDF a tavaszi nagytakarítás ígéretével nyert. Erre voksolt a magyar társadalom, a választópolgárok döntő többsége. Amiből aztán az égadta világon semmit sem teljesített. Én ezen akartam változtatni” (Csúcs 2000: 19).
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
<>
2017 tavasz-nyár
> régebbi lapszámok
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink