Médiakutató 2002 ősz

Jog

Polyák Gábor:

Megjegyzések a digitális kor médiapolitikájához

MEGJEGYZÉSEK A DIGITÁLIS KOR MÉDIAPOLITIKÁJÁHOZ1

Mennyiben új és más a formálódó digitális médiarendszer? A digitális környezet a beavatkozásnak milyen új eszközeit és módszereit teremti meg? Hogyan változik az egyes államok beavatkozási lehetősége, mit jelent és milyen szerepet tölthet be az önszabályozás? A megváltozott feltételekhez igazodva újraértelmezhető-e a közszolgálatiság fogalma? Ez a vitairatnak szánt írás elsősorban kiindulópontokat keres e kérdések megválaszolásához, és ösztönözni szeretné válaszok és további kérdések megfogalmazását.

A magyar médiapolitikának szinte egy időben kellett szembenéznie a duális médiarendszer megteremtésével és a digitális technológia következményeivel mindkét tényező érzékenyen érinti az állam médiával kapcsolatos mozgásterét. Mivel az első feladat is komoly nehézségeket okoz, a döntéshozó a másodikkal egyelőre mintha nem is igazán próbálkozna. Túljutottunk talán a médiajog európai harmonizációján, de nem vettünk tudomást a kommunikáció jövőjét meghatározó globális folyamatokról. A formálódó új médiarendszerről biztosat és főleg véglegeset mondani persze aligha lehet – minden érvvel szemben felhozható egy ellenérv, minden megoldással szemben felmerül egy újabb probléma. Ez az írás éppen ezért inkább feltételez, mint állít, és a feltételezésekból gyakran nem jut következtetésre. Az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) tartalomszabályozási javaslatának nyilvánosságra hozatala és az új médiatörvény előkészítése mindenesetre olyan események, amelyek alkalmat teremtenek a médiarendszer jövőjének szélesebb megvitatására. Szükség lenne a vitára, mert hosszú távon a közönség érdeke az, hogy a médiapolitika ne „médiapolitizálás” legyen, hanem az állam képessége a médiaviszonyok kereteinek meghatározására.

A digitális médiáról

A digitalizáció és a konvergencia körülbelül egy évtizede a médiával kapcsolatos vizsgálódások kulcsfogalmai. A kommunikáció jövőjét kutató szakemberek és látnokok az 1990-es évek második felében az új technológiai lehetőségektől a médiarendszer – és ezzel együtt a médiafogyasztási szokások – teljes és gyors átalakulását várták. A túlzott optimizmusból és lelkesedésból mára szinte semmi nem maradt. Az azonban, hogy a várakozások egyelőre nem teljesültek, még nem jelenti az új technológia kudarcát. Az eltelt idő még nem volt elég ahhoz, hogya felhasználók, a szolgáltatók és a médiapolitikai döntéshozók alkalmazkodjanak a megváltozott feltételekhez.

A digitalizáció lehetővé teszi a tartalmak platform-független közvetítését, és ezzel elindítja a konvergencia folyamatát. A korábban elkülönült kommunikációs infrastruktúrák – a hálózatok és a felhasználói eszközök – átjárhatóvá válnak, öszszemosódnak az egyéni és a nyilvános kommunikációt biztosító szolgáltatások, vállalati fúziókon és szövetségeken keresztül összeolvadnak a különböző információs és kommunikációs piacok. E folyamatok egyetlen hagyományos médiaszektort sem hagynak érintetlenül: megváltoztatják a nyomtatott sajtót, a rádiózást és a televíziózást, a zeneipart, a filmgyártást és -terjesztést. Ezen kívül e folyamatok olyan területekre is átterjednek, amelyek eddig kívül estek a médiapolitika hatókörén: a „tartalomszolgáltatás” olyan szolgáltatástípusokat is magában foglal, mint az elektronikus kereskedelem vagy akár az elektronikus kormányzat. A digitalizáció és a konvergencia végső soron egy új médiarendszer kialakulásának alapja, amelyben feloldódnak a kommunikáció korábbi médiumai.

Egy jövőbeli médiapolitika (kommunikációpolitika) és médiaszabályozás (kommunikációszabályozás) kereteinek felvázolását a döntéshozónak annak megállapításával és tudomásulvételével kell kezdenie, hogy a digitális médiarendszerben a korábbi médiapolitika kiindulópontjai kérdőjeleződnek meg, sőt válnak érvénytelenné. Megszűnik a technológia-szolgáltatás-vállalkozás egysége, az erőforrások szűkösségét azok bősége, a tömegkommunikáció egyoldalúságát a digitális média interaktivitása követi.

A döntéshozók között abban már egyetértés van, hogy a szabályozásnak igazodnia kell ahhoz a körülményhez, hogy a digitalizáció következtében a tartalom elválik az infrastruktúrától. Az Európai Unió 1999-es Kommunikációs jelentése vázolta fel azt a kétrétegű szabályozási modellt, amely az infrastruktúra technológia-semleges szabályozásától elválasztja a tartalom szolgáltatás-specifikus szabályozását az elkülönült szabályozás persze nem jelenti azt, hogy a kommunikációpolitikai döntések meghozhatók lennének bármelyik terület figyelmen kívül hagyásával. Az infrastruktúra szabályozásában – bár az eredmények eddig nem feltétlenül igazolták a várakozásokat – a célok és az eszközök már többé-kevésbé letisztultak. Az Európai Unió, ahogyan az az elektronikus kommunikációs hálózatokra és szolgáltatásokra vonatkozó új irányelv-csomagból kitűnik, a fogyasztóknak legkedvezőbb feltételek kialakulását a jogi korlátoktól egyre inkább mentes piaci versenytől várja. A tartalom szabályozásában is történtek jelentős lépések; ilyen az Oreja-jelentés, az Egyesült Királyság Kommunikációs zöld könyve, vagy éppen az ORTT javaslata, de egyelőre sehol nem láthatók világosan a döntéshozók elképzelései. Nem lehet kis lépésekkel igazodni az új körülményekhez, az eddigi médiaszabályozási rendszer teljes felülvizsgálatához viszont – amelynek eredményeként a beavatkozási lehetőség valószínűleg számos területen csökkenne – hiányzik a döntéshozói akarat. Másrészt a médiaszolgáltatóknak is szembe kell nézniük azzal, hogy az új feltételek között egyre kevésbé tarthatnak igényt a kiemelt bánásmódra. Mintha a véleménynyilvánítás szabadságáról a szolgáltatásnyújtás szabadságára helyeződne a hangsúly, és ez felveti például az általános fogyasztóvédelmi alapelvek érvényesülésének kérdését a kommunikációs szolgáltatások esetében (például információszolgáltatási kötelezettség – a tartalom címkézése; helytállási kötelezettség – a téves információból eredő károk megtérítése). Újra lehet gondolni, hogy hol húzódnak a véleményszabadság határai, de a médiaszabályozás végső mércéje a jövőben sem lehet más, mint a véleménynyilvánítás szabadsága.

Azzal együtt, hogy a földfelszíni terjesztés mellett megjelenő kábeles és műholdas műsorterjesztés már az analóg médiában is jelentős változásokat hozott, a beavatkozás terjedelmét, a média politikai célokat és eszközöket mindvégig az erőforrások szűkösségére való tekintettel határozták meg. A digitális médiarendszert viszont az adattárolási (merevlemez-kapacitás, DVD), adatfeldolgozási (processzorok sebessége) és adatátviteli (szélessávú technológiák, például xDSL, UMTS) teljesítmény folyamatos növekedése, illetve a tartalom hatékony tömörítését lehetővétevő technológiák (MPEG, DivX, MP3) fejlődése mellett kifejezetten az erőforrások bősége jellemzi. A kapacitások bővülése és a további bővítés igénye egymást gerjesztő folyamatok, amelyek mögött időnként mintha nem elsősorban technikai, hanem inkább gazdasági érdekek állnának. Jól mutatja ezt a szoftverek egyre növekvő erőforrás-igénye: a legújabb játékszoftvernek vagy operációs rendszernek éppen csak elég a legújabb hardver. Ugyanakkor a valóban hatalmas kapacitásigényt mutatja az IPv6 szabvány jelenlegi fejlesztése, amely nagyságrendekkel növeli az internet-csatalakozáshoz szükséges IP-címek számát.

A jelenlegi médiapolitika másik kiindulópontja az egyoldalúság, amely eddig a tömegkommunikációt a személyközi kommunikációtól elhatároló egyértelmű jellemző volt. A rádió és a televízió esetében az egyoldalúság kiegészült az egyidejűséggel, és az ezeknek tulajdonított jelentős vélemény befolyásoló erő tovább szélesítette az állami beavatkozás terjedelmét. A digitális média szolgáltatásaira viszont a közvetlen és azonnali visszacsatolás lehetősége jellemző. Az új médiarendszer interaktív: egyre nagyobb választási és beavatkozási lehetőséget ad a felhasználónak. Az egyre szélesebb – és valószínűleg egyre inkább specializált szolgáltatásokból összeálló – tartalom-kínálat egyre inkább a felhasználót teszi a „műsor” végső szerkesztőjévé. Vajon a hatalmas tartalomválaszték mellett érvényesül-e még az egyidejűség meggyőző ereje? De nemcsak a műsor egésze, hanem az egyes „műsorszámok” végleges tartalma is a felhasználó döntésétől függ: a digitális televízió lehetővé teszi, hogy a néző határozza meg a közvetítés kamera-állását, a hálózati vitafórumok tartalma pedig teljes egészében a felhasználók interakcióiból jön létre. Az interaktivitás eredményeként a média tartalom személyre szabott tartalommá, a médiafogyasztás passzív szórakozásból aktív tevékenységgé válik. Ezzel beteljesedik az a folyamat, amelyben a tömegkommunikációnak a közös médiaélményen alapuló közösségteremtő ereje egyre csökkent, ugyanakkor a média olyan interaktív fórummá válhat, amely a közösségteremtés új minőségét jelentheti. Az új médiarendszer ereje éppen a nyilvános és egyéni kommunikáció határait elmosó szolgáltatásokban mutatkozik meg – a digitális média már nemcsak az üzenet, hanem egyúttal a közönség válasza is.

Az persze egyáltalán nem biztos, hogy ez a folyamat megfelel a közönség igényeinek, és ez a bizonytalanság erősen befolyásolja a médiapiaci eseményeket is. Ahhoz, hogy a konvergenciában rejlő lehetőségek piacképes szolgáltatásokban realizálódjanak, szükség van a technológia társadalmi adaptációjára. Ez a felhasználói-fogyasztói magatartásban bekövetkező jelentős változást, azaz hosszú szocializációs folyamatot feltételez – talán a mai tizenéves, az új kommunikációs lehetőségeket ismerő és használó korosztály lesz az, amelyik majd valóban élni tud a technológia lehetőségeivel.

A digitális médiarendszer további meghatározó jellemzője a globalitás, amely a technológiai globalitást, a tartalmak globális hozzáférhetőségét, valamint a piac globalitását jelenti. Technológiai globalitásról abban az értelemben beszélhetünk, hogy a digitális médiarendszer csak általánosan elfogadott technikai – tömörítési, adattárolási, adatátviteli – szabványokra épülve jöhet létre. A szabványosítás gazdasági érdekeket is komolyan érintő folyamat, amely eldönti egy-egy technológia sikerét vagy kudarcát. Az Európai Unió is kiemelten – és a GSM példája alapján sikeresen – kezeli a megfelelő szabványok kialakítását. A technológiai globalitás legjobb példája az internet, amely világszerte egységes – és nagyrészt lelkes fejlesztők önkéntes részvételével kidolgozott – szabványok alapján működik. A technológiai globalitás eredménye a tartalmak globális elérése: a hozzáférés lehetőségét és költségeit lényegében nem befolyásolja, hogy a tartalomszolgáltató a világ mely pontján működik. A globális hozzáférés egyrészt ugyanazon tartalom fogyasztását a világ bármely pontján lehetővé téve kulturálisan homogenizál, másrészt viszont nem képes áthidalni a mély kulturális szakadékokat. Az első tényező indokot teremt az állami beavatkozásra: az európai médiapolitika egyik legfőbb célkitűzése a kulturális sokszínűség biztosítása, ami gyakorlatilag a saját kulturális piac védelmét jelenti. A második tényező ugyanakkor korlátokat állít minden beavatkozás elé: az egyes kommunikációs tartalmak megítélése, a véleményszabadság határainak kijelölése gyakran még Európán belül sem egységes, globálisan pedig az érintett értékekről minimális konszenzus is aligha képzelhető el. Az érintett értékek kultúrafüggősége megoldhatatlan nehézséget jelent az illegális és ártalmas tartalmak elleni küzdelemben. A globális technológia és tartalom globális médiavállalkozásokat feltételez, amelyek egyre több nemzeti piacot és egyre több piaci szektort hódítanak meg – ezzel az államok és a szolgáltatások határain átnyúlóinformációs és kommunikációs piac jön létre.

Globális kommunikációpolitika

A média globalitása egyrészt befolyásolja a média politikai döntések meghozatalának szintjét, másrészt új szemléletmódot követel a döntéshozótól. A globális gazdasági szereplőkkel szemben a döntéshozók államhatárokon átnyúló összefogására van szükség. A nemzetek feletti kommunikációpolitika sikeresnek mondható rendszere valósult meg az Európai Unió távközlési és audiovizuális politikájában. A nemzetek feletti döntéshozatal azonban csak többé-kevésbé egységes gazdasági, társadalmi, kulturális érdekek mentén képzelhető el, így valóban globális médiapolitika kialakulására nincs esély – az európai audiovizuális politika sok ponton éppen az amerikai médiaiparral szemben fogalmazódik meg. A média globalitása ellenére a médiafogyasztás közösségekhez, körülhatároltabb piacokhoz kötődik, ezért a döntéshozatali szintek nemcsak felfelé tolódnak. Saját érdekeik megfogalmazásában és érvényesítésében egyre tudatosabban szerepet kell vállalniuk a szubnacionális vagy éppen államhatároktól függetlenül szerveződő közösségeknek. A kisebb közösségek alkupozícióját az biztosíthatja, hogy a globális tartalom piacképességét az adott piacon valószínűleg erősíti, ha legalább részben alkalmazkodik a megcélzott közösség sajátos igényeihez. Az egyénre szabott médiával kapcsolatban a végső döntést persze a felhasználó hozza, ami már nem médiapolitikai kérdés.

A globalitás szemléletváltást követel a döntéshozótól. Az új szolgáltatások sokfélesége szinte parttalanná teszi a kommunikációpolitika hatókörét: a játékszoftver ugyanúgy interaktív média termék, mint egy internetes portál vagy egy Video On Demand szolgáltatás, ugyanazon a hálózaton telefonbeszélgetés és műsorszolgáltatás is folytatható, a médiatermékekre másodlagos üzletágak épülnek. Ezzel együtt nagyon sok és sokféle szereplő válik érintetté a kommunikációpolitikai döntésekben, ami megnehezíti az ütköző érdekek feltérképezését és kezelését. A médiapolitikának ebben a helyzetben fel kell vállalnia a globalitást. A célok és eszközök meghatározásában a döntéshozónak képesnek kell lennie arra, hogya sokféle, egymáshoz rengeteg ponton kapcsolódó elemből felépülő kommunikációs rendszert egységként kezelje. Az egységes szemlélet jó példája az Európai Unió „Biztonságos internet” akciótervének folytatására benyújtott javaslat, amely a korábbi programokat kiszélesítené egyrészt az olyan újabb technológiákra, mint a mobilszolgáltatások, a szélessávú szolgáltatások, az online játékok, a peer-to-peer adatátviteli rendszerek, másrészt olyan további beavatkozási területekre, mint a rasszizmus és az erőszak, az adatvédelem és a magánszféra védelme, a hálózati- és adatbiztonság, valamint a fogyasztóvédelem. Az ORTT tartalomszabályozási javaslata koncepciójában vállalja az egységes szemléletet – címe szerint „az elektronikus úton végzett nyilvános kommunikációval” foglalkozik –, de ezt részleteiben már nem érvényesíti következetesen: a javaslatok túlnyomó része kizárólag az internethez igazodik.

A globalitás ugyanakkor azt is megköveteli a döntéshozótól, hogy tisztában legyen saját mozgásterével. Nem szerencsés a szabályozói hatáskör olyan parttalan meghatározása, ahogyan az az elektronikus kereskedelemről szóló magyar törvény esetében történt. A törvény a hatálya alá vonja azokat a külföldi szolgáltatókat, amelyek „a használt nyelv, a pénznem és egyéb körülmények alapján” valószínűsíthetően a magyar felhasználók részére (is) nyújtanak szolgáltatásokat – bár a jogalkotó szándéka érthető, ez alapján a jogszabályt akár a virtuális világ egészében alkalmazni lehetne.

A médiapolitikának nem lehet célja az önműködő folyamatokkal való szembeszállás, de nem válhat azok tétlen „elszenvedőjévé” sem. Továbbra is törekednie kell a hosszú távú fejlődési keretek meghatározására, amely során gyakran a pillanatnyi gazdasági érdekek és a hosszú távú társadalmi érdekek között kell mérlegelnie. Ennek példája a harmadik generációs mobilhálózatok frekvenciáinak kiosztása: sok európai országban olyan magas összegekért keltek el a frekvencia-használati jogok, hogy a jövőbeli szolgáltatóknak egyszerűen nem maradt forrásuk a szolgáltatás beindítására.

Kísérletek az információs és kommunikációs szolgáltatások elhatárolására

A globális, egységes szemlélet mellett is csak a pontosan irányzott médiapolitikai beavatkozások lehetnek célravezetők. A digitalizáció éppen azzal okozza a döntéshozó számára a legsúlyosabb nehézséget, hogy nem tűri a világos és egyértelmű határokat. A szolgáltatók érdeke és a jogbiztonság is megköveteli, hogy egy-egy szolgáltatás ne essen több, eltérő követelményeket támasztó jogszabály hatálya alá. Nagyon nehéz azonban megtalálni azokat a tényezőket, amelyek mentén a világos és egyértelmű jogi keretek meghatározhatók lennének.

Szinte biztos, hogy zsákutcába jut a jogalkotó, ha merev törvényi fogalmakkal próbál rendet tenni az információs és kommunikációs szolgáltatások hatalmas választékában. Az első nehézségek már az egyes szolgáltatások körülhatárolásánál jelentkeznek: egy hálózati portál egyetlen domain alatt a legkülönfélébb szolgáltatásokat kínálja, a tájékoztatástól a vitafórumon és e-mail szolgáltatáson keresztül az elektronikus kereskedelemig. Lehet-e ezek alapján a portált egyetlen szolgáltatásként szabályozni? Másrészt viszont ésszerű-e a felhasználó szempontjából egységes szolgáltatást jogilag rengeteg önálló „rész-szolgáltatásként” kezelni? Ugyanezek a nehézségek más digitális szolgáltatáscsomagoknál is felmerülnek.

A különböző információs és kommunikációs szolgáltatások elhatárolásának az Európai Unió dokumentumaiban is alkalmazott módszere alapvetően a tartalom elérés én alapul: eltérő szabályok vonatkoznak az egy pontból egy időben sok felhasználóhoz közvetített szolgáltatásokra (elosztott szolgáltatás), mint azokra, amelyeknél a nyilvánosan elérhető helyen tárolt tartalomhoz a felhasználó kifejezetten erre irányuló cselekményével, tetszőleges időpontban fér hozzá (lekérhető szolgáltatás). Az Európai Unió az első típust mint „televízió-szolgáltatást”, a másodikat mint „az információs társadalommal összefüggő szolgáltatást” határozza meg. Ez a különbségtétel azonban lényegében technikai jellegű, és semmit nem mond magáról a tartalomról – ugyanaz a tartalom a hordozó hálózattól függően jogilag eltérően minősül, és más-más követelményeknek kell megfelelnie. Erősen vitatható az az indoklás, amely a tartalomszolgáltatás e két típusát azok véleménybefolyásoló ereje alapján különbözteti meg. A szélessávú technológiák az online szolgáltatások esetében is ugyanazt a minőséget biztosítják, mint a hagyományos műsorterjesztés (érvényesül például a mozgóképek meggyőző ereje), másrészt a digitális média személyre szabottsága az elosztott szolgáltatások vélemény befolyásoló erejét is korlátozza (egyre kevésbé érvényesül az egyidejűség meggyőző ereje).

Elképzelhető a tartalom típusa szerinti különbségtétel. E szerint szigorúbb szabályok vonatkozhatnának azokra a szolgáltatásokra, amelyek hordozótól függetlenül a hagyományos tömegkommunikációs – egyirányú – modellt követik, és enyhébbek az egyéni kommunikációra épülő, fórum jellegű szolgáltatásokra – ekkor azonban egy csoportba kerülnek a televízió-szolgáltatások és az egyéni honlapok. Más elhatárolás szerint azok a szolgáltatások tartozhatnának egy csoportba, amelyek kifejezett célja a nyilvános véleményképzés folyamatának befolyásolása. Lényegében ezt a megoldást alkalmazza az ORTT javaslata az „online hírlap” fogalmának bevezetésével. Kijelenthető-e azonban egy teleshopping televízió-csatornáról vagy egy női portálról, hogy nem célja a vélemények befolyásolása? De – az ORTT-javaslat nyomán – „a közérdeklődésre számot tartó, hír vagy időszerű politikai tartalmú, napi aktuális” szolgáltatásokra szűkítve: alkalmazhatók-e ugyanazok a szabályok (például a helyreigazítás) egy hálózati politikai vitafórumra, mint egy átfogó hírportálra? Az előző két szempont együttes alkalmazásával kiemelhetők az egyirányú és véleménybefolyásoló szolgáltatások – a jogalkotónak ezzel sikerül találnia egy viszonylag jól körülhatárolható szolgáltatáscsoportot, de amikor ide eljut, már nem tudja, hogy mire is jó ez.

A szabályozás lehetséges módszere

Eredményesebb lehet a jogalkotó, ha a nehézkes kategorizálást elkerülve nem azt akarja meghatározni, hogy a beavatkozás milyen szolgáltatást korlátoz, hanem a beavatkozással elérni kívánt célokat – ki kell jelölnie a digitális kommunikációval szemben védendő értékeket és érdekeket. A törvényi alapelvként rögzített értékkatalógusra differenciált szabályozási rendszer épülhet. Az Oreja-jelentés a jövőbeli szabályozás alapelveként határozza meg a pluralizmust, az értékes, minőségi tartalmak közvetítésének kötelezettségét, a nyelvi és kulturális sokszínűség megőrzését, valamint a gyermekek védelmét. A Bizottság digitális médiával foglalkozó1999-es közleménye hangsúlyozza, hogy a technológiai fejlődés nem kérdőjelezi meg az audiovizuális politika azon feladatát, hogy a releváns társadalmi érdekeket meghatározza és szükség esetén megvédje; a jogi kereteknek garantálniuk kell a véleménynyilvánítás szabadságát, a helyreigazítás jogát, a szerzők és műveik védelmét, a pluralizmust, a fogyasztóvédelmet, a gyermekek védelmét, az emberi méltóság védelmét, valamit a nyelvi és kulturális sokszínűséget. Az ORTT javaslata szerkezetileg szintén a védendő értékek alapján tagolódik, ilyenként határozva meg a véleményszabadságot és a vélemények sokszínűségét, az emberi méltóságot, a gyermekek egészséges szellemi, érzelmi, erkölcsi fejlődését, a fogyasztói érdekeket, valamint a nemzeti nyelv és kultúra továbbfejlődését. Az értékkatalógusokból összességében kiderül, hogy a digitális környezet alig befolyásolja a védendő értékek körét – a hagyományos médiapolitikai célkitűzések az új feltételek között is érvényesek. Elsősorban tehát nem a beavatkozás céljai, hanem eszközei változnak. A felsorolt értékek nagy részét minden kommunikációs formával szemben az általános polgári jogi és büntetójogi rendelkezések védik. Azonban ahogy a hagyományos média, úgy az új szolgáltatások is sajátos veszélyforrásokat és egyúttal új védekezési lehetőségeket teremtenek, ez pedig szolgáltatás-specifikus beavatkozást tehet szükségessé.

Az értékek és érdekek rögzítésévei a jogalkotó megteremti a szabályozás garanciális kereteit, e keretek kitöltése azonban már nem feltétlenül és biztosan nem kizárólag az ő feladata. A törvényhozó szabályozási célokat tűz ki, amelyek megvalósításába be kell vonnia más szabályozó tényezőket is. A digitális kommunikációt részletes jogi rendelkezésekkel nem lehet hatékonyan befolyásolni. Egyrészt a jogalkotási folyamat nem tudja követni a technikai és társadalmi változásokat, másrészt önmagában az állam nem képes érvényt szerezni az előírásoknak – a konvergencia a normaalkotók és a normarendszerek konvergenciájaként is értelmezhető. A „szabályozás” a jogalkotás mellett egyre inkább az érintettek önszabályozását is jelenti. Az önszabályozás ebben az értelemben nem párhuzamos normarendszer, hanem az állami szabályozást kiegészítő szabályozási módszer. A rendszer működéséhez az államnak saját hatalmát korlátozva kell mozgásteret biztosítania az önszabályozó kezdeményezéseknek, a szolgáltatók szövetségeinek saját érdekeik képviselete mellett fel kell vállalniuk a hálózati közösség képviseletét, a felhasználóknak pedig egyrészt alkalmazkodniuk kell a tudatos médiahasználat feltételeihez, másrészt létre kell hozniuk az érdekeiket védő globális civil szervezeteket. A szabályozók konvergenciájának figyelemre méltó kísérlete az internet „kormányzásában” sajátos szerepet betöltő ICANN, amely Kaliforniában bejegyzett nem nyereségérdekelt társaságként az amerikai kormányzattal kötött megállapodás alapján lényegében nemzetközi szervezetként működik.

Az így kialakuló szabályozási rendszer mozgatója az egyes szabályozók együttműködése. A biztonságos kommunikációs környezet kialakításának felelőssége megoszlik az állam, a szolgáltatók és a felhasználók között – az állami kényszer, a szolgáltatók önszabályozása és a felhasználók tudatos médiahasználata egyaránt elengedhetetlen. Önmagában egyik szereplő sem képes hatékonyan szabályozni, ugyanakkor egyik szereplő sem háríthatja el a felelősséget. A kommunikációs infrastruktúra szinte teljes egészében magánkézben van, és ez alkalmazhatatlanná teszi az erőforrások fölötti állami rendelkezésen alapuló eszközöket – az államot ez a közhatalmi beavatkozások helyett ismét együttműködésre kényszeríti. Az együttműködés sikeres példája a jogellenes tartalmak felderítésében egyre több országban közreműködő hotline-szolgáltatás: a szolgáltató lehetővé teszi az illegális tartalmak bejelentését, a felhasználó jelzi az általa felfedezett tartalmakat, a bűnüldöző és igazságszolgáltatási szervek pedig eljárnak az elkövető felderítése és megbüntetése végett. A koregulációs rendszerben a gyermekek védelmével kapcsolatban például a törvény annyit rögzítene, hogy minden szolgáltatónak gondoskodnia kell a gyermekek fejlődésére ártalmas tartalmak megfelelő és arányos szűréséről, és törvény írná elő e kötelezettség megszegésének szankcióját. A lehetséges szolgáltatások sokfélesége miatt azonban a törvény nem szól a módszerről, azt teljes egészében a szolgáltatókra bízza. A szolgáltatók az önszabályozás keretében, akár a médiafelügyeleti szervekkel egyeztetve, az adott szolgáltatáshoz igazodva kidolgozzák a megfelelő eszközöket (etikai kódexeket, életkor-ellenőrzést, értékelő- és szűrőrendszereket). Az ORTT javaslatában is ilyen megoldás körvonalazódik, amely az ártalmas tartalom kötelező címkézésén alapul. Egyrészről kötelező címkézés nélkül valószínűleg e rendszerek csak igen lassan terjednek el, másrészről viszont – az elérhető eredményre és a címkézés lehetséges veszélyeire figyelemmel – kérdés, hogy arányos-e a globális hálózaton a magyar tartalmakkal szemben ilyen kötelezettséget támasztani.

Magyarországon éppen az ORTT kéretlen internet-szabályozási törekvései gyorsították fel a szolgáltatók önszerveződését. A koregulációs rendszer megteremtését továbbra is akadályozza, hogy az információs társadalom szolgáltatásait szabályozó európai irányelv harmonizációja során a törvényhozó nem vette át az irányelvnek az önszabályozást előmozdító rendelkezéseit. Azért, hogy megelőzzék a túlzott állami beavatkozást, 2001 márciusában a legnagyobb tartalomszolgáltatók megalapították a Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesületét, amely hamarosan elfogadta Tartalomszolgáltatási kódexét - ezzel a magyar szolgáltatók is követik az önszabályozás Európában alkalmazott modelljét. A Kódex átfogó szabályozásra törekszik, a magatartási szabályok mellett tartalmazza a megsértésük esetén alkalmazható szankciókat és a felelősségre vonás eljárási rendjét is. A Kódex rendezni törekszik a hálózati tartalomszabályozás lehető legtöbb kérdését (mint például a szerzői jog, a gyermekek védelme, a magánszféra védelme, a szolgáltatók felelőssége, a hatóságokkal való kapcsolattartás). Az önszabályozás jelentőségét mutatják a sajátos hálózati viszonyokhoz igazodó rendelkezések, amelyek a vonatkozó jogszabályok célszerű alkalmazását is segítik. Ilyen rendelkezések például az adatvédelemi irányelvek és a moderálási alapelvek – az ezekben rendezett viszonyok kívül esnek a jogalkotó szabályozási lehetőségein. Eltúlzottnak tartom viszont a Tartalomszolgáltatási kódex függelékeként közölt Etikai kódexben foglalt követelményeket. Ezek egyrészt sokkal inkább a hagyományos nyomtatott és elektronikus médiára szabottak – miért kell például minden online szolgáltatásnak pártatlannak lennie? –, másrészt csak a nagy szolgáltatók lehetőségeit veszik figyelembe. A kisebb szolgáltatók esélyegyenlőségét a magas tagdíj is veszélyezteti. Az Egyesület eddigi tevékenységéből kiemelendők a hálózati választási kampány tisztaságáért tett – többé-kevésbé sikeres – lépések.

A koregulációs rendszerben kiemelt szerep juthat a médiafelügyeleti szerveknek, amelyek hatékonyan részt vehetnek a törvényben rögzített szabályozási keretek folyamatosan megújuló kitöltésében és az önszabályozó szervezetekkel való kapcsolattartásban. A megfelelő garanciák mellett meghozott egyedi döntések rugalmasabban alkalmazkodnak a gyorsan változó feltételekhez, mint az általános szabályok. A digitális kommunikációs környezet indokolná a korábban elkülönült távközlési- és médiafelügyeleti hatóságok egyesítését egyetlen – az amerikai Federal Communication Committee-hez hasonló – kommunikációs csúcsszervben, vagy legalább a hatáskörök és az együttműködés egyértelmű rendezését. A brit Kommunikációs fehér könyv is javaslatot tesz egy ilyen, széles hatáskörű és egységes felügyeleti szerv létrehozására (Office of Communications, OFCOM). A felügyeleti szervek általános irányelvek megfogalmazásával, valamint az engedélyhez kötött szolgáltatások licensz-feltételeinek meghatározásával a törvényhozónál sokkal rugalmasabban alkalmazkodhatnának a pillanatnyi kommunikációpolitikai helyzethez. Gyakorlatukban – az ausztrál médiafelügyeleti szervhez hasonlóan – a jogszabályok mellett az önszabályozás keretében elfogadott normákat is alkalmazhatnák. A médiafelügyelet és az önszabályozó szervezetek együttműködését javasolja az ORTT „a kiskorúak és az emberi méltóság online környezetben történő védelméért felelős” Tanács tervének felvázolásával, az előzmények és a részlet szabályok alapján azonban ebben nem annyira a szolgáltatók, mint inkább a hatóság törekvései tükröződnek. Mivel a Tanács függetlensége nem biztosított (az ORTT egyetértési joga, az egyedi esetekben az ORTT a fellebbviteli fórum stb.), az nem más, mint kerülőút a médiahatóság jogkörének kiterjesztésében. Az értékelő- és szűrőrendszerek megfelelő, a véleményszabadságot leginkább tiszteletben tartó működését pedig nem a központilag meghatározott egységes kategóriarendszer – amelyet a javaslat szerint a Tanács határozna meg –, hanem éppen a kategóriarendszerek – és ezzel együtt az értékelő szervezetek – sokfélesége garantálja. Az állam feladata ezért az általános erkölcsi mércék felállítás helyett az, hogy ösztönözze az egyes társadalmi csoportokat (például civil szervezeteket, egyházakat) saját értékelési rendszereik megfogalmazására.

Akár állami szabályozás, akár önszabályozás korlátozza a kommunikációt, a beavatkozásnak a digitális környezetben is az elérendő célokkal arányosnak kell lennie. Ahogyan az Alkotmánybíróság a hagyományos nyomtatott és elektronikus médiára vonatkozóan megállapította, a beavatkozás terjedelmének minden esetben az adott szolgáltatás jellemzőihez kell igazodnia. Ilyen jellemző a felhasználók egyéni kontroll-lehetősége – a digitális média személyre szabottsága azokat az eszközöket helyezi előtérbe, amelyek a felhasználó részére teszik lehetővé a nem kívánt tartalmak elkerülését.

Az arányosság követelményének olyan differenciált, többszintű szabályozás felel meg, amelyben az alapvető értékek védelmét meghaladó média politikai célkitűzések – például egyes társadalmi csoportok médiaszereplése – már csak a szolgáltatók szűkebb körét terhelik. A differenciált szabályozás biztosíthatja azt is, hogy egyes szolgáltatásokkal szemben a felhasználó sérelem esetén megfelelő eszközöket vehessen igénybe, anélkül, hogy ezek az eszközök más szolgáltatások szabadságát indokolatlanul korlátoznák. Ennek megfelelően a jogalkotó az egyirányú és véleménybefolyásoló szolgáltatásokat terhelő többletkötelezettségként szabályozhatja az impresszumot és a helyreigazítást.

A távközlés-szabályozáshoz hasonlóan akár a médiaszabályozásban is elképzelhető az a megoldás, hogy a jogalkotó a kiemelt piaci pozícióval rendelkező – például a földfelszíni terjesztésű, általános hozzáférésű, vagy éppen a multiplex szolgáltatókkal szemben többlet-kötelezettségeket állít. A differenciált szabályozás megvalósításának eszköze lehet az engedélyezés, amely a legjelentősebb és korlátos erőforrások elosztásánál – tehát csak a lehető legszűkebb körben – továbbra is biztosítja a társadalmi érdekek érvényesülését. Többszintű szabályozás bevezetését javasolja a Kommunikációs fehér könyv a rádió- és televízió-szolgáltatásokra vonatkozóan. Minden szolgáltató köteles betartani többek között a reklám- és szponzorálási szabályokat, a kisebbségek védelmére vonatkozó rendelkezéseket, a meghatározott követelményeknek megfelelő híradási kötelezettséget, az európai műsorkvótákat, valamint a gyermekek és a hátrányos helyzetűek védelmével kapcsolatos figyelmeztetési kötelezettséget. A további kötelezettségek azokra a szolgáltatásokra vonatkoznak, amelyek földfelszíni terjesztésben szabadon hozzáférhetők, tehát továbbra is a közönség legnagyobb részéhez jutnak el, és valószínűleg még sokáig őrzik vezető szerepüket. A második szintű kötelezettségek olyan mérhető követelményeket állítanak, mint a független gyártók által készített műsorok vagy a regionális műsorok aránya, mig a harmadik szint általános minőségi ellenőrzést ír elő.

Sokszínűség és közszolgálatiság a digitális médiarendszerben

A digitális kommunikációval szemben védendő értékek közül további kérdéseket vet fel a pluralitás, a sokszínűség, amely – az Alkotmánybíróság megfogalmazása szerint – a „demokratikus közvélemény” kialakulásának elengedhetetlen feltétele.

A hagyományos elektronikus médiában összetett jogi eszközrendszer – az úgynevezett hozzáférés-szabályozás – garantálja, hogya műsorszolgáltatásra felhasználható néhány frekvencián helyet kapjon a társadalmilag releváns összes vélemény: a törvény korlátozza egyrészt az egy vállalkozás által megszerezhető médiapiaci részesedés arányát, másrészt – a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményével megszólalási jogot biztosítva az adott kérdésben érdekelt minden félnek – a műsorszerkesztés szabadságát. Ezek a beavatkozások a rendelkezésre álló műsorszolgáltatási lehetőségek természetes szűkösségét küszöbölik ki, illetve a hagyományos elektronikus média feltételezett vélemény befolyásoló erejét ellensúlyozzák. A sokszínűség természetesen az új feltételek között is fenntartandó médiapolitikai követelmény, azonban az erőforrások bőségén alapuló és személyre szabott digitális média egészen más jellegű beavatkozásokat indokol.

A média koncentráció megítélésében két érdek ütközik: szükség van a globális piacon versenyképes, az államnak bevételi forrást jelentő vállalkozásokra, ugyanakkor meg kell akadályozni a véleménymonopóliumok kialakulását. A szektorokon átívelő információs és kommunikációs piacon igen nehéz meghatározni egy-egy vállalkozás piaci pozícióit – az ugyanazon tartalom fogadására képes számtalan különböző fogyasztói eszköz értelmezhetetlenné teszi a „vételkörzethez” hasonló mérőszámokat. A digitális környezet természetes sokszínűsége elvileg megszünteti a véleménymonopóliumok kialakulásának veszélyét, ennek megítélésében azonban figyelembe kell venni a fogyasztói szokásokat, és a közönségnek a hatalmas tartalomválasztékkal járó elaprózódása is a nagy, tőkeerős szolgáltatóknak kedvez. Ahogyan a közelmúlt médiapiaci eseményei – mint például számos európai digitális televízió csődje vagy az AOL Time Warner hatalmas vesztesége – mutatják, az új információs és kommunikációs szolgáltatásokba való befektetés egyelőre óriási kockázatvállalást jelent. Ezek az események értelmezhetők persze a piaci konszolidáció jeleiként is. Elképzelhető, hogy a szabályozó egy még formálódó piacon más feltételeket szab, mint egy stabil, működő piacon – találunk példát erre a távközlés szabályozásában. Ahhoz, hogy az információs-kommunikációs piac működőképessé váljon, az új technológiák bevezetésében a vállalkozásoknak nagyobb mozgástérre van szükségük – a befektetések ösztönzése végett indokolt lehet a vállalkozások olyan összefogásának engedélyezése, amely a működő piac feltételei között már nem megengedhető. Kifejezetten akadályozza a megfelelő piaci működést és – a technológiai fejlesztést lassítva – egyúttal a közérdek érvényesülését a kábelszolgáltatók terjeszkedésének a magyar jogban felállított jelentős korlátozása. A médiapiacot élénkítő szabályok sem veszélyeztethetik azonban a vélemények sokszínűségét, ezért azoknak a piaci viszonyok elemzésén alapuló rendszeres felülvizsgálatára van szükség.

Az új szolgáltatások esetében nincs szükség a megszólalási lehetőség jogi garantálására – ugyanúgy, ahogy a nyomtatott sajtó esetében –, mivel gyakorlatilag mindenki megjelenhet önálló tartalomszolgáltatással. A kiegyensúlyozott tájékoztatatás követelményét csak azokra a szolgáltatásokra vonatkozóan indokolt fenntartani, amelyek részt vesznek a kommunikációs alapellátásban. A természetes sokszínúűség ugyanakkor nem biztosítja, hogy minden szolgáltató egyenlő eséllyel jusson el a felhasználókhoz, és minden felhasználó egyenlő eséllyel férjen hozzá a tartalmakhoz – a pluralitás védelmének új eszköze az esélyegyenlőség garantálása.

A digitális média számos olyan eszközt és szolgáltatást feltételez, amelyek magukban rejtik a diszkrimináció veszélyét; ilyenek például az adatátviteli szolgáltatások és a multiplex szolgáltatások. Az Európai Unió már 1995-ben előírta, hogy a digitális televíziós szolgáltatásokhoz feltételes hozzáférést biztosító eszközök (dekóderek) előállítói és értékesítői minden televíziós szolgáltató részére az esélyegyenlőség, arányosság és diszkrimináció-mentesség feltételei mellett kötelesek azokat a technikai eszközöket elérhetővé tenni, amelyek lehetővé teszik, hogy az arra jogosult nézők a szolgáltatáshoz hozzáférjenek. A jogszabály azt is rögzíti, hogy a hozzáférést biztosító eszközökre vonatkozó iparjogvédelmi jogok jogosultjai a fogyasztói eszközöket gyártók részére az előző feltételek mellett kötelesek biztosítani a felhasználási jogokat. Mivel a felhasználó már képtelen eligazodni a hatalmas tartalomválasztékban, ezért a digitális média kulcstényezői a megfelelő keresőrendszerek. A digitális televízió esetében ilyenek az elektronikus programvezetők (Electronic Programm Guide, EPG) és az azt működtető „alkalmazás-interfészek” (Application Programme Interface, API), az interneten pedig a böngészőprogramok és a különböző keresőszolgáltatások. Ezek az eszközök alkalmasak arra is, hogy előzetes beleegyezés nélkül megakadályozzák egy-egy szolgáltatásnak a felhasználóhoz való eljutását. Az esélyegyenlőség biztosítéka a diszkrimináció tilalmának törvényi rögzítése mellett az egymással versengő eszközök széles választékának kialakulása.

A tartalombőség önmagában nem érték – nem jelenti azt, hogy a felhasználó a szükséges információkhoz valóban hozzáfér, és a sokszínűség nem feltétlenül termeli ki a minőséget. Ezekre a problémákra kell választ adnia az újraértelmezett közszolgálatiságnak, amely a digitális médiában nem elsősorban néhány sajátos jogállású szolgáltatót, hanem a célok elérésre alkalmas, a médiarendszer egészében érvényesülő komplex eszközrendszert jelent.

A kommunikációs térhez való hozzáférést – akár alkotmányi szinten rögzített információs és kommunikációs alapellátással kell biztosítani, egyúttal egyéni és közösségi szinten is támogatni kell az infrastruktúra beszerzését. Ebben az értelemben a közszolgálatiság egyfajta válasz a digitális szakadékra. A közszolgálati eszközrendszer magában foglalhatja azokat a képzési-szocializációs feladatokat is, amelyek már átlépik a kommunikációpolitika határait. Ahogyan a távközlés-szabályozás az univerzális szolgáltatás meghatározásával biztosítja az infrastruktúrához való hozzáférést, úgy a médiaszabályozásban – a kábelszolgáltatókat, multiplex-szolgáltatókat terhelő – must carry szabályokkal kell garantálni az alapvetőtartalmakhoz való hozzáférést. Mivel a közönség igényei, a médiapolitika célkitűzései, illetve a médiapiac realitásai nem feltétlenül esnek egybe, körültekintő döntésre van szükség arra vonatkozóan, hogy mely szolgáltatások tartozzanak a must carry szabályok hatálya alá. A közérdeklődésre számot tartó események kizárólagos közvetítési jogainak korlátozásával kell továbbá biztosítani, hogy a legfontosabb információk minden esetben elérhetők legyenek az általános hozzáférésű szolgáltatásokban is.

A közszolgálati szolgáltatók alapvető feladata a minőségi – nem piacképes – tartalmak eljuttatása a közönséghez. A közszolgálatiság jelenlegi modellje azonban a digitális környezetben valószínűleg nem alkalmas e feladat ellátására. A közszolgálati műsorszolgáltatás kiemelt helyzetét egyre inkább csak a politikai döntéshozó hangsúlyozza, a felhasználó számára mindössze egy szolgáltatás a tartalombőségben. Már a duális rendszerben is kiderült, hogy a közszolgálati műsorszolgáltató a közönségért folytatott versenyben – funkcióiból adódóan – nincs jó helyzetben. A konvergencia a versenyt radikálisan kiélezi, és ez inkább akadályozza a minőségi tartalmak megjelenését. A közszolgálatiságnak az új feltételekhez alkalmazkodva meg kell találnia a helyét az új médiumokon is, meg kell szólítania a digitális kommunikációs tér felhasználóit. Egyáltalán nem biztos, hogy ezt önálló tartalomszolgáltatásként teljesítheti. Elképzelhetőnek tartok viszont egy olyan – akár több médiumon működtetett – „közszolgálati portált”, amely könnyen elérhetővé teszi a más szolgáltatók által készített minőségi tartalmakat. Az új médiarendszerben gyakorlatilag minden társadalmi csoport önállóan készítheti el a saját tartalom-szolgáltatását, a közszolgálatiság pedig akkor tölti be a funkcióját, ha segíti e tartalmaknak a felhasználókhoz való eljutását. A minőség biztosításában fontos szerep jut ezen kívül az anyagi támogatásoknak, az európai kvóta-szabályokhoz hasonló megoldások viszont erőtlenné válnak.

Médiapolitikai törésvonalak

A digitalizáció napjainkban legalább akkora médiapolitikai törést okoz, mint korábban a kereskedelmi rádiók és televíziók megjelenése, a média kommercializálódása. A fogyasztói magatartás és a médiapiaci realitások arra utalnak, hogy a tényleges médiahelyzet valószínűleg még sokáig nem változik meg radikálisan. A szabályozó azonban a maga eszközeivel közreműködhet és köteles közreműködni a társadalom számára kedvező folyamatok gyorsításában. A szabályozói „előremenekülés” egyúttal azt is megakadályozza, hogy az új médiarendszert kizárólag a piaci szereplők és a piaci érdekek formálják – az innovatív és arányos szabályozás a társadalmi érdekek jövőbeli érvényesítésének feltétele. Ha a döntéshozó legalább részben nem képes a realitások helyett a lehetőségekből kiindulni, akkor később már csak tudomásul veheti és szabályok ban rögzítheti a tőle függetlenül kialakult helyzetet.

MEGJEGYZÉSEK A DIGITÁLIS KOR MÉDIAPOLITIKÁJÁHOZ1

Mennyiben új és más a formálódó digitális médiarendszer? A digitális környezet a beavatkozásnak milyen új eszközeit és módszereit teremti meg? Hogyan változik az egyes államok beavatkozási lehetősége, mit jelent és milyen szerepet tölthet be az önszabályozás? A megváltozott feltételekhez igazodva újraértelmezhető-e a közszolgálatiság fogalma? Ez a vitairatnak szánt írás elsősorban kiindulópontokat keres e kérdések megválaszolásához, és ösztönözni szeretné válaszok és további kérdések megfogalmazását.

A magyar médiapolitikának szinte egy időben kellett szembenéznie a duális médiarendszer megteremtésével és a digitális technológia következményeivel mindkét tényező érzékenyen érinti az állam médiával kapcsolatos mozgásterét. Mivel az első feladat is komoly nehézségeket okoz, a döntéshozó a másodikkal egyelőre mintha nem is igazán próbálkozna. Túljutottunk talán a médiajog európai harmonizációján, de nem vettünk tudomást a kommunikáció jövőjét meghatározó globális folyamatokról. A formálódó új médiarendszerről biztosat és főleg véglegeset mondani persze aligha lehet – minden érvvel szemben felhozható egy ellenérv, minden megoldással szemben felmerül egy újabb probléma. Ez az írás éppen ezért inkább feltételez, mint állít, és a feltételezésekból gyakran nem jut következtetésre. Az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) tartalomszabályozási javaslatának nyilvánosságra hozatala és az új médiatörvény előkészítése mindenesetre olyan események, amelyek alkalmat teremtenek a médiarendszer jövőjének szélesebb megvitatására. Szükség lenne a vitára, mert hosszú távon a közönség érdeke az, hogy a médiapolitika ne „médiapolitizálás” legyen, hanem az állam képessége a médiaviszonyok kereteinek meghatározására.

A digitális médiáról

A digitalizáció és a konvergencia körülbelül egy évtizede a médiával kapcsolatos vizsgálódások kulcsfogalmai. A kommunikáció jövőjét kutató szakemberek és látnokok az 1990-es évek második felében az új technológiai lehetőségektől a médiarendszer – és ezzel együtt a médiafogyasztási szokások – teljes és gyors átalakulását várták. A túlzott optimizmusból és lelkesedésból mára szinte semmi nem maradt. Az azonban, hogy a várakozások egyelőre nem teljesültek, még nem jelenti az új technológia kudarcát. Az eltelt idő még nem volt elég ahhoz, hogya felhasználók, a szolgáltatók és a médiapolitikai döntéshozók alkalmazkodjanak a megváltozott feltételekhez.

A digitalizáció lehetővé teszi a tartalmak platform-független közvetítését, és ezzel elindítja a konvergencia folyamatát. A korábban elkülönült kommunikációs infrastruktúrák – a hálózatok és a felhasználói eszközök – átjárhatóvá válnak, öszszemosódnak az egyéni és a nyilvános kommunikációt biztosító szolgáltatások, vállalati fúziókon és szövetségeken keresztül összeolvadnak a különböző információs és kommunikációs piacok. E folyamatok egyetlen hagyományos médiaszektort sem hagynak érintetlenül: megváltoztatják a nyomtatott sajtót, a rádiózást és a televíziózást, a zeneipart, a filmgyártást és -terjesztést. Ezen kívül e folyamatok olyan területekre is átterjednek, amelyek eddig kívül estek a médiapolitika hatókörén: a „tartalomszolgáltatás” olyan szolgáltatástípusokat is magában foglal, mint az elektronikus kereskedelem vagy akár az elektronikus kormányzat. A digitalizáció és a konvergencia végső soron egy új médiarendszer kialakulásának alapja, amelyben feloldódnak a kommunikáció korábbi médiumai.

Egy jövőbeli médiapolitika (kommunikációpolitika) és médiaszabályozás (kommunikációszabályozás) kereteinek felvázolását a döntéshozónak annak megállapításával és tudomásulvételével kell kezdenie, hogy a digitális médiarendszerben a korábbi médiapolitika kiindulópontjai kérdőjeleződnek meg, sőt válnak érvénytelenné. Megszűnik a technológia-szolgáltatás-vállalkozás egysége, az erőforrások szűkösségét azok bősége, a tömegkommunikáció egyoldalúságát a digitális média interaktivitása követi.

A döntéshozók között abban már egyetértés van, hogy a szabályozásnak igazodnia kell ahhoz a körülményhez, hogy a digitalizáció következtében a tartalom elválik az infrastruktúrától. Az Európai Unió 1999-es Kommunikációs jelentése vázolta fel azt a kétrétegű szabályozási modellt, amely az infrastruktúra technológia-semleges szabályozásától elválasztja a tartalom szolgáltatás-specifikus szabályozását az elkülönült szabályozás persze nem jelenti azt, hogy a kommunikációpolitikai döntések meghozhatók lennének bármelyik terület figyelmen kívül hagyásával. Az infrastruktúra szabályozásában – bár az eredmények eddig nem feltétlenül igazolták a várakozásokat – a célok és az eszközök már többé-kevésbé letisztultak. Az Európai Unió, ahogyan az az elektronikus kommunikációs hálózatokra és szolgáltatásokra vonatkozó új irányelv-csomagból kitűnik, a fogyasztóknak legkedvezőbb feltételek kialakulását a jogi korlátoktól egyre inkább mentes piaci versenytől várja. A tartalom szabályozásában is történtek jelentős lépések; ilyen az Oreja-jelentés, az Egyesült Királyság Kommunikációs zöld könyve, vagy éppen az ORTT javaslata, de egyelőre sehol nem láthatók világosan a döntéshozók elképzelései. Nem lehet kis lépésekkel igazodni az új körülményekhez, az eddigi médiaszabályozási rendszer teljes felülvizsgálatához viszont – amelynek eredményeként a beavatkozási lehetőség valószínűleg számos területen csökkenne – hiányzik a döntéshozói akarat. Másrészt a médiaszolgáltatóknak is szembe kell nézniük azzal, hogy az új feltételek között egyre kevésbé tarthatnak igényt a kiemelt bánásmódra. Mintha a véleménynyilvánítás szabadságáról a szolgáltatásnyújtás szabadságára helyeződne a hangsúly, és ez felveti például az általános fogyasztóvédelmi alapelvek érvényesülésének kérdését a kommunikációs szolgáltatások esetében (például információszolgáltatási kötelezettség – a tartalom címkézése; helytállási kötelezettség – a téves információból eredő károk megtérítése). Újra lehet gondolni, hogy hol húzódnak a véleményszabadság határai, de a médiaszabályozás végső mércéje a jövőben sem lehet más, mint a véleménynyilvánítás szabadsága.

Azzal együtt, hogy a földfelszíni terjesztés mellett megjelenő kábeles és műholdas műsorterjesztés már az analóg médiában is jelentős változásokat hozott, a beavatkozás terjedelmét, a média politikai célokat és eszközöket mindvégig az erőforrások szűkösségére való tekintettel határozták meg. A digitális médiarendszert viszont az adattárolási (merevlemez-kapacitás, DVD), adatfeldolgozási (processzorok sebessége) és adatátviteli (szélessávú technológiák, például xDSL, UMTS) teljesítmény folyamatos növekedése, illetve a tartalom hatékony tömörítését lehetővétevő technológiák (MPEG, DivX, MP3) fejlődése mellett kifejezetten az erőforrások bősége jellemzi. A kapacitások bővülése és a további bővítés igénye egymást gerjesztő folyamatok, amelyek mögött időnként mintha nem elsősorban technikai, hanem inkább gazdasági érdekek állnának. Jól mutatja ezt a szoftverek egyre növekvő erőforrás-igénye: a legújabb játékszoftvernek vagy operációs rendszernek éppen csak elég a legújabb hardver. Ugyanakkor a valóban hatalmas kapacitásigényt mutatja az IPv6 szabvány jelenlegi fejlesztése, amely nagyságrendekkel növeli az internet-csatalakozáshoz szükséges IP-címek számát.

A jelenlegi médiapolitika másik kiindulópontja az egyoldalúság, amely eddig a tömegkommunikációt a személyközi kommunikációtól elhatároló egyértelmű jellemző volt. A rádió és a televízió esetében az egyoldalúság kiegészült az egyidejűséggel, és az ezeknek tulajdonított jelentős vélemény befolyásoló erő tovább szélesítette az állami beavatkozás terjedelmét. A digitális média szolgáltatásaira viszont a közvetlen és azonnali visszacsatolás lehetősége jellemző. Az új médiarendszer interaktív: egyre nagyobb választási és beavatkozási lehetőséget ad a felhasználónak. Az egyre szélesebb – és valószínűleg egyre inkább specializált szolgáltatásokból összeálló – tartalom-kínálat egyre inkább a felhasználót teszi a „műsor” végső szerkesztőjévé. Vajon a hatalmas tartalomválaszték mellett érvényesül-e még az egyidejűség meggyőző ereje? De nemcsak a műsor egésze, hanem az egyes „műsorszámok” végleges tartalma is a felhasználó döntésétől függ: a digitális televízió lehetővé teszi, hogy a néző határozza meg a közvetítés kamera-állását, a hálózati vitafórumok tartalma pedig teljes egészében a felhasználók interakcióiból jön létre. Az interaktivitás eredményeként a média tartalom személyre szabott tartalommá, a médiafogyasztás passzív szórakozásból aktív tevékenységgé válik. Ezzel beteljesedik az a folyamat, amelyben a tömegkommunikációnak a közös médiaélményen alapuló közösségteremtő ereje egyre csökkent, ugyanakkor a média olyan interaktív fórummá válhat, amely a közösségteremtés új minőségét jelentheti. Az új médiarendszer ereje éppen a nyilvános és egyéni kommunikáció határait elmosó szolgáltatásokban mutatkozik meg – a digitális média már nemcsak az üzenet, hanem egyúttal a közönség válasza is.

Az persze egyáltalán nem biztos, hogy ez a folyamat megfelel a közönség igényeinek, és ez a bizonytalanság erősen befolyásolja a médiapiaci eseményeket is. Ahhoz, hogy a konvergenciában rejlő lehetőségek piacképes szolgáltatásokban realizálódjanak, szükség van a technológia társadalmi adaptációjára. Ez a felhasználói-fogyasztói magatartásban bekövetkező jelentős változást, azaz hosszú szocializációs folyamatot feltételez – talán a mai tizenéves, az új kommunikációs lehetőségeket ismerő és használó korosztály lesz az, amelyik majd valóban élni tud a technológia lehetőségeivel.

A digitális médiarendszer további meghatározó jellemzője a globalitás, amely a technológiai globalitást, a tartalmak globális hozzáférhetőségét, valamint a piac globalitását jelenti. Technológiai globalitásról abban az értelemben beszélhetünk, hogy a digitális médiarendszer csak általánosan elfogadott technikai – tömörítési, adattárolási, adatátviteli – szabványokra épülve jöhet létre. A szabványosítás gazdasági érdekeket is komolyan érintő folyamat, amely eldönti egy-egy technológia sikerét vagy kudarcát. Az Európai Unió is kiemelten – és a GSM példája alapján sikeresen – kezeli a megfelelő szabványok kialakítását. A technológiai globalitás legjobb példája az internet, amely világszerte egységes – és nagyrészt lelkes fejlesztők önkéntes részvételével kidolgozott – szabványok alapján működik. A technológiai globalitás eredménye a tartalmak globális elérése: a hozzáférés lehetőségét és költségeit lényegében nem befolyásolja, hogy a tartalomszolgáltató a világ mely pontján működik. A globális hozzáférés egyrészt ugyanazon tartalom fogyasztását a világ bármely pontján lehetővé téve kulturálisan homogenizál, másrészt viszont nem képes áthidalni a mély kulturális szakadékokat. Az első tényező indokot teremt az állami beavatkozásra: az európai médiapolitika egyik legfőbb célkitűzése a kulturális sokszínűség biztosítása, ami gyakorlatilag a saját kulturális piac védelmét jelenti. A második tényező ugyanakkor korlátokat állít minden beavatkozás elé: az egyes kommunikációs tartalmak megítélése, a véleményszabadság határainak kijelölése gyakran még Európán belül sem egységes, globálisan pedig az érintett értékekről minimális konszenzus is aligha képzelhető el. Az érintett értékek kultúrafüggősége megoldhatatlan nehézséget jelent az illegális és ártalmas tartalmak elleni küzdelemben. A globális technológia és tartalom globális médiavállalkozásokat feltételez, amelyek egyre több nemzeti piacot és egyre több piaci szektort hódítanak meg – ezzel az államok és a szolgáltatások határain átnyúlóinformációs és kommunikációs piac jön létre.

Globális kommunikációpolitika

A média globalitása egyrészt befolyásolja a média politikai döntések meghozatalának szintjét, másrészt új szemléletmódot követel a döntéshozótól. A globális gazdasági szereplőkkel szemben a döntéshozók államhatárokon átnyúló összefogására van szükség. A nemzetek feletti kommunikációpolitika sikeresnek mondható rendszere valósult meg az Európai Unió távközlési és audiovizuális politikájában. A nemzetek feletti döntéshozatal azonban csak többé-kevésbé egységes gazdasági, társadalmi, kulturális érdekek mentén képzelhető el, így valóban globális médiapolitika kialakulására nincs esély – az európai audiovizuális politika sok ponton éppen az amerikai médiaiparral szemben fogalmazódik meg. A média globalitása ellenére a médiafogyasztás közösségekhez, körülhatároltabb piacokhoz kötődik, ezért a döntéshozatali szintek nemcsak felfelé tolódnak. Saját érdekeik megfogalmazásában és érvényesítésében egyre tudatosabban szerepet kell vállalniuk a szubnacionális vagy éppen államhatároktól függetlenül szerveződő közösségeknek. A kisebb közösségek alkupozícióját az biztosíthatja, hogy a globális tartalom piacképességét az adott piacon valószínűleg erősíti, ha legalább részben alkalmazkodik a megcélzott közösség sajátos igényeihez. Az egyénre szabott médiával kapcsolatban a végső döntést persze a felhasználó hozza, ami már nem médiapolitikai kérdés.

A globalitás szemléletváltást követel a döntéshozótól. Az új szolgáltatások sokfélesége szinte parttalanná teszi a kommunikációpolitika hatókörét: a játékszoftver ugyanúgy interaktív média termék, mint egy internetes portál vagy egy Video On Demand szolgáltatás, ugyanazon a hálózaton telefonbeszélgetés és műsorszolgáltatás is folytatható, a médiatermékekre másodlagos üzletágak épülnek. Ezzel együtt nagyon sok és sokféle szereplő válik érintetté a kommunikációpolitikai döntésekben, ami megnehezíti az ütköző érdekek feltérképezését és kezelését. A médiapolitikának ebben a helyzetben fel kell vállalnia a globalitást. A célok és eszközök meghatározásában a döntéshozónak képesnek kell lennie arra, hogya sokféle, egymáshoz rengeteg ponton kapcsolódó elemből felépülő kommunikációs rendszert egységként kezelje. Az egységes szemlélet jó példája az Európai Unió „Biztonságos internet” akciótervének folytatására benyújtott javaslat, amely a korábbi programokat kiszélesítené egyrészt az olyan újabb technológiákra, mint a mobilszolgáltatások, a szélessávú szolgáltatások, az online játékok, a peer-to-peer adatátviteli rendszerek, másrészt olyan további beavatkozási területekre, mint a rasszizmus és az erőszak, az adatvédelem és a magánszféra védelme, a hálózati- és adatbiztonság, valamint a fogyasztóvédelem. Az ORTT tartalomszabályozási javaslata koncepciójában vállalja az egységes szemléletet – címe szerint „az elektronikus úton végzett nyilvános kommunikációval” foglalkozik –, de ezt részleteiben már nem érvényesíti következetesen: a javaslatok túlnyomó része kizárólag az internethez igazodik.

A globalitás ugyanakkor azt is megköveteli a döntéshozótól, hogy tisztában legyen saját mozgásterével. Nem szerencsés a szabályozói hatáskör olyan parttalan meghatározása, ahogyan az az elektronikus kereskedelemről szóló magyar törvény esetében történt. A törvény a hatálya alá vonja azokat a külföldi szolgáltatókat, amelyek „a használt nyelv, a pénznem és egyéb körülmények alapján” valószínűsíthetően a magyar felhasználók részére (is) nyújtanak szolgáltatásokat – bár a jogalkotó szándéka érthető, ez alapján a jogszabályt akár a virtuális világ egészében alkalmazni lehetne.

A médiapolitikának nem lehet célja az önműködő folyamatokkal való szembeszállás, de nem válhat azok tétlen „elszenvedőjévé” sem. Továbbra is törekednie kell a hosszú távú fejlődési keretek meghatározására, amely során gyakran a pillanatnyi gazdasági érdekek és a hosszú távú társadalmi érdekek között kell mérlegelnie. Ennek példája a harmadik generációs mobilhálózatok frekvenciáinak kiosztása: sok európai országban olyan magas összegekért keltek el a frekvencia-használati jogok, hogy a jövőbeli szolgáltatóknak egyszerűen nem maradt forrásuk a szolgáltatás beindítására.

Kísérletek az információs és kommunikációs szolgáltatások elhatárolására

A globális, egységes szemlélet mellett is csak a pontosan irányzott médiapolitikai beavatkozások lehetnek célravezetők. A digitalizáció éppen azzal okozza a döntéshozó számára a legsúlyosabb nehézséget, hogy nem tűri a világos és egyértelmű határokat. A szolgáltatók érdeke és a jogbiztonság is megköveteli, hogy egy-egy szolgáltatás ne essen több, eltérő követelményeket támasztó jogszabály hatálya alá. Nagyon nehéz azonban megtalálni azokat a tényezőket, amelyek mentén a világos és egyértelmű jogi keretek meghatározhatók lennének.

Szinte biztos, hogy zsákutcába jut a jogalkotó, ha merev törvényi fogalmakkal próbál rendet tenni az információs és kommunikációs szolgáltatások hatalmas választékában. Az első nehézségek már az egyes szolgáltatások körülhatárolásánál jelentkeznek: egy hálózati portál egyetlen domain alatt a legkülönfélébb szolgáltatásokat kínálja, a tájékoztatástól a vitafórumon és e-mail szolgáltatáson keresztül az elektronikus kereskedelemig. Lehet-e ezek alapján a portált egyetlen szolgáltatásként szabályozni? Másrészt viszont ésszerű-e a felhasználó szempontjából egységes szolgáltatást jogilag rengeteg önálló „rész-szolgáltatásként” kezelni? Ugyanezek a nehézségek más digitális szolgáltatáscsomagoknál is felmerülnek.

A különböző információs és kommunikációs szolgáltatások elhatárolásának az Európai Unió dokumentumaiban is alkalmazott módszere alapvetően a tartalom elérés én alapul: eltérő szabályok vonatkoznak az egy pontból egy időben sok felhasználóhoz közvetített szolgáltatásokra (elosztott szolgáltatás), mint azokra, amelyeknél a nyilvánosan elérhető helyen tárolt tartalomhoz a felhasználó kifejezetten erre irányuló cselekményével, tetszőleges időpontban fér hozzá (lekérhető szolgáltatás). Az Európai Unió az első típust mint „televízió-szolgáltatást”, a másodikat mint „az információs társadalommal összefüggő szolgáltatást” határozza meg. Ez a különbségtétel azonban lényegében technikai jellegű, és semmit nem mond magáról a tartalomról – ugyanaz a tartalom a hordozó hálózattól függően jogilag eltérően minősül, és más-más követelményeknek kell megfelelnie. Erősen vitatható az az indoklás, amely a tartalomszolgáltatás e két típusát azok véleménybefolyásoló ereje alapján különbözteti meg. A szélessávú technológiák az online szolgáltatások esetében is ugyanazt a minőséget biztosítják, mint a hagyományos műsorterjesztés (érvényesül például a mozgóképek meggyőző ereje), másrészt a digitális média személyre szabottsága az elosztott szolgáltatások vélemény befolyásoló erejét is korlátozza (egyre kevésbé érvényesül az egyidejűség meggyőző ereje).

Elképzelhető a tartalom típusa szerinti különbségtétel. E szerint szigorúbb szabályok vonatkozhatnának azokra a szolgáltatásokra, amelyek hordozótól függetlenül a hagyományos tömegkommunikációs – egyirányú – modellt követik, és enyhébbek az egyéni kommunikációra épülő, fórum jellegű szolgáltatásokra – ekkor azonban egy csoportba kerülnek a televízió-szolgáltatások és az egyéni honlapok. Más elhatárolás szerint azok a szolgáltatások tartozhatnának egy csoportba, amelyek kifejezett célja a nyilvános véleményképzés folyamatának befolyásolása. Lényegében ezt a megoldást alkalmazza az ORTT javaslata az „online hírlap” fogalmának bevezetésével. Kijelenthető-e azonban egy teleshopping televízió-csatornáról vagy egy női portálról, hogy nem célja a vélemények befolyásolása? De – az ORTT-javaslat nyomán – „a közérdeklődésre számot tartó, hír vagy időszerű politikai tartalmú, napi aktuális” szolgáltatásokra szűkítve: alkalmazhatók-e ugyanazok a szabályok (például a helyreigazítás) egy hálózati politikai vitafórumra, mint egy átfogó hírportálra? Az előző két szempont együttes alkalmazásával kiemelhetők az egyirányú és véleménybefolyásoló szolgáltatások – a jogalkotónak ezzel sikerül találnia egy viszonylag jól körülhatárolható szolgáltatáscsoportot, de amikor ide eljut, már nem tudja, hogy mire is jó ez.

A szabályozás lehetséges módszere

Eredményesebb lehet a jogalkotó, ha a nehézkes kategorizálást elkerülve nem azt akarja meghatározni, hogy a beavatkozás milyen szolgáltatást korlátoz, hanem a beavatkozással elérni kívánt célokat – ki kell jelölnie a digitális kommunikációval szemben védendő értékeket és érdekeket. A törvényi alapelvként rögzített értékkatalógusra differenciált szabályozási rendszer épülhet. Az Oreja-jelentés a jövőbeli szabályozás alapelveként határozza meg a pluralizmust, az értékes, minőségi tartalmak közvetítésének kötelezettségét, a nyelvi és kulturális sokszínűség megőrzését, valamint a gyermekek védelmét. A Bizottság digitális médiával foglalkozó1999-es közleménye hangsúlyozza, hogy a technológiai fejlődés nem kérdőjelezi meg az audiovizuális politika azon feladatát, hogy a releváns társadalmi érdekeket meghatározza és szükség esetén megvédje; a jogi kereteknek garantálniuk kell a véleménynyilvánítás szabadságát, a helyreigazítás jogát, a szerzők és műveik védelmét, a pluralizmust, a fogyasztóvédelmet, a gyermekek védelmét, az emberi méltóság védelmét, valamit a nyelvi és kulturális sokszínűséget. Az ORTT javaslata szerkezetileg szintén a védendő értékek alapján tagolódik, ilyenként határozva meg a véleményszabadságot és a vélemények sokszínűségét, az emberi méltóságot, a gyermekek egészséges szellemi, érzelmi, erkölcsi fejlődését, a fogyasztói érdekeket, valamint a nemzeti nyelv és kultúra továbbfejlődését. Az értékkatalógusokból összességében kiderül, hogy a digitális környezet alig befolyásolja a védendő értékek körét – a hagyományos médiapolitikai célkitűzések az új feltételek között is érvényesek. Elsősorban tehát nem a beavatkozás céljai, hanem eszközei változnak. A felsorolt értékek nagy részét minden kommunikációs formával szemben az általános polgári jogi és büntetójogi rendelkezések védik. Azonban ahogy a hagyományos média, úgy az új szolgáltatások is sajátos veszélyforrásokat és egyúttal új védekezési lehetőségeket teremtenek, ez pedig szolgáltatás-specifikus beavatkozást tehet szükségessé.

Az értékek és érdekek rögzítésévei a jogalkotó megteremti a szabályozás garanciális kereteit, e keretek kitöltése azonban már nem feltétlenül és biztosan nem kizárólag az ő feladata. A törvényhozó szabályozási célokat tűz ki, amelyek megvalósításába be kell vonnia más szabályozó tényezőket is. A digitális kommunikációt részletes jogi rendelkezésekkel nem lehet hatékonyan befolyásolni. Egyrészt a jogalkotási folyamat nem tudja követni a technikai és társadalmi változásokat, másrészt önmagában az állam nem képes érvényt szerezni az előírásoknak – a konvergencia a normaalkotók és a normarendszerek konvergenciájaként is értelmezhető. A „szabályozás” a jogalkotás mellett egyre inkább az érintettek önszabályozását is jelenti. Az önszabályozás ebben az értelemben nem párhuzamos normarendszer, hanem az állami szabályozást kiegészítő szabályozási módszer. A rendszer működéséhez az államnak saját hatalmát korlátozva kell mozgásteret biztosítania az önszabályozó kezdeményezéseknek, a szolgáltatók szövetségeinek saját érdekeik képviselete mellett fel kell vállalniuk a hálózati közösség képviseletét, a felhasználóknak pedig egyrészt alkalmazkodniuk kell a tudatos médiahasználat feltételeihez, másrészt létre kell hozniuk az érdekeiket védő globális civil szervezeteket. A szabályozók konvergenciájának figyelemre méltó kísérlete az internet „kormányzásában” sajátos szerepet betöltő ICANN, amely Kaliforniában bejegyzett nem nyereségérdekelt társaságként az amerikai kormányzattal kötött megállapodás alapján lényegében nemzetközi szervezetként működik.

Az így kialakuló szabályozási rendszer mozgatója az egyes szabályozók együttműködése. A biztonságos kommunikációs környezet kialakításának felelőssége megoszlik az állam, a szolgáltatók és a felhasználók között – az állami kényszer, a szolgáltatók önszabályozása és a felhasználók tudatos médiahasználata egyaránt elengedhetetlen. Önmagában egyik szereplő sem képes hatékonyan szabályozni, ugyanakkor egyik szereplő sem háríthatja el a felelősséget. A kommunikációs infrastruktúra szinte teljes egészében magánkézben van, és ez alkalmazhatatlanná teszi az erőforrások fölötti állami rendelkezésen alapuló eszközöket – az államot ez a közhatalmi beavatkozások helyett ismét együttműködésre kényszeríti. Az együttműködés sikeres példája a jogellenes tartalmak felderítésében egyre több országban közreműködő hotline-szolgáltatás: a szolgáltató lehetővé teszi az illegális tartalmak bejelentését, a felhasználó jelzi az általa felfedezett tartalmakat, a bűnüldöző és igazságszolgáltatási szervek pedig eljárnak az elkövető felderítése és megbüntetése végett. A koregulációs rendszerben a gyermekek védelmével kapcsolatban például a törvény annyit rögzítene, hogy minden szolgáltatónak gondoskodnia kell a gyermekek fejlődésére ártalmas tartalmak megfelelő és arányos szűréséről, és törvény írná elő e kötelezettség megszegésének szankcióját. A lehetséges szolgáltatások sokfélesége miatt azonban a törvény nem szól a módszerről, azt teljes egészében a szolgáltatókra bízza. A szolgáltatók az önszabályozás keretében, akár a médiafelügyeleti szervekkel egyeztetve, az adott szolgáltatáshoz igazodva kidolgozzák a megfelelő eszközöket (etikai kódexeket, életkor-ellenőrzést, értékelő- és szűrőrendszereket). Az ORTT javaslatában is ilyen megoldás körvonalazódik, amely az ártalmas tartalom kötelező címkézésén alapul. Egyrészről kötelező címkézés nélkül valószínűleg e rendszerek csak igen lassan terjednek el, másrészről viszont – az elérhető eredményre és a címkézés lehetséges veszélyeire figyelemmel – kérdés, hogy arányos-e a globális hálózaton a magyar tartalmakkal szemben ilyen kötelezettséget támasztani.

Magyarországon éppen az ORTT kéretlen internet-szabályozási törekvései gyorsították fel a szolgáltatók önszerveződését. A koregulációs rendszer megteremtését továbbra is akadályozza, hogy az információs társadalom szolgáltatásait szabályozó európai irányelv harmonizációja során a törvényhozó nem vette át az irányelvnek az önszabályozást előmozdító rendelkezéseit. Azért, hogy megelőzzék a túlzott állami beavatkozást, 2001 márciusában a legnagyobb tartalomszolgáltatók megalapították a Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesületét, amely hamarosan elfogadta Tartalomszolgáltatási kódexét - ezzel a magyar szolgáltatók is követik az önszabályozás Európában alkalmazott modelljét. A Kódex átfogó szabályozásra törekszik, a magatartási szabályok mellett tartalmazza a megsértésük esetén alkalmazható szankciókat és a felelősségre vonás eljárási rendjét is. A Kódex rendezni törekszik a hálózati tartalomszabályozás lehető legtöbb kérdését (mint például a szerzői jog, a gyermekek védelme, a magánszféra védelme, a szolgáltatók felelőssége, a hatóságokkal való kapcsolattartás). Az önszabályozás jelentőségét mutatják a sajátos hálózati viszonyokhoz igazodó rendelkezések, amelyek a vonatkozó jogszabályok célszerű alkalmazását is segítik. Ilyen rendelkezések például az adatvédelemi irányelvek és a moderálási alapelvek – az ezekben rendezett viszonyok kívül esnek a jogalkotó szabályozási lehetőségein. Eltúlzottnak tartom viszont a Tartalomszolgáltatási kódex függelékeként közölt Etikai kódexben foglalt követelményeket. Ezek egyrészt sokkal inkább a hagyományos nyomtatott és elektronikus médiára szabottak – miért kell például minden online szolgáltatásnak pártatlannak lennie? –, másrészt csak a nagy szolgáltatók lehetőségeit veszik figyelembe. A kisebb szolgáltatók esélyegyenlőségét a magas tagdíj is veszélyezteti. Az Egyesület eddigi tevékenységéből kiemelendők a hálózati választási kampány tisztaságáért tett – többé-kevésbé sikeres – lépések.

A koregulációs rendszerben kiemelt szerep juthat a médiafelügyeleti szerveknek, amelyek hatékonyan részt vehetnek a törvényben rögzített szabályozási keretek folyamatosan megújuló kitöltésében és az önszabályozó szervezetekkel való kapcsolattartásban. A megfelelő garanciák mellett meghozott egyedi döntések rugalmasabban alkalmazkodnak a gyorsan változó feltételekhez, mint az általános szabályok. A digitális kommunikációs környezet indokolná a korábban elkülönült távközlési- és médiafelügyeleti hatóságok egyesítését egyetlen – az amerikai Federal Communication Committee-hez hasonló – kommunikációs csúcsszervben, vagy legalább a hatáskörök és az együttműködés egyértelmű rendezését. A brit Kommunikációs fehér könyv is javaslatot tesz egy ilyen, széles hatáskörű és egységes felügyeleti szerv létrehozására (Office of Communications, OFCOM). A felügyeleti szervek általános irányelvek megfogalmazásával, valamint az engedélyhez kötött szolgáltatások licensz-feltételeinek meghatározásával a törvényhozónál sokkal rugalmasabban alkalmazkodhatnának a pillanatnyi kommunikációpolitikai helyzethez. Gyakorlatukban – az ausztrál médiafelügyeleti szervhez hasonlóan – a jogszabályok mellett az önszabályozás keretében elfogadott normákat is alkalmazhatnák. A médiafelügyelet és az önszabályozó szervezetek együttműködését javasolja az ORTT „a kiskorúak és az emberi méltóság online környezetben történő védelméért felelős” Tanács tervének felvázolásával, az előzmények és a részlet szabályok alapján azonban ebben nem annyira a szolgáltatók, mint inkább a hatóság törekvései tükröződnek. Mivel a Tanács függetlensége nem biztosított (az ORTT egyetértési joga, az egyedi esetekben az ORTT a fellebbviteli fórum stb.), az nem más, mint kerülőút a médiahatóság jogkörének kiterjesztésében. Az értékelő- és szűrőrendszerek megfelelő, a véleményszabadságot leginkább tiszteletben tartó működését pedig nem a központilag meghatározott egységes kategóriarendszer – amelyet a javaslat szerint a Tanács határozna meg –, hanem éppen a kategóriarendszerek – és ezzel együtt az értékelő szervezetek – sokfélesége garantálja. Az állam feladata ezért az általános erkölcsi mércék felállítás helyett az, hogy ösztönözze az egyes társadalmi csoportokat (például civil szervezeteket, egyházakat) saját értékelési rendszereik megfogalmazására.

Akár állami szabályozás, akár önszabályozás korlátozza a kommunikációt, a beavatkozásnak a digitális környezetben is az elérendő célokkal arányosnak kell lennie. Ahogyan az Alkotmánybíróság a hagyományos nyomtatott és elektronikus médiára vonatkozóan megállapította, a beavatkozás terjedelmének minden esetben az adott szolgáltatás jellemzőihez kell igazodnia. Ilyen jellemző a felhasználók egyéni kontroll-lehetősége – a digitális média személyre szabottsága azokat az eszközöket helyezi előtérbe, amelyek a felhasználó részére teszik lehetővé a nem kívánt tartalmak elkerülését.

Az arányosság követelményének olyan differenciált, többszintű szabályozás felel meg, amelyben az alapvető értékek védelmét meghaladó média politikai célkitűzések – például egyes társadalmi csoportok médiaszereplése – már csak a szolgáltatók szűkebb körét terhelik. A differenciált szabályozás biztosíthatja azt is, hogy egyes szolgáltatásokkal szemben a felhasználó sérelem esetén megfelelő eszközöket vehessen igénybe, anélkül, hogy ezek az eszközök más szolgáltatások szabadságát indokolatlanul korlátoznák. Ennek megfelelően a jogalkotó az egyirányú és véleménybefolyásoló szolgáltatásokat terhelő többletkötelezettségként szabályozhatja az impresszumot és a helyreigazítást.

A távközlés-szabályozáshoz hasonlóan akár a médiaszabályozásban is elképzelhető az a megoldás, hogy a jogalkotó a kiemelt piaci pozícióval rendelkező – például a földfelszíni terjesztésű, általános hozzáférésű, vagy éppen a multiplex szolgáltatókkal szemben többlet-kötelezettségeket állít. A differenciált szabályozás megvalósításának eszköze lehet az engedélyezés, amely a legjelentősebb és korlátos erőforrások elosztásánál – tehát csak a lehető legszűkebb körben – továbbra is biztosítja a társadalmi érdekek érvényesülését. Többszintű szabályozás bevezetését javasolja a Kommunikációs fehér könyv a rádió- és televízió-szolgáltatásokra vonatkozóan. Minden szolgáltató köteles betartani többek között a reklám- és szponzorálási szabályokat, a kisebbségek védelmére vonatkozó rendelkezéseket, a meghatározott követelményeknek megfelelő híradási kötelezettséget, az európai műsorkvótákat, valamint a gyermekek és a hátrányos helyzetűek védelmével kapcsolatos figyelmeztetési kötelezettséget. A további kötelezettségek azokra a szolgáltatásokra vonatkoznak, amelyek földfelszíni terjesztésben szabadon hozzáférhetők, tehát továbbra is a közönség legnagyobb részéhez jutnak el, és valószínűleg még sokáig őrzik vezető szerepüket. A második szintű kötelezettségek olyan mérhető követelményeket állítanak, mint a független gyártók által készített műsorok vagy a regionális műsorok aránya, mig a harmadik szint általános minőségi ellenőrzést ír elő.

Sokszínűség és közszolgálatiság a digitális médiarendszerben

A digitális kommunikációval szemben védendő értékek közül további kérdéseket vet fel a pluralitás, a sokszínűség, amely – az Alkotmánybíróság megfogalmazása szerint – a „demokratikus közvélemény” kialakulásának elengedhetetlen feltétele.

A hagyományos elektronikus médiában összetett jogi eszközrendszer – az úgynevezett hozzáférés-szabályozás – garantálja, hogya műsorszolgáltatásra felhasználható néhány frekvencián helyet kapjon a társadalmilag releváns összes vélemény: a törvény korlátozza egyrészt az egy vállalkozás által megszerezhető médiapiaci részesedés arányát, másrészt – a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményével megszólalási jogot biztosítva az adott kérdésben érdekelt minden félnek – a műsorszerkesztés szabadságát. Ezek a beavatkozások a rendelkezésre álló műsorszolgáltatási lehetőségek természetes szűkösségét küszöbölik ki, illetve a hagyományos elektronikus média feltételezett vélemény befolyásoló erejét ellensúlyozzák. A sokszínűség természetesen az új feltételek között is fenntartandó médiapolitikai követelmény, azonban az erőforrások bőségén alapuló és személyre szabott digitális média egészen más jellegű beavatkozásokat indokol.

A média koncentráció megítélésében két érdek ütközik: szükség van a globális piacon versenyképes, az államnak bevételi forrást jelentő vállalkozásokra, ugyanakkor meg kell akadályozni a véleménymonopóliumok kialakulását. A szektorokon átívelő információs és kommunikációs piacon igen nehéz meghatározni egy-egy vállalkozás piaci pozícióit – az ugyanazon tartalom fogadására képes számtalan különböző fogyasztói eszköz értelmezhetetlenné teszi a „vételkörzethez” hasonló mérőszámokat. A digitális környezet természetes sokszínűsége elvileg megszünteti a véleménymonopóliumok kialakulásának veszélyét, ennek megítélésében azonban figyelembe kell venni a fogyasztói szokásokat, és a közönségnek a hatalmas tartalomválasztékkal járó elaprózódása is a nagy, tőkeerős szolgáltatóknak kedvez. Ahogyan a közelmúlt médiapiaci eseményei – mint például számos európai digitális televízió csődje vagy az AOL Time Warner hatalmas vesztesége – mutatják, az új információs és kommunikációs szolgáltatásokba való befektetés egyelőre óriási kockázatvállalást jelent. Ezek az események értelmezhetők persze a piaci konszolidáció jeleiként is. Elképzelhető, hogy a szabályozó egy még formálódó piacon más feltételeket szab, mint egy stabil, működő piacon – találunk példát erre a távközlés szabályozásában. Ahhoz, hogy az információs-kommunikációs piac működőképessé váljon, az új technológiák bevezetésében a vállalkozásoknak nagyobb mozgástérre van szükségük – a befektetések ösztönzése végett indokolt lehet a vállalkozások olyan összefogásának engedélyezése, amely a működő piac feltételei között már nem megengedhető. Kifejezetten akadályozza a megfelelő piaci működést és – a technológiai fejlesztést lassítva – egyúttal a közérdek érvényesülését a kábelszolgáltatók terjeszkedésének a magyar jogban felállított jelentős korlátozása. A médiapiacot élénkítő szabályok sem veszélyeztethetik azonban a vélemények sokszínűségét, ezért azoknak a piaci viszonyok elemzésén alapuló rendszeres felülvizsgálatára van szükség.

Az új szolgáltatások esetében nincs szükség a megszólalási lehetőség jogi garantálására – ugyanúgy, ahogy a nyomtatott sajtó esetében –, mivel gyakorlatilag mindenki megjelenhet önálló tartalomszolgáltatással. A kiegyensúlyozott tájékoztatatás követelményét csak azokra a szolgáltatásokra vonatkozóan indokolt fenntartani, amelyek részt vesznek a kommunikációs alapellátásban. A természetes sokszínúűség ugyanakkor nem biztosítja, hogy minden szolgáltató egyenlő eséllyel jusson el a felhasználókhoz, és minden felhasználó egyenlő eséllyel férjen hozzá a tartalmakhoz – a pluralitás védelmének új eszköze az esélyegyenlőség garantálása.

A digitális média számos olyan eszközt és szolgáltatást feltételez, amelyek magukban rejtik a diszkrimináció veszélyét; ilyenek például az adatátviteli szolgáltatások és a multiplex szolgáltatások. Az Európai Unió már 1995-ben előírta, hogy a digitális televíziós szolgáltatásokhoz feltételes hozzáférést biztosító eszközök (dekóderek) előállítói és értékesítői minden televíziós szolgáltató részére az esélyegyenlőség, arányosság és diszkrimináció-mentesség feltételei mellett kötelesek azokat a technikai eszközöket elérhetővé tenni, amelyek lehetővé teszik, hogy az arra jogosult nézők a szolgáltatáshoz hozzáférjenek. A jogszabály azt is rögzíti, hogy a hozzáférést biztosító eszközökre vonatkozó iparjogvédelmi jogok jogosultjai a fogyasztói eszközöket gyártók részére az előző feltételek mellett kötelesek biztosítani a felhasználási jogokat. Mivel a felhasználó már képtelen eligazodni a hatalmas tartalomválasztékban, ezért a digitális média kulcstényezői a megfelelő keresőrendszerek. A digitális televízió esetében ilyenek az elektronikus programvezetők (Electronic Programm Guide, EPG) és az azt működtető „alkalmazás-interfészek” (Application Programme Interface, API), az interneten pedig a böngészőprogramok és a különböző keresőszolgáltatások. Ezek az eszközök alkalmasak arra is, hogy előzetes beleegyezés nélkül megakadályozzák egy-egy szolgáltatásnak a felhasználóhoz való eljutását. Az esélyegyenlőség biztosítéka a diszkrimináció tilalmának törvényi rögzítése mellett az egymással versengő eszközök széles választékának kialakulása.

A tartalombőség önmagában nem érték – nem jelenti azt, hogy a felhasználó a szükséges információkhoz valóban hozzáfér, és a sokszínűség nem feltétlenül termeli ki a minőséget. Ezekre a problémákra kell választ adnia az újraértelmezett közszolgálatiságnak, amely a digitális médiában nem elsősorban néhány sajátos jogállású szolgáltatót, hanem a célok elérésre alkalmas, a médiarendszer egészében érvényesülő komplex eszközrendszert jelent.

A kommunikációs térhez való hozzáférést – akár alkotmányi szinten rögzített információs és kommunikációs alapellátással kell biztosítani, egyúttal egyéni és közösségi szinten is támogatni kell az infrastruktúra beszerzését. Ebben az értelemben a közszolgálatiság egyfajta válasz a digitális szakadékra. A közszolgálati eszközrendszer magában foglalhatja azokat a képzési-szocializációs feladatokat is, amelyek már átlépik a kommunikációpolitika határait. Ahogyan a távközlés-szabályozás az univerzális szolgáltatás meghatározásával biztosítja az infrastruktúrához való hozzáférést, úgy a médiaszabályozásban – a kábelszolgáltatókat, multiplex-szolgáltatókat terhelő – must carry szabályokkal kell garantálni az alapvetőtartalmakhoz való hozzáférést. Mivel a közönség igényei, a médiapolitika célkitűzései, illetve a médiapiac realitásai nem feltétlenül esnek egybe, körültekintő döntésre van szükség arra vonatkozóan, hogy mely szolgáltatások tartozzanak a must carry szabályok hatálya alá. A közérdeklődésre számot tartó események kizárólagos közvetítési jogainak korlátozásával kell továbbá biztosítani, hogy a legfontosabb információk minden esetben elérhetők legyenek az általános hozzáférésű szolgáltatásokban is.

A közszolgálati szolgáltatók alapvető feladata a minőségi – nem piacképes – tartalmak eljuttatása a közönséghez. A közszolgálatiság jelenlegi modellje azonban a digitális környezetben valószínűleg nem alkalmas e feladat ellátására. A közszolgálati műsorszolgáltatás kiemelt helyzetét egyre inkább csak a politikai döntéshozó hangsúlyozza, a felhasználó számára mindössze egy szolgáltatás a tartalombőségben. Már a duális rendszerben is kiderült, hogy a közszolgálati műsorszolgáltató a közönségért folytatott versenyben – funkcióiból adódóan – nincs jó helyzetben. A konvergencia a versenyt radikálisan kiélezi, és ez inkább akadályozza a minőségi tartalmak megjelenését. A közszolgálatiságnak az új feltételekhez alkalmazkodva meg kell találnia a helyét az új médiumokon is, meg kell szólítania a digitális kommunikációs tér felhasználóit. Egyáltalán nem biztos, hogy ezt önálló tartalomszolgáltatásként teljesítheti. Elképzelhetőnek tartok viszont egy olyan – akár több médiumon működtetett – „közszolgálati portált”, amely könnyen elérhetővé teszi a más szolgáltatók által készített minőségi tartalmakat. Az új médiarendszerben gyakorlatilag minden társadalmi csoport önállóan készítheti el a saját tartalom-szolgáltatását, a közszolgálatiság pedig akkor tölti be a funkcióját, ha segíti e tartalmaknak a felhasználókhoz való eljutását. A minőség biztosításában fontos szerep jut ezen kívül az anyagi támogatásoknak, az európai kvóta-szabályokhoz hasonló megoldások viszont erőtlenné válnak.

Médiapolitikai törésvonalak

A digitalizáció napjainkban legalább akkora médiapolitikai törést okoz, mint korábban a kereskedelmi rádiók és televíziók megjelenése, a média kommercializálódása. A fogyasztói magatartás és a médiapiaci realitások arra utalnak, hogy a tényleges médiahelyzet valószínűleg még sokáig nem változik meg radikálisan. A szabályozó azonban a maga eszközeivel közreműködhet és köteles közreműködni a társadalom számára kedvező folyamatok gyorsításában. A szabályozói „előremenekülés” egyúttal azt is megakadályozza, hogy az új médiarendszert kizárólag a piaci szereplők és a piaci érdekek formálják – az innovatív és arányos szabályozás a társadalmi érdekek jövőbeli érvényesítésének feltétele. Ha a döntéshozó legalább részben nem képes a realitások helyett a lehetőségekből kiindulni, akkor később már csak tudomásul veheti és szabályok ban rögzítheti a tőle függetlenül kialakult helyzetet.

A témához kapcsolódó néhány újabb dokumentum és irodalom

A digitális kor: Az audiovizuális politikával foglalkozó Higher Level Group jelentése (Oreja-jelentés). http://www.europa.eu.int/comm/ avpolicy /legis/key_doc/hlg_en.htm

Az elektronikus úton végzett nyilvános kommunikáció tartalomszabályozásának alaptételei. Országos Rádió és Televízió Testület Irodája, Stratégiai Igazgatóság, 2002. http:/ /www.ortt.hu/tanulmanyok/koncepcio 20020619.doc

Az Európai Unió Bizottságának a távközlési, média és információtechnológiai szektorok konvergenciájáról és ennek szabályozási kihatásairól szóló Zöld könyve [KOM (1997) 623]

Az Európai Unió Bizottságának közleménye az audiovizuális politika alapelveiről és irányelveiről a digitális korban [KOM (1999) 657]

Az Európai Unió Bizottságának közleménye: „A Közösség politikája az audiovizuális területen:jövőbeli lépések” [KOM (1998) 446]

Az Európai Unió Bizottságának közleménye: „Az elektronikus kommunikációs infrastruktúra és a kapcsolódó szolgáltatások új keretfeltételeinek fejlődése – Kommunikációs jelentés 1999”[KOM (1999) 539]

Az Európai Unió Bizottságának közleménye: kapcsolódó intézkedések a Közösségnek a globális hálózatokon az illegális és ártalmas tartalmak elleni harc segítségével az Internet biztonságos használatát támogató többéves akciótervéhez [KOM (2002) 152]

Closs, Wolfgang: Does the Existing Regulatory Framework for Television Apply to the New Media? http://obs.coe.int/ oea_publ/iris/iris_plus/iplus6_2001.pdf

Donges, PatrickIJarren, Otfried/Schatz, Heribert (Hg., 1999) Globalisierung der Medien? Westdeutscher Verlag.

Damjanovic, Dragana (2002) Regulierung der Kommunikationsmarkte unter Konvergenzbedingungen. Springer.

Gálik Mihály (2000) Médiagazdaságtan. Budapest: Aula Kiadó.

Hamm, Ingrid/Hart, Thomas (Hg., 2001) Kommunikationsordnung 2010. Verlag BertelsmannStiftung.

Janik, Viktor (2001) Rundfunkregulierung auch im Internet? Kommunikation & Recht No. 11.

Lessig, Lawrence (1999) Hogyan szabályozzuk a szólást az Interneten? Fundamentum, l. sz.

Mai, Manfred (1998) Strukturwandel in der Medienwirtschatft. Konsenquenzen für die Medienpolitik. In: Mai, Manfred/Neumann-Braun, Klaus (Bg.) Von den „Neuen Medien” zu Multimedia. Nomos.

Nikoltchev, Susanne: Changing Aspects of Broadcasting: New Territory and New Challenges. http://obs.coe.int/ oea_publ/iris/iris_plus/iplus10_2001. pdf

Nikoltchev, Susanne: Media Supervision on the Threshold of the 21st Century – Structure and Powers of Regulatory Authorities in the Era of Convergence. http:// obs.coe.int/oea_publ/iris / iris_plus / iplus2_2002. pdf

Sallai Gyula: Technológiai fejlődés és jogalkotás. http://www.cyberlaw.jogiforum.hu

Waldenberger, Arthur (2000) Das Recht der „elektronischen Presse”, Archiv für Presserecht No. 3.

Waltermann, Jens/Machill, Mrcel (Hg., 2000) Verantwortung im Internet. Verlag Bertelsmann Stiftung.

Whitepaper „A New Future for Communications”. Secretary of State for Trade, Secretary of State for Culture, Media and Sport. http:// www.communicationswhitepaper.gov.uk/

Who Controls the Internet? The Bertelsmann Foundation's Recommendations for Internet Governance. http://www.democratic-internet.de/berlin2001/d_main.html

A témához kapcsolódó néhány újabb dokumentum és irodalom

A digitális kor: Az audiovizuális politikával foglalkozó Higher Level Group jelentése (Oreja-jelentés). http://www.europa.eu.int/comm/ avpolicy /legis/key_doc/hlg_en.htm

Az elektronikus úton végzett nyilvános kommunikáció tartalomszabályozásának alaptételei. Országos Rádió és Televízió Testület Irodája, Stratégiai Igazgatóság, 2002. http://www.ortt.hu/tanulmanyok/koncepcio 20020619.doc

Az Európai Unió Bizottságának a távközlési, média és információtechnológiai szektorok konvergenciájáról és ennek szabályozási kihatásairól szóló Zöld könyve [KOM (1997) 623]

Az Európai Unió Bizottságának közleménye az audiovizuális politika alapelveiről és irányelveiről a digitális korban [KOM (1999) 657]

Az Európai Unió Bizottságának közleménye: „A Közösség politikája az audiovizuális területen:jövőbeli lépések” [KOM (1998) 446]

Az Európai Unió Bizottságának közleménye: „Az elektronikus kommunikációs infrastruktúra és a kapcsolódó szolgáltatások új keretfeltételeinek fejlődése – Kommunikációs jelentés 1999”[KOM (1999) 539]

Az Európai Unió Bizottságának közleménye: kapcsolódó intézkedések a Közösségnek a globális hálózatokon az illegális és ártalmas tartalmak elleni harc segítségével az Internet biztonságos használatát támogató többéves akciótervéhez [KOM (2002) 152]

Closs, Wolfgang: Does the Existing Regulatory Framework for Television Apply to the New Media? http://obs.coe.int/ oea_publ/iris/iris_plus/iplus6_2001.pdf

Donges, PatrickIJarren, Otfried/Schatz, Heribert (Hg., 1999) Globalisierung der Medien? Westdeutscher Verlag.

Damjanovic, Dragana (2002) Regulierung der Kommunikationsmarkte unter Konvergenzbedingungen. Springer.

Gálik Mihály (2000) Médiagazdaságtan. Budapest: Aula Kiadó.

Hamm, Ingrid/Hart, Thomas (Hg., 2001) Kommunikationsordnung 2010. Verlag BertelsmannStiftung.

Janik, Viktor (2001) Rundfunkregulierung auch im Internet? Kommunikation & Recht No. 11.

Lessig, Lawrence (1999) Hogyan szabályozzuk a szólást az Interneten? Fundamentum, l. sz.

Mai, Manfred (1998) Strukturwandel in der Medienwirtschatft. Konsenquenzen für die Medienpolitik. In: Mai, Manfred/Neumann-Braun, Klaus (Bg.) Von den „Neuen Medien” zu Multimedia. Nomos.

Nikoltchev, Susanne: Changing Aspects of Broadcasting: New Territory and New Challenges. http://obs.coe.int/ oea_publ/iris/iris_plus/iplus10_2001. pdf

Nikoltchev, Susanne: Media Supervision on the Threshold of the 21st Century – Structure and Powers of Regulatory Authorities in the Era of Convergence. http://obs.coe.int/ oea_publ/iris/iris_plus/iplus10_2001. pdf

Sallai Gyula: Technológiai fejlődés és jogalkotás. http://www.cyberlaw.jogiforum.hu

Waldenberger, Arthur (2000) Das Recht der „elektronischen Presse”, Archiv für Presserecht No. 3.

Waltermann, Jens/Machill, Mrcel (Hg., 2000) Verantwortung im Internet. Verlag Bertelsmann Stiftung.

Whitepaper „A New Future for Communications”. Secretary of State for Trade, Secretary of State for Culture, Media and Sport. http://www.communicationswhitepaper.gov.uk/

Who Controls the Internet? The Bertelsmann Foundation's Recommendations for Internet Governance. http://www.democratic-internet.de/berlin2001/d_main.html

Lábjegyzetek

1
A tanulmány a Sajtószabadság Központ 2002 júniusi szalonján elhangzott vitaindító szerkesztett és bővített változata.
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink