Médiakutató 2002 tél

Valóság

Zsolt Péter:

A „Big Brother” szociálpszichológiája

Milyen kulturális különbségek miatt válik sikeressé a különböző országokban a „Big Brother”? Milyen okok vezetnek ahhoz, hogy főként a fiúk az esélyesek az utolsó körökben a bennmaradásra? Miért unják meg oly gyorsan az egyes országok nézői a valóságtól elrugaszkodott valóságshow-kat? Végezetül milyen morális csapda leselkedik minden játékosra? Ezekre a kérdésekre keresek választ, felhasználva egy saját kutatásom tapasztalatait.

1. Kulturális különbségek

Jelen vizsgálódás a „Big Brother” -jellegű valóságshow-k sikere1 kapcsán először három vonatkozásban hasonlítja össze a magyar tapasztalatokat a nyugatiakkal. Az egyik a szexualitás, a másik a magánszféra, a harmadik pedig a versenyhez való viszony.

1.1. A szexualitás

Egy másik ember intim pillanatai utáni érdeklődés nem független attól, hogy a társadalom mit tart a nyilvánosságban elfogadható cselekvésnek. Ahol a nagy nyilvánosságú színtereken sok minden megengedett, ott az ingerküszöb is növekszik. Ahol a polgári értékrendek alapján a másik magánélete szent, ott a magánélet titokzatossá válik, és ennek megfelelően növekszik a ráirányuló érdeklődés. Igen összetett kérdés lehet ez, de a „Big Brother” sikere azt mutatja, hogy az eddigi kísérletekben mindegyik társadalom, kultúra megtalálta a számára izgalmas momentumot.

Angliában például a metrókban rengeteg nőt lehet látni, miközben arcukat készítik ki, tehát aligha okozhat izgalmat ennek látványa. Viszont kiterjedtebb az úgynevezett „kötött tér”, amely az embereket körülveszi. E térbe való kényszerítésnek az a következménye, hogy nyilvános helyeken sokkal nehezebb barátkozni (mert a személyes szférába való behatolás udvariatlanságnak számít). Ezzel szemben az arab kultúrában a női arc önmagában is szexuális üzenet – főleg, ha annak szépítését láthatjuk –, viszont egymás testi közelsége nem sokat jelent (Hall 1975). Németországban vagy akár Franciaországban is megengedő a testhez, az erotikához való viszony. Pontosabban mindkét nemzet esetében adottak a testiség ábrázolhatóságának lehetőségei. A francia a szépséggel legitimálja a nemiséget, a német viszont naturalista.

Ami tehát a szexualitást illeti, a nyugati kultúrkör sem egységes. Az észak-európai szexuális szabadság és az amerikai szexuális szabadság között óriási különbségek vannak. Az előbbi társadalmi szinten is megengedő (Packard 1972: 253-275), az utóbbi viszont ezt többnyire magánügyként kezeli. Példa erre egyes amerikai tagállamok orális szexet tiltó gyakorlata vagy a nyilvánosan bemutatott filmek szigorú korhatárhoz való kötése, ami az erőszakra nem érzékeny, de a szexualitás ábrázolására igen, illetve a V-chip, amely a szülőkre hárítja a televízió korhatáros jeleneteinek szűrését. A valóságshow mindegyik társadalomnak vagy kultúrának azt nyújtja, ami számára titokzatosnak tűnik. Az angolok számára az alá-fölé rendeltségi viszony a szexuálisan izgalmas (Steele 1996). Az amerikaiak esetében viszont a testiség bármely nyilvános megjelenése is érdekes (lásd a peep show-k iránti médiaérdeklődést).2

A nyugati és a kelet-európai különbségeknek az a legjellemzőbb vonásuk, hogy míg Nyugaton a testiség valamilyen formában megszokott, addig nálunk ez még nem alakult ki. Különösen magát a szexuális tevékenységet tartjuk másra nem tartozó magánügynek, s nemcsak az idősebb nemzedék esetében, hanem – saját kutatásaim szerint – a fiatalabb generációk esetében is. Az értékrendszerünknek ez a rendszerváltás ellenére megmaradt állandósága több területen is megfigyelhető (lásd Füstös & Szakolczai 1999: 54-71).

Körülbelül 200 egyetemi hallgatót kérdeztem meg. Kilencven százalékuk nem költözne be egy állandó megfigyelés alatt álló lakásba. A kifogások jelentős része éppen a szexualitás vonatkozásában neveztetett meg. Ők valószínűleg nudista strandra sem volnának hajlandóak elmenni. Volt olyan, aki az idegenek előtti szemérmességére hivatkozott, és volt olyan, akit nem annyira az idegenek, mint inkább épp hozzátartozóinak kísérő figyelme zavarna.

A magyar fiatalság, s főképp az idősebb generációk meglehetős ambivalenciával viseltetnek a valóságshow-k szexualitást támogató viselkedésével szemben. A nemiséget megmutató intim szférába való behatolást sokan találják visszataszítónak, s az egyetemi fiatalság között éppen ez az, amit kevesen tartanak érdekesnek.

1. 2. A magánszféra

Második szempontunk szintén a magánszférát vizsgálja, de nem annyira a testiséget, mint inkább a véleménycserék magánszféráját. A fejlett polgári társadalmakban rendkívül nagy teret kap az az igyekezet, hogy az egyik ember ne legyen a másik terhére. Minél „civilizáltabb” valaki, annál inkább igyekszik nem terhelni másokat a maga bajával, szükségleteivel, annál inkább igyekszik saját szórakozását úgy alakítani, hogy az ne zavarja meg mások nyugalmát. A közösségi együttlét önkéntes, nem kényszer jellegű. Ez a feltétele annak, hogy mások felé mindig a jó arcunkat tudjuk mutatni, s hogy kellemesek lehessünk környezetünk számára.3

A polgári világ térhasználata s időbeosztása azt tükrözi, hogy egyre magasabb szinten alakítja ki a közösségi együttlét és a családi szféra, illetve a magány elkülönítését (S. Nagy 1993). Mindez anyagi jólét kérdése is. Például hogyan építik a lakónegyedeket?

Hogyan szigetelik el a szomszédok között a falakat? Persze nemcsak pénzkérdésről van szó. Attól is függ, hogy miképp szervezik meg mindennapjaikat az emberek. Továbbá attól, hogy vannak-e nyilvános közösségi programok, amelyekre szívesen elmennek. Mi az, amiről pletykálkodnak, s mi az, amit már nem adnak tovább? A kelet-európai társadalmakban a magánszférának nincsenek jól elkülönített színhelyei. Nemcsak az alsóbb társadalmi rétegek, hanem a középosztály is össze van zárva sorstársaival. Az emberek azt gondolják, hogy bajaikat, sérelmeiket meg kell osztaniuk másokkal. Időbeosztásuk zaklatott, formális és informális kapcsolataik nagymértékben összefonódnak. Ahogy megyünk kelet felé, úgy itatják át az érzelmek a legegyszerűbb formális viszonyokat is. Míg a nyugati társadalmak számára a „Big Brother” produkció egyik legérdekesebb vonása, hogy az összezártság törzsi és civilizációs szempontból kezdetleges, polgáriatlan körülményeket teremt, addig mi ezt sokkal jobban tűrjük. A „Miért nem venne részt egy ilyen produkcióban?” kérdésre megjelent az a válasz is, hogy azért, mert nem tudná elviselni a bezártságot. Volt, aki egyszerűen a szabadsága korlátozását nem tűrte volna, de volt olyan is, aki számára a fő problémát az jelentette, hogy nem tud elvonulni a többiektől. Azt gondolom, hogy az utóbbi választípus többször merülne fel nyugati társadalmakban, s nemcsak elvétve, mint nálunk. Ahogy egy nyugati utazó írta 1908-ban: Angliában tolakodónak számít, ha életkorról, betegségről, magántulajdonról faggatnak valakit, ezzel szemben Magyarországon éppen ez bizonyítja a barátkozási szándékot (Zsolt 1999: 148). A magánszféra nyitottsága ezen mértékének az a következménye, hogy ezt a médián keresztül „valóságként” megfigyelni nem is olyan érdekes. Ezzel szemben Nyugat-Európában a „Big Brother” nézettségét a magánszféra felszámolása, az összezártságból adódó polgáriatlan viselkedés kikényszerítése önmagában is növeli.

1. 3. A versenyhez való viszony

A harmadik kulturális különbségre vonatkozó szempontunk a versenyhez való viszony, amely Nyugaton mind a mai napig jóval élesebb, mint nálunk. Ez nem azt jelenti, hogy a nyugati társadalmakban nem keresik az együttműködés lehetőségeit, ennél nyilván összetettebb kérdésről van szó. De az együttműködés könynyebben megszerveződik, a csoportok könnyebben felismerik a közös érdekeket, s az emberek hajlamosak egyéni elképzeléseiket intézmények érdekeinek szolgálatába állítani (Fukuyama 1997; Atwong 1996: 16-17). Ám abban az esetben, ha a struktúra nem teszi lehetővé az együttműködést, mert végső soron nem intézmények vagy csoportok, hanem egyének versenyéről van szó, nem kérdőjelezik meg a struktúrákat, nem söprik félre a játékszabályokat. Ennek a kérdésnek két összetevője van.

Egyrészt maga a versenyszellem, másrészt a struktúrához való viszony. A kelet-európai társadalmakban erős az a szocializációs örökség, amely a hatalom és a fennálló rend megkérdőjelezhetőségére bátorít. Valószínűleg nem csupán a szocializmusnak köszönhetjük, hogy hajlamosak vagyunk kritikusan szembefordulni a rendszerrel. A „Big Brother” is egy rendszer, struktúra, méghozzá nem is akármilyen: egészen hasonlatos a diktatórikus nagy társadalmi rendszerekhez. Játékszabályok vannak, amelyeket a nyugati versenyzőknek kevésbé jut eszükbe megkérdőjelezni – hiszen a játékszabályokat vállalva mentek bele –, így morális lehetőségeik nincsenek meg azoknak kijátszására. A magyar valóságshow-k egyik sajátossága viszont az lehet, hogy a szervezőknek meggyűlik a bajuk azokkal a játékosokkal, akik nem fogadják el a játékszabályokat legitimnek, és ezáltal hajlamosak összefogva áthágni azokat (Rusznák 2002).

Nyugat-Európát és főleg Amerikát a mi régiónkkal összehasonlítva némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy ott a versenyhez való viszony pozitív és problémamentes, a közösség játékszabályait elfogadó, míg nálunk a játékszabályok könnyen megkérdőjeleződnek, a konformitásra való hajlam kisebb, sőt, a verseny imádata gyakran a közösség nemtetszését váltja ki. Ez egyúttal könnyebben viszi bele a nyugati fiatalokat az olyan csapdahelyzetekbe, mint amilyen maga a „Big Brother” is – esetleg fel sem ismerik a csapdát, és ezért nem is lépnek fel közösen ellene. Kelet-Európában nem csupán rokon a rokonnak, de barát a barátnak is önzetlen segítőtársa, a versenynél így fontosabbá válhat az altruista viselkedés. Mindez annak a kérdése, hogy valakit a barátunknak tartunk-e, márpedig az összezártság, a véleménycserék, s főleg a közösen megoldott feladatok barátságokat szülnek (Sherif 1966). A kelet-európai társadalmakban a verseny nem a legfontosabb érték, és a verseny során legyőzni a másikat nem a siker megfellebbezhetetlen bizonyítéka. Különösen a nők vélekednek erről a kérdésről homlokegyenest másképp, mint Nyugaton, bár kétségtelen, hogy a hazai értékkutatások szerint a férfiak sem olyan közösségi lények, mint nyugati kortársaik (Hankiss et al. 1983). Mi a struktúra legitimitás át hajlamosak vagyunk megkérdőjelezni. Ez jól látszik maguknak a versenyzőknek a beszámolóiból is. Az egyik legfontosabb téma a Big Brother ház lakóinak egymás közt folyó beszélgetéseiben az volt, hogy megjelölhetnek-e valakit kiesőnek, ha amúgy már a barátjuknak érzik?

2. Fiúk és lányok közti különbségek

A valóságshow-k eddigi tapasztalataira reflektáló publicisztikák szerint az egyik szembetűnő jelenség, amelyet egyébként maguk a szereplők is ismernek, a lányok jóval kisebb esélye, hogy a játékot megnyerjék. Az utolsó bennmaradt játékos viheti el a nagy összegű nyereményt, de – a játékból kiesett lányokkal készült intérjúk tanúsága szerint – a lányok úgy érzik: a fiúk összefogása számukra esélytelenné teszi a versenyt.

A barátkozás a kelet-európai társadalmakban együttműködésre buzdít, míg Nyugaton nem. Ebből adódik az is, hogy a barátkozásra hajlamosabb fiúk segítik egymást. Hankiss Elemér értékszociológiai megfigyelésére is hivatkoztunk, miszerint a nők versenycentrikussága ezekben a társadalmakban jóval kisebb (Hankiss et al. 1983). Érdekes, hogy a fiúgyőzelem nagyobb valószínűsége nemcsak kulturális különbségekből, hanem egyetemes módon a nemi különbségekből is adódik Az ezt igazoló magyarázat egy szociálpszichológiai, játékelméleti kísérletből vezethető le. Ennek az volt a tanulsága, hogy a lányok konfliktuskerülése, kockázatminimalizálási törekvése az, ami számukra meghatározza az együttműködési hajlandóságot. Számukra fontosabb a kisebb vereség, mint a nagy nyereség. Úgy vélem, hogy a szövetségek megkötésétől is azért félnek, mert a barátban, barátnőben való csalódási lehetőség – márpedig a „Big Brother” játékszabályok miatt ez szinte biztosan bekövetkezik – a lányokat arra sarkallja, hogy érzelmi kockázataikat minimalizálva, minél kevesebb sérüléssel ússzák meg a játékot, s ne kössenek szövetséget senkivel. A fiúk viszont a nyereség növekedésével maximalizálják kockázatvállalási hajlandóságukat, amely kockázat az ő esetükben is ugyanaz, mint a lányoké, de ezt mégis felvállalják. Ebben a játékban pedig a szövetséges nélkülit előbb-utóbb kiszavazzák a szövetségben lévők. Természetesen különféle stratégiákkal lehet egy szövetség tagjává válni. Hogy pontosan melyekkel, az épp a „Big Brother” győztesei és az utolsóknak kiesettek – hisz e kettő köti általában a legjobb szövetséget – módszerének elemzésével deríthetik ki a pszichológusok. A kísérlet, amelyből ezeket a következtetéseket levonták, a klasszikus fogolydilemma-játék két eltérő nyerési-vesztési variációjának kipróbálásából született. Az átalakított játékban a kooperáló gomb megnyomásával maguknak, a másiknak három pontot adtak, míg a versengő gomb megnyomásával maguknak és a másiknak is egyet (Mérő 1996). Azaz az átalakított játékban az eredetihez képest növelték a kooperáció során egymásnak adható nyereséget.

A fogolydilemma lehetséges variációi

Eredeti Átalakított
Gomb Saját Másik Gomb Saját Másik
K 1 2 K 0 3
V 2 0 V 1 1

Az eredeti ponteloszlásnál is volt a férfiak és a nők között különbség, amit az együtt gyűjtött pontok különbsége is mutatott, de ez az átalakított fogolydilemmában, ahol világos volt, hogy a kockázat gyümölcse a kölcsönös megajándékozás esetén a nagyobb nyereség lehet, csak tovább nő. A férfi párok 60 százalékában, a női párok 35 százalékában kooperáltak. (Más struktúrákban, ahol a lényeg az volt, hogy minél előbb felismerjék: akkor járnak jól, ha kilépnek a csapdából, a nők szerepeltek jobban.)

Az attribúciós szociálpszichológiai vizsgálatok is adhatnak némi magyarázatot a valóságshow-k nagyobb férfi esélyeire. Ezek szerint a férfiak hajlamosabbak a körülményeknek tulajdonítani, ha valamit rosszul csináltak, s kevésbé minősítik magukat az első sikertelenségek miatt. A lányok viszont hajlamosabbak magukban keresni a hibát (Forgács 1997). A „Big Brother” struktúrájában szükségképp elkövetnek hibákat a versenyzők, amelyeket eszerint nagyobb valószínűséggel tulajdonítanak a lányok saját személyiségük hibájának, míg a fiúk a külső körülményekben kezdik el keresni az okokat.

A „Big Brotherben” szükségképp felmerül egy kettős igazodási helyzet is, amelynek megoldása alig lehetséges, ha éppen nem lehetetlen. Egyrészt a közönségnek kell tetszeni, s ezt erősíti az is, hogy a versenyzők tudják: közönség nézi őket, s kamerák figyelik minden lépésüket. Másfelől viszont a társak szimpátiáját kell kivívni, hisz elsősorban tőlük függ, hogy kiesnek-e vagy sem a játékból. Ezt a konfliktust az, aki mindenkinek meg akar felelni, nem igazán tudja megoldani, hibákat követ el: például a társai közlik vele, hogy megjátssza magát. A nyilvánosság nyomása a lányok számára sokkal terhesebb, s főként azért, mert rájuk – s nem csupán külsejükre – nagyobb figyelem irányul. A közönség szimpátiáját azok a lányok szerzik meg, akik hibátlannak látszanak, míg a férfiak esetében a hibátlanságnál szimpatikusabb a „majdnem” hibátlan, s ezekben a vizsgálatokban épp ott van a hangsúly, hogy azokat a férfiakat ítélik meg szimpatikusabbnak, akik emberinek tűnnek, s nem hibátlanok (Aronson 1987). A nyilvánosság nemekkel szembeni elvárása hátrányos helyzetbe juttatja a lányokat akkor is, ha természetesek akarnak maradni – ekkor a közönség fanyalog rajtuk –, s akkor is, ha tökéletesnek próbálnak feltűnni – ekkor a társak leleplező ítéletével kell szembenézniük.

Az általam megkérdezett egyetemi hallgatók közül azok a lányok, akik bátran vállalkoztak volna egy ilyen show-ban való szereplésre, azt hangoztatták, hogy nemcsak a pénz vonzza őket, hanem úgy gondolják, hogy a műsor közben nagyon jó barátságokra is szert tehetnek. Nincs tehát szó arról, hogy a jelentkezők közül a lányok kisebb barátkozási hajlandósággal lennének megáldva. Nem a hajlandóságokból származnak a későbbi különbségek, hanem a kockázatvállalás-kockázatkerülés, valamint a nyilvánosságban és a saját csoportban való elfogadottság kezelésének nemek közti különbségeiből.

Megjegyzendő, hogy a barátokat kereső részvételi hajlandóság nem mentes némi naivitástól sem. Úgy tűnik, hogy az összezártság kényszerű helyzetei nem eredményeznek később is ápolt barátságokat, legyenek bár a felek összeláncolva vagy több hónapig egy vitorlás hajón, hát még egy valóságshow-ban.

3. A részvétel kerülésének okai

Ebben a fejezetben azért beszélek „lehetséges szociológiai okokról”, mert az általam készített beszélgetések, amelyek 20-80 fős csoportokban zajlottak, módszertanilag elégtelenek volnának egy kvantitatív vizsgálathoz. Kvalitatív módon viszont felvillantották azokat a lehetőségeket, amelyek a játékból való kimaradás okai lehetnek.

Azt is előre kell bocsátanom, hogy a játék megtagadásának okai érdekesebb kérdést jelentenek számomra, mint a játékban való részvétel motivációi. Hasonlóképpen izgalmasabbnak tartom a kérdést: miért veszíti el olyan gyorsan a „Big Brother” a nézettségét, hogy egy országban csak kettő-három széria lefuttatására van mód, mint azt: miért olyan népszerű. A műsor népszerűsége nálunk is kétségtelen. Még azok az egyetemi hallgatók is, akik mélységesen megvetették a műfajt, meglepő módon tájékozottak voltak a szereplők jelleméről, dolgairól, ismerték nevüket stb.

A műsortípus népszerűségének okait viszonylag egyszerű megválaszolni. Részben a leselkedési vágyak kielégítésére szolgál, részben nem különbözik a „Legyen ön is milliomos” és más játékok nyereményígéretének csábításától, részben pedig egy olyan drámának a kibontakozását nézhetjük végig, amely az egymással szembeni érdekellentétből fakad. A részvételi szándék okának megválaszolását is egyszerűnek tartom: a jelentkezők lehetséges motivációi az unalomtól és a tudatlanságtól a nyeremény- és a népszerűségvágyig terjednek. (Az „unalom” és a „tudatlanság” egyúttal minősítés is. A játék morális problémáit az utolsó fejezetben tárgyalom.) Azt a kérdést viszont bonyolultabb megválaszolni, hogy milyen védekezési mechanizmusok miatt marad valaki távol egy ilyen játéktól. Többféle válasz lehetséges, és e válaszok megjelenítik egy társadalom értékrendszerét is. Azt a kérdést megválaszolni, hogy miért futnak le olyan gyorsan ezek a műsorok, szintén komolyabb szakmai kihívás.

A részvételt megtagadók válaszai között voltak pszichológiai vonatkozásúak. Ezek közé tartozott az a válasz típus, amely szerint valaki kevés önbizalommal rendelkezett; vagy azért, mert nem tartotta magát képernyőre valónak, vagy azért, mert a csoportban való alulmaradástól félt. Volt, aki azt állította, hogy „nem bízna magában, s másban még kevésbé”. Ez általánosan szintén negatív énképet takart. Ha viszont valaki úgy gondolja, hogy azt nem tudja kiszámítani előre, a „Big Brother” körülményei közt miképp alakulna viselkedése, nagy szociálpszichológiai bölcsességről tenne tanúbizonyságot.

Más, szintén pszichológiai vonatkozású válaszokban egyesek saját introvertáltságukra utaltak, amely alkalmatlanná tenné őket, mások csak úgy fogalmaztak, hogy a feladathoz nem elég exhibicionisták. Sokan hivatkoztak saját félénkségükre, sőt klausztrofóbiájukra is.

A válaszok másik típusa racionális döntésre utalt. Így például a klausztrofóbiától való félelemre utaló magyarázatoknál sokkal gyakoribbak az olyan válaszok, amelyek szerint nem bírnák a bezártságot, szabadságuk korlátozását, s nem azért, mert ha nagyon muszáj volna, nem viselnék el, hanem azért, mert a nyerési esélyek nem elegendők.

Értékvonatkozású válasz, de még szintén a pszichológiai válaszok határán helyezkedik el a szemérmesség. Szintén értékkategóriaként, de pszichológiai félelmeket fogalmazott meg az, aki azt mondta: a „lelki egészséget fontosabbnak tartja”. Volt, aki arra hivatkozott, hogy „nem tudná az idejét hasznosan eltölteni”. Ez tipikus értelmiségi kategória, ami el is várható az egyetemi hallgatóktól – jelzem, nem számíthatnánk arra, hogy egy kvantitatív vizsgálat során túl sokan kerülnének ide.

Voltak olyan megállapítások is, amelyeknek értéktartama átnyúlt az erkölcsi érvelésekbe. Egyesek azért nem vennének részt egy valóságshow-ban, mert „nem szeretnék megjátszani magukat”. A kérdés itt az, hogy miért kéne megjátszaniuk magukat, s a válasz már a „Big Brother” struktúrájára vonatkozik: a győzelemért tetszeni kell, ki kell vívni a társak szimpátiáját. Való igaz, hogy egy egészséges társadalomban nincs meg ez a „tetszeni kell” kényszer. S aki úgy gondolja, hogy minden ezen múlik, annak sorsa – mint Arthur Miller Az ügynök halála című drámájában a főhősének – tragikus véget is érhet. A szociálpszichológus Jones szerint az emberek megpróbálnak pozitív képet sugallni önmagukról, és minden igyekezetükkel azon vannak, hogy társaiknak tetszenek, s elfogadják őket (Forgács 1997). Azonban épp a „Big Brother” produkció mutatja, hogy vannak helyzetek, amikor ezt jobban akarják, míg a média nélküli és baráti körét szabadon választó egyén ezt nyilván kevésbé érzi kényszernek.

Határozott erkölcsi kategória az is, amelyik szerint a részvétel megtagadásának oka az, hogy „nem akarok tartalom nélküli sztár lenni”. A tartalomnélküliség negatív konnotációjú, s ugyanakkor a „Big Brother” sztárjai valóban nem tudnak a műsor lecsengése után sokáig népszerűek maradni, miközben rövid életű népszerűségük – különösen a végén kibukónak és a győztesnek – vitathatatlan. Ennek részben az lehet az oka, hogy sztárságuk mögött nincs igazi teljesítmény. A médiasztárok az 1930-as évek óta ráadásul mindig kicsit átláthatatlan, titokzatos személyiségek voltak, s valamilyen elismert teljesítménnyel, tehetséggel is rendelkeztek. A „Big Brother” esetében, még ha a szereplő tehetséges is valamiben, átláthatatlannak aligha mondható, s inkább unalmassá válik, mint érdekessé. Akik ismerik a médiának a személyiséget felhabzsoló jellegét, azok megpróbálják ezt a helyzetet kezelni és kézben tartani. A sztárok nem mennek bele olyan helyzetekbe, amelyekben kiszolgáltatottá válnak. A Big Brother házba is legfeljebb egy napra költöznek be.

Talán a műfaj iránti érdeklődés gyors kimerülésének egyik lehetséges magyarázata, hogy a szereplők elveszítik érdekességüket. A közönség hamar rájön, hogy a következő társaság sem érdekesebb, mint az előző, bár az érdekességet a szervezők igyekeznek fönntartani azzal, hogy a szereplők összeválogatásánál törekszenek a jellembeli és a státuskülönbségekre. Mindezt szakmai szempontból helyesen teszik, hiszen például Festinger (1954: 117-140) szerint is a társas kapcsolatok a szociális attitűdök hasonlóságának függvényében alakulnak. Minél több a különbség, annál több a konfliktus. Valójában azonban a konfliktusok ismétlik önmagukat. Egy másik érv, amely a valóságshow-k gyors megunását magyarázza, már morális tartalmú.

4. A reality műfaj morális problémája

A műfajt elég sok morális kritika éri. A megítélések a műfaji kategórián belül is differenciálók. Úgy tűnik azonban, a bukás kockázata annál nagyobb, minél nagyobb ellentmondás feszül a valóság és a reality között. Valószínűnek tartom, hogy a megunás oka is annak felismerése, hogy a valóság más.

Szélsőséges variáció volt Portugáliában a versenyben maradni kívánó SIC csatornán sugárzott, „Leláncoltak” című show, amelyben a szereplőknek mindent együtt kellett csinálniuk, hiszen egymáshoz voltak kötve. A műsor piaci bukás volt (Muharay 2002: 24-26). Világos, hogy a valóság az adott helyzettől nagyon távol áll, hiszen nem szokott minket egy vaslánc egymás mellé kényszeríteni, s különösen nem az egymást nem ismerő csoporttagokat. Amikor mégis, akkor börtönszituációról van szó, s az eziránti érdeklődést jobban kielégíti egy börtönben játszódó dokumentum- vagy játékfilm. A szociológusok és pszichológusok persze ezúttal is lelkesedhetnek, hogy olyan helyzeteknek lehetnek elemzői, amelyeket etikai okokból ők maguk már nem hozhatnának létre. Hasonlóképp a „Bár”, a „Való Világ” vagy a „Big Brother” is olyan helyzeteket teremt, amelyek nem valóságosak. A valóságban nem kell mindenkinek tetszenünk, nem kell más fölött likvidálási ítéletet mondanunk, amelyet aztán meg is kell indokolnunk. Nem vagyunk rákényszerítve, hogy akiről rosszat gondolunk, annak szimpátiáját kivívjuk, vagy ha azt nem is, de vele szemben azonnal magunk mellé állítsuk a többséget. Vannak ugyan demokratikus körülmények között is ilyen helyzetek – például választások idején –, de az itt választható magatartási modellek sem kényszer jellegűek. Végezetül nem szükségszerűen kerülünk abba a csapdába, hogy számunkra nem kívánatos emberekhez jutnak el olyan gondolataink, amelyeket véletlenül hangosan kimondtunk vagy csak egy barátunknak szántunk. Az emberek gyakran minősítik egymást, s mondanak olyat, amit az illetőnek finomabban fogalmaznának meg, hisz általában értéknek tartjuk, hogy a másik embert fölöslegesen nem sértjük meg. Ez még nem kétszínűség. A permanens őszinteség „szeretlek-gyűlöllek” redukciót okozna a kommunikációban, s egyáltalán nem volna jó megoldás a kétszínűség látszatának legyőzésére (Bok 1983). A nézők látják-hallják azokat a megállapításokat, amelyeket a csoport tagjai egymásnak mondanak a harmadik személyről, majd látják azt is, hogy a szereplők egymás közt hogyan viselkednek. Ettől a szereplők többsége a nézők szemében kétszínűvé válik, s csalódnak bennük. Ez elsősorban a fiatal nézőkre vonatkozik, akik kénytelenek csalódni a korábban szimpatikusnak tartott valóságshow-sztárban. Valójában azonban a kommunikációs szituáció teremti meg ezt a helyzetet, amelyet azzal lehet fokozni, ha a „Big Brother” szobájában a csoporttársak háta mögött kell véleményt nyilvánítani arról, hogy miért X-et jelölnék kiszavazásra. Izgalmas lehet végigkísérni, ahogy a szereplők beleragadnak egy morális csapdába. Ez azonban semmivel sem izgalmasabb, mint végigkísérni valakinek az életéért való reménytelen vergődését. Az első alkalommal meghökkentő és elborzasztó, a második alkalommal már ismert és sajnálatraméltó, a harmadik alkalommal pedig már unalmas, és inkább undort, mint lelkesedést kelt.

A valóságshow-k összezárt közösségeiben megindul az egészséges csoportfejlődés. Az ismerkedés után kialakulnak a csoport tagjainak egymáshoz való viszonyai. Szövetségek kötődnek és ellenszenvek születnek, s mindeközben minden tag keresi a helyét. Felvesznek életük során már régebben is gyakorolt szerepeket, vagy – az új viszonyok között – újakra találnak. A csoportfejlődési mechanizmusok mindig együttműködési hajlandósággal és helykereséssel kezdődnek. A csoport próbálja integrálni a számára antiszociális viselkedésűeket, igyekszik kezelni azokat a megnyilvánulásokat is, amelyek veszélyeztetik a csoport jó hangulatát és biztonságát. A tagok részéről komoly energiák mennek el arra, hogy az integráció megvalósuljon, s ez folyamatosan igényli előbb a bizalom megteremtését, majd fönntartását (Mérei 1989).

Ezek a folyamatok jól ismertek a szociálpszichológusok számára, olyan kísérlettel viszont még nem találkoztam, amelyben a csoportfejlődést a mindenki-mindenkinek ellenfele Hobbes-i helyzetévé alakítanák. Állandó bizalomteremtési kísérletek történnek, hogy a bezártság ne legyen elviselhetetlen – hogy ne váljon mindenki mindenki farkasává –, s ezek a törekvések mind kudarcra vannak ítélve a játék struktúrája miatt. A legjobban összeválogatott csoport is fejlődésképtelen így, s tudjuk, a valóságshow-kban a válogatásnak a célja inkább a konfliktusok maximalizálása. Van, aki szerint a csoportfolyamatokban elkerülhetetlen a harc és a menekülés (Hare 1980), mások inkább gyógyító hatásáról beszélnek (Rogers 1973), valószínű azonban, hogy a csoport normákat alakít ki, és dinamikus egyensúlyba kerül (Pataki 1980). Ha hagyják...

Az etológusok és a szociobiológusok az együttműködési képesség miatt csodálják az emberi fajt. Itt viszont az együttműködés folyamatos vergődésének lehetnek tanúi a résztvevők éppúgy, mint a nézők. Olson (1982) megkülönböztetett exkluzív és inkluzív csoportokat. Az exkluzív struktúrájú csoportoknál a cél az, hogy minél kevesebben legyenek, mert annál nagyobbá válik az egyének haszna. Az ilyen csoportokban a verseny a célhoz közeledve csak egyre hevesebbé válik. Hasonló kategória a „nulla összegű játszma”, amely pedig arra utal, hogy nincsen lehetőség az együttműködésre és a kompromisszumra, mert az egyik győzelme szükségképp a másik vereségét jelenti. A „Big Brother” kitalálói valójában olyan struktúrát teremtettek, amelyben nulla összegű játszmára van csak mód, és a csoport exkluzív. Márpedig a barátságok természetére nem az exkluzivitás és a nulla összegű játszma a jellemző. Meghívást kap néhány fiatal, hogy baráti kapcsolatokat alakítson ki, erre kényszeríti egyébként az összezártság is őket, ebbe az irányba indulnak meg az interperszonális viszonyok és maga a csoportfejlődés is, majd a játékosok szép lassan észreveszik, hogy egy nemkívánatos struktúrában vannak. Saját önértékelésük is folyamatos támadásnak van kitéve a csoport tagjai részéről. S nem utolsó sorban: a legtöbbjüknek azzal is szembesülnie kell, hogy a másik megértésére vonatkozó hangos gondolataik s a másiktól való megszabadulási játék miatt alakoskodásra kényszerülnek. A szereplők rövid idő után morális válságban vergődnek. A morális konfliktust – mint azt már kifejtettük korábban – az okozza, hogy ki kell ütniük a másikat, miközben meg kell vele szerettetniük magukat. Azok esélyesek a győzelemre, akik valamilyen szinten képesek kezelni ezt a helyzetet.

Különös áthallásra ad lehetőséget a magyarországi „Big Brother” és a „Való Világ” beindítása, hiszen épp ebben az időszakban kezdett el foglalkozni a politikai elit a szocializmus ügynökeinek megítélésével. A „Big Brother” produkció ugyanis leginkább a totális diktatúra szociálpszichológiai jelenségeit vonultatja fel. Csak egy totális diktatúrában jöhet létre olyan „valóság”, amelyben mindenkinek van oka félnie a másiktól, amelyben mindenkinek igyekeznie kell magát megszerettetni a számára ismeretlenekkel, amelyben mindenki rávehető a jelentések megtételére, hogy aztán azok, akikről jelentett, ne tudják ezt róla, s mindezt nemcsak a félelem, hanem az érvényesülési lehetőségek miatt is.

Hogyan kell túlélni és sikeresnek lenni egy olyan diktatúrában, amelyben biztosra vehetjük, hogy minket is lehallgatnak s megfigyelhetnek? A „Big Brother” ezt a struktúrát teremti meg a maga játékos, de a résztvevők számára véresen komoly formájában. A nézők és a szereplők a struktúra hatalmát élhetik meg a személyes és a csoportakarat fölött. Sokat lehet belőle tanulni, megítélni is óvatosan kell, de részt venni benne – ha rajtunk múlik – nem javallt.

Irodalom

Atwong, C. T. & Lange, I. L. (1996) How collaborative learning spans the globe. Marketing News,      December 8,16-17.

Bok, S (1983) A hazugság. Budapest: Gondolat Kiadó.

Festinger, L. (1954) A theory of social comparison process. Human Relations, no. 7,117-140. Forgács J. (1997) A társas érintkezés pszichológiája. Budapest: Gondolat-Kairosz.

Fukuyama, F. (1997) Bizalom. Budapest: Európa.

Füstös L. & Szakolczai Á. (1999) Kontinuitás és diszkontinuitás az értékpreferenciákban 1977-1998. Szociológiai Szemle 1999. 3. 54-71.

Gálik M. (2000) Médiagazdaságtan. Budapest: Aula

Hall, E. T. (1975) Rejtett dimenziók. Budapest: Gondolat.

Hankiss E. &Füstös L. & Manchin R. & Szakolczai Á. (1983) Kényszerpályán? MTA Érték Műhely, kézirat.

Hare, P. (1980) A csoportfejl6dés elméletei és az interakcióképzés kategóriái. In: Pataki F. (szerk) Csaportlélektan 2. Budapest: Gondolat, 128-167.

Mérei F. (1989) Társ és csoport. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Mérő L. (1996) Mindenki másképp egyforma. Tercium.

Muharay K (2001) Liszaboni szerepcsere. Médiamix, január 24-26.

Olson, M. Jr. (1982) A kollektív cselekvés logikája. Szociológiai Füzetek, 29. sz. 8-88.

Packard, V. (1972) A szexuális szabadság és egyen16ség svéd megközelítése. In: Kemény 1. (szerk) A szexuális élet szociológiája. Budapest: KJK, 253-275.

Pataki F., szerk. (1980) Csoportlélektan 2. Budapest: Gondolat.

Rogers, C. R. (1973) Encounter Groups. Harmondsworth: Penguin.

Rusznák Gábor (2002) Az első magyar reality show tapasztalatai. Kézirat. (Szegedi Tudományegyetem Médiatudomáényi Tanszék, szakdolgozat).

Sherif, M. (1966) Group Conflict and Cooperation: their social psychology. London: Routledge.

S. Nagy K (1993) „Pompázik fénnyel a ház...” Képes lakásbelsó történet. Budapest: Balassi Kiadó. Steele, V. (1996) Fetish. New York & Oxford: Oxford University Press.

Zom, F. (1984) Mars. Budapest: Európa Kiadó.

Zsolt P. (1999) Szociálpszichológia, proszociális és antiszociális viselkedések. Miskolci Egyetemi Kiadó.

Lábjegyzetek

1
A valóságshow-k közül a „Big Brother” típusúak ötlete az internethez nyúlik vissza, ahol már felfedezték a kukucskáló műfajt, azt, hogy a felhasználó maga állítja a kamerákat és követi nyomon a helységekben folyó magánéletet. Igazából ez a műfaj az interneten tudja majd tartósan megvetni a lábát, mégis, minden eddig kipróbált kultúrkörben – ha nem is tartósan, de sikereket aratott.
2
Lásd néhány amerikai hátterű tévécsatoma, például a volt Tv3 és a ma is működő Viasat gyakorlatát.
3
A svájci Fritz Zom (1984) önéletrajzi írásában pontosan, bár nem kevés kritikai éllel írja le a polgári társadalomnak ezt az önfegyelmező vonását.

Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink