Médiakutató 2002 tél

Valóság

Jenei Ágnes:

Több, mint kukkolás

DR. BUDA BÉLA PSZICHIÁTER A VALÓSÁGSHOW-KRÓL

A „Big Brother” és a hasonló műsorok népszerűségének okait kutatva megelégedhetünk-e azzal a magyarázattal, hogy azok a nézők kukkolási hajlamára építenek? Milyen más vágyakat, szükségleteket elégít ki ez a valóságshow-típus, mi a motivációs alapja? Árthat-e a nézők vagy a szereplők személyiségfejlődésének? Hol lehet a valóságtelevíziózás határa, milyen irányban fejlődhet tovább? Hogyan jellemezhető kultúraalakító hatása? A Big Brother-típusú műsorok pszichológiájáról Dr. Buda Béla pszichiáterrel Jenei Ágnes készített interjút.

Médiakutató: A valóság és a fikció keveredése nem újdonság a médiában, a „valóságshow” azonban viszonylag új jelenség, amelynek egyre több változatát vetítik szerte a világban, általában sikerrel. A nézők abba az illúzióba ringatják magukat, hogy autentikus indulatokat, spontán érzelemkitöréseket látnak. Belemennek a játékba, elfogadják a felkínált nézői szerepet, bár tudják, vagy legalábbis sejtik, hogy apró részletekig kidolgozott, mesterségesen előállított szituációkról van szó. Mi az oka a valóság utáni, egyre fokozódó vágynak? Hol a határa a „valóságtelevíziózásnak” ?

Buda Béla: Véleményem szerint folyamatos a sor, a „fejlődés” a „Big Brother”-típusú műsorok felé. A televízió hagyománya hosszú ideig, körülbelül fél évszázadig őrizte a dráma és a film hagyományát, a „mívességre” törekvést, bár a „tömegkultúrát” kiszolgáló szórakoztató filmek és a „szappanoperák” már évtizedekkel ezelőtt kikezdték, felhígították a művészeti normákat. Az 1990-es években a vetélkedők, a „reality” műsorok, vagyis a hétköznapi események nyers bemutatása (közlekedők, orvosok, mentősök, tűzoltók stb.) és a tréfás versengések (különféle „csapatok” vetélkedése a nehéz feladatok végrehajtásában) már jelezték, hogy a közönségigény a leghétköznapibb, a saját életre és élményviszonyokra legkönynyebben vonatkoztatható műsorokra irányul. A többszáz részes dél-amerikai történetek is ezt az igényt vetítették előre, de ezek még telítettek a régi műsorok sajátosságaival, például színterekkel, tájakkal, kulturális hátterekkel, no meg sorssal, ármánnyal, szerelemmel, egzisztenciális terhekkel. Úgy tűnik, ma már ez is sok, illetve ez is kielégíthető videokazetták segítségével, erre alkalmas hangulatban és időpontban. A hétköznapi – illetve a mindennapi, pihenőidőre eső – szórakoztatás ma ezt a „betekintő” lehetőséget kínálja.

A kérdés másik részére válaszolva: érdemes a tárgyalt műsortípusok szituációs sajátosságát elemezni. Szerintem a könnyű azonosulás, a legigénytelenebb részvétel, a legegyszerűbb személyközi „játszma” lehetősége nyílik itt meg. A mesterkéltség nem akadály, sőt, a „valóság” szerves része. Nil mortalibus ardui - ezért aligha vállalkoznék a határok megjelölésére. Hátra van még például az önreflexiók, az érzelmi reakciók világa, az „utazás” a személyiség mélységeibe. Bár a „Big Brotherben” is a nyilvánosság elé kerül az, ami egyébként nem szokott, de ez még cselekvés, vagy cselekvésben tükröződő viszonyulás.

Médiakutató: Mit gondol, a kérdéses produkciók egyszerűen csak a nézők voyeur hajlamára építenek? Milyen egyéb rejtett vágyra, motivációra tapintanak rá ezek a műsorok, milyen egyéb szükségletek kielégítésére képesek?

Buda Béla: A televízióval kapcsolatosan félrevezető lehet, ha egyes műsorok fogadtatását a nézők lélektani vagy „antropológiai” (humánbiológiai stb.) szükségletei vagy tulajdonságai alapján próbáljuk magyarázni. Például a „Big Brother” típusú műsorok esetében szerintem nem segít, ha valamilyen „kukkolási” hajlamot tételezünk fel. Én ebben az esetben is a szociológiai értelmezésre hajlok. A televízió eleve az emberben élő kíváncsiságra és participatív készenlétre, készségre épít. A kíváncsiság már a magasabb rendű állatokban is olyan erős, hogy az ismert „ütköztetéses” kísérleti elrendezésben a kíváncsiság kielégítéséért az állatok kellemetlen ingereket (például elektromos ütéseket) vállalnak vagy szükségletről (például élelemről) mondanak le. Az emberben a másik ember társadalmi viselkedése vált ki nagy érdeklődést. A társadalmi viselkedés szabályokat és célokat rejt magában, „játszmákat” implikál, s ezekben a megfigyelő érzelmi azonosulással vesz részt. Ez az érdekl6dés elégül ki a drámában, az elbeszélő irodalomban, és ezt hozta – érzelmi vonatkozásban – közel a rádió és a film, s változtatta a televízió a legszemélyesebb térben, az otthonban elérhető és könnyen kezelhető élményforrássá, „fogyasztási” lehetőséggé, szabadidőtöltő, öningerlő stb. eszközzé. A McLuhan-féle „globális falu” koncepciója is a participatív (vagyis az érzelmileg azonosuló) kíváncsiságra utal.

Dr. Buda Béla (1939) orvos, pszichiáter, pszichoterápeuta, addiktológus szakorvos, csaknem 20 évig pszichoterápiás osztály vezetője, 1993 és 2001 között kommunikációt és orvosi antropológiát tanít a Semmelweis Egyetemen, 1998 és 2002 között kommunikációs oktatást indít be és akkreditáltat a Károli Gáspár Református Egyetem bölcsészkarán; tanszékvezető, 1999 és 2002 között tudományos igazgató az Erasmus Közéleti Kommunikációs Intézetben, 2001-tól tudományos igazgató a Nemzeti Drogmegelőzési Intézetben. Fő területe: pszichoterápia, kommunikációelmélet, testi és lelki egészségpromóció, szexualitás. Több szaklap alapítója és főszerkesztője. Főbb műveibő1: A szexualitás modern elmélete (Tankönyv Kiadó, 1972), Empátia. A beleélés lélektana (Gondolat, 1985), A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei (Animula, 2001).

Médiakutató: Még mielőtt folytatná, kérem, fejtse ki bővebben: mit ért az azonosulás lelki mechanizmusain alapuló médiafogyasztás fogalmán?

Buda Béla: Nemcsak azt értettem rajta, hogy az ember mások olyan szociális megnyilvánulásaival azonosul egy pillanatra, amelyek a saját énje számára relevánsak, s ezzel mintákat vesz át vagy módosít magában (gyakran huzamos expozíciós folyamatban), hanem azt is, amit az amerikai szakirodalom ego-involvementnek nevez (erre nincs jó kifejezésünk, ezért körülírjuk, vagy az „involváció” fogalmát használjuk). Ez utóbbi az érzelmi azonosulásnak felszínesebb és többékevésbé virtuális formája, de ennek során a látott eseményben valamilyen állást foglalunk, valakinek a helyébe képzeljük magunkat, mintegy annak szerepében érzünk. Az ilyen involvációhoz általában szükség van arra, hogy hosszabb műsorokat nézzünk végig. Ilyen műsortípusokat keresünk ismételten, ezért követjük a sporteseményeket vagy a vetélkedőket. Hosszabb távon ezek a szociális tanulás folyamatai. Minél egyszerűbb a cselekmény és ismertebb a kontextus, annál könynyebben megy ez a felszínes azonosulás, és ez a szappanoperák és a valóságshow-k motivációs alapja. Persze itt is a kíváncsiság működik, itt is „kukkolunk”. De vajon nem ezt tesszük-e a falusi házak előtti kispadon, „vikariáló” módon a pletykálás során? Maga a „kukkolás” vágya nem elegendő magyarázat a „Big Brother” népszerűségének értelmezésére. Az azonosuláson kívül, persze, még sok más tényező is fontos, például az értékkonfliktus, a média-reakciókban bőségesen bemutatott felháborodás, a közbeszédi részvétel igénye, a polgári véleményalkotó szerep stb. De a tényleges kíváncsiság, az elmerülő követés motivációs forrása abban rejlik, hogy ezekbe a hétköznapi megnyilvánulásokba könnyű elmerülni, és itt lehet akár változtatni is az involvációt és az azonosulást.

Médiakutató: Az imént említett média-reakciókat tekintve általános jelenség, hogy a közönség – bár nézi a műsort – folyamatosan a színvonalra panaszkodik, kiemelve a szexnek és az erőszaknak a képernyőkön való túlzott jelenlétét. Milyen hatással lehetnek ezek a jelenetek a nézők, különösen a kiskorúak személyiségfejlődésére?

Buda Béla: Amióta a televízió valódi tömegtájékoztató eszköz lett, a háztartás részévé vált, azóta folyamatos a háborgás is a műsorok színvonala miatt. Az említett „tömegkultúra” fogalom is így alakult ki. A szappanoperák folyamatos értelmiségi kritika tárgyai, a vetélkedők szintén. Össze se lehet számolni, hány évtizede már, hogy túl sok a televízióban a szex és az erőszak. De mindez eltörpül a „kukucskáló” műsorok hangos elutasítása mellett. A kereskedelmi televíziók pedig éppen ezek sikerére számítanak. Látjuk, hogy olyan emberek is nézik ezeket a műsorokat, akik nagyon elítélik. Kell a morális felháborodás, s mivel sokan nézik az ilyen „alulmúlhatatlan” műsorokat, még az ellenzők is kénytelenek megnézni, mert különben kimaradnak a másnapi munkahelyi vagy baráti beszélgetésekből. Nem értik Pongó vagy Lorenzo tetteinek különféle mély összefüggéseit vagy a lányszereplők viselkedését. Még azt is állíthatjuk, hogy a többség fanyalog és háborog, de talán azért, mert nem fogja fel, hogy most valami nagyszabású átalakulás zajlik, most kell leszámolni azzal a hiedelemmel, hogy a televízió neveli, fejleszti, orientálja a társadalmat. Ezt talán a közszolgálati televízió teszi, vagy tehetné. A kereskedelmi ezt már nem érzi kötelességének. Az ő feladata azoknak a határoknak a megtalálása, ameddig komolyabb kellemetlenségek nélkül elmehet. E határok pedig – amelyeken a televízió már az előző évtizedekben is sokat „dolgozott” – igen tágak, s ma is minden alól felment a bűvös gondolat, hogy a néző végső soron kikapcsolhatja a televíziót, ha már nem talál magának kellően decens műsort más csatornán, vagy ha nem akar erkölcsnemesítő filmet nézni a videón, netán komolyzenét hallgatni a Bartók Rádión vagy a CD-játszóján. A „Big Brother”: könnyű azonosulás a megszokott emberi eseményekkel, s ehhez akár az is hozzátartozhat, hogy a pillanatonként átélt dolgokat, a szex és az agresszió megnyilvánulásait éppen úgy, mint az időki töltő üres „dumákat” azután magunkban, a felettes énünk, családunk vagy baráti körünk mikrovilágában elutasítjuk. Közben megy a reklám, működnek a gépi panelek és felmérések, mutatják a nézőszámot, s halad az „evolúció” tovább, a megszokott régi ízlés megcsúfolásának további stációi felé...

Magam már jó pár éve láttam hasonló műsorokat külföldi televíziós és műholdas csatornákon. Én is nagyon utáltam őket, de szakemberként igyekszem tárgyilagos lenni, visszafojtom az ellenszenvemet, mert esetleg megzavar a gondolkodásban. Én is cenzor és tiltás után kiáltanék (egy orvoskollégám mesélte, hogy cirkuszban teljesített orvosi ügyeletes szolgálatot, amikor leesett egy artista a porondra, s önkéntelenül az ügyeletes is „Orvost, orvost!” kiáltott, majd rájött, hogy hiszen ő itt az orvos...), de előbb alaposan át kellene gondolni mindent. Vizsgálódni kellene. Például arról, hol az a határ, ahol már tiltani vagy büntetni kell. Mi lehet ártalmas ezekből a kényszeredett „hülyülésekből”, „gatya-show-kból”. Véleményem szerint kisebb az ártalom, mint az agresszió és a szex szélsőségeinek művészi, illetve művészieskedő ábrázolásából. Tágabb a tér a nézői önszabályozás előtt.

Médiakutató: Mindenesetre a főműsoridőben közvetített jelenetek egy része (az egyik szereplő önkielégítésének közvetítése, az ondó kozmetikai alkalmazásáról folytatott elmélkedések, a banánnal imitált óvszerhasználat) óriási felháborodást keltett a konzervatív értékrendet képviselő nézők körében.

Buda Béla: A felháborodásban minden jogos, de mégis sok a képmutatás is (aligha e műsorból tanulják el a fiatalok az önkielégítést, a malackodást vagy a fallikus szimbólumokat). A felháborodás akár arra is alkalmat teremthet, hogy a szülő, a nagyszülő, rokon, erkölcsi tekintély személy komolyan elbeszélgessen a gyerekekkel ezekről a morális kérdésekről vagy viselkedési normákról. A tapasztalat szerint ugyanis keveset beszélnek velük erről. A kortárscsoportokban ezekről a dolgokról gyakran esik szó, nemcsak az „ősök” által is ismert négybetűs szavakkal, hanem új képekkel, metaforákkal, fordulatokkal, és lehet, hogy a „Big Brother” keltette felháborodás nélkül a serdülő például nem is realizálja, hogy az, amit ők maguk között mondanak, ennyire nem helyes azok szemében, akik neki mégiscsak számítanak. A szülők ugyanis ezekről a kortárscsoport-hatásokról nem vesznek tudomást, illetve nem is tudnak (mert már ritkán gondolnak vissza saját serdülőkorukra).

Médiakutató: Az említett műsorokra a műsorkészítők meghatározott szereplőtípusokat válogatnak össze, hogy az összezártság, a kényszerű együttélés és maga a versenyhelyzet előre eltervezhető feszültséggel teli helyzeteket, konfliktusokat eredményezzen. Felfoghatók-e az említett műsorok csoportdinamikai kísérletként? Ha igen, levonható-e néhány értékes következtetés a szakértő számára is, vagy csak a nézők számára nyújthat izgalmas élményt a csoportok tagjai között kialakuló interakciók elemzése a hétköznapi „szociálpszichologizálás” szintjén? Mi nyújtja a „szöveg örömét”?

Buda Béla: Mivel a „Big Brother” története körülbelül egy évtizedes, ha nem lenne nagy terjedelmű irodalma, a tapasztalt televíziósok maguk írogatnának monográfiákat észrevételeikről, benyomásaikról. Pontosan úgy válogatják a karaktereket, mint a neves rendezők. Sokszor százak közül választják ki a kulcsszereplőket, és ugyanúgy megvan a koncepciójuk, hogy mire akarnak kifutni. Így például azt is patikamérlegen mérik, mennyi szex vagy agresszió kell, mennyi legyen a „blődli”, milyen típusok jelenjenek meg, hogyan öltözzenek (és vetkőzzenek). Mivel itt nincs más cél, mint hogy „menjen a labda”, nincs problémamegoldás, nem kell a szereplőknek változniuk, aligha jelenik meg a csoportlélektan, csoportdinamika vagy egyéb, az emberekkel kapcsolatos szakszerű jelenség és folyamat. Az egész eseménysor művi, hiteltelen, mesterkélt (vállaltan, tudottan az), de az azonosulás egyik alapja, hogy én is lehetek ilyen helyzetben, én is kerülhetnék ide, ilyesmiben én is szerepelhetnék. A műviség és kényszeredettség is műsorra vetíthető „életvilág” (rokonok látogatása, társasutazás, érettségi találkozó stb.) vagy „rendszer” (a multinacionális vállalatok heti megbeszélése, hogy melyik munkatárs mennyit fejlődött, milyen eredményeket ért el, milyen a viszonya munkatársaihoz, a várakozás az ügyfélszolgálatokon stb.) része. A „szöveg öröme” az, hogy új változatban látom viszont a saját hétköznapjaimat és időtöltéseimet olyan módon, hogy kivonhatom magam belőlük, és lehetnek reflexióim. Ilyenek az iskolai folyosón, üzemi ebédlőben vagy a közlekedési eszközön kevésbé lehetségesek, mivel az az „élet maga”, ott viselkedni kell…

Médiakutató: Mind a „Big Brotherben”, mind a „Való Világban” a lányok a konfliktusok generálásának mesterei. Ez is egy sztereotípia, amit a televízió felnagyít és megerősít. Milyen hatást válthat ki a nézőben?

Buda Béla: Minden ilyen „lét-alatti” műsor lényege a lányok szerepeltetése. Mégiscsak heteroszexuálisnak tekinthető a nézők többsége. A lányok eleve színesebbek, érdekesebbek, jobban beszélnek, több emóciót mutatnak, érthetően rájuk épülnek a viszony-konstellációk. Persze, kellenek fiúk is, már csak azért is, hogy legyen vonzódás, választás, csalódás, féltékenység, rajongás stb., de a lányok „pörgetik” a dolgokat, hiszen itt nincs főszereplő, és ezért nem is lehet arra sztorit szervezni. A televízió itt is, mint minden téren, egyszerre ábrázolja a valóságot, megerősít és fejleszt bizonyos sablonokat, sémákat, viselkedésmintákat és értékszempontokat, ugyanakkor módot ad bizonyos szembesülésekre is, amelyek elósegíthetik a pszichés fejlődést.

Médiakutató: De vajon igaz-e, hogy a lányok – a valóságban – egymás között inkább kompetícióra, mint kooperációra hajlanak? Ha a műsor nem mutat torz tükörképet, mivel magyarázható ez a jelenség?

Buda Béla: Az együttműködés vagy a vetélkedés tekintetében nincs „női” vonás valamilyen biológiai vagy lélektani alaptulajdonságban. Sokféle variáció létezik, a hagyományos női szerepek tágulnak és átalakulnak. Az általános társadalmi versengés a nők viszonyát is erősen érinti, bár a rivális nők konfliktus-készsége régi irodalmi vagy filmes, televíziós téma, „toposz”. Lehet, hogy mind a nők, mind a férfiak számára (az említettekből következően esetleg más lélektani okokból és mechanizmusokból eredően) éppen a női viszonyformák ilyen hétköznapi, nyílt (innen a néző „kukkoló”, voyeur helyzetének oly sokat emlegetett ténye) és szinte szájbarágós ábrázolása teszi más műsoroknál érdekesebbé a „Big Brother” -típusú, „megfigyelős” műsorokat. Ezeket a műsorokat nem kötik műfaji szabályok, még annyira sem, mint a szappanoperákat. Itt a „műbalhék”, unalmas negyedórák-félórák is megférnek, ha közben a jelenségek sokrétűek, az interaktív viselkedés emocionálisan telitett és a személyközi kommunikáció élénk, pergő, legalábbis percekre-pillanatokra megragadó, helyenként dramatikus.

Médiakutató: A lányok szerepeltetésévei kapcsolatban a heteroszexuális nézők preferenciáira utalt. Lehetséges, hogy a női nézők is a lányok interakcióira kíváncsiak jobban, és ha igen, miért? Ha a válasz az érzelmi azonosulásban keresendő, a nézők hímnemű tagjai miért szeretnék mégis a lányokat látni? Talán az azonosulás utáni vágy erősebb a lányokban, mint a fiúkban? Vagy inkább arról van szó, hogy a női nézők „kényszerűségből” nézik a lányok szerepeltetésére épített jeleneteket, mivel a műsorba kódolt domináns nézőpont a férfiak nézőponzja, és az ő ízlésüknek, elvárásaiknak megfelelően a lányok végül túlreprezentáltak?

Buda Béla: A nők inkább találnak erotikus érdekességet a női szereplőkben, hiszen ők éppen ezeken át, az említett involvációs és azonosulási folyamat révén explorálhatják a női viselkedés határait, az egyes viselkedésformák hatáselemeit. Éppen a nemi szerepek tekintetében az ilyenfajta megnyilvánulások mindkét nemnek érdekesek lehetnek. A nők esetében a közvetlen azonosulás, a férfiak (a férfi-erotikából ismert) projektív azonosulás révén – a férfinézőknek nem is kell a férfi szereplő, mint azonosulási bázis, mint modell – képesek önmagukat odavetíteni. Persze, vannak közvetlen azonosulási lehetőségek is. Az ábrázolt férfiak jelenléte kell a női nézők számára is, hiszen ez teszi hitelessé és „élessé” a kommunikációs szituációt. Szerintem ez kideríthető lenne a néz6k mélyinterjús vizsgálatából is. Az egész azonosulási folyamat a klinikai típusú interjúk, illetve narratív és diszkurzív elemzések nyomán ismert.

Médiakutató: Ön szerint lehet-e, és ha igen, milyen kockázata lehet a szereplőkre nézve egy ilyen kísérletnek? Milyen személyiségváltozást idézhet elő a műsor a szereplőkben? Szükségesnek tartja-e utókezelésüket, miután kiszavazták őket vagy megnyerték a versenyt? Veszélyezteti-e az emberi méltósághoz való jogot ez a műsortípus? Milyen szakmai, etikai felelősség terheli a műsorkészítőket és pszichológus vagy szociálpszichológus szakértőiket?

Buda Béla: Valami kockázata van annak, ha valaki „nyilvánosan hülye” és ezt később saját maga visszanézi, illetve ismerősei is láthatják. De az én, az önértékelés önvédelme csodálatos. Emellett a nyilvános szereplésben mindig több a csodálat és az elfogadás, mint a kritika. A szülők azt nézik, hogy kislányuk, kisfiuk milyen cuki, hogy kivágta magát, persze, az a szerepe, hogy kicsit malackodni kell (de azt is milyen jól csinálta!) stb. Ha az ismerősök el is ítélnek valakit, azért irigylik is, hiszen aki ilyen műsorokban szerepel, az közéleti személyiséggé válik, azt még filmszerepre is kiválaszthatják, lehet még televíziós műsorvezető is (és van ennél nagyobb dolog?) A „kiszavazós” műsorokban a viszonyok átstilizálódnak, a helyzet kényszere nyilvánvaló. Ha valakit frusztrál, hogy kiesett, szabadon lehet dühös a többiekre. Kétségtelen, hogy ez a műsorstruktúra erkölcsi szempontból a legkritikusabb, de ismét olyasmiről van szó, ami való világunkban is állandóan zajlik, és amire meglehetősen felkészületlenek vagyunk. Az autokratikus munkaszervezetekben is mindig van egy (legalább egy!) bűnbak, és a hangos kirekesztők maguk is előbb-utóbb e szerepbe kerülhetnek (az ide vonatkozó magyar népmese szerint nemcsak a „nyulam-bulam” lesz majd rút, hanem a „róka-bóka” is rúttá válik, és őt is megeszik az erősebbek...). Az ilyen műsorok váltják ki a legnagyobb morális felzúdulást. Talán azért, mert ezek nagyon is lényeges kérdést érintenek, amelyre azonban jelenlegi személyközi kultúránk még nem alakított ki „közbeszédet”. Pszichológiai, illetve társadalomtudományi szakértőként természetesen a teljes etikai védelem mellett voksolnék. Igen körültekintő szerződés (esetleg pszichológiai előszűrés) alapján engedném a helyzetbe a szereplőket. Szakmai „monitorizálást” alkalmaznék, és támogatnám vagy éppen kiemelném azt, aki kezd sérülni, és elmaradhatatlan lenne az utófeldolgozás, a debriefing, illetve a lélektani támogatás, ha szükséges.

Médiakutató: Az egyes szereptipusok egy-egy funkciót testesítenek meg a cselekmény szervezése szempontjából. Ha a világ minden táján azonos szereptípusokra épül egy ilyen műsor, minek köszönhetőek az interakciók szerveződésének, fejlődésének különböző útjai?

Buda Béla: A műsoroknak „űberolniuk” kell egymást. Ez viszont az ilyen műsorokban csak a helyzetek, karakterek, instrukciók változtatásával lehetséges. Az emberi viszonylatokban a variációk száma végtelen, és egy adott kultúrában élő televíziós szakemberek hatékonyan ki tudják szedni a felhasználható elemeket a külföldi műsorokból, s hozzák a saját sablonjaikat. A televíziós szakemberek nálunk „”ánykorukban” filmesek voltak, és a magyar köztudat sokra tartja a magyar filmezést (talán joggal), de ritkán realizáljuk a tömegtermelés „selejtjeinek” óriási arányát, a filmek százait-ezreit, amelyeket csak pár száz vagy pár ezer néző bírt végignézni, s amelyek abban a kevés „kényes” nézőben, aki odavetődött a moziba, a „Big Brother” irántihoz hasonló felháborodást váltott ki. A magyar filmesek szerintem a közhelyek, álcselekmények, kényszeredett és művi helyzetek, karakterficamok megteremtésének világbajnokai. Most itt a kiválasztottak kamatoztathatják tudásukat, tapasztalataikat...

Médiakutató: A magán- és nyilvános szféra határa társadalmanként, koronként, kultúránként különbözhet. Mi jellemzi ebben a tekintetben a mai magyar társadalmat?

Buda Béla: A magánszféra kérdése általában akkor merül fel, ha valaki el akar határolódni másoktól, a köztől, tehát az általános hozzáférhetőségtől. A magyar kultúrában erős a pletykás kíváncsiság. Az emberek olyan dolgokat is elmondanak magukról, amelyek más társadalmakban szokatlanok. Külföldiek gyakran szinte sokként élik meg, ha egy vonatúton beszédbe elegyednek egy útitárssal, aki betegségről, abortuszról, kudarcokról, meghiúsulásokról mesél. A társas „üresjáratok” teli vannak ugratással, szövegekkel, amelyek senkit sem érdekelnek, de beszélnek róluk, a lányok kényeskednek, a fiúk kakaskodnak... Ilyen tekintetben a két magyar kukkolóműsor jól tükrözi azt a hétköznapi valóságot, amelyben a különböző szervezeti keretek között élő átlagember tölti az idejét. Nemcsak üzemcsarnokban zajlanak ezek a jelenetek nálunk, hanem tantestületekben, tervezőirodákban, zenekari vagy színházi próbák szünetében stb. Szerintem nem véletlen, hogy a két fő kereskedelmi csatorna egyszerre jött ki ezzel a műsortípussal. Még az összehasonlítás igénye is rájátszik a nézettségre és a small falk, a mindennapi üres csevely multiplikatív effektusaira – vagyis nekem is látnom kell, ha már ennyit beszélnek róla...!

Médiakutató: Mi a véleménye a műsor kultúraalakító hatásáról?

Buda Béla: Ezt a műsortípust abban az értelemben tartom kultúraalakítónak, hogy új értékeket vagy viselkedésformákat alakíthat ki. Része egyfajta új hétköznapi kultúragenezisnek, amelyben maguk a mindennapi kommunikációs sémák kerülnek reflektorfénybe. Lehetséges olyan kultúraalakító hatás is, hogy ezek a műsorok akkora felháborodást váltanak ki, amely valamiféle társadalmi mozgalom keretében korlátozó akciókat fog sürgetni vagy kikényszeríteni. Eddig a társadalom elég passzív módon viszonyult a médiatartalmakhoz, időnként politikai szinten indultak meg a szabályozó törekvések. Például a tömegtájékoztató médiában ábrázolt erőszakkal kapcsolatosan, de nem értek el komoly eredményt, illetve csak annyira vették komolyan őket, amennyire egy-egy politikai kurzus ideológié jának megfeleltek. Az emberekben a felháborodás valamiféle hatalmi beavatkozás képzetével jár együtt, és „felülről” várják a cselekvést. Ha komoly „fogyasztóvédő” mozgalmak támadnának, talán alkuhelyzetbe kerülhetnének a televíziós érdekcsoportokkal szemben. Ez valódi kulturális változást jelentene, mert jelenleg az átlagember meglehetősen kiszolgáltatott a „nagytőkének”, az üzleti szférában őt erőszakosan befolyásolni akaró különféle erőknek, köztük a televíziós műsorpolitkáknak is. Valódi demokrácia akkor lenne, ha a társadalmi akaratnyilvánításnak valódi dinamikus struktúrái kezdenének működni (mivel a négyévenkénti választás aligha tekinthető hatékony akaratnyilvánításnak).

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink