Médiakutató 2003 tavasz

Karikatúra

Argejó Éva:

A politikai karikatúrák a rendszerváltás után

A magyar politikus férfi, tehetetlen, hozzá nem értő alak, közéleti zaklató, demagóg szónok, megélhetési politikus. Számára saját anyagi boldogulása az elsődleges, a köz gondjai csak másodlagosak. A politikai életben a nők csupán mellékszereplők, akik feleségként, anyaként hallgatják a közügyekben eljáró férjüket, gyermeküket. Ha nagyritkán bekerülnek is a törvényhozásba, női mivoltukat akkor sem tudják levetkőzni. Legalábbis ezt gondolhatja az, aki a rendszerváltás után (1990 és 2002 között) keletkezett politikai karikatúrákból szerzi minden ismeretét.

Magyarországon 1945 után a politikai karikatúra műfaja csak néhány évig virágzott. A koalíciós időszakban még több szatirikus lap is helyt adott a politikai és a társadalmi élet visszásságaival foglalkozó rajzoknak, népszerű volt a kisgazdapárt lapja, a Szabad Száj, kedvelt volt a Fűrész, a Pesti Izé és számtalan, később elhíresült karikatúra jelent meg a Demokrácia című lap hasábjain vagy a Ludas Matyiban is. Az ötvenes évek légköre azonban megfojtotta ezt a jól indult kezdeményt. Karikatúrákat ugyan ekkor is több újság közölt, ám a szatirikus lapok közül egyedül a Ludas Matyi maradhatott fenn, maguk a rajzok sematikusak lettek, lényegében csak a pártpropaganda követelményeinek feleltek meg. A sajtóirányítás 1956 utáni átalakulása, majd folyamatos változása a politikai karikatúra műfajára is hatással volt. Az agitációs célzatú, propagandisztikus rajzok mellett egyre nagyobb számban jelentek meg valódi szatirikus ábrázolások. Magyarországon – mindezek ellenére – a politikai karikatúra mint műfaj csak a rendszerváltás után, az 1990-es évek elejétől nyerte vissza szellemi és kifejezésbeli teljességét.

Tanulmányomban1 azt próbálom bemutatni, hogy ez a „magára találás” milyen módon történt. Megkísérelem felépíteni a rendszerváltás óta eltelt 13 év írott sajtójának a politikai karikatúrákból kibontakozó társadalomképét, bemutatni azt, hogy a rendszerváltást követő politikai-társadalmi események közül mely történések szolgáltak a humor forrásául, miként jelent meg a rajzokon az új politikai-társadalmi intézményrendszer, az újonnan alakult pártok tevékenysége, a mindenkori kormány és ellenzéke működése, és hogyan változott az ismert politikusok „karikatúraarculata”. Ennek érdekében a Népszabadság, a Népszava, a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap, az Új Magyarország, a Hócipő és a Ludas Matyi hasábjain az 1990. január 1. és 2002. április 20. közötti időszakban megjelent politikai karikatúrákat tanulmányoztam, és összesen 4345 ilyen ábrázolást dolgoztam fel számítógépes tartalomelemzéssel.

A karikatúra-történetek környezete

Politikai karikatúráink között elenyésző számú az univerzális jelentést hordozó rajz, az, amelyik az addig uralkodó két világhatalom egyikének bukását és egy új világrend kialakulását elvont tér–idődimenzióban mutatta. Míg a kelet-európai régióban a lengyel politikai karikatúrákat inkább az elvontabb, modellszerű ábrázolás jellemzi, a magyar politikai karikatúrák – úgy is fogalmazhatunk – a „magyar talajban gyökereznek”. Ha ugyanis karikatúráinkat magyar történelmet nem ismerő idegenek nézegetnék, vajmi keveset értenének meg a történelmi utalások és vizuális jelrendszerek sajátos szövevényébe ágyazott jelenetekből. A helyszín hangsúlyozottan Magyarország, s ezt a nemzeti és pártjelképek, a szimbolikus épületek és terek vagy a túlhangsúlyozott (magyaros) öltözet ironikus megjelenítése is alátámasztja. Emellett persze megjelenik a nemzetközi környezet is: ezek a rajzok a szovjet csapatkivonáshoz, a szomszédos országokhoz fűződő kapcsolatainkhoz, a NATO-hoz és nem utolsósorban az Európai Unióhoz való csatlakozásunk előkészületeihez kötődnek. A karikatúrák ez utóbbi csoportja annyiban tér el a „nyers magyar valóságot” megjelenítő rajzoktól, hogy ezeken a helyszín (azaz Európa) többnyire idealizált, számunkra elérhetetlennek tűnő régióként jelenik meg.

A társadalmi nem

Politikai karikatúráink világa jellegzetesen férfivilág: férfiak művelik, a férfiak világáról szól és a férfiértékek dominálnak benne. A rajzokon jelen vannak ugyan a nők is, de csak mellékszereplőkként. (A rendszerváltás utáni írott sajtó politikai karikatúráiban megjelenő közel 5000 szereplőjének csupán töredéke nő.) Ez természetesen összefügg azzal a ténnyel, hogy Magyarországon magát a politikát jórészt férfiak művelik, ők politikai életünk reprezentánsai. A karikatúrák tehát a valóságnak megfelelően ábrázolnak többségben férfiakat.


Népszabadság, 2001. 09. 11.

Még ennél is rosszabb képet kapunk, ha a számszerűségen túl a nők megjelenésének jellegét vizsgáljuk. A karikatúrák sugallata szerint életük kitüntetett színtere az intimszféra, a család és a szomszédok körének zárt univerzuma, míg a külvilág – és így a politika világa is – számukra legtöbbször a váratlan és kiszámíthatatlan események színhelye. Míg a férfiak családi szerepeikben, férjként és apaként kis számban jelennek csak meg, addig a nők leginkább feleségként, anyaként és a világ dolgait a szomszédasszonnyal megbeszélő háziasszonyként szerepelnek. A nők jórészt a férfiak jelentéktelen szereppartnerei: mint „átlag magyar feleségnek” a férjek nekik mesélik el fontosnak vélt gondolataikat, politikusként az aznapi parlamenti eseményeket, vezetőként pedig munkahelyi gondjaikat. Ha viszont egy karikatúrán például női (parlamenti) képviselő szerepel, bizonyosra vehető, hogy a politikai kontextuson túl, de leginkább ahelyett, valami személyes, „emberi” megnyilvánulásnak is tanúi lehetünk.

Karikatúráink szexista világképe megkövesedett, a modern világból egyre inkább kivesző szerepstruktúrákat közvetít az olvasóknak. A nemek közötti egyenlőtlenséget mutatja az az egyetlen téma is, amely kapcsán többségben nők jelennek meg. A gyors politikai-társadalmi átalakulás révén életre kelt gazdasági-politikai elit egy jelentős része, az „újgazdagok” reprezentánsai leginkább „úrinők”, akik időnként bizonytalan szerepfelfogással és nem ritkán súlyos szerepzavarral küszködve jelenítik meg a műveletlen parvenüség mulattató fonákságait.

A politikusok

A rendszerváltás után született politikai karikatúrák háromnegyed része közvetlenül a politikai intézményrendszer működéséhez: leginkább az éppen hatalmon lévő kormányhoz és ellenzékéhez, illetve az önálló arculattal megjelenő pártokhoz kötődik. Az ezeken a rajzokon leggyakrabban felbukkanó szereplőtípus a „no name” politikusé. A vizsgált karikatúrák egyik sajátossága ugyanis éppen a „névtelen-arctalan hősök” nagyszámú szerepeltetése: a közel 5000 karikatúra-szereplő majdnem egyharmad részét ők adják.

Ez a figura mindhárom kormányzati ciklusban leggyakrabban a Magyar Hírlap és a Népszava hasábjain jelent meg; kisebb részben a főként közéleti témákkal foglalkozó Népszabadság-karikatúrákban, és szinte elhanyagolható mértékben a Magyar Nemzetben, illetve az Új Magyarországban. Leggyakoribb megjelenési formájában „a” parlamenti képviselő, aki tipikusnak gondolt közéleti attitűdök, politikai magatartásminták hordozója.

Ha a magyar politikus „ideáltípusát” a politikai karikatúrák alapján határozzuk meg, meghökkentő kép tárul elénk. „A” magyar politikus természetesen férfi: megélhetési politikus, akinek saját anyagi boldogulása az elsődleges, a köz gondjai csak ezután következnek. Számtalan karikatúra foglalkozik azzal a jelenséggel, hogy míg a Parlamentben az ország sorsát meghatározó fontos kérdések megszavazása időnként csak nagy nehézségek és „betartások” árán sikerül, addig „a” politikusok javadalmazásukat mindig elsőre, „csont nélkül” megszavazzák. A vitriolos rajzok tanúsága szerint kormányváltások után a volt képviselők komoly végkielégítésekkel távoznak a Parlamentből, van úgy, hogy talicskán tolják el a nekik járó pénzt. A pénzt pártemberként is nagyon szeretik: korruptak, pártszékházat és pártvagyont rendszerint nem tanácsos a közelükben hagyni, mert „lenyúlják”.


Népszava, 1994. 03. 29.

A karikatúrákban a parlamenti képviselőknek két típusát lehet elkülöníteni. Egyrészt tehetetlen alakok: vagy enerváltságuk okán, vagy képességek híján képtelenek az ország ügyeinek intézésére. Bár a legtöbbször szakértelem hiányában végzik munkájukat, komolyan megsértődnek, ha alacsony presztízsű feladatot kínálnak fel számukra. A karikatúrákban megjelenő „szakember” szélsőséges megjelenési formája a mindenkori „szakértő kormány” semmihez sem értő, de politikai indíttatásból az államigazgatásban magas pozícióhoz juttatott pártembere.

A másik típus az exhibicionista politikai-közéleti zaklatóé, aki – különösen választási kampányok idején – személyes karrierje érdekében fűt-fát ígér, ám – a hatalomra kerülés után – nem állja a szavát. Stílusát tekintve demagóg szónok, aki egyazon időben tud mindenkinek jót ígérni, még ha az ígéretek betartása a különböző csoportok számára ellentétes következményekkel jár is. („Tehát egy adott párt valós értékét úgy kapjuk meg, ha a tettekből kivonjuk a szólamokat, és azt elosztjuk a taglétszámmal” – tanítja már az általános iskolában a tanító néni.)

Az ábrázolt szereplők esetlegesen választják ki maguk közül politikai vezetőjüket, aki bármelyikük lehet, hiszen egyikük sem jobb a másiknál, egyiküknek sincs saját arca, személyisége. Pártpolitikusként a pártfegyelmet maximálisan betartják: szemellenzőt és szájtapaszt viselnek, és azért, hogy a parlamenti szavazásnál biztosan ne tévedjenek, a szükségtelen szavazógomb le van ragasztva előttük.

A karikatúrák gyakori szereplői a nevesített, felismerhető politikusok is, akik közül mintegy 50 a rendszeresen visszatérő alak. A legismertebb „karikatúraarcok” a miniszterelnökök, a pártvezetők és híres-hírhedt pénzügyminiszterünk: kiugróan magas (430) szerepléseivel Orbán Viktor vezeti e rangsort, utána következik Horn Gyula (270), majd Torgyán József (265) és Csurka István (131), illetve Bokros Lajos (87). Említést érdemel a rendszerváltást követő első államfő, Göncz Árpád szereplése, aki rendszerint valamilyen országot felkavaró botrány (például a médiaelnökök kinevezése) kapcsán került – legtöbbször a Magyar Hírlap és Népszava – karikatúristáinak tollhegyére. Hozzá képest Mádl Ferenc kifejezetten halvány karikatúraarccal bírt.


Népszabadság, 2001. 09. 11.

A karikatúrák „politikusarcainak” pártok szerinti rangsorát az MSZP vezeti Kovács László, Medgyessy Péter, Békesi László, Nagy Sándor és Keleti György szerepeltetésével. Őket követik az MDF politikusai: Boross Péter, Szabó Iván, Dávid Ibolya, Kónya Imre és Lezsák Sándor, míg az SZDSZ-ből Kuncze Gábort, Demszky Gábort, Pető Ivánt és Fodor Gábort kedvelik a karikatúristák. A három másik párttal szemben a Fidesz némiképpen „arctalanul” jelenik meg: míg a Népszava vitriolos karikatúráinak köszönhetően Orbán Viktor elsöprően sokszor szerepel, addig a párt csupán két rendszeresen felbukkanó „karikatúraarccal” bír: Kövér Lászlóéval és Deutsch Tamáséval.

A politikai kultúra

A karikatúra mint elvont gondolatok képi kifejeződése csak leegyszerűsítve képes bonyolult gondolatok közvetítésére: leginkább dualista, oppozícióra épülő világfelfogást tükröz. Ezt a fajta beállítottságot csak felerősíti a rendszerváltás utáni magyar politikai életet olyannyira jellemző sérelmi politizálás, a későbbiekben még inkább meghonosodott „ultimátumpolitizálás”, a kompromisszumkészség gyakori hiánya. „Legütősebb” politikus szereplői a baloldali liberális, de mindhárom ciklusban kritikai hangvételt vállaló napilapoknak, a Népszavának és a Magyar Hírlapnak voltak, hetilapként pedig a mára már megszűnt Ludas Matyinak. Ezen újságok rajzain a rendszerint két szereplő „együttműködése” szélsőséges, konfrontatív, már-már abszurdba hajló. Számszerűsítve ez azt jelenti, hogy a karikatúraszereplők háromnegyedére jellemző az elutasítás, a tagadás. Ábrázolások sora sugallja azt a felfogást is, miszerint ellenzéki politikusnak lenni csupán tét nélküli okoskodást jelent, a kormánypártiak pedig mindig erőből politizálnak.

A karikatúrákra jellemző még az ambivalens, lebegtető, néha nagyon bonyolult emberi viszonyokat kifejező interakciós helyzetekből fakadó humor, helyzetkomikum is. A Magyar Nemzet jelentősebb tanulmányaihoz viszont gyakran közöl egyszereplős karikatúrákat, ahol is nem a szereplők közötti interaktív viszony hordozza a jelentést, hanem a szereplőre külsőleg ráruházott, általában nagyon negatív konnotációjú tulajdonság. A 2002. évi választási kampányidőszakban ilyen módon jelent meg sokszor Kovács László vagy mondjuk Medgyessy Péter.


Magyar Nemzet, 2002. 04. 05.

A pártok

A rendszerváltás után született politikai karikatúrák jelentős része a politikai intézményrendszer működéséhez kötődik: a karikatúrák foglalkoznak a múlttal való leszámolással és politikai életünk demokratikus alapokon történő újjászerveződésével, az 1989 után életre hívott politikai pártokkal, a négy – Antall-, Boross-, Horn-, Orbán- – kormány parlamenti munkájával, valamint az államhatalomhoz kapcsolódó intézményrendszer tevékenységével. Belpolitikai életünkről a Horn-kormány első két évében (1994–1995-ben) született a legtöbb karikatúra, melyeket a Magyar Hírlap és a Népszava hasábjain láthattunk leggyakrabban. Az összes rajz egyötöde foglalkozott ezzel a korszakkal, ami a Bokros-csomag életbeléptetésének időszakában született nagyszámú karikatúrának tudható be.

A pártok működésével a politikai életünkről szóló karikatúrák mintegy harmada foglalkozott, s a különböző politikai irányzatok nagyjából azonos arányban jelentek meg. Ezzel a témával legtöbbet a rendszerváltást követő első három évben (1991-ben, 1992-ben, 1993-ban), majd 2001-ben foglalkoztak a politikai karikatúrák. A legutóbbi választásokat megelőzően (miként a korai időszakban is) ezeknek az ábrázolásoknak az egyötöde koncentrált a pártok tevékenységére – leginkább újfent a Magyar Hírlap és a Népszava hasábjain. A pártok bemutatásának módjáról természetesen csak akkor nyerhetünk ismereteket, ha külön-külön vizsgáljuk megjelenésüket.

A Magyar Demokrata Fórumról az Antall-, majd a Boross-kormány négy éve alatt született a legtöbb karikatúra (a párt később – néhány alakját kivéve – már érdektelenné vált a karikatúristák számára). Az MDF „fénykorában” megjelent karikatúrák három nagy témakör köré csoportosíthatók. A kezdeti időszakban kormánypárttá válásának körülményeivel, az MSZMP-hez való viszonyával és a koalíciós partnerekkel – részben a színfalak mögött – történt egyezkedéseivel foglalkoztak legtöbbet a karikatúristák. A rajzok jelentős hányada a rendszerváltás lendületéből adódó bizakodást, a kezdeti optimizmust tükrözi: számtalan, ez idő tájt született karikatúrában figyelhető meg a felemelkedés, az önfeledt repülés, a súlytalan lebegés motívuma. Később, amikor már jobban láthatóvá vált az ország valós gazdasági állapota, a karikatúrák a maguk humoros stílusukban azokról az erőfeszítésekről szóltak, amelyekkel az MDF irányította kormány új pályára kísérelte állítani az országot.


Hócipő, 1990. 05. 03.

A karikatúristák a párt történetében kétszer is – először Csurka István és hívei 1993-as, majd a Szabó Iván és követői 1996-os kiválásakor – sokat foglalkoztak a bekövetkezett pártszakadásokkal és a párt ideológiai útkereséséivel. A karikatúrák kiemelt témájául szolgált az a pártesemény is, amikor a Lezsák Sándor által vezetett MDF 1997-ben választási szövetséget kötött a Fidesz-Magyar Polgári Párttal.

Az MDF-ről szóló rajzok harmadik nagy csoportja nem annyira a párt körül zajló eseményekkel, sokkal inkább a párt mentalitásával foglalkozott. Ezekből a karikatúrákból egy múltba néző, anakronisztikus ideológiát magáénak valló, kivagyiságot árasztó párt képe bontakozik ki.

Az 1990 és 1994 közötti időszak karikatúraarcot kapott MDF-es politikusa Boross Péter, Szabó Iván, Csurka István és Kónya Imre. Meglepő, hogy a rendszerváltás utáni első szabad választáson megválasztott miniszterelnök, Antall József rendkívül ritkán tűnt fel a karikatúrákon. Ennek két oka is volt, és egyik sem jelenti azt, hogy ő kisebb formátumú politikus lett volna, mint a későbbi miniszterelnökök. Feltűnően kevés szereplésének objektív oka, hogy a rendszerváltás első éveiben a napilapok még egyáltalán nem vagy csak nagyon szórványosan publikáltak politikai karikatúrákat. E tekintetben az 1992–1993-as év tekinthető vízválasztónak, mert ekkor kezdett három napilap: a Népszava, a Népszabadság és a Magyar Hírlap napi rendszerességgel karikatúrákat közölni (míg a Magyar Nemzet mind a mai napig csak a kiemelkedően fontos cikkeihez mellékel illusztrációként rajzokat). A szubjektív ok pedig az volt, hogy Antall József gyógyíthatatlan betegsége viszonylag korán nyilvánosságot kapott, és attól kezdve – emberileg érthető módon – a karikatúristák nem szerepeltették többé karikírozott rajzfiguraként a beteg miniszterelnököt.

Az MDF, majd a Fidesz-MPP volt koalíciós partnerének, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Pártnak elsőszámú vezetője, Torgyán József a karikatúristák kedvelt figurája volt. Arra, hogy a közgondolkodásban miként jelenhetett meg az ő nevével egybeforrott FKGP tevékenysége e két kormányzati ciklusban, karikatúrák végtelennek tűnő sora utal. A pártelnök gyakran szélsőséges érzelmeket kiváltó megnyilatkozásaival és szereplésvágyával különleges helyet vívott ki magának politikai életünkben, sajátos stílusával pedig újságírók és karikatúristák hálás témájává vált. Népszerűségének növekedése annak példázata, hogy a média a politikában (is) vonzódik a showmanekhez, és akire „rátalál”, azt országosan ismertté teszi, a kiválasztott pedig médiabeli „ismertség-tőkéjét” politikai tőkévé válthatja át.

Torgyán Józsefet a rajzolók debatter alkatú, a politikai ellenfeleivel és a párttagság vele szembeforduló részével folyamatosan megütköző, a hatalomért minden politikai irányzattal kiegyezni képes politikusként mutatták be. A róla készült karikatúrák két nagy csoportba sorolhatók: vagy egyedüli szereplőként valamelyik tulajdonságát domborítják ki, vagy az éppen soros koalíciós partnerével mutatják valamiféle konfrontatív interakcióban. Rajzok egész sora foglalkozik „agrárszakértelmével”, a világ távoli pontjain Cseh Máriával tett közös „szakmai tanulmányútjaikkal” és ezen utazások tapasztalatainak gyümölcsöző hazai felhasználásával.

A kisgazdapárt működéséből a rajzok (ezen kívül) a fővárosban élő, falut talán sosem látott párttagok vidékhez való viszonyát, az egymással való örökös békétlenkedésükből fakadó megosztottságukat, a pártszakadásokat, a helyenként már a tettlegességet súroló pártgyűléseiket és a Belgrád rakparti székházuk körüli bonyodalmakat karikírozzák ki.


Magyar Hírlap, 1999. 05. 14.

A második szabad választásokat megnyerő Magyar Szocialista Párt az 1990-es években kormányzópártként jelent meg igazán a karikatúrákban. Előtte az MSZMP-vel való ideológiai „leszámolásával” foglalkoztak többet a karikatúristák, főként azon tény kapcsán, hogy számos volt MSZMP-tag a pártállamban szerzett politikai tőkéjét komoly gazdasági tőkévé kovácsolta a rendszerváltást követő években.

A Horn-korszak karikatúraarca maga Horn Gyula volt, aki egyedül is, de leginkább koalíciós partnereivel – az ez idő tájt gyakran szerepeltetett Kuncze Gáborral és Pető Ivánnal – egyszeriben számtalan rajz főszereplője lett. Megjelenései két témacsoport köré sűrűsödtek: egyrészt a magyar gazdaság tragikus állapota miatt bevezetésre került Bokros-csomag, másrészt a fennállása alatt mindvégig rendkívül konfliktusosan működő MSZP–SZDSZ-koalíció kapcsán.


Népszava, 1995. 01. 28.

A párt 1994-es választási győzelme után számtalan olyan karikatúra született, amely – az 1945 utáni koalíciós időszakhoz hasonlatosan – az egymással szövetségre lépő pártok vezetőit – akkor Rákosi Mátyást és Szakasits Árpádot – mint jegyespárt, házaspárt, a családi fészek turbékoló-marakodó szerelmespárját ábrázolta. A civakodó házaspár motívumát a koalíció egész ideje alatt használták a rajzok készítői – és ezt egészítették ki a következők: SZDSZ-madarak Horn Gyula által kalitkába zárva, két dudás egy csárdában (Horn–Pető), egy tálból cseresznyézők (Horn–Pető), két bohóc egy nadrágban (Horn–Kuncze) és a háborgó vízen közösen navigált hajó képe. A karikatúrákon mindvégig Horn a domináns személy, így legtöbbször ő határozza meg a szituációk jellegét is. Ez a rajzok egy részében a méretarányokkal való játékkal is kifejeződik: elefánt és egérke szövetsége a koalíció, ahol az egér nincs tisztában saját méretével. (Úgye, hogy dübörgünk mi ketten? – kérdezgeti öntudatosan az elefánttól.) Több mulatságos karikatúra is azt sugallja továbbá, hogy a hatalom ugyan az MSZP-nél és Horn Gyulánál van, de az ész az SZDSZ-nél.

A szocialista politikusok közül figyelemre méltó még az MSZOSZ vezetőjévé vált Nagy Sándor, akit a karikatúrák az állampárt szakszervezeti mozgalmának zavaros múltú átmentőjeként jelenítenek meg: a rendszerváltás idején Antall József lábához dörgölődző macskaként, majd – a Ludas Matyi címlapján – a szakszervezet átmenekített vagyonát egy szigeten elásó féllábú-félszemű kalózként.

Az MSZP – az MDF-től eltérően – ellenzéki pártként is a karikatúristák kedvelt témája maradt. A közvélemény-kutatások tanúsága szerint 2000 decemberében az MSZP támogatottsága már elérte az 50 százalékot, s ez mintegy másfélszerese volt az akkori kormánypárténak. A szocialisták ekkortájt kezdtek komolyan foglalkozni a miniszterelnök-jelölt személyével – előbb Németh Miklósra gondoltak, ám 2001 nyarán Medgyessy Péterre esett a választásuk. A karikatúristákat mindkét politikus megihlette: Medgyessy pénzügyminisztersége óta először ekkor vált szereplővé – főként a rajzokat egyébként csak szórványosan közlő Magyar Nemzet és a Népszava kiemelten fontos karikatúraarcává.

Az MSZP-ről szóló karikatúrákban fontos szerepet kapott egy különös tárgy, amely a későbbiekben jelentéshordozóvá vált: Horn Gyula „koronája”, az a vasabroncs, amelyet autóbalesete után hosszú ideig volt kénytelen viselni. („S íme itt látható gyerekek a magyarok legősibb hatalmi jelképe, az úgynevezett Horn-korona” – mutatja a múlt rekvizitumát a tanár 2994-ben a gyerekeknek. „E jelben győzni fogsz!” – mondja Horn Gyula, amikor átadja „koronáját” utódjelöltjének, Medgyessy Péternek a 2002-es választások előtt fél évvel.)

A Szabad Demokraták Szövetségéről szóló karikatúrák nagy részének – értelemszerűen – az MSZP-vel kötött koalíció és annak konfliktusos működése a témája. Ezen rajzok tanúsága szerint a két párt egymás közötti játszmájában mindkét félnek megvolt a maga jól bevált módszere. Horn Gyula autokratikusan kormányzott, gyakran állította kész tények elé koalíciós partnerének politikusait, akik intézkedéseiről nemegyszer csak a médiából értesültek. Az SZDSZ pedig gyakran „lebegtetett”: „Igen, talán, mégsem, nem” – ugrál egy rajzon Pető Iván az ugróiskola felrajzolt válaszalternatívái között. De születtek karikatúrák, amelyek azt sejttették, hogy az SZDSZ – a koalíciós együttműködés minden nehézsége ellenére – nagyon is szeret a hatalom részese lenni.

Az SZDSZ-ről szóló rajzok másik része a szervezet belső, politikai-morális válságait, a személyi ellentéteket, az elnökváltásokat jeleníti meg. Ezeken a rajzokon a főszereplő Kuncze Gábor, Pető Iván és Demszky Gábor. Utóbbival kapcsolatban többször felmerül a főpolgármesteri és pártelnöki pozíciók összeegyeztethetősége. („Azzal úgy otthagyta a királylányt, mint polgármester az SZDSZ-t!” – zárja le az esti mesét a nagymama.)

A karikatúrák harmadik nagy csoportja a párt közvélekedésben élő imázsát mutatja. Részben politikusainak a történésekhez, döntésekhez való kritikai hozzáállását, részben a kisebbségek védelmét és a párt vezetőinek önelégültségét karikírozzák ezek a rajzok. („Nem jut eszembe… Valami miatt mindig tiltakozunk ’89 óta, de mi lehet az,…mi is lehet az?” – töpreng zavartan a beszédében megakadt pártszónok.)


Népszava, 1995. 12. 07.

A Fiatal Demokraták Szövetsége a rendszerváltás radikális, alternatív erejeként 1988 márciusában alakult, ám a 2002-es választásoknak már konzervatív-kereszténydemokrata orientációjú polgári néppártként (mint FIDESZ-Magyar Polgári Párt) vágott neki. A Fidesszel foglalkozó karikatúrák jelentős része ezt a pályafutást tematizálja, közülük nem egy a Találkozás egy fiatalemberrel irodalmi analógiáját felhasználva. Ezeken a karikatúrákon a fiatal Orbán Viktor néz szembe a mai Orbán Viktorral, és minden esetben olyan kijelentést tesz, amellyel egyértelműen elkülöníti valamikori önmagát mai énjétől („Nahát, rám sem ismerek!” – kiált fel önmaga tükörképe láttán). A rajzolók a párt nevében szereplő „fiatal” szót is szeretik karikírozni: ilyenkor aggastyán „fiatal demokraták” szónokolnak meglepett fiatalembereknek.

A Fideszről szóló karikatúrák négy főbb témakörbe sorolhatók: az elsőben a pártot radikális, a parlamentben még ellenzéki pozíciót betöltő korszakában mutatják be. („Aztán előre köszönj ám az Antall bácsinak!” – indítja útnak az aggódó mama képviselő fiát az első szabad választást követően összeülő parlamentbe.) A rajzok második csoportja már az 1998 utáni új szerepkörben lévő pártot mutatja be: az Orbán-kormány tagjainak vezetési stílusát és szakértelmét karikírozza ki.

A párt pénzhez való viszonyát veszi górcső alá a karikatúrák következő csoportja: a kétéves költségvetés megszavaztatását, a költségvetési pénzek időnként rejtélyes felhasználását és nem utolsósorban az Országimázs Központ tevékenységét. Mivel a baloldali liberális Magyar Hírlap és Népszava közölte a legtöbb karikatúrát a kormányzópártról, ezen ábrázolások alapján igen kritikus kép bontakozik ki a kormány négyéves tevékenységéről.

Az utolsó, legfontosabb csoportba azok a karikatúrák sorolhatók, amelyek a párt arculatát teljességgel meghatározó Orbán Viktorral foglakoznak – nem túl hízelgő hangnemben. Szembetűnő, hogy míg a négy legtöbbször szereplő politikusról, Horn Gyuláról, Torgyán Józsefről, Csurka Istvánról és Bokros Lajosról (eltérő gyakorisággal ugyan, de) valamennyi napilap közölt rajzokat, addig a harmadik kormányciklusban Orbán Viktorral szinte csak a Népszava és a Magyar Hírlap foglalkozott. A karikatúrák egy részében a miniszterelnök egyedül szerepel, és vagy valamely frappáns kijelentésével – leginkább úgynevezett dakota közmondással – minősít egy politikai helyzetet, vagy valamely negatív tulajdonsága domborodik ki erősen. Jellemzőbb azonban, hogy szövetségeseivel és/vagy politikai ellenfeleivel jelenik meg. Az ilyesfajta interakciókban három politikus játszik kitüntetett szerepet.

Elsőként Csurka István, akihez a karikatúrák tanúsága szerint ambivalens viszony fűzi a miniszterelnököt: politikai ambíciói miatt szüksége van rá (és a MIÉP-frakcióra), de nyíltan nem vállalja a vele való együttműködést. (Már az Orbán-kormány első évében megjelent „Kövér-gyerek” címmel olyan karikatúra, amely a Fidesz és a MIÉP „vérrokonságát” sugallja.)

Ezzel szemben Torgyán Józseftől – a rajzok tanúsága szerint – Orbán mindenáron meg akart szabadulni. Amíg azonban szövetséges-ellensége kormányának tagja volt, a miniszterelnök őt (és Csurkát) kihasználva, „meglovagolva” próbálta kiiktatni az ellenzéket és gyakorolni hatalmát.


Népszava, 2002. 04. 10.

Harmadik gyakori szereplőtársát, a választási kampány időszakában politikai riválisaként fellépő Medgyessy Pétert viszont Orbán Viktor levegőnek nézte. A karikatúrák legalábbis azt mutatják, hogy nem tekintette igazi politikai ellenfélnek.

Lábjegyzetek

1
Ez a tanulmány egy terjedelmesebb kézirat egy fejezete. Az eredeti tanulmány a XXI. Század Intézet által 2001-ben kiírt médiapályázatra készült.
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink