• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2003 tavasz

Új média

Zizi Papacharissi:

A virtuális szféra

Az internet mint a társadalmi nyilvánosság tere ¹

Az internet és a hozzá kapcsolódó technológiák a társadalmi nyilvánosság megújulását ígérik. Ezek a technológiák azonban több szempontból egyszerre csökkentik és növelik is ezt a lehetőséget. Egyrészt az internetalapú technológiák adattárolási és visszakeresési tulajdonságai másképp elérhetetlen információkkal látják el a politikai viták résztvevőit, ugyanakkor a virtuális szféra reprezentatív jellegét csökkentik az információ-hozzáférés és az új médiához szükséges írástudás terén jelentkező egyenlőtlenségek. Másrészt az internetalapú technológiák lehetővé teszik, hogy a Föld távoli pontjain élők is politikai vitát folytassanak egymással, ugyanakkor gyakran fragmentálják a politikai diskurzust. Harmadrészt a globális kapitalizmus mintáit ismerve lehetséges, hogy az internetalapú technológiák inkább a jelenlegi politikai kultúrákhoz fognak alkalmazkodni, ahelyett hogy újat alakítanának ki. Az internet és a hozzá kapcsolódó technológiák nyilvános teret hoztak létre a politikai témájú beszélgetésre. Azonban az, hogy ez a nyilvános tér továbbfejlődik-e nyilvános szférává, nem a technológián múlik.

Bevezetés

Az új média technológiáit körülvevő utópikus retorika a posztindusztriális társadalom további demokratizálódását ígéri. Az internet és a hozzá kapcsolódó technológiák megnövelhetik a személyes kifejezés terét, és polgári aktivitásra sarkallhatnak (például Bell 1981; Rheingold 1993; Kling 1996; Negroponte 1998). Az új technológiák információt és olyan eszközöket kínálnak, amelyek fokozhatják a közönség részvételét a társadalmi és a politikai színtéren. Az online politikai csoportok és az online aktivizmus robbanásszerű növekedése egyértelműen az internet politikai felhasználására utal (Bowen 1996; Browning 1996). A kíbertér hívei azt ígérik, hogy az online diskurzus növelni fogja a politikai részvételt, és utat tör egy demokratikus utópia felé. Szerintük a társadalmi nyilvánosság – akadémikusok, politikai szereplők és más közszereplők által gyakran fájlalt – állítólagos hanyatlását az internet és a hozzá kapcsolódó technológiák demokratizáló hatásai fogják megállítani. Ezzel szemben a szkeptikusok arra figyelmeztetnek, hogy az új technológiák távolról sem garantálják a nyilvánosság megújítását, hiszen nem mindenki számára elérhetőek, s gyakran fragmentált, értelmetlen, indulatos vitákat gerjesztenek. Ez az írás azt vizsgálja, hogy az internet politikai használata hogyan hat a társadalmi nyilvánosságra. Vajon alternatívát jelent-e a kíbertér a nyilvánosság számára? Megnöveli, zsugorítja vagy éppen figyelmen kívül hagyja azt?

Fontos eldönteni, hogy az internet és a hozzá kapcsolódó technológiák valóban forradalmasítják-e a politikai szférát vagy pedig alkalmazkodnak a jelenlegi helyzethez, különösen most, amikor az emberek politikai aktivitása csökken, viszont a politikát illető cinizmusa egyre nő (Patterson 1993, 1996; Cappella & Jamieson 1996, 1997; Fallows 1996). Vajon ezek a technológiák növelik-e politikai lehetőségeinket vagy korlátozni fogják a demokráciát, esetleg valamennyire mindkét hatás érvényesülni fog? ² Ennek megértéséhez elsősorban a nyilvánosság fogalmát és az azt körülvevő ideológiai diskurzust kell megvizsgálni.

A nyilvános szféra ³

Amikor a nyilvánosságra gondolunk, politikai gondolatok és ötletek nyílt cseréjét képzeljük el, ahogy az az ókori görög agórákon, illetve a gyarmati idők városházáin történt. A „nyilvánosság” maga szorosan kötődik azokhoz a demokratikus ideálokhoz, amelyek a polgárok nyilvános ügyekben történő részvételét szorgalmazzák. Tocqueville (1990) úgy gondolta, hogy az amerikaiak közügyek iránti elkötelezettsége az egészséges és élénk amerikai demokrácia kulcsa, valamint hogy az önbecsülésükhöz nagyban hozzájárul a közügyekben való részvétel. Dewey (1927) úgy vélte, hogy a demokratikus társadalom alapja a vizsgálódás és a kommunikáció, s kiemelte, hogy a csoportos döntések előnyösebbek, mint az egyszemélyi hatalom döntései. Dewey olyan közösségi demokrácia mellett érvelt, ahol az egyének együtt próbálják létrehozni és megőrizni a jó életet (good life). A „nyilvánosság” szó jelentése magában foglalja az állampolgárságot, a közösséget, és a nem magánjellegű, hanem mindenki számára hozzáférhető és megfigyelhető dolgokat. Nemrég Jones érvelt amellett, hogy a kíbertérben, sokan „új nyilvános teret” látnak, amelyet emberek hoztak létre, s amely „a haladás hagyományos mitikus narratíváit az önbeteljesítés és az egyéni fejlődés iránti erőteljes modern vággyal kapcsolja össze” (1997: 22). Világossá kell tenni, hogy az új nyilvános tér nem azonos az új nyilvános szférával. Nyilvános térként az internet egy újabb fórumot biztosít a politikai vitákhoz. Mint nyilvános szféra az internet elősegítheti az olyan vitákat, amelyek az elképzelések és a vélemények demokratikus cseréjét mozdítják elő. A virtuális tér ösztönzi a vitát, a virtuális szféra erősíti a demokráciát. Ez az írás nemcsak az online politikai vitákat vizsgálja, hanem azt is, hogy ezek a viták hogyan járulnak hozzá a demokratikus társadalomhoz.

Számos kritikus romantikus színben tünteti fel a nyilvános szférát. Úgy gondolnak rá, mint olyan valamire, ami régen létezett, de a modern ipari társadalom eljövetelével tönkrement. A nagy nyilvánosság végét érezve Habermas ([1962] 1989) felvázolta a nyilvános szféra 17. és 18. századi fejlődését, és 20. századi hanyatlását. Habermas a nyilvános szférára, mint társadalmi életünk színterére tekintett, ahol a racionális nyilvános vitából megszülethet a közvélemény (Habermas [1973] 1991). Végül pedig, érvelt Habermas ([1962] 1989), a tájékozottságon alapuló és logikus vita elvezethet a közmegegyezéshez és a közös döntéshez, azaz a demokratikus hagyomány végcéljához.

A nyilvánosság ezen megfogalmazásai azonban némileg idealizáltak voltak. Meglehetősen ironikus, hogy a demokrácia eme csúcsa évszázadokon át szerkezetileg nem tekinthető demokratikusnak, hiszen a nőket és az alacsonyabb társadalmi osztályokat kizárták belőle – amit Habermas maga is elismert. Sőt Habermas racionális nyilvánosságának kritikusai – például Lyotard (1984) – felvetették, hogy nem a racionális egyetértés, hanem az anarchia, az individualizmus és az egyet nem értés vezet igazi demokratikus emancipációhoz. Fraser (1992) kibővítette Lyotard kritikáját, hozzátéve, hogy Habermas nyilvánosság-fogalma pusztán a kiváltságos férfiak terepe volt kormányzói képességeik gyakorlására, mivel a nők és a nem birtokos osztályok eme képességek gyakorlásából ki voltak zárva. Fraser azt állította, hogy a mai Amerikában ellennyilvánosságok nyilvános szférái jönnek létre – válaszul bizonyos csoportoknak a domináns diskurzusból való kizárására. Így tehát összetett nyilvános szférák léteznek, amelyek nem egyforma hatalommal rendelkeznek, nem egyformán tiszták vagy kiváltságosak, s amelyek kollektív identitásoknak és érdekeknek adnak hangot. Olyan nyilvánosság vagy kormány azonban, amely mindezen különböző hangokra odafigyel, soha nem létezett (Fraser 1992). Schudson (1997) ezzel egyetértett, hozzátéve: nemigen van bizonyíték arra, hogy igazi ideális nyilvánosság valaha is létezett volna. Szerinte a nyilvános diskurzus nem a demokrácia lelke, hiszen ritkán egalitáriánus, viszont gyakran túl nagy és formátlan, és nem ad gyógyírt a demokrácia problémáira. Garnham (1992) ugyanakkor rámutatott, hogy Habermas nyilvánosság-elképzelése tragikus és sztoikus utat vázolt fel egy majdnem lehetetlen racionalitás felé. Szerinte Habermas felismerte az emberi civilizáció határait és az ideális nyilvános szféra elérhetetlenségét, de mégis törekszik felé.

Mások más szempontból kritizálnak. Vannak, akik úgy vélik, hogy bár a nyilvánosság határai mára már elég tágak ahhoz, hogy befogadják a nőket és minden egyes társadalmi osztályt, a jelenlegi társadalmi rendszerben a nyilvánosság már egyszerűen nem számít. Carey (1995) például úgy vélte, hogy a kapitalizmus magánosító erői olyan kommersz tömegkultúrát hoztak létre, amely felváltotta a társadalmi nyilvánosságot. Bár Carey elismerte, hogy ideális nyilvános szféra talán soha nem létezett, mégis a közélet felélesztése mellett érvelt. Szerinte ennek segítségével megőrizhetjük a független kulturális és társadalmi életet, és ellenállhatunk a kormányzat és a politika nyomásának. Putnam (1996) a polgári Amerika eltűnését hasonló módon vizsgálta, bár szerinte a nyilvánosság hanyatlása nem a tömegkultúrának, hanem egy ahhoz hasonló erőnek, a televíziónak tulajdonítható. Szerinte a televízió túl sok időnket köti le, és arra ösztönöz, hogy passzívan szemléljük az életet.

Mindezt nem a nyilvános szférát illető összes tudományos álláspont bemutatásának céljával említem, hanem azért hogy bemutassam a nyilvánossághoz fűződő főbb akadémikus elvárásokat. Ez segíthet megérteni, hogy az internet megfelelhet-e – és ha igen, hogyan – ezeknek az elvárásoknak. Elősegítheti-e a racionális diskurzust – létrehozva így a Habermas és mások által elképzelt ideális nyilvános szférát? Vajon – ahogy Fraser gondolta – az internet az online világban több együttesen létező nyilvánosságot jelent, s különféle csoportok kollektív hangját képviseli-e? Az internetes vitákat vajon az anarchia vagy a megegyezés uralja-e, és ezek a viták előmozdítják-e a demokráciát? Beszippantja-e az internet forradalmi potenciálját a kommersz tömegkultúra? Ezeken a kérdéseken alapul a virtuális szféra jelen vizsgálata.

A következő néhány fejezet, amely az internetet mint lehetséges nyilvános szférát vizsgálja, választ ad ezekre a kérdésekre. Egyes kutatók azt hangsúlyozzák, hogy az internet biztosította gyors és olcsó információ-hozzáférés állampolgári aktivizmusra sarkall. Mások az internetnek azon képességére összpontosítanak, amely összehozza az embereket és segíti őket a földrajzi és egyéb határok átlépésében. Az online viták végleg megszüntethetik, vagy éppen növelhetik a gazdasági különbségeket. Utópikus és antiutópikus víziók egyaránt megjelennek az internet mint nyilvános szféra a vizsgálatakor. A következő néhány részben három aspektusra összpontosítok: az internet információszállító képességére; arra a képességére, hogy összehozzon különböző hátterű embereket; továbbá a kapitalizmusban várható jövőjére. Ezeknek a kérdéseknek a vizsgálata segíthet eldönteni, hogy az internet újraélesztheti-e a talán sosem létezett ideális társadalmi nyilvánosságot, elősegíti-e több nyilvános szféra létrejöttét, vagy egyszerűen csak beolvad a kommersz kultúrába.

Információ-hozzáférés

A legtöbb vita arról szól, hogy milyen előnyöket élveznek azok, akik hozzáférnek az online információkhoz, és milyen hátrányban vannak azok, akik ezen információkból ki vannak zárva. Azoknak akik hozzájutnak a számítógéphez, az internet értékes eszköz a politikai participációhoz, ahogy az alább leírt kísérletből látni fogjuk. Ugyanakkor az internethez való hozzáférés nem jelent feltétlenül nagyobb politikai aktivitást vagy felvilágosult politikai diskurzust. A politikai viták virtuális térbe költöztetése kizárja azokat, akik nem jutnak hozzá ehhez a térhez. Ráadásul az összekapcsoltság nem biztosít reprezentatívabb, erősebb társadalmi nyilvánosságot.

Ennek ellenére az internet számos lehetőséget kínál a politikai kifejezésre, és számtalan módon teszi lehetővé a politika befolyásolását és a politikai aktivitást (Bowen 1996). Az internetezők megtalálhatják, hogyan szavaztak képviselőik a különféle ügyekben, felkutathatnak kongresszusi és legfelsőbb bírósági döntéseket, érdekcsoportokhoz csatlakozhatnak, harcolhatnak fogyasztói jogaikért, és igénybe vehetnek ingyenes kormányzati szolgáltatásokat (Bowen 1996). 1996-ban zajlott le Hollandia egyik első online politikai vitája Marcel Bullinga Decision Maker (Döntéshozó) elnevezésű számítógépes programjának segítségével. Ebben az egy hónapig tartó kísérletben az állampolgárok mellett szervezetek, akciócsoportok képviselői és politikusok is részt vettek. A kísérlet során kiderült, hogy a vitát néhány kiválasztott egyén dominálta; ráadásul jóval több válasz érkezett, amikor a résztvevők között politikai befolyással rendelkezők is voltak (Jankowski & Van Selm 2000). Bebizonyosodott, hogy a politikai vita könnyedén átültethető az internetre, ám egyáltalán nem biztos, hogy ettől a vita demokratikusabb lesz, illetve befolyásolja a politikai folyamatokat. Jankowski és Van Selm (2000) fenntartását fejezte ki az online vitával kapcsolatban, mert azt – hasonlóan a való életben zajló vitákhoz – egy szűk elit dominálta, s ezek a viták nem tudták befolyásolni a politikai döntéseket. Az internetet, annak ellenére, hogy a politikai viták újabb helyszínét jelenti, ugyanúgy sújtják politikai rendszerünk problémái, mint az offline világot. Az internet nyilvános teret jelent, nem pedig nyilvános szférát.

A közelmúlt amerikai választásai során az internet okos használatával a politikusok jobban tudták motiválni híveiket, növelhették támogatottságukat és elértek korábban megközelíthetetlen csoportokat is. Többek között Jesse Ventura és John McCain húzott hasznot az internet használatából, miközben számos politikai ellenfelüket e médium még mindig zavarba hozza. A szavazók viszont ezeken az internetes oldalakon közvetlenül vissza tudtak jelezni a politikusoknak. Természetesen semmi nem biztosítja, hogy ez a közvetlen visszajelzés valaha is átalakítja a politikát. A politikai folyamatok túl összetettek ahhoz, hogy ezek a várakozások indokoltak legyenek. Mindazonáltal az internet a kommunikáció újabb csatornáit nyitja meg, bármennyire is vitatható a végeredmény. Ezek az újabb csatornák megkönnyítik a politikai információkhoz való hozzájutást, ami a lelkes újítókat arra ösztönzi, hogy „billentyűzet-demokráciáról” (Grossman 1995), vagy „a kollektív tudatalatti bedrótozásáról” (Barlow 1995) beszéljenek.

Összefoglalva: azt látjuk, hogy az internetet mint nyilvános szférát éltető retorika arra koncentrál, hogy ez a médium teret ad az önkifejezésre, lehetővé teszi, hogy kevéssé ismert személyek vagy csoportok közvetlenül elérjék az állampolgárokat és ezzel átalakítsák a közügyeket (Grossman 1995; Rash 1997), továbbá összeköti a kormányt az állampolgárokkal (Arterton 1987). Az interaktivitás elősegíti az „elektronikus népszavazást”, lehetővé téve az azonnali közvélemény-kutatást, az azonnali választást és az otthonról történő szavazást (Abramson et al. 1988). A politikai információ megszerzése és terjesztése az interneten gyors, könnyű, olcsó és kényelmes. Az interneten megtalálható információ gyakran megkerüli a közvetítőket, így a különféle érdekek nem is változtatnak rajta (Abramson et al. 1988).

Bár a fentiek kétségkívül az online kommunikáció előnyére szolgálnak, nem garantálják a tisztességes, reprezentatív és egalitárius nyilvános szférát. Ahogy arra több kritikus is rámutatott, az online technológiákhoz és információhoz való hozzáférésnek egyenlőnek és egyetemesnek kellene lennie. A hozzáférést elérhető áron kell biztosítani. Ha hiányzik az online kommunikáció iránti elkötelezettség, akkor az internet mint nyilvános szféra csak a nyitottság illúziójával szolgálhat (Pavlik 1994; Williams 1994; Williams & Pavlik 1994). Mivel az online technológiákat csak a népesség kis töredéke éri el és használja, az elektronikus nyilvános szféra exkluzív, elitista és messze nem ideális – nem is különbözik annyira a 17. és a 18. századi polgári nyilvánosságtól.

Ezt az eredményt hozta az az online politikai közösségekről szóló kutatás is, amelyet Hill és Hughes végzett (1998). A politikai Usenet- és AOL-csoportokat ⁴ vizsgálva úgy találták, hogy bár az internethasználók nagy többsége liberális, az online politikai diskurzust mégis a törpe kisebbségben lévő konzervatívok uralják. Ez arra utal, hogy a virtuális szféra a hagyományos politikai térhez hasonlóan van felosztva. Így tehát az internet nem alakítja át radikálisan a politikai gondolkodást és a politikai struktúrákat, inkább csak újabb csatornát ad a gondolatok kifejezésére. Mindazonáltal Hill és Hughes arra a bíztató tényre is rámutatott, hogy az emberek legalább beszélnek a politikáról és virtuálisan tiltakoznak is a demokratikus kormányok politikája ellen.

Annak ellenére, hogy minden online résztvevőnek ugyanolyan hozzáférése van az információhoz és ugyanakkora lehetősége van véleményének kinyilvánítására, a diskurzust a kiválasztott kevesek dominálják. Ráadásul nem minden elérhető információ demokratikus: a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportok gyakran készítenek ügyes, ám legkevésbé sem demokratikus honlapokat. Ám ezt a megjegyzést nem szabad félreérteni. A demokratikus alapelvek biztosítják a véleménynyilvánítás szabadságát. Azok a website-ok, amelyek nyíltan faji vagy nemzetiségi alapú diszkriminációt hirdetnek, a véleményszabadság demokratikus jogával élnek. Ugyanakkor biztosan nem segítik elő az egyenlőség demokratikus ideálját.

Egyes kutatók további kérdéseket is felvetnek. Még ha az online információ mindenki számára elérhető is lenne, vajon mennyire egyszerű hozzájutni és használni a hatalmas információtömeget (Jones 1997)? Az információ felkutatása, átnézése és rendszerezése képességeket és időt kíván, amelyekkel sokan nem rendelkeznek. Az információhoz való hozzáférés nem tesz bennünket automatikusan tájékozottabbá vagy aktívabb polgárrá. Valójában, érvelt Hart, néhány médium, például a televízió, „túltelíti politikai információval a nézőket, és ez az információáradat a nézőkben az aktivitás érzetét kelti, s nem ösztönzi őket arra, hogy valóban részt vegyenek közösségi tevékenységekben” (Hart 1994: 109). Emellett Melucci úgy vélte, hogy míg az információ létrehozása és felhasználása létfontosságú a személyes és a társas identitás létrehozásához, új társadalmi mozgalmak csak annyiban keletkeznek, amennyiben a résztvevők harcolnak az irányításért. Szerinte „az üzenetek e szakadatlan özöne csak akkor nyer értelmet, ha létezik egy olyan kód, amely rendet teremt az áradatban, és lehetővé teszi, hogy az üzenetek értelmét kiolvashassuk” (Melucci 1994: 102). Végül pedig meg kell említeni, hogy néhányan azt állítják: a megnövekedett online részvétel egyfelől kiszélesíti és demokratizálja a virtuális szférát, másfelől viszont bevettebb és kevésbé innovatív diskurzust kialakítva a szféra egyedi tartalmának felhígulásához is vezethet (például Hill & Hughes 1998). Ennek ellenére ez a diskurzus nem kevésbé értékes.

Összegzésképpen megállapítható: az információhoz való hozzáférés nem egyetemes és nem mindenki számára egyenlő. Azok, akik hozzájutnak az online információhoz, több olyan eszközzel is rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik, hogy aktívabb állampolgárok legyenek és részt vegyenek a társadalmi nyilvánosságban. Sikertörténetek ennek ellenére léteznek. Ilyen például a Santa Monica-i Public Electronic Network (Nyilvános Elektronikus Hálózat). Ez egyfajta elektronikus agóraként indult, támogatta a lakók közötti párbeszédet, s számtalan hajléktalannak segített munkát és hajlékot találni (Schmitz 1997). Az olyan csoportok, mint például az Electronic Frontier Foundation, a Center for a New Democracy, a Civic Networking, a Democracy Internet, a Democracy Resource Centre, az Interacta és a Voter’s Telecommunication Watch a kisszámú sikeres online politikai kezdeményezések közé tartoznak.

A sikerek ellenére látni kell, hogy az online technológiák csupán kényelmesebbé teszik a politikai szférában való részvételt, de nem garantálják azt. Az online politikai vitákban csak azok vehetnek részt, akik hozzájutnak a számítógéphez és az internethez. Azok pedig, akik használják az internetet, nem feltétlenül politizálnak; az online vitákat néhányan uralják. Míg az Internet magában hordozza a társadalmi nyilvánosság kitágításának lehetőségét, legalábbis az elérhető információkat illetően, nem mindenki képes vagy hajlandó elfogadni e kihívást. Az információhoz való hozzáférés az állampolgárokat nem teszi szükségszerűen tájékozottabbá, és ezek az állampolgárok nem feltétlenül mutatnak nagyobb politikai aktivitást. Bár az információhoz való hozzáférés hasznos eszköz, az internet demokratizáló hatása egyéb tényezőkön múlik. Ezeket a következő részben vizsgálom meg.

Globalizáció vagy fragmentáció?

Annak, hogy az internetnek – mint nyilvános szférának – a jövőjére sokan lelkesedéssel gondolnak, további oka az, hogy a világháló képes összekapcsolni különböző hátterű embereket, és politikai vitafórumként szolgálhat számukra. Míg sokan dicsérik az online vitákat racionalitásukért és változatosságukért, mások szkeptikusak a tekintetben, hogy az egyes csoportok valóban kijönnek-e egymással. Ezek az új technológiák azt ígérik, hogy különféle embereket hoznak össze, ugyanakkor azt a veszélyt is magukban hordozzák, hogy különböző irányokba terelik őket. Ráadásul a politikai vitákban való nagyobb – akár online, akár offline – részvétel nem feltétlenül biztosít stabilabb és erősebb demokráciát.

Az internetről alkotott utópikus elképzelések szerint a számítógépes politikai kommunikáció elő fogja mozdítani az alulról szerveződő demokráciát, és közelhozza az embereket egymáshoz szerte a világból. A földrajzi határok legyőzhetők lesznek, és virágozhatnak a „diaszporikus utópiák” (Pavlik 1994). Az online névtelenség segíthet abban, hogy az emberek legyőzzék identitásuk határait és szabadabban, nyitottabban kommunikáljanak – ezáltal felvilágosultabb eszmecseréket hozva létre. Például a soc.culture.india nevű indiai newsgroup azon online csoportosulások egyike, ahol olyan tagok folytatnak politikai diskurzust, akik a való életben és valóságos időben talán soha sem találkoznának. A csoport tagjai hosszú éveken át élénk politikai vitákat folytattak India jövőjéről (Mitra 1997a, 1997b).

A virtuális tér megléte azonban nem garantál demokratikus és racionális diskurzust. Heves személyeskedő viták (flaming) és az ésszerű határokon túlmenő konfliktusok jelennek meg mind a Public Education Network (PEN, Közoktatási Hálózat), mind a soc.culture.india vitáiban, gyakran eltántorítva az esetleges új résztvevőket (Mitra 1997a, 1997b; Schmitz 1997). Hill és Hughes (1998) hangsúlyozta, hogy a globális kommunikációt lehetővé tevő technológia nem biztosít nagyobb megértést a különböző hátterű emberek között. Ennek alátámasztására számtalan kommunikációs félreértést hoztak példának. Ugyanakkor úgy találták, hogy amint az eszmecsere tárgya politikai téma volt, a vita hevessége többnyire csökkent. Az online kommunikáció gyakran inkább az indulatok elszbadulásáról és – Abramson et al. (1988) szavaival élve – „elhamarkodott vélemények” kifejezéséről szól, mintsem racionális és koncentrált vitáról. A politikai disputában való nagyobb részvétel nem jelent automatikusan demokratikus ideálokat hirdető vitát.

Ha a kommunikációs félreértésektől el is tekintünk, mi a helyzet a kommunikációval? Milyen hatást érnek el online szavaink? Jones véleménye szerint az internet talán lehetővé teszi, hogy „hangosabban kiabáljunk, ám hogy mások meghallanak-e, azon a néhány esetleges válaszolón és az alkalmi hallgatózón kívül, az erősen kétséges. Az pedig, hogy a szavaink megváltoztatnak-e bármit is, még ennél is bizonytalanabb” (Jones 1997: 30). A névtelenség és a szemtől szemben való interakció hiánya, amely megnöveli a kifejezés szabadságát az online kommunikációban, megakadályozza, hogy megállapítsuk szavaink hatását és társadalmi értékét. Lehet, hogy a politikai vélemények online kifejtése a befolyásosság érzetét kelti, ám a szavak hatalma és az a képességük, hogy változást idézzenek elő, a mai politikai spektrumon igencsak korlátozott. Egy olyan politikai rendszerben, ahol a nyilvánosság szerepe korlátozott, az online vélemények hatékonysága igencsak kétséges. Ha e gondolatmenetet továbbvisszük, azt látjuk, hogy az online politikai véleménynyilvánítás a befolyásosság hamis érzetét keltheti az emberekben. Véleményüknek azonban valójában nincs ekkora hatása. Amikor a résztvevők azzal az elégedett érzéssel hagyják el a politikai fórumot, hogy egy olajozottan működő demokráciában élnek – vajon ez az érzés a valóságot tükrözi vagy inkább a valódi állampolgári részvételt helyettesíti? Ugyanakkor az egyének a politikai vitán keresztül ismerhetik fel demokráciánk problémáit, s dönthetnek úgy, hogy tesznek valamit ellenük. Több tanulmányra és az online politikai viták alaposabb megfigyelésére van szükség, hogy tisztán láthassuk az internetes politikai vitáknak az egyéni pszichére és a demokratikus államra gyakorolt hatását.

Szintén rendkívül fontos az a kérdés, hogy a kölcsönös összekapcsoltság (interconnectedness) milyen hatással van a vitára. A virtuális vélemények által elért emberek száma növekedhet, de csökkenhet is, hiszen az internet egyre fragmentáltabb lesz. Azok az internethasználók, akik különféle témákkal akarnak foglalkozni, csatlakozhatnak az adott témára specializálódott csoportokhoz. Így specializált, egy bizonyos témával foglalkozó viták alakulnak ki olyan emberek között, akikben van valami közös. Ahogy a virtuális tömeg egyre kisebb és kisebb vitacsoportokra válik szét, úgy tűnik el a sok embert összekötő ideális nyilvánosság. Ugyanakkor viszont a külön csoportok létrehozása számtalan online nyilvánosság kifejlődéséhez vezet, amelyek mindegyike, ahogy arra Fraser (1992) rámutatott, tagjainak kollektív ideológiáját tükrözi. Hiszen Habermas is kávéháznyi csoportok vitáit képzelte el.

De a fragmentálódás nem kizárólag a kis alcsoportok elszaporodásában mutatkozik meg. Az online kapott információk jelentős része szintén fragmentált töredékinformáció: a kérdésnek csak az egyik oldalát mutatja meg, vagy éppen véletlenszerűen összeállított véleményekből vagy állítólagos tényekből tevődik össze. Schement és Curtis úgy magyarázta, hogy „amikor a médiakörnyezeten átszűrődött üzenetek kapcsolat nélkül érkeznek vagy mint organikus integritást nélkülöző darabkák jönnek, akkor a médiakörnyezet fragmentálódást mutat. A fragmentálódás hatással van a környezetre, amelyben értékeinket kialakítjuk és amelyben létrehozzuk a valóságot” (Schement & Curtis 1997: 120). A fragmentálódás megfigyelhető a newsgroupok gyakran összefüggéstelen vitáiban és a chatroomok még ennél is csapongóbb csevegő stílusában. Amikor az emberek találomra kiválasztott témákról véletlenszerű sorrendben beszélgetnek anélkül, hogy egy-egy téma társadalmi fontosságáról közös álláspontjuk lenne, a párbeszéd töredezettebbé válik és csökken a hatása. Az a képesség, hogy bármilyen politikai témát bármikor meg lehet vitatni, hogy a vitákba kedvünk szerint lehet be- és onnan kiszállni, felszabadító élmény, ám nem biztosítja a közös kiindulópontot a politikai vitához. Végső esetben fennáll a veszély, hogy ezek a technológiák túlhangsúlyozzák a különbségeinket és kisebbnek mutatják, sőt talán le is szűkítik a hasonlóságokat.

Ráadásul néhányan úgy tartják, hogy a szövegek testetlen cseréje nem helyettesíti a szemtől szembeni kommunikációt, s nem is kellene a kettőt összehasonlítani. Poster (1995) például úgy vélte, hogy a nyilvánosságra emlékeztető racionális érvelés az interneten ritkaság, a konszenzus elérése pedig egyenesen lehetetlen, mégpedig azért, mert az interneten az identitás egészen másképp határozódik meg, mint a való életben. Mivel az online identitások változékonyak és mozgékonyak, a kompromisszumra késztető feltételek hiányoznak a virtuális diskurzusból. Az internet a véleményeltérést segíti elő, s kiküszöböli a státusjegyeket. Poster arra a következtetésre jutott, hogy az internet decentralizálja a kommunikációt, ám végül növeli a demokráciát. Ez hasonlít Lyotard gondolatához, miszerint a véleménykülönbség és a kommunikációs anarchia erősíti a társadalmi mozgalmakat és a demokráciát. Ez az érvelés igen vonzó, ám egy olyan társadalmi rendszerben, amelyben a társadalmi nyilvánosságnak alig van hatalma, nem számít, hogy több vagy kevesebb eltérő vélemény létezik.

Vagyis lehet, hogy az internet erősíti a társadalmi nyilvánosságot, ám oly módon, amely nem hasonlítható a nyilvános diskurzusról szerzett korábbi tapasztalatainkhoz. Talán az internet nem az új nyilvános szféra lesz, hanem valami radikálisan más. Ez a valami erősíteni fogja a demokráciát és a dialógust, de nem úgy, ahogy azt várjuk, vagy ahogy korábban tapasztaltuk. Például internet-aktivisták és hackercsoportok az aktivizmus egy internethez igazított formáját gyakorolják, amikor feltörik és lezárják bizonyos nagy cégek honlapjait, vagy amikor „megbombázzák” őket, hogy más felhasználók ne juthassanak be az oldalra. Ez az aktivizmus új formája; hatásosabb, mint a cégek székháza előtti tüntetés és egyértelműen ártalmatlanabb, mint a valóságban bombát robbantani valahol. Érvelhetünk úgy, hogy a virtuális szféra nagyon ígéretes politikai médium, főképp a politikai folyamatok átstrukturálását és a politikai rituálék újraélesztését, megfiatalítását illetően. Emellett az internet és a hozzá kapcsolódó technológiák politikai vitára ösztönöznek és fórumként szolgálnak az eszmecseréhez. A nagyobb participáció azonban a politikai vitákban nem a demokrácia egyetlen meghatározó eleme. Mielőtt eldönthetnénk, hogy az online diskurzus erősíti-e a demokráciát, a politikai viták tartalma, különfélesége és hatása is vizsgálatra szorul.

Elüzletiesedés

Bár óriási az internet nyilvános médiumként való innovatív felhasználási módjai körül a felhajtás, nem szabad elfelejteni, hogy az internetet a kapitalizmusban hozták létre, ennek a társadalmi és politikai világnak a szerves része (Jones 1997). Ezért az internet is érzékeny azokra az erőkre, amelyek Carey (1995) szerint a nyilvános szférát eredetileg átalakították. Ugyanezek az erők határozták meg a rádió és a televízió jellegét – amelyeket eredetileg szintén innovatív kommunikációs formáknak tartottak. Douglas (1987) részletesen bemutatta, hogy a rádiós közvetítés hogyan forradalmasította az emberek kommunikációról való gondolkodását. Douglas azt is dokumentálta, hogy a rádió milyen reményeket keltett a nyilvános kommunikáció kiszélesítéséről és a demokrácia javításáról. A televíziós kommunikáció demokratikus lehetőségeit hasonló lelkesedés fogadta (Abramson et al. 1988). Mára mindkét médium átalakult, s többnyire kommersz, közhelyes programokat sugároz. A reklámbevételnek nagyobb hatása van a műsorszerkezetre, mint a demokratikus ideáloknak. A tulajdonosok koncentrálódásáról és a műsorok standardizálásáról sokan és sokat írtak (például Bagdikian 1983; Ettem & Whitney 1994). A médiatartalmakkal szemben egyre inkább megmutatkozó általános cinizmus aláássa a tömegmédiumok demokratizáló potenciáltját.

A vállalatok többsége az internetre mint egy újabb vállalkozásra tekint, s noha a hozzáférés elterjedtsége és olcsósága jelent némi akadályt a profitszerzésben, ez az akadály nem legyőzhetetlen. Reklámbevételt jelentő internetes hirdetések (bannerek), portálok és egyéb hasonló technológiák járulnak hozzá a webhelyek növekedéséhez. Barrett bemutatta, hogy a különböző kommunikációs technológiák hogyan gyűrték le az egyik akadályt a másik után a profithoz vezető úton. Szerinte az elektronikus piac célpontja az idő, amelynek csökkenése sokkal átláthatóbb piacot fog létrehozni, ahol a hagyományos pénznem „szabadon lebegő absztrakcióvá” válik (Barret 1996).

Még ha ez igaz is, akkor sem biztos, hogy a hirdetések rosszat jelentenek az internet számára, mivel segítségükkel kisebb csoportok is megszerezhetik véleményük terjesztéséhez és a nyilvános vita kiszélesítéséhez szükséges forrásokat. Ehhez néhányan még azt is hozzáteszik, hogy „az internet felépítése nehezíti majd meg, hogy a monopóliumok a tömegmédiához hasonlóan ellenőrizzék az internet tartalmát” (Newhagent idézi McChesney 1995). McChesney úgy vélte, hogy az internet kulturális és politikai reneszánszot hoz létre, még akkor is, ha a nagyvállalatok elfoglalják egy részét, hogy beindíthassák saját kíbervállalkozásaikat. Szerinte a kíbertér „a hobbi-rádió (ham radio) túltelített, információval zsúfolt, pszichedelikus változatává válhat”.

McChesney elismerte, hogy a kapitalizmus a kommersz kultúrát serkenti, és hogy „a társadalmi élet minden szegletét elüzletiesíti, megnehezítve ezzel a nem piaci politikai és kulturális szervezetek fejlődését vagy túlélését” (McChesney 1995: 10). Fenntartotta, hogy számtalan akadálya van annak, hogy az internet megújítsa a demokráciát – ilyen például az egyetemes hozzáférés és a számítógépes írástudás problémája. A népesség nagy részének a számítógép elérhetetlenül drága. Ehhez még hozzátenném, hogy a világ számtalan országának még az is gondot okoz, hogy az iparosodás által hozott technológiai fejlődéssel lépést tartson; számukra az internet csak távoli lehetőség. Amikor a Föld népességének alig több mint hat százaléka (Global Reach 2001) rendelkezik internet-hozzáféréssel, az internet demokratizáló lehetőségéről beszélni enyhén szólva is elsietett. ⁵ Jelenleg az internetes politikai vita azoknak a kiváltsága, akik hozzáférnek a számítógéphez és az internethez. Azok viszont, akik a legtöbbet nyerhetnének az új technológia demokratizáló hatásából, nem rendelkeznek hozzáféréssel.

Még ennél is problematikusabb azonban az az elképzelés, hogy technológiai eszközök egyoldalúan meg tudják változtatni a politikai szféra természetét. Jelenlegi politikai rendszerünk valóban szenved az alacsony állampolgári részvételtől, s az internet ezen a helyzeten valóban javított, ám csak egy bizonyos mértékig. Ennél fontosabb azonban, hogy a politikai rendszer hatalmát a különböző érdekek befolyása és a kapitalista mentalitás hatása is csökkenti. McChesney szerint „az internetes vitafórumok és maga az információs szupersztráda nem rendelkezik elég hatalommal ahhoz, hogy létrehozzon egy olyan politikai kultúrát, amilyen a társadalomban nem létezik […] A globális kapitalizmus uralkodó mintáit nézve sokkal valószínűbb, hogy az internet és az új technológiák igazodni fognak a létező politikai kultúrához, ahelyett, hogy újat teremtenének” (McChesney 1995: 13).

A kapitalista termelés elüzletiesítheti az új technológiákat, olyan kommersz médiummá alakítva őket, amelynek kevés köze van a társadalmi jólét elősegítéséhez. De ha ez nem is következik be, az új technológiák vajon képesek-e mérsékelni egyes érdekcsoportok politikai hatását? Az internet és a hozzá kapcsolódó technológiák biztosan segítenek a bevettől eltérő nézeteket vallók összehozásában, motiválásában és az ilyen csoportok megszervezésében. Azonban az, hogy a nem bevett nézetek kifejezése elég erős-e valamilyen változás eléréséhez, az embereken múlik, és sokkal összetettebb kérdés. Az új technológiák új eszközöket kínálnak, de önmagukban nem tudják átalakítani a több évszázada működő politikai és gazdasági szerkezetet.

Úgy tűnik, hogy az információ-hozzáférés, az internet fragmentáltsága és az elüzletiesedés ugyanarra a fő kérdésre vezet vissza: hogyan lehet online újrateremteni valamit, ami offline sosem létezett? Ez nem lehetetlen vállalkozás, de nem is megy azonnal. Sajnos a hírmédiába vetett vakhit nem elég az erősebb és tisztességesebb nyilvánosság megteremtéséhez. Adam Smith klasszikus mondását újrafogalmazva azt mondhatjuk, hogy az információ láthatatlan keze nem annyira hatalmas, ahogy azt sok technoutópista hiszi. De az internet hasznos lehet. Miután áttekintettük az internetnek mint nyilvános szférának a lehetőségét növelő és korlátozó tényezőket, a következőkben ezt a témát vizsgálom meg közelebbről, s megnézem a virtuális szféra természetét.

A virtuális szféra

A kíbertér egyszerre nyilvános és magántér. Ezért tetszik azoknak, akik magán- és nyilvános életüket újra ki akarják találni. A kíbertér új terepet szolgáltat arra, hogy az egyéni és a kollektív identitás, illetve az egyén és a közösség közötti feszültséget kiéljük. Bellah et al. (1985) szerint az egyén a felelősségteljes cselekvés előnyeinek érdekében legyőzheti individualista és önző hajlamait egy erkölcsös, transzcendens társadalmi rendben. Vajon meg lehet ezt tenni a kíbertérben is?

Egyesek szerint nem. A kíbertér kitágítja kommunikációs csatornáinkat, de nem változtatja meg radikálisan a kommunikáció természetét. Erre számtalan bizonyítékot adnak a politikai newsgroupok, amelyeket gyakran uralnak a hagyományos politikai érvekhez és konfliktusokhoz nagyon hasonló viták. Hill és Hughes arra a következtetésre jutott, hogy „az emberek úgy fogják alakítani az internetet, hogy az megfeleljen a hagyományos politikának. Az internet maga sosem fog úgy működni, mint egy történelmi villanykapcsoló, ami a politikai részvétel és az alulról építkező demokrácia egészen új korát kapcsolja be” (Hill & Hughes 1988: 108). McChesney ezzel egyetértve úgy vélte, hogy az új technológiák hozzáidomulnak a jelenlegi politikai kultúrához, ahelyett hogy újat alakítanának ki, s úgy látta, hogy az internet politikai célú használata csak arra jó, hogy „a legjobbat hozza ki egy rossz helyzetből” (Hill & Hughes 1995: 15). Egészében véve az utópiák és az antiutópiák közötti egyensúly fedheti fel az internetnek mint a nyilvánosság részének a valódi természetét.

Fernback szerint valódi identitást és demokráciát a kíbertérben „nem a virtuális közösségek tartalmában, hanem inkább a társadalmi kapcsolatok szerkezetében találhatunk” (Fernback 1997: 42). Így tehát azt lehet mondani, hogy a való élet társadalmi kapcsolatainak jelenlegi állapota a virtuális térben épp olyan mértékben gátolja a nyilvános szféra kialakítását, mint a valóságos térben. Ez haladó megközelítés, mert figyelembe veszi az új technológiák esetleges felszabadító hatását, ám mégsem determinista. A létező társadalmi struktúrák késztetik arra az embereket, hogy az új technológiák újragondolásával teret teremtsenek a magán- és a nyilvános beszédnek. Az internetben valóban megvan a lehetőség, hogy segítségével önmagunkat, a politikai rendszert és a bennünket körülvevő világot másképp fogalmazzuk meg, ám ez csak a nyilvánosság demokratikus ideáljához szigorúan ragaszkodva valósulhat meg. Ennek az az oka, hogy a kíbertérben túllépünk a fizikai téren és a testi korlátokon. Ez pedig alapvetően befolyásolja, hogyan viselkedünk az online világban – egyszerűen másképp, mint ahogy az offline világban.

A virtuális szféra a nyilvánosság hagyományára épül, ám attól radikálisan különbözik. A virtuális szférát a számítógép-tulajdonos polgárok uralják, pontosan úgy, ahogy a Habermas által leírt nyilvánosságot a vagyonos polgárok dominálták. Ebben a virtuális szférában számtalan érdekcsoport nyilvánossága létezik együtt, s ezek mind az adott csoport fősodortól eltérő kollektív identitását fitogtatják. Ez tükrözi a való élet társadalmi dinamikáját, ahogy azt Fraser (1992) megjegyezte. A valódi virtuális szférának ez a képe számtalan ellennyilvánosságot tartalmaz, amelyet a politikai diskurzus fősodra kizárt. Ezek a virtuális kommunikációt használják fel annak a rendszernek az átalakítására, amely kizárta őket.

Nem tudjuk, hogy ez a struktúra hoz-e politikai változást. Breslow szerint az internet elősegíti a társas lét érzetének kialakulását, de azt még nem tudni, hogy ez szolidaritássá alakul-e. A múlt század folyamán a politikai és a társadalmi változásokat társadalmi és fizikai szolidaritás váltotta ki, és az internetre jellemző névtelenség, a térbeliség és sűrűség hiánya valójában a szolidaritásra káros lehet. Breslow zárógondolata a következő volt: „Honnan tudhatnám, ki van a vonal túlsó végén? És mikor a gépek nem működnek, vajon az emberek le fogják-e vetni elektronikus álruháikat, és kiállnak-e a véleményük mellett?” (Breslow 1997: 255). A biztos elkötelezettség hiánya csökkenti az internetnek mint a társadalmi nyilvánosság terének a valódi potenciálját.

Melucci (1996) megközelítése értelmesebbnek tűnik egy olyan korban, ahol az egyének gépeket használnak, hogy tiltakozzanak olyan dolgok ellen, amelyek ellen például 1968 májusában az utcán demonstráltak. Fő gondolata, hogy a társadalmi mozgalmaknak többé már nincs szükségük olyan közös cselekvésre, amely egy társadalmi csoport érdekét tükrözné. Melucci szerint az elmúlt 30 évben az összetett társadalmakban megjelenő konfliktusok kulturális kihívásokat emeltek a domináns nyelvbe, ahelyett hogy politikai akcióval fejezték volna ki magukat. Bár Melucci utalt arra, hogy ezek a nyelvi elmozdulások hatástalanok, a lényeg az, hogy a közös cselekvés egyértelműen már nem mérhető, ám még mindig jelen van a kulturális kódok kreatív kinyilvánításában. Az, amit Melucci „identitáspolitikának” nevezett, teret enged a kíbertér mind magán-, mind nyilvános használatának. A virtuális szféra lehetővé teszi az ilyen mozgalmak demokratikus kifejezést támogató kibontakozását és fejlődését azáltal, hogy nem szükségszerűen a hagyományos politikai témákra összpontosít, hanem a kulturális alapot mozdítja el.

Más szavakkal tehát úgy néz ki, hogy az internetnek és a hozzá kapcsolódó technológiáknak sikerült új nyilvános teret létrehozniuk a politikai viták számára. Ez a nyilvános tér előmozdítja, de nem biztosítja a kulturálisan kiürült nyilvános szféra újjászületését. Az információhoz való gyors, olcsó és kényelmes hozzáférés nem feltétlenül tesz minden állampolgárt tájékozottabbá és nem ösztönöz mindenkit a politikai eszmecserében való aktívabb részvételre. A politikai vitákban való nagyobb arányú részvétel segíti, de nem biztosítja az egészségesebb demokráciát. Az új technológiák elősegítik a politikai diskurzusban való nagyobb, de nem feltétlenül szélesebb körű részvételt, hiszen még mindig csak a népesség egy kis csoportja éri el őket. Ráadásul változatos és heterogén kulturális hátterünk megnehezíti az egységes nyilvánosság újrateremtését, online és offline egyaránt. Végül pedig az alacsony állampolgári részvétel csak egy azon problémák közül, amelyekkel a jelenlegi politikai rendszernek szembe kell néznie. A különféle érdekcsoportok és a kapitalista termelés szintén veszélyezteti az egyenlőség demokratikus ideálját. Ezenfelül az internethez kötődő források gyors elüzletiesedése a médium függetlenségét és demokratizáló potenciálját fenyegeti.

Mindazonáltal a legéletszerűbben akkor jellemezzük a virtuális szférát, ha úgy gondolunk rá, mint számtalan kulturálisan fragmentált kíberszférára, amelyek egy közös virtuális nyilvános teret foglalnak el. Netpolgárok közös érdeklődésből összeállt csoportjai megvitatnak kulturális célokat, s talán el is próbálják érni őket. Az online politikai viták nagy része nem különbözik és nem is fog különbözni a hétköznapi vagy a formális, szemtől szembeni kommunikációtól. A politikusok, újságírók és a közönség közötti egyre nagyobb szakadékokat nem lehet áthidalni, hacsak mindkét fél nem ezt akarja. Ám olyan emberek, akik offline nem tudnának politikai ügyeket megvitatni, online ezt megtehetik, s ez nem jelentéktelen dolog. Az új technológia lényege abban ragadható meg, hogy különböző kulturális hátterű és nemzetiségű emberek percek alatt politikai vitát kezdhetnek egymással, s gyakran kulturálisan eltérő nézőpontjukkal tágítják egymás látókörét. A virtuális szféra legfőbb értéke az, hogy magában foglalja a lehetséges jövő reményét, elméletét és álmait. Castells jegyezte meg, hogy „szükségünk van utópiákra – azzal a feltétellel, hogy nem próbáljuk meg gyakorlati receptté alakítani őket” (interjú Ogilvyvel 1998: 188). A virtuális szféra tükrözi az új társadalmi mozgalmak dinamikáját, amelyek már nem hagyományosan politikai, hanem kulturális területen küzdenek. A virtuális szféra még nem valóság, hanem vízió. Vízióként inspiráló hatása van, ám még nem sikerült átalakítania a politikai és társadalmi szerkezetet.

Ez nem jelenti azt, hogy a kommunikációkutatóknak még nem kell foglalkozniuk az internethez kötődő technológiákban rejlő politikai lehetőséggel. Online politikai tapasztalatok azt mutatják, hogy az internet nyilvános teret jelent, ám még nem alkot nyilvános szférát. Ettől azonban még hasznos eszköz lehet a politikai képviselők számára közvetlen visszajelzéshez. Technikai képességei lehetővé teszik a szavazók és a képviselők közötti vitát, és a relatív névtelenség arra ösztönzi a résztvevőket, hogy nyíltabban és őszintébben fejtsék ki nézeteiket. Sajnos mivel az online vitákat gyakran néhányan uralják, a vitáknak a politikai döntésekre gyakorolt hatása csekély mértékű, ha egyáltalán van ilyen. A kommunikációkutatóknak továbbra is vizsgálniuk kellene az online politikai vitákat, s módszereket kellene kidolgozniuk arra, hogy a kevésbé „hangos” felhasználók válaszainak hatását is mérni tudják. Ez segíthet abban, hogy ezek a viták reprezentatívabban mutassák a közvéleményt. Fel lehetne térképezni az érvelési mintákat, hogy többet tudjunk az online deliberáció természetéről. Politikusokkal folytatott élő chates vagy newsgroupos viták azt is megmutatnák, hogy vajon változik-e – és ha igen, hogyan – az online viták jellege, ha politikai hatalommal rendelkezők is vannak a résztvevők között.

Az eddigi kutatások főleg azt vizsgálták, hogy az online viták milyen személyes haszonnal járhatnak a résztvevők számára. A hatás kérdését a kutatásoknak határozottabban kellene kezelniük. Meg kellene próbálni eldönteni, hogy az online politikai deliberáció az egyének, társadalmi csoportok és a társadalom egészére nézve milyen következménnyel jár. Esettanulmányokat lehetne készíteni azokról az alkalmakról, amikor az internetet támogatás mobilizálására használták fel, hogy megértsük, hogyan nyernek politikai súlyt az online viták. Kommunikációkutatók szervezhetnének, ellenőrizhetnének és megfigyelhetnének online kísérleti vitákat politikusok és internetezők között, kezdve helyi önkormányzati szinten. ⁶ Az online vélemények hatásosságát a résztvevők meginterjúvolásával vagy egyéb vizsgálatával kellene mérni.

Végezetül: az internet a politikában esélytelenek számára hasznos eszköznek bizonyult, és ennek így kellene maradnia. Például a 2000-es amerikai elnökválasztás során a független jelölt, Ralph Nader honlapja segítségével támogatóinak nagy hálózatát volt képes összehozni és mobilizálni. A korlátozott anyagi lehetőségekkel rendelkező és a média fősodrában kevés helyet kapó független jelölteknek az internet olcsó, kényelmes és gyors eszközt jelent a potenciális szavazók elérésére. Egy website talán nem jelent sokat a nagy pártok jelöltjeinek, akik megengedhetik maguknak a nagy kampányt, s akik állandóan szerepelnek a tömegmédiában, ám áldás lehet a többi jelöltnek. A kommunikációkutatók tanulmányozhatnák és összehasonlíthatnák, hogy egyes politikusok hogyan használják az internetet, illetve hogy konkrétan milyen honlapjaik vannak. ⁷ Például a kutatók megvizsgálhatnák, hogy a politikusok honlapjai mennyire tükrözik az adott politikus személyiségét, mentalitását és ideológiáját. A website-ok felhasználását és hatását lehetne elemezni és össze lehetne hasonlítani a hagyományos tömegmédiáéval, például a televízióéval és a nyomtatott sajtóéval.

A további kutatásokra tett fenti javaslatoknak hozzá kellene járulniuk az internet politikai felhasználásáról szóló szakirodalom létrehozásához. Sikeresen dokumentáltuk, hogy politikai deliberáció, vita valóban létrejöhet az interneten; most tovább kell lépni és meg kell vizsgálni az online politikai viták hatását. Ha megértjük és dokumentáljuk az internet politikai felhasználásának következményeit, könnyebben eldönthetjük, vajon ez a viszonylag új médium átalakulhat-e nyilvános térből nyilvános virtuális szférává.

Szakács Judit fordítása

Irodalom

Abramson, J.B. & F.C. Arterton & G.R. Orren (1988) The Electronic Commonwealth: The Impact of New Media Technologies on Democratic Politics. New York: Basic Books.

Arterton, F.C. (1987) Teledemocracy: Can Technology Protect Democracy? Newbury Park, CA: Sage.

Bagdikian, B. (1983) The Media Monopoly. Boston, MA: Beacon.

Barlow, J.P. (1995) A Globe, Clothing Itself with a Brain. Wired 3(6)

Barrett, J. (1996) Killing Time: The New Frontier of Kíberspace Capitalism. In L. Strate & R. Jacobson & S.R. Gibson (eds) Communication and Kíberspace, pp. 155–66. Cresskill, NJ: Hampton Press.

Bell, D. (1981) The Social Framework of the Information Society. In T. Forester (ed.) The Microelectronics Revolution. Cambridge, MA: MIT Press.

Bellah, R.N. & R. Madsen & W.M. Sullivan & A. Swidler & S.M. Tipton (1985) Habits of the Heart. Berkeley, CA: University of California Press.

Bowen, C. (1996) Modem Nation: The Handbook of Grassroots American Activism Online. New York: Random House.

Breslow, H. (1997) Civil Society, Political Economy, and the Internet. In S. Jones (ed.) Virtual Culture: Identity and Communication in Kíbersociety. Thousand Oaks, CA: Sage

Browning, G. (1996) Electronic Democracy: Using the Internet to Influence American Politics. Wilton, CT: Pemberton Press.

Cappella, J. & K.H. Jamieson (1996) News Frames, Political Cynicism, and Media Cynicism. Annals of the American Academy of Political and Social Science.

Cappella, J. & K.H. Jamieson (1997) Spiral of Cynicism: The Press and the Public Good. New York: Oxford University Press.

Carey, J. (1995) The Press, Public Opinion, and Public Discourse In T. Glasser & C. Salmon (eds) Public Opinion and the Communication of Consent. New York: Guilford.

Dewey, J. (1927) The Public and its Problems. New York: Holt.

Douglas, S.J. (1987) Reinventing American Broadcasting. Baltimore, MD: Johns Hopkins University Press.

Ettema, J.S. & D.C. Whitney (1994) The Money Arrow: An Introduction to Audiencemaking. In J.S. Ettema & D.C. Whitney (eds) Audiencemaking, pp. 1–18. Thousand Oaks, CA: Sage.

Fallows, J. (1996) Why Americans Hate the Media. The Atlantic Monthly (February) 277 (2): 45–64.

Fernback, J. (1997) The Individual within the Collective: Virtual Ideology and the Realization of Collective Principles In S.G. Jones (ed.) Virtual Culture: Identity and Communication in Kíbersociety. Thousand Oaks, CA: Sage.

Fraser, N. (1992) Rethinking the Public Sphere: A Contribution to the Critique of Actually Existing Democracy. In C. Calhoun (ed.) Habermas and the Public Sphere. Cambridge, MA: MIT Press.

Garnham, N. (1992) The Media and the Public Sphere. In C. Calhoun (ed.) Habermas and the Public Sphere. Cambridge, MA: MIT Press.

Global Reach (2001) Global Internet Statistics. (2001 január)

Grossman, L.K. (1995) The Electronic Republic. New York: Viking.

Habermas, J. ([1962] 1989) The Structural Transformation of the Public Sphere: An Inquiry into a Category of a Bourgeois Society, trans. T. Burger & F. Lawrence. Cambridge, MA: MIT Press.

Habermas, J. ([1973] 1991) The Public Sphere. In C. Mukerji & M. Schudson (eds) Rethinking Popular Culture: Contemporary Perspectives in Cultural Studies, pp. 398–404. Berkeley, CA: University of California Press.

Hart, R.P. (1994) Easy Citizenship: Television’s Curious Legacy, Annals of the American Academy of Political and Social Science.

Hill, K.A. & J.E. Hughes (1998) Kíberpolitics: Citizen Activism in the Age of the Internet. New York: Rowman & Littlefield.

Jankowski, N.W. & M. van Selm (2000) The Promise and Practice of Public Debate in Kíberspace. In K. Hacker & J. Van Dijk (eds) Digital Democracy: Issues of Theory and Practice. London: Sage.

Jones, S.G. (1997) The Internet and its Social Landscape. In S.G. Jones (ed.) Virtual Culture: Identity and Communication in Kíbersociety. Thousand Oaks, CA: Sage.

Kling, R. (1996) Hopes and Horrors: Technological Utopianism and Anti-Utopianism in Narratives of Computerization, In R. Kling (ed.) Computerization and Controversy. Boston, MA: Academic Press.

Lyotard, J.F. (1984) The Postmodern Condition. Minneapolis: University of Minnesota Press.

McChesney, R. (1995) The Internet and US Communication Policy-Making in Historical and Critical Perspective, Journal of Computer-Mediated Communication 1(4), http://www.usc.edu/dept/annenberg/vol1/issue4/mcchesney.html#Democracy (2001 január)

Melucci, A. (1994) A Strange Kind of Newness: What’s ’New’ in New Social Movements? In E. Larana & H. Johnston & J.R. Gusfield (eds) New Social Movements: From Ideology to Identity. Philadelphia, PA: Temple University Press.

Melucci, A. (1996) Challenging Codes: Collective Action in the Information Age. New York: Cambridge University Press.

Mitra, A. (1997a) Virtual Community: Looking for India on the Internet. In S.G. Jones (ed.) Virtual Culture: Identity and Communication in Kíbersociety. Thousand Oaks, CA: Sage.

Mitra, A. (1997b) Diasporic Websites: Ingroup and Outgroup Discourse. Critical Studies in Mass Communication 14(2).

Negroponte, N. (1998) Beyond Digital. Wired 6(12).

Ogilvy, J. (1998) Dark Side of the Boom: Interview with Manuel Castells. Wired 6(11).

Patterson, T. (1993) Out of Order. New York: Knopf.

Patterson, T. (1996) Bad News, Bad Governance. Annals of the American Academy of Political and Social Science.

Pavlik, J.V. (1994) Citizen Access, Involvement, and Freedom of Expression in an Electronic Environment. In F. Williams & J.V. Pavlik (eds) The People’s Right to Know: Media, Democracy, and the Information Highway. Hillsdale, NJ: Erlbaum.

Poster, M. (1995) The Internet as a Public Sphere? Wired 3(1).

Putnam, R.D. (1996) The Strange Disappearance of Civic America. The American Prospect 24(1).

Rash, W., Jr (1997) Politics on the Nets: Wiring the Political Process. New York: W.H. Freeman.

Rheingold, H. (1993) The Virtual Community. Cambridge, MA: Addison-Wesley.

Schement, J. & T. Curtis (1997) Tendencies and Tensions of the Information Age: The Production and Distribution of Information in the United States. New Brunswick, NJ: Transaction.

Schudson, M. (1997) Why Conversation is Not the Soul of Democracy. Critical Studies in Mass Communication 14(4).

Schmitz, J. (1997) Structural Relations, Electronic Media, and Social Change: The Public Electronic Network and the Homeless In S.G. Jones (ed.) Virtual Culture: Identity and Communication in Kíbersociety. Thousand Oaks, CA: Sage.

Tocqueville, A.D. (1990) Democracy in America, Vol. 1. New York: Vintage Classics.

Williams, F. (1994) On Prospects for Citizens’ Information Services. In F. Williams & J.V. Pavlik (eds) The People’s Right to Know: Media, Democracy, and the Information Highway. Hillsdale, NJ: Erlbaum.

Williams, F., & Pavlik, J.V. (1994) Epilogue. In F. Williams & J.V. Pavlik (eds) The People’s Right to Know: Media, Democracy, and the Information Highway. Hillsdale, NJ: Erlbaum.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum