Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2003 nyár

Politika

Bajomi-Lázár Péter:

Robert L. Stevenson az iraki háború médiareprezentációjáról

„Ma a háború megjelenítésének technikai lehetőségei szinte korlátlanok”

Robert L. Stevenson az iraki háború médiareprezentációjáról

A Szaddám Husszein hatalmát megdöntő amerikai „Iraki szabadság hadművelet” eseményeit számos televíziós társaság egyenes adásban közvetítette. A háború médiareprezentációját azonban sokan bírálták, mondván, hogy – főként az amerikai és globális hírcsatornák – nem az elvárható objektivitással számoltak be a történtekről. A Médiakutató nevében Bajomi-Lázár Péter e bírálatok jogosságáról kérdezte Robert L. Stevensont, a Chapel Hilli Észak-karoliniai Egyetem Újságírás és Tömegkommunikáció Karának tanárát, a téma kutatóját.

Robert L. Stevenson • az Észak-Karolinai Egyetem Újságírás és Tömegkommunikáció Karának tanára. Romániában, Németországban, Nagy-Britanniában es Ausztráliában tanított, majd a budapesti Amerikai Újságíró Központ igazgatóhelyettese volt. Könyvei: Foreign News and the New World Information Order; Communication, Development, and the Third World: the Global Politics of Information; Global Communication in the 21st Century. E-mail: robert_stevenson@unc.edu

Médiakutató: A vietnámi háborút nevezik az első televíziós háborúnak is, az Öböl-háborút pedig úgy emlegetik, mint az első egyenes adásban közvetített háborút. Vajon a legújabb iraki háború is efféle mérföldkő a média történetében?

Robert L. Stevenson: Igen, ez volt az első „hordozható televíziós háború” (portable televised war). A tudósítók először alkalmaztak mikrotechnológiát, műholdas telefonokat, így – igaz, nem a legjobb minőségben – élőben küldhettek képeket haza a harcmező bármely pontjáról.

Médiakutató: Hogyan befolyásolta az új technológia a háború médiareprezentációját?

Stevenson: A technológia a médiareprezentáció részévé válik, mindig meghatározza a tudósításokat. Ez így van az amerikai polgárháború óta, amikor a távíró feltalálása határozta meg a híradások minőségét. Ma a háború megjelenítésének technikai lehetőségei szinte korlátlanok. Egyfelől a televíziók – különösen a nap 24 órájában sugárzó hírcsatornák – ugyanabban az időben tudósítanak a harcmezőn folyó cselekményekről, ahogyan azok megtörténnek. Másfelől a stúdióban ott ülnek azok a veterán tudósítók, akik térképpel a kezükben próbálják értelmezni az eseményeket.

Médiakutató: Vajon a technológia javulása együtt jár-e a közölt információ minőségének javulásával?

Stevenson: Mindenképpen megváltoztatja az információ minőségét. Ez volt az első olyan háború, amikor a központ a legkülönbözőbb forrásokból származó információk alapján próbálta kitalálni, mi történik, és így igyekezett értelmezni a dolgokat. A hírcsatornák esti hírműsorait megelőző szerkesztőségi értekezletek e tekintetben pontosan úgy működtek, mint a hadsereg vezérkari ülései. Napközben persze folyamatosan közvetítették a beérkező információkat.

Médiakutató: Fogalmazhatunk-e úgy, hogy a tévénéző túl sok információt kapott, miközben – az információdömping közepette – a valóban lényeges információk elvesztek? Hiszen az élőben közvetített információk zömét egyáltalán nem szerkesztették meg.

Stevenson: A kérdés az, hogy mire vagyunk kíváncsiak. Ha élőben akarjuk látni, hogyan bontakozik ki a dolog, ha követni akarjuk a folyamatokat, akkor nézhetjük a 24 órás hírcsatornát. Ha csak valamiféle koherens képet akarunk alkotni arról, ami Irakban folyik, és csak az összegzésre vagyunk kíváncsiak, akkor megnézzük a szokásos esti hírösszefoglalót valamelyik hálózaton, vagy megvárjuk a másnap reggeli újságot, és azt olvassuk el.

Médiakutató: Az előbb azt mondta, hogy a figyelmes nézők ugyanazokat az információkat kapták, mint a hadsereg főhadiszállásán a vezérkar. Ez azt jelentené, hogy a riportereknek nem kellett semmilyen háborús cenzúrával szembenézniük ebben a háborúban?

Stevenson: Valóban emlegettek cenzúrát, de én egyetlen konkrét példával sem találkoztam. Az az egy szabály volt, hogy nem jelezhetik a helyszíneket, nem tudósíthatnak arról, hogy a csapattestük merre tart, vagy milyen haditerveket készülnek megvalósítani. Összesen 10–15 különböző ország mintegy 600 olyan újságírója küldött tudósításokat, aki az amerikai hadsereg legkülönbözőbb csapataihoz volt kihelyezve. A hadsereg főhadiszállásán további 300–400 újságíró dolgozott, és emellett jelentéseket küldtek mindazok a riporterek is, akik állandó kiküldetésben vannak például a londoni vagy a washingtoni honvédelmi minisztériumnál. Ha mindez az információ is kevés ahhoz, hogy valaki megértse, mi történik, nem tudom, mi mást lehetne tenni.

Médiakutató: Kutatása során összevetette a háború amerikai és európai médiareprezentációját. Mit tapasztalt, milyen különbségeket talált?

Stevenson: A brit és az európai újságok többségének – a háború kapcsán csakúgy, mint bármi más kapcsán – markáns politikai álláspontja van. Ha megnézzük mondjuk a Daily Mirror címlapját – ahol a híreket, nem a véleményeket olvashatjuk –, határozott Amerika-ellenességgel találkozunk. A Sunnak viszont teljesen más az álláspontja. Hasonlóan markáns álláspontokkal találkozunk a Libération, a Le Monde vagy a Le Figaro hasábjain. Az európai elektronikus médiumokat ez ugyanakkor jóval kevésbé jellemzi. A francia tévé híradója például meglepően sok hasonlóságot mutatott az amerikai csatornák hírműsoraival.

Médiakutató: Mi a helyzet az amerikai sajtótermékekkel? Ezek objektívebbek, kiegyensúlyozottabbak lettek volna, mint az európai lapok?

Stevenson: Annyiban mindenképpen kiegyensúlyozottabbak voltak, hogy híroldalaikon egyetlen álláspontot sem képviseltek. E hasábokon sem a háború mellett, sem ellene nem álltak ki.

Médiakutató: Viszont véleményoldalaikon – legalábbis az általam olvasott lapok – többnyire a háború mellett kötelezték el magukat, és nem adtak teret az ezzel ellentétes véleményeknek. Egy helyi újságíróval arról beszélgettem, hogy az ő lapja hogyan viszonyul a háborúhoz. Támogatták a háborút. Azt is megkérdeztem tőle, mire jó, hogy egy ilyen kényes kérdésben állást foglalnak, nem kockáztatják-e ezzel azt, hogy azok az olvasóik, akik nem értenek egyet velük, elfordulnak tőlük? A válasza az volt, hogy a háború támogatása jót tett az üzletnek, mert a lakosság nagy többsége ugyancsak támogatta a katonai beavatkozást. Valami hasonló történhetett a Fox News-zal is, amely a háború kezdete óta a CNN-t is megelőző vezető hírforrás lett, és amely ugyancsak határozottan elkötelezte magát a háború mellett. Nincs-e feszültség az üzleti érdekek, illetve az újságírói etika között? Hiszen az utóbbi nagyobb semlegességet követelne az ilyen ügyekben.

Stevenson: Kétségtelenül van ilyen feszültség. Az újságírókra nehezedő nyomás ebben az esetben arra irányul, hogy ne mutassanak be népszerűtlen véleményeket. A megjelenített vélemények köre korlátozott, és valamennyi a közbeszéd fősodrába tartozik. Az átlagos amerikai lap egyformán bemutatja a véleményeket „A-tól” „B-ig” – az egyik háború-párti, a másik mérsékelten háború-ellenes –, de a szélsőséges vélemények soha nem jutnak be a lapokba. Ez egyike azoknak a legfontosabb kifogásoknak, amelyeket a kereskedelmi alapú újságírással kapcsolatban szoktak megfogalmazni. Arról, hogy mi és hogyan jelenjen meg a lapokban, rendszerint az dönt, hogy miként lehet elkerülni az újságok gazdasági helyzetének romlását.

Az újságok többsége azzal a feltételezéssel közöl határozott álláspontokat véleményhasábjain, hogy így hatást gyakorolhat a közvéleményre. Ez a feltevés azonban véleményem szerint téves. És nem igaz az sem, hogy az elkötelezettségnek hatása volna a hírek megjelenítésére. A véleményoldalakat teljesen más emberek írják, mint a híroldalakat. Attól az újságírótól én azt is megkérdeztem volna, hogy a véleményoldalak háború-pártiságának van-e valamilyen hatása a híroldalakra. Azzal járt-e, hogy több hazafias kicsengésű történetet igyekeztek közölni? Ha valaki bejelentette a lapnál, hogy háborúellenes tüntetést szervez a főutcán, akkor nem nagyon foglalkoztak vele? Ha esetleg valóban nem foglalkoznak egy ilyen tüntetéssel, annak az lehet az oka, hogy a közvélemény-kutatások szerint a demonstrálók népszerűtlen, kisebbségi álláspontot képviselnek.

Médiakutató: Mi a helyzet a csapatokkal együtt élő újságírókkal? Lehet-e egy újságíró tárgyilagos és kiegyensúlyozott, ha hetekig együtt mozog a katonákkal, együtt töltve velük egész napját? Hiszen ez egyúttal szükségszerűen azt is jelenti, hogy sajátos perspektívából látja azokat a dolgokat, amelyekről beszámol a közönségnek. Perspektívája élesen eltér például az iraki civilekétől.

Stevenson: Azt hiszem, a háború túlságosan rövid volt ahhoz, hogy ez a kérdés valóban felmerüljön. Volt ugyan néhány olyan eset, amikor a riporter műholdon keresztül arról beszélt, hogy másnap mit fogunk csinálni, hova megyünk stb. De az ilyesmi ritkaság volt. Az újságírók többsége valószínűleg azt mondaná, hogy abban az esetben, ha a csapattestük olyasmit követne el, ami miatt rossz színben tűnne fel, akkor a velük való érzelmi kapcsolatot kompenzálandó még kritikusabb lenne velük szemben. A politikában ugyanez történik. Jimmy Carter mindig arról panaszkodott, hogy a fehér házi tudósítók keményebben bánnak vele, mint republikánus politikai ellenfeleivel. Egyszerűen azért, mert a riporterek zöme Carter álláspontjával értett egyet. Egyfajta kompenzációról van tehát szó. Ráadásul 600 újságíró volt kinn a csapatoknál. Ha egyikük így elkötelezte volna magát, az hamarosan nyilvánvalóvá vált volna, és az illetőt gyorsan áthelyezik egy másik, nagyobb távolságtartást követelő helyszínre. Az egyik legfontosabb sajátosságuk az olyan, kompetitív és nyitott médiarendszereknek, mint az amerikai, hogy azok az újságírók, akik félreinformálják az embereket, hamar lelepleződnek.

Médiakutató: A háborúpárti Fox News jelentései során a háttérben az amerikai lobogót mutatták, amivel a csatorna gyakorlatilag egyenlőségjelet tett a hazafiasság és a háború melletti elkötelezettség közé. Válaszként sokan vetették fel azt, hogy a háborúellenes álláspont éppúgy lehet hazafias. Nem gondolja, hogy a Fox megszegte a sajtóetikai normákat?

Stevenson: Egyes amerikai kereskedelmi médiumoknak valóban van politikai álláspontjuk, és a Fox is ebben az irányban halad. A Fox News, úgy látom, egyre jobban hasonlít a Sun című laphoz. Meglehet, hogy mindkettőre hatást gyakorol közös tulajdonosuk, Rupert Murdoch. Nem tudom azonban, hogy a Fox News-féle hírműsorok népszerűsége azzal áll-e összefüggésben, amit mondanak, vagy azzal, hogy képesek a híreket pergő, szórakoztató módon bemutatni. Ha a liberálisok hasonlóan nézett hírműsorra vágynak, lehet, hogy elég, ha hasonlóan járnak el: a vitás kérdésekre kell fókuszálniuk, több szórakoztató elemet kell felhasználniuk a műsorban.

Médiakutató: Mi közük van a szórakoztató elemeknek e patrióta vagy ál-patrióta állásponthoz?

Stevenson: Természetesen nincs automatikus összefüggés a kettő között. Az olyan hálózatok, mint a Fox, valóban hajlamosok hangsúlyozni vagy túlhangsúlyozni a patriotizmust. Ennek a gyökerei azonban szeptember 11-ig nyúlnak vissza. Ez a dátum nagyon fontos az Egyesült Államok számára. Ez volt az első alkalom Pearl Harbor óta, hogy megtámadtak bennünket. Pearl Harbort is hasonló reakció követte, úgy a zászlólengetés, mint a katonai válasz terén. Szeptember 11-e vízválasztó az amerikai történelemben, és az afganisztáni, majd az iraki beavatkozás része az erre adott válasznak. A terrorizmus elleni háború 2001. szeptember 11-e után lényegében ugyanaz, mint amit 1941. december 7-e után tettünk, amikor hadba szálltunk Japánnal, és végül két atombombát dobtunk rájuk.

Médiakutató: A CNN egyik vezető szerkesztője a közelmúltban nyilvánosságra hozta, hogy a hírcsatorna újságírói az elmúlt 12 évben számos iraki rossz hírről nem számoltak be, attól tartva, hogy riportereiket kiutasítják az országból. Van-e elfogadható magyarázat erre az eljárásra?/p>

Stevenson: Az egyik oka annak, hogy korábban nem láttunk az iraki rezsimről elég képet, az volt, hogy szinte valamennyi nyugati újságírót kiutasították az országból, és csak keveseket engedtek be, köztük annak az arab al-Dzsazírának a munkatársait, amelynek hitelességét sokan vitatják.

A médiumok és a lapok azokról a helyszínekről küldenek jelentéseket, ahol vannak újságíróik, akik rögzíteni tudják a történteket. Ha nincsenek ott az újságírók, nem tudnak beszámolni róluk. Itt a megfélemlítés egy példájával állunk szemben. A CNN-nek nagyon óvatosan kellett eljárnia, mert itt életekről volt szó – talán nem a saját riportereik életéről, de azokéról, akikkel a CNN tudósítói együtt dolgoztak.

Médiakutató: Összességében hogyan értékelné a háború médiareprezentációját?

Stevenson: A rossz lehetőségek közül a szabad sajtó a legjobbat választotta. Azért a legjobbat, mert a technológiának és a politikának – a Pentagon döntéseinek – köszönhetően több újságíró több helyszínről küldhetett független jelentéseket, mint korábban bármikor. A nyugati sajtószabadságnak az a miltoni elve, hogy az igazság a különböző eszmék – az eszmék piacán fellelhető nézetek – ütközése során bontakozik ki, működött ebben az esetben. Az internettel, az élő televíziós közvetítéssel a hibák sokkal korábban kiderültek, mint korábban bármikor. Ez a jó oldala a történetnek. A történet rossz oldala: akkora kereskedelmi nyomás nehezedett az újságírókra, hogy kérdésessé vált, lehet-e színvonalas újságírást művelni úgy, hogy az újságírók mögött álló szervezetek legfontosabb szempontja az, hogy a lehető legtöbb pénzt termeljék. Szükség van valamilyen közintézményre – olyanra, mint a BBC vagy a mi PBS-ünk –, amely független az efféle kereskedelmi nyomástól. A CNN és a Fox egyes híradásai a legroszszabb példái annak, hogy mi történik, ha a hírműsorok a verseny – a gazdasági verseny – hatására szórakoztató műsorokká válnak. Az azonban mindenképpen jól működik, ha sok újságíró dolgozik a terepen, egymással versenyezve, és az egészből valamilyen összkép bontakozik ki. Lehet, hogy a Pentagon évi 400 milliárd dollárt költ, de az, hogy lóvá tudna tenni ezer, különböző országból származó újságírót, aki az események valamennyi aspektusáról beszámol, nekem irreálisnak tűnik.

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
<>
2017 tavasz-nyár
> régebbi lapszámok
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink