Felhívás A Médiakutató c. folyóirat publikációs versenyt hirdet. Színvonalas tanulmányokat várunk elsősorban az új média, migráció, médiajog témáiban. Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft.

A 40000 és 20000 karakteres írásokat az címre várjuk, a honlapunkon megadott formátum figyelembevételével.

A beérkezett írásokat double-blind peer review (kétszeresen anonim lektorálás) módszerrel értékelik a szerkesztőség tagjai, illetve felkért bírálók.

A pályázatok beküldésének határideje: 2017. szeptember 30.

A szerkesztőség fenntartja a jogot, hogy megfelelő pályamunkák hiányában az eredményhirdetéstől eltekintsen, vagy kevesebb nyertest hirdessen.

Médiakutató 2003 nyár

Kisebbség

Monori Áron:

A numerus clausus és a magyar katolikus sajtó 1919–1920

„Nem a jogrendet kell most megmenteni,
hanem a keresztény magyarságot.”
(Prohászka Ottokár)

A 20. századi Magyarország és Európa első zsidóellenes diszkriminatív jogszabálya,1 az 1920:XXV. tc. (a numerus clausus-törvény) korábban is létező, de mindaddig marginalizált diszkriminációs törekvést öntött jogi formába. A korabeli nyilvánosságban a törvény vitája és általában a „zsidókérdés” erőteljesen jelen volt. A katolikus sajtónak is gyakran adott témát a kérdés, és a katolikus napilapok kivétel nélkül támogatták a jogszabály bevezetését. Az alábbi tanulmány leíró-értelmező módon mutatja be a legfontosabb korabeli katolikus napilapokban megjelent, a numerus clausus-szal foglalkozó írásokat, illetve azok politikai, ideológiai és társadalmi hátterét.

Az I. világháború után a magyarországi zsidó népesség helyzete, illetve a hivatalos magyar zsidópolitika a korábbiakhoz képest drámai változáson ment át. A korábban is jelenlévő, azonban a politika perifériáján helyet foglaló antiszemita ideológia először 1919 után vált a rendszer egyik központi elemévé.2 A Vatikán, illetve az európai katolikus sajtó példáját követve,3 a magyar katolikus sajtó és egyes egyházi intézmények is szerepet vállaltak a zsidóellenes eszmék propagálásában.4 Az antiszemita álláspontok terjedésének és egyre inkább hivatalossá válásának kézzelfogható jele a zsidóellenes törvénykezés, azaz a numerus clausus elfogadása. A törvény körüli viták egyik fontos szereplője volt a korabeli katolikus sajtó. Az alábbiakban tárgyalt írások a jogszabállyal kapcsolatos álláspontokon túl általános zsidóellenes attitűdökről, előítéletekről tanúskodnak, illetve azt is mutatják, hogy a „zsidókérdés” a korabeli politikai viták és az úgynevezett keresztény kurzus meghatározó elemévé vált.

A numerus clausus-törvény kvótarendszerű korlátozás bevezetését jelentette a magyar felsőoktatási intézményekbe történő bejutásnál. A törvény az országban élő „népfajok és nemzetiségek” arányszámának megfelelő hallgató felvételét engedélyezte az egyes egyetemi karokra.5 Magyarország ekkorra a nemzetiségek által lakott területeinek nagy részét elvesztette, így a korlátozás egyértelműen a hazai zsidóságot célozta (Kovács 2001: 71). Mutatja ezt az a tény is, hogy a törvény szorgalmazói előszeretettel hivatkoztak a zsidóknak a felsőoktatásban való erőteljes felülreprezentáltságára.6 A numerus clausus problematikája a sajtóban és a nemzetgyűlési vitákban egyértelműen zsidóproblémaként jelentkezett. A diszkriminatív jogszabály bevezetésének igazolásáért sokat tettek a magyar katolikus sajtó új orgánumai. Az 1918-ban alapított Központi Sajtóvállalat (KSV) lapjai: a radikális katolikus politikus Bangha Béla jezsuita szerzetes, „a militáns katolicizmus vezére” (Gergely 1994: 169) szervezésében indított (vagy újraindított) napilapok, a Nemzeti Újság,7 az Új Nemzedék8 és az Új Lap elérték a politika iránt érdeklődő katolikus közvélemény jelentős részét, ugyanakkor bírták a klérus támogatását.

A hazai nyilvánosságban a zsidóságot célzó numerus clausus-követelés alapját jelentő koncepció egyik első megjelenése Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök nevéhez fűződik. Prohászka már az I. világháború alatt felvetette, hogy a magyar kultúrának megújulásra van szüksége, aminek lényege, hogy a zsidó kulturális „hegemóniát” egy új, keresztény értelmiség felnevelésével kell megszüntetni. Prohászka szerint a zsidók nem veszik ki részüket a haza védelméből, ehelyett az egyetemi helyeket foglalják el a keresztény ifjúság elől: „Menjünk végig a frontok gyűrűdésein s tapasztaljuk meg, hogy minél közelebb jutunk a tűzhöz, annál több ott a keresztény nép, s minél hátrább kerülünk, annál több ott a zsidó. Az pusztul, ez óvja irháját – a jövendő magyar kultúra javára! A honvédelem nagy, nehéz munkáját végzik egyetemi ifjaink is s nem érnek rá tanulni; addig az egyetem s műegyetem padjain tért foglalnak mások, kikből itthon bőven van, s kik – nem gondolhatok mást, azért mondom ki – csak azért maradhattak itthon, mert degeneráltak.”9

Prohászka írása élénk reakciókat váltott ki a magyar sajtóban. A zsidó frontszolgálatosok és hősi halottak aránya évekig vitatéma maradt. Szabolcsi Lajos az Egyenlőségben statisztikai adatokra támaszkodva részletesen cáfolta a zsidó katonák háborús részvételére vonatkozó vádakat, kimutatva, hogy arányszámuknak megfelelően kivették részüket a harci cselekményekből, és rágalmazási pert is nyert a kérdésben. (Szabolcsi 1993: 316–326). Ezek a tények semmilyen hatást sem gyakoroltak a zsidóellenes sajtóra. A Népújság10 1918. június 16-án vezércikkében ünnepelte a székesfehérvári püspököt, amiért az fel merte vetni a „legnagyobb kérdést”: „A nagyhírű és messzire előrelátó főpap bátran és erőteljesen feltette a nagy kérdést a magyar közönség előtt: »Magyarország, mi lesz a te ifjúságodból?« És a nemzetnek kíméletlenül feltárta a jövendő szomorú kilátásait […] A zsidóság olyan hirtelenül vagyonosodik a világháborúban és gyermekeit olyan tömegekben zúdítja a felső iskolákba, hogy maholnap arra ébredünk, hogy a magyar intelligenczia tervszerűen kicserélődik. […] Az egyetemen abszolút többségben vannak a zsidó fiúk és leányok. Mi lesz a hazából, ha ebből a sok kis zsidóból, mind nagy zsidó lesz? Ezek lesznek a mi parancsoló uraink és mi az ő rabszolgáik és jobbágyaik.”11

Prohászka, Bangha és a „legnagyobb kérdés”

„Prohászka 1917–1919-től kifejezésre jutó antiszemitizmusa szerves része volt a már ekkor szerveződő és formálódó antiliberális-újkonzervatív jobboldali gondolatkörnek és publicisztikának” (Gergely 1994: 162). A korabeli magyar katolikus sajtóban a zsidókkal kapcsolatos kérdésekben (is) megfellebbezhetetlen tekintélynek számított. Mellette a keresztény kurzus leghatásosabb képviselője, agitátora és szervezője Bangha Béla volt. Neki és környezetének befolyása elsősorban (de nem kizárólag) a KSV újságjain keresztül érvényesült (Gergely 1977: 269).

Prohászka „»elátkozott népnek« tartotta a zsidókat […] Úgy ahogy voltak nemzeti veszedelmet, »poloskákat és patkányokat« látott bennük” (Kiss 1987: 251). A magyar zsidósággal kapcsolatos előítéleteit, illetve a zsidóság társadalmi szerepéről vallott felfogását ismertető publicisztikái a 1890-es évektől kezdve jelentek meg különböző orgánumokban. A „zsidókérdésről” vallott nézeteinek összefoglaló munkája külföldön jelent meg, angol, majd német nyelven.12 Ez a műve témánk szempontjából rendkívül fontos, mivel a numerus clausus-törvény nemzetgyűlési vitájában gyakran hivatkoznak rá mint a javaslat eszmei megalapozására (N. Szegvári 1988: 115).

A székesfehérvári püspök zsidókkal kapcsolatos írásai (függetlenül attól, hogy a 19. század végén vagy a világháború után születtek-e) masszív antiszemitizmusról tanúskodnak. Prohászka a hazai zsidóság állampolgári egyenjogúsítását végzetes hibának tartotta: „A keresztény társadalomban a zsidókat emancipálni annyit tesz, mint az erkölcstelenségnek s az erkölcsiségnek ugyanazt a szabadságot, a lelkiismeretnek s lelkiismeretlenségnek ugyanazon jogokat adni” (Prohászka 1929: 7). „Magyarország nem volt felkészülve a zsidók »recepciójára« (az 1848-as emancipációs törvényre).13 A zsidók addigi jogkorlátozása – amely védelmet és biztonságot nyújtott a magyar társadalomnak – megszűnt, s jogaik kiterjesztésével az ország hirtelen egy intelligens és ravasz faj szabad hódításának lett kitéve” (Prohászka 1920: 3). A szerző szerint az emancipáció következményeként 1867 után elkezdődött Magyarország és főképpen a magyar középosztály rohamos elzsidósodása. A zsidók elárasztották a jogászi és az orvosi pályákat, a kereskedelmet és a bankszektort. A falvakban a helyi kereskedelmet, a kocsmákat és az uzsora-üzletet tartják a kezükben, kizsákmányolják a keresztény magyarokat. Uralják az irodalmat és a sajtót. Mindenen uralkodnak, és elnyomnak mindent, ami keresztény és magyar (Prohászka 1920: 3–5). Mindezt a püspök által bemutatott „zsidó morál” magyarázza: „A zsidóság mindenütt fekély, mely megmérgezi a morálist, kiváltképp az üzleti világban. Lealacsonyítja az erkölcsi színvonalat s a korrupciót általános divattá emeli. Meghamisítja az erkölcsi fogalmakat, tagad minden törvényt és eszményt, s lelkiismerete nem lévén, megfojtja szívtelenül áldozatait, melyeket behálóznia sikerült” (Prohászka 1929: 2). Prohászka szerint a hazai zsidók asszimilációja felületes és nem őszinte, a magyar államhoz és társadalomhoz érzelmileg nem kötődnek, nemzetidegenek: „Hogy állunk az asszimilációval és a keveredéssel, amely egyesítené az idegen zsidót a magyarral, és megszüntetné az antropológiai és faji különbségeket? [A zsidó] idegen volt és idegen maradt. Magyarul beszélt, de zsidónak érezte magát. Magyarországon élt, de megragadt zsidóságában. Közösséget alkotott a közösségen belül” (Prohászka 1920: 5–6).

A judeobolsevizmus vádja is szerepel Prohászka repertoárjában. Az 1918–1919-es forradalmakat szerinte „a zsidók” csinálták. Ők a felelősek Magyarország lerombolásáért: „Jött a bolsevizmus árja, és akik a gátat megnyitották előtte, magyarul beszéltek, de zsidók voltak” (Prohászka 1920: 7).

Prohászka ugyanitt még egyértelműbbé teszi, hogy számára a „zsidókérdés” faji kérdés: „A zsidókérdés valójában faji kérdés, a Judaizmus nem egy vallásos szekta, hanem pontosan meghatározott faj vagy nemzet, amely szemben áll a honos fajjal, az állam fő támaszával” (Prohászka: 1920: 6). Ezzel együtt a vallási egyenlősítést is ellenzi: „a zsidóságot nem szabad recipiálni a keresztény államoknak, hanem védekezniök kell ellene, s ahol s ahogy lehet, túl kell adniok rajta” (Prohászka 1929: 3).

A helyzet Prohászka szerint nagyon komoly, hiszen félő, hogy Magyarország teljesen zsidó befolyás alá kerül: „A középkorban létezett a Német Nemzet Római Birodalma. Létrejöhet ma a Zsidó Nemzet Magyar Állama? Valójában ez a kérdés képezi a zsidóproblémát Magyarországon” (Prohászka 1920: 7–8). Az ország ilyen szintű „elzsidósodása” ellen természetesen védekezni kell. A megoldás a zsidók intézményes visszaszorítása – diszkriminatív törvénykezéssel: „Magyarországnak is megvan a joga, hogy nemzeti jellegét hangsúlyozza, és féken tartsa mindazt, ami idegen tőle. Nem pogrommal, nem is erőszakkal, hanem alkotmányosan a törvényhozás által” (Prohászka 1920: 7).

Bangha Béla – hasonlóan Prohászkához – Magyarország tragikus helyzetének okát szintén a hazai zsidók „térfoglalásában” látta. 1920-ban megjelent, Magyarország újjáépítése és a kereszténység című könyvében14 drámai hangon vázolta a helyzetet, „feltárta” a szerinte ide vezető okokat, s végül ismertette a „keresztény magyar kibontakozást” szerinte biztosító programot.

Az I. világháborúról, a Tanácsköztársaságról és Trianonról szólva a felelősök keresésére és megnevezésére buzdít.: „Nemzetünk üszkös romhalmazán ülve […] keresnünk kell az okokat, melyek ezt a rettenetes földindulást és végítéletet a fejünkre hozták, s a módokat, ahogy ezeknek a kártevő okoknak továbbható pusztításait megakadályozhatjuk. […] Ki volt itt a háttérben? Ki vagy mi csinálta mindezt? Kinek volt mindez érdeke? S mért nem tudott a nemzet és a nemzetnek értékesebb része ellenállni a rettenetes öncsonkító, önmarcangoló őrületek egész sorozatának?” (Bangha 1920: 7–8). Kifejti, hogy 1867-től kezdve Magyarország gazdaságilag, kulturálisan és morálisan egyaránt beteggé vált . A problémák hátterében Banghánál is mindig „a zsidó” áll: „A liberális jelszavak, a zsidók recepciója […] a nálunk azonnal elzsidósodott szabadkőművesség gyors elterjedése és a plutokrata-szabadkőműves-pánszemita uralom alá került sajtó Magyarország szellemi ábrázatát úgyszólva egy-két éven belül kicserélték, a nemzet gondolkodását és érzésvilágát a speciálisan szemita ízű logika és morál felé terelték. A nemzet védtelen lett belső árulóival, felforgatóival, a mérges miazmák terjesztőivel szemben.” Az országban – fejtegette Bangha – szinte minden téren a zsidóság került hatalmi pozícióba (Bangha 1920: 11–16).

A harcos jezsuita a bolsevizmus mellett a világháború kitörése mögött is a zsidókat látta: „[A világháború] a nemzetközi plutokrácia által rendezett óriási földrengés volt. […] Sorsunk előre meg volt pecsételve: bennünket a nemzetközi szabadkőművesség és plutokrácia az enyészetnek – európai gyarmatnak – szánt és erre a célra eszközül – miként Oroszországban – a szociáldemokrata forradalmat szemelte ki” (Bangha 1920: 17). „Nem minden zsidó volt bolseviki, de azért nem egészen alaptalan az a felfogás, amely szerint már az első forradalom, de főleg a kommunizmus nem volt egyéb a destruktív zsidóság összeesküvésénél a keresztény és nemzeti Magyarország megsemmisítésére” (Bangha 1920: 158).

Bangha történelmi „bizonyítékokkal” alátámasztva leírta, hogy a liberalizmus, a szociáldemokrácia és a bolsevizmus egyaránt zsidó találmány, illetve utóbbi kettő egy és ugyanaz (Bangha 1920: 59–114). A demokráciával szembeni fenntartásait azzal igazolja, hogy a „liberalizmus, a plutokrácia és a szociáldemokrácia vezetői, a szabadkőművesség és a zsidóság azért lelkesednek anynyira a demokratizmusért és a köztársaságért, mert abban a pénz, az agitáció és a sajtó révén korlátlan uralomra tehetnek szert: a fölséges nép többé-kevésbé mindig azt fogja ott tenni, amit ők akarnak” (Bangha 1920: 182).

A megoldást abban látja, hogy „magát a nemzettestet kell megszabadítanunk a fertőző kóranyagoktól” (Bangha 1920: 18). Hogy kik jelentik ezt a „kóranyagot”, azt az előzmények alapján nem nehéz kitalálni. Bangha konkrét lépéseket is követelt a zsidók visszaszorítására. Drasztikusan korlátozná számukat a katedrán, a sajtóban, a színházi és általában a művészeti életben, valamint a bankvilágban és kereskedelemben (159–161). A vidékre külön figyelmet szentel: „Mindenekelőtt a falvakat kell megtisztítani a zsidó alkoholárustól és vegyeskereskedőtől, megvonva tőlük a trafikjogot […] A falu lehetőleg ne is lásson zsidót; ez volna a legjobb”. Az oktatásról csak annyit mond, hogy „az elszegényedett keresztény osztályok ifjúságának magasabb kiképzését […] állami eszközökkel is elő kell mozdítani” (Bangha 1920: 161, 162).

A katolikus sajtóra talán legnagyobb befolyással bíró klerikusok tehát nem titkolták zsidókkal szembeni fóbiáikat, és megoldást is kínáltak a „zsidóproblémára”. Politikai „szentháromságuk” az antiliberalizmus, a szociáldemokrácia- és kommunizmus-ellenesség, valamint az antiszemitizmus volt. Magyarország korabeli bajaiért elsősorban a hazai zsidóságot tették felelőssé, a nemzeti sérelmek mögött szinte mindig „a zsidót” látták, a nemzeti célok megvalósítását a zsidóság visszaszorításával vélték elérhetőnek. Prohászka és Bangha ezen nézetei erősen hatottak a katolikus lapokra.

A „legnagyobb kérdés” a katolikus napilapokban15

A katolikus napisajtóban a „zsidókérdés” tárgyalása a fent idézett egyházi tekintélyek nézeteinek megfelelően, azok hatása alatt és tevékeny részvételükkel folyt. Mindez mutatja a katolikus egyház szerepét az antiszemita eszmék terjesztésében, amit Karády Viktor a következőképpen fogalmazott meg: „egyes keresztény egyházak, köztük a többségi katolicizmus Magyarországon […] már korán az antiszemitizmus szekértolójává, olykor inspirátorává vált” (Karády 1999: 136). Az 1919–1920-as időszakban a tárgyalt újságok mindegyike igen gyakran (szinte minden egyes számában) foglalkozott a témával, és „a zsidókkal” e lapok olvasói kizárólag negatív kontextusban találkozhattak. A szerzők sokat tettek azért, hogy a közvélemény szinte minden gazdasági és szociális problémáért, vélt vagy valós sérelemért őket tegye felelőssé. Az antiszemita propaganda, a bűnbakképzés gyakran társult vulgáris stílussal.

A tárgyalt lapok szerzői az emancipációval elindult történeti fejlődéssel magyarázták Magyarország Trianon utáni tragikus helyzetét . ők „a zsidók” egyenjogúsítását károsnak, mi több: végzetesnek tartották a magyarságra nézve. Szerintük ezzel indult meg ugyanis a keresztény középosztály hanyatlása Magyarországon: „Mióta a magyarság emancipálta a zsidóságot, békés és egyedül nekik kedvező évtizedek múltak el, melyek alatt végrehajtották országunkban a honfoglalást.”16 Ez a honfoglalás az Új Lap publicistája szerint olyan mértéket öltött, hogy mivel 1867 után a zsidók korlátlanul szerezhettek földtulajdont, „ma már a magyar földnek majdnem 70 százaléka, közvetlenül vagy közvetve (záloglevelek révén) az ő kezükben van.”17 Az Új Nemzedék szerint a dualizmus korában, „mikor a Terézváros még a Kárpátoktól az Adriáig terjedt”, a zsidók kihasználták és kizsákmányolták a keresztény magyar népet, de ezt tárgyalt időszakunkban már nem tehetik meg.18 Az Új Lap még ennél is tovább ment: szerzője szerint a zsidók nemcsak kizsákmányolták, megsarcolták, hanem elpusztították Magyarországot: „kijelentjük, hogy a »degenerált világfaj«-nak nemcsak a söpredéke pusztította el Magyarországot, hanem az elitje is. […] A söpredék zsidóság csak az utolsó eszköz volt a halálos tusában; a szörnyű harc megindítója a zsidóság volt, mely 70 éven át kipusztította a magyar alól a nemzeti vagyont, sajtóval megrontotta a magyar szellemet, pénzével megvásárolta a lelkeket. A háborúban elkeserítette, a háború után forradalomra uszította népünket és utoljára kommunizmusával megsemmisített bennünket.”19 Ugyanezt erősítette meg olvasóiban a Nemzeti Újság is: „A keresztény kurzus világgá sivította protestációját azon intellektuel és gazdasági rendszer ellen, mely kivetkőztetni akarta a nemzetet kereszténységéből épen úgy, mint faji érzéséből […] elnyomta a faji géniuszt, mely halálos csapást akart mérni a keresztény nemzeti kultúrára, s miután szétrobbantani segítette a hadsereget, összetörte a magyar kardot s a magyar címert, tönkretette Magyarországot s sakterkezek alatt vérbe akarta fojtani a magyarságot. Ezt a gazságot nem szabad elfelejteni! E nemzetgyilkos merénylettel s az idegen fajú, idegenérzésű merénylőkkel szemben adtuk ki a jelszót, hogy mentsük meg a keresztény nemzeti kultúrát, mentsük meg a magyarságot.”20 A történelmi bűnök elkövetői azután nem csodálkozhatnak azon, ha a magyar nemzet ellenük fordul – sugallta a katolikus sajtó: „kétségtelen tény, hogy a nemzet nagy része elfordult a zsidóságtól, mióta látta, hogy a nemzetietlen felforgató áramlatok milyen erőt merítettek a zsidóságból…”21

A korabeli keresztény-nemzeti politikai ideológiának megfelelően a katolikus lapok szerint az ország elzsidósodása a Tanácsköztársaságban érte el csúcspontját. Interpretációjukban a magyar forradalmakat és a proletárdiktatúrát – csakúgy, mint a kommunizmust általában – „a zsidók” csinálták. A Nemzeti Újság a bolsevizmust zsidó imperializmusként definiálta,22 az Új Nemzedék Prohászkával készített interjújában a következőképpen tette helyére a kérdést: „Az a kérdés vetődött fel, hogy a magyarországi kommunizmus valóban egy faj uralmi törekvése volt-e? – Azt hiszem igen – felelte a püspök. A kommunizmust a zsidók csinálták, felhasználva az akkori zűrzavart és elégületlenséget…”23 A lap folyamatosan, és részletezve sulykolta olvasóiba a judeobolsevizmus vádját: „…a forradalom egész vezérkara zsidó volt […] a Galilei-kör, a szabadkőműves páholyok vezetősége és túlnyomó többsége, a radikális- és a szociáldemokratapárt vezetősége, a budapesti sajtó és a nemzeti tanács, szóval a forradalom előkészítőinek és végrehajtóinak kilencvenöt százaléka zsidó volt.”24 (A korszakban a hazai zsidóság túlnyomó többsége a bolsevizmussal szemben állt [Karsai 2001: 214], ám erről a tárgyalt lapok természetesen nem tájékoztatták olvasóikat, hiszen ez a zsidóság és a bolsevizmus összemosását, tehát alapvető törekvésüket kérdőjelezte volna meg.)

Miután tudatosították közönségükben azt a (téves) nézetet, hogy Trianonhoz 1918–1919 forradalmai vezettek, amelyek „természetesen” zsidó uralmi törekvések voltak, kifejtik, hogy Magyarország feldarabolása nem fáj a zsidóknak: „az egész ország feljajdul a halálos ítéletre. […] Ugyanakkor a Népszava, a szociáldemokrata párt közlönye egyáltalán nem vesz tudomást arról, hogy Magyarországot halálra ítélték […] Kéjelegve röhögnek a Népszava zsidói ma a magyarság kínjain, ők örülnek ennek a békének. […] őket nem érdekli a nemzet halála sem, csupán az, hogy ha ez esetleg bekövetkezne, mit kereshetnének zsidó elvtársaik az elpusztult nemzeten. Megértjük ezt is. Hiszen ők nem közülünk valók, ők azokhoz a hazátlan fajtához tartoznak, akiknek mindegy, hogy hol, csak csalni, lopni lehessen…”25 Miután a magyar társadalom nagy többsége által joggal igazságtalannak érzett békeszerződés revíziója az egész korszak első számú nemzeti célkitűzése volt, aki nem érezte át ennek jelentőségét, eleve nemzetellenesnek számított. Az Új Lap szerint a hazai zsidók ebbe a kategóriába tartoztak. A lap szerzőit természetesen nem befolyásolta a tény, hogy a magyar zsidóság korabeli reprezentánsai a revízió kérdésében a magyar társadalom többségével azonos állásponton voltak (Stern 1938: 19–21).

Mint láthattuk, a lapok sokat foglalkoztak a zsidók általában vett immoralitásával és a „kollektív zsidó bűnök” felsorolásával. Az Új Lap például a tárgyalt időszakban heti rendszerességgel jelentkező sorozatot jelentetett meg a témában. Már a cím és magáért beszél: A javíthatatlanok. Zsidókérdés Magyarországon – Heti bűnkrónika.26 Ez az orgánum kétféle zsidót különböztetett meg: „amelyiket már rajtacsíptek valamiféle suskuson és olyan, akit még nem sikerült rajtakapni”.27

Gyakori vád volt az is, hogy a zsidók rossz hírét keltik Magyarországnak külföldön: rágalmakat szórnak a magyarságra, nem létező fehérterrorról, antiszemita atrocitásokról tájékoztatják a nyugati lapokat.28 A Nemzeti Újság például Lőw Immánuel szegedi főrabbit vádolta azzal, hogy a külföld előtt befeketíti, mocskolja az országot.29 E téma mindhárom tárgyalt lapban hónapokig napirenden volt.30 A zsidókat azzal is megvádolták, hogy általában a nemzet érdekeivel ellentétes célokat képviselnek és nemzetközi kapcsolatrendszerüket is felhasználják a magyarok ellen: „Tudjuk, hogy a zsidóság szembehelyezkedése a nemzet keresztény politikájával borzalmas sebeket üt a gazdasági életen; tudjuk, hogy a külföldi tőke, a sajtó és szocializmus a »feszítsd meg!« terhe alatt követeli, hogy engedjünk a nemzeti programmból.”31

A hazai katolikus sajtó tehát Magyarország gazdasági, társadalmi, kulturális hanyatlásáért, a trianoni békeszerződés utáni tragikus helyzetéért elsősorban a magyar zsidóságot kiáltotta ki bűnbaknak. Ezek után szinte természetes, hogy az ország problémái megoldásának kulcsát a „zsidókérdés” megoldásában látta és láttatta: „…a keresztényekkel addig semmi nem lesz kérem, míg a zsidókkal nem lesz valami!”32 Az Új Lap az élet minden területén meg kívánt szabadulni a zsidóktól: „Nem imponál nekünk az »Erger-Berger« sem a »Le a zsidókkal« című felhorkanások. Nekünk tettek kellenek! Tisztítómunka a közhivatalokban, nagytakarítás a minisztériumokban. Meg kell szabadulnunk a demokraták kreatúráitól és a szabadkőművesek protezsáltjaitól.”33 Ezt egyébként az újság olvasói is elvárták. Egy olvasó a következőket írta: „Hasson oda, hogy a magyar főváros ne legyen többé Judapest, hanem legyen igazán a magyarok keresztény fővárosa. Hasson oda, hogy a zsidók kezéből teljesen kivétessék minden hatalom, minden hivatal, a gazemberek megbűnhődjenek, a galiciánerek ne csak Budapestről, de a vidékről is kipusztíttassanak…”34 A Nemzeti Újság hasonlóan látta a megoldást: „Nem kell minden internacionalistát és kozmopolitát börtönbe és akasztófára juttatni, de valamennyit meg kell fosztani a kútmérgezés lehetőségétől. A megkisebbített Magyarországon csak az juthasson álláshoz, hivatalhoz, akinek magyar szíve, magyar elve, magyar érzése van; a többi mehet a szélrózsa minden irányába.”35 Mindez már a zsidók teljes egzisztenciális ellehetetlenítését célozta.

Az Új Lap anakronisztikus módon középkori példákat felidézve „bizonyította”, hogy a zsidók jogkorlátozása a magyar hagyományok része, s – mint ilyen – abszolút elfogadható, sőt kívánatos. A zsidók középkori gettósításáról, illetve a keresztény népességtől eltérő ruházat vagy megkülönböztetésre szolgáló jelek viselésével kapcsolatban kifejtette, hogy „…régi magyarjaink bizonyára tudták, hogy miért jelölték meg őket. Milyen jól ismerték a régi magyarok a zsidó fajt, hogy így elkülönítették őket, sőt még a vele való érintkezést is eltiltották. Hej ha azt a bélyeget le nem veszik róluk s nem teszik a magyarokkal egyenlő jogú polgárokká, mennyire másként volna minden. Bizonyos, hogy Magyarország nem volna ebben a mai szerencsétlen helyzetben.”36

A katolikus napisajtó az idézetteken kívül tudósításaiban is konzekvens antiszemita alapállást mutatott. Folyamatosan tudósított olyan radikális zsidóellenes szervezetek rendezvényeiről, mint az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME) vagy a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) gyűlései. Az ezeken elhangzottakról minden esetben támogatólag tájékoztatták olvasóikat. Általában a lapok és az ÉME által a zsidókkal kapcsolatban hangoztatott célok nagyrészt egybecsengenek.37 Mindez nem túlságosan meglepő, ha belegondolunk, hogy a politizáló katolikus közvélemény és a katolikus sajtó által megfellebbezhetetlen tekintélyként és politikai iránytűként tisztelt Prohászka Ottokár az ÉME tagja volt.38

Volt tehát katolikus program a problémák megoldására, s ez nem nélkülözte a vélt bűnösök megbüntetését sem. Ezt világossá teszi a Nemzeti Újság: „…a keresztlevél, melyen a tinta még meg sem száradt, nem lesz menlevél azok számára, kik ezt az országot elzsidósították zsidó destruktív szellemükkel.”39 A „zsidókérdés” megoldása persze nem mehetett egyik napról a másikra. Az első lépést azonban e lapok szerint minél előbb meg kellett tenni, és ez az egyetemi numerus clausus-törvény elfogadtatása volt.

A numerus clausus mint az első lépés

Az I. világháború után Magyarországon a diplomás munkanélküliség mértéke rendkívüli mértékben megemelkedett. Az egyetemi hallgatók felvételének számbeli korlátozása mint az értelmiségi munkanélküliség újratermelődése megakadályozásának módja önmagában logikus, sőt kívánatos oktatáspolitikai elképzelés volt. A két világháború között több európai országban is adminisztratív eszközökkel korlátozták a felvehető hallgatók számát a felsőoktatás egyes területein (Kovács 2001: 74). Ezekben az országokban azonban mindez nem valamely társadalmi csoport vagy kisebbség kirekesztésével történt. Ugyanakkor Magyarországon a numerus clausus bevezetésének ötlete (akárcsak korábban)40 diszkriminatív módon jelentkezett. A javaslat első formája a nőhallgatókat érintette volna (N. Szegvári 1988: 92). A magyar antiszemiták, a Prohászka és Bangha vezette keresztényszocialisták, az ÉME és a szélsőjobboldali egyetemi szervezetek41 azonban az egyetemi felvételik ügyét a „zsidókérdéssel” együtt kívánták megoldani.42 Ettől a keresztény középosztály egzisztenciális válságának enyhülését várták, a javaslatot ezen réteg felemelkedésére tett első lépésként értékelték. A katolikus sajtó ezzel azonos célokat propagált, és a numerus claususról szóló diskurzust kizárólag a hazai zsidósággal kapcsolatos vitaként mutatta be. Komoly propagandát fejtett ki a korlátozásnak a zsidó népességet faji alapon diszkrimináló bevezetése mellett. A Nemzeti Újság már rögtön 1919 szeptemberi indulása után nehezményezte, hogy a felsőoktatásba a keresztény-magyar diákok nehezen és nem megfelelő arányban kerülhetnek be. Ezzel implicit módon felvetette a zsidó egyetemisták számának csökkentésére vonatkozó óhaját: „Prohászka emlékezetes jelszavát, a hungarizmust eleveníti fel emlékezetünkben a magyar fajiság megmentésének mindennap felvetődő gondolata […] minden nemzetnek önmagával szemben való kötelessége, hogy a reánézve fajilag káros elemeket eliminálja. […] mi lesz a magyarság jövője, ha azokra a helyekre, melyek a jövő vezérembereit hivatottak nevelni, valódi magyar ifjaknak bejutni nem lehet?”43 A lap tehát már ekkor világossá kívánta tenni, hogy a zsidók számának korlátozása a felsőoktatásban elengedhetetlen a magyarság felemelkedésének biztosításához, azaz az egyik legfontosabb sorskérdés. A keresztény középosztály és értelmiség elszegényedésének okát a zsidók egyetemi s ebből adódóan az értelmiségi pályákon való felülreprezentáltságában láttatta: „A gentry valóban letört, a zsidóság ellenben beérkezett. [A magyar kormány] kötelessége intézményesen meggátolni a túlprodukciót az egyetemeken […] megnyitni a praktikus gazdasági pályákat a keresztény magyar középosztálynak.”44

Az 1920-as év folyamán a katolikus sajtó a numerus clausus kérdését folyamatosan napirenden tartotta. Drámai hangon ostorozta a szerinte áldatlan egyetemi állapotokat, a keresztény magyar ifjúságnak a felsőoktatásból való kiszorítását: „A zsidóság eddig úgy ellepte az egyetemet, hogy a keresztény ifjúságnak semmi reménye sem volt, hogy a lateiner pályákon a ravaszabb zsidóság mellett boldogulhasson.”45 A tárgyalt lapok törvényi megoldást sürgettek, és természetesen faji alapú diszkriminatív törvény életbeléptetését tartották indokoltnak: „A numerus clausus elvét szerintünk a fajvédelem igazolja s e téren az arányos faji érvényesülés kell hogy legyen a keresztény társadalom jelszava.”46 Annak érdekében, hogy ez a kívánt állapot mihamarabb eljöjjön, a lapok szerzői többször felszólították a nemzetgyűlést „a magyar faj védelmére és a zsidó faj intézményes félreszorítására.”47

A katolikus napisajtó a szélsőjobboldali szervezetek mellett tehát a legfőbb támasza volt az egyetemi körök 1920 tavaszi-nyári antiszemita kampányának,48 amelynek rövid távú célja a numerus clausus-törvény sürgetése volt. A nemzetgyűlés a tervezetet végül 1920 augusztusának végén kezdte tárgyalni. A Nemzeti Újság a parlamenti vita bevezetőjéül felhívta a figyelmet a korábbi magyar iskolapolitika „bűneire” és „hibáira”, amelyek lehetővé tették a zsidók számára a felsőoktatásban való nagyarányú részvételt. Egyúttal világossá tette azon véleményét, hogy a korábbi, szerinte káros és tragikus liberális oktatáspolitikán változtatni kell. A figyelmeztetés természetesen nem nélkülözte a magyar zsidóság elleni heves kirohanásokat sem, és a nemzet élethalálharcaként írta le a kérdést: „Soha ország türelmesebb és öngyilkosabb közoktatásügyi politikát nem folytatott, mint Magyarország a kiegyezés óta. […] A magyar középiskolák és egyetemek […] öntötték évről-évre azt az értelmiséget, amelynek új, zsidó képviselői aztán itt szerzett tudományukat és arzenáljukat siettek azon nép és azon állam ellen fordítani, amelynek lovagias és végtelenül türelmes politikája kenyérhez és oklevélhez segítette őket. […] A magyar, ha van még benne morzsányi életerő és makulányi nemzeti öntudat, ha viszsza akarja szerezni a könnyelműen eltékozolt örökséget és a békén feladott hatalmi pozíciókat, a reformokat ott kell, hogy megkezdje, ahol kezébe tartja újból a jövő feletti impérium feltételeit, ha gátat állít amaz értelmiségi proletáriátus forradalmi özöne ellen, amely megcsinálta minden korok leghitványabb és legszennyesebb patkányzendülését. […] Tessék tudomásul venni, hogy faji harcról van szó, amelyet meg kell vívnunk életre-halálra, amelyet nem mi provokáltunk s amelyben ha alulmaradunk, akkor bátran rázárhatják a kripta-ajtót Csonka-Magyarországra. Ebbe a látókörbe méltóztassék a fölvételi és a numerus clausus kérdését állítani.”49 Az Új Nemzedék ugyanezt a hangot és programot képviselte a parlamenti vita kezdetén: „A nemzetgyűlés ma kezdi az egyetemi és főiskolai beíratások szabályozásáról a kultuszminiszter által készített és előterjesztett törvényjavaslat tárgyalását. […] A Numerus clausus alapgondolatára épített törvényjavaslat a két forradalom élményeinek és keserű tapasztalatainak politikai és közművelődési leszűrését, illetve kodifikálását célozza.” 50

A Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter által beterjesztett javaslatban a faji vagy felekezeti kitétel nem szerepelt. Ezt tudósításában a Nemzeti Újság is idézte.51 Ugyanakkor a tárgyalt lapok, bár Hallert nem támadták, továbbra is a faji alapú törvény mellett álltak, s a beterjesztés után sem merült fel bennük, hogy a tervezet nem a zsidókról szól: „…a megrémült zsidóság kétségbeesett erőfeszítése tör Haller miniszter kulturprogrammja ellen, amelynek megvan az a bűne, hogy keresztény magyar intelligenciát akar nevelni ebben az országban”.52 A diszkriminatív elképzeléseket lelkesen fogadták, és teljes támogatásukról biztosították az azt felkaroló nemzetgyűlési képviselőket. A javaslatban a keresztény-nemzeti értelmiség felemelkedésének garanciáját látták: „[a numerus clausus-törvény javaslatában meg] kell látnunk fényét az új magyar kulturprogrammnak, egy nagykoncepciójú elgondolásnak, mely egyrészről intézményesen megvédi a keresztény magyar intelligencia fejlődését, másrészt irányt, tartalmat ad s teret biztosít ennek a fejlődésnek” 53 A mód, ahogyan mindezt biztosítani lehet, a „parazita zsidók” visszaszorítása: „Az első feladat, amelyet az új magyar kultúrprogram megalkotójának maga előtt kellett látnia, ezeknek az élősdieknek a kiirtása, megakadályozása annak, hogy a magyar kultúra fájának életnedveit ezután is idegen testek szívják el. Ez a célkitűzés megvan Haller miniszter elgondolásában, az élősdiek azonban szívósak.”54

A lapok kifejezik azon reményüket, hogy a törvény nem marad puszta papírdarab, és a mindennapokban utat mutat majd a széles társadalomnak a „zsidókérdésben”. Annál is inkább, mivel az Új Nemzedék – mint a katolikus napilapok általában – azt közvetítette olvasóinak, hogy a diszkriminatív jogszabály elfogadása a magyar társadalom nagy többségének elvárását tükrözi: „A társadalom pedig ki fogja egészíteni a maga erejével a törvényhozás munkáját, mely e kiegészítődés nélkül csak hideg paragrafust tudna alkotni. A törvény megfogalmazása egy nagy akaratnak, mely a tömegek lelkén vágyak és vívódások alakjában él. A törvényhozásnak nem lehet kitérnie a megfogalmazás elől, munkáját pedig majd teljessé teszi a társadalom, mely tovább dolgozik.”55 Mindez már a parlamentnek is üzenet: a törvényt el kell fogadni.

A nemzetgyűlési vitában Bernolák Nándor56 és 77 képviselőtársa (köztük Prohászka Ottokár) módosító indítványt nyújtott be a numerus clausus faji alapú bevezetése céljából. A törvényt végül ezzel a módosítással fogadták el a képviselők. Prohászka hatásos beszédet is mondott a jogszabály és a módosítás elfogadása mellett. A katolikus lapok a székesfehérvári püspök „nagyszerű fajvédő beszédét”57 teljes terjedelemben hozták, és publicisztikájukban mint a keresztény társadalom akaratának kifejezőjét ünnepelték. A Nemzeti Újság szerint: „Amikor Prohászka beszél, mindig a nagy keresztény közösségnek legmélyebb érzéseit juttatja kifejezésre; milliók jaja, milliók panasza és milliók üdvrivalgása tör ki az ő elbűvölő szavában.”58 A lap üdvözli, hogy a beszéd világossá tette: a numerus clausus kapcsán a legsúlyosabb nemzeti sorskérdésekről van szó. Prohászka szavai „a javaslat beterjesztésének okait és célját megvilágítva túl ezen az aktualitáson történelmi perspektívával mutattak rá a problémára, amely az utolsó évek katasztrofális eseményeinek hatása alatt a lét, vagy nem lét kérdéseként meredez reánk: a magyarság, a magyar faj érvényesülésének, fennmaradásának, problémájának.”59

A katolikus politikai publicisztikában Prohászka nemzetgyűlési beszéde kapcsán újra és újra sulykolták, hogy a magyarság és a zsidóság között élethalálharc folyik, és ennek része a kirekesztő törvénykezés. A lapok szerint mindez jogos eszköz a nemzetrontó zsidókkal szemben: „A faji öntudatra ébredés és a keresztény világnézetre való helyezkedés ma alapjává lőn a nemzeti létért való harcnak. Ez a harc önmagában van meg azáltal, hogy a zsidó faj túlsúlyra jutása megrontotta a nemzet vérét és szellemét és leszorította részben a szellemi, méginkább a gazdasági téren a nemzetalkotó fajt. […] A cél halálosan komoly. Ezért komoly a harc is.”60 A szerzők szerint éppen a numerus clausus-törvény hozza el az igazságot, hiszen „a zsidók” által „kierőszakolt” és „jogtalan” helyzetet szüntet meg: „A numerus clausus-sal s általában azzal a törekvésünkkel, hogy a magyar nemzet életének minden megnyilvánulásában a zsidóságot a maga százalékszámának megfelelő korlátok közé szorítsuk, a keresztény magyarság csak egy kisebbséget meg nem illető, jogtalan állapottal szemben védekezik. A magyar faj az őt megillető szerephez akar jutni […] Saját hazájában e hódoltsági állapotából akar szabadulni.”61

A katolikus napilapok bármennyire támogatták is a numerus clausust, azt csak szükséges, de nem elégséges lépésnek tartották a hazai zsidó közösség jogfosztására, illetve az emancipáció előtti állapotok visszaállítására. Az Új Nemzedék például ezzel kapcsolatban pozitív hangnemben tudósított az ÉME nagygyűléséről, kiemelve, hogy az ébredő magyarok a numerus clausust csak kényszerből és ideiglenesen fogadják el, mivel az még nem szünteti meg a zsidók jogegyenlőségét.62 A újság szerkesztőségi véleménye az ÉME által képviselt álláspontot tükrözte. Eszerint a törvény az első „szerény” lépés, amelyet reményeik szerint újabbak követnek majd: „Haller miniszter javaslata az első szerény lépés a kurzus vágányain, s ha ezt a kezdeményezést követni fogja egy nagyszabású, minden részletében átgondolt és bátran keresztülvitt társadalmi, gazdasági és kulturális szervezkedés, akkor joggal lehet remélni, hogy függetlenségi harcunkat a zsidósággal szemben sikerrel fogjuk megvívni. […] Az új egyetemi törvénynek tehát a kari önkormányzat és a faji arányszám kombinációján kell alapulnia…”63 A Nemzeti Újság hasonlóan láttatta a helyzetet. Egy program megvalósításának kezdeteként értékelte a numerus clausus életbeléptetését: „…tett ez az elfogadott törvényjavaslat, a nagy programmnak egy magvalósított része, az első bátor lépés a keresztény kurzus céljainak elérésére. Az első programpontot váltotta be ezzel a keresztény politikai tábor.”64

A tárgyalt újságok tehát határozottan és egyöntetűen kiálltak a magyar zsidókat sújtó, diszkriminatív törvény mellett. Mi több, várták és szorgalmazták a folytatást.

Összegzés

Az 1919–1920-as időszakban a katolikus napilapok a „zsidókérdéssel” kapcsolatban (is) a kibontakozó ellenforradalom új eszméit hirdették. Ennek az ideológiának szerves része volt az antiszemita eszmerendszer, és ez a tárgyalt újságokban egyértelműen megnyilvánult. A lapok amellett, hogy a magyar keresztényszocializmus korabeli válfajának szócsöveként működtek, gyakorlatilag az antiszemita propaganda, illetve a szélsőjobboldali szervezetek (elsősorban az ÉME) ideológiáját tükrözték. Tartalmukban és frazeológiájukban egyaránt kevés különbséget mutattak a fajvédő sajtóhoz képest.65 Ezzel a hazai olvasótábor egy újabb, szélesebb rétegét érték el kirekesztő nézeteikkel. A kirekesztést keresztény- és magyarvédelemként mutatták be, ezzel erkölcsileg felmentették, sőt bíztatták a kirekesztőket. Mindezt súlyosbította, hogy az újságok olyan egyházi tekintélyekre és keresztényszocialista politikusokra hivatkoztak, akik megfellebbezhetetlen tekintélynek számítottak a keresztény középosztálybeli olvasótáborban.

A lapok modern és koherens antiszemita eszmerendszert közvetítettek. A zsidó világösszesküvés elméletétől az antiszemita sztereotípiák minden változatáig és a magyar gazdaság és kultúra zsidók általi uralásáig terjedt repertoárjuk. A zsidókat mint a magyarságra különösen veszélyes „fajt” ábrázolták, és azzal, hogy a zsidók kollektív bűneiről cikkeztek, muníciót szolgáltattak a zsidóellenes fehérterrornak, illetve legitimálták azt. Az antiszemita propagandából jól ismert parazitaság vádja is gyakran előkerült az újságokban. Rendkívül gyakori volt a judeobolsevizmus toposza. A katolikus lapok jócskán kivették részüket annak a hamis nézetnek az elterjesztésében, melynek eredményét Nathaniel Katzburg így írta le: „A magyarok többségének szemében felületes általánosítások alapján a radikalizmus, a szocializmus és a kommunizmus afféle »zsidó eszmének« számított, s a közvélemény »zsidónak« bélyegzett minden olyan gondolatot, filozófiát, szellemi és politikai irányzatot, amely a fennálló rend megdöntésére irányult” (Katzburg 2002: 36). Ezen mit sem változtatott a tény, hogy a forradalmak alatta a zsidó középosztály jó része tönkrement.

A tárgyalt orgánumok a kor jobboldali retorikáját követve abszurd módon a hazai zsidókat tették meg bűnbaknak szinte minden vélt vagy valós problémáért, negatívnak tartott társadalmi folyamatért. Ez teljesen egybeesik a Saul Friedländer által leírt fajvédő antiszemita nézetekkel, amelyek szerint „a zsidó minden »társadalmi-bomlási« folyamatnak a kezdeményezője, legyen ez a materializmus, liberalizmus, vagy a kapitalista kizsákmányolás, az ipari központok rákfenéje, a parasztság kizsákmányolása, a munkás és a kisiparos nyomora – általánosságban a nemzeti és faji megújhodás erőinek rendszeres elpusztítása” (Friedländer 1996: 87). A magyar–zsidó kapcsolatok a magyarság és a zsidóság között folyó élethalálharcként való megjelenítése beleillik a szintén Friedländer által leírt antiszemita rögeszmébe: „A fajok és civilizációk fejlődésének egész folyamán a zsidó faj az árja fajt egy olyan küzdelemre kényszeríti, amelytől az egész emberiség sorsa függ” (Friedländer 1996: 87).

A szerkesztőségek „keresztény őrségváltást” szorgalmaztak a szerintük elzsidósodott magyar közélet minden területén. Ezt az általuk képviselt keresztény középosztály egzisztenciális válsága is ösztönözte. A keresztény középosztály megsegítésének módját a zsidóság háttérbeszorításával képzelték el és mutatták be a fenti sajtótermékek. A zsidók félreállítása azonban csak a polgári jogegyenlőség csorbításával volt elképzelhető, ám az idézett írások szerzőit ez nem tántorította el céljaiktól. A szövegekből kiderül, hogy a lapok szerkesztőségében az emancipációt elhibázott lépésnek, annak visszavonását pedig kívánatosnak tartották. Ezek az elképzelések messzemenően egyeztek a politikai katolicizmus fő korifeusai, Prohászka Ottokár és Bangha Béla idevágó gondolataival.

A lapok szerzői a zsidók háttérbeszorításának egyik leghatásosabb módját a korábbi (dualizmuskori), a polgári egyenlőség elvén nyugvó liberális oktatáspolitika megszüntetésében látták. Mindez a korabeli antiszemita mozgalmak elképzeléseit tükrözte, hiszen ahogy azt Kovács M. Mária megállapította: „a forradalom után megerősödött antiszemita csoportok az oktatási jogok korlátozására összpontosították az erőiket” (Kovács 2001: 72). A tárgyalt lapok a zsidók felsőoktatásból történő kiszorításától az értelmiségi pályákon megvalósuló keresztény dominanciát várták. Az általuk kívánatosnak tartott változást adminisztratív módon vélték megvalósíthatónak, azaz a zsidókra nézve diszkriminatív numerus clausus-törvény elfogadásával. Publicisztikájukban, szerkesztőségi véleményeikben egyaránt a törvény bevezetését szorgalmazták, gyakran szólították fel a törvényhozást a diszkriminatív oktatáspolitikai javaslatok elfogadására. A törvény nemzetgyűlési vitája alatt mindvégig a faji alapú kvóta megszabását szorgalmazták. Azt, hogy a faji kitétel (is) kifejezetten a zsidók megkülönböztetésére került a törvény szövegébe, a magyar kormánynak 1925-ben a Népszövetséghez írt leveléből egyértelműen kiderül: „A zsidók esetében keveredik a faj, a vallás és a nemzetiség, s minden országban más formában vannak jelen […] A vitatott törvényből szándékosan maradt ki a vallási kisebbségek említése, a vallás ugyanis az egyén hatáskörébe tartozik, amit jogában áll szabadon megváltoztatni” (idézi Katzburg 2002: 62). A törvényjavaslatot beterjesztő Haller István szintén faji alapon határozta meg a zsidóságot: „A zsidóság antropológiai homogenitását komoly ember nem vonhatja kétségbe […] akik geneológiailag ebből a közösségből származnak, [azokat] antropológiailag azonos embercsoportok megjelölésére alkalmasabb szó hijján, fajnak és pedig zsidó fajnak kell nevezni” (Haller 1926: 63–64). A törvény tehát kétséget kizáróan faji alapon született. A tárgyalt lapok azonban nem elégedtek meg ennyivel. Hangsúlyozták, hogy a numerus clausus bevezetésével csupán az első keresztény-nemzeti programpont teljesült. A zsidók elleni harcra, további kirekesztésre szólították fel a törvényhozást és a társadalmat. A katolikus lapok antiszemita sztereotípiáikkal, kirekesztő frazeológiájukkal tragikus hatást gyakoroltak a magyar közgondolkodásra, és széles körben terjesztették a zsidókról általuk is alakított képet, erősítették a rögeszméket és fokozták a kollektív antiszemita hisztériát. Hozzájárultak ahhoz, hogy a diszkriminatív törvénykezés széles körben vált erkölcsileg elfogadhatóvá, mi több, kívánatossá a korabeli Magyarországon. Mindent megtettek azért, hogy a magyar törvényhozás megtegye az első lépést. Az első lépés megtörtént, a következőkre az „ébredőknek” közel húsz évet várniuk kellett.

Irodalom

Bangha Béla (1920) Magyarország újjáépítése és a kereszténység. Budapest: Szent István Társulat.

Friedländer, Saul (1996) A náci antiszemitizmus. Egy tömegpszichózis története. Budapest: Uránusz Kiadó.

Gergely Jenő (1977) Keresztényszocializmus Magyarországon, 1903–1923. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Gergely Jenő (1994) Prohászka Ottokár. Budapest: Gondolat.

Haller István (1926) Harc a Numerus Clausus körül. Budapest: A szerző kiadása.

Karády Viktor (1999) Politikai antiszemitizmus és nemzetállam-építés Közép-Európában. In Hamp Gábor & Horányi Özséb & Rábai László: Magyar megfontolások a Soáról. Budapest & Pannonhalma: Balassi Kiadó & Magyar Pax Romana Fórum & Pannonhalmi Főapátság.

Karsai László (2001) Holokauszt. Budapest: Pannonica Kiadó.

Katzburg, Nathaniel (2002) Zsidópolitika Magyarországon, 1919–1943. Budapest: Bábel Kiadó.

Kertzer, David I. (2003) A pápák a zsidók ellen. Budapest: Ulpius-ház Könyvkiadó.

Dr. Kiss György (1987) Megjelölve Krisztus keresztjével és Dávid csillagával. Budapest: Szerzői kiadás.

Kókay György & Buzinkay Géza & Murányi Gábor (1994) A magyar sajtó története. Budapest: MUOSZ – Bálint György Újságíró-iskola kiadása.

Kovács M. Mária (2001) Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között. Budapest: Helikon Kiadó.

N. Szegvári Katalin (1988) Numerus clausus rendelkezések az ellenforradalmi Magyarországon. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Prohászka, Ottokar (1920) The Jewish Question in Hungary. The Hauge.

Prohászka Ottokár ([1893] 1929) A zsidó recepció a morális szempontjából. In Összegyűjtött munkái. Sajtó alá rendezte: Schütz Antal. XXII. Budapest: Szent István Társulat.

Stern Samu (1938) A zsidókérdés Magyarországon. Budapest: Pesti Izr. Hitközség.

Szabolcsi Lajos (1993) Két emberöltő. Az Egyenlőség évtizedei (1881–1931). Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport.

Zeke Gyula (1990) „Statisztikai mellékletek.” In Lendvai L. Ferenc & Sohár Anikó & Horváth Pál (szerk.) Hét évtized a hazai zsidóság életében. Budapest: MTA Filozófiai Intézet.

Zinner Tibor (1989) Az ébredők fénykora, 1919–1923. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Lábjegyzetek

1
Magyarországon kívül Lengyelországban vetődött fel hasonló jogszabály bevezetése, de a nemzetközi és hazai tiltakozás hatására elvetették az ötletet. Lásd Kovács (2001: 75).
2
A dualizmus időszakában az antiszemitizmust politikai programmá emelő pártok nem kerültek a hatalom közelébe. Ilyen volt az Istóczy Győző vezette Országos Antiszemita Párt, amely az 1880-as években a tiszaeszlári vérvád körül kialakult hangulatot meglovagolva ért el átmeneti sikereket, illetve a Katolikus Néppárt, amelyet az 1890-es évek egyházpolitikai reformja hívott életre.
3
A Vatikán és az európai katolikus sajtó felelősségéről az újkori antiszemitizmus elterjedésében lásd Kertzer (2003).
4
Utóbbi jellegzetes példája a Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Kiadója, amely olyan szélsőséges antiszemita művek kiadását is vállalta, mint például Bangha Béla 1920-as, Magyarország újjáépítése és a kereszténység című könyve.
5
A faji kitételre a törvény 3 § (3) bekezdése vonatkozott: „az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérő szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók között lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctized részét” (idézi N. Szegvári 1988: 122).
6
1910-ben a magyarországi zsidóság a teljes lakosság 5,0 százalékát, 1920-ban 5,9 százalékát tette ki. Ugyanakkor 1915-ben az egyetemek és főiskolák zsidó hallgatóinak aránya (a hittudományi főiskolák nélkül) elérte a 30,9 százalékot. (Zeke 1990: 187–191). A statisztikai adatok minden esetben a zsidó vallású népességre vonatkoznak, miután a népszámlálásoknál a zsidóságot felekezetként határozták meg.
7
A Nemzeti Újság az Alkotmány című katolikus néppárti lap utódja volt. Felelős szerkesztője Túri Béla, katolikus pap, nemzetgyűlési képviselő volt. (Az Alkotmány a Tanácsköztársaság alatt szűnt meg.)
8
Az Új Nemzedék főszerkesztője ekkor Milotay István jogász, újságíró, nemzetgyűlési képviselő, a fajelmélet egyik hazai képviselője volt.
9
Prohászka Ottokár: Pro juventute catholica. Alkotmány, 1918. május 26.
10
A Népújság fejléce szerint Politikai és Közgazdasági Katholikus Néplap volt. Felelős szerkesztője a későbbi miniszterelnök, Huszár Károly.
11
A legnagyobb kérdés. Népújság, 1918. június 16.
12
Ottokar Prohászka: The Jewish Question in Hungary. The Hauge, Holland. 1920. Illetve: Die Judenfrage in Ungarn, Hammerschlaege, Deutschvölkischer Schutz und Trutzbund. Hamburg 1921, Heft 21.
13
A Prohászka által 1848-ra datált törvény valójában 1849. július 28-án került elfogadásra, gyakorlati alkalmazására azonban a szabadságharc bukása miatt már nem került sor. A zsidók tényleges jogi egyenlősítése végül 1867-ben valósult meg.
14
Szent István Társulat, Budapest. 1920.
15
A kérdéses lapok a következők: Új Nemzedék, Nemzeti Újság illetve az Új Lap.
16
Tehetség és fürgeség. Új Nemzedék, 1920. szeptember 18.
17
A magyar föld egyötöde zsidókézen. Új Lap, 1920. január 3.
18
Elég volt! Új Nemzedék, 1919. október 14.
19
Degenerált világfaj. Új Lap, 1920. február 18.
20
Prohászka Ottokár: Válasz Raffay Sándor püspöknek. Nemzeti Újság, 1920. november 27.
21
Andrássy Gyula nyilatkozata. Új Nemzedék, 1919. október 9.
22
Lásd például: Felekezeti harc. Nemzeti Újság, 1919. december 10.
23
Prohászka Ottokár a felebaráti szeretetről, nemzetvédelemről és a sajtóról (interjú). Új Nemzedék, 1919. október 12.
24
L. I.: A nagy csalatás. Új Nemzedék, 1920. szeptember 22.
25
Akiknek nem fáj Magyarország feldarabolása. Új Lap, 1920. május 9.
26
Lásd az Új Lap 1920. évfolyamának számait.
27
Kétféle zsidó van. Új Lap, 1920. április 21.
28
Lásd például: A zsidók tűrhetetlen hazudozásai külföldön. Új Lap, 1920. január 15.
29
A magyargyalázó szegedi főrabbi. Hogyan informálja dr. Lőw Immánuel a külföldet? Nemzeti Újság, 1920. április 23.
30
Lásd a tárgyalt lapok 1920. áprilisi és májusi számait.
31
Dr. Krüger Aladár: Mi bízunk! Új Nemzedék, 1920. szeptember 12.
32
Dr. Avarffy Elek: Nem hagyjuk elaludni! Nemzeti Újság, 1920. július 28.
33
A keresztény kurzus. Új Lap, 1920. január 7.
34
Legyen már a főváros is keresztény. Új Lap, 1920. január 20.
35
L-i.: A magyar intelligencia jövője. Nemzeti Újság, 1919. december 18.
36
A megbélyegzett zsidók. Hogyan védekeztek a régi magyarok a zsidók ellen. Új Lap, 1920. április 20.
37
Az ÉME zsidópolitikájáról lásd például Zinner (1989: 36–38; 52–54; 110).
38
Prohászka ÉME tagságát közli Zinner (1989: 148).
39
Turi Béla: Ki a bűnös? Nemzeti Újság, 1919. december 10.
40
Az 1910-es évek numerus clausus elképzeléseit lásd N. Szegvári (1988: 106).
41
A szélsőjobboldali egyetemi szervezetek közül az úgynevezett „egyetemi zsidóverések” szervezéséről elhíresült, 1919-ben alakult Turul Bajtársi Szövetség volt a legfontosabb és leghatásosabb.
42
A numerus clausus-törvényért ezek az egyetemi szervezetek rendkívül sokat tettek. A tervezet faji jellegének követelését például a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karának dékánja, Kmoskó Mihály vettette fel először. A törvény körüli egyetemi harcokról lásd N. Szegvári (1988: 86–113).
43
A magyar faj megmentése. Nemzeti Újság, 1919. október 18.
44
A „fekete kabát” ínsége. Nemzeti Újság, 1919. december 20.
45
Korlátoznák a zsidók egyetemre tódulását. Új Lap, 1920. február 1.
46
A zsidókérdés a főiskolákon. Nemzeti Újság, 1920. július 1.
47
A gége keresztények. Új Lap, 1920. június 24.
48
A radikális keresztény egyetemi csoportok működéséről és a numerus clausus-szal kapcsolatos állásfoglalásaikról lásd N. Szegvári (1988: 92-105).
49
Magyar Iskolapolitika. Nemzeti Újság, 1920. szeptember 2.
50
A numerus clausus. Új Nemzedék, 1920. augusztus 26.
51
Haller miniszter a nevelés új irányairól. Nemzeti Újság, 1920. szeptember 3.
52
Magyar kultúrprogramm. Nemzeti Újság, 1920. szeptember 5.
53
Uo.
54
Uo.
55
Új ország, új értelmiség. Új Nemzedék, 1920. szeptember 4.
56
Bernolák Nándor büntetőjogász, egyetemi tanár volt, később a Bethlen-kormány népjóléti minisztere.
57
Egy volt filoszemita: Prohászka beszéde és a „magyar” sajtó. Nemzeti Újság, 1920. szeptember 18.
58
Uo.
59
Állunk elébe. Nemzeti Újság, 1920. szeptember 17.
60
Túri Béla: A harc komoly. Nemzeti Újság, 1920. szeptember 18.
61
A numerus clausus és a trianoni béke. Nemzeti Újság, 1920. szeptember 21.
62
Az Ébredő Magyarok parlamentje. Új Nemzedék, 1920. szeptember 10.
63
A numerus clausus. Új Nemzedék, 1920. augusztus 26.
64
Az első lépés. Nemzeti Újság, 1920. szeptember 22.
65
Lásd például az A Cél, az Ébredő Magyarország vagy a Hazánk „zsidókérdéssel” kapcsolatos írásait.
Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink