Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2003 nyár

Kisebbség

Messing Vera:

Változás és állandóság

Kiköltöztetéses konfliktus médiabemutatása a rendszerváltás előtt és után

Az alábbi tanulmány megkísérli bemutatni, hogy a média tartalma és nyelvezete hogyan tükrözi az interetnikus viszonyok társadalmi valóságát. Két, romákat érintő szegregációs kísérlet sajtóját hasonlítja össze: egyik a rendszerváltás küszöbén, 1989-ben Miskolcon, a másik 1997-ben Székesfehérváron történt. Mindkét eset szegény, többségében roma családok város szélén építendő, csökkentett komfortfokozatú lakásokba való költöztetését célozta meg. A két konfliktusról publikált írások összevetése lehetőséget nyújt arra, hogy bemutassa, hogyan tükrözi a média manifeszt és rejtett tartalma a politikai, társadalmi környezet változásait, illetve a társadalmi struktúra állandóságát. A kutatás a kvantitatív tematikus tartalomelemzés, valamint a kvalitatív lingvisztikai elemzés módszereit alkalmazza.

1. Bevezető

E kutatás nem egyetlen elméleti diszciplinára alapoz, hanem megkísérli a társadalomtudomány több elméletének – a szociálpszichológiának, a szociolingvisztikának és a tömegkommunikációs elméleteknek – egy modellbe történő integrálását. Egyetlen megközelítés sem volt alkalmas ugyanis arra, hogy önmagában megmutassa, hogyan képződnek le a társadalom csoportközi viszonyai a médiában.

A szociolingvisztikusok szerint a nyelv, különös tekintettel a közbeszédre, olyan társadalmi praxis, amely nemcsak tükrözi, de befolyásolja is a társadalmi valóságot. A nyelv a társadalmi valóság más szempontjai mellett jól tükrözi a társadalmi csoportok közötti hierarchikus viszonyokat, és egyúttal meg is erősíti azokat. Fowler azt álltja, hogy „a nyelv […] olyan eszköz, amely alkalmas arra, hogy megerősítse, illetve manipulálja a hatalom fogalmait (csakúgy, mint a társadalmi és ideológiai rendszer más területeit)” (Fowler 1985). A tömegkommunikáció-kutatás szociolingvisztikai megközelítése szerint a média tükrözi a társadalmi rétegződés hierarchikus viszonyait azáltal, hogy bizonyos szintaktikai formulákat és nyelvi fordulatokat előnyben részesít. Az alá- és fölérendeltségi viszonyok reflektálásának és megerősítésének legfontosabb elemei a tranzitív mondatszerkezetek dominanciája, a passzív szerkezetek visszatérő használata egy társadalmi szereplővel kapcsolatban, a nominalizáció és a nyelvezet (Kress 1985; Folwer 1985).

E tanulmány ugyanakkor a szociálpszichológia eredményeit használja fel annak meghatározásához, hogy milyen elemeket keressen a sajtótudósításokban. A paradigma több évtizedes története során számos olyan jelenséget határozott meg, amely a csoportok közötti előítéletek kialakulásához és fenntartásához szükséges: ilyen a kisebbségi csoport alárendelt szerepe, a sztereotípiák, a kategorizáció és az etnocentrizmus.

A tömegkommunikáció hatásait taglaló elméletek közül az értékkultivációs (cultivation) és téma-kultivációs (agenda setting) elméleteket hívom segítségül, hogy tanulmányom eredményeit a média társadalmi hatásainak viszonyában is értelmezni lehessen. Mindkét elmélet azt álltja, hogy a média befolyásolja a közönség társadalomképét, de más-más szempontra fókuszálnak. Az értékkultivációs elmélet a közönség attitűdjeire gyakorolt direkt hatást kísérli meghatározni, míg a téma-kultivációs elmélet szerint a média hatása abból a szempontból lényeges, hogy a meghatározza a társadalmilag „fontos” témákat.

2. Módszerek

E kutatás kétféle elemzési módszert alkalmaz. Egyrészt kódutasításon alapuló, kvantitatív tartalomelemzéssel vizsgáltam a két konfliktus sajtóanyagait, valamint kvalitatív nyelvi elemzéssel a cikkek címeit. Hat napilapot elemeztem: a négy legnagyobb példányszámú országos napilapot (Népszabadság, Magyar Nemzet, Népszava, Magyar Hírlap), valamit az adott konfliktus területén megjelenő városi és megyei napilapokat. A tematikus tartalomelemzés során (Stone 1997; Popping 2000) olyan kódutasítást alkalmaztam, amely a cikk megjelenésének adatain túl (megjelenés időpontja, helye, terjedelme stb.) kitért többek között a tárgyalt témá(k)ra, a megjelenő szereplőkre, illetve azok aktivitására, a kategorizáció szintjére és a konfliktus bemutatásának részleteire is (a konfliktus cikk szerinti tartalma, szereplői, felelőse, megoldása stb.).

A kvalitatív lingvisztikai elemzés természetesen alkalmatlan arra, hogy nagyobb mennyiségű szöveget kezeljen. Ezért a cikkek meghatározott elemét, a főcímeket vettem az elemzés alapegységének. A címek vizsgálata azért is fontos, mert az átlagos újságolvasó az adott lap tartalmának csak töredékét olvassa el, a többit csupán átfutja. Ez utóbbi olvasási mód legfontosabb eszköze a cím, amely tehát különösen alkalmas arra, hogy az olvasót befolyásolja, illetve az adott történetet keretezze. Síklaki István (1997) részletesen elemzi a főcímek keretezési hatását és az úgynevezett mindless readingnek1 az olvasó percepciójára gyakorolt kiemelt hatását.

Az elemzés alapjául szolgáló két konfliktust azért választottam, mert számos részletükben azonosak:

Számos különbség is van ugyanakkor a két eset között. Ezek között a legfontosabb talán a politikai közeg, amelyben e „történetek” játszódtak. 1988–89-ben a „szocialista” Magyarország hanyatló fellegvárában zajlott az első, jelentős publicitást kapott szegregációs konfliktus. Itt a város vezetését a hanyatló kommunista párt káderei alkották, míg a romákat támogatók többnyire az éledező demokratikus ellenzék köreiből kerültek ki. A miskolci konfliktus tehát az autoriter „szocialista” népköztársaság hívei és a demokráciát és politikai változásokat követelő alternatív politikai erők között zajlott. A fehérvári eset ezzel szemben egy demokratikus államban történt, amelynek szereplői nem azonosíthatóak ilyen egyszerűen politikai ideológiákkal. Itt a konfliktus két oldalán a romák szegregációját és diszkriminációját, valamint a roma szegénység „pozitív” eszközökkel való megoldása mellett kiállók, illetve a romákkal kapcsolatos társadalmi konfliktusok szegregációs megoldását pártolók voltak.

A tanulmány azt kívánja bemutatni, hogy milyen jellemzőkben maradt változatlan és melyekben változott a romákkal kapcsolatos konfliktusok médiabemutatása. Olyan társdadalmi jelenségek létére, illetve hiányára fókuszál az elemzés, amelyeket az interetnikus kapcsolatokat tárgyaló szociálpszichológia alapvetőnek tart az előítéletek létrejöttének és fennmaradásának szempontjából: ilyenek a kategorizáció, az etnikai csoport alárendelt társadalmi helyzete, a sztereotípiák és a többség etncoentrikus szemlélete.

3. Kategorizáció

A különféle etnikai, származási, kulturális csoportok együttélésének egyik fontos következménye a kategorizáció jelensége. Ennek jelentősége, hogy a többségi percepció hajlamos egy-egy kisebbséget inkább csoportként, semmint individuumként érzékelni. Ez természetes jelenség, ugyanakkor konfliktushelyzetben különösen fontos, hiszen ilyenkor a többség hajlamos a konfliktusban részes személyek helyett az egész csoportot stigmatizálni.

A média etnikai csoportokkal kapcsolatos konfliktusokról szóló tudósításaiban erősen hozzájárulhat a kategorizációhoz azáltal, hogy a csoportot homogén tömegként mutatja be, vagy ellenkezőleg: ellene is játszhat ennek a tendenciának azzal, ha a konfliktusban közvetlenül érintett szereplőket megszemélyesíti, és elsősorban nem etnikai hovatartozásuk alapján határozza meg őket. E szempont még fontosabbá válik akkor, ha a csoportszerű médiabemutatás lehetséges következményeit is számításba vesszük: az etnikai csoportok többségi társadalomtól elszakadó, távoli, az átlagostól, normálistól eltérő percepcióját erősíti meg a többségi közönségben. A kategorizáció jelensége egyaránt kimutatható a média tartalmi és szövegelemzéséből.

3.1. Miskolc, 1989

A miskolci és székesfehérvári esetek összehasonlítása e tekintetben látványos különbségeket mutat. 1988–89-ben a kiköltöztetett családok homogén, arctalan bemutatása egyeduralkodó volt. Egyetlen olyan ember, család sem jelent meg a sajtó tudósításaiban – sem közvetve, sem közvetlenül –, aki a kiköltöztetésben érintett lett volna. Még csak azt sem mondta ki a sajtó, hogy roma családokról van szó. Ennek oka, hogy az államszocializmusban az etnikai különbségekkel, kisebbségekkel kapcsolatos kérdések tabunak számítottak. Ugyanakkor számos olyan kifejezés, amelyet a kiköltöztetésre várókkal kapcsolatban alkalmazott a sajtó, illetve a Miskolci Tanács képviselőtestülete, azok számára is nyilvánvalóvá tette, hogy romák érintettek a kérdésben, akik esetleg nem tudták, hogy a belváros megjelölt részeit zömmel marginalizálódott roma családok lakják. Ilyen példák sokaságát lehetne felsorolni, itt csak a leggyakoribbakat említem: „azok, akik a szocialista együttélés szabályait megszegik”, „marginalizált réteg”. A városi tanács ülésein elhangzó rasszista tartalmú megszólalásokról szóló tudósításokból is egyértelművé válik, hogy a szegregációs terv alanyai romák lettek volna: „Ez a fekete egyének által legsűrűbben lakott környék az országban. A budapesti elvtársak vigyék el az egyik felét, a másik felét mi itt boldoggá tesszük” – mondta a tanács ülésén az egyik képviselő (Magyar Nemzet, 1989. III. 18).

A miskolci „gettó-üggyel” egy időben megjelent, de nem az esetről szóló cikkek elemzése a csoport erős nyelvi kategorizációját bizonyítja. Ennek legszembeötlőbb megnyilvánulása a romákkal kapcsolatos fogalmak egybeírása: „cigánycsalád”, „cigánygyerek”, „cigánybűnöző” stb. Az ilyen szóösszetételek azt sugallják, hogy egy cigány gyerek, család vagy bűnöző alapvetően és belsőleg (inherensen) különbözik nem cigány társától. Az ilyen szóösszetételek gyakori használata erős kategorizációt és nyelvi diszkriminációt hordoz, már csak azért is, mert más csoportokkal kapcsolatban nem léteznek hasonló kifejezések („magyarcsalád”, „magyarbűnöző” stb.).

3.2. Székesfehérvár, 1997

1997-re az ilyen jellegű nyelvi kategorizáció döntően megszűnt, de a romákkal kapcsolatos tudósításokban a romák csoportként történő bemutatása – egyes személyeknek a csoport egészével történő azonosítása – továbbra is fennmaradt. A sajtó, a többségi közvéleményhez hasonlóan, nagyon gyorsan alkalmazza a „roma” megjelölést egy-egy roma személy vagy kisebb csoport kapcsán. Egyértelmű, hogy a kiköltöztetés 13 roma családot, vagyis 73 személyt érintett. Ehhez képest a sajtó eleinte a teljes magyar roma közösséggel azonosította a konfliktust, amikor úgy hivatkozott az érintettekre, mint „a romák”. Később a városban élő több ezer fős roma lakossággal azonosította őket, amikor a „székesfehérvári romák” titulussal utalt a konfliktusban érintett családokra.

A hipotézisem az volt, hogy a kategorizáció mértéke a konfliktus eszkalációjával párhuzamosan csökkent, mivel az újságírók a heteken keresztül tartó ügyben előbb-utóbb kénytelenek voltak részletekbe is merülni. E feltevés ellenőrzése érdekében egy skálát hoztam létre, amely a nyelvi kategorizáció mértékét hivatott tükrözni: minél magasabb az érték, annál szélesebb csoportmegjelölést takar.2

Az alábbi tábla a kategorizáció mértékének alakulását mutatja a konfliktus eszkalációjának különböző szakaszaiban:

időszak3 átlagérték cikkek száma

– szept. 30. 2,2 1

okt. 1. – nov. 25. 3,46 25

nov. 26. – dec. 9. 3,35 19

dec. 10. – dec. 19. 3,06 21

dec. 20. – dec. 31. 2,98 18

Az adatok alátámasztják hipotézisemet: a konfliktusban érintett személyek megjelölésére használt kategóriák időbeli megoszlása határozott tendenciát mutat: a kategorizáció lineárisan csökkenő trendje figyelhető meg. E jelenség kézenfekvő – interjúkutatásokkal is alátámasztott – magyarázata lehet, hogy az újságírók, amennyiben gyors reakciót igényel egy ügy, a társadalmilag mélyen beidegződött kliséket hajlamosak alkalmazni. A társadalmi csoportok klasszifikációja az egyik olyan klisé, amelyet az újságírók munkájuk során alkalmaznak. Ez csak akkor jelent gondot, ha minden kontroll nélkül abszolutizálják, valamint ha az adott kérdés kapcsán nem személyesítik meg az abban érintett feleket. Az elithez tartozó újságírók, valamint a marginalizálódott romák között túl nagy a társadalmi távolság ahhoz, hogy ezeket a kliséket egy tudósítás kedvéért meghaladják. Ezért az olyan konfliktusokat, amelyekben az egyik fél roma, az újságírók általában a romák összességével, illetve a csoporttal kapcsolatos leggyakoribb társadalmi, szociális problémákkal azonosítják, és ebbe a keretbe helyezik el az egyedi eseményt.

A székesfehérvári eset egyedi volt abban, hogy hetekig napirenden volt a sajtóban, ezért a konfliktus elmérgesedésével párhuzamosan az újságírók arra kényszerültek, hogy az általában használt kliséket finomítsák, és elszakadjanak a széleskörű kategorizációtól, egyre szűkebb körrel azonosítva a Rádió utca 11. számú ház kiköltözésre kötelezett 73 lakóját.

A rendszerváltás előtti és utáni sajtóbemutatásokat összehasonlítva tehát elmondható, hogy a romák kategorizációja jelentősen csökkent, de továbbra is erőteljesen jelen van a csoportról szóló sajtóanyagokban.

4. A társadalom hierarchikus visz onyainak leképeződése a média szövegeiben

A társadalmi viszonyok – a társadalmi csoportok közötti alá- és fölérendeltségi viszonyok – nyelvi leképeződésének fontos eleme a tranzitivitás: a tranzitív és nem tranzitív mondatok arányának alakulása az egy-egy csoporttal kapcsolatos konfliktusról szóló tudósítások szövegeiben. A tranzitív mondatok tartalmazzák a cselekvőt és azt, akire (amire) a cselekvés irányul (tárgy). A kategorizációhoz hasonlóan a tranzitivitás is fontos nyelvi indikátora a diskurzusban szereplő aktorok társadalmi viszonyainak, mivel az ilyen szerkezetek gyakori használata alá-fölérendeltségre utalhat.

Egy példán érzékeltetve ezt az első látásra bonyolult fejtegetést, mindjárt érthetővé válik a jelenség társadalmi jelentősége:

Ezek a példák bemutatják, hogy a tranzitív mondatok nem tranzitívvá történő átalakítása olyan módon, amely során az aktort (cselekvőt) törlik a mondatból, több puszta nyelvi transzformációnál, és alkalmas arra, hogy ok-okozati viszonyt, felelősséget rejtsen. A nem tranzitív mondatszerkezetek ugyanakkor azáltal, hogy az aktort elrejtik és a figyelmet arra irányítják, akire a cselekvés vonatkozott, újrakeretezik a történéseket. Ezt a jelenséget hasonlítom össze a következő fejezetben a miskolci és székesfehérvári konfliktusokról szóló cikkek címeiben.

4.1. Miskolc, 1989

Az alábbi tábla a tranzitív (T) és nem tranzitív (NT) mondatok megoszlását mutatja be az 1989-es konfliktus különböző szereplői szerint. A mátrix sorai a címekben feltüntetett cselekvőt, az oszlopok pedig az a szereplőt tartalmazzák, akire a cselekvés vonatkozott.

1. mátrix: A tranzitív és nem tranzitív szerkezetű címek megoszlása az 1988–89-es miskolci gettóügy sajtóvitájának címeiben

A mátrix a cikkek több jellegzetességre világít rá. Először is talán a legfontosabb, hogy nagyon ritkán említenek cselekvőt: a 38 cím több mint fele nem tett említést a konfliktus egyetlen részeséről sem. A leggyakrabban a cikkek címeit a Miskolci Városi Tanács említése uralta, és mindössze két említést találtunk a Wallenberg Társaságra, egyet a GeB-re,4 vagyis azokra a szervezetekre, amelyek ellenezték a Tanács tervét. Ugyanakkor egyetlen utalás sincs a kiköltöztetésben érintett családokra.

Egyértelmű, hogy a nem tranzitív szerkezetű címek dominanciájának oka a konfliktusban érintett egyik vagy mindkét fél mellőzése. Ez pedig nem véletlen, hanem az autoritárius politikai rendszer tekintélyelvű diskurzusának nyelvi megnyilvánulása. A címek jól tükrözik azt az ideológiát, amelyben az állam paternalista, a polgárai felett álló intézmény, tisztviselőinek döntései nem képezik vita tárgyát, tehát akikre a döntés vonatkozik, azok meg sem említődnek. Az egyenjogúság kérdése fel sem merülhet egy olyan a médiadiskurzusban, amelyben az egyik érdekelt felet a sajtóban közölt írások egyetlen egyszer sem jelenítenek meg.

4.2. Székesfehérvár, 1997

Hasonló módon elemeztem, illetve ábrázoltam az 1997-es székesfehérvári rádió utcai romák kiköltöztetésének sajtóvitáját. Az alábbi mátrix meglepő és figyelemreméltó hasonlóságot mutat az 1989-as esethez:

2. mátrix: A tranzitív és nem tranzitív szerkezetű címek megoszlása az 1997-98-as székesfehérvári gettóügy sajtóvitájának címeiben

A legszembetűnőbb hasonlóság a két eset között az, hogy mind a miskolci, mind a tíz évvel későbbi, egy alapjaiban más gazdasági-társadalmi berendezkedésű országban játszódó székesfehérvári eset sajtóját a nem tranzitív nyelvi szerkezetek uralják. Néhány példa segíthet annak megértésében, hogy mi ennek a szociológiai relevanciája:

Látható a nem tranzitív szerkezetek túlsúlyának oka: jellemzően kimarad a címből az aktor: a székesfehérvári önkormányzat. Az „objektív” cím ugyanis így hangozna: „a székesfehérvári önkormányzat elrendelte 13 roma család kiköltöztetését a lebontásra ítélt Rádió u. 11. sz. épületből”. Az aktor kihagyásával a címek a figyelmet a roma családokra fókuszálják, ezáltal „roma-ügy”-ként keretezik a szociális kérdést, elrejtve a cselekvő önkormányzat felelősségét.

Nézzük meg egy másik esemény kapcsán megjelent cikkek címeinek sorát. Esetünk az, amikor 1997-ben a belsőbárándi lakosok fizikailag akadályozták meg, hogy az egyik Rádió utcai roma család beköltözzön a faluban vett házába. Ez nyilvánvalóvá teszi e keretezés szisztematikus voltát.

A minta az előzővel azonos: a nem tranzitív szerkezetek oka a cselekvő – tiltakozó, fizikai erőszakkal fenyegető – belsőbárándi lakosok kihagyása a mondatokból. Ugyanaz a hatás is: azáltal, hogy nincs aktor, a figyelem a „szenvedő alanyra” a roma családra irányul, ismét „roma-ügyként” keretezve az egyébként büntetőjogilag is kifogásolható akciót, amelynek során emberek egy csoportja megakadályozott egy családot abban, hogy birtokba vegye saját tulajdonát (minden bizonnyal faji hovatartozása miatt). Így a sajtó megint roma problémaként keretezte a konfliktust, és mobilizálta az olvasókban a romákkal kapcsolatban meglévő sémákat. Ezzel a sajtó – tudattalanul-akaratlanul – egy jogellenes cselekedet társadalmi legitimizálásához járult hozzá.

5. Nominalizáció

Egy konfliktus nyelvi keretezésének további, szociológiailag releváns technikái a nominalizáció (főnevesítés) és a passzív szerkezetek használata. Nominalizációnak azt a nyelvi átalakítást nevezem, amely során az ige főnév alakjában jelenik meg. A nominalizált szerkezetek túlsúlya az autoritárius diskurzus sajátja (jogi nyelv, akadémiai diskurzus stb.). A nominalizáció szociológiailag lényeges következménye, hogy megengedi a két érintett törlését: a cselekvőt és azt, akire a cselekvés vonatkozik, egyaránt kihagyja, ezáltal képes az érintett felek elrejtésére, a felelősség kérdésének mellőzésére és a konfliktus dehumanizálására.

Az előző fejezetben bemutatott mátrixok feltűnő közös vonása azon címek túlnyomó többsége, amelyekben mind a cselekvő, mind az ágens „nem meghatározott”, vagyis hiányzik. Ez a főnevesített szerkezetek túlsúlyának következménye. Nézzünk meg néhány címet az 1988-as miskolci és az 1997-es székesfehérvári esetekből:

A nominalizált szerkezetek túlsúlya a két esetben több véletlen egybeesésnél: az ilyen nyelvi megfogalmazások visszatérő jelenléte a társadalmi hierarchia nyelvi leképeződéséből fakad. Ezek a címek messzemenően tükrözik azt a politikát, amelynek célja a konfliktusok személytelenné tétele, az érintettek „tárgyiasítása” és a felelősség elrejtése. Még azok a címek is, amelyek erőteljes, személyek közötti konfliktus fizikai megnyilvánulására utalnak, főnevesített formában jelentek meg: „Lincshangulat a kiköltöztetések miatt”, „Hétvégi blokád Polgárdiban”. Az ilyen megfogalmazások – azáltal, hogy nem tartalmazzák az érintett személyek egyikét sem – alkalmasak a konfliktus olyan keretezésére, amely dehumanizált, ezáltal képesek az olvasót eltávolítani a konfliktusban érintett résztvevőktől. Mindez értelemszerűen az egyik fél esetében kardinális kérdés: a kiköltöztetésre ítélt romák esetében.

A két ügyben azonban más és más volt a jelentősége a főnevesített szerkezetek túlsúlyának: míg a miskolci esetben a kommunista párt városi vezetésének, az autoritárius rendszer felsőbbrendűséget sugalló sajtójának megjelenését tükrözi, addig a székesfehérvári esetben inkább a konfliktus dehumanizálását, illetve gyakran a szenzációszerű, az érintett személyektől elszakadó bemutatást jelent. Ez abban is megnyilvánult, hogy a roma családokat szinte mindvégig a várossal vagy azzal az épülettel (tehát tárggyal) azonosította nyelvileg a sajtó, amelyben laktak (például „Ultimátum a Rádió u. 11-nek”).

A miskolci eset sajtótudósításainak címeiben is igen gyakoriak a nominalizált szerkezetek, ezeknek azonban más az oka és jelentősége. „Vita”, „álláspont”, „szempont”, „kerekasztal”, „communique” stb. – ezek a kifejezések elsősorban egy tekintélyelvű rendszer politikailag kontrollált sajtódiskurzusát jelzik.

6. Passzív és aktív ábrázolások

Egy kisebbségi csoportról szóló médiadiskurzus szociológiailag jelentős tulajdonsága az, hogy a „kül-csoport” ábrázolását a passzivitás vagy éppen az aktív cselekvés jellemzi. E szempont azért jelentős, mert ha egy csoportnak, illetve tagjainak ábrázolását következetesen a passzivitás jellemzi, az alkalmas arra, hogy a passzivitás, parazitizmus, a többségi társadalmon való passzív „élősködés” gyakran alkalmazott sztereotípiáját erősítse meg az olvasókban.

A miskolci eset sajtójában ez a jelenség egyértelmű: a roma érintetteket teljes passzivitás jellemezte a sajtó bemutatásában, egyetlen utalás sem volt semmilyen cselekedetükre. A sajtódiskurzus a közvetlenül érintett családok és személyek teljes kizárásával zajlott. Ez a sajtókép valószínűleg hozzájárulhatott ahhoz a közvélekedéshez, amely szerint a romák passzív, homogén tömeget alkotnak, akik képtelenek arra – mert meg sem kísérlik –, hogy sorsukat aktívan irányítsák, ölbe tett kézzel várva a külső, a többségi társadalomtól kapott segítséget.

A két eset ebben a tekintetben érdemben különbözik. A székesfehérvári ügy tudósításainak címeiben az érintett romák igen gyakran jelentek meg, de mindössze 11 esetben szerepeltek aktív mondatszerkezetben. Ezt tovább erősítette a cikkekben alkalmazott leírások passzív mivolta: „kiköltöztetettek”, „kilakoltatottak”, „romák, akik segítségre szorulnak szabadságuk gyakorlásában”, „emberek, akik képtelenek polgárokká válni”. Az ilyen címek és leírások – akaratlanul is – a passzivitás és tehetetlenség sztereotípiáját erősítik meg.

Az aktív vagy passzív ábrázolások másik – tartalmi – szempontja az, hogy a konfliktusban érintett felek milyen gyakran jelenhetnek meg, illetve hogy véleményüket közvetlenül mondhatják-e el, vagy azt közvetve, egy harmadik személyen keresztül tolmácsolja a sajtó. Nyilvánvaló, hogy minél nagyobb gyakorisággal jelenik meg a kisebbség úgy, hogy álláspontját személyesen fejtheti ki, annál inkább tűnhet a társadalom aktív tagjának, aki sorsát hathatósan befolyásolja. Ezzel szemben az ilyen bemutatások hiánya azt a képzetet keltheti a többségi társadalomban, hogy a kisebbség passzívan, ölbe tett kézzel várja, hogy segítsenek rajta. Az alábbi két táblázat ezeket a szempontokat összesíti a székesfehérvári és a miskolci esetek hírei kapcsán.5

A Székesfehérvári esetben szereplők bemutatása

Látható, hogy a médiában az eset kapcsán megjelenő szereplők kétharmada a többséghez tartozott, és csak egyharmaduk volt roma. A képet tovább rontja a közvetlen megszólalások arányának vizsgálata: a többségi szereplők közel fele mondhatta el személyesen a véleményét, míg a kisebbséghez tartozó szervezetek, illetve az őket képviselő személyek alig több mint harmada nyilvánulhatott meg, a többiek véleménye csak közvetve, egy harmadik – nem roma – személy tolmácsolásában került bemutatásra. Az alábbi táblázat ugyanezt a szempontot összegzi a miskolci eset sajtója kapcsán: meglepő a hasonlóság a két eset között.

A Miskolci esetben szereplők bemutatása

1988-ban ugyanúgy, mint tíz évvel később az volt a jellemző, hogy a konfliktus kapcsán a sajtóban megjelenő szereplők döntő többsége nem roma volt, és hogy a romák sokkal ritkábban kaptak közvetlen megszólalási lehetőséget, mint a többséghez tartozó aktorok, függetlenül attól, hogy valójában támogatták vagy ellenezték a tömbös kiköltöztetés tervét. Ezek a számok arra utalnak – a lingvisztikai elemzés eredményeivel egyetemben –, hogy a sajtó tíz év után is hajlamos volt arra, hogy a romákat passzívan mutassa be, nyelvileg és tartalmilag egyaránt. Ez pedig megerősítheti a többségi társadalomban amúgy is széles körben elterjedt, tényként kezelt képzetet, hogy a romák nem tesznek semmit sorsuk jobbra fordításáért, passzívan várják a többségi társadalom, az állam segítségét, élősködnek a többségi társadalom nyakán, és legfeljebb arra képesek, hogy hőbörögjenek, ha a segítség nem úgy jön, ahogy ők szeretnék.

7. Sztereotípiák

A médiabemutatások másik társadalmilag jelentős tartalmi szempontja a sztereotípiák léte, illetve hiánya. Az interetnikus konfliktusok kapcsán a sztereotípiák előtérbe kerülnek, és társadalmi hatásuk is erőteljesebb, hiszen a többségi közönség hajlamos a „mi” és „ők” szembenállásában gondolkodni, és a külcsoportot okolni a konfliktusért. Ilyenkor pedig jól jönnek az etnikai csoportról szóló beidegződött sztereotipikus képzetek, hiszen azok alátámasztást nyújthatnak a kisebbségi fél hibáztatásának. A romákról számos sztereotípia van közforgalomban. Korábbi kutatásaink bemutatták, hogy ezeket – kriminalitás, szegénység, konfliktus, passzivitás – a média is gyakran használja és ezáltal erősíti is (Messing 1998); Bernáth & Messing 1998; Messing & Bernáth 1999). A miskolci és székesfehérvári esetek elemzése is azt mutatja, hogy a társadalmilag mélyen beidegződött sztereotipikus képzetek nagyban befolyásolták a média kiköltöztetéshez való hozzáállását, és keretezték a konfliktusok bemutatását.

Az egyik ilyen sztereotípia a társadalom, állam segítségére „érdemtelen szegények” képzete. Ez azonban nem kizárólagosan a magyar romákra jellemző sztereotípia: számos országban mutatták ki, hogy a többségi társadalom a média és a közintézmények támogatásával úgy gondolkodik szegénységben élő etnikai csoportjairól, hogy azok nem érdemlik meg a társadalom „segítségét”, mert maguk tehetnek nyomorúságukról. Többek között Golding és Middleton (1982) is kimutatta, hogy a brit sajtó a gazdasági válságokra és az azt követő szegénységre úgy reagált, hogy magukat a szegényeket tette felelőssé helyzetükért. Azt is bebizonyították, hogy az állapotok ily módon való bemutatása hozzájárult a szegénység radikalizálódásához. Az Amerikai Egyesült Államokban is készültek hasonló vizsgálatok (például Gilens 1996), amelyek szintén arra a következtetésre jutottak, hogy az etnikai-származási csoportok tagjait a valóságos arányoknál lényegesen gyakrabban mutatják az „érdemtelen szegény” szerepében (koldus, alkoholista, drogos), mint a társadalom támogatására érdemes szerepben (sokgyerekes család, kisnyugdíjas stb.).

Ez a vélekedés mindkét vizsgált konfliktus kapcsán kimutatható. A miskolci ügyben az is hozzájárult ehhez, hogy nem tették egyértelművé, kire is vonatkozik az úgynevezett „CS lakások” építési terve. A média nem járt utána a kérdésnek, az egyetlen hírforrás – a Miskolci Városi Tanács – pedig retorikájában következetesen két elemet kevert: a szociális rászorultságot és a kriminalitást. A tanácselnök egyrészt úgy indokolta a Sajó parti CS negyed építésének szükségességét, hogy nincs elegendő számú szociális bérlakás a városban, másrészt pedig úgy, hogy el kell különíteni a város magjától a „deviánsokat”, azokat, akik „megszegik az együttélés normáit”, vagy akik „munka nélkül lődörögnek” és „hajlamosak a bűnözésre”. Ezek a kijelentések, illetve azok kommentár nélküli közlése alkalmasak arra, hogy megerősítsék az olvasóban a romákról alkotott képet, miszerint nem méltóak a társadalom támogatására. Az olvasók párhuzamosan találhattak – gyakran egy cikken belül – szociális rászorultságra és devianciára való hivatkozást: „roskadozó viskókban lakók”, „méltánytalan körülmények között élők”, „deviáns elemek”, „munka nélkül lődörgők”, „bűnözésre hajlamos elemek”. Egy másik cikk így jellemzi a kilakoltatásra váró roma családokat: „antiszociális elemek”, „szociálisan visszamaradottak”, „speciális helyzetben lévő társadalmi réteg”.

Az 1997-es székesfehérvári eset – bár sokkal árnyaltabban, burkoltabban – de tartalmazta a „társadalom segítségére érdemtelen” sztereotípiát. Különösen a konfliktus kitörésének elején voltak olyan utalások, amelyek a kriminalitás sztereotípiáját erősíthették: „önkényes beköltözők”, „lakásfeltörők”. Később, ahogy nyilvánvalóvá vált, hogy a 13 család nem törte fel a Rádió u. 11. lakásait, hanem többségüknek maga az önkormányzat utalta ki szükséglakásként, a címkézés finomabbá és a valósághoz közelibbé vált: „jogcím nélküliek”. Mindazonáltal az eleinte használt, ellenőrizetlen információk alapján terjesztett címkék alkalmasak voltak arra, hogy megerősítsék a képzetet: a romák nem érdemlik meg az önkormányzat segítségét.

Egy másik, széles körben elterjedt sztereotípia a romákról a „bűnözésre és egyéb deviancákra való hajlam”. Az is igaz, hogy ez a képzet nemcsak a magyar társadalomban terjedt el a romákról, hanem nagyon gyakori más társadalmakban is az ottani kisebbségben élő etnikai csoportok kapcsán. Mindez igaz annak ellenére, hogy szinte mindenhol kimutatható: az azonos társadalmi-gazdasági státuszú népességéhez képest a kisebbség körében nem magasabb a bűnözés és deviancia aránya. Természetesen, mivel az etnikai csoportok általában a társadalmi ranglétra alján helyezkednek el, a teljes népességhez viszonyítva valóban magasabb a bűnözés, de ez hamis kapcsolat: nem az etnikai hovatartozás, hanem a alacsony társadalmi státusz, a gazdasági ellehetetlenülés és a marginalizáció okozza azt, hogy a vagyon elleni bűncselekmények aránya magasabb az etnikai csoportok körében.

A miskolci esetről szóló tudósításokban tisztán tetten érhető a bűnözés túlhangsúlyozása. Állami, önkormányzati vezetők nyíltan hangot adhattak annak a véleményüknek, hogy a bűnözés a romák örökletes tulajdonsága. A konfliktussal egy időben megjelent, de nem a miskolci ügyről szóló írások jelentős része foglalkozott a „cigánybűnözéssel” és azzal a sajtókampánnyal, amelyet a város rendőrkapitánya tartott a „cigánybűnözés” kapcsán. Megítélésem szerint maga – az egyébként igen széles körben, a sajtóban és hivatalos beszédekben is használt – terminus is rasszista, hiszen egy egész etnikai csoportot azonosít egy társadalmi normákat megszegő egyéni cselekedettel, tehát a roma kisebbség sajátjának tünteti fel a bűnözést. Ez nyilván hamis, és nagyon alkalmas a romákkal szembeni előítéletek megerősítésére. Ezek az általánosító kifejezések nagyon elterjedtek voltak akkoriban: „számos deviáns elem”, „munka nélkül lődörgők”, „egy csoport, amely hajlamos a bűnözésre: közöttük szép számmal találhatunk cigányokat” (Magyar Nemzet, 1988 II. 12.), „cigánybűnözés”, „a cigányok által elkövetett bűneseteket egyre inkább jellemzi az erőszak”, „a cigányok körében a bűnözés egyre inkább családi válalkozássá valik” (Déli Hirlap, 1988. II. 28, tudósítás a városi rendőrkapitány sajtóértekezletén elhangzottakról).

Habár a kriminalitással való kapcsolat nem tűnt el teljesen a székesfehérvári ügy sajtójából sem, a sztereotípia sokkal kifinomultabbá és kevésbé meghatározóvá vált. Elsősorban a konfliktus elején olyan ellenőrizetlen információ láttak napvilágot, miszerint a Rádió utca 11-ben lakó romák „antiszociálisak”, „vandálok”, „agresszívek”, és „bűnözők” voltak, akik „környezetüket rettegésben tartják”. Ezzel szemben az egyetlen meginterjúvolt férfival (HVG) közölt beszélgetésből ennek szöges ellentéte derült ki: egy tervekkel teli, megoldást kereső, fiai jövőjét, oktatását igazgató középkorú embert ismerhetett meg az olvasó. A meglévő sztereotípiákat erősítették azok a álhírek is, amelyeket a média előszeretettel közvetített, és amelyek szerint a romák tönkretették lakásaikat, kiszedték az ablakokat és ajtókat, hogy eltüzelhessék azokat, rettenetes mocsokban és bűzben élnek, és állati körülmények közé süllyesztették a Rádió utca 11. épületét. Ebből annyi igaz, hogy az ablakokat és az ajtókat az épületet fenntartó Széphő Rt szedte ki, hogy megelőzze a hajléktalanoknak az üressé vált épületbe való beköltözését. Ami a leromlott állapotokat illeti, azok oka pedig az volt, hogy a Széphő kikapcsoltatta az összes szolgáltatást, és a házban folyóvíz és mellékhelyiségek hiányában valóban rémes állapotok alakultak ki: az egyetlen vízcsap és a WC – amelyet közel száz ember használt – az udvarban volt. Ezek a (fél)információk is nagyban hozzájárulhatnak a romákkal kapcsolatos előítéletek megerősítéséhez.

A sztereotípiák megerősítéséhez számos egyéb szempont – elsősorban az újságírók etnocentrikus szemlélete – is hozzájárulhatott mindkét konfliktus esetében. Az etnocentrikus beállítás a „én-csoport” (a nem romák) pozitívumait hangsúlyozza, negatívumait pedig elhallgatja, míg a „külcsoport” (a romák) negatívumait hangsúlyozza és pozitívumait elhallgatja.

Az egyik ilyen vonás például az, hogy a sajtó sem az 1989-es, sem az 1997-es esetben nem számolt be a telep építési költségeiről. Tehette ezt azért, mert az Önkormányzat, illetve a Városi Tanács nem hozta ezt nyilvánosságra. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy mindkét esetben teljesen megalapozatlanul drága lett volna a szegregációs terv megvalósítása, sokkal költségesebb, mint bármilyen más megoldás. Miskolcon például a távoli helyszín és az infrastruktúra hiánya miatt az építkezés költségei meghaladták volna a belváros legdrágább épületében, az akkoriban helyreállított „Tulipánházban” árusított lakások négyzetméterenkénti árát. Székesfehérváron – tíz évvel később – hasonló volt a helyzet: a város határában felépítendő, szegregált épületsor létrehozásának költségei jócskán meghaladták volna bármilyen, a városban piaci áron vásárolható lakások árát. A sajtó mindezt nem „verte” nagydobra.

A többségi aktorok cselekedeteinek másik megkérdőjelezhető szempontja, amely nem igazán került nyilvánosságra egyik esetben sem, az ügy előzménye: hogyan kerültek az inkriminált épületekbe a romák, és milyen jogcímen laktak ott? Ezt azért hallgatta el az önkormányzat, és ennek nyomán a sajtó is, mert a többségi aktor felelősségének bemutatását jelentette volna. A családok többségükben ugyanis érvényes önkormányzati kiutalással kerültek mind Székesfehérváron, mind Miskolcon arra a helyre, ahonnan ki akarták őket költöztetni.

8. Konklúzió

E tanulmány két – közel tíz év különbséggel lejátszódott – szegregációs kísérlet kapcsán néhány olyan jelenséget vizsgált a sajtó tudósításaiban, amelyek a szociálpszichológia szerint hozzájárulhatnak az etnikai csoportokkal kapcsolatos előítéletek létrehozására, illetve megerősítésére: a kategorizációt, a sztereotipiákat, az etnocentrizmust és a romák alárendelt társadalmi helyzetét.

Az etnikai szereplők kapcsán megjelent cikkekből egyértelműen megállapítható, hogy mindkét eset sajtójában – mind nyelvileg, mind tartalmilag – jelen van a roma szereplők kategorizációja, homogén, arctalan csoportként való bemutatása. Nagy különbség tapasztalható ugyanakkor a kategorizáció mértékében, amely 1989 óta jelentősen csökkent. A miskolci esetben érintett romák meg sem jelenhettek – sem individuumként, sem csoportként – a sajtóban. A cigányokkal kapcsolatos terminusok gyakori egybeírása ugyanakkor tovább erősítette a társadalomban a romák homogén tömegként való percepcióját. 1997-ben is tapasztaltuk a romák kategorizációját, ennek mértéke azonban lényegesen kisebb volt: már nem a teljes etnikummal azonosította az ügyben érintett személyeket a sajtó, de közvetlen megszólalásra, véleményük személyes kifejtésére, álláspontjuk védelmére már nemigen volt módjuk.

Elemzésem másik fontos következtetése, hogy a romák alárendelt társadalmi pozicióját a média nyelvezete is leképezi: gyakori a passzív szerkezetek használata és a nem tranzitív mondatszerkezetek előfordulása. Ez utóbbi nyílt utat ad annak az újságírói technikának, hogy az aktort (a döntést hozó önkormányzatot) elrejtve a döntés alanyára (a romákra) fókuszálja az olvasói figyelmet, ezzel egyrészt eltussolja a felelősség kérdését, másrészt „roma etnikai problémaként” keretezze az alapvetően jogi, illetve szociális konfliktust. Az 1989-es és 1997-es esetek között azonban van egy lényeges eltérés: a nem tranzitív mondatszerkezetek túlsúlya az első esetben az autoritárius politikai diskurzus paternalizmusát, a második esetben pedig az önkormányzat felelősségének elkendőzését és az ügy „roma kérdésként” történő beállítását tükrözi.

Elemzésem harmadik kérdése a sztereotípiák megjelenését vizsgálta, és azt, hogy a sajtó vajon hozzájárulhat-e a romákról kialakult negatív társadalmi nézetek fenntartásához. Az eredmények azt mutatják, hogy igen: a sajtó pontosan azon sztereotípiák mentén ábrázolják a romákat, amelyek a társadalomban a legelterjedtebbek: ilyen a passzivitás, a kriminalitás, a szegénység és a társadalom segítségére való érdemtelenség. Ezek a képzetek a különböző – romák bemutatásában domináns – társadalmi szerepek szintjén, a tudósítások tematikájában és a romákról leírt, gyakran ellenőrizetlen félinformációk közlésében nyilvánulnak meg. A két időpontban vizsgált sajtótudósításokban azonos a sztereotípiák meghatározó volta, eltér viszont a sztereotípiák tartalma. 1989-ben még nagyon meghatározó volt a kriminalitás és a roma népesség közvetlen kapcsolatának hangsúlyozása, míg 1997-ben csak néhány apróbb utalás volt erre.

Felhasznált irodalom

Bernáth G. & Messing V. (1998) „Vágóképként, csak némában”. Romák a magyarországi médiában. Budapest: Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal.

Csepeli Gy. (1993) Kisebbségiek képe a többségi tömegkommunikációban. In Csurdi (szerk.) Kisebbségkép a tömegtájékoztatásban. Budapest: Régió Könyvek.

Fowler, R. & Hodge, R. & Kress, G. & Trew, T. (1979) Language and Control. London: Routledge and Kegan.

Fowler, R (1985) Power. In Dijk T.A. van (ed.) Handbook of Discourse Analysis. London: Academic Press.

Gilens, M. (1996) Race and Poverty in America. Public Misperception and the American News Media. Public Opinion Quarterly, 60/4.

Kress, G. (1985) Ideological Structures in Discourse. In Van Dijk, T.A. (ed.) Handbook of Discourse Analysis. London: Academic Press.

Messing V. & Bernáth G. (1999) Romák a magyarországi többségi médiában: hogyan szeretnénk látni a cigányokat. In Sárközi E. (szerk.) Rendszerváltás és kommunikáció. Budapest: Osiris.

Messing Vera (1998) Nemzeti és etnikai kisebbségek képe a magyar sajtó híreiben. Jel-Kép 1998/4.

Síklaki I. (1997) A főcímek demagógiája. Jel-Kép 2. sz.

Stone, P. (1997) Themativ text analysis: new agenda for analysing text content. In Roberts, (ed.) Text analysis for the Social Sciences: Methods for Drawing Statistical Inferences from Text and Transcripts. Mahwah, NJ: Lawrence Erlbaum Associates.

Trew, T. (1979) Theory and ideology at work In Fowle, R. & Hodge, R. & Kress, G. & Trew, T.: (eds) Language and Control. London: Routledge and Kegan.

Trew, T. (1979) What papers say: linguistic variation and ideological difference In Fowle, R & Hodge, R. & Kress, G. & Trew, T. (eds.) Language and Control. London: Routledge and Kegan.

Van Dijk, T.A.: Mediating racism. The role of the media in the reproduction of racism. In Wodak, R. (ed.) Language, Power and Ideology. Amsterdam: J Benjamins.

Lábjegyzetek

1
Magyarul figyelmetlen olvasás, a szöveg „átfutása”.
2
1. Személy (például Varga István, Varga család); 2. meghatározott számú ember/család, nevek említése nélkül (2 roma család, 13 roma család); 3. a „Rádió utcai családok” vagy a „Rádió utcai romák”; 4. Székesfehérvári romák; 5. Romák; 6. Kisebbség; 9. nincs utalás az etnikai hovatartozásra.
3
Az időszakokat kijelölő események: október 1.: a székesfehérvári önkormányzat döntése arról, hogy kiköltözteti a Rádió utca 11. sz. ház lakóit és lebontja az épületet. November 25.: megállapodás az érintett felek között arról, hogy az önkormányzat átmeneti szállást nyújt a kiköltöztetett családok számára, és 30 millió forintot biztosít a végleges megoldás finanszírozására. December 10.: a környékbeli falvak (Pátka, Belsőbáránd) lakosainak tiltakozása az ellen, hogy az érintett roma családok a falvaikban telepedjenek le. December 20.: a fehérvári önkormányzat által megjelölt határidő, ameddig a családoknak el kell hagyniuk az átmeneti szállást.
4
Gettóellenes Bizottság.
5
A kiköltöztetést támogatók és ellenzők tábora nem egyezik teljesen a kisebbséghez vagy többséghez való tartozással, de én arra voltam kíváncsi, hogy a kisebbség és a többség sajtóbemutatása hogyan viszonyul egymáshoz. Ennek oka az volt, hogy a kisebbségi szereplők – tartozzanak bármely oldalhoz – ábrázolásainak jellegzetességeit vizsgáltam, nem a kitelepítést ellenzők bemutatását.
6
Országos politikai szervezetek, kormányzat, helyi önkormányzat, helyi lakosok, falusi lakosok, illetve képviselőik, újságíró stb.
7
Országos roma szervezetek (GeB, OCKÖ) helyi roma szervezet, Rádió utca 11 lakói, környező falvak helyi roma szervezetei stb.
8
Miskolci Városi Tanács, MSZMP, miskolci lakosok, szakértő testület, alternatív politikai szervezetek, Wallenberg Egyesület, szakértők, újságíró.
9
MCDSZ, GeB, Cigánytanács.
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
<>
2017 tavasz-nyár
> régebbi lapszámok
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink