Felhívás A Médiakutató c. folyóirat publikációs versenyt hirdet. Színvonalas tanulmányokat várunk elsősorban az új média, migráció, médiajog témáiban. Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft.

A 40000 és 20000 karakteres írásokat az címre várjuk, a honlapunkon megadott formátum figyelembevételével.

A beérkezett írásokat double-blind peer review (kétszeresen anonim lektorálás) módszerrel értékelik a szerkesztőség tagjai, illetve felkért bírálók.

A pályázatok beküldésének határideje: 2017. szeptember 30.

A szerkesztőség fenntartja a jogot, hogy megfelelő pályamunkák hiányában az eredményhirdetéstől eltekintsen, vagy kevesebb nyertest hirdessen.

Médiakutató 2003 nyár

Jog

Pertti Näränen:

Az európai digitális televíziózás: a jövő szabályozási dilemmái

A digitális televíziózás (DTV) fejlődése Európában számos akadályba ütközött. A földfelszíni digitális csatornák közelmúltbeli összeomlása Spanyolországban és az Egyesült Királyságban, a legjelentősebb műholdas technikát alkalmazó cégeknél is jelentkező pénzügyi nehézségek, továbbá a legtöbb európai országban megfigyelhető lassan növekvő vagy stagnáló fogyasztói érdeklődés csupán a gondok egy részét jelentik. Az alábbi írás a digitális televíziózásra vonatkozó európai szabályozás múltbeli hibáival, jövőbeli kihívásaival és megoldandó problémáival foglalkozik. A szabványosítás mellett a DTV-hez kapcsolódó szabályozási problémákat, így az interaktív reklámozással, a „kiemelt eseményekre” vonatkozó rendelkezésekkel és a közszolgálatiság tartalmával kapcsolatos általános kérdéseket is tárgyalja.1

Az Európai Unió audiovizuális irányelveit – mint azt oly sokszor hallani – jó ideje ellentmondások és össze nem egyeztethető célkitűzések jellemzik. Az 1990-es évek elejétől a szektorspecifikus tartalomszabályozás egyértelműen a szektorok közti versenyt középpontba állításának irányába mozdult el; az európai versenyhivatalok szerepe megnőtt, a nemzeti tartalomszabályozásé pedig csökkent. Ugyanakkor egyre nagyobb a média- és telekommunikációs szabályozás egyszerűsítése, harmonizálása és minimalizálása iránti igény, annak érdekében, hogy üzleti szempontból sokkal versenyképesebb, egységes piaci környezetet teremtsenek. Az európai média- és telekommunikációs irányítás előterében az üzleti érdekek állnak, bár kétségtelen, hogy az Amszterdami Jegyzőkönyv (1997) szimbolikus fordulópontot jelentett: a neoliberális „piacosítás” híveinek ekkor szembe kellett nézniük a kulturális szempontok érvényesítőivel, és el kellet fogadniuk azt, hogy a közszolgálati műsorszolgáltatás továbbra is politikai támogatást élvez (Harrison & Woods 2000; 2001; Papathanssopoulos 2002: 71–79).

A digitális televíziózásban elvileg benne rejlik az a lehetőség, hogy az úgynevezett végső felhasználói technológia és a piaci konvergencia egyik legkézzelfoghatóbb platformjává váljon. A digitális műsorszórásban a televízió platformot jelenthetne számos hálózaton keresztül nyújtott elektronikus szolgáltatásnak is – ilyenek például a home banking, a teleshopping, az e-mail, a chat, a játékok és az on-demand szolgáltatások. Olyan DTV műsorok előállítása, amelyek a nézők számára lehetővé teszik a mobil vagy vezetékes visszirányú csatorna használatát, valamint új típusú csatlakozási, együttműködési és bevétel-megosztási formák, modellek megjelenését eredményezik a műsorszolgáltatók és a távközlési hálózatok üzemeltetői között. De ahogy azt Iosifidis is szemlélteti (2002), nehéz közelíteni az európai műsorszolgáltatással és a távközléssel kapcsolatos szabályozást, mivel az előbbinél a kulturális kérdéseknek hagyományosan van nagy szerepe, az utóbbi esetében pedig a gazdasági megfontolások és a piaci struktúrák jelentik a legfontosabb napirendi pontokat. Amennyire egyértelmű a digitális televíziózásban a „konvergált” szabályozás szükségessége, olyannyira hiányzik ez a valóságban.

Az alábbiakban azt igyekszem bizonyítani, hogy az Európai Unió politikája nem volt, s ma sem képes szembenézni a digitális televízió szabályozásával kapcsolatos kihívásokkal, és támogatni annak indokolt mértékű fejlesztését. Ennek az volt az egyik oka, hogy az európai médiapolitikát általában megbénították a neoliberális alapelvek, mely elvek szerint a szabályozás veszélyt jelenthet a feltörekvő új piacokra. A neoliberális állásponttal szemben azonban épp a koherens szabályozás hiánya volt az egyik oka, hogy a DTV fejlődésének korai szakasza kiszámíthatatlannak és sikertelennek bizonyult. Az elfogadható közösségi érdekekre vonatkozó elvek és irányítási célok számos Európai Uniós dokumentumban és beszédben megjelentek, de e jó szándékú kezdeményezések a direktívákban már nem érvényesültek kellő hatékonysággal. Ez pedig, akár a közérdek érvényesülése, akár a piac fejlődése szempontjából vizsgáljuk, kedvezőtlen hatást gyakorolt a digitális televíziózás európai elterjedésére.

A neoliberális audiovizuális politika rövid története

A Római Szerződés (1957) óta a szabad kereskedelem, valamint az európai közös piac keretében a nemzeti támogatások nélkül megvalósuló hatékony piaci verseny gondolata jelentette az európai együttműködés alapját. Az a cél, hogy egységes, versenyképes és üzleti alapokon működő európai audiovizuális piacot hozzanak létre, már régóta motiválta a brüsszeli politikusokat. Támogatási programok és direktívák sora igyekezett megszüntetni Európa nemzeti piacokra való szegmentálódását, hogy létrehozza az egységes európai audiovizuális iparágat. E politika keretében a nemzeti közszolgálati műsorszolgáltatást gyakran a szabályok alóli, gazdaságilag nem hatékony kivételnek tekintették, és az európai identitás fejlődésének potenciális akadályát látták benne (Levy 1999: 41–43; Harrison & Woods 2001).

A Határokat átlépő televíziózás című dokumentum (Television without Frontieres – TVWF 1989/1997) az EU televíziós politikájának sarokkövét jelentő irányelve volt, amely nagymértékben deregulálta a piacot: a tagállamoknak megtiltotta, hogy megakadályozzák az EU egy másik országában engedélyeztetett televíziócsatorna adásának vételét (így szabályozva a nemzeti direktívák hatalmát). De ugyanez a direktíva szabályozta a médiát is, még ha minimális mértékben is: a reklámidőket és a hirdetések elhelyezését törvénybe foglalta, említést tett a gyermekek védelméről, a faji és vallási megkülönböztetés tilalmáról, és magában foglalta a híres európai tartalom-kvótákat. A kvóták arra kötelezik a műsorszolgáltatókat, hogy adásidejük jelentős részét (a hírek, a sportműsorok, a játékok, a reklámok és a teletext kivételével) európai gyártású műsorok részére tartsák fenn. E potenciálisan nagy jelentőségű követelmény hatékony megvalósulását azonban minden tekintetben fékezték azok a rendelkezések, amelyek értelmében a tagállamoknak csak ott kell alkalmazniuk a kvótákat, „ahol ez a megfelelő eszközökkel megvalósítható” (4. cikkely). A tartalom-kvótára vonatkozó rendelkezések végrehajtása tagállamonként meglehetősen eltérő volt.

David Levy szerint a TVWF nem az európai televíziós iparág általános versenyképességét növelte, hanem az Egyesült Királyságban megtelepedett külföldi műholdas szolgáltatásokat és az amerikai csatornák szabad terjedését támogatta (Levy 1999: 41–44, 161–164). Jacques Delors, a Bizottság elnöke 1989-ben az Európai Parlamentben tartott beszédében hangsúlyozta, hogy mind a versenyképesség, mind a kulturális védekezés jegyében szükség van európai televíziós politikára: „A Közösség nem engedi át az audiovizuális technikák monopóliumát a japánoknak, sem a műsorok monopóliumát az amerikaiaknak” (Levy 1999: 42). Ha az európai audiovizuális politika valóban azt ambicionálta, hogy olyan egyesült európai televíziós piacot építsen ki, amely versenyképesebb az Amerikából importált műsorokkal szemben, akkor ez a politika megbukott. A neoliberális televíziós politika idején csak tovább növekedett az Európai Uniónak az Egyesült Államokkal szembeni audiovizuális kereskedelmi deficitje (Hancock 1998: 137–8; Tongue 1999: 106–9; Papathanassopoulos 2002: 17–18). Az Európai Bizottság becslése szerint 1999-ben az amerikai import részesedése a tagállamok audiovizuális piacain 60 és 90 százalék közötti volt (összértékben 7 000 millió euro), míg az amerikai piacokon az európai import részesedése csupán egy-két százalékos arányt mutatott (COM (1999)657, 7). Újonnan kibontakozó verseny vagy televíziós piaci növekedés sem összeurópai, sem nemzetközi szinten nem volt, e jelenségekkel csupán a nemzeti piacokon találkozhattunk.

Számos olyan érvre hivatkozhatok itt, amely alátámasztja az Egyesült Államoknak a globális televíziós tartalom piacán élvezett dominanciáját. Eredetileg az amerikai dominancia az európai nacionalizmusra és a világháborúkra vezethető vissza, amelyek mind a gazdaság egészét, mind az európai filmipart romokba döntötték. Ugyanakkor a hollywoodi stúdiók hozták létre – a vertikális és horizontális integráció együttes alkalmazásával – a filmkészítésben és -forgalmazásban a leghatékonyabb ellátó hálózatot (Jowett & Linton 1981: 36–37). Az egyéni hősiességről és szerelmi kapcsolatoktól szóló – nemzetközileg is érthető sztereotípiákkal operáló – történeteken alapuló amerikai forgatókönyvírási tradíció a világ minden táján vonzotta a közönséget (Higson 1989). E hagyomány öröklődött át az amerikai televíziós sorozatok gyártásába is, és – kihasználva a világ legnagyobb belföldi piacában rejlő lehetőségeket – hatékony nemzetközi ellátó hálózatot épített ki a nemzetközinek számító angolra nyelvre támaszkodva. Így műsoraikat az amerikai vállalatok a külföldi társaságoknak a hazai filmbemutatás áránál olcsóbban adhatták el (Corcoran 1999: 77–79; Doyle 2002: 90–100). E mélyen gyökerező strukturális és kulturális okok következtében nem meglepő, hogy az európai audiovizuális sorozatok nem képesek felvenni a versenyt az amerikai importtal, és valószínűsíthető, hogy ez a helyzet nem változtatható meg csupán azzal, ha az amerikai modell jellemzői alapján az európai televíziós műsorgyártást is üzleti alapokra helyezik.

Digitális televíziózás: laza szabványok

A Információs Társadalom (IT) közös stratégiáinak (COM (93)700) elindítása óta az IT fejlődésére vonatkozó európai elképzelések összefonódtak a közös piaci liberalizáció és a médiakonvergencia gondolatával, a telekommunikációnak az információs rendszerekkel és a műsorszóró hálózatokkal való technológiai és gazdasági integrációjával. A Bangemann Jelentés (1994) újabb lökést adott az IT és a konvergencia környezetében zajló, a telekommunikációs és az audiovizuális szektorra egyaránt kiterjedő liberalizációnak, és mint a harmonikus összeurópai piacfejlődés elengedhetetlen előfeltételére, nagy hangsúlyt helyezett a közös összeurópai szabványok fontosságára (Bangemann Jelentés 1994: 12–13); ezt a gondolatot hangsúlyozta ugyanakkor a Tanácsi határozat (1994) is. Ezek az elképzelések később bekerültek az EU konvergenciával foglalkozó Zöld Könyvébe is (COM (97)623), amely a tartalomszabályozás helyett továbbra is a „technológiasemlegesebb” versenyszabályozás gondolatát támogatta. A Bizottság álláspontja ettől kezdve az, hogy a fejlődő új médiapiacok torzulásainak elkerülése sorsdöntő az európai versenyképesség szempontjából, és ezért az EU-nak minimális mértékben szabad csak beavatkozni a szabályozásba (Levy 1999: 129–130; Kaitatzi-Whitlock 2000; Goodwin & Spittle 2002).

A digitális televíziózás lehetőségét figyelembe vevő első EU dokumentumok szintén az egységes piac és a közös szabványok retorikáját használták. A digitális műsorszórásra vonatkozó első jogszabályt, az ATSD-t (Advanced Television Standards Directive 1995) mégis úgy fogalmazták meg, hogy az valójában nagyon keveset tett egy közös szabványok támogatásával történő, egységes európai digitális televíziós piac kialakulásáért. A direktíva kikötötte, hogy a tagállamok támogathatják a DTV gyorsított fejlődését (ATSD 1995 1. cikkely), de a szabványokra vonatkozóan nem adott egyértelmű útmutatást. Lehetővé tette, hogy a DTV operátorok a szabadalmaztatott, feltételes hozzáférést (CA) biztosító rendszereiket (CAS) szabadon kombinálják a bejegyzett API rendszerekkel. Csak azt írta elő, hogy a működtetők technológiájuk használatát más működtetőknek csak „méltányos, elfogadható és nem-diszkriminatív feltételek mellett” engedhetik át (ATSD 1995, 3c. cikkely). Míg a direktíva nemzeti szintű végrehajtása ismét elég eltérő volt, és az „elfogadható feltételek” ellenőrzése is nehéznek bizonyult, az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a közös szabványok előírását elmulasztó „middleware” megoldások következtében a technológia jelenti a szűk keresztmetszetet. A set-top boxokba (STB) betelepítendő különböző API és CA rendszerek miatt a digitális televízió nézői nem férhetnek hozzá a piacon elérhető összes digitális csatornához egyetlen berendezéssel. A gyakorlatban ez komoly akadályát jelentette az összeurópai digitális televíziós piac kialakulásának, és magában rejtette a versennyel kapcsolatos problémák megjelenését is (Nolan 1997; Llorens-Maluquer 1998; Levy 1999: 63–67; Galperin 2002).

Ennek a szabályozástól tartózkodó politikának az volt a közvetlen oka, hogy a szabványosítással kapcsolatos kérdéseket Európában a Digital Video Broadcasting Projectre (DVB), egy több mint 300 műsorszolgáltatóból, termelőből és hálózat üzemeltetőből álló, iparági európai konzorciumra bízták (lásd www.dvb.org). Bár a DVB-csoport 1993 végéig fényes sikereket ért el a műholdas, kábeles és földfelszíni műsorszórásra vonatkozó közös európai adatátviteli szabványok kialakításában, az API és a CA rendszerek standardizálása sokkal nehezebbnek bizonyult. E területeken szembekerültek egymással a különböző műsorszolgáltatók érdekei. A fizetős televízió (pay-TV) műholdas műsorszolgáltatóinak az állt érdekében, hogy az analógról a digitális piacokra történő átmenet során kiterjesszék a már meglévő fogyasztóik feletti ellenőrzésüket, és elkerüljék a közös szabványok kialakítását, ami új versenytársak számára is megnyitotta volna a piacot (Levy 1997: 667–671; Galperin 2002).

Bár az API és a CA rendszerekkel kapcsolatos önkéntes iparági megegyezés lehetősége megszűnt, a Bizottság továbbra sem volt hajlandó beavatkozni a szabványosításba. Az európai digitális műsorszórás 1996-ban, kapkodva indult meg. Az úttörőket – az olaszországi DStv-t (Telepiú), a franciaországi Canal Satellite Numérique-et (Canal+) és a németországi DF1-et (Kirch Group) – gyorsan követte három másik franciaországi piaci szereplő, amelyek működésüket különböző middleware szabványokkal indították meg. Az Egyesült Királyság a második szakaszban lépett be e folyamatba, és a világon először itt működött DVD mindhárom (műholdas, kábeles és földfelszíni) formájában. A megoldást elsőként alkalmazó országokban, beleértve Olaszországot és Spanyolországot is, költséges hardware-háborúk törtek ki a különböző piaci szereplők között, akik a vezető piaci részesedést szubvencionált, inkompatibilis STB-vevőkkel kívánták kivívni. A közös middleware szabványok hiánya azt jelentette, hogy bár a műsorszórók képesek voltak továbbítani digitális jeleiket Európán keresztül, az ezekhez a jelekhez való nézői hozzáférés szigorúan csak a „megfelelő” set-top box-vevőkkel felszerelt háztartásokra korlátozódott. Emiatt a már addig is nemzetekre szegmentált európai televíziós piacok még kisebb, egymással rivalizáló blokkokra oszlanak, amelyek akár azonos nemzetiségű vagy nyelvű piacon belül is inkompatibilis set-top boxokkal működtek (Levy 1999: 64–65; Murdock 2000: 47; Papathanassopoulos 2002: 40–53).

Az azóta eltelt időben a piacot összeolvadások és felvásárlások, hardware- és software-háborúk, a műsorszolgáltatási jogokért folyó egyre intenzívebb verseny, növekvő költségek jellemezték, és legvégül – 2002 tavaszán – több nagyvállalat is összeomlott. Úgy látszik, hogy csak a legerősebb konglomerátumok képesek életben maradni a digitális fizetős televízió-üzletben. A fizetésképtelenné vált német Kirch Group kimenekült a piacról. Az ITV Digitalnak 1,5 millió fogyasztója ellenére is be kellett zárnia egyesült királyságbeli platformját (Prebble 2002). Az egymással versenyző spanyol digitális műholdas platformok a digitális földfelszíni operátor, a Quiero összeomlását követően 2002 májusában jelentették be egyesülési terveiket (Fernández 2002). Még a Canal+-nek, Európa legsikeresebb földfelszíni fizetős televízió csatornájának (4,3 millió előfizető) is súlyos problémákkal kellett szembenéznie. Valószínűleg az egyesült királyságbeli, Rupert Murdoch vezette Sky Digital (BSkyS) az egyetlen olyan piaci szereplő, amelynek némi elégedettségre van oka.

Egyértelmű middleware szabványok hiányában a szolgáltatók többször is kísérletet tettek arra, hogy megosszák technológiáikat, valamint egyesüléseken és közösen indított szolgáltatásokon keresztül nemzeti szabványokat alkossanak. Néhány esetben, amelyek közül a legfigyelemreméltóbb a németországi Kirch Group d-box technológiájáé volt, az Európai Bizottság egyesüléseket vizsgáló munkacsoportja akadályozta meg a szövetségek létrejöttét, azzal az indokkal, hogy a bejegyzett közös szabványok vitathatatlanul de facto nemzeti kartellként működhetnének, és megakadályozhatnák, hogy új szolgáltatók lépjenek a DTV piacára. Az EU versenyszabályzói – csakúgy, mint az egyes nemzeti kormányok – máskor másképpen reagáltak. Egyértelmű közös előírások hiányában a szabályozóknak mindegy egyes esetben külön-külön kellett megítélniük, hogy egymástól technológiailag különböző tévé-szigetekkel fokozzák-e a versenyt, vagy monopóliumok kialakulásának az árán ugyan, de megengedjék a domináns piaci erőknek, hogy közös szabványt hozzanak létre (Dransfeld & Jacobs 2000; Papathanassopoulos 2002: 115–124).

Ebben az esetben nem a fizetős televíziós műsorszolgáltatás gazdaságossága jelenti a legfontosabb kérdést; ez csupán a probléma súlyát szemlélteti. Az egész európai digitális televíziós projekt kedvezőtlen lakossági megítéléséért nagymértékben az interoperabilitási és – bizonyos esetekben – a technikai problémák a felelősek. A többféle szabvány eredményezte helyzet a DTV platformok interaktív alkalmazásainak előállítását megfizethetetlenül drágává és kockázatossá tette, mivel minden egyes alkalmazást úgy kell kialakítani, hogy az megfeleljen a különböző STB megoldásoknak. Ez is hátráltatni fogja az interaktív televíziós alkalmazások nem üzleti jellegű, közérdekű (és közszolgálati) célokra való felhasználásának fejlődését, és csökkenti annak az esélyét, hogy Európa-szerte könnyedén terjedjenek el. Összességében a földfelszíni kódolatlan, szabadon hozzáférhető (free-to-air) műsorszolgáltatók, amelyek csak a műholdas vállalatokat követően kezdték meg a digitalizálást, semmilyen anyagi előnyét nem élvezik annak, hogy saját szabványon alapuló set-top boxokat használhatnak. Csak a nehézségekkel találkoznak.

Nem csoda, hogy – különösen a földfelszíni televíziós iparág képviselői közül – mind többen sürgetik az egyértelmű middleware szabványok kialakítását.

Közös platform a második generáció számára?

Számos nehézséget és késedelmet követően a DVB-csoport 2000-ben elkészített egy Multimedia Home Platform (MHP) néven bejegyzett egységes API szabványt. Mint nyitott megoldást, az MHP-t elméletileg platformként használhatják fizetős televíziós és interaktív televíziós szolgáltatásokhoz, internet böngészéshez és különböző végfelhasználói platformokon keresztül egyéb alkalmazásokhoz. Az MHP-t jelenleg a német és az északi műsorszolgáltatók támogatják a legintenzívebben (az MHP kérdéskörét részletesebben lásd Näränen 2003).

A probléma az, hogy az MHP nem érdekli azokat a digitális műholdas társaságokat, amelyek szabadalmaztatott middleware technológiájukkal már korábban jelentős piaci részesedésre tettek szert. Ez a tény aztán a hardvergyártók MHP iránti lelkesedését is csökkenti. Az MHP ráadásul nagyobb teljesítményű processzort és több Flash/RAM memóriát igényel az STB hardvertől, mint az olyan első generációs platformok, mint például a MediaHighway (Canal+) és az OpenTV (BSkyB) (Flynn 2001). Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy az STB-gyártók nem siettek megindítani az MHP-szabványnak megfelelő készülékek tömegtermelését: ezeknek az előállítása a korai szakaszban sokkal költségesebb, mint a már szabadalmaztatottaké.

Finnország 2001-ben bejelentette, hogy Európában elsőként az MHP szabvány alkalmazásával indítja meg a DTV műsorszórást. A gyakorlatban ez nem történt meg, mert amikor a digitális műsorszórás Finnországban megindult (2001. augusztus 27-én), még mindig nem lehetett a fogyasztói piacokon MHP boxokat kapni. Így a kezdeményezést a sajtó kigúnyolta, és az a nézők szemében is súlyosan csökkentette a DTV hitelességét. Kevés vásárló akar befektetni egy olyan technológiába, amely talán már korszerűtlenné is válik, mire az MHP boxok végül megjelennek a piacon.

A digitális műsorszórás indulását követő több mint egy év alatt a finn piacon 31 000 földfelszíni vagy kábeles set-top boxot és kétszer ennyi digitális műholdas boxot értékesítettek; ezek zöme a Canal+-től származik. Az országban 2,2 millió televízióval rendelkező háztartás van, ami azt jelenti, hogy a digitális tévézés elterjedtsége 4,5 százalék alatti értéket mutat. A legtöbb digitális műholdas társaság súlyos gazdasági gondokkal kűzd. A digitális műsorszórás megindítására eredetileg engedélyt kapott 13 csatornából négy el sem indult (mindegyikük fizetős televízió), kettő (a fiataloknak szóló SubTV és a Sport csatorna) nézőinek nagyobb részét analóg kábelen keresztül éri el; a többi pedig, amelyek közül öt közszolgálati csatorna, analóg tartalmát a digitális platformon egyidejűleg sugározza (simulcast) vagy használja újra (recycle), csupán néhány „exkluzív digitális” tartalommal kiegészítve. Ma még nem állnak a lakosság rendelkezésére új interaktív szolgáltatások. Az MHP dobozok most jelennek meg a piacon, és néhány interaktív szolgáltatás már indulásra kész, de új hazai és külföldi csatornák nélkül a fogyasztói kereslet szükségszerűen mérsékelt marad.

A finn kormány az Információs Társadalom fejlesztésére hivatkozva jelentősen támogatást nyújtott a DTV-nek, mondván, a digitális set-top box a hétköznapi ember számára is megfizethető hozzáférést biztosíthat az internethez, a közcélú lakossági IT szolgáltatásokhoz és az e-kereskedelemhez. A program folytatása most szünetel, mert európai szinten nem állnak mögötte használható stratégiák és a nyílt hozzáférésű interaktív televíziózáshoz szükséges szabványok.

Az elmúlt években az Európai Bizottság támogatta ugyan az MHP szabványt, de csupán szimbolikusan. A digitális kor közösségi audiovizuális politikájának alapelveivel kapcsolatos bizottsági állásfoglalásokban ígéretet tett arra, hogy figyelemmel kíséri az API szabványok kialakítását, de nem helyezett kilátásba semmilyen konkrét akciót „ebben a korai szakaszban, amikor a piaci és technológiai fejlemények rendkívül kiszámíthatatlanok” (COM (1999)657, 15). 2001 decemberében a Bizottság ígéretet tett az Európai Parlamentnek, hogy „amilyen hamar csak tudja”, megfogalmazza azokat a konkrét lépéseket, amelyekkel biztosíthatja az Európai Unióban a digitális televíziós szolgáltatásokhoz szükséges interoperábilis és nyitott rendszerek gyors meghonosítását (Paasilinna 2001a & 2001b; COM (2000)393, 12, 25).

Paradox módon az újonnan feltörekvő piacokon a magánvállalkozások szintén gazdasági előnyökre tehetnek szert, ha olyan nyitott szabványtól függnek, amelyet nem egyedül ők ellenőriznek. De a magáncégek, ha lehetőségük van arra, hogy szabadalmaztatott technológia alkalmazásával uralják a piacokat, és így tegyenek szert előnyre, nem élnek ezzel a stratégiával. Pyungho Kim az Egyesült Államok korai interaktív televíziós rendszereit tanulmányozva azt hangsúlyozta, hogy a zárt, saját szabványokon alapuló interaktív televíziós rendszer az USÁ-ban – nem csupán gazdaságilag, hanem kulturális értelemben is – kudarcba fulladt, mivel a fogyasztó oldalán akadályozta az aktív részvételt, és lényegében egy fogyasztói információ-szolgáltatási rendszerre korlátozódott (Kim 1999). Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy az európai kontinensen elkerülhető-e ugyanez a hiba pusztán egy nyitott interaktív DTV-szabvány alkalmazásával. Lehetséges, hogy nem; de enélkül még kisebbek az esélyeink. Úgy tűnik, lazán szabályozott digitális átalakulással több, de nem jobb vagy tartalmasabb interaktív televíziós szolgáltatást kapunk.

A következő évben dől el, vajon elég támogatást élvez-e az MHP a szabályozók és a műsorszolgáltatók részéről – s hogy nem késő-e már. Könnyen lehet, hogy a már telepített inkompatibilis set-top boxok (több mint 15 millió készülék) „öröksége” miatt a teljes interoperabilitás kialakítása hosszú és nehéz folyamatot jelent majd az európai DTV-szabályozók, hálózatüzemeltetők és fogyasztók számára, és a szabályozással kapcsolatos kihívások ezzel még érnek véget.

A DTV-szabályozás kihívásai a jövőben

A szabványosítás és az interoperabilitás kérdéskörén túl számos más jövőbeli szabályozási probléma merül fel a DTV fejlődése kapcsán. Ezekkel a kérdésekkel foglalkozni kell, és széles körben meg kell őket vitatni, mielőtt sor kerülne a TVWF-direktíva (1989/1997) újbóli felülvizsgálatára. Ennek 2002 végén meg kellett volna történnie, de végül legalább egy újabb évvel elhalasztották (lásd Reding 2002).

Reklámszabályozás és az EPG

A digitális televíziózás új lehetőségeket kínál a hirdetők számára. Osztott képernyős reklámozással (ami jelenleg az Egyesült Királyságban és Németországban engedélyezett) a hirdetéseket elkülönült területen, „kép a képben” lehet mutatni, a műsor megszakítása nélkül. A hirdetések megjelenhetnek a szponzorok logóinak formájában is, amelyek a műsor alatt végig a képernyőn maradnak. Feltűnhetnek a képernyőn apró reklámgombok is, amelyekre kattintva a néző Internet jellegű oldalakra (mikroszájtokra) juthat, ahol további információkhoz férhet hozzá, egy visszirányú csatorna alkalmazásával kérdéseket tehet fel, vagy jelentkezhet egy termék kipróbálására. A hirdetéseket hozzákapcsolhatják az úgynevezett televíziós kereskedelem (t-commerce) alkalmazásaihoz, amelyeken keresztül a termékeket meg is lehet vásárolni. Az ügyfélkapcsolat-menedzsment (Comsumer Relation Management – CRM) rendszerek set-top boxokba való beépítésével információkat lehet gyűjteni a csatornákkal és a szolgáltatásokkal kapcsolatos preferenciákról, ami lehetővé teszi a célzott hirdetést.

Ezek az új hirdetési alkalmazások megnehezítik a TVWF (1989/1997) reklámszabályozásainak alkalmazását, amelyek a reklám időtartamának korlátozásán alapulnak. Ezek a szabályozások csupán azt szögezik le, hogy a hirdetéseknek könnyen felismerhetőeknek kell lenniük, és optikai és/vagy akusztikus eszközökkel el kell őket különíteni a szolgáltatás többi részétől (Sims 2001). Az Európai Bizottság már foglalkozott ezzel a kérdéskörrel, mivel egyértelművé vált, hogy tisztázni kell a TVWF-direktívában szereplő hirdetési rendelkezések némelyikét (Commission MEMO/02/130). Ezt a területet nehéz lesz úgy szabályozni, hogy az egyszerre tegye lehetővé a hirdetés új, innovatív formáinak kialakulását, teremtse elő azokat az új bevételeket, amelyekre a legtöbb kódolatlan műsorszórónak sürgető szüksége van, és egyúttal megvédje a fogyasztókat mindattól, amivel az új technikák nemkívánatos alkalmazása fenyeget.

Az egyik, a szabályozók számára nehézségeket okozó terület az elektronikus programkalauz (Electronic Programme Guide – EPG) megtervezése és használata, ami a műsorokról nyújt részletes információkat. Az EPG használható a kereskedelmi információk és a műsorokkal kapcsolatos információk összekapcsolására is. Ennél azonban jóval problematikusabb, hogy a sokcsatornás televíziós környezetben az EPG alkalmas– és már alkalmazták is arra a célra –, hogy a sugárzandó műsorok közül néhányat a többinél jobban promotáljon. A hagyományos, az analóg földfelszíni műsorszórás jeleit fogó televíziós készülékben a közszolgálati csatorna általában az egyes számú csatorna, amely „az első helyen áll a keresőn”, de az EPG-ben hátrébb sorolhatják, ami a konkurens csatornákkal szemben hátrányt jelenthet számára (Papathanassopoulos 2002: 80). Igaz, például Finnországban már létrejött az EPG információival kapcsolatos nemzeti együttműködés és önszabályozás, de a konszenzus kialakítása számos más országban nehezebb lehet.

A „kiemelt eseményekkel” kapcsolatos rendelkezések

Az úgynevezett „kiemelt eseményekkel” (listed events) kapcsolatos rendelkezéseket a TVWF-direktíva (1989/1997) 1997-es felülvizsgálatakor vezették be. A döntés hátterét az jelentette, hogy az európai tévépiacon a liberalizáció nyomán fokozódó verseny a legvonzóbb sportesemények közvetítési jogainak drasztikus áremelkedéséhez vezetett. Valós társadalmi aggodalom jelentkezett amiatt, hogy az olyan fontos eseményeket, mint például az Olimpiai Játékok, a jövőben csak fizetős csatornák közvetíthetik (Papathanassopoulos 1998). A kiemelt események fogalmának bevezetése után a tagállamok megakadályozhatták a fizetős csatornákat abban, hogy exkluzív közvetítési jogokat szerezzenek olyan eseményekre, amelyeket társadalmi szempontból kiemelkedő fontosságúnak tartanak, s amelyek jóval az esemény időpontja előtt felkerültek a listára (TVWF 1989/1997, II. fejezet, 3a. cikkely). Így akarták azt biztosítani, hogy a különleges közszolgálati események közvetítése mindenki számára hozzáférhető maradhasson.

A különleges sportesemények közvetítési jogaiért előre fizetett hatalmas összegek jelentették az egyik okát az ITV Digital és a Kirch-féle fizetős televízió összeomlásának. A kiemelt események elve nem oldja meg az emelkedő közvetítési költségek problémáját, de segíteni fog a jövőben, ha a digitális csatornák számának növekedése tovább fokozza a közvetítési jogokért folytatott versenyt. A kiemelt események elve lassíthatja az áremelkedés gyorsaságát, mint ahogy azt az EBU-együttműködés is teszi a sportesemények jogainak vásárlása terén; így végső soron mindkettő az egész közösséget szolgálja. A kiemelt események szabályozásának részleteit mégis gyakran nehéz kiszámítani, mert ezeket nemzeti szinten és különböző piaci struktúrákon belül alakítják ki. Így ez a szabályozás hátrányos a fizetős tévécsatornáknak, különösen azoknak, amelyek a digitális pay-per-view (PPV) műsorokat sugároznak (Papathanassopoulos 2002: 204–213). Lehet, hogy bölcs dolog lenne megpróbálni harmonizálni és minimalizálni a listák nemzeti használatát, és azokat a sportrendezvények mellett más eseményekre is alkalmazni.

A frekvenciaelosztás és az analóg–digitális átállással, az analóg rendszerek leállításával kapcsolatos stratégiák

A média számos szektorában a digitalizálás és a konvergencia megengedi, hogy eldöntsük, mikortól lépjen életbe a szabályozás, különösen azokban az esetekben, amikor nagy változások mennek végbe. Kétségkívül ilyen kérdés a földfelszíni analóg műsorszórás leállításának időzítése, még ha ez sok tagországban nem is a közeljövő problémája.

Európában a DTV iráni lelkesedést részben a harmadik generációs mobiltelefon-iparággal (3G) kapcsolatos túlfűtött piaci várakozásokra vezethetjük vissza. Azt feltételezték, hogy az analóg leállás után a felszabaduló sávokat a 3G mobilhálózat üzemeltetői között árverezik el, ami egyrészt anyagi forrásokat jelenthet a kormányok számára, másrészt az UMTS-piacokon teret szabadít fel az egymással versenyző fejlett szolgáltatásoknak. Ezzel a politikával Európa az e téren vezetőnek számító Új-Zélandot és az Egyesült Államokat követte, ahol a frekvenciasáv-értékesítés rendszere a legfejlettebb, és ahol a Szövetségi Kommunikációs Bizottság (FCC) árverései 1994 óta több mint 20 milliárd dollárt hoztak a szövetségi kasszába (Grünwald 2001). Azonban ma már látjuk e politika hátrányait is, mivel az európai távközlési vállalatok a közép-európai piacokon óriási összegeket fizettek a 3G hálózatok jogaiért, és most, a további fejlesztések finanszírozásakor komoly nehézségekbe ütköztek. Az UMTS-„buborék” szintén bizonyítja: a túlzott várakozások sem az üzletnek nem kedveznek, sem a közszabályozáshoz nem biztosítanak megfelelő hátteret.

A túlfűtött várakozások elkerülése érdekében szükség van egy európai leállási stratégiára, és arra, hogy idejekorán kitűzzék az analóg sugárzás leállásának dátumát, így biztosítva elég időt a piaci és a fogyasztói reagálásra. Meg kell fontolni a frekvenciaaukciók hátrányait is. Az aukció sokkal átláthatóbb és gyorsabb formája az elektromágneses spektrum kiosztásának, mint az úgynevezett „szépségverseny”, másfelől azonban az aukciók – azáltal, hogy az összes frekvenciasávot a leggazdagabb vállalatoknak adják – korlátozhatják a piacra való belépést. Ez azt jelenti, hogyha aukciókhoz folyamodnak, akkor azokat biztonságos versenyszabályozással kell ellensúlyozniuk; és talán a belépés korlátjait is csökkenthetik, így biztosítva szabad helyet a kisebbségi és közösségi műsorkészítőknek. A leállási aukciók a pozitív szabályozás eszközeként is használhatók, például úgy, hogy a megmaradt analóg nézőknek támogatást nyújtanak a nyitott szabványú set-top boxokra.

A frekvenciaelosztás nemzeti kérdés, mégis európai szinten kellene koordinálni, mivel – ahogyan azt McPherson megjegyezte (2002: 87) – a digitális műsorjelek vételét sokkal jobban meghatározzák a nemzetállami paraméterek, mint az analóg jelekét. Az analóg csatornákat a nemzeti határokon túl fogni a „mindennapi ember páneurópaiságának” számított, ám ezt a digitális kor veszélybe sodorja. Az ingyenes, szabadon hozzáférhető műsorokat szolgáltató tévétársaságoknak – jóval az analóg leállás időpontja előtt – szerződéseket kellene kötniük, hogy azokban az esetekben, amikor egyértelműen szükséges, lehetővé tegyék a digitális műsorjelek külföldi vételét.

A közösségi rádiózás és televíziózás nehézségekbe ütközhet a digitális átalakulással. A lakosságnak és a közösségeknek a műsorszórás tartalomelőállításához való hozzáférése olyan szabályozási kérdés, amely az európai engedélyeztetési politikában túl kevés figyelmet kap. Ezt a kérdést, a sávkiosztással együtt nemzeti és európai szinten egyaránt meg kellene válaszolni, és talán a közszolgálati televíziók működési körének kijelölésével lehetne megvalósítani.

A közszolgálati műsorszolgáltatás jövője

Az EU megköveteli tagállamaitól, hogy egyértelműen különböztessék meg a kifejezetten a közszolgálatisághoz kapcsolódó műsortevékenységeket a versenyszférában folytatott tevékenységektől. Az előfizetői díjakból finanszírozott társaságok költségvetése is sokkal átláthatóbb lehetne, így meg lehetne állapítani, hogy az új szolgáltatások támogatására felhasználnak-e közpénzeket. Míg napjainkban a tagállamok lényegében szabadon dönthetnek a közszolgálati média szerepéről, finanszírozásának módjáról és annak megszervezéséről, addig a jövőben pontosan meg kell határozniuk, hol húzódnak a közszolgálati műsorszolgáltatás határai. Formálisan is meg kell jelölniük, mely vállalatra vagy vállalatokra bízzák a terjesztést, és meg kell mondaniuk, hogy milyen hatóság ellenőrzi, figyeli a szabályok alkalmazását (A Bizottság a közszolgálatról – COM (1999)657; Commission On Public Service 2001).

Nagy a veszélye annak, hogy a közszolgálati média szerepének definíciói a korábbiaknál több megszorítást tartalmaznak. Dániában a rádióra és televízióra vonatkozó törvénytervezet a közszolgálati hálózat, a TV2 privatizációját tervezi, Portugáliában pedig a kormány azt fontolgatja, hogy a jelenlegi közszolgálati hálózatot, az RTP-t egyetlen, reklámok nélküli csatornává alakítja át (IFJ 2002). A szerepeket a különböző tagállamokban igen eltérő módon határozhatják meg. Az egyszerű, műfajalapú meghatározások szemben állnak az uralkodó európai hagyományokkal. Volt, aki azt javasolta, hogy a közszolgálati műsorszolgáltatás funkcióit fel kell osztani, és azokat különböző – nem csupán állami alapítású – műsorszolgáltatókon keresztül kell biztosítani (Harrison & Woods 2001).

A közszolgálati műsorszolgáltatás meghatározását bizonyos fokig európai szinten kell összehangolni. Kellően tág, általános szerepkört kell biztosítani, meghatározva a közszolgálati műsorszolgáltatás szerepét az online tevékenységekben, a DTV és a fizetős televíziós szolgáltatásokban, garantálva azokat a finanszírozási elveket, amelyek függetlenné tehetnék a közszolgálati televíziókat a közvetlen politikai ellenőrzéssel és az üzleti érdekekkel szemben. A kódolatlan szolgáltatásokhoz való széles körű közösségi hozzáférést a digitalizálást megelőzően és azután is biztosítani kellene, például jól körülírt műsorszolgáltatási kötelezettségekkel. A közszolgálati médiának nyújtott összehangolt támogatás különösen fontossá válik akkor, amikor új tagországok lépnek az EU-ba, különben még nehezebb lesz továbbfejleszteni az európai közszolgálati politikát vagy akár pontosan használni a „közszolgálati műsorszolgáltatás” kifejezést.

A „digitális jövő” hívei (például Biggam 2000) gyakran utalnak arra, hogy a televíziózás jövője a korlátlanul rendelkezésre álló, piaci réseket kiszolgáló on-demand csatornákban rejlik, amelyek aktívan szolgálják ki a legjelentősebb fogyasztók egyéni igényeit. Mindez – mondják – szükségszerűen arra kényszeríti majd a közszolgálati műsorszolgáltatókat, hogy felhagyjanak az általános műsorkínálattal és a maximális közönségrészesedésre való törekedéssel, és megelégedjenek a kereskedelmi műsorszolgáltatók számára nem nyereséges közszolgálati rétegműsorok nyújtásával – elfogadva a köztámogatások csökkenését.

Mindennek az ellenkezőjét is állíthatjuk, és érvelhetünk amellett, hogy a csatornák számának ugrásszerű növekedése, kiegészülve a kulturális és technológiai fragmentációval és a fizetős televíziós szolgáltatások bővülésével, éppenséggel még fontosabbá teszi a közszolgálati televíziók szerepét. A közszolgálati média még mindig az egyetemes és egyenlő szolgáltatást, a szociális kohéziót, a demokratikus közösségi vitákat, a nemzeti és európai identitást és kulturális értékeket jelenti. Lievrouw (2001: 22) szerint „a fragmentált vagy célzott információforrások használata […] megerősítheti az emberek szűkebb érdekekkel való azonosulását, más csoportoktól való különbözőségének érzését és az átfogóbb társadalmi ügyek iránti közömbösségét” (Harrison & Woods 2000: 487–490).

Az újságírás és a demokratikus közbeszéd szempontjából a „push” és a „pull” médiában hozzáférhető információforrások bősége egyaránt kulcsszerepet játszik az információk feltárásában és elemzésében. Az újságíróknak képeseknek kell lenniük arra, hogy – üzleti és politikai nyomástól függetlenül – maguk döntsenek arról, mi fontos és mi nem. A nemzeti közszolgálati médiumok ebben játszanak fontos szerepet, csakúgy, mint a könyvtárak, az iskolák, az egészségügyi kommunikáció, a médiaoktatás és a közösségi élet egyéb fontos területei.

A legfontosabb kérdés: a szabályozás hatóköre

Az EU Bizottságának meg kellene tanulnia, hogy a szabályozás nem árt az üzletnek. Épp ellenkezőleg: bizonyos esetekben a kereskedelmi piacok szereplőinek is égető szükségük van rá, különösen azoknak, amelyek nem monopolizálják a piacot. Stuart Prebble, az ITV Networks volt vezérigazgatója, a Sunday Telegraph-ban az ITV Digital összeomlása után néhány nappal megjelent figyelemreméltó cikkében egyértelművé tette mindezt. Az önkritikáról sem megfeledkezve bírálta az Egyesült Királyságban hozott hiányos vagy elkésett szabályozást, amely lehetővé tette, hogy a BSkyS korlátozza a versenyt (Prebble 2002). Amint Cammaerts (2000: 48) megjegyzi: a szabályozás és az állami beavatkozás serkentheti a gazdaság működését.

Az EU-ban a médiapolitikával és szabályozással kapcsolatos uralkodó álláspont a hangsúlyt a szektorok közti versenyre és a trösztellenes szabályozásra helyezi, így megakadályozza a komoly piaci hatalommal bíró szereplőket – köztük a közszolgálati társaságokat –a piac uralásában és a verseny korlátozásában. Támogatja az önszabályozást és a társszabályozást, valamint az arányos szabályozás elvének érvényesítését. A szabályozásnak minimálisnak kell lennie, és csak abban az esetben van rá szükség, ha a piac kudarca egyértelmű (Reding 2001; 2002).

A Bizottság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a médiaplatformok és -csatornák számának emelkedése, illetve a „pull média” (például a video-on-demand vagy pay-per-view televíziózás) használatának elterjedése lehetővé teszi a szabályozás minimalizálását (lásd Commission on Audiovisual Content Regulation é. n.). E technokrata optimizmus azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a csatornák bősége és az elosztóhálózatok által kínált interaktivitás önmagában nem garantálja a fogyasztó szabad választását. A szélessávú hálózatok a műsorszolgáltatástól a személyes kommunikációig számos funkció ellátására képesek, ám a széles sáv nem csodaszer, amely szükségtelenné tenné a szabályozást. Inkább arról van szó, hogy másfajta szabályozásra van szükség, mint az analóg, szabadon hozzáférhető műsorszórás esetében.

Az audiovizuális szolgáltatások terén mindig is lesznek technikai, pénzügyi és szerződési korlátok és szűk keresztmetszetek, úgy a fogyasztói hozzáférés, mint a piacra való belépés tekintetében. Frekvenciakijelölésre a digitális műsorszórásban is szükség lesz. A szélessávú hálózatoknak is megvannak a maguk korlátai a sávszélesség, illetve a router és médiaszerver eszközök terén. A televíziós és a szélessávú piacokon egyaránt a tartalom jelenti majd a legszűkebb keresztmetszetet, beleértve a közvetítési- és a szerzői jogokat, továbbá a tartalom-előállítás általánosan értelmezett gazdaságosságát. Nolan (1997) szerint „csak egy Premier League, csak egy Wimbledon és csak egy Világbajnokság van”. A konvergáló digitális világban – hiába növekszik a kiszolgáló csatornák száma – a tulajdonkoncentráció tovább csökkentheti a tartalom változatosságát. A világ valamennyi televíziós tartalmából szabad választást kínáló „Audiovizuális Xanadu” sosem válik valósággá, még akkor sem, ha egyáltalán nem lenne hiány a frekvenciákban.

A versenyszabályozás olyan piacon működik a legoptimálisabban, ahol nincsenek tényleges monopóliumok, és ahol nagyszámú olyan szereplő van, amelyek a maguk területén egyenlő lehetőségekkel bírnak. Ám az olyan, újonnan feltörekvő piacokon (mint például a DTV-piacokon), amelyeket jól felépített nemzetközi vállalatok uralnak, teljesen más a helyzet. A méret- és választékgazdaságosság érvényesülése az oligopólium, a legnagyobb szereplők uralma felé vezet (Blevins 2002; Doyle 2002). Papathanssopoulos nemrég megjelent könyvében (2002) részletesen bemutatja, milyen nehéz az európai versenyszabályozásnak a médiamonopóliumok és a koncentráció területén jelentkező akadályokkal megbirkóznia (lásd még Iosifidis 2002). 2002 októberében ismét jelentkeztek ezek a nehézségek, amikor az Európai Unió Bírósága semmissé nyilvánította a Bizottság két, fúziókat tiltó döntését, illetve eltörölte az általa az Európai Műsorszolgáltatók Szövetségének (European Broadcasting Union – EBU) adott, a nemzetközi sportesemények televíziós jogainak közös megvásárlására és megosztására vonatkozó mentességét (ECJ 2002). Az „Eurovíziós jogokkal” kapcsolatos kifogások és viták 1987 óta folyamatosan napirenden vannak. A szektorok közötti versenyszabályozás fontos eszköz, de mechanizmusa gyakran túl lassú, várható eredményét pedig nehezen számítják ki a piaci szereplők.

A bővülő európai műsorkínálat és az elosztási platformok számának növekedése a közérdek és a fogyasztói választás szempontjából kedvező hatású is lehet. A fizetős televíziózás terjedése – mivel méri a fogyasztói preferenciák intenzitását – erőteljes fogyasztói támogatásra találhat, ami szintén fokozhatja a műsorok sokszínűségét, és a kisebbségben lévő nézőknek is jobb kiszolgálást nyújthat. De ezzel a modellel is vannak problémák – ilyen például a fizetős televíziós rendszer nem megfelelő komparatív hatékonysága, és az a tény, hogy a kereskedelmi televíziók csak addig képesek kiszolgálni az egyes nézői szegmenseket, amíg ez nyereséget hoz számukra. Az üzletileg kevésbé vonzó – értsd: szegényebb – célcsoportok tagjainak nyújtott választék nem bővül, hacsak azt nem az ingyenes köztelevíziók kínálják (Brown 1996; Steemers 1998: 103). A tartalomelőállítás magas állandóköltsége miatt sok európai televízió hajlik több amerikai tartalom sugárzására vagy alacsonyabb európai színvonalra, illetve mindkettőre (Corcoran 1999: 84). Elméleti és empirikus bizonyítékok is vannak arra, hogy az intenzívebb verseny nem eredményez automatikusan nagyobb választékot és alacsonyabb fogyasztói árakat. A műsorkínálat bősége nem az egyedüli előfeltétele a tartalom sokféleségének „az eszmék televíziós piacán” (Picard 1998: 213; Tongue 1999: 131–132; Hellman 2001: 182–184; Blevins 2002).

A tisztességes verseny feltételezi a fogyasztók szabad választását. Probléma azonban, hogy a digitális televíziós szolgáltatásokat olyan technológiai struktúrák kötik öszsze, amelyek – John Taylor metaforáját használva – a „fal mögött” maradhatnak. A digitális fal előtti technológiák azok, amelyeket az emberek látnak és használnak (végfelhasználói rendszerek). A fal mögötti technológiák közé a technológia struktúrái, a szolgáltatások rendszerei, a szabványok és a tervezés olyan további vonatkozásai tartoznak, amelyek befolyásolják a technológiák felhasználásának módját (Mansell 2000: 43). A fogyasztói választás ezt a területet kevéssé képes szabályozni, így a jövőben az EU szabályozóinak az audiovizuális és telekommunikációs szektorokban egyaránt aktívabban kell beavatkozniuk a szabványosítási kérdésekbe, még akkor is, ha mindig is nehéz lesz eldönteni, hol és mikor kell beavatkozni. A szektorokon átnyúló versenyszabályozás a piacszabályozás fontos, de nem elégséges eszköze. Az a tény, hogy az európai országok digitális televíziózás middleware szabványainak kialakítására irányuló szabályozási törekvései kudarcba fulladtak, mondhatni bizonyítja, hogy szektorspecifikus szabályozásra továbbra is égető szükség van, mert a problémák túl összetettek és techológiai jellegűek ahhoz, hogy pusztán szektorokon átnyúló szinten oldják meg őket (Levy 1997: 676).

Cammaerts (2000) az Információs Társadalom közösségi szabályozási kérdéseit az alábbi táblázatban írja le:

Cammaerts táblázata jó kiindulópont a további vitához, de nem jelez egy fontos kérdést: milyen legyen a szabályozási kötelezettségek megoszlása a nemzeti, az európai és a nemzetközi szint között? Ezt a kérdést komolyan meg kell fontolni, különösen egy olyan időszakban, amikor az európai alkotmányozási és bővítési folyamatok már előkészületben vannak. Ez a kérdés nemcsak az európai szabályozás hatásköreinek kijelölését, hanem annak meghatározó alapelveit is felveti, hogy vajon ezek összhangban vannak-e a tárgyalásos intergovernmentalizmussal vagy a szövetségi szupranacionalizmussal. Az Európai Gyáriparosok Kerekasztala (European Round Table of Industrialists – ERT 2002) egy még erősebb, „egyértelmű hatáskörű” Bizottságot támogat, olyan intézményt, amely képes a nemzeti és regionális érdekek felett álló közös európai érdekek érvényesítésére. Az ERT véleménye nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a Bizottság a közelmúltban a közérdekre hivatkozó politikát alárendelte az iparpolitikának. De anélkül, hogy más megoldási lehetőségeket is megvizsgálnának, a tagállamok kormányai és szabályozói nem engedhetik meg, hogy a Bizottságban az egyoldalú indusztrializmus érvényesüljön. Az audiovizuális szolgáltatások további liberalizációjára vonatkozó nemzetközi tárgyalások ma is a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organisation – WTO) napirendjén vannak, és – amint Simpson és Wilkinson kiemeli (2002) – a deregulációt hagyományosan „nem csupán ésszerű, hanem ez egyetlen megvalósítható lehetőségnek is” tartják. Kétségtelen hogy, a nemzeti kormányoknak sokkal aktívabb részt kellene vállalniuk az EU és a WTO szerepének kialakításában.

Angolból fordította Pintér András

Irodalom

Amsterdam Protocol (1997) Protocol on the System of Public Broadcasting in the Member States (annexed to the Treaty of Amsterdam amending the Treaty on European Union, the treaties establishing the European Communities and Certain Related Acts) amsprot _en.htm.

ATSD (1995) Directive 95/47/EC of the European Parliament and of the Council of 24 October 1995 on the Use of Standards for the Transmission of Television Signals. Official Journal L 281, 23/11/1995.

Bangemann Report (1994) Europe and the Global Information Society – Recommendations to the European Council, by Members of the High Level Group on the Information Society, 26 May 1994. http://europa.eu.int/ISPO/docs/basics/docs/bangemann.pdf

Biggam, Ross (2000) Public Service Broadcasting: The View from the Commercial Sector. Intermedia 28(5).

Blevins, Jeffrey Layne (2002) Source Diversity after the Telecommunications Act of 1996: Media Oligarchs Begin to Colonize Cyberspace. Television & New Media (3) 1.

Brown, Allan (1996) Economics, Public Service Broadcasting, and Social Values. Journal of Media Economics 1.

Cammaerts, Bart (2000) Economic and Political Restructuring, Social Citizenship and New Social Rights in the Information Society. In B. Cammaerts & J. Burgelman (eds) Beyond Competition: Broadening the Scope of Telecommunications Policy. Brussels: VUB Univ. Press.

COM (93)700 (1993) White Paper on Growth, Competitiveness and Employment: The Challenges and Ways Forward into the 21st Century, 5.12.1993. http://europa.eu.int/en/record/white/c93700/contents.html.

COM (1999)657 (1999) Principles and Guidelines for the Community’s Audiovisual Policy in the Digital Age. Communication by the European Commission, Brussels, 14.12.1999. http://europa.eu.int/comm/avpolicy/legis/key_doc/legispdffiles/av_en.pdf.

COM (2000)393 (2000) Proposal for a Directive of the European Parliament and of the Council on a Common Regulatory Framework for Electronic Communications Networks and Services (12.7.2000). http://europa.eu.int/ISPO/infosoc/telecompolicy/review99/com2000-393en.pdf.

Commission on Audiovisual Content Regulation (n. d.) Regulating Audiovisual Content in the Digital Age, European Commission, Directorate-General for Education and Culture Audiovisual Policy. A slide show. http://europa.eu.int/comm/avpolicy/intro/show.pdf.

Commission MEMO (2002) Commission MEMO/02/130. Study on the Development of New Advertising Techniques and Their Regulatory Implications. European Commission Memorandum.

http://europa.eu.int/rapid/start/cgi/guesten.ksh?p_action.gettxt=gt&doc=MEMO/02/130|0|RAPID&lg=EN&display=.

Commission on Public Service (2001) Communication from the Commission on the Application of State Aid Rules to Public Service Broadcasting. Official Journal of the European Communities, 15.11.2001 (2001/C 320/04). .

Council Resolution (1994) Council Resolution of 27 June 1994 on a framework for Community policy on digital video broadcasting. Official Journal C 181 , 02/07/1994 p. 0003 – 0004. en_394Y0702_02.html.

Corcoran, Farrel (1999) Towards Digital Television in Europe. Javnost–The Public (6)3.

Doyle, Gillian (2002) Understanding Media Economics. London: Sage.

Dransfeld, Henning & Jacobs, Gabriel (2000) Digital Pay-TV: Regulating Ring-Fenced Monopolies. In Lees et al (eds) Is Regulation Still an Option in a Digital Univers?. Papers from the 30th University of Manchester International Broadcasting Conference. Luton: University of Luton Press.

ECJ (2002) The Court of Justice of the European Communities / The Court of First Instance. Press release No 80/02 8 October 2002. http://curia.eu.int/en/cp/aff/cp0280en.htm.

ERT (2002) The European Round Table of Industrials, ERT Discussion Paper on EU Governance, 30 May 2002. http://www.ert.be/.

Fernández, David del Valla (2002) Spain’s Digital DTH Platforms Merge. Digital News 25. June 20.

Flynn, Barry (2001) STB Makers Concede MHP Premium. INSIDE Digitaltv (Published by PBI Media), November 19(3).

Galperin, Hernan (2002) Can the US transition to Digital TV Be Fixed? Some Lessons from Two European Union Cases. Telecommunications Policy 26.

Goodwin, Ian & Spittle, Steve (2002) The European Union and the Information Society. New Media & Society 2.

Grünwald, Andreas (2001) Riding the US Wave: Spectrum Auctions in the Digital Age. Telecommunications Policy 25.

Hancock, David (1998) Digital Television: A European Perspective. In J. Steemers (ed.) Changing Channels: The Prospects for Television in a Digital World. Luton: John Libbey Media.

Harrison, Jackie & Woods, Lorna (2000) European Citizenship: Can Audio-Visual Policy Make a Difference? Journal of Common Market Studies 3.

Harrison, Jackie & Woods, Lorna (2001) Defining European Public Service Broadcasting. European Journal of Communication 4.

Hellman, Heikki (2001) Diversity –- An End in Itself? Developing a Multi-Measure Methodology of Television Programme Variety Studies. European Journal of Communication 2.

Higson, Andrew (1989) The Concept of National Cinema. Screen 30, 4. Finnish translation in Lähikuva 1996.

IFJ (2002) Journalists Warn Over „Deepening Crisis” For Public Broadcasting in the European Union. The International Federation of Journalists’ media release 28th May 2002. .

Iosofidis, Petros (2002) Digital Convergence: Challenges for European Regulation. Javnost–The Public 9(3).

Jowett, Garth & Linton, James (1981) Movies as Mass Communication. London: Sage.

Kaitatzi-Whitlock, Sophia (2000) A Redundant Information Society for the European Union? Telematics and Informatics 17.

Kim, Pyungho (1999) A Story of Failed Technology: Deconstructing Interactive TV Networks. Javnost–The Public 6(3).

Levy, David (1997) The Regulation of Digital Conditional Access Systems: A Case Study in European Policymaking. Telecommunications Policy 21.

Levy, David (1999) Europe’s Digital Revolution: Broadcasting regulation, the EU and the nation State. London: Routledge.

Llorens-Maluquer, Charles (1998) European Responses to Bottlenecks in Digital Pay-TV: Impacts on Pluralism and Competition Policy. Cardozo Arts and Entertainment Law Journal 2–3.

Mansell, Robin (2000) Knowledge and the Internet: The End of Control? Intermedia 2.

McPherson, Campbell (2002) From Digital Hype to Islands of Isolation. Television & New Media 1.

Murdock, Graham (2000) Digital Futures: European Television in the Age of Convergence. In Wieten, J. & Murdock, G. & Dahlgren, P. (eds) Television across Europe. A Comparative Introduction. London: Sage.

Näränen, Pertti (forthcoming in 2003) The Opportunity Lost and Found? European Regulation of Digital Television. In Lowe, G. & Hujanen, T. (eds) Broadcasting & Convergence: New Articulations of the Public Remit. Nordicom.

Nolan, Dermot (1997) Bottlenecks in Pay Television: Impact on Market Development in Europe. Telecommunications Policy 21.

Paasilinna, Reino (2001a) Personal Information from MEP Reino Paasilinna, phone call 20.12.01.

Paasilinna, Reino (2001b) Framework Directive: Report on the Common Regulatory Framework for Electronic Communications Networks and Services. Approved Recommendation by Reino Paasilinna (PES, FIN), Doc.: A5-0435/2001, Vote : 12.12.2001. European Parliament: The Week 10-12-2001(s). .

Papathanassopoulos, Stylianos (1998) Pay per Game: The Advent of Pay-TV Channels in Europe and Their Implications for Sport. Intermedia 3.

Papathanassopoulos, Stylianos (2002) European Television in the Digital Age: Issues, Dynamics and Realities. Oxford: Polity Press.

Picard, Robert (1998) Media Concentration, Economics and Regulation. In Graber, D. & McQuail, D. & Norris, P. (eds) The Politics of News, the News of Politics. Washington DC: Congressional Quarterly Press.

Prebble, Stuart (2002) How the Government Failed ITV Digital. Sunday Telegraph 05/05/2002. Reprinted with the headline „History Will Judge Us Harshly” in Digital News 25(24).

Reding, Viveke (2001) Television without Frontiers: Amending the Directive. Should We Be Thinking of Electronic Content rather than Television? Intermedia 4.

Reding, Viveke (2002) The Review of the TVWF Directive. Speech of Viviane Reding at the European Voice Conference on Television without Frontiers, Brussels, 21.3.02. http://www.europa.eu.int/comm/avpolicy/legis/pressrel/euvoice_en.pdf.

Simpson, Seamus & Wilkinson, Rorden (2002) Regulatory Change and Telecommunications Governance. A Neo-Gramscian Analysis. Convergence 2.

Sims, Martin (2001) Advertising: A Digital Future. Should the European Commission Overhaul the Principles of Advertising Regulation? Intermedia 4.

Steemers, Jeanette (1998) On the Treshold of the „Digital Age”: Prospects for Public Service Broadcasting. In Steemers, J. (ed.) Changing Channels The Prospects for Television in a Digital World. Luton: John Libbey Media.

Tongue, Carole (1999) Culture or Monoculture – The European Audiovisual Challenge. In Marsden, S. & Verhulst, S. (eds) Convergence in European Digital TV Regulation. London: Blackstone Press.

TVWF Directive (1989/1997) The Television without Frontiers Directive (89/552/EEC). Adopted on 3 October 1989 by the Council and amended on 30 June 1997 by the European Parliament and the Council Directive 97/36/EC. ; .

Lábjegyzetek

1
A tanulmány eredetileg „European Digital Television: Future Regulatory Dilemmas” címmel a The Public című folyóirat 2002. évi 4. számában jelent meg. Utánközlés a szerző engedélyével. A magyar fordítást Gálik Mihály lektorálta – a szerk.
Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink