Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2003 tél

Jog

Szente PéterAgárdi Péterdr. Bayer JuditCseh GabriellaGellért Kis GáborHaraszti MiklósMolnár Péterdr. Nahlik GáborSzalai AnnamáriaSzekfű András:

Vita egy új médiatörvény-koncepcióról

Az 1996. évi I. törvény – a rádió- és televíziótörvény – mára szinte minden szempontból idejét múlta. Nem gondoskodott a közszolgálati média politikai függetlenségéről, nem teremtett kiszámítható gazdasági környezetet a kereskedelmi médiumok számára, és nem ösztönözte kellőképpen a technikai fejlődést. A közelmúltban három szakember – Gálik Mihály, Horvát János és Szente Péter – „Egy új médiatörvény alapjai – javaslat” címmel olyan törvénykoncepciót fogalmazott meg, amely egyebek mellett ezeket a problémákat is orvosolni igyekszik. Az alábbiakban Szente Péter röviden ismerteti a javaslat legfontosabb elemeit. Összefoglalója után azokat a véleményeket közöljük, amelyeket médiapolitikával, médiajoggal foglalkozó szakértők írtak a javaslatról a Médiakutató felkérésére. A törvénykoncepció szerzőinek válaszát következő számunkban közöljük.

Szente Péter

Egy új médiatörvény koncepciója

Előzmények

Amikor 2003 januárjában a Miniszterelnöki Hivatal felkérte Gálik Mihályt, Horvát Jánost és e sorok íróját, hogy dolgozzuk ki egy új médiatörvény koncepcióját, először is azt kellett eldöntenünk, hogy mit értünk koncepción, s miként állunk hozzá a megvalósításához. Abból indultunk ki, hogy bár nincsenek mindig és mindenütt érvényes szabályok arra, hogy miként kell egy médiatörvényt megalkotni, a nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy ez ott szokott jól sikerülni, ahol a feladatot szakmai – médiapolitikai – oldaláról közelítik meg, és rászánva az ehhez szükséges időt, több egymásra épülő s egymást korrigáló fázisban valósítják meg. Ennek megfelelően a munka során nem konzultáltunk egyetlen párt politikusaival sem: konzultációink szigorúan szakmai jellegűek voltak. Nem törekedtünk egy kodifikációra kész anyag elkészítésére sem. Úgy ítéltük meg, hogy először egy olyan elképzelést – vázlatot – kell kialakítanunk, mely jelzi a megoldandó problémákat, az általunk kívánatosnak vélt célokat, valamint – ahol lehet, több alternatívát is megjelölve – a lehetséges megoldásokat.

Most jutottunk el a második fázishoz, ahol is a koncepciót szakmai és társadalmi vitára bocsátjuk. Ennek keretében az elkészült anyagot 2003. szeptember 24-én mutattuk be a Közgazdaságtudományi Egyetemen tartott sajtótájékoztatónkon, s az azóta megtalálható a Miniszterelnöki Hivatal honlapján is, a www.kancellaria.gov.hu alatt. Az év végéig több konferencián is módjuk lesz a médiakutatóknak, a médiában dolgozóknak és a szakmai szervezeteknek, hogy kifejtsék véleményüket. Ezeket, valamint a Médiakutatóban s másutt megjelent és megjelenő írásokat alaposan megfontoljuk. Ha kell, újra konzultálunk egy-egy terület szakértőivel, s ennek nyomán alakítjuk ki a koncepció javított változatát. Ekkor, s csak ekkor egy időre átadjuk a terepet a politikusoknak, abban a reményben, hogy munkánknak mindenekfelett a pártatlanságot és a minőséget célként megfogalmazó szakmai javaslatai lehetővé teszik azt a politikai megállapodást, melynek nyomán elkészülhet a kodifikációra kész anyag, majd – újabb szakmai vita után – a kétharmados többséggel megszavazható kodifikált törvényjavaslat.

Az alábbiakban megkísérlem összefoglalni koncepciónkat. Mivel ez elkerülhetetlenül az eredeti változatban szereplő javaslatok és érvek többségének elhagyásával jár, arra bátorítanám az olvasót, hogy a jelen összefoglaló helyett töltse le az – amúgy sem hosszú: 58 oldalas – teljes szöveget. Azok számára viszont, akik mégis ezt a rövidebb változatot választják, az eddigi vitában a legnagyobb érdeklődést kiváltó pontokra, s – ahol több lehetőséget javasolunk megfontolásra – az általunk legkedvezőbbnek tartott verzióra fogok koncentrálni.

A tanulmány hat fejezetből áll. Az első az egész Európában vita tárgyát képező közszolgálattal és a média felügyeleti rendszerével foglalkozik. A második fejezet a kereskedelmi médiumokkal kapcsolatos szabályozási lehetőségeket foglalja össze, és érinti a helyi, valamint a nonprofit és közműsor-szolgáltatók problematikáját. A harmadik fejezet részletekbe menő javaslatokat tartalmaz a reklámszabályozással kapcsolatban; ezt az tette lehetővé, hogy az Európai Unióban (EU) viszonylagos konszenzus alakult ki e téren. A negyedik rész a kábeles műsortovábbítás, az ötödik pedig a tulajdonlás, illetve a kereszttulajdonlás kérdéseit taglalja. A koncepció utolsó, hatodik fejezete a digitális kor által felvetett új kérdéseket és az azokra adható lehetséges válaszokat tekinti át.

Közszolgálati média

Az alapkérdésekkel kezdtük. A közszolgálattal kapcsolatban felvetettük: kell-e egyáltalán közszolgálati média ma, amikor több tucatnyi csatorna kínálatából válogathatnak a nézők és a hallgatók? Ha erre a kérdésre igenlő a válasz, kellenek-e közpénzből finanszírozott közszolgálati intézmények? Nem lenne-e célszerűbb – mint sokan javasolják – az erre szakosodó intézmények helyett a közszolgálati tartalmakat finanszírozni, bármilyen hordozón? S ha már a hordozóknál tartunk, nem kellene-e már most a jövőre, a cyberspace adta lehetőségekre koncentrálni?

Végül is arra a meggyőződésre jutottunk: csak a közszolgálati szférától várható el, hogy a demokrácia működéséhez elengedhetetlen, széles kitekintésű, sokoldalú, tárgyilagos hír- és tájékoztató műsorokkal szolgáljon, valamint rendszeresen ütköztesse az eltérő nézeteket. Csak közszolgálati alapon valósítható meg az a gazdag kulturális kínálat is, mely egy kis nyelvi közösség kulturális túléléséhez szükséges (a fikciós műfajoktól a dokumentumfilmekig és a minőségi gyerekműsorokig). Ehhez elsősorban azért van szükség közszolgálati intézményekre, mert csak így jöhet létre egy koherens közszolgálati kínálat. Végül pedig, bármennyire is a multimédiás felhasználásé a jövő, ennek lehetőségeit ma még csak egy szociológiai és demográfiai alapon körülírható, aránylag szűk réteg képes kihasználni. Ezért, bár igyekeztünk olyan struktúrákat kialakítani, melyek elősegítik a konvergencia, az új kommunikációs formák térnyerését, úgy véljük, a közszolgálat terén most a legsürgetőbb feladatot azoknak a mechanizmusoknak a megteremtése jelenti, melyek kikényszerítik a valódi közszolgálati működést, s ennek nyomán a közszolgálati ethoszt. Ez az előfeltétele annak is, hogy a közmédiumok a cyberspace-ben is képesek legyenek közszolgálati értékeket közvetíteni. Ehhez kell egy megrendelő szerv, ami természetesen átvezet az elvek megvalósításához szükséges struktúrák kérdéséhez. De mielőtt erre rátérnénk, röviden szólni kell a finanszírozásról is.

Álláspontunk szerint a közmédia finanszírozásának kérdésében abból kell kiindulni, hogy az ilyen szempontból legnagyobb problémát jelentő intézmény, a Magyar Televízió (MTV) csak radikális belső átalakítással tehető gazdaságosan működtethetővé. Ehhez egyrészt biztosítani kell a technológiai és szervezeti reformokhoz szükséges egyszeri forrásokat, másrészt olyan felügyeleti rendszert kell kialakítani, mely képes kikényszeríteni, hogy halogatás nélkül elkezdjék és végigvigyék az elkerülhetetlenül sok fájdalommal járó átalakítást.

Koncepciónk javasolja, hogy a közszolgálatban szűnjön meg a hirdetés és a szponzoráció. Ezt az indokolja, hogy az MTV reklámbevétele a kiadásainak alig több mint öt százalékát fedezi, s ahhoz, hogy bevételét számottevő mértékben növelni tudja, a kereskedelmi prioritásokat kellene érvényesítenie a közszolgálatiakkal szemben. Ugyanakkor afelől se lehet sok kétség, hogy a reklám- és szponzorációs tevékenység kiiktatása sok anomáliát, visszaélést is megszüntetne.

Ha a közszolgálati média feladja a reklámok és a szponzorált műsorok sugárzását – esetleg azzal párhuzamosan, hogy a kereskedelmi szférában radikális csökkennek a közszolgálati követelmények –, akkor a kereskedelmi szféra az így szerzett extra jövedelem számottevő részét a közszolgálat finanszírozására fordíthatná, ez pedig az így befolyó jövedelem mértékétől függetlenül is mindkét szektornak meghozná a tiszta profilok jelentette előnyöket.

Magyarországon a készülékhasználati díjat nem lehet olyan magasan megállapítani, s mindeddig nem sikerült olyan széles körben beszedni, hogy az – akár a hirdetési és egyéb bevételekkel együtt – kiszámítható módon képes legyen fedezni a működési és fejlesztési költségeket. Ezért a díj nem alkalmas az intézmények függetlenségének a biztosítására. Megítélésünk szerint jobb megoldás a költségvetésből való, adekvát finanszírozás, úgy, hogy annak mértéke inflációkövető módon több évre előre biztosítva legyen. Végül úgy érezzük, fontos hangsúlyozni: megítélésünk szerint, ha kiderül, hogy az a költség, mely a közszolgálat jelenlegi intézményi kereteken belüli átalakításával jár, meghaladja az erre a célra felhasználható forrásokat, akkor helyesebb lenne a kereteket újragondolni, mint azok működtetését egy nem kielégítő, a célok elérésére alkalmatlan szinten finanszírozni.

A struktúrára térve javasoljuk, hogy a közszolgálati intézmények jogi státusa a részvénytársaság legyen. Nem zárjuk ki ugyanakkor a Sárközy Tamás professzor által javasolt közjogi intézet változatot sem. Ebben a formában az MTV vagy a Magyar Rádió a költségvetési gazdálkodáson belül ugyan, de önállóan, autonóm módon érvényesíthetné a közszolgálati műsorszolgáltatás követelményeit. A közjogi intézeti státus azzal járna, hogy megszűnne a közalapítványok közbeiktatása; a közszolgálati intézmények vezetői és munkatársai közalkalmazottak lennének; az elnököket a miniszterelnök és a köztársasági elnök közösen választaná ki.

Vitathatatlan, hogy egy közszolgálati intézmény „lélekben” sokkal közelebb áll egy közjogi intézményhez, mint egy elvben nyereségérdekelt részvénytársasághoz. Ugyanakkor ez a megoldás sok kérdést vet fel, nem utolsósorban azt, hogy amikor a közszolgálati intézményeknek radikális megújulásra van szükségük, helyes-e a közalkalmazotti státussal befagyasztani a foglalkozási struktúrát. Ezért végül – Sárközy professzor javaslatát nem kizárva – a részvénytársasági forma tűnt számunkra kedvezőbbnek. Előnyei közé tartozik, hogy az igazgatóság megválasztásával megszűnne az elnököknek az operatív vezetésben jelenleg élvezett túlhatalma. Az igazgatótanács tagjai valódi befolyással és felelősséggel rendelkeznek. Egy hatékonyan működő, döntéseit jegyzőkönyvezett üléseken meghozó igazgatóság az átlátható gazdálkodás követelményeinek megvalósulását is elősegíti. A hatékonyságot tovább növelné, ha a könyvvizsgálót pályázati úton választanák ki, s a közgyűlés a kiválasztást az Állami Számvevőszékre vagy annak elnökére bízná.

Médiafelügyelet

A közalapítványokkal természetesen a kuratóriumok is megszűnnének. Az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) esetében viszont felvethető, hogy ne megszűnjön, hanem funkciói változásával alakuljon át. Megítélésünk szerint a médiaigazgatásnak el kell mozdulnia a paragrafusértelmezés felől a proaktív médiastratégia és médiamenedzsment irányába. Ugyanakkor természetesen megmarad a tartalomfelügyeleti szerepkör is. Mivel két nagyon különböző funkcióról van szó, melyek eltérő hozzáállást követelnek, úgy véljük, helyesebb lenne a két feladatra külön szervezeti egységeket létrehozni, külön testületekkel, de részben a jelenlegi szakapparátussal. Eszerint a jövőben két, hatósági státusú szerv működne, mindkettő saját, egyenként öt–hét tagú testülettel.

A proaktív szerep felvállalása azt jelenti, hogy az új szerveknek olyan feladataik is lesznek, melyek eddig nem tartoztak az ORTT felelősségi körébe. Ezek között szerepel a médiastratégia alakítása, aminek része a szükséges tanulmányok megrendelése és hasznosítása, a nemzetközi trendek és követelmények követése, valamint a felügyelt önszabályozás és társszabályozás kialakítása és működtetése. Úgy ítéltük meg, hogy ez a feladatkör a Médiastratégiai Testületet teszi a legalkalmasabbá a közszolgálatok közgyűlési hatáskörének az ellátására is. Ebben a hatáskörben e testület tagjai választják meg egyszerű többséggel a közszolgálati műsorszórók vezérigazgatóit, igazgatóságait és felügyelőbizottságait. Az igazgatóságok javaslatai alapján e testület véglegesíti a társadalmi megrendelést, és ez kíséri figyelemmel megvalósítását; annak jelentős elmaradása esetén pedig közgyűlési hatáskörében meghozza a megfelelő döntéseket. Ennek feltétele viszont, hogy a Médiastratégiai Testület, mielőtt az igazgatósági tagok felmentéséről döntene, köteles az – alább felvázolandó – Nemzeti Média Testület összehívását kezdeményezni, s véleményét kikérni.

A Tartalomfelügyeleti Testület feladata a törvényben és az irányelvekben lefektetett tartalmi követelmények betartásának ellenőrzése, mind a közszolgálati, mind a kereskedelmi média területén. Ehhez tartozik a szükséges monitoring, valamint egy új típusú panaszbizottság megszervezése. Ez a panaszbizottság – a jelenlegitől eltérően – nem hatósági jogkörben jár el. A jogsértéseket a testület saját hatáskörében kezeli – a panaszbizottság médiaetikai kérdésekben alakít ki és tesz közzé véleményt.

Ahhoz, hogy a fenti szervezeti megoldás biztosítani tudja a politikával szemben a távolságtartást, olyan szelekciós mechanizmust kellett találni, mely a két testület tagjait még közvetve sem politikai alapon választja ki. Megítélésünk szerint a legjobb módszer erre egy olyan legfelső médiatestület kinevezése, melynek tagjai a politikától független, a saját területükön kiemelkedő személyek, s így alkalmasak arra, hogy puffert alkossanak az operatív testületek és a politika között. Javaslatunk szerint az új legfelsőbb médiafórum, a Nemzeti Média Testület kilenc tagból áll, kéthavonta vagy szükség szerint ülésezik, s fő feladata kétharmados többséggel megválasztani a két operatív testület tagjait.

A Nemzeti Média Testület tagjainak kiválasztására két változatot is javasolunk. Az A változat szerint bizonyos nagy presztízsű intézmények (például az Operaház, a Nemzeti Színház, az MTA egyes intézetei stb.) első számú vezetői ex officio tagjai lennének a Testületnek. A B változat szerint az Országgyűlés egy eseti bizottsága jelöli és a teljes plénum választja meg őket, kétharmados többséggel. A testületi tagság honoráriummal nem jár.

Javasoljuk, hogy a két operatív testületet közös szakmai és nézői-hallgatói panelek segítsék munkájukban. A szakmai panelek tagjait a releváns szakmai szervezetek delegálják. A nézői-hallgatói paneleket az ország több helyén is fel kell állítani; tagjaikat lehetőleg úgy kell kiválasztani, hogy statisztikai értelemben reprezentatív mintát alkossanak.

Reményeink szerint ezek a struktúrák a közszolgálat területén biztosítják

A pártatlansági mechanizmusok és a társadalmi megrendelés segítségével így megteremtődnek a feltételek a közszolgálati működéshez, s idővel a közszolgálati ethosz kialakulásához is.

Kereskedelmi és nonprofit média

A kereskedelmi és a nem nyereségérdekelt szféra szabályozása terén némi különbséget javaslunk tenni a rádiós és a televíziós műsorszolgáltatás között. Ennek oka, hogy míg a rádiózásban a helyi piacok elég komoly szerepet játszanak az ágazat szerkezetének a kialakításában, addig a televíziózásra ez nem áll. A hatályos törvényi szabályozáshoz képest a kötöttségek oldását, lazítását javasoljuk, s ezt beilleszthetőnek tartjuk a felvázolt médiafelügyeleti rendszerbe. A földfelszíni televíziós műsorszórásról a digitális műsorsugárzásra való áttéréskor természetesen az egész szabályozás gyökeres átalakításra szorul majd, beleértve a kereskedelmi rádiózás és televíziózás szabályozását is.

A reklámmal és a támogatással kapcsolatban különösen fontos, hogy elképzelésünk szerint a médiatörvénynek keretszabályként kell működnie, hasonlatosan az EU Direktívához, mely szerint a részleteket az érdekképviseletek, a piaci szereplők önszabályozási kódexben rögzítik. A közszolgálati és a kereskedelmi médiára vonatkozó alapelveknek egységeseknek kell lenniük, de a kvóták már különbözhetnek. A jelenleg érvényes törvény eme része alapjaiban megfelelő, habár az azóta született EU-normák s a szakmai szervezetek által tett észrevételek fényében szükség van bizonyos változtatásokra.

Az 1996. évi I. törvény több rendelkezést is tartalmaz a kábeles szolgáltatókra vonatkozóan. A rendelkezések általában követik az európai normákat, van azonban néhány eltérés, s éppen ezért, valamint a kialakult hazai helyzetre tekintettel is szükség van módosításokra. A 95/51/EC számú Bizottsági Irányelv a tagállamokat a kábeltelevíziós szolgáltatásokra vonatkozó, bármilyen típusú korlátozások megszüntetésére kötelezi. A hatályos magyar médiatörvény viszont számos korlátozást tartalmaz a vezetékes műsorelosztó rendszerekre vonatkozóan. Ezek három csoportba taroznak: (1) fejlesztés, (2) egyhatodos szabály és (3) a műsorelosztóra vonatkozó tulajdonosi korlátozás diszkriminatív jellege. A koncepció mindhárom kategóriában olyan változtatásokat javasol a jelenlegi törvény szövegében, melyek harmonizálnák azt az európai gyakorlattal.

Tulajdonkoncentráció

A média digitális forradalma együtt jár a média-kereszttulajdonlásra és -koncentrációra vonatkozó szabályok folyamatos felülvizsgálatával. Az Amerikai Egyesült Államokban a Szövetségi Kommunikációs Bizottság (FCC) kétévenként köteles áttekinteni az idevágó szabályokat; a brit Communications Bill enyhíteni kíván a korábbi szabályokon. Az EU-ban viszont nincs erre vonatkozó érvényes irányelv, ami persze nem zárja ki az egyes országokon belüli újraszabályozásokat. Véleményünk szerint a hatályos magyar médiatörvény jelenlegi kereszttulajdonlás- és koncentrációellenes rendelkezéseit tételesen felül kell vizsgálni, különös tekintettel a törvény VIII. fejezetében foglalt szabályokra, és az új médiatörvényben az ésszerű mértékig enyhíteni kell azokat.

Digitális műsorsugárzás

A ma hatályos médiatörvény nem foglalkozik a digitális terjesztési technológiákat felhasználó, az azokon alapuló műsorszolgáltatásokkal; a „digitális” szó meg sem jelenik benne. Az információs technológiák szemünk előtt zajló forradalma ezt az állapotot nyilván anakronisztikussá teszi, ilyenformán szükség van a szabályozási elvek, tárgykörök és módszerek alapos végiggondolására. A koncepció utolsó fejezete a fogalmi tisztázás megkövetelte korrekciókkal, a DVB-T platform szabályozásával foglalkozik, valamint azzal, hogy a digitális médiarendszerben szükség van a tartalomszabályozás módosítására. Ezeket a változtatásokat a digitális földfelszíni műsorszórás technológiájának megjelenésével egy időben javasoljuk bevezetni.

Stratégiai kérdések

Végül úgy véljük, fontos hangsúlyozni, hogy vannak olyan eldöntendő stratégiai kérdések, melyekre még az új médiatörvény megalkotása előtt választ kell adni. Egy átfogó hírközlési stratégia keretében el kell dönteni, hogy a televíziós műsorszórásra eddig lefoglalt frekvenciakészletet továbbra is televíziós műsorterjesztésre használjuk-e fel, vagy egy részüket átcsoportosítjuk más távközlési szolgáltatások (például a mobiltelefon) számára. Továbbmenve: magának a hírközlési stratégiának is bele kell illeszkednie egy átfogó nemzeti információs társadalom programjába. Az ezekről való döntések már nem tartoznak a médiatörvény illetékességi körébe, de a médiatörvénykezés során nem tehetünk úgy, mintha az előbbiek nem lennének befolyással a választandó megoldásokra.

* * *

Agárdi Péter

Glosszák Gálik Mihály, Horvát János és Szente Péter 2003. nyári médiatörvény-koncepciójának margójára

A glossza a mai magyar irodalmi és köznyelvben az ironikus, sőt csípős, a frappánsan, élesen megfogalmazott, kritikai tartalmú kispublicisztikai írásmű elnevezése, folytatva a kora újkori poétikák, irodalomelméletek egy lehetséges műfaj-értelmezési vonulatát. Magam ezúttal inkább az eredeti, antik és középkori jelentésében használom e szót: a kéziratos szövegek, kódexek, korai nyomtatványok margójára tett reflexió, az iskolai és önképzési célú értelmező, fogalommagyarázó, illetve a szubjektív, „a még kéziratosabb”, a töprengő megjegyzés műfajaként. Már csak azért is, mert Gálik Mihály, Horvát János és Szente Péter kéziratos – de digitálisan is hozzáférhető – tanulmánya (Egy új médiatörvény alapjai – javaslat) egyrészt egy kollektív tanulási és önkorrekciós folyamat meghatározó állomása, másrészt e sorok írójától ez alkalommal mi sem áll távolabb, mint hogy ironikus hangfekvésben fogalmazza meg észrevételeit.

A tanulmány ugyanis felvillanyozó intellektuális alkotás, szerzői eddigi munkásságához méltó teljesítmény, amely – a remélhető vitákkal, a várható kritikai megjegyzésekkel együtt is – rokonszenvet, sőt tiszteletet érdemel. Sok innovatív tárgyi értékén túl (amelyeket aligha van módom ehelyütt fölsorolni) a munka szellemiségét, „társadalom-mentálhigiéniai” auráját külön is szeretném kiemelni. Ez egyebek mellett abban is kifejeződik, hogy jóllehet a Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatalának megrendelésére készült, nem érzékelhető benne semmilyen párt- vagy kormányzatpolitikai elfogultság, küldetéstudatos kényszeresség. Ugyanakkor mégsem steril, lebegő, semleges, „lila” értelmiségi utópia, hanem a nemzetközi és a hazai tapasztalatokból kiinduló, a realitásokat figyelembe vevő, de a jövőt okosan és eltökélten formálni is akaró kitűnő szakmunka. Az eldurvult mai (2003-as) média- és értelmiségpolitikai konfliktusok, eszmecserék közegében a tanulmánynak ezért van számomra (s talán mások számára szintén) egy ilyesféle „csábító” felhangja, konnotációja is.

Polcfolyóméterekben mérhető csupán az 1995 végén megszavazott médiatörvény kritikai analíziseinek, illetve a fél évtizedet kitevő hosszú vajúdás memoárirodalmának a mennyisége. Köztük vannak olyan írások is – s nem csupán a mostani szerzők tollából –, amelyek előrefelé, alkalmasint a jelen koncepció felé mutatnak; a Médiakutató hasábjain is nem egy értékes elemzés és ajánlás látott már napvilágot. Örvendetes, hogy a közelmúltban több más átfogó és innovatív reformkoncepció is hozzáférhetővé vált (ezek többségét a szakmai triumvirátus korrektül használta is); hadd utaljak csak Sárközy Tamás közjogi megközelítésű belső tanulmányára, Baló György „Média: próba” című vitairatára (Népszabadság 2001. május 19.), valamint Gellért Kis Gábornak „A köznyilvánosság működéséről szóló törvény koncepciójá”-t kidolgozó izgalmas ajánlására, amelyet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma rendelt meg, s amely radikálisan túl is lép a médiatörvény keretein. Végül – bár bizonyára sok fontos munkát hagyok említetlenül – fel kell hívjam a figyelmet a Közszolgálati Médiumok Érdekvédelmi Kommunikációs Fórumának az intenzív törvénysegítő munkájára, melynek Lázár András a koordinátora és lelke, illetve az ennek a munkának a keretei között 2003 őszén publikált „12 pont a közmédiáról” című 2003. szeptemberi szakmai állásfoglalásra (www.phdszsz-ftuhpce.hu). Miközben tehát úttörő tanulmányként üdvözölhető a szerzőhármas munkája, természetesen egy ösztönző szakmai közegből nőtt ki, s a különböző koncepciók összevetése és vitája remélhetőleg konstruktívan hat majd a törvényhozókra, a politikusokra.

A Gálik–Horvát–Szente-féle tanulmány számos kérdéséhez nem értek, s ezért illetéktelenként ezekhez nem is akarok hozzászólni. Mint a Magyar Rádióhoz 1970 óta (különböző munkakörök és felelősség révén) kötődő, jelenleg – az MSZP által jelölvén – kuratóriumi elnökhelyettesi tisztséget betöltő „médiamunkást”, illetve mint a nemzeti közkultúra történetével és jelenével foglalkozó értelmiségit természetesen a „megtervezett” médiarendszer közszolgálati övezete foglalkoztat elsősorban. Nyersen fogalmazva: „hinaus mit uns”, vagyis saját „érdekeim”, „pozícióm” sérelme árán is egyetértek a tanulmány erre vonatkozó alapkoncepciójával. Azzal, hogy valóban mentesíteni kellene a közmédiumok irányítását a pártok, a kormányzat és az országgyűlés közvetlen jelöltjeitől, illetve a többnyire irreleváns civil szervezetek átpolitizált delegáltjaitól. Nem ismertetem a tanulmány erre vonatkozó nagy ívű felfogását (s bizonyára lehetne még cizellálni a részleteken), de meggyőzőnek tűnik mind a szervezeti-jogi megoldásra tett (alternatív) ajánlás, mind a közfinanszírozási modell. Hasonlóképpen a háromlépcsős médiafelügyeleti rendszer fölvázolása: a „bölcsek tanácsa” funkcióját is betöltő Nemzeti Média Testület; a proaktív szerepű és közgyűlési hatáskörű Médiastratégiai Testület; valamint a reaktív, kontrolljellegű Tartalomfelügyeleti Testület. Tervezett működésüket a szerzők meggyőzően összekapcsolják a megújított jogállású részvénytársaságok (esetleg: közjogi intézetek) igazgatóságainak és a bővített funkciójú Hírközlési Főfelügyeletnek a tevékenységével is.

A tanulmány a piacelvű információs és médiatársadalom realitásaiból indul ki, de nem kerget technicista illúziókat, s távol áll tőle mindenféle divatos „posztmodern” lihegés. Az új médiatörvény kereteit kinyitja a digitális tartalomszolgáltatás és a multimédiás interaktivitás elterjedése, a frekvenciaszűkösség utáni periódus, az információs társadalommal összefüggő egyéb szolgáltatások irányába is (e tekintetben különösen impresszionáló a VI., zárófejezet), de nem kelti azt a látszatot, hogy a magyar anyanyelvű népesség digitális és interaktív egyéni médiahasználata a közeljövőben tömegessé válhat. Ugyanakkor, bár lazítaná a monopóliumok veszélyére hivatkozó, illetve a keresztfinanszírozást korlátozó szabályokat, s csökkentené a kereskedelmi médiumok közszolgálati műsorkötelezettségeit, egyáltalán nem a kereskedelmi szféra előtti „korlátok” lebontásának, illetve a közszolgálatiság normájának a feladását képviseli. Ellenkezőleg: azt képviseli, hogy váljék el markánsabban a két szféra (valamint a harmadik, a közösségi, a nonprofit média); s hogy a közszolgálati intézmények stabil feltételek között valóban minőségi alternatívát jelentsenek az üzleti elv jegyében működő – de tartalmilag szintén kontrollált – médiához képest.

A 2003. őszi kiélezett médiafinanszírozási viták közepette különösen figyelmeztetőnek vélem a tanulmány központi tételét:

„Magyarországon ma a közmédia függetlensége szempontjából optimális módszer a közszolgálati szektornak a költségvetésből való, adekvát finanszírozása – úgy, hogy annak mértéke inflációkövető módon több évre előre biztosítva legyen. Továbbá javasoljuk, hogy amennyiben a kereskedelmi szektorral megállapodást lehet elérni ennek megfelelő szintű kompenzációjáról, akkor a közszolgálati adókon szűnjön meg a reklám- és sponzorációs tevékenység, valamint a kereskedelmi adókkal szembeni közszolgálati követelmény korlátozódjon a főműsoridőben leadandó híradóra, s az ezt kompenzáló, a kereskedelmi adók által fizetett összeg járuljon hozzá a közszolgálat finanszírozásához” (22. l.).

S mindennek a médiafilozófiai háttereként hadd idézzem a tanulmány felelős alapgondolatát:

„…egy, a demokrácia, valamint a nemzeti kultúra és identitás szempontjából ennyire fontos, komoly közpénzeket igénylő terület értékválasztáson alapuló, racionális menedzselése akkor is a mindenkori hatalom – azaz, mivel kétharmados törvényről van szó, a kormány és az ellenzék közös – felelőssége, ha ennek teljesítését történelmi okokból az államtól és a politikától a leginkább független szervekre kell [is] átruházni” (10. l.).

Hogy ennek – s egyáltalán e rokonszenves és szakszerű médiatörvény-koncepciónak a – „normaszövegezésére”, majd kormányzati előterjesztésére és széles körű elfogadtatására milyen politikai esélyek vannak, arra e helyütt nem is látom értelmét kitérni.

Természetesen a joganyag konkrétsága és a tematikai sokoldalúság szempontjából bevallottan egyenetlen a tanulmány. Azt sem bírálólag említem, hogy alapvetően televíziós érvelésű (bár többnyire utal a rádiós vonatkozásokra is). Arra viszont szánhattak volna a szerzők egy-két külön bekezdést (bár a témakör inherens módon benne van a koncepcióban), hogy nemzeti kulturális stratégiai távlatból, a határon túli magyarságra, illetve a diaszpórára tekintettel miként képzelik a magyar nyelvű rádió- és televízióműsor-szolgáltatás „koordinált jövőjé”-t – mind a frekvenciagazdálkodás, mind a közszolgálati és kereskedelmi médiarendszer, mind a felügyeleti képviselet vonatkozásában. A műsorelosztó (kábeles) rendszerekre vonatkozó fejezetet kicsit elkapkodottnak vélem, főleg a problémakör és a hálózatok növekvő társadalmi-kulturális jelentőségéhez, illetve a kábelszolgáltatók körüli mai konfliktusokhoz képest. Mert jogilag igaz lehet, amit a hatályos médiatörvényből idéz a tanulmány, hogy a műsorelosztóknak – szemben a szolgáltatókkal – nincsen hatásuk a tartalmakra, de valóságosan mégsem, hiszen a különböző ajánlati csomagok összeállításával, a beválogatással és a kihagyással igenis komoly műsorpolitikai és társadalmi-kulturális „hatalom”-ra tesznek, tettek szert. Főleg, hogy sokhelyütt gyakorlatilag nincs is verseny az egyes kábelszolgáltatók között, a vételkörzet lakossága szinte ki van szolgáltatva nekik. Általában is: több érzékenységet és kreativitást javasolnék a következő szövegváltozathoz a hozzáférési esélyek, a társadalmi befogadás tekintetében.

A kritikai megjegyzésekkel semmit sem vontam vissza a tanulmány méltatásából. A kitűnő munkának a szövegezését, stílusát is átjárja az új médiatörvény számáraő vissza-visszatérőleg megfogalmazott korszerű norma: a közszolgálati ethosz és közszolgálati minőség. Egy content analysis bizonyára ezt a két szókapcsolatot ugratná ki releváns kulcsszavakként. Mindkettő valóban kánonná kell legyen; de vajon képes lesz-e őket belsővé érlelni a magyar média, politika és médiapolitika? A tanulmány szerzői e tekintetben talán optimistábbak nálam, s bárcsak nekik lenne igazuk:

„…a kiegyensúlyozottságnak médiajogi kérdésből egyre inkább médiaetikai kérdéssé kell válnia, amelynek közhatalmi kikényszerítésére csak a legsúlyosabb jogsértések esetén, a sajtóetikai eljárások eredménytelensége esetén kerül sor” (57. o.).

Ám hogy a nyelvészkedő kezdést nyelvészkedő zárással fogjam keretbe: optimizmusukat – paradox módon – egy „freudi” elszólás is bizonyítja. A tanulmány sokszor és hibásan használja a médiatörvénykezés kifejezést. A mai magyar köznyelvben elhomályosult a törvénykezés szó jelentése, a törvényhozók, a politikusok is többnyire rosszul, a „törvényalkotás és -módosítás” értelmében élnek vele, holott a fogalom a jogi, a bírósági eljárás, az ítélkezés szinonímája. Gálik Mihály, Horvát János és Szente Péter digitális tollát mintha – idézett – reményük vezetné (félre): ítélkezésre, azaz médiatörvénykezésre mind kevésbé legyen szükség, ám éppen ezért elodázhatatlan egy jó és modern törvény megalkotása. Most már nem hármójukon múlik.

* * *

dr. Bayer Judit

Az alagút eleje: a közszolgálati televízióról az új médiakoncepció kapcsán

A médiaszabályozás átfogó reformja kétségtelenül összetett és hosszadalmas folyamat, ezért igen örvendetes, hogy olyan alapkoncepció született, amely több alternatívát vonultat fel, és vitára hívja a szakértőket. Az általános kérdéseken való elmélkedés a politológusok, szociológusok és „mediológusok” területe; én jogász lévén néhány apró, ámde konkrét elemmel szeretnék vitába szállni. Ezek: a közszolgálati média felügyelete, ezen belül a tartalomfelügyelet (amely esetleg túlnyúlik a közszolgálati média keretein), valamint a közszolgálati média jogállása és finanszírozása.

1. Üdvözlendő a koncepciónak az az elve, hogy az ORTT és a kuratóriumok által végzett feladatokat másképpen, új testületek között kellene szétosztani. Természetesen továbbra is szükség lesz az ORTT-ben foglalkoztatott szakértői állomány munkájára, hiszen az általuk végzett feladatokat a jövőben is el kell látni. Viszont a feladatok megosztása, a vezetők kiválasztása és felelősségi rendszere reformra szorul. Az egyik legfontosabb pozitív javaslat, hogy a frekvenciaelosztás, a szerződéskötés és az ezekkel kapcsolatos feladatok ellátása a Hírközlési Főfelügyelet hatáskörébe tartozzon.

Felügyeleti szervként az alkotók létrehoznák a Nemzeti Média Testületet, a Médiastratégia Testületet, valamint Tartalomfelügyeleti Testületet. A Médiastratégia Testület látná el a médiastratégia kialakításával kapcsolatos feladatokat, valamint a kuratóriumok jelenlegi feladatát, a Tartalomfelügyeleti Testület az ORTT jelenlegi tartalom-felügyeleti feladatát látná el (lásd alább), a Nemzeti Média Testület feladata pedig az lenne, hogy kinevezze az előbbi két testület tagjait, nem kötelező véleményeket adjon a Médiastratégia Testület számára nagy horderejű kérdésekben, valamint éves jelentést tegyen az Országgyűlésnek a magyar média állapotáról. A Nemzeti Média Testület e feladatai közül csak egy tekinthető valóban érdeminek: a további két testület tagjainak kinevezése. Méltányolandó az alkotóknak az a szándéka, hogy egy köztes lépcsőfokot iktassanak be az esetleges parlamenti ad hoc választóbizottság és az operatív médiatestület közé. A megoldásnak azonban több gyenge pontja is van:

a) Elsősorban nincs kielégítő megoldás a Nemzeti Média Testület tagjai megválasztásának módjára, ami a médiatestületek problémájának eredője. Az egyik verzió szerint egy „éteri magasságokban” működő, a napi viharoktól nem befolyásolható grémiumként tűnik fel. Az ennek megvalósításával kapcsolatos kételyeket a BKÁE által szervezett médiavitán több ízben kifejtett ellenvélemények is mutatják.1 A másik verzió szerint az Országgyűlés eseti bizottsága jelölné a tagjait, s az Országgyűlés választaná meg őket kétharmados többséggel. Ez ugyanazokat a veszélyeket hordozza magában, mint a jelenlegi parlamenti választási szisztémák: a kétharmados többség ellenére sem tekinthetjük politikamentes választásnak, mint ahogy az ombudsmanok, sőt az alkotmánybírák példája is mutatja. Ha viszont ez a választási rendszer jól működne, akkor mi az akadálya annak, hogy rögtön a Médiastratégia Testület tagjait válasszák ilyen módon?

Természetesen pozitívan értékelendő a Nemzeti Média Testületnek az a funkciója, hogy a kiemelkedő személyiségek megválasztásával egy, a nyilvánosság számára könnyebben átlátható testületet képez, amelynek társadalmi presztízse nem engedi, hogy kicsinyes szempontok alapján, elfogultan nevezze ki a két operatív testület tagjait. Mégis, talán több haszna, mint kára lenne annak, ha kivennék ezt a lépcsőfokot, és egy parlamenti ad hoc bizottság közvetlenül választaná a Médiastratégia Testület tagjait.

b) A másik ellenvetésem a Nemzeti Média Testület feladataival kapcsolatos: a három funkció közül a másodikként említett „nem kötelező vélemények formálása nagy horderejű ügyekben” álláspontom szerint nem követeli meg egy külön testület működtetését, ezért erre nem is kívánok több szót vesztegetni. A harmadik (egyben utolsó) funkciója, hogy jelentést fogalmazzon meg az Országgyűlés számára a magyar média állapotáról. Ez a jelentés valószínűleg statisztikákon, a monitoring eredményein és egyéb gyakorlati tapasztalatokon alapulna. Tekintettel többek között arra is, hogy a koncepció nem írja elő, hogy a Nemzeti Média Testület tagjai a média területén akár elméleti, akár gyakorlati jártassággal rendelkezzenek, nem várható el, hogy saját kútfejükből fogalmazzák meg ezt az éves jelentést. Ebben az esetben viszont éppolyan jól elkészíthetné az éves jelentést a Médiastratégia Testület is, miután saját anyagaiból, felméréseiből és az általa megrendelt tanulmányokból állítaná össze az annak alapjául szolgáló tényanyagot.

A fentiek alapján arra lehet következtetni, hogy a Nemzeti Média Testületnek egyetlen érdemi funkciója van: a Médiastratégia Testület és a Tartalomfelügyeleti Testület tagjainak megválasztása. Ez azonban lényeges, mert amennyiben a Nemzeti Média Testület létrehozásától eltekintenénk, és a Tartalomfelügyeleti Testület tagjai választását a Médiastratégia Testületre bíznánk, nem lenne egymástól független a két szervezet: csaknem ugyanott lennénk, mint ma, amikor az ORTT választja meg a Panaszbizottság tagjait. Holott célszerű lenne, ha a Tartalomfelügyeleti Testület valóban független lenne a Médiastratégia Testülettől. Kérdés, hogy meg lehetne-e tartani ezt a megoldást anélkül, hogy egy külön „fantomtestületet” hoznánk létre erre a célra.

2. A tartalomfelügyelet témakörében azt javasolja a tervezet, hogy a panaszokat megválaszoló testület ne hatósági jogkörben járjon el. A jogellenességet kifogásoló panaszokkal tehát a Tartalomfelügyeleti Testület foglalkozzon, viszont „[a]hol a panasz a korrekt tudósításra, véleményformálásra, a médiaetika tárgykörébe tartozó kérdésekre vonatkozik”, ott a panaszbizottság járjon el, és „nem kötelező véleményt” alakítson ki.

A szólásszabadság alkotmányos alapelve megköveteli a jogellenes tartalom elkülönítését az ízléstelennek, etikátlannak tartott tartalomtól, amely nem tiltott, ezért nem szankcionálható. A jelenlegi kaotikus tartalomfelügyeleti rendszer tanulságaiból okulva érdemes lenne világosan elkülöníteni a hatásköröket. Feltételezem, hogy a Tartalomfelügyeleti Testület foglalkozna a médiatörvénybe ütköző tartalommal, míg a médiatörvény hatálya alá nem tartozó, egyéb okból jogellenes tartalom (például a személyiségijog-sértés, rágalmazás, gyűlöletbeszéd) – ahogy elvileg jelenleg is – a rendes bíróságok hatáskörébe tartozik. Elfogadható, hogy legyen egy hatósági jogkörrel nem rendelkező társadalmi panaszbizottság, amely nem a jogellenességet, hanem az etikai, ízlésbeli kifogásokat kiváltó panaszokat bírálja el. E bizottságnak viszont társadalmi összetételűnek kellene lennie, azaz újságírók, esetleg kulturális intézmények mindenkori vezetői válasszák tagjait, és ne legyen a Tartalomfelügyeleti Testületnek alárendelve. A tagok ne kapjanak honoráriumot, legfeljebb költségtérítést. A jogállamiság elve tiltja, hogy a jogszabályokba nem ütköző, tehát jogszerű tartalom ellenőrzésére és mégoly közvetett szankcionálására az állam „ízlésrendőrséget” tartson fenn.

3. A közszolgálati média tulajdonosi rendszerére a két felvonultatott alternatíva közül a koncepció a részvénytársasági formát tartja alkalmasabbnak, ezért csak az ezzel kapcsolatos kritikai észrevételeimet szeretném röviden megfogalmazni.

Vitathatatlan igény, hogy az irányítási forma alkalmas kereteket nyújtson a hatékony gazdálkodás és a felelős döntéshozatal megvalósítására. Egy intézmény működése azonban nem attól válik hatékonnyá, hogy egy profitorientált szervezet kereteibe erőltetik. Ha a kereteken múlna, nem lennének veszteséges, csak nyereséges és hatékony gazdasági társaságok. Álláspontom szerint a felelősségi rendszer megteremtése érdekében elsőrendű szempont az átlátható, egyértelmű szerkezet kialakítása. Ennek viszont nem kedvez, ha egy eredendően más célra kifejlesztett társasági formának a kereteit igyekszünk szétfeszíteni. Ellenkezőleg. Véleményem szerint a Polgári Törvénykönyv 65. szakaszában szabályozott köztestületi forma alkalmasabb lenne egy közintézmény igazgatására, azzal, hogy a létesítő törvényben le kell szögezni a felelősségi szabályokat. A létesítő jogszabály létrehozhat egy felelős vezető testületet, amelynek tagjai – ugyanabban a törvényben meghatározott – kötelességeik, illetve a gondos gazdálkodás szabályainak megszegése esetén korlátlan és egyetemleges felelősséggel tartoznának, továbbá felügyelőbizottságot és szükség szerint munkavállalói ellenőrzést. Valóban indokolatlannak tűnik ugyanakkor a munkavállalók közalkalmazotti viszonyba történő „bebetonozása” épp akkor, amikor a hatékonyság jegyében egy rugalmas, ráadásul a tapasztalatoktól függően esetleg később korrekcióra szoruló struktúra létrehozása a cél.

4. A koncepció kevés vitatható pontjainak egyike a közszolgálati médium központi költségvetésből történő finanszírozásának javaslata. Szükséges és fontos demokratikus elv, hogy a közszolgálati médiát a lakosság közvetlen kontribúciója tartsa el. Valóban ésszerű a felvetés, hogy ennek csak akkor van értelme, ha ezzel a közszolgálat költségigénye maradéktalanul fedezhető. Bár a tervezet jelzi, hogy a konkrét költségigény kiszámítása komplex feladat, de az irányként megjelölt évi 30–35 milliárdos költség háztartásonként körülbelül havi ezer forintból fedezhető lenne. Egy átlagos magyar háztartásnak ez sem jelentéktelen összeg, de nem is lehet cél a televízió láthatatlan finanszírozása. A megrendelő-szolgáltató elven alapuló felelősség megvalósítását részben a „köz” érdekeltté tétele alapozhatná meg. A fizetési fegyelem megszigorítása gyakorlati kérdés, amelyet meg lehet, és meg is kell oldani. E célból követhető lenne például a szlovén példa, ahol a villanyóra meglétéhez kötötték a televízió-előfizetési díj kötelezettséget. A nyugdíjasoknak kedvezne a személyi jövedelemadóhoz kötött előfizetési díj, amelyet azonban attól függetlenül lenne kötelező lenne fizetni, hogy van-e televíziója valakinek vagy nincs. A televízió birtoklásához kötés esetében ugyanis jogos a kifogás, hogy van, akinek van televíziója, de nem nézi a közszolgálati adót... Ebbe az utcába viszont nem helyes bemenni, mert a közszolgálati média fenntartása a köz érdeke, ugyanúgy, mint az utcai világítás. Abban mégis különbözik a központi költségvetésből fizetendő közérdekű szolgáltatásoktól, hogy alapvető jogokat érint, ezért finanszírozása nem tehető mindennapi kormányérdekektől függővé. Még ha évekre előre meg lenne határozva a televízió költségvetése, akkor is politikai fegyver lehetne az egyes kormányok kezében, amelyet az előző vagy a következő kormánnyal szemben vethetnének be. Továbbá: a médium költségvetési túllépései is más színben tűnnének fel akkor, ha a költekezés közvetlenül állampolgári zsebre menne, és nem lehetne feltűnésmentesen, újra meg újra nagyot meríteni a közösből, ahogyan az ma történik.

2003. október 26.

* * *

Cseh Gabriella

A médiatörvény-koncepció közszolgálati médiumokkal kapcsolatos finanszírozási elképzeléseiről

Terjedelmi és módszertani okokból ebben az írásban nem szólok hozzá a rádió- és televíziótörvény-koncepció mind a hat fejezetének minden megállapításához, amelyek közül sokkal egyébként egyetértek. E helyett kiválasztottam belőle egy fontos, a közszolgálat finanszírozásáról íródott részt, amelynek állásfoglalásával nem értek egyet.2

A koncepció lényegében megszüntetné a hirdetés és a szponzoráció lehetőségét a közszolgálati médiában. A koncepció szerint ez a megoldás egyebek mellett

„azzal a következménnyel járna, hogy a kereskedelmi médiaszektor az így szerzett extra jövedelem számottevő részét a közszolgálat finanszírozására fordítaná…”

Továbbá a koncepció eltörölné – a jelenleg hatályos médiatörvényben egyelőre még szereplő, bár de facto már eltörölt – készülék-üzembentartási díjat. Pedig ennek megtartása és hatékony beszedése szerintem

Az alábbiakban a közszolgálati médiumokban a reklám és a szponzoráció megszüntetése mellett a koncepcióban felsorolt három érve fogok röviden reagálni.

1. A közszolgálati televízió reklámbevételei. A koncepció szerint a Magyar Televízió (MTV) reklámbevétele csekély, annak optimalizálásához a kereskedelmi szempontoknak sokkal nagyobb prioritást kellene élvezniük. De kérdés: minek alapján ítélhető meg, hogy sok-e vagy kevés a reklámbevétel? Ha kevés, vajon mihez képest kevés, azaz mennyinek kellene lennie?

A reklámbevételek fő tényezője a csatorna nézettsége: minél nagyobb a nézettség, annál többet ér a reklámidő. Más kérdés, hogy a reklámidő eladója milyen hatékonyan képes „értékesíteni” az adott csatorna tényleges nézettségét. Számszerűsítve: kap-e a csatorna annyi falatot a televíziós reklámtortából, mint amekkora a konkrét részesedése a közönségből? Ha a reklámtortából való piaci részesedése nem éri el a közönségrészesedését, akkor elmondhatjuk, hogy a csatorna reklámidejének értékesítése nem elég hatékony, azaz a csatorna vonatkozó bevételei elmaradnak a lehetőségeitől.

Példaként vizsgáljuk meg, hogyan alakult az utóbbi években az m1 reklámpiaci, illetve közönségrészesedése egymáshoz viszonyítva:

Az m1 részesedése a reklámbevételekből, illetve a közönségből

Forrás: AGB Hungary

A fenti ábra azt mutatja, hogy míg 1999-ben az m1 csatorna reklámpiaci részesedése elérte közönségrészesedését (12,1, illetve 12,3 százalék), addig 2002-ben piaci részesedésének már csak a negyedét érte el (2,6, illetve 9,3 százalék). Azaz a közönség- és reklámpiaci részesedés között szétnyíló olló az eladási hatékonyság drámai csökkenését mutatja. A csatorna nem használja ki mégoly alacsony nézettségét sem. Az m1 gyenge reklámidő-eladási teljesítményének fő okai közé tartoznak az állandóan változó menedzsment, illetve a csatorna körüli állandósult botrányok, s ebből kifolyólag a cég alacsony presztízse a reklámpiacon.

Véleményem szerint a közszolgálatiság nem akadálya a reklámpiacon való megélhetésnek. Ellenkezőleg, a közszolgálati csatorna éppen közszolgálati mivolta miatt jó reklámeszköz.

Mi ugyanis a hirdető célja a televíziós reklámozással? Az, hogy a reklámszpotot a lehető legtöbb ember megfelelő gyakorisággal (OTS, azaz Opportunity To See) lássa azon társadalmi csoporton belül (célcsoport), amely várhatóan a leginkább vásárolja a reklámozott terméket. Mi is ez a „megfelelő gyakoriság”? Tapasztalatok szerint egy tipikus egyhónapos reklámkampányban az egy–kétszeri gyakoriság nem elégséges, az ideális a három–négy alkalom, az ezen felüli gyakoriság pedig felesleges. Azon nézők száma, akik a reklámszpotot legalább három–négyszer látták, a reklámterminológia szerint az úgynevezett „hatékony elérés”. A hatékony elérés a hirdető számára egyben terméke potenciális vásárlóinak számát is mutatja: ők azok, akik elégszer találkoztak a reklámüzenettel ahhoz, hogy a boltba térve a reklámozott terméket vegyék le a polcról.

Egy televíziós kampány médiatervezésénél fontos tehát, hogy a különböző csatornákon újra meg újra sugárzott reklámszpotot ne az azt már elégszer látott nézők lássák ismét, hanem újabbak. Ehhez olyan csatornákat, illetve műsorokat kell kiválasztani a reklámszpotok elhelyezéséhez, amelyek a lehető legjobban különböznek egymástól, így várhatóan új, a már elértektől különböző nézőket fognak elérni.

Leginkább ebben rejlik a közszolgálati csatorna kereskedelmi értéke. Amíg a két kereskedelmi csatornának egymáshoz nagymértékben hasonló a műsorszerkezete és stílusa, addig a közszolgálati médiumok műsorai lényegesen különböznek tőlük.

Összegezve: a közszolgálatiság nem áll feltétlenül ellentétben a reklámpiaci szereppel, sőt ellenkezőleg. A hirdetőnek a közmédiumokra nem mint „kereskedelmiesített”, mintegy harmadik, legkisebb kereskedelmi csatornaként működő adókra van szüksége, hanem inkább közfunkcióikat jól betöltő, erős közszolgálati csatornákra. Egy markánsan különböző közszolgálati csatornán is reklámozva a hirdető több nézőt tud megszerezni reklámüzenete számára, mintha csak kereskedelmi csatornán jelenne meg a reklám.

2. A kereskedelmi médiumok „tartsák el” a közszolgálati médiumokat? A koncepció lényegében angol mintára javasolja, hogy a közmédiumok ne folytassanak reklámértékesítési tevékenységet, s finanszírozásuk úgy legyen biztosítva, hogy a kereskedelmi médiumok reklámpiaci bevételeiből részesedjenek. A javaslat rövid értékeléséhez vessünk egy pillantást az érintett kereskedelmi médiumok működésének pénzügyi sarokszámaira! Az összes magyarországi televíziós reklámbevétel folyó áron hozzávetőlegesen 38 milliárd forint. Ebből egyenként 17–19 milliárddal részesedik a két kereskedelmi csatorna (RTL Klub, TV2). Ez számukra két–három milliárdos profitot hoz, ami azt jelenti, hogy egy koncessziós kereskedelmi csatorna működési költsége nagyjából 15 milliárd forint. Emellett jelenik meg az MTV jelenlegi mintegy 25–30 milliárdos működtetési költsége.4 Ezekből a számokból világosan kitűnik, hogy a kereskedelmi csatornák csak akkor lennének képesek finanszírozni az MTV-t, ha bevételük nagy részéről lemondanának. Ezt pedig valószínűleg nem fogják megtenni. Azaz ez a megoldás messze nem látszik alkalmasnak a közszolgálati médiumok finanszírozásához való szignifikáns hozzájáruláshoz. Ez a modell Angliában azért bizonyult működőképesnek, mert az ottani televíziós reklámpiac nagyságrendekkel nagyobb a magyarországinál, így az ki tudja termelni a közszolgálat finanszírozását is.

Összefoglalva: a ténylegesen háromszereplős közszolgálati televízió-rendszer összes finanszírozási igénye, hozzávetőlegesen 60 milliárd forint áll szemben a realizálható közel 40 milliárdos reklám-árbevétellel.

3. Reklámozás kontra közszolgálat? A szerzők szerint

„a reklám-és szponzorációs tevékenység kiiktatása a közszolgálati médiumokból nagymértékben elősegítené a közszolgálati működés és ethosz kialakulását”.

Ha konkrétan meghatározható a közszolgálati minőség mibenléte, akkor bizonyítható, hogy az igényes, önálló arculatú közszolgálati műsorszolgáltatás kereskedelmi értékkel bír a hirdetési piacon. Ezáltal a közszolgálati médium reklámideje közszolgálatiként eladhatóbb, mintha az egy harmadik kereskedelmi-szerű csatornaként működne. Azaz a hirdetőkért való, szakmailag végiggondolt és megvalósított versenyfutáshoz nemhogy „kereskedelmiesíteni”, hanem inkább tovább „közszolgálatosítani” kell az MTV-t. Nem értek tehát egyet a köztelevízióban való reklámtevékenység ellenzőinek vélekedésével, amely szerint a közfunkciók ellátása és a reklámbevételekre való törekvés egymással ellentétesek, legalábbis kölcsönösen akadályozzák egymást.

Végül egyáltalán nem biztos, hogy a reklám nem képes egyfajta közszolgálati funkció betöltésére. Hiszen például a „jó” reklám segíti a fogyasztót az óriási árudömpingben való eligazodásban, vagyis „vásárlói (kereskedelmi) választási jogérvényesítést” jelent a számára.5

* * *

Gellért Kis Gábor

A médiajog foltjai

Piacgazdaságban a megrendelő akarata szent. Nem piacgazdaságban is. Az első kérdés tehát, amelyre választ kell keresni az „Egy új médiatörvény alapjai” címet viselő munkával kapcsolatban – az alkotók: Gálik Mihály, Horvát János és Szente Péter – épp a megrendelés tartalmára vonatkozik. Mit kért a miniszterelnök, az ő kabinetfőnöke vagy média-főtanácsadója a szerzőktől? Egyáltalán, volt-e konkrét megrendelés? E kérdések a munka elolvasása után válnak aktuálissá, hiszen ismerve az alkotók felkészültségét, a nyitva maradt, nyitva hagyott kisebb és nagyobb részletek, médiajogi foltok nem magyarázhatók személyes okokkal.

Van továbbá egy, a jelen elemzést igencsak árnyaló – beárnyékoló? – tény, amelyet már itt, az elején szükséges tisztázni. E sorok írója szinte a három kollégával egyidejűleg kapott megbízást egy másik kormányszervtől egy új médiatörvény-koncepció kidolgozására, s ezt a feladatot 2003. április végére teljesítette. Kívülről úgy tetszhet, versenytársai volnánk egymásnak, csakhogy ez soha, egy pillanatra sem volt igaz. Ahhoz mind a négyen túl régen foglalkozunk a tárggyal, és túl régóta ismerjük egymást, hogy bármiféle rivalizálás szóba jöhetne közöttünk. Iparosok vagyunk, és nem művészek; megrendelésre dolgozunk, és nem ihletből. Nyilván a kormány tudja, miért kért két műhelyből is médiatörvény-koncepciót, ám ha így történt, ugyan vajon miért is ne vállaltuk volna el a megbízásokat?

Habent sua fata libelli – a könyveknek megvan a maguk sorsa, azaz a megjelenés után a szerzőktől független, önálló életet kezdenek élni. A keletkezés története nem minősíti, hanem magyarázza a végeredményt. S olykor – mint jelen esetben is – ez a magyarázat döntő mértékben meghatározta a létrejött munka minőségét.

A már születése percében viharvert – hat parlamenti párt által előkészített, menedzselt, és alig háromhetes vita végén elfogadott – hatályos médiatörvény eddig eltelt nyolc éve nem sok jóval bíztat. A politikai pártok között nincs véleménykülönbség arra nézve, hogy újra volna szükség, abban azonban igen, hogy milyen legyen az új; mely viszonyokat illetően hozzon létre új struktúrákat, milyen érdekeknek engedjen, s melyeket negligáljon. Nyilvánvaló tehát, hogy törvényhozói oldalról vizsgálva elég esélytelen olyan új médiatörvényt alkotni, amelynek elfogadtatásához minden további nélkül csatlakoztatható a szükséges kétharmad.

Látnivaló, a szerzők – helyesen – nemigen törődnek ezzel az eséllyel. Abból a jámbor feltételezésből indulnak ki, hogy egy hosszúra tervezett szakmai vita végén, amikor is a szakma egyöntetűen felsorakozik az addig folytatólagosan javítandó, új koncepció mellett, a politikának nehezebb lesz a maga szakmán kívüli szempontjait érvényesíteni és elfogadtatni a közvéleménnyel. (E feltételezés helyénvalóságának elemzése – a „szakma” 1995-ös, vagyis a hatályos törvény vitája idején tanúsított viselkedésének és viszonyulásának ismeretében megér egy külön elemzést.)

Van tehát egy vitára bocsátott szövegünk, amely a szakmai résztanulmány és a törvényi koncepció közötti körvonalazatlan műfajban bontakoztatja ki magát. Ám a műfaji tisztázatlanság semmit sem von le az alkotás gondolati értékéből, miközben a tisztázatlanságra vonatkozó megállapítás maga is pontatlan. Ha ugyanis a jogalkotásról szóló törvényre alapozott koncepciót kérjük számon a szövegen, akkor a megállapítás érvényes: a kormány a megalkotandó jogszabályról határozatban „foglal állást”, és ennek értelmében – a határozat mellékleteként – olyan koncepciót alkot vagy alkottat, amely részletesen előadja a majdani törvény legfontosabb struktúráit és elemeit. Ha viszont a szó köznapi értelmében alkalmazzuk a „koncepció” kifejezést, akkor a műfajra vonatkozó megállapítás téves, és a három szerző munkája nyugodtan nevezhető koncepciónak.

Másképpen fogalmazva: részkérdésekben alapos, alapkérdésekben felületes a „Javaslat” – nyilván nem a szerzők elhatározásából. Nem válaszol arra, a minden törvény esetében kötelező kérdésre, hogy mit is akar szabályozni, továbbá, hogy kik a jogalanyok, azaz kikre, mely intézményekre terjed ki a hatálya. Egy törvény sokféle társadalmi megnyilvánulást, létformát szabályozhat: tevékenységet (államigazgatás, hírközlés, erdőgazdálkodás); intézményeket (kormány, kamarák, egyesületek) és viszonyokat (Ptk., versenytörvény). S rögtön ezt követően a törvénynek azt is meg kell jelölnie, hogy az állampolgárok mely körére, csoportjára, az általuk önkéntesen vagy kötelezően létrehozott közösségekre vonatkozik – ők volnának a jogalanyok –, értelemszerűen kizárva hatálya alól minden és mindenki mást. Ebben az összefüggésrendszerben annak is ki kellene derülnie, hogy az államnak, közelebbről az államigazgatásnak és magának az országgyűlésnek mekkora szerepet szán a jogszabály. Ez utóbbi kérdésre adandó válasz állásfoglalást jelezne egy igencsak meghatározó paradoxont illetően, azt ugyanis, hogy miközben jogfilozófiai értelemben az európai demokratikus jogalkotás a „kevesebb állam” (less state) elvét vallja, a valóságban az állam – s most már az Európai Unió – egyre több és több szerepet ad magának épp a sokasodó törvények által. A paradoxon felold(hat)atlansága egyébiránt tükröződik a „Javaslat”-nak a digitális műsorszolgáltatásra vonatkozó fejezetében, hiszen a problémával nem csupán határon belül kerülünk szembe, hanem az Európai Unióban is küszködnek, és az uniós megoldatlanságok szükségképpen kihatnak a hazai törvényalkotásra is.

Tisztázatlan egy sor olyan viszony, amely pedig értelmezhetővé teszi a szabályozást. Ki és milyen feltételekkel folytathat médiatevékenységet? Az alkotmányos szabadságjogoknak, amelyek első renden az államot korlátozzák a polgárok javára, mely köréből származtatja a törvényalkotói felhatalmazást a „Javaslat”? Csupán a véleménynyilvánítás alapján, vagy szerepet kap-e az információs szabadság is – ez egyébiránt magától értődő –, ám már kérdéses, hogy a tulajdonhoz, a tulajdon szabad használatához fűződő alkotmányos jog, amely viszont értelemszerűen korlátozza a természetes személyeket – újságírókat, szerkesztőket – megillető szabadságjogokat, ugyancsak forrásnak tekinti? Ilyen értelemben érintetlen a „Javaslat”-ban az állam és az állampolgárok viszonya, az állampolgárok és az adott tevékenység (rádiózás, televíziózás) viszonya, a létrehozni szándékozott intézmények és az állam viszonya stb.

Egy, a jogalkotás szempontjainak megfelelő koncepciótól minimálisan elvárható, hogy a lehetséges mértékig alkosson koherens rendszert. (Zárt rendszert ab ovo nem alkothat, hiszen miből élnének a jogászok, ha nem volnának értelmezésbeli és más kiskapuk a jogrendszerben.) A „Javaslat” azonban nem hoz létre koherens rendszert. Az egyes fejezetek önmagukban végiggondolt, a hatályos médiatörvény hibáit, hiányosságait és gyengeségeit kiküszöbölni igyekvő konstrukciókat írnak le, de együttesen nem konstituálnak összefüggő rendszert. Ami csak azért baj, mert ha „Egy új médiatörvény alapjai” már javaslat korukban sem kapcsolódnak egymáshoz szervesen, mi lesz velük, ha felnőnek? A várt szakmai vitákban nyilván mindenki a maga területén fontos szempontok szerint kér kisebb vagy nagyobb módosításokat. Az egyes – és ismét hangsúlyozom, önmagukban kiforrott – fejezetek elkezdik élni külön életüket. A közmédiumok szakmai szervezetei az őket érintő bekezdéseket, a helyi és a regionális műsorszolgáltatók, illetve a kereskedelmiek és a nem profitorientált médiumok szakmai képviseletei meg a maguk területét illető változtatásokért lobbiznak. Ezek egy része bekerül az adott szövegrészbe, s egészen természetes, hogy a javaslattévő társaság annak fejében adja támogatását, hogy az ő közegének érdekei immár kőbe vannak vésve. A szakmai képviseleteknek nem az a dolguk, hogy az egészet ítéljék meg, hanem többnyire az őket közvetlenül érintő fejezetek megoldásait mérlegelik. Az ekként beépülő változások egymáshoz fűződő viszonya több mint esetleges, s a legkevésbé sem valószínűsítik egy koherens rendszer létrejöttét. (Szemben az eleve rendszert alkotó koncepcióval, amely helyből kidobja-kidobná a rendszeridegen elemeket – noha a törvényalkotás éppenséggel már produkált ilyesmit, lásd a hatályos médiatörvényt.)

A „Javaslat” belső arányai híven tükrözik a megbízást: a legkritikusabb kérdéskörökre koncentrál, ezért a teljes terjedelem felét a közszolgálati és a felügyeleti rendszert leíró első fejezet adja, a többi öt fejezet kerekíti egésszé az anyagot. Kétségkívül a közmédiumok és a felügyelet elmúlt években tapasztalt diszfunkciói, az akár büntetőjogilag is értelmezhető visszaélések, a politika folyamatosan visszatérő, ám soha be nem vallott beavatkozása kiemelik a többi közül ezeket a tárgyköröket, és teszik kitüntetetté a figyelmet irántuk. A hatályos törvény által létrehívott testületek – az Országos Rádió és Televízió Testület és kapcsolt részei, illetve a kuratóriumok – aligha járultak hozzá egy piacgazdasági jelleget hordozó, egyszersmind demokratikus jogállami viszonyokat tükröző médiavilág kialakulásához. Ebből a „Javaslat” arra a legkevésbé sem radikális következtetésre jut, hogy mai formájukban és funkciójukban ezeket meg kell szüntetni. A feladatok, funkciók és hatáskörök szétosztása meglévő kormányhivatalok és újonnan megalakítandó és más módon összerakott szervezetek, testületek között, a mainál világosabb, áttekinthetőbb rendszert prognosztizál. Ugyanakkor az a szándék is nyilvánvaló, hogy – miután a politika az elmúlt nyolc évben folyamatosan beletenyerelt a testületek és az intézmények működésébe – az új testületek tagjainak kiválasztása és beiktatása ne hagyjon teret a politikának. Ez kétségkívül olyan ambíció, amelyet ez a nem túl épületes közelmúlt messzemenően indokol. Viszont önmagában alighanem kevés. Hiszen épp az alkotmányos szabadságjogok egymást kölcsönösen korlátozó mivoltát illetően (véleményszabadság, sajtószabadság, információs szabadság versus a tulajdonhoz fűződő szabadság, no és persze az állam) kellene világosan állást foglalni ahhoz, hogy a médiavilág szereplői és a törvényalkotók számára egyképpen értelmezhető szöveg jöjjön létre.

A fentiek írása közben kaptam a megerősítést – ami felől amúgy nemigen voltak kétségeim –, hogy a szerzők arra kaptak megrendelést, ami olvasható. Vagyis nem róhatók fel nekik a felsorolt hiányok. Igazán tehát csak arra kellene választ keresni, miért volt ilyen szűkkeblű a megrendelés. Anélkül, hogy oknyomozói munkába kezdenénk, annyi bízvást leszögezhető: a megrendelő maga sem tisztázta, mi a szándéka, mivel s mit akar kezdeni. Motiválhatta ezt a tisztázatlanságot az az esélytelenség, amely egy új médiatörvény parlamenti elfogadtatását ez idő szerint kíséri. Ugyanakkor, talán akaratlanul, megnyilvánul benne az az ambivalencia, amely a mai végrehajtó hatalom és a média viszonyát jellemzi – hogy ugyanis elismeri a nyilvánosság önállóságát, de csak annyiban, amennyiben az általa kívánatosnak vélt mértékben azért hatni tud ezekre a viszonyokra. Félő, hogy az éppen soros hatalom marketingje, látványtervezése motiválta nagyobbrészt a szóban forgó megrendelést. A szerzők munkája viszont pontos és hasznos. Javaslataik bármikor – két hónap vagy két év múlva – maradéktalanul hasznosíthatók egy új médiatörvényben, ha úgy hozza a véletlen vagy a kényszer.

A politika hivatalból nem ért a médiához. (Ha értene hozzá, nem sértené a kezdetektől olykor az alkotmányt, olykor a maga által elfogadott törvényt.) Ezért a megrendelésnek nem tételes kérdésekre vonatkozó szakértői válaszokra kellett volna vonatkoznia, hanem egy pontosan körvonalazott, határozott politikai szándékot kellett volna tartalmaznia.

Egy új médiatörvény országgyűlési elfogadtatásának mai esélytelensége azonban éppúgy igazolhatná egy jogfilozófiailag végiggondolt koncepció megrendelését, mint egy fragmentált „Javaslat”-ét. Mindkettő törvényi megtestesülésének valószínűsége ugyanakkora. Más a helyzet azonban a hatalom önnön, a média világához való viszonyának megítélésében. Jól emlékszünk azokra a megnyilatkozásokra, amelyeket a 2002-es választási kampányban tettek akkor ellenzéki, ma jeles kormánypárti politikusok, hogy az a négy év elégséges lecke volt, és megtanulták: bármennyire is kívánatos befolyást szerezni a médiában, hosszú távon csak károk származnak önmagára nézve abból, ha a politika belenyúl a nyilvánosság rendszerébe. Mintha ez a tudás megkopni látszana. Ha egyéb történésekből nem jutnánk erre a következtetésre, abból bizonyosan, hogy ez a megrendelés olyanra sikeredett, amilyenre. Azt ugyanis megtudtuk, hogy a szerzők hogyan képzelnek el egy szép, új és magyar médiavilágot. A hatalom ilyen irányú elképzeléseiről nagyon keveset, vagy épp semmit.

A médiajog foltjai nem kevesbedtek.

* * *

Haraszti Miklós

A médiaolló szétnyitása

Melegen gratulálok a törvénykoncepció szerzőinek ahhoz, hogy a közmédiumok finanszírozására tett javaslatukban el mertek menni a közmédia válságának gyökeréig, és radikálisnak tűnő javaslatot tettek. Persze nem teljesen önzetlenül gratulálok, hiszen magam is hasonló tartalmú javaslatot tettem a hármasbizottság számára írt feljegyzésemben. Most – mintegy fizetségként a ritka örömért, hogy meghallgatott tanácsadó lehetek – szeretném néhány érvvel alátámasztani a szerzők javaslatát.

Reklámértékesítés helyett „átcsorgatás” a kereskedelmiektől

Tulajdonképpen az alábbiakról beszélek, pontosabban a koncepció alábbi bekezdésének második mondatáról:

„Magyarországon ma a közmédia függetlensége szempontjából optimális módszer a közszolgálati szektornak a költségvetésből való, adekvát finanszírozása – úgy, hogy annak mértéke inflációkövető módon több évre előre biztosítva legyen. Továbbá javasoljuk, hogy amennyiben a kereskedelmi szektorral megállapodást lehet elérni ennek megfelelő szintű kompenzációjáról, akkor a közszolgálati adókon szűnjön meg a reklám és szponzorációs tevékenység, valamint a kereskedelmi adókkal szembeni közszolgálati követelmény korlátozódjon a főműsoridőben leadandó híradóra, s az ezt kompenzáló, a kereskedelmi adók által fizetett összeg járuljon hozzá a közszolgálat finanszírozásához.”

Számos más ötlet ebben a reformkoncepcióban részben formájában is kötelező gyakorlat volt, részben pedig különböző nehézségi fokú, de szabadon választott gyakorlat. (Ezt ne bírálatnak, hanem dicséretnek vegyék a szerzők. Hálásak lehetünk, hogy ők végre el is végezték mindezeket a teendőket.)

Például kötve hiszem, hogy szakemberek részéről bármi vita lenne a fenti finanszírozási javaslat első részével, azzal, hogy legyen adófizetői pénz is a közmédiumban, s ha már egyszer van ilyen apanázs, akkor az legyen „adekvát” mennyiségű, legyen évekre előre „görgetett”, és legyen inflációkövető.6

Más részek éppenséggel egyenrangúak más lehetséges megoldásokkal. Például: szemben a fenti „költségvetési” megoldással, elment volna az is, ha visszatérnek a készülékhasználati díjhoz, sőt a külön beszedett díj talán hagyományosabban jelképezte volna a függetlenséget. De hát végül is oly mindegy, hogyan fizet az adófizető, feltéve, hogy maga a megoldás valóban biztosítja a függetlenséget. Elvégre a készülékhasználati díj sem hoz függetlenséget, ha nem adekvát nagyságú, nem görgetett, és nem inflációkövető…7

Ami igazi stratégiai újítás, az a közmédia-finanszírozási javaslat második mondata. Hiszen ez a javaslat messzemenően kihat a kereskedelmi ágra is. Azért bátor dolog ez, mert a tömegkommunikációs piaci fejlődés évei után szinte dogmává vált a közmédia „vegyes finanszírozása”. Illik a „reklámpiaci részvétel” hívének lenni, akár a „modern”, akár a „független” működés érdekében. (A „modernség” érve a konzervatív ízléstől és ezzel a közönségvesztéstől óvja a közmédiumot; a „függetlenség” érve a sokforrású finanszírozással elérhető autonómiát hangsúlyozza.)

Mindezzel szemben a koncepció a gazdálkodás tekintetében látszólag visszakanyarodik a piaci kényszer nélkül működő eredeti BBC-gyakorlathoz; a műsorkínálat tekintetében pedig egyetlen elegáns mozdulattal feltámasztja az intimbetét és fogsorragasztó nélküli valahai közszolgálatot.

Lehetséges ez „a mai világban”? Állítom, ezen az úton elérhető, mi több, fenntarthatóvá is válik az a bizonyos nosztalgikus minőség, éppen azért, mert a választott finanszírozási módszer hál’ istennek csak látszólag visszakanyarodás, és csak látszólag konzervatív.

Csakugyan színtiszta akarnokság lenne egyszerűen kitiltani a közmédium pénzforrásai közül a reklámokat. Az csupán a jelenlegitől eltérő módon okozna pénzhiányt és közönségvesztést; továbbá piaci függés helyett csak kormányfüggőséget állítana vissza. A puszta reklámtilalom éppen azokkal a bajokkal járna, amelyek elől menekülvén Hankiss Elemér elnöksége idején a köztévé belevetette magát a reklámversenybe – s mellesleg nemcsak nálunk, hanem majd’ minden európai országban.

De puszta reklámtilalom helyett a javaslat valójában fenntartja a közmédia összetett finanszírozását. A költségvetési részen kívül (tudjuk: adekvát + görgetett + értéktartó) tulajdonképpen megtartja a reklámbevételt is, ravasz módon éppen azzal, hogy odaajándékozza az amúgy is ebből élő kereskedelmi médiának. További ajándékot is ad a kereskedelmi médiának: elhagyja a kereskedelmiek közszolgálati musz-anyagának felesleges részét. (Azok a kötelezettségek amúgy sem teljesültek, s legfeljebb a közszolgálati műfajok elolcsósításának, meghamisításának mintapéldájául „szolgáltak”.) E két ajándékért aztán fizettet a kereskedelmiekkel – de nem az államnak vagy az ORTT utód-hatóságainak, hanem egyenesen a közmédiának! Ezt a megoldást „átcsorgatásnak” hívom.

Egyszerű és nagyszerű megoldás, előnye számtalan, de azért mindjárt megpróbálom összeszámolni.

A válság maga kínálja a megoldást

Lássuk először magát a problémát. A reklámverseny Európában mindenütt elvezetett a közmédia válságához. A válság lényege, hogy a nézettséget-reklámbevételt hajszoló műsorstratégiával eltűnik a közszolgálati minőség, ám hiába válik a műsor kereskedelmi jellegűvé, mégsem tér vissza a magas nézettség. Mi több, a kommercializálódással vegyes közönségsorvadás immár a közpénzhez való hozzájutás válságával is fenyeget. Ugyanis előbb-utóbb legitimációs, politikai gátja támad annak, hogy az álampolgárok mindössze 10–20–30 százalékának szórakoztatására költsék az összes állampolgártól származó közpénzeket… A kör bezárul: egyre kevesebb közpénzt kapnak a köztévék; így egyre kevesebb pénzből igyekeznek versenyt tartani a kereskedelmi tévékkel; a műsoruk ezért egyre szegényesebb és kulturálisan is egyre gagyibb, ám ennek ellenére mégis egyre kevésbé nézett; ennek a végén pedig már a reklámbevétel sem jön össze.

Ha nincs újító közmédia-finanszírozás, akkor a közmédiának befellegzett, s elkerülhetetlen ennek az egyébként politikailag és kulturálisan tipikusan európai koncepciónak az összeomlása. Nagy civilizációs veszteség volna, hiszen demokrácia- és kultúravédelmi szerepe pótolhatatlan.

Márpedig hatásos csak az olyan megoldás lehet, amely a válság lényegére ad választ. Nos, a közmédia egyre mélyülő hármas válsága: a finanszírozási, az identitási és a minőségi válság magából a duális rendszer létéből fakadt, pontosabban abból, ahogyan a duális rendszer a bevezetése óta működött.

Nevezetesen: a rendszer ma a két ág, a „köz-” és a „ker-” versenye; ezért valójában a kereskedelmi média verseny-ethosza diktál mindkét ágon, és csakis a közmédia húzhatja a rövidebbet. Amikor a kereskedelmi tévék elindultak, százszázalékosról mindenütt tört részére zsugorodott a közmédia nézettsége; már eme élmény miatt is lehetetlenség volt visszautasítani a reklámüzletet, kimaradni a nézettségi versenyből, amely ráadásul kulturálisan is uralkodóvá vált a kereskedelmi tévézés korszakában.

Ugyanakkor az 1980-as évek eleje óta semmi esély nem volt, s a jövőben sincs esély arra, hogy továbbra is ki lehessen zárni az európai nemzetek életéből a rádiózás-tévézés eredeti, civiltársadalmi modelljét (tehát az amerikai típusú, magántulajdonú, kereskedelmi célú műsorszórást), fenntartva az állami (na jó, közszolgálati) monopóliumot. Nem is volna ez jó, hiszen az „anything goes that’s paid for” elvén működő kereskedelmi média épp oly fontos demokráciavédelmi és kulturális missziót tölt be, mint az „access and fairness to all” elvén működő közmédia.8

Megoldást tehát csak az hozhat, ha magát a duális rendszert tudjuk átállítani a közmédiát romboló jelenlegi működésmódról a közmédiát erősítő működésmódra. Olyan erőforrást kell találnunk magában a duális rendszerben, amely annak mindkét ágát erősíti. Ma a duális rendszer folytonosan delegitimálja a közszolgálatot. Ehelyett úgy kellene működnie, hogy a két ág működése mindkettőjüket megsegítse, identitásukban és gazdálkodásukban is. Ha csak ide-oda tologatjuk a közmédia jelenlegi erőforrásainak arányait, a válság marad, a közmédia tovább sorvad, és már összeomlása előtt is egyre jobban hasonul kereskedelmi versenytársához.

Az átcsorgatásos módszer előnyei

A koncepció javasolta megoldás tehát nem konzervatív visszakanyarodás, hanem éppen a modern piac sajátosságaira épít: az egész piacot befogja a válság megoldásának eszköztárába. Ahogyan a közszolgálatiságot, ezt az új módszert is Angliában fedezték fel: lényegében a Channel 4 finanszírozásának adaptációja.

A koncepció megszületését megelőző vitában javaslatom egyik bírálója kárhoztatta, hogy túl sokat várok az átcsorgatástól, az egyszerűen nem hozna eleget a közmédia konyhájára.9 Nos, a törvénykoncepció szerzői a helyére tették a javaslatot. Eszerint a Channel 4-tól eltérően nálunk az átcsorgatás nem az egyetlen bevételi forrása lenne a köztévének, hiszen ott van még a (tudjuk: adekvát, görgetett és értéktartó) költségvetési rész is.

Ideális volna, ha minél nagyobb részben a kereskedelmi média tarthatná el közszolgálatot, mégpedig annál inkább, mennél jobban megy neki. Csakhogy az átcsorgatás jelentősége nem annyira a kereskedelmiektől megkapható finanszírozási rész nagyságában rejlik, hanem abban, hogy a profiltisztítás újraírja a média szerkezetét: merészen szétnyitja a közszolgálati–kereskedelmi programollót.

Hová vezet a reklámkényszer megszüntetése a köztévéknél, a közszolgálati kényszer megszüntetése a kereskedelmieknél, a reklám átengedése, továbbá az átcsorgatás? Mindez lehetővé teszi a tiszta közszolgálatot, ez pedig öncél. A két ág profiltisztítása nélkül nincs közszolgálat, s egyhamar nem is lesz, sem mint olyan, sem egyáltalán.

Ne felejtsük el, a vegyes finanszírozás mai formája kényszerhelyzetben alakult ki; a hozzá fűzött ideológiák enyhén szólva kényszeredettek. A valóság az, hogy a „ksz.” műsorokat a közszolgálati csatornákon ma ugyanúgy álságos, bújtatott kereskedelmi műsorrá silányítják, mint a kereskedelmieken! Mi több, ez el sem kerülhető mindaddig, amíg magától a vegyes finanszírozástól, a piaci versenykényszertől, a reklámhajszától meg nem szabadítják őket.

Ma valójában mindkét ágon ugyanazt kapjuk. A duális rendszer mindkét ága többé vagy kevésbé sikeres kereskedelmi tévézést szolgáltat, amelyet mindkét ágon közszolgálati kötelezettségekkel nehezítenek meg. Amíg a piaci versenynek mindkét ágon kulcsszerepe lesz, addig mindkét ágon ugyanazt fogjuk kapni.

Amíg a közszolgálatiaknak a nézettségért finanszírozási okból kell küzdeniük, addig nem is várható el tőlük olyan kísérletezés, hogy miképpen lehetne a nézettséget közszolgálati eszközökkel is elfogadható színvonalon tartani.

Ha viszont átcsorgatással együtt történik a profil tisztítása, az olló szétnyitása, akkor a tiszta profil kialakítása anyagilag is lehetővé válik:

Az új rendszer

Bizonyos értelemben az olló szétnyitása nyomán először alakulhatna úgy a média élete, ahogyan a duális rendszernek mindig is működnie kellett volna.

A rendszer másik oldalán is van másodlagos haszon, és a mai helyzettől eltérően a kereskedelmiek nyereségei nem a közmédia érdekei ellen hatnak.

Nagyszerűnek tartom, hogy a törvényjavaslat mindent megtesz a profiltisztításért, s a kereskedelmieknél akár minden „közszolgálati musz-anyagot” kidobna a léghajóból, kivéve az esti főhíradót. Ugyanis, hogy a kereskedelmieknek legyen ilyen kötelezettségük, annak fontos szerepe van a közmédia birtoklásáért folyó médiaháborúk kivédésében. De lássuk tisztán: az összes többi „ksz.” kötelezettség formálissá tehető, kijátszva a törvény szellemét – és ki is játsszák, mert nem is tehetnek másképp.

Mindebből tehát a „köz” amúgy sem profitált eddig.

De mi lesz a nézettséggel? Az ollónyitás egyik célja, hogy a közmédiumokat megváltsuk a nézettségi, tehát kereskedelmi versenytől (nem a nézettségtől), mert különben nem is tudnak közszolgálati minőséget adni. Piaci környezetben a nézettségi verseny óhatatlanul piaci típusú versennyé válik. Márpedig a közszolgálatiságnak bizonyos fokig lényege a nézettségi düh feladása.

Ám nyilvánvalóan nem szabad egy bizonyos nézettség alá süllyedni. Az angol elméletben a közmédia legitimációs határvonala néhány éve még 30 százalék körül volt; ma már mindenütt lejjebb adják. Nálunk sem lesz soha többé fifty–fifty a duális rendszer két szereplőjének nézettsége.

A minimális általános nézettséget biztosító közszolgálati goodwill legerősebb eleme a jövőben éppen a „minőség” lehetne, valamint az, hogy „itt soha nem kell reklámoktól tartanod...”

A szép az, hogy a tiszta közszolgálatisággal tulajdonképpen újfajta gazdálkodásfegyelmezési és hatékonyságmérési esély keletkezik. Az esély ott nyílik, hogy ami miatt egy európai köztársaságnak szüksége van közszolgálatra, ami miatt szeretjük a közszolgálati médiát, az amúgy sem általánosan versenyképes, és a választási időszakoktól eltekintve eleve csak részközönségek tartanak rá igényt. Nos, az ollót szétnyitó reform lehetővé tenné, hogy a közmédiumnál a programszerkesztés feladata ne az „általános” közönség figyelméért való vetélkedés legyen, hanem a speciális közszolgálati nézői igények kielégítése. Ezek az igények igen fejlett polling módszerekkel mérhetők, tervezhetők, és kielégítésük is mérhető.

Úgy látom, ezt a célt szolgálja a koncepcióban a „társadalmi megrendelés” fogalma.

Összefoglalás és két kis javaslat

Ma a duális rendszer úgy működik, hogy egyre összébb zárja a programollót, gyakorlatilag beleomlasztja a közszolgálati ágat a kereskedelmibe. A csapdából csak az olló rendszerszintű megnyitásával lehet kitörni. Erre kínál esélyt az új koncepció profiltisztítási és átcsorgatási javaslata.

A kereskedelminek törvényileg is tisztán kereskedelminek kell lennie – mínusz a valóban szükséges minimális közszolgálati funkciók, mint az esti nagyhíradó (amely kivételnek az indoka nem a csatorna minősége lehetne, mint a mai törvényben, hanem a médiarendszer minősége). A kereskedelminek meg kell kapnia a teljes kereskedelmi piacot.

A közszolgálatnak pedig törvényileg is tisztán közszolgálatinak kell lennie, mínusz egy minimális nézettségi mutató (amelynek azonban a „társadalmi megrendelés”-hez, nem pedig a versenyhez kellene igazodnia).

A két ágat az „átcsorgatás” rendszere kösse össze. Így mennél sikeresebb a kereskedelmi ág, annál kevésbé kell félnie a közszolgálatnak, hogy ellehetetlenül pusztán a másik ág sikere miatt. Ugyanakkor a piac kiszámíthatóbbá válik a kereskedelmiek számára, az ingadozás enyhül, így az átcsorgatás is kiszámíthatóbbá válik.

A közszolgálat pénzfaló jellegét a nyugati közszolgálatoknál bevált antikorrupciós menedzsmentmódszerekkel kell megszüntetni: belső és külső tranzakcióinak teljes átláthatóságával; percköltségméréssel; részletes nézői elégedettségi célkitűzéssel és annak mérésével.

2003. október 22.

* * *

Molnár Péter

Szólásszabadság és médiatörvény

Három kitűnő médiaszakértő, Gálik Mihály, Horvát János és Szente Péter a Miniszterelnöki Hivatal felkérésére elkészítette egy új médiatörvény koncepcióját. Tervezetük célja kettős:

1. A hatályos rádió-televízió törvény intézményrendszerének megújítása, főként a közszolgálati média megteremtése érdekében.

2. A szabályozás korszerűsítése, tekintettel az új kommunikációs technológiákra, elsősorban a digitális műsorterjesztés lehetőségére.

Mindkét törekvéssel kapcsolatban megvizsgálandó, hogy a felvázolt javaslat megfelel-e az alkotmányosság követelményeinek. Egy pillanatra sem felejthetjük: itt a szólás szabadságáról van szó, amelyet szigorúan védenek az alkotmányunkban lefektetett elvek.

Emellett a fent említett első ponttal kapcsolatban az a kérdés, hogy a javasolt megoldások a létező médiaintézmények működési hiányosságait vagy működésképtelenségét a megfelelő helyen és módon próbálják-e orvosolni. A második pont esetében az a kérdés, hogy a tervezet következetesen különbséget tesz-e a különböző médiumok, illetve azok szabályozhatósága között. E meggondolások persze szorosan összefüggenek az alkotmányosság problematikájával. Az alábbiakban az említett szempontok szerint tárgyalom a törvénykoncepciót. A kritikus elemzés természetéből adódóan elsősorban az aggályos vagy továbbgondolandó részekről írok, általában mellőzve annak hangoztatását, amikor a tervezet megállapításaival egyetértek.

A koncepció helyesen hangsúlyozza a közszolgálati média megteremtésének fontosságát. A szerzők egyúttal pontosan látják, hogy a jog lehetőségei korlátozottak: a legjobb törvény is csak kedvező környezetet teremthet a közszolgálati média kultúrájának kialakulásához. Mitől függ e kultúra kialakulása?

A politikusok divatos, egyoldalú gyalázásához képest üdítő az az állítás, amelyet a tervezet Karol Jakubowicz lengyel médiakutatótól idéz:

„A gyakran hallott állásponttal ellentétben, a közszolgálat függetlensége nem elsősorban a politikusok önmérsékletén, hanem a közszolgálat művelőinek kitartó harcán múlik, amivel függetlenségüket naponta megvédik.”10

Szintén kulturális kérdés az, hogy Magyarországon fenntarthatónak tűnik az „elfogult, de egymást kiegyensúlyozó közszolgálati műsorok” 11 tétele. E nézet szellemes bírálatát adja a koncepció:

„a demokrácia működésének alapvető követelménye a megbízható információ és a különböző nézetek fair ütköztetése […] ugyanannak a hírnek két, más és más irányban elfogult változata nem áll össze egy pontosan közölt hírré, valamint […] két, különböző fórumokon előadott, egyoldalú vélemény nem képez vitát, nem cáfolja egymás érveit, csak annyira tekinthető dialógusnak, mint amikor a férj és a feleség külön szobákban, privát monológokban szapulja egymást.”12

A médiafelügyeleti rendszer teljes megújítására vonatkozó javaslat legfőképpen azt célozza, hogy olyan jogi-intézményi szerkezet jöjjön létre, amely lehetővé teszi, elősegíti a közmédiumok közérdekű működését, illetve az ahhoz szükséges kultúra megteremtését. A jelenlegi intézményrendszer főbb bajai a következők: a közmédiumok kuratóriumainak, továbbá maguknak a közszolgálati televízióknak a túlméretezettsége, és legfőképpen a közmédia-kuratóriumi elnökségek, valamint az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) tagjainak közvetlenül az országgyűlési képviselőcsoportok általi jelölése.13

A kuratóriumi elnökségek és az ORTT tagjait a sajtó rutinszerűen az egyes jelölő pártok kurátoraiként, illetve ORTT tagjaiként nevezi meg. Halmai Gábor találó kifejezéssel írta le ezt a rendszert: „törvényesített pártmédia”.14 Márpedig a pártoknak – mint bármely más társadalmi csoportnak – a közmédia működésére gyakorolt meghatározó befolyása az alkotmánybíróság szerint alkotmányellenes,15 amint azt a koncepció készítői is idézik. Új, függetlenebbnek és hatékonyabbnak szánt médiafelügyeleti rendszert javasolnak: a jelenlegi, 30 fő körüli létszámú kuratóriumokat kisebb testületekkel váltanák fel, amelyek tagjait nem a parlamenti pártok jelölnék, legalábbis nem közvetlenül.

A koncepció – egy vastag betűvel jelölt, de feltételes megállapítástól16 eltekintve – nem tartalmaz azonban javaslatot a közszolgálati televíziók számának csökkentésére, holott nyilvánvaló, hogy erre az esetre is igaz a mondás: kevesebb több lenne. Három alulfinaszírozott köztelevízió helyett nyilvánvalóan jobb és reálisabb lenne kettő kielégítően támogatott közszolgálati tévé fenntartása. Két műholdas köztévé párhuzamos fenntartása egyértelműen pazarlás, aminek sem a koncepcióban, sem másutt nem található ésszerű indoka.17 Úgy tűnik, hogy az MTV és a Duna Televízió történetileg kialakult kettőssége valamiféle szent tehénként jelenik meg, ami a médiarendszer alapvető megváltoztatására javaslatot tevő tervezetben különösen meglepő.

A felügyeleti rendszer megújításával kapcsolatban pedig kérdés, hogy a javasolt megoldások nem rejtenek-e új buktatókat? A koncepcióban felvázolt lehetőségek közül a szerzők a részvénytársasági formát tartanák előnyösebbnek a közmédiumok számára, és igazgatóságok létrehozását is indítványozzák. A jelenleg működő rendszernél nehéz rosszabbat elképzelni, de amennyiben a testületek jelöléséből nem sikerül kiküszöbölni a pártok közvetlen befolyását – amire van esély –, akkor az igazgatóságok létrejöttével a pártképviselet immár a közmédiumokon belül jelenne meg, nem pusztán az azok fölé telepített kuratóriumokban. A nagyon rosszat nehéz fokozni, de talán mégis van még rosszabb.

A koncepció készítői a közmédia funkcióiból kiindulva kísérlik meg felvázolni az új struktúrát. Elképzelésük egyik legértékesebb eleme lehet a közszolgálati médiumok feladatait meghatározó megrendelésre és a közérdekű, pártatlan, minőségi működést kialakító, intézményesítő képzésre-ellenőrzésre vonatkozó javaslatuk.

A Médiastratégiai Testület (MT) stratégiai tervező szerepe azonban túlzásnak tűnik, még ha a médiapiac valamelyest alakítható is a műsorszóró frekvenciakészlet felosztásával és a tulajdoni szabályokkal. Az új tartalomhordozók önszabályozása felett gyakorolt MT-felügyelet pedig legalábbis az internet esetében alkotmányellenes lenne, mert a világháló használatakor sem a frekvenciaszűkösség, sem az egyidejű tömeghatás – a rádiózás és a televíziózás szabályozásának indokai – nem igazolja az állam beavatkozását. A jognak egyébként is az általa kezelhető kérdések megoldására kell szorítkoznia, ezért sem igazolható a „felügyelt önszabályozás” elképzelése, amely szerint „az ön- és társ-szabályozás kereteit is a felügyeleti szervnek célszerű kidolgozni”,18 és a felügyeleti szerv felelőssége, hogy az önszabályozás megvalósulásáról meggyőződjön, illetve hogy szükséges lépéseket tegyen a felügyelt önszabályozáson belül.

A Tartalomfelügyeleti Testület (TT) és a hierarchia csúcsára javasolt Nemzeti Média Testület (NMT) hatásköre kevésbé aggályos, bár a tartalomfelügyelet szó már önmagában is rosszul hangzik, a szerzők iránti tiszteletből nem említem az író nevét, aki kitalálhatta volna e kifejezést. Tisztázatlan, hogy mihez kezdene az Országgyűlés szakbizottsága a különböző, évente egyszer eléterjeszteni javasolt jelentésekkel? Tájékoztatásként tudomásul venné őket? Döntene elfogadásukról vagy elutasításukról? Az utóbbi esetben hogyan lenne elkerülhető a politikai beavatkozás veszélye?

Az MT és a TT tagjait választó NMT elképzelhetően alkalmas lehet a koncepció szerinti ütközőszerep betöltésére, viszont csak akkor, ha tagjainak kiválasztására sikerül megfelelő módot találni. Erre alkalmasabbnak tűnik az alkotmánybírók jelöléséhez hasonló, parlamenti eseti bizottság általi eljárás, mint a tervezetben szereplő másik lehetőség, amely szerint az NMT a törvényben megnevezett intézmények és szervezetek képviselőiből állna. Nehezen indokolható ugyanis például a Magyar Gyáriparosok Szövetségének szerepeltetése, a szakszervezetek mellőzésével. Az MTI vezetőjének részvétele pedig azért problematikus, mert őt továbbra is a hatályon kívül helyezni javasolt médiatörvényben szereplő eljáráshoz hasonló úton választanák.19

A koncepció a frekvenciapályázatok elbírálását és a nyertesekkel való szerződéskötést a Hírközlési Főfelügyelethez (HIF) telepítené, míg a szerződésbe foglalt tartalmi követelmények teljesülését a TT ellenőrizné. A HIF létrehozásáról és működéséről azonban nem kétharmados többséggel született törvény rendelkezik, márpedig az alkotmány szerint a kereskedelmi televíziók és rádiók engedélyezését az országgyűlési képviselők kétharmados többségével elfogadott törvényben kell szabályozni.20 Hiába írná le kétharmados törvény az eljárást, ha azt egyszerű többséggel megszavazott törvény alapján működő testület alkalmazná.

A koncepció szól arról az egyszerű és kézenfekvő megoldásról is, hogy egy testület lássa el a médiapiac felügyeletét: ez lehetne a jelenlegitől eltérő eljárás szerint jelölt tagokból álló ORTT vagy egy új médiatestület. A tervezet azonban – meglepő módon – még egy további bizottságot is említ, amelyik külön arra a célra jönne létre, hogy az országos és a körzeti kereskedelmi rádiófrekvenciák odaítéléséről döntsön, és a szerzők ugyanezt a televíziózás terén is érvényesíthetőnek tartják.21

A közmédiumok finanszírozását illetően a tervezetből hiányzik annak a lehetőségnek a felvetése, hogy a közszolgálati műsorszolgáltatók nem közölhetnének reklámokat, a műsorok támogatása (a szponzoráció) viszont számukra is elérhető forrás lenne.22 A koncepció egy helyen „közszolgálati műsorokkal is közönségvonzó” 23 intézményekről szól, másutt viszont a reklámbevételek növelését a kereskedelmi szempontok szükségszerű előtérbe kerülésével kapcsolja össze.24 Kétségesnek tűnik az is, hogy a frekvencia használatáért magas díjat fizető kereskedelmi médiumok valóban további hozzájárulást tudnának-e vállalni a közmédiumok működtetéséhez – amint azt a koncepció javasolja –, amennyiben a köztelevíziók és a közrádiók lemondanának a reklámpiac rájuk eső, viszonylag csekély mértékéről. A Műsorszolgáltatási Alapnak a Nemzeti Kulturális Alapprogramba történő beolvasztása pedig – ami alternatív lehetőségként merül fel –, a frekvenciaelosztás HIF-hez telepítéséhez hasonló okból problematikus.25

A nem nyereségérdekelt rádióknak a szólásszabadság érvényesülésében játszott szerepét, hallgatottságát, kulturális jelentőségét messze alábecsüli a koncepció, amikor az erre a célra szánt frekvenciákról szóló döntés meghozatalára a sorsolástól az eseti zsűri döntéséig terjedő „ad hoc elbírálási mechanizmust”26 javasol. Az a megállapítás, hogy „az ilyen szerveződésű rádiók egy része már amúgy is az Internet felé veszi az irányt”,27 figyelmen kívül hagyja azt, hogy még a közösségi rádiók zászlóshajójának számító Tilos Rádió is nehezen vészelte át azt az időszakot, amikor nem használhatott frekvenciát műsora terjesztésére. A helyi nonprofit televíziókkal kapcsolatban pedig úgy fogalmaz a tervezet, hogy „azokon a településeken, ahol jól ki van építve a kábelhálózat, talán luxus ilyen célra frekvenciát használni”.28 Ezzel szemben joggal merül fel a kérdés: miért kellene inkább kereskedelmi, mint nem nyereségérdekelt formában hasznosítani a helyi frekvenciákat?

A koncepció az árverés technikáját javasolja a helyi kereskedelmi televíziós frekvenciák – és általában a kereskedelmi rádiós hullámhosszok – elosztásának módszeréül, hozzátéve, hogy a helyi tévék hálózatba szerveződése esetén a fizetendő műsorszolgáltatási (lényegében frekvenciahasználati) díjat az országos kereskedelmi tévékre kirótt összeget figyelembe véve kell megállapítani. E megállapítások – különösen az utóbbi – részletesebb elemzést igényelnek.

A tulajdoni koncentráció törvényi korlátozásának mérséklésére vonatkozó javaslatok részben teljesen megalapozottnak tűnnek – mint a műsorelosztó társaságokat a piac egyhatodára szorító rendelkezés eltörlése vagy a földfelszíni műsorszórással terjesztett szakosított televízió tilalmának feloldása a digitális technika bevezetésekor. Arra azonban feltétlenül fel kell hívni a figyelmet, hogy a koncepcióban egyik példaként említett Egyesült Államokban a médiatulajdonlás szabályainak sorozatos enyhítése például a rádiózás terén súlyos károkat – a programok egyformává válását és a hírszolgáltatás háttérbe szorulását – okozó mértékű koncentrációt eredményezett.29

A médiatérképet feltehetően radikálisan újrarajzoló, minél előbb bevezetendő digitális televíziózás szabályozására vonatkozó fejezet irányadónak tartja az Európai Unió álláspontját a különböző kommunikációs technológiák eltérő jellemzőin alapuló különbségtétel vonatkozásában, de ezt – legalábbis lehetőségként –, „döntéshozatali tehetetlenség”-ből fakadó „konzervatív fogalomértelmezés”-nek tekinti.30 A koncepció kimondja, hogy az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások esetében „nincs egyidejűség”.31 Ebből viszont nem vonja le azt a következtetést, hogy alkotmányellenes lenne a hagyományos rádió-televízió szabályozás kiterjesztése az új kommunikációs technológiákra, amelyek sem nem szűkösen hozzáférhetőek, sem nem egyidejű tömeghatással bírók. A szöveg csak ezt a megállapítást teszi:

„A televíziózás platformfüggetlen tartalomszabályozása ábránd, egy ilyen követelmény megfogalmazása még a konvergencia világában is – ha akarjuk, jóindulatúnak minősíthető – tévedés.”32

A platformfüggetlen, más szóval technológiasemleges tartalmi szabályozást kizárja a véleménynyilvánítási szabadság alkotmányos joga, amely a jelenleg elterjedt rádiózás és televíziózás technikai sajátosságai miatt kivételesen korlátozható. Amint ezek a sajátosságok megszűnnek, akkor a szabályozás alkotmányos indoka is megszűnik. A tervezet meg is fogalmaz javaslatokat a műsortartalmi előírások enyhítésére a digitális földfelszíni műsorszórás bevezetése esetén. Azonban a szólás szabadságához fűződő jogunkat mint az úgynevezett tartalomszabályozás – ezt a szót inkább el kellene felejteni! – szigorú korlátját a médiatörvény koncepciójában is hangsúlyosabban kell érvényesíteni.

* * *

dr. Nahlik Gábor

Vélemény Gálik Mihály, Horvát János és Szente Péter „Egy új médiatörvény alapjai” című tanulmányáról

A mű 58 oldalon, preambulumban és hat fejezetben foglalja össze a szerzők elgondolása alapján a cím szerinti témát. A szerzők, akik egyúttal a Miniszterelnöki Hivatal szakértői csoportját is alkotják, a következő célokat tűzik ki:

„A koncepció szerzői […] úgy ítélték meg feladatukat, hogy egy olyan törvény kialakítására tegyenek szakmai javaslatokat, amely

  • megteremti azokat a mechanizmusokat, melyek képesek biztosítani a pártatlan közszolgálati működést,
  • megrendelő-szolgáltató viszonyt teremt a társadalom és a közszolgálati intézmények között,
  • olyan felügyeleti struktúrát hoz létre, amely nincs összefüggő viszonyban a politikával,
  • biztosítja a közszolgálati szektor átalakulásához és a magas szintű működéséhez szükséges finanszírozást,
  • de ugyanakkor megteremti a gazdaságos működés garanciáit,
  • elősegíti a kereskedelmi szektor biztonságos és jövedelmező működését; valamint
  • megteremti a digitális technológia és intermediális felhasználás korszakába való átmenet feltételeit

A jelen koncepció hangsúlyozottan egy átmeneti törvényre tesz javaslatot. Megítélésünk szerint most olyan megoldásokra van szükség, melyek a jelen médiájából nagyobb megrázkódtatások és feleslegesen beépített gátló mechanizmusok nélkül vezetnek abba a digitális, multimédiás világba, melynek jelenleg még csak a körvonalai látszanak, s melynek több évet igénybe vevő, átfogó szabályozása egy ezután következő médiatörvény feladata lesz.”

Jelen vélemény elsősorban abból a szempontból elemzi a tanulmányt, hogy az a kijelölt célok elérésére milyen törvényi szabályozásra alkalmas koncepciót tartalmaz. A tanulmány azon megállapításával, hogy egy esetlegesen hatályba lépő új médiatörvény tegyen eleget a kitűzött céloknak, egyet lehet érteni, azonban a hatályban lévő, 1996. évi I. törvény hatásmechanizmusának elemzése nélkül egy átmeneti törvény megfogalmazása lehetséges, de nem kellően indokolt.

A koncepció egészéről elmondható, hogy tömör, jól érthető, rövid elemzések után a cél szempontjából megfogalmazott válaszokat ad meg, amelyek alapos továbbgondolás után mélyreható változásokat indukáló törvényi szabályozás kereteit is adhatják.

Az első fejezet a közszolgálat és a felügyeleti rendszer, valamint az intézményi struktúra átalakítására tesz javaslatot. Az elemzés és a javaslattétel jogi, médiapolitikai és gazdaságossági szempontból határoz meg követelményeket. A szempontok, a követelmények, a különféle megközelítések megfogalmazásával számos időszerű problémát ismerhetünk meg, azonban a közszolgálati műsorszolgáltatók intézményi rendszerét a már hét éve működő médiatörvény hatásának bemutatása és elemzése nélkül javasolja megváltoztatni. Az ORTT feladatát a média menedzselésében látják a szerzők. A hatályos törvény ugyanakkor világosan médiakormányzási feladatokat ír elő. Az ORTT a sok száz műsorszolgáltatónak, műsorelosztónak és ezernyi műsorkészítőnek nem is lehetne menedzsere. Az ORTT elsősorban stratégiai, felső szintű irányítási szervezet. Rendszeres ülései nem végtelenek, hanem különféle döntési lehetőségek alapos megfontolásai. Az ORTT a médiavilág egészéről készít évente részletes beszámolót az országgyűlésnek, amelyeket az illetékes szakbizottságok példamutatónak ítélnek meg. Egyetemeken, főiskolákon forrásmunkaként, jegyzetként alkalmazzák az ORTT éves beszámolóit.

A hatályos médiatörvény azon kritikájával, amely szerint a közalapítványi kuratóriumokat maga a törvény akadályozza meg abban, hogy a legfontosabb felügyeleti feladataikat ellássák, részben egyet lehet érteni. Azonban a közalapítványi kuratóriumok, a közszolgálati műsorszolgáltatási szabályzatok (a továbbiakban KMSZ) kidolgozásakor ennek lehetőségét megkövetelhették volna a műsorszolgáltatóktól. Ámde ezt a lehetőséget – nem visszavonhatatlanul – eddig elszalasztották. Amikor az ORTT erre vonatkozóan segítséget kívánt nyújtani, nem éltek a lehetőséggel. A törvény adta szabadságukkal a közszolgálati kuratóriumok eddig valóban nem tudtak kellőképpen élni, s az őket felügyelő Országgyűlés sem tudta ezt kikényszeríteni.

Az új struktúra felvázolásakor a hatályban lévő médiatörvény hatásmechanizmusát elemző rész hiánya pontatlanságok forrásává válhat. Az ORTT feladatainak felsorolásakor abból indul ki, hogy az túlhatalommal rendelkezik. Az elemzést helyettesítő pontatlan terminológia ezt az állítást látszólag alátámasztja, ezért jelentős pontosításra szorul. A megállapítások ezért egyenként is véleményezést igényelnek.

(a) Az ORTT „dönt a frekvenciák elosztásáról”. Ezzel szemben a feladat mélységét is érzékeltetve a valóság röviden a következő: Az ORTT nem eloszt, hanem frekvenciatervet rendel meg a Hírközlési Főfelügyelettől (HIF). Ezt közszemlére bocsátják, és a szakmai szervezetekkel folytatott viták alapján véglegesítik. Az egyes frekvenciákon a műsorszolgáltatási jogosultság elnyerésére az ORTT pályázatot ír ki. A pályázat tervezetét az érintettek meghallgatáson bírálják, majd kialakul a pályázati felhívás. A pályázati felhívásokra általában igen jelentős a túljelentkezés. A pályaműveket az ORTT rangsorolja, a győztessel szerződést köt. A szerződés része a pályamű is. A pályaműveket bárki megtekintheti. Eddig egy olyan eset sem fordult elő, amikor a vesztesek képesek lettek volna – az ORTT-vel szemben – a döntés megváltoztatására. Független bíróság előtt az ORTT-t esetleges elmarasztalás sem érte.

(b) Az ORTT „ellenőrzi a műsorszolgáltatási szerződések teljesítését.” Ez a megállapítás kiegészítésre szorul. Az ellenőrzés mellett szankciókat alkalmaz a figyelmeztetéstől a kötbérezésig és a műsorszolgáltatási jog felfüggesztéséig. E határozatait a műsorszolgáltatók gyakran megtámadják. A bírói gyakorlat részben még kialakulóban van, mert kevés a jogerősen lezárult ügy.

(c) Az ORTT „felügyeli a médiatörvény rendelkezéseinek betartását.” Ez a megállapítás szintén kiegészítésre szorul. A felügyelet mellett a maga hatáskörében az ORTT eljár a törvényellenes állapot megszűntetéséért. Felszólít, szankciókat helyez kilátásba, mind a műsortartalmi, mind a tulajdonviszonyok törvényi előírásainak érvényesítése érdekében.

(d) Az ORTT „a Panaszbizottságon keresztül kvázi bírósági feladatokat lát el”. Az ORTT Panaszbizottságának tagjai függetlenek, tevékenységükben nem utasíthatók. Az ORTT döntéseivel szemben a vitázó felek a bírósághoz fordulhatnak jogorvoslatért. A bírói gyakorlat azonban az idő rövidsége miatt kialakulatlan. Pedig a bírói gyakorlat alapján sok, törvényben nem szabályozott, vitatott kérdésben társadalmi konszenzus jöhetne létre. Ezért sem lehet egyetérteni a preambulum bevezető mondatával: „Ha egy új médiatörvénnyel kapcsolatban bármilyen konszenzust lehet felfedezni, akkor az az, hogy nagyon is megérett rá az idő.” Az idő döntően a jelenleg hatályos médiatörvény gyakorlattá válását fogja elősegíteni.

(e) Az ORTT „pénzt oszt a Műsorszolgáltatási Alapból”. Az ORTT mindenek előtt pénzt gyűjt a Műsorszolgáltatási Alapba. Csak arra a pénzösszegre írhat ki pályázatot az ORTT, amely már a szabályosan kiküldött számlák ellenértékeként az alapban összegyűlt, és a törvény szerint is a kívánt célra fordítható. A pályázatok elbírálása, a döntéselőkészítés tekintélyes szakemberekből álló eseti bírálóbizottságok feladata, amelyek döntési javaslatain az ORTT ritkán és alig változtat. A pályázatok lebonyolítása szigorú controlling alkalmazását is jelenti.

Az ORTT feladatai közül kimaradt a Műsorfigyelő és -elemző szolgálat működtetése.

A közalapítványi kuratóriumokkal kapcsolatos kritikai észrevételek olyan jogi természetűek, amelyek már többször felmerültek, de nem állták meg a helyüket. Valójában csak az MTV esetében alakult ki olyan helyzet, amely a bírálatot részben indokolná. A Magyar Rádió Közalapítvány és a Duna Televíziót működtető Hungária Televízió Közalapítvány folyamatos működése nem támasztja alá a törvényről alkotott véleményt. Két kuratórium képes volt az intézmények függetlenségének megvédésére, a folyamatos működés finanszírozására, valamint még fejlesztési elképzelések megvalósítására is.

A frekvenciagazdálkodás elemzése részben pontosításra szorul. A médiatörvény hatályba lépése után stúdióengedélyt nem adtak ki, sőt az ORTT a stúdióengedélyesek szerződését is műsorszolgáltatási szerződéssé alakította át, a felekkel egyetértésben. A frekvenciagazdálkodási ügyekben illetékes kormányszerv funkcióit, nevezetesen a Nemzeti Hírközlési és Informatikai Tanács feladatait erősen érintik a tanulmányban javasoltak. A tanulmány azon megállapításával, amely szerint a digitális műsorszórással megszűnik a frekvenciaszűkösség, egyet kell érteni. Azonban a jelen helyzetben ez nem indokolja az ezzel járó feladatoknak az ORTT-től a HIF-hez való átcsoportosítását. Az Amerikai Egyesült Államokban is a Szövetségi Kommunikációs Bizottság (FCC) közreműködésével vezényelték a digitalizációt. A műsorszolgáltatók valós érdekeinek védelmére, a sajtószabadság védelmére bizony szükség lesz az átmenet időszakában. Erre olyan szerv alkalmas, amelynek ebben jártassága is van. Ezért a tanulmányban javasolt variációval – amely szerint a frekvenciákat árverésen bocsátja a HIF a műsorszolgáltatók rendelkezésére – nem lehet egyetérteni.

„A közszolgálat struktúrája, szabályozása és felügyelete” című részben leírt célokkal javarészt egyet lehet érteni. A közszolgálat pártatlansága és minősége valóban fontos alapelvek. A közszolgálat pártatlanságát a hatályos médiatörvény elsősorban a KMSZ alapján biztosítja. E szabályzatok valóban felülvizsgálatra szorulnak, amit az országgyűlés a hatályos törvény alapján a közalapítványok útján bármikor kezdeményezhet. Objektív mérések állnak rendelkezésre az ORTT Műsorfigyelő és -elemző szolgálata részéről, évekre visszamenőleg. Az eredmények közismertek, a képviselők az ORTT honlapjáról és az éves beszámolójából részletes tájékoztatást kapnak. Egy-két ügyben elhúzódott panaszeljárástól eltekintve a jogorvoslati rendszer törvényesen működik.

A közszolgálati minőség megvalósulását a társadalmi megrendelés „intézményének” kialakításával valóban jól elő lehetne mozdítani. Az erre vonatkozó elveket a hatályos médiatörvény megfogalmazása előtt az MTV-ben már tíz évvel ezelőtt is alkalmazták. A száz tagú nézői tanács kisebb (30–40 fős) fókuszcsoportjai rendszeresen véleményezték a műsortípusokat, találkoztak a műsorkészítőkkel. Egy ilyen szisztéma bevezetése a KMSZ-ben rögzíthető. Nem feltétlenül törvénnyel kell kikényszeríteni: józan belátással a menedzsment saját elhatározása alapján is működtetheti.

A közszolgálat finanszírozásával kapcsolatos helyzetkép – találó hasonlataival – helytálló még akkor is, ha terminológiailag pontosítást igényel. A hatályos médiatörvény szerint sem „előfizetői”, sem „készülékhasználati díj” nincs. „Készülék-üzemben- tartási díj” van, amelyet a kormány az adófizetők terhére átvállalt. Ez a díj valóban nem fedezi a közszolgálati műsorszolgáltatók költségeit akkor, ha versenyképes minőségű műsorokat várunk el. Azonban becslésre alapozva nem látszik célszerűnek kijelenteni azt, hogy például az MTV mekkora éves költségvetéssel látná el feladatát. Az nem javasolható, hogy egy becsült – hitelesnek tűnő – összeget arra a menedzsmentre bízzunk, amely eddig sem tudta a közszolgálati érdeket a nemzeti és kisebbségi érdekekre hivatkozva szakszerűen képviselni. Törvénymódosításra pedig nincs szükség annak érdekében, hogy éppen az MTV több pénzhez jusson. Valós szükségleteit, finanszírozási igényét a Magyar Rádió és a Duna Televízió is bizonyítani tudja.

Egyetértve azzal a becsléssel, hogy a készülék-üzembentartási díj kormány által átvállalt összege évente tízmilliárdos nagyságrenddel kisebb a szükségesnél, állítható az is, hogy a hiányzó összeget a tanulmányban javasolt szervezeti átalakítással szemben csak pályázati úton szabad a műsorkészítésre és műszaki fejlesztésre fordítani. A műsorszolgáltató a társadalmi megrendelés alapján határozza meg a műsorrendet. A műsorstruktúra meghatározza a költségvetést. A megvalósításhoz szükséges és a rendelkezésre álló összeg különbsége a kifogástalanul működő Műsorszolgáltatási Alapba kerülhet. Az ORTT a közszolgálati műsorszolgáltatóval és az azt felügyelő Közalapítványi Kuratóriummal egyetértésben pályázatot ír ki a műsorstruktúrát megvalósító műsorszámok elkészítésére. A független producerek pályázatai közül a köztiszteletben álló szakemberekből felépülő eseti bírálóbizottságok kiválasztják az optimális ajánlatot tevőket. A műsor elkészítését, elfogadását a műsorszolgáltató tartalmilag felügyeli, az elszámolás szigorú controlling rendszerét az ORTT működteti. A médiatörvény módosítása nélkül a jól bevált rendszerek összeilleszthetők. A kormány közvetlenül nem nyújt támogatást, a pénz mégis eljut a műsorkészítőkhöz, felhasználását szigorúan ellenőrzik, a műsor minősége megfelel a feltárt társadalmi igényeknek, felesleges műsort pedig nem gyártanak. Jelen vélemény szerint éppen a struktúrát nem szabad változtatni akkor, ha megvan a politikai akarat a társadalmi igény feltárására és kielégítésére a közszolgálati műsorszolgáltatás területén.

A leírtak alapján a felügyeleti rendszer módosítása nem időszerű. A működőképes struktúra felváltása túlburjánzó testületekkel, részmunkaidős, erősen elfoglalt laikusokkal az élen, a biztos tönkretétele a tanulmány által nem elemzett, ámde az Országgyűlés által már többszörösen elismert rendszernek. Ha a Műsorszolgáltatási Alap beleolvad a Nemzeti Kulturális Alapprogramba, akkor a bevételek nagy része nem talál vissza a műsorszolgáltatókhoz, a műsorkészítőkhöz, valamint nem használható fel az infrastruktúra vállalkozásainak műszaki fejlesztésére. Ellenőrizhetetlen pénzáramlások alakulnak ki. Az ORTT Médiastratégiai Testületre és Tartalomfelügyeleti Testületre való felosztása nem indokolt. Az országgyűlésnek készített beszámoló szerint az ORTT mindkét feladatot – egymásra épülve és rendszerben – jól látja el. Lelkiismeretesen megtartott ülésein kristályosodnak ki azok a megoldások, amelyeket a médiavilág is nagyrészt elfogad. Igen problematikus az Országgyűlés szerepének egy elfoglalt laikusokból álló társadalmi munkás Nemzeti Média Testülettel való helyettesítése. Nemhogy távolabb kerül a média a politikától, hanem egyenesen a mindenkori pénzügyminiszter barátságosan ölelő karjai közt köt ki. A Nemzeti Média Testületbe javasolt szervezetek vezetői egyrészt költségvetési szervek vezetői is, másrészt olyan szervezetek vezetői, amelyek költségvetési támogatás nélkül életképtelenek. Ezért személyi döntéseik befolyásolásának kizárására semmiféle garancia nincs.

Új, kifejezetten a kormánytól függő szervezetek létrehozása helyett indokolt lenne az ORTT és a Közalapítványi Kuratóriumok, valamint a közszolgálati műsorszolgáltatók feladataihoz igazodó normatív finanszírozási rendszer kidolgozása. Ez valóban elmaradt az 1996. évi I. törvény megalkotásakor. A véleményezés tárgyát képező tanulmány felvetései sem pótolhatják az alapos gazdasági elemzés elvégzését. A tanulmányban szereplő megoldások nem szolgálják a preambulumban rögzített célkitűzéseket. Nem biztosítanak pártatlan működést, a megrendelő–szolgáltató viszonyt a szükséges pénzáramlások ismeretének hiányában nem képesek létrehozni. Olyan felügyeleti struktúra jön létre, amely politikai függetlenség hiányában függő viszonyban van a mindenkori kormánnyal. Nem biztosítja a gazdaságos működést, mert nem tisztázza a szükséges pénzáramlás mértékét, forrását és irányát.

„A kereskedelmi és a nem nyereségérdekelt szféra szabályozása” című fejezetben számos érdekes, eredeti gondolat található. Azonban ezek felvetése a valós helyzet mélyreható elemzése nélkül nehezen értelmezhető. A törvényi szabályozás lazítása önmagában lehetséges, azonban kétséges, hogy a már évek óta működő kereskedelmi műsorszolgáltatók ennek ellenértékeként magasabb műsorszolgáltatási díjat fizetnének. Az ORTT mint szerződő fél a korábbi javaslatok alapján feldarabolódna. Az átmeneti anarchiában ugyan ki lépne fel a műsorszolgáltatóknál a díj emelése érdekében? Ha tenne is rá kísérletet, behajtani nem lenne képes. Esetleg végeláthatatlan perek kezdődnének, amelyek a tanulmány szerinti átmeneti törvény újabb módosításával valószínűleg elhalnának. Még a nem nagy összegekkel működő jelenlegi finanszírozási rendszer is összeomlana.

A tapasztalat az, hogy a működő piacgazdaságokban a szerződések betartására törekszenek. Egyoldalú gesztust tenni, a törvény módosításával könnyíteni a kereskedelmi műsorszolgáltatók helyzetén csak akkor indokolt, ha az ellenértéket normatív módon, kibúvó nélkül, garantáltan be lehet hajtani. A tanulmány ilyen garanciákra nem tartalmaz utalást.

Gazdasági elemzés hiányában nem elfogadható az a kijelentés, hogy a helyi kereskedelmi televíziózás a magyar piacon önmagában gazdaságilag életképtelen. A médiatörvény mai megfogalmazása szerinti hálózatba kapcsolódás nélkül is létrejöhetnek már a közeljövőben olyan szinergiák, amelyek a működést gazdaságossá tehetik. A digitalizáció pedig a piacra lépés korlátait annyira le fogja csökkenteni, hogy hosszú távon a helyi műsorszolgáltatók száma növekedhet is. Kemény átmeneti rendelkezésekkel azonban valóban visszaesés produkálható, ámde erre a tanulmány nem tesz javaslatot, hacsak a frekvenciák más célú csoportosítása meg nem valósul.

A reklám és támogatás című fejezet azon megállapítása, hogy a jelenleg érvényes törvény eme része alapjaiban koherens és megfelelő, helytálló. A fogalmi rendszer fellazítása éppen ezért erősen megfontolandó. Ugyanis a piaci szereplők kifejezett kívánsága az ORTT által megvalósított szigorú rendtartás. Ma tizedmásodpercekről beszélünk, ha törvénysértést érzékel a monitoring szolgálat. Egy esetleges újraszabályozás hatását elemezni kell abból a szempontból, hogy mennyi ideig tart majd az eltérő értelmezés miatti átmeneti állapot.

„A vezetékes műsorelosztók” című fejezet számos létező problémára irányítja rá a figyelmet. Azonban kizárólag liberalizálással ezek a problémák önmaguktól nem oldódnak meg. A tájékoztatás monopóliumai ugyan valóban nehezen alakulnának ki, azonban a liberalizálást abból a szempontból is meg kell fontolni, hogy az egyes csatornák diszkriminálását a műsorelosztók ne valósíthassák meg akár tulajdonosi érdekük érvényesítése okán, akár politikai függőségeik miatt.

„A média kereszt-tulajdonlás és koncentráció” című fejezet a jelenleg hatályos médiatörvény számos vitatott pontjára hívja fel a figyelmet. Az egyhatodos szabály betartása eddig nem okozott problémát, az előbb említett kirekesztés lehetőségét erősen csökkenti. Az országos műsorszolgáltatást végző részvénytársaságokban a tulajdoni, illetve a szavazati jogok jelenlegi törvény szerinti 49 százalékra történő korlátozása kifejezetten helyeselhető. Ugyanis a bekebelező felvásárlással szemben az a leghatásosabb védekezés, ha a szavazati jog akkor sem lehet nagyobb 49 százaléknál, ha a tulajdon azt meghaladja. Az eltörlésre javasolt jogszabályi szakaszok nagy része jól szolgálja a monopóliumok kialakulásának megakadályozását.

Összefoglalva megállapítható, hogy a tanulmány a kitűzött célok elérése érdekében jelentős és tudományos szempontból értékes elemzői munkát tartalmaz. A javasolt változások a részletes helyzetfeltárás hiányában azonban nem elegendőek egy új médiatörvény alapjainak felvázolásához. Kellő mélységű gazdasági elemzés híján sem a közszolgálati intézmények rendszere, sem a felügyeleti rendszer módosítása nem indokolt, sőt a tanulmány a jelenleginél lényegesen erősebben kormányfüggő megoldást javasol. A tulajdonviszonyok liberalizálására irányuló törekvések a monopóliumok kialakulásának kedveznének. Ezért a valós helyzet részletes feltárása nélkül a médiatörvény változtatása nem indokolható. A társadalmi megrendelés alkalmazása a célszerű műsorstruktúrák kialakítása érdekében a közszolgálatban már régen indokolt. A jelenlegi intézményi keretek a tanulmányban javasolt korszerű eljárások alkalmazását nem gátolják. Kellően kreatív menedzserek képesek lehetnek a bevezetésükre.

Veszprém, 2003. október 15.

* * *

Szalai Annamária

Megjegyzések a kifelejtettek szemszögéből a MeH médiatörvény-javaslatához

„Változtass, ha kell, de sohase tedd csupán a változtatás kedvéért.”

Edmund Burke

Mikor a hazai médiaszakértők, média-szakpolitikusok a médiaszabályozás kérdéseiről vitáznak, elsőként figyelembe veszik a médiatörvény33 hatályba lépése óta felgyülemlett tapasztalatokat. Értékelik az eredményeket, számba veszik, elemzik a törvény hiányosságait, hibáit, idejétmúlt vagy meghaladott elemeit. Másrészt tanulmányozzák az Európai Unió, az európai intézmények joganyagát, normáit, várható tendenciáit, áttekintik az ezekkel összefüggő nemzetközi kötelezettségeinket. Harmadsorban mérlegelik a honi szabályozási igények, jogi hagyományok és lehetőségek ismeretében a jogalkotás politikai realitását, esélyeit.

Mivel e három szempontot lényegében figyelmen kívül hagyta a Miniszterelnöki Hivatal (MeH), azaz közvetve a kormány által felkért szakértői csoport, javaslatuk alkalmatlan arra, hogy médiaszabályozási koncepció alapjaként vitaanyagnak lehessen tekinteni.

Miért született vajon mégis e dolgozat? Miért kísérelnek meg vitát generálni?

Egy új médiatörvény elfogadásához, bármilyen médiával kapcsolatos stratégiai kérdés eldöntéséhez kevés önmagában a kormányzati szándék, de a politikai erők egyetértése sem elegendő. A jelenlegi kormány a törvényalkotás lehetőségét tudatosan halasztotta el akkor, amikor a parlamenti ellenzéket negligálva, az alapelvekről történő egyeztetést meg sem kísérelve bízott meg egy szűk médiaszakmai kört törvényjavaslat készítésével. A médiatörvény megváltoztatása kétharmados parlamenti támogatottságot igényel. A kormánypártok nem keresték, nem keresik a megegyezés lehetőségét. Nemcsak politikai, hanem szakmai körökben is váratlan, kedvezőtlen következménnyel járt ez az eljárás. Egyrészt azért, mert a gyakorta hivatkozott szakmát nem reprezentálja a kiválasztottak köre. Másrészt jól érzékelhető, hogy nem „a szakma”, inkább szakmai lobbicsoportok érdekeit csomagolják javaslatba a szerzők. A kormány médiával kapcsolatos eddigi lépéseire jól láthatóan rányomja bélyegét, hogy döntéseit az olykor egymással ellentétes lobbiérdekek diktálják. Ha kezdetben volt is szándék a kormányban, hogy változtasson a médiaszabályozás rendszerén – miként az ígéreteiben, programjaiban, törvénykezési terveiben fel-felbukkant –, ráébredt, szándékát az erős érdekérvényesítési képességgel rendelkező, a médiában befolyásos szakmai elit képes eltéríteni. Nem maradt más választása, olyan látszatot kell teremtenie, mintha a politikai ellenzék akadályozná meg a törvényalkotás folyamatát. Többek között ezért kívánta megkerülni a kormány a jogalkotás, a törvény-előkészítés hagyományos rendjét.

A szerzőgárda annyiban megfelelt a kormány óhajainak, hogy olyan elemeket ragadott ki az amúgy működőképes médiarendszerből – mint például a médiahatóság szerepe, a közmédiumok ellenőrzése –, amelyekkel ugyan valódi vitát nem generált, de lehetővé tette egyes pontok körbejárását a várható ellenreakciók összegyűjtése céljából.34 Nyilván ez a szándék vezérelte az alkotókat, amikor az európai tendenciákkal ellentétben ahelyett, hogy erősítenék a médiafelügyeletet, az Országos Rádió és Televízió Testületet holmi „túlhatalomra” hivatkozva szétszedik. A szerzők aprópénzre váltják a kormánypártok óhaját akkor is, mikor a politikát oly módon száműznék a média világából, hogy kiiktatnák az ellenőrzésből a parlamenti ellenzéket, közvetve vagy közvetlen a kormány befolyását erősítenék. A média depolitizálását oly módon kívánják elérni, hogy a parlament ellenőrzési funkcióját a kormány venné át, a politikai kinevezettek helyébe pedig kormányzati kinevezettek lépnének. A javaslat ezen elemei alkotmányos aggályokat is felvetnek, hiszen demokratikus jogállamokban közhatalmat akár intézmény vagy személy csak a választók akaratára visszavezethetően gyakorolhat. Nyilvánvalóan erősebb legitimáció az országgyűlés, mint a kormány. Hasonlóképpen aggályos jogi szempontból a Hírközlési Főfelügyelet új szerepekkel – mint a frekvenciakiosztás, piacszabályozás – történő felruházása.

Azon túl, hogy a kormány a politikai ellenzékre próbálja hárítani az új törvény létrehozásának kudarcát, más oka is volt, hogy a törvényalkotás bevett gyakorlatától eltérően a „szakmára” bízta a koncepciógyártást. A médiaszakmai lobbikörök jól kihasználják a kormánykoalíción belüli táborok között feszülő ellentéteket, amit a Magyar Televízióban kialakult helyzet – a csődben lévő cég milliókat, milliárdokat fizet ki kormányközeli embereknek, társaságoknak35 – tökéletesen illusztrál. Az egyre kényesebbé váló lavírozást a kormány oly módon kívánta áthidalni, hogy időlegesen áthárította az ellenérdekeltek közötti igazságtételt a kiválasztott szakmai körre. Arra a csoportra, amelynek tagjai megbízhatóak, kellően lojálisak, egyben jó ismerői a már-már kényelmetlenné váló szakmai lobbinak.

A javaslatot azonban nemcsak a politikusok tartják eleve vitára alkalmatlannak, hasonló reakciókat váltottak ki a szerzők szakmai körökben is. Nem tudták igazából eldönteni, mely érdekcsoportnak kedvezzenek. A közszolgálatot vagy a kereskedelemi szektort erősítsék? A jóllakottakat vagy a sorban állókat preferálják? A jelenlegi viszonyokat betonozzák be, vagy a jövő érdekeltségeit szolgálják? A javaslatban felsorolt alternatívák alapján nehéz eldönteni, mi a valódi szándék. Közszolgálatiság talán a hagyományos intézményi struktúrában maradna, hiszen a jelen rendszer kitűnően alkalmas a közpénzek kiáramoltatására. Ennek látszólag ellentmond egy másutt felbukkanó tézis, mely szerint a „közszolgálat nem intézmény, hanem feladat”. Ebből feltehetőleg az következik, hogy a közszolgálati műsorszámokat ott kell megjeleníteni, ahol jobban „hasznosulnak”, azaz lehetővé válna közpénzek juttatása kereskedelmi műsorszolgáltatóknak műsorszámok támogatása útján. Feltehetőleg azzal is a kereskedelmi médiumokat kívánják erősíteni, hogy a közszolgálati csatornákat kiemelik a reklámpiacból. A nem kellően átgondolt javaslat nem számol azzal, hogy kizárólag a két földi sugárzású kereskedelmi televízió pozícióit erősíti a többi rovására. Hosszan lehetne sorolni, hogy a „szakma” számos más okból miért nem szereti, nem szeretheti a „szakma” dolgozatát. S nemcsak azért, amit benne talált, hanem azért sem, amit nem talált.

A javaslat sokat elárul azzal, amiről hallgat. A szerzők feltehetőleg azonosulnak a kormánnyal, amikor kényes kérdésekben kerülik a vitát. A kormánynak nem áll érdekében megteremteni a média függetlenségének valódi garanciáit. A függetlenség garanciája a finanszírozásban rejlik. A javaslat e tekintetben nem értékelhető. A duális médiarendszerre épülő finanszírozási modell alapjaiban rendült meg egyfelől akkor, amikor a Sláger Rádió, majd a Danubius Rádió a piaci viszonyok kedvezőtlen változására hivatkozva megtagadta díjfizetési kötelezettségét, szerződésmódosításra kényszeríttette a médiahatóságot, ezáltal felborította a Magyar Rádió és a Műsorszolgáltatási Alap finanszírozási rendszerét. Másfelől amikor a kormány megszüntette a közszolgálati médiumok finanszírozásának egyetlen normatív pillérét, „átvállalta” az üzemben tartási díjat önkényes döntéssel, önkényesen meghatározott mértékben.

Az Európai Unió árnyékában különösen fontos kérdés, milyen lesz a közszolgálati média. Minden ország érdeke, hogy nemzeti sajátosságait őrizze, önazonosságát erősítse. Fontos lenne, hogy a magyar politikai élet és a média meghatározó szereplői egyaránt belássák, a nemzeti szuverenitás fenntartásához szükség van független és működő közszolgálati médiára mint intézményre. A javaslat homályos, jogi szempontból értelmezhetetlen fogalmakkal operál, „társadalmi megrendelés”-ről, „közszolgálati ethosz”-ról vizionál, ahelyett, hogy pontos struktúra és eljárási rend kidolgozására törekedne. Mit kell és lehet tenni a társadalmi támogatottság megteremtése érdekében akkor, amikor az ember puszta néző, fogyasztó, amikor nem a műsorok tartalma viszonyul az emberi igényekhez, hanem a közönséget alakítják a piaci igények által meghatározott műsorokhoz? Lehet-e közszolgálati ethoszról értekezni, amikor a közszolgálati szakembergárda egy – szűk, ám meghatározó befolyással bíró – része a mérhető teljesítménytől elszakadva közpénzből milliókat zsebel be, az összeférhetetlenség elveit semmibe véve vándorol fel-alá kereskedelmi és közszolgálati csatornák között, és oly mértékben egybefonódott a politikai hatalommal, hogy apolitikus megnyilvánulásra képtelen? A jelen médiaviszonyok közepette az angol közszolgálati modell tovatűnő álom. A társadalmi bizalom feltétele olyan szabályzási rendszer léte és érvényesülése, amely pontos, jogilag megfogható kategóriákat használ, betartható normákat ír elő, amelyek fogódzót nyújtanak a médiában dolgozó szakembereknek. A tényszerűség, tárgyilagosság, kiegyensúlyozottság, pártatlanság szavak elvesztik politikai tartalmukat, az emberek, a közösségek által számon kérhető jogi fogalmakká válnak. Csakis ilyen szabályozás mellett nevelődik ki olyan szakembergárda, amelyik a társadalmi megrendelést képes végrehajtani, szolgálni.

A dolgozat – ezzel önnön komolyságát is megkérdőjelezve – „átmeneti törvény”-re tesz javaslatot. Megkerüli azon kérdéseket, amelyek feltételezik, kikényszerítik az új szabályzórendszer megteremtését. Nem tud mit kezdeni a tartalomszabályozás és az infrastrukturális szabályozás konvergenciájával, a tulajdonosi korlátozás problémájával, a digitalizációval, a multiplexen elérhető különböző szolgáltatások szabályozásával.

A médiarendszer még működik, de az összeomlás rövidesen bekövetkezik. A kiüresített médiatörvény papírforma szerint ugyan megfelel az európai jogelveknek, de 2004 májusától a joggyakorlat számon kérhetővé válik. A finanszírozás törvényessége itthon vitatott – az Alkotmánybíróság vizsgálja –, de az Európai Bizottság által a közösségi jog alapján is megkérdőjelezhető. A Medgyessy-kabinet szakpolitikusai a médiatörvény konszenzuális – ellenzékkel, szakmával, társadalmi csoportokkal egyeztetett – változatának elkészítését nem siettetik, előterjesztését halogatják. Médiatörvényt – mint annyi mást – ígértek, ezért fent kell tartani a látszatot, mintha törvényalkotás folyna. A kormány dolgozik, az ellenzék gáncsoskodik.

Ez a provokatívnak szánt szakértői javaslat a médiaszabályozás folyamatában nem tekinthető sem eredménynek, de még csak állomásnak sem. Részben teljesíti ugyan a kormány szándékát, azaz szondázza a reakciókat, begyűjti az ellenérveket, offenzív magatartást sejtet.

Ez a provokatívnak szánt szakértői javaslat azonban túllőtt a megrendelői célon. Tartalmi vitát nem váltott ki sem politikai, sem szakmai körökben. Miután a „szakma” támogatását sem tudta megszerezni, várhatóan előbb-utóbb a politikai hatalom is kihátrál mögüle.

Születtek, s bizonyára születnek még hasonló dolgozatok.

* * *

Szekfű András

A médiaapátia megtörése

Ha az új médiatörvény-koncepció alkotói, Gálik, Horvát és Szente urak semmi mást nem tettek volna, mint hogy írásművükkel a maguk részéről megtörték a médiaapátiát, amely az utóbbi fél évtizedben megülte ezt az országot, már az is fontos közéleti cselekedet lenne. A „Javaslat” azonban ennél jóval több: egységességre törekvő gondolati keret, benne számos konkrét javaslat, néha alternatívák is. A mű az újratárgyalás igényével megnyit számos eddig elfeledett vagy közhellyé merevedett gondolatsort, és rámutat jónéhányra azok közül az új problémák közül is, melyeket az 1996-os törvény óta a műszaki, a gazdasági és (kisebb részben) a társadalmi fejlemények felvetettek. A továbbiakban nem a részletekhez szeretnék hozzászólni (ezt megtettem már a „Javaslat” tanszéki vitáján,36 és lesz mód rá más fórumokon is), inkább az „egységes keretet” kívánom továbbgondolni a szerzők szellemében.

A „Javaslat” számos újdonsága közül kiemelést érdemel a „társadalmi megrendelés” gondolata. Alkalmas arra, hogy ráépüljön egy egész médiapolitikai koncepció – ez meg is történik, hol nyíltan, hol rejtve.

Maga a társadalmi megrendelés azért jó fogalom, mert nevesíti és konkretizálja azt a mögöttes tartalmat, mely eddig médiatörvényi előírások álcájában személytelenül jelent meg. Miről is van szó? A jelenlegi médiatörvény ingadozik a média üzleti, politikai és kulturális megközelítései között. A kereskedelmi adóknak drága pénzért adják a működési (és pénzcsinálási) lehetőséget. Bizonyos esetekben ráadásul politikai (kötelező híradó, hírek) és kulturális (filmipar finanszírozása) feladatokat is rájuk bíznak. Azaz: a „médiatörvény” megrendel tőlük fontosnak vélt szolgáltatásokat, de nem fizet értük. Ha csak a szöveget olvassuk, elmosódik előttünk az alku lényege: nyilvánvaló, hogy a kötelező leckék (a „megrendelések”) költségét a tévék, rádiók belekalkulálják a kiadási oldalba. Még eggyel tovább fűzve a gondolatot: a frekvenciákért fizetendő díjat tehát úgy kell „kalkulálni” a hatóságnak, hogy abból ezek az ingyen megrendelések (is) finanszírozhatóak legyenek. Ennél valamivel tisztább formában jelenik meg a megrendelés, ha valamely médium közműsorszolgáltatóként kíván működni – teljesít bizonyos feltételeket, nem kell díjat fizetnie. A feltételek annyira általánosak, hogy szinte nincsen politikai tartalmuk – nem is igen vitatta ezeket senki a törvény fennállása óta. Végül ott vannak a hatóság pályázatai. Ezek egy részét a törvény előírja, más esetekben a témát „a törvény szellemében”, de szabadon választja a kiíró. Ezek a legközvetlenebb megrendelések, de ezek is annyira általánosak (jellegüket, esetleges politikai tartalmukat tekintve), hogy nem váltottak ki médiapolitikai vitákat – se a kiírások vagy ki-nem-írások ténye, se a döntések. Mindez azt jelzi, hogy a „társadalmi megrendelés” elemei már most is működnek, két fő feltétellel: ha a terület ideologikus, akkor kemény törvényi előírás működik, azért nincs vita – ha viszont a „jó” célok teljesen általános jellegűek, akkor azért nem.

Más a helyzet a társadalmi megrendeléssel a közszolgálati médiumok esetében.

Míg mindenütt másutt a fent leírt megrendelések részleges, netán periférikus jelentőségűek, a közmédia esetében a megrendelés (mely a mostani törvényben ennyire nincsen kimondva) általános és alapvető jellegű. A kereskedelmi médiumok „nőnek, mint a gyom”. (Akkor is nőnének, ha nem lenne törvényi szabályozás, legfeljebb ádáz konkurenciaharcban dőlne el az, ami most pályázati úton.) Ezért kezeli röviden a kereskedelmi médiát a „Javaslat” – én is legfeljebb a piacvédelmi és a monopóliumellenes szempontok egyensúlyát hangsúlyoztam volna jobban.

Ezzel szemben ha a közszolgálati médiumok alól kihúznánk a társadalmi megrendelés szőnyegét, azonnal összeomlanának, illetve ha nem, akkor azért nem, mert átalakulnának kereskedelmivé. A közszolgálati médiumok tehát működésük legapróbb részletét tekintve is a megrendelő sóhaját lesik, hiszen teljességükben függenek a megrendeléstől. Míg a kereskedelmi médiumok alaptevékenységüket nagyon kemény szakmai megfontolások alapján végzik (a profittermelés a szakma része), a közszolgálatiak ethosza (újabb remek fogalom, melyet a szerzők importáltak és elültettek hazai talajba) csak kis mértékben (és médiumonként eltérően, a rádióban inkább, a tévében kevésbé) képes meghatározni a műsorfolyam konkrét részleteit. Ráadásul a mai helyzetben a közszolgálat számára rendkívül fontosak a hirdetési bevételek, ami megzavarja a közszolgálati működést, mert egy másik értékrendet is aktivizál.

Csak egyet lehet érteni azzal, hogy a szerzők rendet akarnak teremteni ebben a káoszban, és kiállnak a közszolgálat hirdetések nélküli modellje mellett. Amivel persze még kockázatosabbá teszik a közszolgálatot, hiszen volt eset, amikor éppen a hirdetési bevétel volt a párna, mely felfogta a pénz általi politikai nyomást. Ha a közmédia teljesen az állam által finanszírozódik (és még csak nem is az előfizetési díj formájában, hanem közvetlenül az adóforintokból), veszélyeztetettsége tovább nő. A szerzők érzik a veszélyt, idézik is a bevezetőben, hogy térségünkben a politika mindenütt rátenyerelt a közmédiára. Javasolják tehát, hogy a közmédia állami finanszírozása legyen hosszú távra rögzítve, inflációhoz indexálva. (Vajon miért jut erről a 4-es metró az eszembe?) És ami még fontosabb: a felügyeletre az eddiginél lényegesen bonyolultabb, többrétegű struktúrát javasolnak – igaz, változatlan létszámkeretből.

Végül is, ami a pénzt illeti, amíg az ENSZ vagy az Európai Unió nem segélyezi a magyar médiát, mindent a magyar adófizető polgárok fognak fizetni, akár készülékhasználati díj néven (ezt a szerzők visszasírják, de javallani nemigen merik), akár adóból, akár a termékekbe épülő reklámköltségek révén. A befolyó pénzt a kereskedelmi médiumok saját preferenciáik alapján hasznosítják, a közmédiumok azonban – az eddigitől eltérően – kapnának hozzá egy „társadalmi megrendelő” cédulát. A különbség abban rejlik, hogy míg a mai médiatörvény kizárja azt, hogy a felügyeletek műsorpolitikai kérdésekbe beleszóljanak, a „Javaslat” éppen ellenkező úton járva, társadalmi megrendelés néven intézményesíti a beleszólás lehetséges módját. A társadalmi megrendelés ezáltal konkretizálódik és mintegy intézményen belülre kerül, ami megfelel a szerzők álláspontjának: nem tartalmakat akarnak finanszíroztatni intézményektől függetlenül, hanem intézményeket, és azokon át a tartalmat. E sorok írója jobban bízik a tartalmakat finanszírozó modellben, mint a szerzők. Félek, hogy a Műsorszolgáltatási Alap jelentőségét (és főleg perspektíváit!) kicsit alábecsülik, a Mozgókép Közalapítvány működésének tanulságait nem igazán veszik figyelembe. És főleg: kevéssé figyelnek a társadalmi megrendelés már eddig megvalósult sok kis mini-modelljére, a tematikus kábel-műhold csatornákra (köztük a Pax, a Filmmúzeum, a Minimax, a HírTv, az új ATV stb.) és a támogatott produkciókra. A másik oldalról pedig úgy vélem, hogy az Arte és a 3Sat példája fényesen igazolja, hogy rendelt-vásárolt műsorokkal is lehet stílust teremteni, koncepciót képviselni.

A „Javaslat”-nak két nagy tesztje lesz. Az egyik, hogy sikerül-e olyan koherens szakmai szöveget létrehozni belőle, melyen a médiára oly szívesen rátenyerelő politikai erők nem találnak fogást. A másik teszt még ennél is nehezebb: a gazdasági és a műszaki folyamatok fogják felülírni a „Javaslat” elképzeléseit – kérdés, hogy mennyire és milyen irányból. Borítékolom, hogy a szerzők túlbecsülik az interaktív televíziózást (és nem különítik el az interaktív játékoktól, melyek viszont fontosak, de csak áttételesen jelentenek médiumot). Borítékolom azt is, hogy a kábeles és a digitális műholdas technikák fontosabbak lesznek, a földi televíziós műsorszórás pedig kevésbé lesz fontos, mint ahogy a szöveg elképzeli. És nagy hibája az anyagnak a rádió elhanyagolása (a televíziózáshoz képest).

Mielőtt azonban a „Javaslat” a gyakorlat mérlegén megmérettetik (ideértem a törvényhozási folyamatot is), már elkezdődött egy elővizsga: képes-e a „Javaslat” olyan vitaanyaggá válni, melyben a hazai politika két nagy tábora (és sok kis-nagy altábora) szakmai kérdést lát, és hajlandó egymással (elsősorban) szakmai vitát (is) folytatni? Ezen az elővizsgán azonban nem a „Javaslat” vizsgázik, hanem a magyar politikai elit. Van-e a magyar politikai elitben (mindkét oldalon) elég érettség és nyugatosság, hogy egy ilyen „Javaslat”-ot ne olyan ütőbabának kezeljenek, melyen ki-ki leveri a másik oldallal kapcsolatos „történelmi” sérelmeit? Ez tehát nem a „Javaslat”-ot készítők vizsgája. Ők letették a hozzászólásukat az asztalra. Óvatosan pislogunk jobbra és balra, a folytatást lesve, miközben tapsolunk és megköszönjük a szerzők fáradozásait.

Lábjegyzetek

1
Sükösd Miklós például arra hívta fel a figyelmet, hogy az említett intézmények közül több (Magyar Állami Operaház, Magyar Tudományos Akadémia, Nemzeti Színház, MTI, Nemzeti Galéria stb.) a központi költségvetéstől, s ennélfogva a mindenkori kormánytól függ, ezért vezetőiket sem tekinthetjük teljesen szuverénnek, zsarolhatatlannak.
2
Erről a témáról lásd még Feledi György – Cseh Gabriella: Közszolgálat vagy reklám. In: Enyedi Nagy Mihály & Polyák Gábor & dr. Sarkady Ildikó (szerk.) Magyarország médiakönyve, 2002. Budapest: Enamiké.
3
Az „előfizetési díj” – amelyet a médiatörvény készülék-üzemben tartási díjnak nevez – bevezetésével szemben leggyakrabban hangoztatott érvek a következők: (1) az előfizetési díj statikus bevétel, hiszen a televíziós/rádiós háztartások száma Európában gyakorlatilag már nem növekszik; (2) az előfizetési díj indokolt emelése népszerűtlen, politikai szempontból nehéz lépés; (3) az előfizetési díj reálértékének megfelelő indexált emelésének szükségessége az államtól való függéshez vezet, kivéve a megfelelő intézményi garanciák létezése és tényleges működtetése esetén; (4) az Európai Unió állami segítségnyújtásra vonatkozó szabályai (state-aid rules) alkalmazását problémássá teszi; (5) az előfizetési díj hatékony beszedésének megszervezése nehéz és költséges; és (6) alkalmazása a digitális műsorszolgáltatás elterjedésével megkérdőjeleződik, illetve legalább is újragondolandó.
4
A televíziós reklámpiac pénzügyi sarokszámai állandóaknak tekinthetők. Ugyanis a reklámpiac, ezen belül a televíziós reklámpiac nagysága alapvetően az ország makrogazdasági mutatóinak, és nem a médiapiaci szereplők tevékenységének függvénye. Azaz a televíziós reklámpiaci pénzek összvolumene lényegesen nem változhat. Továbbá, a jelenlegi intézményrendszer fenntartása mellett az a helyzet sem változik lényegesen, hogy a köztévé finanszírozási igénye (25–30 milliárd) a teljes reklámpiaci forgalom (38 milliárd) közel 75 százalékára rúg. Ekkora nagyságrendű összeget pedig semmiképp sem tud nélkülözni a piac többi szereplője (a két koncessziós tévé). Összevetve mindez Angliával: ott az ITV büdzséje a teljes tévéreklámpiac töredék része, maximum öt százaléka lehet, szemben a fenti 75 százalékkal, így ott az átcsorgatás minimális volumenű a koncepcióban vázolt terv által esetleg okozott helyzethez képest.
5
Az Amerikai Egyesült Államokban a reklámszakma rendszeresen jelentet meg televíziókban olyan hirdetéseket, amelyek kiemelik ennek a jelentőségét. Például: „Advertisement. The right to chose.”
6
Ahogyan például mindenki elvárta a függetlenség és a felelős gazdálkodás garanciáit, és jobbára éppen ebben a formában várta el a javaslattól. Így azt, hogy valódi – tehát az elnöktől is független – igazgatótanács ellenőrizze a pénz elköltését a közmédia részvénytársaságaiban.
7
Ugyanígy például az ORTT-t felváltó médiatestületek száma lehetett volna éppenséggel egy, kettő vagy akár négy is – csak teljesüljön a lényeg, hogy ne pártok delegáljanak a médiatestületekbe, és a pártok más módon se cinkelhessék meg a kártyát, amelynek megkeverését aztán nagyvonalúan másoknak engedik át.
8
Fura módon az európai új demokráciák közül még Magyarország állt ellen a legtovább a duális rendszernek; a frekvenciamoratórium és a médiaháború egyik titkos tétje éppen az volt, nem lehetne-e megúszni a kereskedelmiek engedélyezését… Ma már az osztrák állam is feladta a német kereskedelmi média ausztriai jelenlétének alibijét, és privát csatornákat engedélyez.
9
Feledi György: Hozzászólás a médiatörvény-vitához: a köztelevízió finanszírozása (2002 december, kézirat).
10
Egy új médiatörvény alapjai. 17. o. www.kancellária.gov.hu.
11
E cikkben nem térek ki az irányzatosnak tartott műsorszámok közötti, a szakmai színvonalat, különböző vélemények megszólaltatását és a gyűlölködést, illetve annak elutasítását illető alapvető különbségekre.
12
I. m. 17–18. o.
13
A történeti hűség kedvéért ezúttal is le kell szögezni, hogy a hatályos törvény kidolgozásakor az említett hibás rendelkezéseket az Országgyűlésben található hat parlamenti frakció közül az SZDSZ sokáig egyedül ellenezte. Az egyes pártok szerepére nem szokás így kitérni, az elemzők általában mintha attól tartanának, hogy a politikai összefüggések konkrét említése megkérdőjelezi függetlenségüket. Ez a gyakorlat azonban nagyjából lehetetlenné is teszi az elemzett történések pontos képének megrajzolását. Ezért magam – több mint öt évvel hivatásos politikusi pályafutásom befejezése után – inkább azt a meggondolást követem, hogy a szerző elfogulatlanságra való törekvése ne a lényeges információk és az összefüggések mellőzésében, hanem állításainak megalapozottságában és tárgyszerűségében mutatkozzék meg.
14
Halmai Gábor: Törvényesített pártmédia. Népszava, 1997. január 2.
15
37/1992. (VI. 10.) AB határozat.
16
I. m. 21. o.
17
A félreértések elkerülése végett megjegyzendő, hogy a köztelevíziós programok számának kettőre csökkentése természetesen számos módon elképzelhető, tehát nem a Duna Televízió megszüntetésére teszek javaslatot, netán politikai indíttatásból.
18
I. m. 29. o.
19
I. m. 31. o.
20
61. paragrafus (4).
21
I. m. 37. o.
22
Ez a szabályozás működik például az Egyesült Államokban, amelynek közmédiamodelljét a koncepció más vonatkozásban említi. Lásd Molnár Péter: Gondolatbátorság. Szólásszabadság és közbeszélgetés az Egyesült Államokban és Magyarországon. 7. fejezet. Budapest: Új Mandátum, 2002; i.m. 38. o.
23
I. m. 20. o.
24
I. m. 21. o.
25
I. m. 27. o.
26
I. m. 37. o.
27
I. m. 38. o.
28
I. m. 39. o.
29
Lásd az ACLU álláspontját. www.aclu.org.
30
I. m. 51. o.
31
I. m. 52. o.
32
I. m. 52. o.
33
1996. évi I. törvény a rádiózásról és televíziózásról.
34
A javaslat egyik szerzője, Horvát János megütközött azon, hogy nem a tartalomról, hanem csak „gumicsontokról” szól a vita. Lásd „Érdekel ez még valakit?”, Figyelő, 2003. október 16.
35
Lásd bővebben: „A pártkatonák már visszajöttek”, Magyar Nemzet, 2003. október 20.
36
A Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem 2003. október 21-én rendezett vitát az új médiatörvény-koncepcióról – a szerk.
Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink