Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2003 tél – Jog rovat

Szente Péter – Agárdi Péter – dr. Bayer Judit – Cseh Gabriella – Gellért Kis Gábor – Haraszti Miklós – Molnár Péter – dr. Nahlik Gábor – Szalai Annamária – Szekfű András

Vita egy új médiatörvény-koncepcióról (5/10)

Gellért Kis Gábor

A médiajog foltjai

Piacgazdaságban a megrendelő akarata szent. Nem piacgazdaságban is. Az első kérdés tehát, amelyre választ kell keresni az „Egy új médiatörvény alapjai” címet viselő munkával kapcsolatban – az alkotók: Gálik Mihály, Horvát János és Szente Péter – épp a megrendelés tartalmára vonatkozik. Mit kért a miniszterelnök, az ő kabinetfőnöke vagy média-főtanácsadója a szerzőktől? Egyáltalán, volt-e konkrét megrendelés? E kérdések a munka elolvasása után válnak aktuálissá, hiszen ismerve az alkotók felkészültségét, a nyitva maradt, nyitva hagyott kisebb és nagyobb részletek, médiajogi foltok nem magyarázhatók személyes okokkal.

Van továbbá egy, a jelen elemzést igencsak árnyaló – beárnyékoló? – tény, amelyet már itt, az elején szükséges tisztázni. E sorok írója szinte a három kollégával egyidejűleg kapott megbízást egy másik kormányszervtől egy új médiatörvény-koncepció kidolgozására, s ezt a feladatot 2003. április végére teljesítette. Kívülről úgy tetszhet, versenytársai volnánk egymásnak, csakhogy ez soha, egy pillanatra sem volt igaz. Ahhoz mind a négyen túl régen foglalkozunk a tárggyal, és túl régóta ismerjük egymást, hogy bármiféle rivalizálás szóba jöhetne közöttünk. Iparosok vagyunk, és nem művészek; megrendelésre dolgozunk, és nem ihletből. Nyilván a kormány tudja, miért kért két műhelyből is médiatörvény-koncepciót, ám ha így történt, ugyan vajon miért is ne vállaltuk volna el a megbízásokat?

Habent sua fata libelli – a könyveknek megvan a maguk sorsa, azaz a megjelenés után a szerzőktől független, önálló életet kezdenek élni. A keletkezés története nem minősíti, hanem magyarázza a végeredményt. S olykor – mint jelen esetben is – ez a magyarázat döntő mértékben meghatározta a létrejött munka minőségét.

A már születése percében viharvert – hat parlamenti párt által előkészített, menedzselt, és alig háromhetes vita végén elfogadott – hatályos médiatörvény eddig eltelt nyolc éve nem sok jóval bíztat. A politikai pártok között nincs véleménykülönbség arra nézve, hogy újra volna szükség, abban azonban igen, hogy milyen legyen az új; mely viszonyokat illetően hozzon létre új struktúrákat, milyen érdekeknek engedjen, s melyeket negligáljon. Nyilvánvaló tehát, hogy törvényhozói oldalról vizsgálva elég esélytelen olyan új médiatörvényt alkotni, amelynek elfogadtatásához minden további nélkül csatlakoztatható a szükséges kétharmad.

Látnivaló, a szerzők – helyesen – nemigen törődnek ezzel az eséllyel. Abból a jámbor feltételezésből indulnak ki, hogy egy hosszúra tervezett szakmai vita végén, amikor is a szakma egyöntetűen felsorakozik az addig folytatólagosan javítandó, új koncepció mellett, a politikának nehezebb lesz a maga szakmán kívüli szempontjait érvényesíteni és elfogadtatni a közvéleménnyel. (E feltételezés helyénvalóságának elemzése – a „szakma” 1995-ös, vagyis a hatályos törvény vitája idején tanúsított viselkedésének és viszonyulásának ismeretében megér egy külön elemzést.)

Van tehát egy vitára bocsátott szövegünk, amely a szakmai résztanulmány és a törvényi koncepció közötti körvonalazatlan műfajban bontakoztatja ki magát. Ám a műfaji tisztázatlanság semmit sem von le az alkotás gondolati értékéből, miközben a tisztázatlanságra vonatkozó megállapítás maga is pontatlan. Ha ugyanis a jogalkotásról szóló törvényre alapozott koncepciót kérjük számon a szövegen, akkor a megállapítás érvényes: a kormány a megalkotandó jogszabályról határozatban „foglal állást”, és ennek értelmében – a határozat mellékleteként – olyan koncepciót alkot vagy alkottat, amely részletesen előadja a majdani törvény legfontosabb struktúráit és elemeit. Ha viszont a szó köznapi értelmében alkalmazzuk a „koncepció” kifejezést, akkor a műfajra vonatkozó megállapítás téves, és a három szerző munkája nyugodtan nevezhető koncepciónak.

Másképpen fogalmazva: részkérdésekben alapos, alapkérdésekben felületes a „Javaslat” – nyilván nem a szerzők elhatározásából. Nem válaszol arra, a minden törvény esetében kötelező kérdésre, hogy mit is akar szabályozni, továbbá, hogy kik a jogalanyok, azaz kikre, mely intézményekre terjed ki a hatálya. Egy törvény sokféle társadalmi megnyilvánulást, létformát szabályozhat: tevékenységet (államigazgatás, hírközlés, erdőgazdálkodás); intézményeket (kormány, kamarák, egyesületek) és viszonyokat (Ptk., versenytörvény). S rögtön ezt követően a törvénynek azt is meg kell jelölnie, hogy az állampolgárok mely körére, csoportjára, az általuk önkéntesen vagy kötelezően létrehozott közösségekre vonatkozik – ők volnának a jogalanyok –, értelemszerűen kizárva hatálya alól minden és mindenki mást. Ebben az összefüggésrendszerben annak is ki kellene derülnie, hogy az államnak, közelebbről az államigazgatásnak és magának az országgyűlésnek mekkora szerepet szán a jogszabály. Ez utóbbi kérdésre adandó válasz állásfoglalást jelezne egy igencsak meghatározó paradoxont illetően, azt ugyanis, hogy miközben jogfilozófiai értelemben az európai demokratikus jogalkotás a „kevesebb állam” (less state) elvét vallja, a valóságban az állam – s most már az Európai Unió – egyre több és több szerepet ad magának épp a sokasodó törvények által. A paradoxon felold(hat)atlansága egyébiránt tükröződik a „Javaslat”-nak a digitális műsorszolgáltatásra vonatkozó fejezetében, hiszen a problémával nem csupán határon belül kerülünk szembe, hanem az Európai Unióban is küszködnek, és az uniós megoldatlanságok szükségképpen kihatnak a hazai törvényalkotásra is.

Tisztázatlan egy sor olyan viszony, amely pedig értelmezhetővé teszi a szabályozást. Ki és milyen feltételekkel folytathat médiatevékenységet? Az alkotmányos szabadságjogoknak, amelyek első renden az államot korlátozzák a polgárok javára, mely köréből származtatja a törvényalkotói felhatalmazást a „Javaslat”? Csupán a véleménynyilvánítás alapján, vagy szerepet kap-e az információs szabadság is – ez egyébiránt magától értődő –, ám már kérdéses, hogy a tulajdonhoz, a tulajdon szabad használatához fűződő alkotmányos jog, amely viszont értelemszerűen korlátozza a természetes személyeket – újságírókat, szerkesztőket – megillető szabadságjogokat, ugyancsak forrásnak tekinti? Ilyen értelemben érintetlen a „Javaslat”-ban az állam és az állampolgárok viszonya, az állampolgárok és az adott tevékenység (rádiózás, televíziózás) viszonya, a létrehozni szándékozott intézmények és az állam viszonya stb.

Egy, a jogalkotás szempontjainak megfelelő koncepciótól minimálisan elvárható, hogy a lehetséges mértékig alkosson koherens rendszert. (Zárt rendszert ab ovo nem alkothat, hiszen miből élnének a jogászok, ha nem volnának értelmezésbeli és más kiskapuk a jogrendszerben.) A „Javaslat” azonban nem hoz létre koherens rendszert. Az egyes fejezetek önmagukban végiggondolt, a hatályos médiatörvény hibáit, hiányosságait és gyengeségeit kiküszöbölni igyekvő konstrukciókat írnak le, de együttesen nem konstituálnak összefüggő rendszert. Ami csak azért baj, mert ha „Egy új médiatörvény alapjai” már javaslat korukban sem kapcsolódnak egymáshoz szervesen, mi lesz velük, ha felnőnek? A várt szakmai vitákban nyilván mindenki a maga területén fontos szempontok szerint kér kisebb vagy nagyobb módosításokat. Az egyes – és ismét hangsúlyozom, önmagukban kiforrott – fejezetek elkezdik élni külön életüket. A közmédiumok szakmai szervezetei az őket érintő bekezdéseket, a helyi és a regionális műsorszolgáltatók, illetve a kereskedelmiek és a nem profitorientált médiumok szakmai képviseletei meg a maguk területét illető változtatásokért lobbiznak. Ezek egy része bekerül az adott szövegrészbe, s egészen természetes, hogy a javaslattévő társaság annak fejében adja támogatását, hogy az ő közegének érdekei immár kőbe vannak vésve. A szakmai képviseleteknek nem az a dolguk, hogy az egészet ítéljék meg, hanem többnyire az őket közvetlenül érintő fejezetek megoldásait mérlegelik. Az ekként beépülő változások egymáshoz fűződő viszonya több mint esetleges, s a legkevésbé sem valószínűsítik egy koherens rendszer létrejöttét. (Szemben az eleve rendszert alkotó koncepcióval, amely helyből kidobja-kidobná a rendszeridegen elemeket – noha a törvényalkotás éppenséggel már produkált ilyesmit, lásd a hatályos médiatörvényt.)

A „Javaslat” belső arányai híven tükrözik a megbízást: a legkritikusabb kérdéskörökre koncentrál, ezért a teljes terjedelem felét a közszolgálati és a felügyeleti rendszert leíró első fejezet adja, a többi öt fejezet kerekíti egésszé az anyagot. Kétségkívül a közmédiumok és a felügyelet elmúlt években tapasztalt diszfunkciói, az akár büntetőjogilag is értelmezhető visszaélések, a politika folyamatosan visszatérő, ám soha be nem vallott beavatkozása kiemelik a többi közül ezeket a tárgyköröket, és teszik kitüntetetté a figyelmet irántuk. A hatályos törvény által létrehívott testületek – az Országos Rádió és Televízió Testület és kapcsolt részei, illetve a kuratóriumok – aligha járultak hozzá egy piacgazdasági jelleget hordozó, egyszersmind demokratikus jogállami viszonyokat tükröző médiavilág kialakulásához. Ebből a „Javaslat” arra a legkevésbé sem radikális következtetésre jut, hogy mai formájukban és funkciójukban ezeket meg kell szüntetni. A feladatok, funkciók és hatáskörök szétosztása meglévő kormányhivatalok és újonnan megalakítandó és más módon összerakott szervezetek, testületek között, a mainál világosabb, áttekinthetőbb rendszert prognosztizál. Ugyanakkor az a szándék is nyilvánvaló, hogy – miután a politika az elmúlt nyolc évben folyamatosan beletenyerelt a testületek és az intézmények működésébe – az új testületek tagjainak kiválasztása és beiktatása ne hagyjon teret a politikának. Ez kétségkívül olyan ambíció, amelyet ez a nem túl épületes közelmúlt messzemenően indokol. Viszont önmagában alighanem kevés. Hiszen épp az alkotmányos szabadságjogok egymást kölcsönösen korlátozó mivoltát illetően (véleményszabadság, sajtószabadság, információs szabadság versus a tulajdonhoz fűződő szabadság, no és persze az állam) kellene világosan állást foglalni ahhoz, hogy a médiavilág szereplői és a törvényalkotók számára egyképpen értelmezhető szöveg jöjjön létre.

A fentiek írása közben kaptam a megerősítést – ami felől amúgy nemigen voltak kétségeim –, hogy a szerzők arra kaptak megrendelést, ami olvasható. Vagyis nem róhatók fel nekik a felsorolt hiányok. Igazán tehát csak arra kellene választ keresni, miért volt ilyen szűkkeblű a megrendelés. Anélkül, hogy oknyomozói munkába kezdenénk, annyi bízvást leszögezhető: a megrendelő maga sem tisztázta, mi a szándéka, mivel s mit akar kezdeni. Motiválhatta ezt a tisztázatlanságot az az esélytelenség, amely egy új médiatörvény parlamenti elfogadtatását ez idő szerint kíséri. Ugyanakkor, talán akaratlanul, megnyilvánul benne az az ambivalencia, amely a mai végrehajtó hatalom és a média viszonyát jellemzi – hogy ugyanis elismeri a nyilvánosság önállóságát, de csak annyiban, amennyiben az általa kívánatosnak vélt mértékben azért hatni tud ezekre a viszonyokra. Félő, hogy az éppen soros hatalom marketingje, látványtervezése motiválta nagyobbrészt a szóban forgó megrendelést. A szerzők munkája viszont pontos és hasznos. Javaslataik bármikor – két hónap vagy két év múlva – maradéktalanul hasznosíthatók egy új médiatörvényben, ha úgy hozza a véletlen vagy a kényszer.

A politika hivatalból nem ért a médiához. (Ha értene hozzá, nem sértené a kezdetektől olykor az alkotmányt, olykor a maga által elfogadott törvényt.) Ezért a megrendelésnek nem tételes kérdésekre vonatkozó szakértői válaszokra kellett volna vonatkoznia, hanem egy pontosan körvonalazott, határozott politikai szándékot kellett volna tartalmaznia.

Egy új médiatörvény országgyűlési elfogadtatásának mai esélytelensége azonban éppúgy igazolhatná egy jogfilozófiailag végiggondolt koncepció megrendelését, mint egy fragmentált „Javaslat”-ét. Mindkettő törvényi megtestesülésének valószínűsége ugyanakkora. Más a helyzet azonban a hatalom önnön, a média világához való viszonyának megítélésében. Jól emlékszünk azokra a megnyilatkozásokra, amelyeket a 2002-es választási kampányban tettek akkor ellenzéki, ma jeles kormánypárti politikusok, hogy az a négy év elégséges lecke volt, és megtanulták: bármennyire is kívánatos befolyást szerezni a médiában, hosszú távon csak károk származnak önmagára nézve abból, ha a politika belenyúl a nyilvánosság rendszerébe. Mintha ez a tudás megkopni látszana. Ha egyéb történésekből nem jutnánk erre a következtetésre, abból bizonyosan, hogy ez a megrendelés olyanra sikeredett, amilyenre. Azt ugyanis megtudtuk, hogy a szerzők hogyan képzelnek el egy szép, új és magyar médiavilágot. A hatalom ilyen irányú elképzeléseiről nagyon keveset, vagy épp semmit.

A médiajog foltjai nem kevesbedtek.

* * *

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

Lapozás

• Egy új médiatörvény koncepciója
• Agárdi Péter
• dr. Bayer Judit
• Cseh Gabriella
• Gellért Kis Gábor
• Haraszti Miklós
• Molnár Péter
• dr. Nahlik Gábor
• Szalai Annamária
• Szekfű András

Rovatok

Archívum

Erőszak

Kálmos Borbála:

Az erőszakosság relativitásának elmélete

Stachó László – Molnár Bálint:

Médiaerőszak: tények és mítoszok

Történelem

Szajda Szilárd:

Fordulat vagy a fejlődés betetőzése?

Európa

Sükösd Miklós:

Kommunikációs deficit Magyarország európai uniós csatlakozásának médiabemutásában

Kertész Krisztina:

Jogharmonizáció az audiovizuális szektorban

Jog

Szente Péter – Agárdi Péter – dr. Bayer Judit – Cseh Gabriella – Gellért Kis Gábor – Haraszti Miklós – Molnár Péter – dr. Nahlik Gábor – Szalai Annamária – Szekfű András:

Vita egy új médiatörvény-koncepcióról

Sorozatok

Soós Zsuzsanna:

Hogyan főzzünk szappanoperát?

Kritika

Vágvölgyi B. András:

WAParadicsom avagy információs társadalom keitai denwára hangolva

Pódiumbeszélgetések

Támogatónk

Partnereink