Nanette Gottlieb – Marc McLelland: Japanese Cybercultures című könyvéről
Mint azt mindannyian jól tudjuk más irányú tanulmányainkból, Japán a világ második legerősebb gazdasági hatalma. Mint azt szintén tudhatjuk jól, Japán 1991 óta stagflációs válságban vergődik, amiből épp dolgozatunk írása idején mutatkozik a hosszú ideje legbiztatóbb kitörési lehetőség – nem függetlenül Koizumi Junichiro reformkormányának megerősödésétől. Mint azt szintén tudhatjuk jól, a japánok, a japán társadalom többsége – bár ehelyt sem szeretnénk a nemzetkarakterológia mocsarába süppedni, de mégis: –, a japánok kritikus tömege megőrül a technikai bigyókért, imádják a gadget-et, már 20 éve híresek arról, hogy otthonuk szórakoztató elektronikáját másfél évente lecserélik újra. Azt is tudjuk, hogy a japán nyelv írott változata kollázs, négyféle írásrendszert használnak párhuzamosan (kanji, hiragana, katakana, romaji), mely, s különösképpen az első, a kínai ideogramma, némileg komplikálja az internethez, illetve a számítógéphez való viszonyt. Bár „lehetetlenné” nem teszi, hiszen a latin betűs (romaji) és a csak szótagírásos (hiragana) közelítés szintén adott a japánok számára, ha némiképp unheimlich is. Ezzel együtt a japán digitáltechnológiai R&D a televízió felől közelített sokáig; eszköze nem az egér, hanem a távkapcsoló volt.
„Erre a most zajló digitális-multimédiaforradalomra mindig – és persze nem ok nélkül s érdemtelenül – a számítógépes hálózat(ok) irányából közelítünk, aminek könnyen belátható politikai filozófiai okai is vannak. Az Internet öntörvényű, önszervező entitás, amely még Bill Gates-t is megleckézteti, ha akarjuk: liberál-anarchizmus in action, egy ötlettel és minimális anyagi erővel szub-médiarevolúciót idézhetünk elő. Ám oda kell hallani arra is, ahol a szolidabb képzelőerővel megvert, ám tőkeerős világnagyságok a mozgóképes adatátvitel – magyarul televízió – frontján dübörögnek. Ebben a japánok világelsők.”
Ezt én írtam (VBA: Tokyo Underground, Új Mandátum, Bp., 2000, 233. o.; e rész első megjelenése: Magyar Narancs, 1997), több mint öt éve már, mikor az internet még nem szárnyalt úgy Japánban, mint ahogy a Nanette Gottlieb és Marc McLelland szerkesztette Japanese Cybercultures című antológiából (Routledge, Taylor & Francis Group, London and New York, 2003) értesülök róla. A nyelvi nehézségek és a televízió óriási népszerűsége mellett az internet ellen szóló érv Japánban a tartalom nagyjából ellenőrizhetetlen jellege, s Japán hosszú, bürokratikus hagyományai okán az ezzel szemben érzett hivatalos ódzkodás is. Ne feledjük, 1868-ig, a Meiji-restaurációig a sogunátus egyik legfontosabb intézménye a Tengerentúli Barbár Könyvek Hivatala volt, mely kicenzúrázott a japán közönség számára gyakorlatilag mindent, ami nem állt a konfuciánus társadalmi struktúra harmonizációs modelljének talaján. A HDTV mellett a japánok már az 1980-as, 1990-es években mindenféle kunsztokat alakítottak ki a televízióval. A japán tévével
„lehet Internetre is menni, meg e-mailt küldeni, meg persze kétnyelvű is (japán, angol), csak éppen egér nincs hozzá, mert elég a távirányító. Japán eszközről lévén szó, kicsit nyugtalanító, hogy szépen gondoskodnak az emberről – az irányított szabadidőnek talán csak a néhai NDK-ban volt olyan hagyománya, mint itt – szépen elétesznek mindent, csak nehogymár ő maga kezdjen el kalandozni, mert abból még valami kalamajka adódhat” (op. cit., 235. o.).
Ehhez képest azt olvasom Gottlieb- és McLellandnél, hogy az ezredfordulóra a japán lett a második nyelv a neten, magasan veri a spanyolt, pedig a spanyol ajkúak mennyivel többen vannak. (Jelenleg a világ hálózati forgalmának 40,2 százaléka zajlik angolul, 9,8 százaléka kínaiul és 9,2 százaléka japánul.) Hogy a sajátlagos japán eszköz a mobiltelefon lett, nem lepett meg egyáltalán, de hogy mi az a tartalom, amit a japánok követnek, arra kíváncsi voltam. Nevezett könyv – számomra – legfontosabb mondatát Larissa Hjorth, az ausztráliai Swinburne műszaki egyetemének művészettörténet-oktatója írta le, miszerint:
„2000-ben Tokióban élve megfigyeltem, hogy milyen sok japán hagyta el a mangát az internet-hozzáféréssel rendelkező keitai kedvéért, hogy eltöltse az idejét, míg a munkahelyére vagy munkahelyéről ingázik.”
Mindannyian tudjuk, hogy a 125 milliós Japán népességének közel fele két nagyvárosi agglomerációban, a Kanto-alföldön (közp.: Tokió) és a Kansai-régióban (közp.: Osaka) él, ahol a többórás vonatutak, a metrózás úgy része az életmódnak, mint szuburbánus amerikainak az autó. Japán ember a munkahelyén vagy dolgozik, vagy tévét néz, mire pedig hazaér, már késő is van, meg túl részeg is ahhoz, hogy számítógéphez üljön. Az a másfél–két óra viszont, amit reggel-este a tömegközlekedésen tölt, kitűnő alkalom volt az offline kultúrtermékek fogyasztására már eddig is. Az offline kultúrtermékek pediglen a sajátlagos japán tömegkultúra világában készülnek, ami azt jelenti, hogy vagy émelyítően „cukik”, vagy elborzasztóan kegyetlenek, és/vagy olyan intezitású szexuális tartalommal telítettek, amilyennél már a nyugati pornó is becsukja szemét.
Ha az ember egy szerencsésebb sorsú nyugati városba vetődik, ahol zenei igényei egy részét a Tower Recordsnál próbálja meg kielégíteni, akkor helyesen teszi, ha szétnéz a könyvespolcokon is. A Tower Records könyvespolcain ugyanis jól lehet követni – és az ausgesagt zenei tárgyú dolgozatokat most vegyük ki abstart –, mi is ma a trendy, a divatos, a zeitgeistikus a könyvkiadásban és a popkultúrában. Az 1990-es évek közepe óta megfigyelhető irányzat, hogy ezeken a polcokon az angolszász kultúrkörből származó kultúrjavak mellett számosságában a japán popkultúrával foglalkozó írásművek tömegesülnek a legszembeszökőbben. Észrevette mindezt Nanette Gottlieb és Marc McLelland is, nosza, tudományos igényű antológiát szerkesztettek a japán cyberkultúra tematikumában. A japán internetvilág ugyanis leginkább a J-pop közvetítője, a mindent behálózó, mindent beterítő japán tömegkultúra médiuma lett, főleg, hogy megjelent a device, a mobil, amit korábban PHS-nek, ma meg inkább keitainak vagy keitai denwának mondanak.
A konvencionális bölcsesség szerint a japán ember közösségi lény, ám áhítja az egyéniséget, a személyeset, az individuálist. Lehet, hogy ezt leginkább már múlt időbe illene tenni, Japánban nagy divat a társadalom atomizálódásáról, individualizálódásáról, elidegenedéséről borongani. Murakami Ryu, az egyik legjelentősebb és legellentmondásosabb (gyakorta pornóba hajló) japán prózaíró – nem tévesztendő össze a nála is jelentősebb Murakami Harukival – mondja: „Az újjapánok materiálisan bővelkednek, ám spirituálisan nincstelenek”, valamint Japán már nem rendelkezik világos célokkal és közösen osztott alapértékekkel, irányt vesztett ország, teli céltalan emberekkel (idézi: Todd Joseph Miles Holden – Takako Tsuruki: Deai-kei: Japan’s New Culture of Encounter. In: op. cit. 34–49. o.) Ténykérdés, hogy a japán tömegkultúra sokféleképpen értelmezhető képet mutat. Itt talán túl szűk a tér a J-pop minden aspektusára kitérni, de tagadhatatlan, hogy a korábbi melankolikus és szentimentális japán tömegkultúra helyébe az 1945-től kialakuló, amerikai-japán kulturális interakció révén kialakult furcsa, olykor kegyetlen, gyermeteg, bizarr, sokszor groteszk valami lépett, mely furcsán kombinálja az Edo-kor (1600–1868) bordélynegyedbeli kultúráját az amerikai típusú médiavilággal, képregényekkel, reklám-vizualitással, pop-hangzással, mindent elárasztó merchandise-zal. Tartalomként elsősorban tehát ez a tömegkultúra jelenik meg a japán interneten. (Illetve a személytől személyig tartó kommunikációban segítséget jelent a japán társadalomban még mindig erős formalitásrendszert kiküszöbölő arctalanság, személytelenség.)
A japán internetvilág mobiltelefon-alapúsága persze kripliségét is jelenti, a 2000 fogadható és a 250 küldhető karakter kemény intellektuális korlát, és a legtöbb ember, ha kinő a tizenéves korból, elveszíti lángoló érdeklődését az oplogók és a csengőhangok színes, érdekes világa iránt. Nem így Japánban, Brian McVeigh szerint az „atomizált individualizáció” eszköze a keitai, egyéniséget, személyiséget építenek vele meglett korú férfiak és asszonyok csakúgy, mint a „cuki” (kawaii) kultúrájának első számú letéteményesei, a tinilányok. Oyayubi-zokunak, „hüvelykujj törzsnek” hívják az SMS-királyokat, rövidítenek, jeleket használnak, külön nyelvet alakítanak, ami ugyancsak nem meglepő, hiszen a japán az, amelyben az utcai beszélt nyelv több mint 20 százalékát teszi ki az angolból átvett, japánossá torzított nyelvi elem, a gairaigo. Nemcsak Hello Kitty és Doraemon-cica van a japán neten, Costa Caspary és Wolfram Manzenreiter azt vizsgálják tanulmányukban, hogy a messze földön híres, különös kegyetlenséggel végrehajtott kínzásokra is bátran alkalmazható osakai noise-szcénának milyen a web-reprezentációja (aki nem hiszi, amit mondok, hallgasson csak bele vasárnap éjjelenként a Tilos Rádió Tóth Pál és Sőrés Zsolt szerkesztette műsorába, megtanulja, hol lakik a japánok istene). Jó. A Masonna, a Merzbow, a Hijokaidan, a Futsukosha, Keiji Heino, a CCCC, a MSBR, a K2 és természetesen a Boredoms mind rendelkezik honlappal, letölteni is lehet, élezni az agyat az osakai noise köszörűjén. Gretchen Ferris Schoel, aki a jó angolnaéttermek városában, Fujisawában az egyetemen előadó, az internetmediált kulturális interakciók világába nyújt bepillantást esettanulmányában. A Mississippi állambeli Clarksdale az a hely, ahol a szerző szerint a bluest mint műfajt kitalálták, és az itteni fesztivál résztvevői tartottak az interneten keresztül japánokkal közös jammelést. (Külső szemlélő meglepődik, hogy milyen gazdag Japánban a hip hop, a dub-ska, a latin és a jazz-szcéna.) Aki valamelyest is ismerős az Egyesült Államok szociogeográfiai viszonyaival, az tudhatja, hogy Mississippi állam nagyjából az árvíz sújtotta Bereg amerikai megfelelője, leharcolt gyapotföldek szegénysége, rasszizmus és elmaradottság jellemzi, s mégis, az internet-felhasználásban jobban jeleskedtek, mint a nagyvárosi japánok. Junko R. Onasakától megtudjuk, hogy feminista aktivizmus is van a japán weben, míg Romit Dasgupta tanulmányában a japán maszkulinitás cybermegjelenését elemzi. (Itt most gonoszkodhatnánk hazáig: egy országban, ahol már 30 éve automatából árulják a pornográfiát és a fetisiszta szagolgatásra való használt leánybugyikat, az a csoda, hogy nemcsak maszkulinitásra használtatik a japáni web as such, de nem gonoszkodunk.) Joanne Cullinane tanulmánya a japán HIV-fertőzöttek cyberközösségeit vizsgálja, míg Mark McLelland a meleg témák után kutatott. NB: utóbbival kapcsolatban megjegyzendő, hogy a homoszexualitást történelmileg nem övezte Japánban olyan ellenérzés, mint a nyugati társadalmakban sokáig, bizonyos osztályokban, elsősorban a szamurájok között még bátorították is. David McNeil a politikai aktivizmus internet-felhasználását elemzi (visszaszorulóban a radikális baloldal), Vera Mackie pedig az évtizedek óta kormányzó LDP reform-miniszterelnökének, Koizumi Junichiro e-mail magazinját veszi vizsgálódásának kandi górcsöve alá. Kétmillió-száztízezer embernek küldik ezt a hírlevelet, népszerűsége növekszik.
A szerkesztő Nanette Gottlieb Japán páriáit, sudráit, a burakuminok internet-felhasználását vizsgálja. Az indiai kasztrendszerhez hasonlóan léteznek „érinthetetlenek” Japánban is, a csak bizonyos feladatköröket ellátható – sírásó, temetőőr, dögkútkezelő – burakumin a legnagyobb kisebbség az országban (az ajnuk, okinawaiak, rezidens koreaiak és kínaiak mellett), egyes vizsgálatok hárommillióban adják meg számukat. Abban a polgárjogi harcban, amit a burakuminok folytatnak, egyre fontosabb szerepet játszik a net.
Japán történelme sajátos történelem, sok benne a környező országok történetfelfogásával ellentétes nézet. Isa Ducke tanulmánya egy történelemkönyv-vitába nyújt betekintést, mely azután robbant ki, hogy a veteránszervezetek nyomására a miniszterelnök ellátogatott a Yasukuni shintoista szentélybe, melyet a csendes-óceáni háború „hősi halottainak” szenteltek, s jó néhány ott eltemetett vagy csak ott tisztelt személyt Korea, Kína, a Fülöp-szigetek legszívesebben háborús bűnösként Hágába küldene, ha illető személy nem volna már vagy 60 éve halott. Japán 1910 és 1945 között tartotta Koreát megszállás alatt, kevés olyan elmérgesedett viszony van két ország között, mint a japán–koreai, de az még számomra is meglepő csavar volt ebben a tanulmányban, hogy az annak idején kényszermunkásként Japánba hurcolt koreaiak vagy leszármazottaik egy része déli (Mindan nevű szervezet), másik részük észak-koreai (Chosoren nevű szervezet) identitású.
Petra Kiemle és Birgit Staemmler a Japánban hódító „újvallások” netes önreprezentációjáról fogalmazták dolgozatukat. Mint köztudott, Japán igenmód vallástalan ország, ami hagyományos vallásainak jellegéből is következik. A buddhizmus Japánban inkább életvezetési paradigma és magas művészet, a shinto babonagyűjtemény és legősibb identitásképző (nacionalista) hagyomány, a konfucianizmus pedig kínai import, a „társadalmi harmóniáért” felel, szakrális jelentősége minimális. Az „újvallások” buddhista, hindu vagy keresztény elemeket ötvöznek (vagy magában használnak fel), beleártják magukat a politikába és a gazdasági életbe, a Sokka Gakkai nevű „újvallást” például szakszervezeti gyökerűnek ismerik. A szerzőpár felsorol jó néhány „újvallást”, a Tenrikyót, a Sekai Kyuseikót, a Kofuku no Kagakut, a Sekai Mahikari Bunmei Kyodant, és az Aleph-et (az egykori Aum Shinrikyo utódszervezetét), de csak kettőnek, a Jehova Tanúi és a Seichi no Ie web-megjelenéseivel foglalkozik kiemelten. Magam viszont leginkább az Aum Shinrikyo utóvédjének tevékenységéről olvastam volna szívesen, tudják, ők voltak az apokaliptikus szekta, akik atomfegyvert próbáltak vásárolni a volt Szovjetunióban, majd 1995. március 20-án szaringáztámadást hajtottak végre a tokiói metró Kasumigaseki megállójánál, a kormányzati negyed központjában. Céljuk a világuralom, illetve az Armageddon siettetése volt – rendes vallásalapító nem is adhatja alább. Az Aum Shinrikyo Messiása, Shoko Asahara, a vak guru most életfogytiglani börtönbüntetését tölti.
Összefoglalva: a japán internet, a japán cyberkultúrák és
cyberszubkultúrák
igazán érdekes cuccok, e könyv is bizonyítja, de nem elsősorban
az internet az
érdekes bennük, elmúlt már körülötte a hype –
deszakralizálódott, a
mindennapok eszköze lett –, hanem a mögöttük megjelenő
társadalmi valóság.
(Nanette Gottlieb – Marc McLelland: Japanese
Cybercultures. London &
New York: Routledge, Taylor&Francis
Group, 2003)
2024
Április "A történelem olyan, mint egy szappanopera." Mátay Mónikával Jamriskó Tamás beszélget.
Március A videójáték ma már nem egy szubkulturális jelenség – Pintér Róbert médiakutató
2022
A Médiakutató Alapítvány fő tevékenységeként immár 24. éve adja ki a Médiakutató folyóiratot. A lap rendszeresen közöl szaktanulmányokat a médiajog,
a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről, számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben.
Minden nyomtatásban megjelent tanulmány elérhető honlapunkon (www.mediakutato.hu) is. A szerkesztőség díjazás nélkül, társadalmi munkában dolgozik.
Amennyiben fontosnak tartod a Médiakutató fennmaradását, kérjük, támogasd munkánkat!
A szerkesztőség
Adószámunk: 18687941-2-43
„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés
Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró
Magyar Kommunikációtudományi Társaság
Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette)