Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2004 tavasz

Kisebbség

Barát Erzsébet, Dr.Pataki KingaPócs Kata Rita:

Gyűlölködni szabad (?)

A magyar sajtó a feminizmusról és a feministákról

Hogyan ábrázolta a magyar napi sajtó a rendszerváltozás első évtizedében a feminista kutatókat és aktivistákat? Miként alakul a „feminizmus” jelentésének meghatározásáért vívott küzdelem? Az alábbi írás szerzői ezekre a kérdésekre keresnek választ, majd radikális feminista szempontból értékelik a hazai sajtó feminizmusképét.

1. A dolgozat célkitűzései

Tanulmányunkban azt vesszük szemügyre, hogy a rendszerváltozás első tíz évében feminista szempontból nyitottabbá vált-e a nyomtatott magyar sajtó. Kiindulási pontunk az volt, hogy egy demokratikus politikai, társadalmi berendezkedésnek a nyitottság nagyobb fokát, az elfogadás megnövekedett tereit kellene nyújtania. A nyitottság fokmérőjeként azt vizsgáltuk, hogy az 1990-es évek nyomtatott napi és heti sajtójában vajon teret kapott-e végre a magyarországi burzsoá férfiuralom kritikája is. Azt reméltük, hogy az 1945 és 1990 között tapasztalható elhallgattatás-hallgatás után végre feminista szempontú kérdésfelvetések is megjelenhetnek a nyomtatott sajtóban. A leginkább az érdekelt bennünket, hogy miként alakul magának a feminizmus kifejezésnek a jelentése, milyen formában lehetséges ennek az értékrendnek a felvállalása.

Elemzésünkben ezért csak azokra az esetekre koncentrálunk, amikor maga a feminizmus szó előfordul az adott cikkek címében és/vagy szövegében. Adatbázisul az Országgyűlési Könyvtár által 1990 óta folyamatosan összeállított sajtófigyelő CD-ROM szolgált, amelyet eredetileg a parlamenti képviselők napi tájékozódásának segítése érdekében hozott létre az új politikai akarat. Ebben az adattárban szinte valamennyi hazai politikai napi- és hetilap, illetve tudományos folyóirat szerepel, így megbízható betekintést kínál abba, hogy mekkora és milyen a nyomtatott média által nyújtott nyilvános tér, amelyben a feminizmus szó megjelenik, illetve hogy miként alakulnak a szó jelentéstartalmai a jelentés meghatározása körül folytatott napi politikai küzdelmekben.

Tanulmányunk egy nagyobb kutatási terv része, s első változata 2002 novemberében, a Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem Szociológia Tanszéke által megrendezett, „Férfi és Nő, Nő és Férfi” című konferencián hangzott el. A kutatás jelenlegi szakaszában a feminizmus szónak csak azokra az előfordulásaira koncentráltunk, amelyek nem a tudományos sajtóban jelentek meg, hanem a napi és a heti politikai orgánumokban. Ezek közé tartoztak a feminista kutatókkal készített interjúk is, azaz – az önkritika jegyében – arra is kíváncsiak voltunk, hogy miként alakul a szó jelentése, ha a végre feltáruló minimális médiatérben a szakértők hangja is alakíthatja a szó jelentéstartományát.

Ezen a ponton azonban feltétlenül szükséges egy lényeges elméleti, egyszersmind etikai megszorítást is tennünk. Az identitás ontológiai értelemben vett narratív jellegéből következően,1 még ha a nyelv rendelkezik is a beszélő kilétének „egyértelműségét” jelölő eszközökkel (a beszélő direkt idézésétől az elhangzottaknak a narrátor által közreadott összefoglalásáig), nem gondoljuk, hogy az újságok hasábjain megszólalók (gondolatai) azonosak lennének a szövegben szereplő nevek jelölte újságírókkal vagy feminista kutatókkal (azok gondolataival), illetve azoknak máshol, más alkalommal a feminizmusra vonatkozó kijelentéseivel. Azaz azt az álláspontot képviseljük, hogy a médiában megjelent szövegek és a hozzájuk rendelt személyek egymáshoz való viszonya nem a tükröződés logikája mentén áll elő; nem arról van szó, hogy vajon a média (szöveg)híven adja-e vissza a megszólalók mondandóját. Ez a felfogás a nyelvnek egy szigorúan reprezentációs elgondolásán alapul, amely szerint a nyelvhasználat csak tükrözi, közvetíti a tőle függetlenül létező heteroszexista gondolatokat. Következésképp a kutatónak abban állna a feladata, hogy eldöntse, egy adott nyelvi megnyilvánulás kimeríti-e a diszkrimináció adott definícióját, illetve az újságíró szavahihető-e. Ezzel szemben létezik az általunk is elfogadott konstruktivista nyelvfelfogás, amely szerint a beszéd tartalma (adott esetben a heteroszexista kirekesztés különböző fokozatai) maga a nyelvi megnyilvánulás által létrejött diszkrimináló (beszéd)aktus. Azaz a nyelvhasználat maga is viselkedés, adott cselekvésfajta, és mint ilyen, a nyelvi kutatás legitim tárgya. A szexista nyelvhasználat megnyilvánulásai tehát nem csupán közvetítik, továbbítják „mások” ilyennek leírt gondolatait, hanem – mint beszédaktusok – meg is valósítják az ilyen kirekesztő cselekedeteket, s mint ilyenek, mindenképp a megítélés, a nyelvi vizsgálódás körébe tartoznak. Vajon mely pontokon és miért eshet egybe, „beszélhet egy nyelvet” a feminizmussal nyíltan ellenséges média és a magát feministának valló kutatás?

Számunkra tehát a vizsgált szövegek mint a „feminizmus” jelentésének meghatározásáért folytatott viták nyilvános színterei voltak lényegesek. Ezért nem is kívántuk azonosítani név szerint az egyes résztvevőket, de az adott újságokat mint a hatalom gyakorlásának intézményesült nyilvános tereit annál inkább. Természetesen további kutatásaink tárgyát képezi majd annak vizsgálata, hogy az érintett, önmagukat feministának valló, s éppen ebben a minőségükben megszólaltatott kutatók esetleges egyet nem értésének vannak-e a médiában fellelhető nyomai egyrészt a nem tudományos politikai sajtóban (a szerkesztőhöz eljuttatott tiltakozó olvasói levéltől a további esetleges nyilatkozatok megtagadásáig), másrészt a szakmai folyóiratokban.

A Gayatri Chakravorty Spivak (1996) egyesült államokbeli feminista irodalomkritikus által bevezetett, eredmény nélküli csevegés/odafigyelést kivívó beszéd (idle talk és speech to power) megkülönböztetés értelmében tehát arra a kérdésre kerestük a választ, hogy miként alakul a feminizmus szó jelentésének meghatározásáért folytatott küzdelem. Vajon a jelentés kialakulásában lehet-e a feminista önmeghatározásoké a meghatározó szerep, s egyáltalán: milyen értelemben tud megjelenni ez az öndefiníció. Elemzésünkkel azt kívánjuk bizonyítani, hogy napjaink nyomtatott sajtójában a feminizmus definíciója körüli küzdelem épp akörül zajlik, hogy hol is húzódjék a határ a Spivak meghatározta kétféle beszédaktus között, azaz a hatalmi pozíciók, kiváltságok feletti őrködés folyamatjellegét szeretnénk érzékeltetni.

Az államszocialista korszak elhallgatásához képest a feminizmus kifejezésnek és értelmezésének a napi politikai sajtóban való megjelenése a hatalomhoz intézett sikeres nyelvhasználatnak, beszédnek minősül, amennyiben a nyomdafestéket a feminizmus létezésének tudomásulvételeként értelmezhetjük. Ám a megjelenés egyúttal azonnal át is írja a hatalmi erőteret, és innentől kezdve „beszéd”-nek a feminizmus csak azon meghatározásai minősülhetnek, amelyek a feminizmust kedvező színben tudják feltüntetni. Ugyanakkor a számtalan ellenséges, lejárató jelentésmeghatározás a hatalomból való kirekesztés logikája mentén fogalmazódik meg, s mint ilyen nem tekinthető a hatalmi erőtér feminista szempontú, hatékony újrarendezési terepének. Mi több, a feminista önmeghatározások megjelenésével a csevegés/beszéd különbségtétel ezt az együttérző jelentésmezőt is újrarendezi, s a küzdelem hatékonyságához immár nem elég a feminizmus nyílt felvállalásának gesztusa. Az adott álláspontok megítélését az ellenséges tábor hegemonista értelmezési stratégiáinak való ellenállás mértéke szabja meg immár. Ebből a szempontból mondjuk majd, hogy a kevés, a feminizmussal azonosuló nézőpontból született jelentésmeghatározás sem tekinthető sikeresnek, mert érintetlenül hagyja a szexista társadalmi rend stabilitását biztosító szexualitásértelmezéseket.

A rendelkezésünkre álló hatalmas adatbázisban a feminizmus szóra mint a definiálás konkrét helyére kerestünk rá az 1990 januárja és 2001 decembere között szerepeltetett szövegekben, de mindösszesen 52 találatot jelzett a keresőprogram. A találatszám már önmagában is árulkodó, s még inkább így van ez, mikor szemügyre vesszük, milyen értelemben is definiálódik a feminizmus az új, demokratizálódó társadalmi rendben. Mindenesetre amikor a hat idézetet a részletes elemzésre kiválasztattuk, akkor ennek az 52 előfordulási helynek a meghatározó, domináns médiapozícióit kívántuk bemutatni.

A feminizmus jelentésvariációinak vizsgálata alapján az adatbázisban szereplő definíciókat, a médiatér átrendeződésének dinamikáját szem előtt tartva, kétféleképpen csoportosíthatjuk. Egyrészt az ellenségesség szempontjából beszélhetünk a nyíltan lejárató, domináns megszólalások csoportjáról (1–2. idézet, lásd később), illetve a rokonszenvező, különféle feminista kutatók adta önmeghatározások csoportjáról (3–6. idézet). Másrészt a feminizmuson belül jelentkező álláspontokat vizsgálva beszélhetünk az általunk reformfeministának nevezett definíciókról és a különböző, egyeduralomra törekvő, a kirekesztést végső soron a szexualitásba ágyazó definíciók ellen nyíltan fellépő radikális feminista definíciók csoportjáról. A helyzet szomorú iróniája, hogy az utóbbi esetben a reformfeminista pozíciók is belecsúsznak az egyébként őket is lejárató, domináns gyűlölködő hangok kórusába, amennyiben felvilágosult partnerkereső erőfeszítéseik időnként szinte szó szerint megegyeznek a szexista, heteroszexista értékideált megfogalmazó kijelentésekkel. Ekkor a szövegek a következőképp csoportosíthatók: 1–4. és 5–6. idézet. Véleményünk szerint ez a csapdahelyzet a reformpozíciót elfoglalók ama ellenállásából következik, hogy a női lét különféle létezésmódjait csak a társadalmi nem/biológiai szexualitás kirekesztő dichotómiája szempontjából képesek, hajlandók végiggondolni. Így, még ha indirekt módon is, szükségképpen becsatornázódnak a feminizmus bármilyen formájával ellenséges, nyíltan kirekesztő, gyűlölködő értelmezések fősodrába. Ebben az értelemben az 1990-es éveknek az elérhető médiatérben érzékelhető megnövekedett szabadságfoka valójában nem a demokratizálódást, hanem a nyílt(abb) kirekesztés különféle formáinak térnyerését hozta a nők különféle csoportjai számára. Mindenekelőtt a gyűlölködő „leszbikus” minősítés egységesítő szabadságát.

2. A feminizmus definícióinak erőtere: az ideológiakritika
szükségessége

A médiaszövegek jelen elemzésével a feminizmus jelentését meghatározó társadalmi gyakorlatok ideológiakritikáját kívánjuk adni, s egyúttal magunk is részt kívánunk venni a lehetséges definíciók kialakításának harcában. Mindenekelőtt szeretnénk leszögezni, hogy ideológián egészen mást értünk, mint a domináns magyar (tudományos) közbeszéd. Mi az ideológiát a nyelvhasználatban (is) tetten érhető hatalmi viszonyok pillanatnyi erőegyensúlya kifejeződésének tekintjük. Vagyis az ideológia a nyelvhasználat következtében, a szignifikáció eredményeképpen jön létre. Mint ilyen, behatárolja és meghatározza, hogy egy adott történelmi pillanatban mi számít valóságnak. Ebben az értelemben tehát egy adott beszédaktus olyan, anyagi természetű hatalom, amely a fennálló társadalmi viszonyokat legitimálja vagy átrendezi. Tehát bármit is mondjunk mi, feministák arról, mit tekint(s)ünk feminizmusnak, állításainkat szükségképp behatárolja az adott történelmi pillanat ideológiai relációiban elfoglalt helyünk, állításaink szükségképp az adott erőviszonyok változását vagy megerősítését eredményező értelmezési eljárások is lesznek egyben. Rosemary Hennessy egyesült államokbeli feminista szociológus megfogalmazásában tehát a heteroszexualitás mint ideológia azt jelenti, hogy

„a férfit és a nőt egymástól jól elkülöníthető, egymással ellentétes neműnek gondoljuk el […] A nő alávetett mássága, (szexuális) tulajdon-pozíciója, illetve kizsákmányolt dolgozó helyzete ennek a heteroszexuális mátrixnak a következménye, amelyben a nő mint a férfi természetes ellentettje van jelen” (Hennessy, 2000: 24).2

Másként megfogalmazva tehát ez azt jelenti, hogy a férfi és nő közötti egyenlőtlen hatalmi viszonyok a nemi különbségeket ideologikus érdekek mentén rendezik el. Ezért aztán a szexualitás, illetve a feminizmus jelentésének (a médiában zajló) definiálása körüli küzdelemnek nem kevesebb a tétje, mint hogy hozzájárulunk-e a heteroszexista társadalmi rend lehető legkonfliktusmentesebb működéséhez, kijelentéseink hozzájárulnak-e a női vágy és munka megzabolázásához a patriarchális hatalmi viszonyok fennmaradása érdekében.

A médiaszövegek jelentésadó gyakorlatainak ideológiakritikájára a brit feminista nyelvész, Deborah Cameron (1995) által megfogalmazott kettős kritikai elvárás értelmében tettünk kísérletet. Egyfelől tehát nem leíró tanulmányt szerettünk volna közreadni, nem arra voltunk elsősorban kíváncsiak, hogy miféle jelentések mentén jelenik meg a feminizmus a magyar közbeszédben (függetlenül a megjelenítők perspektívájától), sokkal inkább arra, hogy miért éppen ezek a perspektívák rajzolódnak ki. Másfelől azzal, hogy elemzésünk megjelentetésével magunk is részeseivé kívánunk lenni ennek a közbeszédnek, illetve azzal, hogy a médiában jelenlevő feminista öndefiníciókat is kritikánk tárgyává tettük, igyekeztünk eleget tenni az önreflexivitás követelményének is, amelynek értelmében a kritikusnak saját hatalmi pozícióját is szisztematikus vizsgálódás tárgyává kell tennie.

Cameron szavaival:

„A feminizmus nem a háziasszonyok erőfeszítéseinek elismerésére, hanem a házimunkát előidéző társadalmi feltételek teljes körű megváltoztatására irányuló tevékenység. Hasonlóképp, a feminizmus nem érheti be a nőkre jellemző nyelvi stratégiák érvényességének elismerésével, hanem azt a kérdést is meg kell válaszolnia, hogy a nők miért ítélnek bizonyos kommunikációs stratégiákat a helyzetüknek inkább megfelelőnek, mint másokat. Ez olyan kérdés, amely a nők társadalmi helyzetére, a számukra megengedett társadalmi gyakorlatokra világít rá” (Cameron, 1995: 41; kiemelés tőlünk – a szerzők).

A feminista vizsgálódó tekintetének ilyenfajta önmaga felé fordításának igénye nélkül a nők kirekesztettségének csökkentésére irányuló szándékaink könnyűszerrel a kijelentések szintjén rekedhetnek, s a nyereség – a helyzet ironikus és demoralizáló fintoraként – saját (további) szakmai előremenetelünkben realizálódhat csupán.

3. A médiának a hatalmi privilégiumok védelmezésének
legitimálására tett erőfeszítései

3.1. A kommunizmusellenesség beszédmódja

A nyomtatott politikai sajtóban jelen lévő feminizmusmeghatározások döntő többsége a szisztematikus kirekesztés mentén fogalmazódik meg. A kirekesztés háromféle beszédmód együttállásából tevődik össze: az antikommunista, az amerikaellenes és a nőellenes beszédmód különféle nyílt és indirekt változatainak szövedékéből. Azaz elemzésünkben azt kívánjuk bizonyítani, hogy bár a feminizmus explicit módon megfogalmazott kategória, a nyomdafesték teremtette nyilvánosság tere valójában annak a legitimálására szolgál, hogy miért is nincs szükség a feminizmusra a kialakuló demokratikus társadalmi rendben. Ebben az értelemben a média a heteroszexista társadalmi rend egyik meghatározó védelmező intézményeként működik.

A domináns kirekesztő pozíció szemléltetésére a következő két idézetet választottuk ki: az első a Hitel 1992. június 24-i számában jelent meg egy újságíró tollából, „Osztályharc helyett a nemek harca?” címmel, a második a Magyar Nemzet 1994. február 14-i számában, egy külföldön ösztöndíjasként kutató magyar társadalomtudós tollából, „Az agresszívan önmegvalósító nők – Önként és dalolva?” címmel jelent meg.

1. idézet. Hitel, 1992. június 24.

„Nyilvánvaló, hogy a modern feminizmusban nem a századfordulós suffragette mozgalomról beszélünk […] Inkább egy sokadik ideológiáról van szó, mely éppen olyan intoleráns, brutális és abszolútumra törő, mint a marxizmus, a szcientizmus, a guruk által prédikált buddhista és hinduista terápia, a kábítószerek használata és a New Age. A radikális feminizmus, mely a phallokráciát kárhoztatja a világ minden bajáért, ilyenformán megérdemli a vaginokrácia nevet – bocsánat a csúnya neologizmusért –, mert szintén, mint a többi ideológia, egyöntetű filozófiai diagnózisra és politikai egyeduralomra tör. Mint a többi soft ideologie […] a neofeminizmus is az Egyesült Államok társadalmának egyik bozontos, ugyanakkor groteszk terméke. […] Előbb mindent elkövetnek, hogy egy emberi bikát tenyésszenek, aztán megkövetelik a felajzott bikától a jámbor borjú magatartását. Nem csoda, ha tucatjával számolják ma a nőket (Mike Tyson boxbajnok, Clarence Thomas bíró, a Kennedy unaköccs stb. esete), akik milliókat kaszálnak, miután megvádolnak nemi erőszak címén valamely prominens férfit. […] A határeset, ma ijesztően terjedve, a leszboszi szerelem és a gyermek elleni nemi merényletek óriási száma. […] Amit az amerikai tudósok, akik mindig készen állnak, hogy az aberrációt törvényesítsék, a »család új megfogalmazásánakŤ hívnak. […] Az osztályharcot a nemi harc váltotta fel, de sem osztályegyenlőség, sem nemi egyenlőség nincs. A feminista mozgalmak élén brutális, maszkulin amazonok állnak, akik megfélemlítik nőtársaikat és pederasztiába kergetik a másik nemet”(kiemelés tőlünk – a szerzők).

2. idézet. Magyar Nemzet, 1994. február 14.

„Örömmel hallom, hogy a magzatvédelmi törvény hatásaként – az elmúlt öt esztendőhöz viszonyítva – az idén átlagosan 20%-kal csökkent az abortuszok száma. […] Európai intézeti ösztöndíjjal hosszabb időt töltök Bécsben […] Minden épeszű és egészséges férfi szereti a nőket, jómagam is természetesen, de ismert a férfinyavalygás: olykor sem velük, sem nélkülük nem boldogulunk. Gyorsan hozzáteszem: szerintem akárhogyanis, de csak velük együtt, lehetőleg társat találva járhatjuk végig rövidre szabott földi utunkat. […] telve a város csicsás, drága butikokkal, ahol huszonéves, feltehetően érettségizett hölgyek unatkoznak. […] ők a nyugati üzletasszonyt utánzó önmegvalósítók, csak éppen azt nem tudják, hogy ott szakértelem nélkül, felcicomázva be sem állhatnak a pult mögé… […] Egy merész gondolati ugrással, ezeknek a hölgyeknek a viselkedése erősen emlékeztet engem az ötvenes évek Magyarországának »egyenjogúŤ füttyös kalauznőire, traktorista és esztergályos leánykáira, és asszonyaira […] Természetesen nem a »babaszobátŤ hiányolom, az Ibsen megírta Nóra állapotot, […] hanem a nyugati mintára agresszíven önmegvalósítók és a szabadabb légkörben »férfiasanŤ viselkedők gyakorisága ellen szólok. Tudom, örvendetes az abortusztörvény, és ez segíti az igyekvő női lélekakarást, de ez önmagában még kevés. Hol vannak a férfiak, akik megkönnyíthetik a nők életét, hol van a társadalom gazdasági háttere, ahol nem a hétköznapi hajszában megfáradt asszonyok várják férjüket, társukat?” (kiemelés tőlünk – a szerzők).

Az 1. idézetre azért esett a választásunk, mert az 52 szöveg-előfordulásból ebben található meg a három egymást erősítő, kirekesztést legitimáló érvelésrendszer a legösszefogottabban. Továbbá szóhasználata helyenként a tudományos kitekintés igényéről árulkodik (a szerző például különbséget tud tenni az euroamerikai nőmozgalmak története, illetve a feminista eszmetörténet különböző szakaszai között), ráadásul mindez a számunkra releváns politikai időszak legelejéről származik, s mint ilyen, az alaphangot adja meg. Mivel a feminizmus tudományos definiálásának igényével lép fel, a második csoportban tárgyalt feminista kutatók adta önmeghatározások interpellációjának is tekinthetjük egyben. De a később elemzendő újságszövegek (amelyek műfajukat tekintve riportok) azon részei is a domináns médiahang kialakításához tartozónak tekintendők, amelyeket a beszédreprezentáció írásos technikái alapján az újságíróknak, s nem a feminista kutatóknak kell tulajdonítanunk.

A 2. idézetet pedig azért találtuk relevánsnak, mert egy olyan magyar tudós férfiú tollából született, aki az újonnan megnyílt nyugat-európai kutatási lehetőségekből részesedett, s erre a szerző maga is nagy előszeretettel hivatkozik cikke nyitó részében. Ebben a minőségében a hivatalosan támogatott új tudománypolitika képviselője, s feminizmusdefinícióját, a szerző nézőpontját az újonnan formálódó közbeszédben az elnyert állami ösztöndíj legitimálja.

Továbbá, mint majd a 3. és 4. idézet kapcsán a feminista öndefiníciók elemzésekor rámutatunk, a 2. idézetben az abortusztörvény szigorításaival egyetértő férfi tudós pozíciójából olyan partnerkapcsolat ideálja fogalmazódik meg, amely – kétségbeejtő módon – egybeesik a kérdéses jogi gyakorlatot egyébként mélységesen elítélő feminista társadalomtudósoknak az élettársra vonatkozó elvárásaival. Az egybevágó sorokat a könnyebb azonosítás kedvéért ezért ki is emeltük az idézetekben.

Végezetül azért is esett választásunk a 2. idézetre, mert az abortusztörvény maga is kiemelkedő fontosságúnak bizonyult a parlamenti jogalkotói gyakorlatban. A törvényalkotás a politikai változások első tíz évében a nők élethelyzetével a leggyakrabban és a leghevesebben a nem kívánt terhesség kapcsán látta szükségét foglalkozni. Ebből a szempontból azért is releváns a választásunk, mert a mindösszesen két interjúszövegből álló radikális feminista korpuszunk egyik darabja, a 6. idézet is éppen e törvényjavaslat harmadik, s ez idáig utolsó átdolgozása kapcsán fogalmazza meg azt a lehetséges álláspontot, nevezetesen az alkotmány feminista szempontú újragondolását, ahonnan a törvényalkotás heteronormatív kirekesztő gyakorlatát sikeresen lehetne a nők érdekében átírni, s amelynek sajnos semmi nyoma a reformfeminista szövegekben:

„Az a lényegi probléma, hogy mindegyik politikai erő elfogadja az AB felfogását, hogy a nőket kell hibáztatni, és egyikük sem javasolja, hogy az alkotmányt változtassák meg, és ezáltal tegyék tárgytalanná az AB határozatát.” (MaNcs, 2000. november 19.)

Ha mármost közelebbről szemügyre vesszük az 1. idézetet, azt állapíthatjuk meg, hogy a feminista pozíciókat együttesen diszkreditáló érvelés első vonulata az antikommunizmus beszédmódjának különféle változataira épül. Az érvelés logikája szerint amennyiben sikerül a feminizmust egy közelebbről meg nem határozott marxista ideológia részeként, a kommunista múlt örökségeként megjeleníteni, azaz sikerül a sztálinizmust és a marxizmust a kommunizmus címkéjére redukálni, úgy sikeresen definiáltuk a feminizmust a kommunista múlt kétes értékű örökségeként, s mint ilyet legitim módon utasíthatjuk a leszámolásra ítélt ideológiák körébe. Még pontosabban: bármi, ami kiérdemli az ideológia kétes értékű címkéjét, automatikusan a totalitárius hatalomgyakorlás jelentésével ruházódik fel, ami aztán magának a kommunizmusnak a szinonimájaként tételeződik, s mint ilyen „a magyar közelmúlt ördögi hatalma” jelentéssel telítődik. Innen nézve aztán a legkevésbé radikális, minimális reformtörekvésekkel fellépő feminista nézőpont felvállalása is heroikus politikai tettnek minősül, hiszen nincs egyetlen feminista pozíció sem (beleértve a lehető legminimálisabb programmal fellépőt is), amely ne vállalná nyíltan, hogy szembeszegül a férfiérdekek potenciális dominanciáját legitimáló társadalmi egyenlőtlenségeket elfedni, természetesnek feltüntetni igyekvő politikai akarattal. Az ellenséges elutasításnak ilyen fokával szemben szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik az „ideológiára” történő bármiféle hivatkozás, ellehetetlenül az ideológia szónak a megrövidített női pozícióból történő, a Hennessy megfogalmazta nyílt felvállalása. Nem véletlen, hogy a 3. és 4. idézetben megszólaló feminista kutatók éppen azért kapták a reformista elnevezést tőlünk, mert ők maguk is kizárják az ideológia társadalomkritikai magyarázó fogalomként történő használatát. Az uralkodó felfogással szemben védekezésre kényszerülve, a pártpolitika területére szűkítik, egyszerűsítik le az ideológia jelentését („ideológiai háborút vívnak egymással a különböző pártok”). Innen nézve, ha a nők mégis tevékeny részesei kívánnak lenni az új politikai rend kiépítésének, számukra az egyetlen cselekvő pozíció a neokonzervatív posztfeminizmusé lehet csupán. Azaz a cselekvő tenni akarás jegyében közreműködhetnek egykori relatív előnyeik (például a bölcsődei ellátás) lebontásában – az ismét megtalált „nőies nő” eszménye jegyében, aki elsősorban anya, akinek fel sem tűnhet, hogy a „karrier vagy család” eleve kirekesztő választás. Hasonló felvetés hímnemű „szülőtársával” szemben eleve képtelen, s mint ilyen értelmezhetetlen elvárásként fogalmazódhatna meg csupán. Innen nézve érthető aztán a 4. idézet újságírójának felháborodása a karrier vagy család választási kényszerét (érvelésének logikájából ugyan nem védhető módon) elutasító feminista kutatóval szemben („Ön vajon miért lázadásra buzdítja a nőket ahelyett, hogy azokat a módozatokat keresné, amelyekkel a kapcsolatok megjavíthatók?”).

Az antikommunista domináns argumentáció azonban egy további kirekesztésre irányuló érvelésrendet is implikál. A traktorista nők, a sípoló kalauznők, vagy, tennénk mi hozzá, ironikus fintorként, a leendő börtönotthonukat boldogan építő betanított munkásnők a lakótelepi építkezéseken, mind-mind a szocializmus hivatalos „nőpolitikáját” hivatott itt felidézni. A 3. idézetben szó szerint is megidéződik a Nőtanács mint „sóhivatal”, de csak azért, hogy ez a két világháború között létező élénk nőmozgalmat kiüresíteni hivatott pártállami politikai intézmény jelentse a magyar közelmúlt állítólagos feminista politikai fórumát. Itt jegyezzük meg, hogy a szakirodalomban és a médiában ezt a fajta felülről szervezett nőpolitikát mára a „nőkérdés” terminológiájával illeti feminista és nem feminista egyaránt. Lényeges különbség azonban, hogy a feminista látásmód mindig igyekszik a múltbeli pártpolitikai gyakorlat kirekesztő voltát a mind a mai napig elvégzetlen, az esélyegyenlőséget biztosítani próbáló társadalmi feladatok nézőpontjából megfogalmazni, míg a nőt kirekesztő nézőpontból ez gyakran társul más „kérdések” megidézésével, az úgynevezett „zsidókérdés” vagy „cigánykérdés” kirekesztő emlegetésével. Azaz azt állítjuk, hogy a szöveg logikája szerint az újságolvasótól itt a kommunizmus érzelmi alapon történő elutasítását várják el. A diabolikus ellenségnek kijáró heves érzelmi elutasítás egyúttal az értékítéletet megfogalmazó média pozíciójával való erős érzelmi alapú azonosulást is jelent. Az érzelem retorikája, erejénél fogva, önmaga is megidézi a faji és etnikai alapú kirekesztő érzelmeket és gondolatokat, amit a nyelvi megfogalmazás megidézett szintaktikai hasonlósága, „az ilyen-olyan kérdés” önmagában is biztosíthat, de mindenképpen hívó szóként működhet a közelmúlt történelmét nem megérteni, hanem azzal éppen leszámolni akaró beszédmód kontextusában.

Mikor elemezni kezdtük ezeket a kirekesztő ideológiákat, a legfontosabb felismerést mi magunk az olvasónak a magyar történelemhez való látszólag ellentmondásos viszonyából származó irónia felismeréséből nyertük. Miként lehetséges, hogy a múlt egyszerre felejtendő és megtartandó az olvasó emlékezetében? A harmadik szöveg újságírója által emlegetett „nőtanács” és az első szövegben politikai képtelenségnek nevezett „osztályharc”, illetve „osztályegyenlőség” egymásra rímelése következtében az elmúlt 40 év mint a magyar „kommunizmus” homogén története, az abszolút rossz megtestesítője jelenik meg, és mint ilyen lesz aztán, érthető módon, felejtendő, és éppen ezért felejthető közelmúlt. Ugyanakkor az indirekt, a rasszista alapú kirekesztés logikája révén megidézett két világháború közötti revansista és sovén magyar kül- és belpolitika közbeszéde, amelybe aztán a család, illetve a családanya „dicsérete” zökkenőmentesen illeszkedhet majd, éppen az a múlt, amely mint ideális modell jelenik meg, és mint ilyen, „nyilvánvalóan” felejthetetlen is lesz egyben. Az ideológiakritika szempontjából itt annak belátása a fontos, hogy a nemzeti múlt újrateremtésére irányuló szelektív politikai akarat ellentmondásosnak tűnő két pozícióját éppen a kirekesztés, a másság iránti már-már fékezhetetlen gyűlölet logikája rendezi végül is koherens világszemléletté, amelyben a nacionalizmus nemcsak rasszista, de egyúttal nőgyűlölő politikai gyakorlatként is lelepleződik.

3.2. Az amerikaellenesség beszédmódja

Az érvelés második fő vonala az amerikaellenes beszédmód érvelésére támaszkodva a feminizmust mint külpolitikailag motivált kulturális kakukktojást igyekszik definiálni, amely a fenti érvelés szövegkörnyezetében aztán az új nemzet férfitestétől „idegen”, „szervetlen” importszerzeménynek minősülhet csupán.

De a feminizmus nemcsak ebben a viszonylag nyilvánvaló értelemben ruházódik fel az „idegen” jelentéssel. Idejét múlta politikai jelenségnek számít az már, tudja meg a mit sem sejtő gyanútlan olvasó, a „saját hazájában” is. Tehát eredeti, észak-amerikai közegében is túlhaladt rajta az idő, nem korszerű magatartásforma ott sem. Sőt, olyannyira túlnyerték magukat a közelebbről megint csak nem meghatározott, homogénnek elgondolt „amerikai nők”, hogy ha bármiféle legitim mozgósító célt akarnak kitűzni maguk elé, az éppen a korlátlan anyagi vágyaikat féktelenül kielégítő feminista nőtársaik ellen kell, hogy irányuljon.

Az indirekt érvelésmenet szempontjából szerintünk itt a feminizmusnak az észak-amerikai változatára való leegyszerűsítése érdemel figyelmet. Mintha éppen az örökös, az Európai Unióhoz való csatlakozásra való hivatkozások közepette nem juthatna eszünkbe, hogy ott vajon milyen formái léteztek vagy léteznek a feminizmusnak. Arról már nem is beszélve, hogy az egyébként roppant élénk és sokszínű magyar nőmozgalom története a két világháború között szintén a szisztematikus felejtés sorsára ítéltetik. Tehát nem pusztán az adott korszak tekintetében szelektív a kollektív emlékezet, de az abban lejátszódó események tekintetében is. Továbbá a médiát figyelemmel kísérő olvasó azt is megfigyelhette az elmúlt tíz évben, hogy az észak-amerikai nagytőkeellenes hangok bizonyos beszédmódban automatikusan társulnak (kimondva vagy utalásszerűen) az antiszemitizmussal. A médiának is köszönhetően a rasszizmus legújabb kori politizálási gyakorlatává lett a „leamerikaizás”. Ennek válik itt áldozatává a többi, nyitottságra, kritikus hangvételre igényt tartó szemlélettel együtt a feminizmus is.

Végül itt, az amerikaellenes beszédmód kontextusában fogalmazódik meg a nőgyűlölő, kirekesztő nézőpont legexplicitebb formája is. Azért a legnyilvánvalóbb, mert szemben a másik két kirekesztő nézőponttal, ez az egyetlen, amely nem szorul semmiféle stratégikus, indirekt beszédmódra: nincs mitől tartani, az olvasók azonosulását eleve adottnak veszi a média. Az érvelés eme pontján a feminizmus egyszeriben a művelőivel lesz azonos: a feminista nők fenyegető leszbikus másságként definiálódnak. Azaz a homofóbia lesz, marad az a kirekesztési forma, amelyet fenntartások nélkül, „szabadon” lehet gyakorolni az új, demokratikus társadalmi rendben.

A szöveg érzelmi hadviselése ezen a ponton kulminál. Ha eddig nem sikerült volna még az olvasót elrémíteni, akkor itt, a szöveg lezárásként, a szövegszerkezet hangsúlyos helyének erejével is megerősítve, a végső rém, a nem heteroszexuális, leszbikus nő figurája kísért. Ez a nő kétféle viszonyban létezhet a többi nővel, vagy még inkább, a leszbikus a többi nővel, hiszen ő maga rekesztette ki magát ebből a pozícióból. Egyrészt terrorizálja tisztes nőtársait, akik vele szemben csak bűntudattal élhetnék meg nőiségüket, azaz heteroszexualitásukat, ha mernék. Másrészt kurvákká alacsonyítja a többit, akik a leszbikus feminista miatt kényszerülnek a neki jogosan kijáró női testtől megfosztott, „pederasztiába hajszolt” férfit kielégíteni.

Attól tartunk, hogy az ironikus, a kirekesztésnek egyedül ellenállni tudó női olvasó pozíciója csak kevesek számára lehet ezek után elérhető. Ha még maradt hozzá mersze, felteheti a kérdést, de alighanem leginkább csak magának, holmi erőtlen „csevegésként”: valami hiányzik a nők csoportosításából, hol marad a leszbikus feministához leszbikusként viszonyuló nők csoportja? Hol marad a férfiúi erotikus vágy drámai kielégíthetetlenségeként megjelenített patriarchális hatalmat fenyegetők közössége?

3.3. A női lényegre hivatkozó kirekesztő beszédmód

A harmadik kirekesztő beszédmód a feminizmus lejáratását, hiteltelenítését a feminista elméletek által is gyakran hangoztatott érvre való hivatkozással igyekszik legitimálni. Azt a feminista felfogást fordítja visszájára, amely szerint az érdekellentétek feloldása során az érintettek, azaz a nők által vallott értékrend, a nők által megfogalmazott szükségletek a mérvadók, ami aztán a 3. idézet legfontosabb érveként fogalmazódik meg a feminista szociológus nyilatkozatában:

„és nézzük meg, végül is mi kell nekünk nőknek. […] valódi igényeink szerint sok megoldás közül ki-ki maga választhasson” (Reform, 1994. február 6.).

A felszabadítandó nők feminizmussal szembeni ellenséges viszonyára való hivatkozás indirekt módon van jelen a média érvrendszerében. A feminista nők harcos amazonként történő leírása, az ő erőszakos és harcias viselkedésük van hivatva megidézni az egyetlen „hiteles” érzelmi reakciót, a félelemmel vegyes elutasítást, a ki nem mondott legitimáló érvet: a nők tudják, mi jó nekik. Tudják, hogy boldogabbak a biztonságos otthon falai között… Az egyetlen kérdés, amelyet mégis bátorkodik feltenni az olvasó: akkor mégis miért e hangos, fenyegető riogatás? Mi végre a média össztüze?

4. Feminista öndefiníciók

Mindenekelőtt vegyük szemügyre, mikor és milyen műfajban fogalmazódik meg, mi is értendő feminizmuson az érintettek szerint! Az újságcikkek ismeretében arra a következtetésre juthatunk, hogy a kevés megszólalási felület, amikor a feminista társadalomkutatók és/vagy aktivisták álláspontja olvasható a nyomtatott országos politikai sajtóban, nem annyira az érintettek kezdeményezésére, mint inkább az adott társadalmi-kulturális közeg értékrendje szerint hírértékkel bírónak ítélt esemény kapcsán adódott. Például akkor, amikor megjelent egy feminista szempontú társadalomtudományos kötet, bejelentette megalakulását egy nőket segítő nem profitorientált szervezet, esetleg megjelent egy női tudományokat oktató tanszék, illetve a néhány törvénykezési alkalom, amikor is a nők mint a férfi értékrendet kifejező törvényalkotás tárgya jelennek meg a politika érdekegyeztető mechanizmusában, amint az az abortusz feltételeinek vagy a házasságon belüli nemi erőszak törvényi szabályozásának, illetve tiltásának tárgyalása kapcsán történt. S ezek zömükben interjúk – kivétel csak a 6. idézet, amely tudósítás.

Milyen jelentőséget tulajdonítunk a műfajválasztásra vonatkozó rendszeresen ismétlődő újságírási eljárásoknak? Szándékosan nem újságírói gyakorlatról beszélünk, mert az az individualizmus ideológiai gyakorlatának megnyilvánulási formájaként, a bűnbakképzés logikája mentén a kérdéses társadalmi jelenséget az egyes ember, az adott újságíró, jobb esetben a szerkesztőség felelősségére redukálná. A feminizmus médiareprezentációja bizonyos logika szerint látszik szerveződni: mintha az írott sajtó igyekezne a feminizmus politikumát kiemelni a tényleges politikacsinálás közegéből, s egyfajta kulturális cselekedetté redukálni. A műfajválasztás szempontjából kivételnek látszó, a jogalkotói gyakorlatról szóló „tudósítás” jelenléte sem változtat(na) azon a tényen, hogy a nők továbbra sem lesznek a politika, azaz saját esélyeik alakítói. Mint a (férfiúi) törvénykezést elszenvedő szubjektumok jelennek meg csupán. Innen nézve aztán a női mozgalmak politikai cselekvési szándéka is kultúrává szelídítve jelenik meg csupán, amit könnyebben lehet majd a médiában (is) kontrollálni. A riporter alanyaként „csak fecsegő” női kutató így könnyűszerrel jelenhet meg a megbélyegző „pletykáló nő” tudományos életre jellemző legújabb változataként.

4.1. Reformfeminista öndefiníciók

A média ellenséges feminizmusértelmezéseinek eddig tárgyalt három fő érvrendszeréből az öndefiníciók szempontjából elsődleges figyelmet a harmadik, a médiában csak áttételesen jelenlevő, ám a feminizmusban központi helyet elfoglaló érv érdemel, nevezetesen a női lét különbözőségéből adódó hasznosítható tudás, ismeret felértékelődése. Ám a 3. és 4. idézet tanúsága szerint erre a tudásra a megszólaló feminista társadalomtudósok nemcsak mint a férfiak tudásánál gazdagabb, használhatóbb általános érvényű női kiindulási pontra hivatkoznak, hanem mint az úgynevezett nyugati feministák tudásához képest felértékelődő honi tudásra is. Ennek mibenlétét, lokalitásának tételezésén túl, semmi nem támasztja alá. Nem szorul további érvelésre: honi jellegénél fogva „jó”. Mint ilyen, megfellebbezhetetlen autoritásként jelenik meg csupán.

A 3. idézet a Reformban jelent meg 1994. február 6-án, „Rendszerváltás és a nők – Sokkhatás és feminizmus” címmel. A lap a Feminista Hálózat szervezet megalakulása alkalmából készített riportot a szervezet egyik alapító tagjával. A 4. idézet szintén interjú, a Magyar Nemzet 2001. március 10-i számában jelent meg „Üzletasszonyok és családi robotgépek: Nőies nő és férfias férfi: Harmónia a családban” címmel. Ennek az írásnak az apropóját egy feminista szociológus könyvének megjelenése adta.

3. idézet. Reform, 1994. február 6.

„R[eform]: Az elmúlt negyven évben némileg megváltozott a szemlélet, a korábban csupán a tűzhely körüli tüsténkedésre kárhoztatott hölgyek millióinak kinyílt a világ: anyáink traktorra pattanhattak, megragadhatták a malteros vödröt […] A hagyományos társadalmi értékrend felborult, több százezernyi családi tűzhelyben kihunyt a parázs. […] De mi lesz most? […] Hogyan viszonyuljunk például a frissen megjelent rámenős női menedzserekhez, hol a helye a munkanélküli nők seregének, vagy hogy milyen legyen a megítélése a nő szexuális felszabadultságának? […] megalakult a Feminista Hálózat. Csak nem az egyik hajdani sóhivatal, a Nőtanács szerepét kívánják átvenni?

K[utató]: Szó sincs róla, hiszen a hálózat eleve spontán szervezet. […] mondja »KŤ, a feministák egyik szószólója.

R: Az újraértékelést nem annak felülvizsgálatával kellene kezdeni, hogy valóban gyengébbek, gyámolításra szorulók a nők? A férfiak átlagéletkora csaknem 10 évvel kisebb […] a hajléktalanok zöme is férfi.

K: A férfi korai elhalálozása sok egyéb mellet biológiai kérdés. […] A politika mindezt csak fokozza, mert egyelőre valós érdekek képviselete helyett csak milliók számára nem is érthető ideológiai háborút vívnak egymással a különböző pártok. […] Egy nemzetközi felmérés szerint, amíg a nyugaton élő háziasszonyok két-három, addig egy kelet-európai hat-hét órát fordít naponta a háztartására.

R: Nem lenne egyszerűbb átvenni a […] nyugati társadalmak nők érdekeit jobban respektáló szemléletét?

K: Egyáltalán nem biztos, hogy át kell venni az ott kialakult idealizált háziasszonyképet. […] Az egykeresős családmodellben az otthonmaradó háziasszony mindezt ingyen elvégzi, a gyáros mentesül a részben ráháruló ilyen jellegű kiadásoktól. Nyugaton ennek már kialakult hagyományai vannak, de nekünk nem feltétlenül kell belemennünk ebbe a csapdába. […] Persze nem arról van szó, hogy a feministák elutasítanák a polgári családi értékrend főbb elemeit, vagy szex- és férfiellenesek lennének. De a megcsontosodott nőszemléletről le kell fújni a port, és nézzük meg, végül is mi kell nekünk nőknek. […] valódi igényeink szerint sok megoldás közül ki-ki maga választhasson.

R: A világ női újraértékelésénél hol vannak a férfiak?

K: Természetesen férfiak nélkül a feministák nagyon magukra maradnának. Jó lenne, ha a férfiak a demokráciát nem csupán a politikai életben gyakorolnák, hanem rögtön otthon kezdenék. […] Ha majd az agyonhajszolt, neurotikus, csapzott, a terhektől roskadozó, rosszkedvű nők több levegőhöz jutnak, megbecsülik őket […] megváltozik körülöttünk a világ. A derűsebb, önmagukkal és gyerekeikkel többet foglalkozó, ápolt asszonyok kellemesebb társai lehetnek a férfiaknak is, ami persze az ő életérzésüket is javítja. Már ma tegye meg mindenki a maga első kis lépését ebbe az irányba!” (kiemelés tőlünk – a szerzők)

4. idézet. Magyar Nemzet, 2001. március 10.

„M[agyar] N[emzet]: Akkor talán nem arra kellene biztatni őket, hogy vállaljanak férfi szerepet, hanem arra, hogy saját szerepüket játsszák el. Mintha megvetéssel emlegetné könyvében a nemek közötti biológiai és lelki különbségeket.

K: Problémám mindig abból adódik, amikor a biológiai különbségeket társadalmi különbségekké alakítják. Tehát amikor azért, mert a nő kedves, nőies és megvan benne az empátia adottsága, alkalmas arra, hogy emberekkel foglalkozzon, hogy tanítson, ezeket a nagyszerű női tulajdonságokat a szavak szintjén elismerik, de az erkölcsi és anyagi megbecsülés tekintetében legalulra kerül az illető. […] Nagyon szeretem, ha a nő él a nőiességével, a férfi a férfiasságával, ez az élet savaborsa. […] Ugyanakkor azt tartom, legyen egy nőben a nőiesség és szeretni tudás mellett energia, dinamizmus és okosság is. És nagyon férfiasnak tartom azokat a férfiakat, akik még ha nagyszerű üzletemberek is, akkor is segítnek otthon a háztartásban. […]

MN: Ön vajon miért lázadásra buzdítja a nőket, ahelyett hogy azokat a módozatokat keresné, amelyekkel a kapcsolatok megjavíthatók?

K: Nem lázadásra buzdítok, de nem tudom elfogadni, hogy egy nőnek mindig választania kelljen a gyerekei és a hivatása között. Szeretném, ha a kettő együtt a nő számára is adott lenne” (kiemelés tőlünk – a szerzők).

A 3. idézet beszédmódjának nyugatellenes érvelése két, egymással összefüggő szempontból tekinthető problematikusnak, a hatalmi erőviszonyok igazságosabb megoszlását célul kitűző feminista álláspontot diszkreditáló pozíciónak. Egyrészt ironikus módon éppen azt utasítja el a nyugati feminista hagyományból, amit a kirekesztő, nőgyűlölő feminista tudást elrettentőnek ábrázoló honi médiával szemben mobilizálni lehetne. Nevezetesen a nem tudós feminista nők megszerezte élettapasztalat, tudás értékét hagyja figyelmen kívül. Másrészt az így előálló „nőt”, ezt az indirekt módon, a tudása révén tudósnak tételezett nőt továbbra is a férfihoz képest határozza meg. A biológiai nemeket eleve adottnak vevő pozícióból kiindulva, az utóbbi 15 év nyugati feminista vitáinak java részét ezzel eleve kizárta az olvasó érdeklődési köréből. Ami már csak azért is tarthatatlan nézőpont, mert a nyugati pozíciók magabiztos elutasítása nem alapulhat tudatlanságon. Vagy arra kell gondolnunk, hogy nagyon is megvan a reformista feministának ez a tudása, de éppen a leghangosabb kirekesztés, a homofóbia szabadsága hallatán igyekszik az elhallgatás stratégiájával menteni saját pozícióit: úgy tesz, mintha a társadalmi nem kategóriáját nem éppen azért tették volna komoly feminista kritikák tárgyává, mert az a (hetero)szexualitás elemzését eleve kívül rekeszti a feminista vizsgálódáson. Ebből nekünk most itt annak belátása a lényeges, hogy mindez megint csak a feminista kutatóhoz képest hátrányosabb helyzetű nők érdekeinek a feláldozása árán megy végbe. Sőt, az adott elemzés tanúsága szerint éppen a nem feminista kirekesztések következtében egyébként is legellehetetlenítettebbek, a nem heteroszexuális (kutató) nők kirekesztéséhez nyújt segítséget ezzel.

A Cameron megfogalmazta kritérium szellemében fel kell tegyük a kérdést, miért csak ez a bizonyos értelemben domesztikált formája lehet jelen a feminizmusnak a magyar politikai médiában? A választ a feminizmussal ellenséges beszédmódok közös nevezőjében találhatjuk, az őket koherens definícióvá rendező neotradicionalizmusban, neokonzervativizmusban. Mint arra Elspeth Probyn (1997) Kanadában élő médiakutató az 1990-es években főműsoridőben megjelenő észak-amerikai szappanoperák elemzése kapcsán már rámutatott, a hazánkban már vetített „L. A. Law” vagy „Ally McBeal” egyfajta „nőközpontú ábrázolásmód”-dá szelídített kvázi feminista felfogás révén igyekszik a karrier vagy család fájdalmas dilemmáját problémamentes egyenértékű alternatívaként feltüntetni, s közben teljességgel megfeledkezik rávilágítani, hogy a dilemmának a férfi életében „természetesen” fel sem kell merülnie. Vagyis amíg fel nem tesszük magunknak azt a kérdést, hogy milyen érdekei fűződnek az adott társadalmi rendnek a nyilvánosság/magánszféra továbbra is nemekhez kötött ismételt újrarendezéséhez, addig pusztán az önnön pozícióink érdekében minél sikeresebben újrahúzandó vonalak mentén érvelünk. Észre sem vesszük, mert onnan be sem látható, hogy a nemek szerint elkülönülő életszférák évszázadok óta zajló sikeres újrarendeződésének záloga abban rejlik, hogy a heteroszexualitás társadalmi rendjét természetesnek, a természet adta előfeltételnek lássuk. Ezzel szemben mi abból indulunk ki, hogy a társadalmi nem mint a biológiai nemre rávetített és ráépülő viszonyrendszer maga is ideologikus meghatározás abban az értelemben, hogy nem engedi lát(tat)ni: a természetesnek feltüntetett erotikus vonzódás a két nem között valójában a különféle hatalmi egyenlőtlenségeket igyekszik az erotika „természet adta” nézőpontjából legitimnek, s ezért elfogadandónak beállítani. Ez a felfogás nemcsak a szexuális orientáción alapuló kirekesztésekkel szemben teszi vakká a kutató feministát, de – mint a 4. idézet mutatja – adott esetben az osztály-hovatartozáson alapuló kirekesztéseket sem láthatja be innen. Vakságával puszta csevegéssé degradálja a beszéd lehetőségét kettőjük között.

Mint a 4. idézet mutatja, a feminista kutatóval ellentétben az újságíró nagyon is jól látja, hogy a kutató „nőközpontúvá” szelídített pozíciója nagyon is „lázadó” tud lenni – a kevésbé kiváltságos dolgozó nő nézőpontjából. Onnan nézve a karrier megvalósulása ugyanis már nem lehetséges további nők életlehetőségeinek a beszűkítése árán. Annál kevésbé, mivel a „segítő üzletember” férfi kiváltságait érintetlenül hagyó házvezetőnek, gyermekfelügyelőnek (általában) a nők köréből kellene kikerülnie. A 3. és 4. idézet tehát a burzsoá családi modell eszményítése kapcsán ér egybe, még ha más-más érdekektől vezényelve is. Az egyik a társ utáni erotikus vágyódás pozíciójából („a derűsebb, önmagukkal és gyerekeikkel többet foglalkozó, ápolt asszonyok kellemesebb társai lehetnek a férfiaknak is”), a másik a sikerorientált világ szorításában a terhek nemek szerinti egyenlő megosztása után vágyódva („nem tudom elfogadni, hogy egy nőnek mindig választania kelljen a gyerekei és a hivatása között. Szeretném, ha a kettő együtt a nő számára is adott lenne”) lázad az adott társadalmi rend ellen, de mindkettő beleragad a családnak az államhatalommal szemben kirajzolódó „autonóm hátország” ideáljába. Abba a mítoszba, amely történetesen éppen a honi feminista társadalomkutatók érdemeként, az államszocializmustól ránk maradt értelmiségi fikcióként egyszer már lelepleződött. A reformfeminista kutatók hangja, a nemi orientációra és/vagy osztály-hovatartozásra érzéketlen hallásuk következtében ezen a ponton egybecsúszik a média nőgyűlölő feminizmusdefinícióinak amerikaellenes, mellesleg egyben a tudományt lejárató és homofób hangjával. A puszta „portörölgetésre” vállalkozó reform célkitűzése egyformán kudarcra van ítélve a hisztérikus kirekesztéssel („A határeset, ma ijesztően terjedve, a leszboszi szerelem és a gyermek elleni nemi merényletek óriási száma. […] Amit az amerikai tudósok, akik mindig készen állnak, hogy az aberrációt törvényesítsék, a »család új megfogalmazásánakŤ hívnak.”) és a mérsékelt hangú, hagyományos feleségre vágyó, „újkori felvilágosult” kutató elvárásaival szemben („Természetesen nem a »babaszobátŤ hiányolom, az Ibsen megírta Nóra állapotot, […] hanem a nyugati mintára agresszíven önmegvalósítók és a szabadabb légkörben »férfiasanŤ viselkedők gyakorisága ellen szólok”).

Egyik fél sem lép túl a család intézményén, hiszen azzal önnön heteronormatív alapjának felszámolása venné kezdetét. Pedig a küzdelem kimenetele szempontjából pozíciójuk már korántsem azonos. A reformfeminista csak nyerhetne: eséllyel indulhatna a nemi alapú társadalmi kirekesztések megszüntetéséért vívott kemény küzdelmekbe, ha másért nem, hát éppen az általa eddig kirekesztett női csoportok támogatásának megnyerése következtében. Igaz, ez szükségképp együtt járna (a résztvevők) céljainak újrafogalmazásával.

4.2. A radikális pozíció: a heteronormatív társadalmi rend
megkérdőjelezése

A reformfeminista pozíció kritikai elemzése alapján eljutottunk addig a pontig, ahol rá kellett mutatnunk, hogy a nemek közötti hegemonikus hatalmi viszonyok destabilizálásához megkerülhetetlen a szexualitás szerepének végiggondolása. A radikálisabb pozíció szükségességének beláttatása éppen a 2. és a 3. idézet partnerkapcsolattal szemben támasztott párhuzamossága, illetve a reformfeminista és a neokonzervatív kirekesztő domináns pozíció családról vallott nézeteinek kétségbeejtő egybeesése kapcsán vehetné kezdetét.

A helyzet iróniájából adódóan a két radikálisan kritikus hang, az 5. és a 6. idézet, amelyből kiindulva rá lehetne kérdezni a fennálló társadalmi rend logikájának miértjére, akár a reformpozícióból felvetődött kérdések kapcsán is, éppen a szexualitás domináns gyakorlatának kritikájára épül. Ráadásul az egyik interjúalany brit feminista aktivista, „idegen”, aki mára már el is hagyta az országot, másikuk pedig a Habeas Corpus egyesület képviselője, aki a melegek érdekképviseletét vállalta fel Magyarországon az 1990-es évektől. Marginalizáltságuk további jeleként értelmezhetjük azt a tényt is, hogy mindketten a MaNcsban kaphattak nyilvános teret („Női szakasz: Zaklatás”, illetve „Rejtőzködés és félelem” címmel, 1996-ban és 2000-ben), abban a heti politikai magazinban, amely maga is sokáig küzdött az államhatalom kirekesztésre irányuló médiapolitikájával szemben. Ám még itt, az 5. idézetben is, ahol a napilapot képviselő újságíró megszólal, a média humora – amikor az interjúalanyt a cikk legelején „a feminista, de nem harap” fordulattal mutatja be – végül is a feminista pozíció kárára elsütött tréfa. De legalább az egyensúly helyreállítása érdekében az interjú műfajának struktúrája szempontjából ugyanennyire hangsúlyos helyen, a zárásban a szöveg leszbikus öndefinícióval zárul, az önirónia hiteles hangján.

5. idézet. MaNcs, 1996. július 29.

„M: »K« aktív feminista, de nem harap. 1988-tól tevékenykedett először Magyarországon az Autonómia csoportban, ami az ellenzéki szervezetek közül egyedül foglalkozott annak idején a nőkérdéssel. Azóta előadásokat szervez, többek között az ELTE-n, a társadalmi nemekről (gender). […] a NaNe önkéntese, […] a női jogok alkotmányos megerősítésén munkálkodik.

K: Gyakorlatilag két szerep létezik számukra, az önfeláldozó anya, illetve ápolónő, és a kurva. Ha más szerepet vesznek fel, különösen, ha öntudatos magatartást tanúsítanak, azért gúnyolódás jár, akár kirekesztés, esetleg erőszak is. […] Újabb magyarázatot jelent, hogy most demokrácia van, és ez (az otthoni erőszak) magánszféra. Aztán sokszor lebeszélik a nőket arról, hogy feljelentést tegyenek, mondván: inkább próbáljanak jók lenni a férjükhöz, vagy hogy úgysem fognak pert nyerni. Ezt »kibékítésnek« tekintik. […] De szokták persze a feministáknak azt is mondani, hogy leszbikusok, és ha emiatt ellenkeznek, csak még elégedettebbek lesznek, mert sikerült témát váltani, a mondanivalójukról elterelni a figyelmet, esetleg más nőket elriasztani a hasonló gondolkodásmódtól. Úgyhogy ilyenkor az egyetlen jó taktika, ha erre azt mondja egy feminista: persze, hogy az vagyok, na és?”

6. idézet. MaNcs, 2000. november 19.

„K: Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a tájékoztatást a magzat megtartása érdekében kell kifejteni, ezt pedig egyetlen ellenzéki képviselő sem támadja. […] A nőt teherbe ejtő férfiről mindenki úgy gondolkodik, hogy ő pusztán szexuális életet élt. A probléma ott marad a nő hasában. A biológián nem lehet változtatni. Mégis úgy gondoljuk, hogy a férfiaknak és nőknek egyenlő jogot kell biztosítani a szexualitás területén is. […] a törvényjavaslat úgy tesz, mintha kizárólag a nők dolga lenne a védekezés. […] Ha azt akarjuk, hogy a férfiak és a nők egyenlő szexuális szabadságot élvezzenek, akkor mentesíteni kell a nőket az aránytalanul nagy kockázattól. […] Magyarországon a közbeszéd nem ismeri a nők szexualitáshoz való jogát. […] Az a lényegi probléma, hogy mindegyik politikai erő elfogadja az AB felfogását, hogy a nőket kell hibáztatni, és egyikük sem javasolja, hogy az alkotmányt változtassák meg, és ezáltal tegyék tárgytalanná az AB határozatát.”

A két szöveg közötti viszonylagos különbség azért fontos az elemző számára, mert kimutatása révén olyan sokszínűség mellett tud érvelni, amely egyúttal megengedi a normatív elvárásokat is. Az 5. idézet a heteroszexualitás kirekesztő logikáját a paródia ismétlő gesztusánál fogva leplezi le, amikor a kutató visszakérdezvén megismétli a megfélemlítőnek, elnémítónak szánt szexuális identitására vonatkozó „vádakat” („De szokták persze a feministáknak azt is mondani, hogy leszbikusok, és ha emiatt ellenkeznek, csak még elégedettebbek lesznek, mert sikerült témát váltani, a mondanivalójukról elterelni a figyelmet, esetleg más nőket elriasztani a hasonló gondolkodásmódtól. Úgyhogy ilyenkor az egyetlen jó taktika, ha erre azt mondja egy feminista: persze, hogy az vagyok, na és?”). Ezzel szemben a 6. idézet az alkotmány kritikátlan elfogadását a kritikus gondolkodás érvrendszerének veti alá. Így láttatja be, hogy az újfajta válaszok elengedhetetlen feltétele a nézőpontváltás, ami a kirekesztés logikája helyett a befogadáson alapuló hatalomgyakorlást jelentené. Hogy a kétféle nyelvi stratégia vajon a kétféle nem normatív szexualitásra jellemző beszédmód része-e, az a rendelkezésünkre álló adatok alapján megválaszolhatatlan. Az 52 szövegelőfordulásból álló adatbázisunkban a radikális nézőpontot csupán ez a két szöveg képviseli. De mindenképp szolgálhatnak egy következő nyelvészeti kutatás kiindulási pontjául. Az adatbázis mérete ellenére is bizton állíthatjuk, hogy társadalmi vizsgálódásaikban mindkét beszédmódban azt figyelik, hogy a másságra való hivatkozás vajon az esélyérvényesítés egyenlőtlenségeit kívánja-e normalizálni, vagy épp ellenkezőleg, az esélyegyenlőség előmozdítását van hivatva elősegíteni. Laurent Berlant (1997) észak-amerikai feminista kultúrakutató szavaival élve tehát mindkettő tisztában van azzal, hogy bárminő politikai terv (felszabadító) korlátokkal bír:

„Az elnyomó és felszabadító [politikai projektek] leginkább parodisztikus megnyilvánulásaikban és gesztusaikban is egyformán normaalakító gyakorlatok részei” (Berlant, 1997: 172).

Azaz nem az a kérdés, hogy vannak-e értékeink – beleértve önmagunk parodisztikus vagy racionális nyelvi stratégiáit is –, amelyeket szeretnénk érvényesülni látni, hanem az, hogy mennyire vagyunk (lehetünk) tisztában azzal: miközben azon vagyunk, hogy például áthágjuk a heteroszexista nyomtatott sajtó normáit, aközben szükségképp normákat (is) igyekszünk elfogadtatni. Esetü(n)kben remélhetőleg olyanokat, amelyek a médiához való hozzáférés esélyeinek kialakulásakor irrelevánssá teszik adott csoportok szexuális gyakorlatát, vágyait vagy identitását.

5. Konklúzió

A feminizmusnak a csevegés/beszéd választóvonal stratégikus újrarajzolása mentén lejátszódó médiareprezentációjának elemzéséből szomorú következtetésekre kellett jutnunk. A tetten ért beszédmódok elkeserítő módon arról árulkodnak, hogy az 1990-es években a politikai élet állítólagos demokratizálódása Magyarországon nem adott teret a feminista szempontú értékrendeknek. Helyette mindenekelőtt a feministák szinte tetszés szerinti gyűlölködő kirekesztésének, lejáratásának adott szabad utat, amelyben a leghangosabb, leggátlástalanabb hang a homofóbiáé. Elemzésünknek legfájóbb eredménye azonban mégsem ez, hanem az általunk reformfeministának nevezett pozíció vaksága, megalkuvása. Az a hallgatólagos stratégia, amely a nemiség biológiai alapú, heteroszexuális nézőpontjából huny szemet a homofóbia felett, egyezik bele ebbe a kirekesztésbe – önnön vélt reformigényeinek érvényesítése reményében. Jóllehet az egyetlen használható és ígéretes kitörési pontot, a heteroszexuális feministák életlehetőségeinek átalakulását is ígérő beszéd hangjait – az abortuszvita és a házasságon belüli nemi erőszak körüli csatározások kapcsán – éppen a minimális nyomdafestéket kapó nem heteroszexuális pozícióból megfogalmazódó kérdésfelvetésekből olvashattuk ki.

Mint a nyelvhasználat ideológiai beágyazódottságát kutató nyelvészek, tanulmányunkban csak arra kerestük a választ, miként, milyen domináns beszédmódok eredményeképp rekesztődik ki a feminizmus a nyomtatott magyar (politikai) sajtóból, illetve miért járatódik le, szelídítődik meg a rendszerváltás utáni magyar nyilvánosság eme meghatározó intézményében. Azt találtuk, hogy a nyíltan feminizmusellenes beszédmód és a nehezen szóhoz jutó reformfeminista pozíció egyaránt abban érdekelt, hogy védje és továbbra is fenntartsa az írott sajtó hetero jellegét. Annak megválaszolására, hogy miért rekeszti ki a tágabb értelemben vett médianyilvánosság a feminizmust, s hogy ebben mely társadalmi és politikai csoportok játszanak szerepet és hogyan, csak újabb, a társadalmi-politikai gyakorlat egyéb tereiről származó, az adott sajtóorgánumok szerkesztési gyakorlatát kölcsönösen alakító más szövegek hasonló elemzése után tehetnénk csak kísérletet. Például érdemes lenne megnézni, milyen politikai események kapcsán kerül elő a napi, heti sajtóban egyáltalán a „feminizmus” szó, illetve miként kapcsolódnak az általunk elkülönített szójelentések a médiatörvény körüli csatározásokhoz, az egyes kormányok médiatámogatási gyakorlatához, s mindenekelőtt az 1990-es években újrainduló nőmozgalmak, segítők célkitűzéseihez, napi gyakorlatához. Reméljük, hogy a tanulmányunkban kirajzolódó ideológiai-politikai nézőpontok segítséget nyújthatnak egy ilyen irányú szisztematikus vizsgálódáshoz.

Irodalom

Barát, E. (1999) A nők érdekében folytatott kutatás és korlátai. Replika, 37. sz., 163–168.

Berlant, L. (1997) Queer Nationality. In L. Berlant The Queen of America Goes to Washington City. Durham & London: Duke University Press, 145–174.

Cameron, D. (1995) Rethinking Language and Gender Studies: Some issues for the 1990s. In: S. Mills (ed.) Language and Gender: Interdisciplinary Perspectives. London & New York: Longman, 31–44.

Hennessy, R. (2000) Profit and Pleasure: Sexual Identities in Late Capitalism. New York: Routledge.

Neményi M. & Kende A. (1999) Válasz Barát Erzsébet írására. Replika, 37. sz. 169–170.

Probyn, E. (1997) New Traditionalism and Post-Feminism: TV Does the Home. In C. Brunsdon et al. (eds) Feminist Television Criticism: A Reader. Oxford: Oxford University Press, 126–137.

Spivak, G. C. (1993) Subaltern Talk: Interview with the editors. In: D. Landry & G. Maclean (eds) The Spivak Reader. New York: Routledge, 287–308.

Lábjegyzetek

1
A narratív identitás mibenlétét, illetve annak kutatás-módszertani következményeit a Replika 37. számában fejti ki részletesebben Barát Erzsébet (1999) a Neményi Máriával és Kende Annával (1999) ugyanitt folytatott szakmai vitában.
2
Az angol nyelvű szövegeket saját fordításunkban közöljük – a szerzők.
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
<>
2017 tavasz-nyár
> régebbi lapszámok
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink