Médiakutató 2004 tavasz

Történelem

Takács Róbert:

A polgári sajtó, a koalíciós időszak és a személyi kultusz újságírásának reprezentációja a Kádár-korszakban

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége Újságíró Iskolájának 1977-ben megjelent tankönyve, A magyar sajtó története – a szerkesztő szándéka szerint – azt a célt szolgálta, hogy kijelölje „a magyar sajtó progresszív és retrográd vonulatait”, és dokumentálja „az ebből leszűrendő világnézeti-etikai tanulságokat”. Azt persze nem lehetett ilyen egyszerűen meghatározni, hogy mi a „progresszív” és mi a „retrográd”: az aktív újságírók az 1956 utáni három évtizedben is sokat foglalkoztak például személyes emlékeik feldolgozásával, a korábbi időszakok magyarországi újságírásának és sajtójának reprezentációjával. Ez az írás három korszak képét elemzi: azt, hogy milyen módon jelenítették meg a zsurnaliszták a Kádár-korszakban a két világháború közötti polgári újságírást, illetve a koalíciós időszak és a személyi kultusz sajtóját.1

A magyarországi újságírók 1956 után – személyes emlékeik alapján – változatos hangnemben, stílusban és eltérő módon reprezentálták a korábbi idők újságírását. Találkozhatunk szubjektív és objektív, indulatos, elemző, anekdotázó, gúnyos és nosztalgikus írásokkal, előfordulnak semleges, csupán leíró, valamint felelősséget kereső, értékelő cikkek is. Tanulmányomban azt kísérlem meg e visszaemlékezések alapján bemutatni, hogy milyen általános képet festettek az 1960-as, az 1970-es és az 1980-as években a sajtómunkások a 20. század magyarországi újságírásának három korszakáról: az 1945 előtti, az 1945 és 1948 közötti sajtóról, és az 1950-as évek újságírásáról. Azt elemzem, hogy miben látták a három korszak pozitívumait, negatívumait, milyen érzésekkel közelíttek ezekhez, és milyen alapállásból értékelték a három időszakot. Az elemzéshez az újságírók „hivatalos lapja”, az 1962-től megjelenő Magyar Sajtó cikkeit használtam fel.2 Ez a folyóirat ugyanis bőséges és koncentrált lelőhelye a hazai újságírással foglalkozó fejtegetéseknek, vitáknak, hiszen itt szólaltak meg a Kádár-korszak tekintélyes publicistái. Az ezekben az írásokban talált utalásokat igyekeztem statisztikailag is értékelhetővé tenni, táblázatba foglalni, illetve összevetni a pártdokumentumok nézőpontjával.3

A polgári sajtó

A vizsgált három időszak közül a két világháború közti újságírásról jelenik meg a leginkább ellentmondásos kép. A Magyar Sajtóban közreadott cikkek utalásainak fele negatívan ábrázolja e „szerencsére letűnt” két évtizedet, ám az újságírók közel ugyanennyi alkalommal emelik ki a korszak sajtójának valamilyen pozitív vonatkozását is. (Az 1. táblázatból az is kiderül, hogy a leggyakrabban az 1970-es években foglalkoztak e témával.)

1. táblázat:A polgári sajtót értékelő cikkek

  1960-as évek 1970-es évek 1980-as évek Összesen
Pozitív jellemzés 6 7 3 16
Semleges 1 2 1 4
Negatív jellemzés 8 9 2 19
Cikkek összesen 15 18 6 39

Az írások tartalmi elemzéséből természetesen egyértelműen negatív kép bontakozik ki. A polgári – és egyben a kortárs nyugati – sajtó legfőbb „bűnének” azt mutatták, hogy szűk osztályérdekeket szolgált, a kizsákmányolást igazolta. Ennek eszköze volt a cenzúra:

„[a lapok] minden sorát, minden betűjét könyörtelenül cenzúrázta a tulajdonos tőke, olyan pontos és rideg rendszerességgel, hogy […] egyetlen, az ő számukra káros […] sor sem csúszhatott át.”4

A szerkesztők jobban ügyeltek a tulajdonosok és a kiadók által felállított tilalomfákra, mint a lapok színvonalára.5 Az ilyen körülmények között előállított újságok természetes módon megtévesztők, hazugok, csak látszólag színesek – valójában uniformizáltak: kerülték a valódi közérdekű problémákat, amit másodrendű, szentimentális témákhoz nyúlva lepleztek.6

Ezen az alapvető értékelésen túl azonban a korabeli újságírás színvonalát, az újságírók szakmai és társadalmi helyzetét ellentmondásosan mutatták a visszaemlékezők. Követendő példaként említették a hírek felépítését, például azt, hogy a „mikor, mi, hol, kivel?” kérdésére mindegyikben választ lehetett kapni. (És hozzátették, hogy a kortárs újságírók elfelejtettek híreket írni.) Szintén elismeréssel szóltak az 1920-as, az 1930-as évek sajtójának kiemelkedő irodalmi tartalmáról, a neves írók rendszeres szerepléséről, de leszögezték, hogy ez „példa nélkül álló jelenség volt az egész világon […] és Magyarországon is csak néhány lapnál volt ez így”.7 Az átlagosnak és jellemzőnek mutatott sajtóorgánumok legfőbb ismertetőjegye azonban a szenzációhajhászás, a felületesség és – főleg a vidéki újságok esetében – a provincializmus volt. Ezeknek a technikáknak a funkciójuk az volt, hogy

„béklyóba verjék az emberi gondolkodást, lenyessék a képzelet szárnyait, pletykákkal, intrikákkal, bagatell ügyek hangos tálalásával csináljanak közéletet.”8

E provincializmus és az elnyomók által instruált újságok ellenpontjaként jelentek meg a haladó lapok (például a Nyugat, az Est-lapok), amelyek azonban sokszor csak a rideg környezettel összevetve tekinthetők valóban progresszívnek. Ám ez a sajtó a felszabadulás után is követendő példa lehetett.

A Kádár-korszakban megjelent írásokban számos utalás szerepel az újságírók munkakörülményeire, életére, karakterére és társadalmi megbecsülésére (lásd a 2. táblázatot). Az akkori zsurnaliszták munkáját nehezebbnek, megterhelőbbnek mutatták – ám ezt különböző módon értékelték. A cikkek egy része a kizsákmányolás mozzanatára fókuszál: egy újságíró két, olykor három ember munkáját volt kénytelen ellátni, lapja „kiuzsorázta” őt, emiatt stresszben és hajszoltságban dolgozott.9 Jellemző motívum a verseny említése: a lapok és az újságírók közötti versenyben csak a jobbak, a hozzáértők maradhattak fenn. A kibukástól való félelmet Tatár Imre „negatív hajtóerőként” aposztrofálta,10 de olyan hajtóerőként, amely miatt az újságíróknak meg kellett tanulniuk jól írni, méghozzá gyorsan és nagy munkabírással. Más szóval az újságírónak értenie kellett szakmájához, különben könyörtelenül eltanácsolták.

2. táblázat: A polgári sajtóval kapcsolatban leggyakrabban említett jelenségek11

  1960-as évek 1970-es évek 1980-as évek Összesen
Verseny, magas
követelmények
5 6 3 14
Megbecsülés kérdése 4 2 1 7
Haladó publicisztika 1 3 2 6
Megtévesztés, cenzúra 2 2 1 5
Korruptság, felületesség 1 4 - 5
Kizsákmányolás 2 1 - 3
Provincializmus 1 2 - 3
Hírszerkesztés 1 2 - 3
Szenzációhajhászás - 1 1 2
Egyéb 2 3 - 5
Említések összesen 20 26 8 54
Cikkek összesen 15 18 6 39

Érdekes, összetett képet kapunk, ha az olvasott cikkek alapján kívánjuk felrajzolni a korszak újságírójának képét. A jellegzetes a korrupt, a fizetségért bármire hajlandó, bármiféle információt megíró vagy elhallgató tollforgató. Ehhez járult a lump, hetvenkedő, „kakasjárású” figura képzete.12 És felbukkant egy kedvesebb kép is: a bohém, sétapálcát lobogtató, körúton sétáló, kávéházba beülő, ott tárcát fogalmazgató, újságolvasó újságíró, lazább etikettel, zálogházban cserélt öltönnyel és nagyvonalúan kezelt tartozásokkal.

Milyen lehetett mindezek fényében a korabeli újságírók tekintélye? Itt találkozhatunk a legnagyobb ellentmondásokkal. Volt, aki szerint az újságírók a társadalom perifériáján álltak (Ruffy Péter), mert korábban semmi rangja, tekintélye sem volt az újságírásnak (Eck Gyula, Vető József), és mert a sajtót átszőtte a korrupció. De az ábrázolásokban megjelentek a nagy tekintélyű, kiemelkedő tudású szerkesztők, publicisták is, az akkor még létező all round újságírók (Barcs Sándor, Bende Ibolya, Rényi Péter).

Összességében a polgári sajtó ábrázolása ellentmondásos volt. Negatívumai egyben „a” rendszer negatívumai is voltak, hiszen a polgári újságírásban azt mutatták negatívnak, amit a polgári világban is: az „elnyomást”, a „hazugságot”, a „tőke uralmát”. E sajtó pozitívumait a szakmához, a hivatástudathoz, a képességekhez, a gyakorlathoz kötötték, és – bár szintén a rendszerből következtek, hiszen levezethetők a verseny logikájából – átvételre méltónak mutatták.

A koalíciós esztendők újságírása

Az 1945 és 1948 közötti sajtóról az 1956 utáni cikkekből elénk táruló kép meglehetősen egyöntetű, néhány kulcsszóval jellemezhető. A negatív vonások szinte teljes egészében hiányoznak: ha valamit bíráltak is a visszaemlékező zsurnaliszták, azt vagy a koalíciós pártok lapjaiba férkőzött polgári, ellenséges elemek tevékenysége következményeként, vagy a személyi kultusz időszaka során jelentkező hibák előjeleként mutatatták be (lásd a 3. táblázatot).

3. táblázat: Az 1945 és 1948 közötti időszakot értékelő cikkek

  1960-as évek 1970-es évek 1980-as évek Összesen
Pozitív 2 11 13 26
Negatív - - - -
„Akkor helyénvaló”
volt, semleges
1 4 3 8
Cikkek összesen 3 15 16 34

A Magyar Sajtóban megjelent írások háromnegyede valamilyen dicsérhető, elismerendő vonást említ, míg a fennmaradó hányad sem kritizál, hanem felment, elfogad. Például a korabeli kommunista sajtó támadásait, leleplezéseit, az ellenféllel szembeni könyörtelenségét szükségnek,13 a háború utáni „lesz”-agitáció-t vállalhatónak mutatta.14

A korszak leírásakor gyakori motívum a küzdelem, a mozgalmasság, a harciasság, amit értékként ábrázoltak. (Minderre magyarázatot ad a politikai környezet: minden párt igyekezett kiépíteni a maga sajtóbázisát, a koalíciós pártoknak saját lapjaik voltak, a jelentősebb politikai viták a lapok hasábjain is lejátszódtak. Az újságírás a politikai harc eszközévé vált.) Ennek megfelelően reprezentálták az újságírói hivatással járó veszélyeket is. Földeáki Béla például beszámolt egy vidéki választási gyűlésről, amely késeléssel végződött, és arról: hogyan kellett szerkesztői utasításra visszalopakodnia a helyszínre, hogy aláírassa a jegyzőkönyvet a szemtanúkkal.15

A korszaknak megvolt a maga újságíró hőse, példaképe is: a harcos Révai József. Az ő újságírói munkássága az egész korszakot magában foglalja, igaz, 1948 után az ő publicisztikája, „személyiségének varázsa” is „megkopik”.

„Lendületével, érvelésével, logikájával, átélésével maradandóan őrzi a felszabadulás utáni koalíciós korszak hangulatát… Stílusán, politikai tisztánlátásán, marxista–leninista képzettségén túl személyes érdekeltsége, szenvedélye ragad meg…”

„Metszően éles hangja úgy vált ki, mint akkor talán senkié. […] lenyűgöző hévvel tudta szétszabdalni az ellenfél érveit, villámgyors csapásaival széthasítani a hazugság és demagógia lepleit!”16

Ám a koalíciós időszak hétköznapi hőseként jelent meg minden kommunista újságíró is, hiszen egyben mozgalmárként is ábrázolták. A hétköznapi hős ugyanis az emberfeletti teljesítményt nyújtó újságíró, aki együtt él a mozgalommal, akinek újságírói és párttevékenysége nem szétválasztható, és aki a nap huszonnégy órájában az ügy érdekében dolgozik:

„elképzelhetetlen volt, hogy az újságíró, miután letette a tollát, ne ment volna ki még egy üzembe, vagy ne vett volna részt valamilyen társadalmi munkában”;

„az újságíró munkahelyét nem a szerkesztőségi szobák jelentették, hanem az egész munkásmozgalom.”17

Ennek a kiemelkedő, mégis átlagos újságíróalaknak az attribútuma a lendületesség, a hevesség. A 4. táblázatból leolvasható, hogy a lelkesedés és a küzdelem-mozgalmasság témakörét kiugróan magas arányban említették a visszaemlékezők.

4. táblázat: Az 1945–1948-as időszakkal kapcsolatban legtöbbször említett jelenségek18

  1960-as évek 1970-es évek 1980-as évek Összesen
Küzdelem, mozgalmasság - 7 7 14
Érzelem, lelkesedés 1 6 7 14
Színesség - 3 2 5
Írók jelenléte 1 - 1 2
Fiatal, képzetlen gárda - 2 - 2
Megbecsülés - - 2 2
Egyéb 1 - - 1
Említések összesen 3 18 19 40
Cikkek összesen 3 15 16 34

A legtöbben nosztalgikus módon gondoltak vissza a felszabadulás utáni évek tenni akarására, lázas igyekezetére:

„kazincbarcikai, tiszalöki, dunapentelei munkások, mérnökök kezét szorongattuk, sztahanovisták napjait faggattuk, s […] riportereink érezték, hogy írásaikkal […] képesek felforgatni az egész világot.”19

A nagy teljesítmények, a szenvedélyesség alapja a sajtómunkások jövőbe vetett hite volt, ez az „1000%-os meggyőződés” hozta ki belőlük a „legjobbat”.

Több történet is „tanúsítja”, hogy e pár év valódi hőskorszak volt. Az MTI kezdetleges felszereltsége miatt a vidéki tudósítók hajnalban keltek, kivasutaztak a legközelebbi állomásig, majd több kilométert gyalogoltak, bicikliztek „porban, sárban”, vagy nyereg nélkül, lóháton jutottak el az irodáig.20 Ebben a közegben szinte szégyen volt betegen feküdni,21 és még nagyobb szégyen volt felkészületlenül, ötletek nélkül megjeleni egy szerkesztőségi értekezleten, de akár még gyengécske cikket írni is.22 Annál nagyobb dicséret volt viszont kivívni a tapasztaltabb kollégák elismerését egy-egy jó tippel, témával, írással.

Hőskorszak volt ez azért is, mert egy teljesen új gárda lépett a színre: a kisgazda vagy szociáldemokrata újságírásnak ugyanis voltak a két világháború közti előzményei hazánkban, a kommunista sajtó azonban nem működhetett szabadon, bázisát az MKP-ba belépő, illetve a Moszkvából hazatérő újságírókon kívül a lelkes, de még tapasztalatlan fiatalok alkották.

Bár néhány írásban átmeneti színvonalcsökkenésről írtak, amelyet a kezdők megjelenésével magyaráztak, de az újságok színvonalát többnyire jónak mutatták, a világháború utáni publicisztikát fellendülésként ábrázolták, amit – a korszak sajtójának reprezentációja szerint – segített az is, hogy ekkor az írók még jelen voltak az újságok hasábjain is, onnan csak a személyi kultusz éveiben szorultak-vonultak ki. Az újságok, részben az olvasókért való versengés következtében, részben a többpártiságból adódóan színesebbek, egyénibb hangvételűek voltak, mint az 1950-es években: ekkor gyakran saját maguk szerezték be híreiket. A „haladó lapok” használták a polgári sajtó módszereit, hogy – sikeresen – visszaszorítsák azt (színes híreket közöltek, frissek voltak, mérsékelten szenzációhajhászók). Mindezek mellett az újságírók társadalmi és anyagi megbecsülése is megfelelő volt, aminek visszaszerzéséért az 1956 utáni időben keményen meg kellett küzdeni.

A Magyar Sajtóban megjelenő cikkek rendszerint csak egy-egy aspektusát villantják fel a korszak újságírásának. A zömmel az 1970-es, 1980-as években közreadott visszaemlékezéseket több mint 20, 30 éve a pályán lévő újságírók vetették papírra. Egyikük-másikuk meg is jegyezte, hogy talán a megszépítő messzeség láttatja velük így a háború utáni éveiket, hiszen a fiatalságukról írtak – illetve egy olyan időszakról, amelyet (különösen a későbbiek fényében) tényleges szabadságként, felszabadulásként éltek meg. A „negatív jelenségeket” utólag is igazolták: a korabeli sajtónak akkor könyörtelennek kellett lennie, mert a politikai küzdelem ezt kényszeríttette ki; a megyei lapoknak a Szabad Néptől kellett átvenniük sok anyagot, mert az MTI akkor még nem volt eléggé „megbízható”. Az ő elbeszélésükben éles határvonal Rákosi Mátyás 1948 februári tájékoztatója:

„élesen figyelmeztetett a rendszer érdekeit sértő lapállásfoglalások veszélyességére és keményen fellépett a szenzációhajhászó újságírás ellen. Kétségek között ballagtunk ki a Nádor utcára. Éreztük, hogy fordulat előtt állunk az újságírásban is.”23

Az ötvenes évek

A személyi kultusz újságírásának reprezentációja során kifejezetten dicsérő leírások természetesen nem születtek. Ezért a kritikák szemléletmódjának, a kritikát mondó attitűdjének elemzése az érdekesebb (lásd az 5. táblázatot).

5. táblázat:Az 1950-es évek újságírásának hatása és megítélése

  1960-as évek 1970-es évek 1980-as évek Összesen
Még akad hiba 13 9 6 28
Már nem 17 19 5 41
Tartós kár - 1 4 5
Felmentő, védő 2 3 6 11
Nem értékel 24 25 13 62
Cikkek összesen 56 57 34 147

A táblázatban szereplő megjegyzések többsége egy általános séma szerint épül fel: a zsurnaliszták a cikkek írásának idejével összevették a személyi kultusz időszakának újságírását, majd utaltak a kettő egymáshoz való viszonyára. A megjegyzések többsége szerint az 1950-es évek hibáit, elhajlásait sikeresen korrigálták, a korszak sajtójának jellegzetességei a véglegesen lezárt múlt részei. Rendre visszatérnek a következő kifejezések: „mára kiszorultak”, „ma merőben eltér”, „már elmúlt”, „már régóta nem”, „volt idő, amikor”, „vége már”, „mögöttünk van” stb. E cikkek szerint tehát éles határvonal húzódik az 1950-es évek és az 1956 utáni újságírás között, semmiféle folyamatosság nincs.

Az értékelő utalások harmada szintén kedvezőtlenül állítja be az 1950-es évek újságírását, ám azt mutatja, hogy – bár a szakítás elengedhetetlen – bizonyos szempontból létezik kontinuitás a két-három évtized újságírásában. E megjegyezések szerkezete a következő: az újságíró összeveti az 1950-es éveket cikke megírásának idejével, és a kettő közötti hasonlóságot hangsúlyozva bírálja a „jelent”. Az adott évtizedre jellemzőnek gondolt negatív elemekről ír, és azokat a személyi kultusz sajtója maradványaiként mutatja.

E cikkek többsége mégis inkább elismerő. A séma ekkor a következő: a visszaemlékező hangsúlyozza, hogy a sajtó jelentős fejlődésen ment keresztül az elmúlt években-évtizedekben, majd ellenpontoz – még akad tennivaló. Ezt jelzik a következő fordulatok: „ma sem teljesen”, „előfordul még”, „ma már alig”, „továbbélése”, „maradványa”, „még mindig kísért”, „végképp szokjunk le”, „még ma is fellelhető”. Néhány cikk, elsősorban a 1980-as évekből származók, már nem ezt az optimizmust tükrözik az 1950-es évek gyakorlatával kapcsolatban. Ezek szerzői különböző területeken (például a kritikától való túlzott félelem; az eredmények bemutatásának nehézségei; egyes fontos témák perifériára űzése) olyan tartós hatásokat említettek, amelyek az adott kor újságírói számára is sokszor megoldhatatlan problémát okoztak. Egyes múltábrázolások szerint a sztálini „sajtóideológiát” „gyökeresen sohasem számoltunk fel”, annak „átkait és bűneit, bár egyre gyengülő formában, de ma is nyögjük…”

Minden nyolc írás közül egy akad, amelynek szerzője talált valami menthetőt a korszakban. Az ilyen jellegű megszólalások szintén a 1980-as években szaporodtak meg. Ezek szerzői főleg azzal szálltak szembe, hogy a korszak újságírását kizárólag feketén mutassák:

„Nem szabad sommásan elítélnie […] a személyi kultusz éveiben működött újságírást, még akkor sem, ha van igazság a megállapításaiban […] Számos újságíró megtalálta a módot és eszközt akkor is, hogy hű maradjon újságírói eszményeihez.”

„Nem megengedhető, hogy […] úgy ábrázolják a múltat, mintha az akkori emberek vagy bűnösök, vagy pedig gyengeelméjűek lettek volna.”24

Néhány cikkben olyan jegyeket „kértek számon” a „jelen” újságírásán, amelyek az 1950-es évekét valamilyen módon még jellemezték: a szerzők hiányolták a lelkesedést, az áldozatkészséget, a szakmai alázatot, esetleg lényegesnek, csak kissé kiigazítandónak mutattak bizonyos szemléletet, témát (a marxizmus–leninizmust, a Szovjetunió propagálását).

Szathmári Gábor visszaemlékezése viszont az ironikus alapállástól egészen a patetikus hangnemig jut el. Feleleveníti, hogy milyen hatalmas nehézségekkel küzdöttek a párt által a „sajtó frontjára” vezérelt élmunkások a szerkesztőségekben, mekkora erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy megállják a helyüket egy számukra idegen világban. (Megejtő annak a volt szobafestőnek a története, aki egész délutánra eltűnt, és végül a két emelettel feljebb dolgozó tatarozók között leltek rá – boldogan festett.) De a többség kitartott és megkapaszkodott:

„abban a tévedésekkel és túlzásokkal, megalázó ostobaságokkal és elképesztő bürokráciával működő szerkesztőségben lezajlott a történelmi igazságtevés is. Suszterinasok és szövőnők, villanyszerelők és gépkocsivezetők, gépmunkások és lakatosok bejutottak egy tőlük addig távoli, elzárt világba […] kiküzdötték a magyar sajtó szocialista forradalmát.”25

Aczél György is hasonlóan fogalmazott a korszak „egyértelmű befeketítéséről” egy főszerkesztőségi értekezleten:

„Valóban feldühödöm, amikor ilyen mértékben lebecsültük azokat a heroikus erőfeszítéseket, […] amelyeket a nép, a dolgozók, amelyeket mi valamennyien kifejtettünk annak érdekében, hogy ebből az országból valóban szocialista ország legyen.”26

A leírásokban viszont általában csak negatív jelenségekkel találkozhatunk. Gyakori séma, hogy egy bizonyos témáról (a mezőgazdasági újságírásról, a diákújságírásról, a munkásábrázolásról stb.) írott cikk bevezetőjében felbukkan az 1950-es évek sajtója („egykoron az volt a szokás, hogy…”), majd egy, a jelenben felmerülő kérdés. Az ilyen néhány mondatos utalásokból, anekdotákból, illetve a hosszabb jellemzésekből állítottam össze a 6. táblázatot, amely a sűrűbben előforduló, a korszak sajtóját elmarasztaló bírálatokat tartalmazza.

6. táblázat:A személyi kultusz sajtójának hibái

  1960-as évek 1970-es évek 1980-as évek Összesen
Sablonosság, szürkeség 14 17 4 35
Mennyiségi elv,
túl sok jelszó
6 6 8 20
Lakkozás,
valósághamisítás
8 15 4 27
Az egyéniség
bedarálása
5 12 1 18
Merevség,
az irányítás hibái
6 5 6 17
Önbiztosítás,
a felelősség kérdése
6 5 2 13
Túlzott harciasság,
fekete–fehér látásmód
2 4 6 12
Tabuk 3 3 1 7
Tekintélyvesztés 2 2 1 5
Túlnevelés 2 2 1 5
Egyéb 2 4 2 8
Említések összesen 56 75 36 167
Cikkek összesen 56 57 34 147

A korszak újságírását leggyakrabban szürkének, sablonosnak és színvonaltalannak ábrázolták:

„az ötvenes évek napilapjai valóban egyformán szegényesek voltak, a szinte egy központból kibocsátott azonos témákat, azonos napokon, azonos módon tálalták az olvasóknak. […] az ember szemébe ötlik a hallatlan nagy mennyiségű hivatalos anyag, az egyes közlemények oldalakat kitevő terjedelme és száraz, élvezhetetlen közlése.”27

Az 1950-es évek végének sajtóval foglalkozó párthatározatai is a szürkeséggel, sablonossággal, a „nem vonzó, nem mozgósító” agitációval való leszámolást tartották üdvözlendőnek.28 A „szürkeség” különösen a 1960-as években, az 1970-es évek elején volt visszatérő kérdés, amikor arról folyt a vita, hogy a korabeli sajtó uniformizált-e vagy sem. A kedvező következtetést a Szabad Néphez igazodó, szűk témaválasztékot kínáló, protokollanyagokba „fulladó” 1950-es évekhez való viszonyítás biztosíthatta.

Az 1950-es évek sajtója reprezentálásakor gyakran előforduló jelző volt a „száraz”, az „üres” és a „frázisos” is. Mindezek miatt

„A belpolitikai újságírásból […] nem maradt több, mint a szocialista építés katekizmusát felmondó cikkek és azok mindenféle szépített példákkal való illusztrálása.”29

A színesség ráadásul gyanús is lehetett, ami a polgári sajtó szenzációhajhászó stílusának vádját eredményezhette:

„hosszú ideig […] már a témaválasztáskor is óvakodtunk megragadni azt, ami a tömegeket érdekli, izgatja. Teóriákat eszkábáltunk arról, hogy az érdekességre törekvés a burzsoá sajtó sajátja, tehát aki érdekesen ír, az elhajlik”

– fogalmazott az egyik emlékező.30

A szürkeség egyik legfőbb ismertetőjegyének a sablonosságot tartották a Magyar Sajtóban megjelent cikkek szerzői. Többen biztos receptet is kínáltak egy 1950-es évekbeli cikk megírására. Gombó Pál például az avatási riportok ideális szerkezetét a következő elemek helyes sorrendben való használatában jelölte meg: 1. a megérkezés körülményei; 2. az MTI-protokoll, lehetőleg szó szerint; 3. az avatóbeszéd, lehetőleg szó szerint; 4. kinyilvánítani, hogy újabb fontos állomáshoz érkeztünk.31 Várkonyi Endre a cikk elé és mögé kötelezően megírt vörös fej és farok frázisrengetegét karikírozta. Keserü Ernő szerint a riportok sematizmusáról, típuscikk voltáról árulkodik az is, hogy a vidéken találomra készített írások, amelyek a „közölhetőség mértékét megütötték”, gyakran hónapokig álltak a megjelenés előtt – anélkül, hogy „aktualitásukat” elvesztették volna.32

A sablonosságot erősítette a cikkek gyakran emlegetett egyoldalú szemlélete és tematikája. A sajtóban szinte csak a termelőszféra jelenhetett meg, és az is egyoldalúan, hiszen főleg a versenymozgalmakról, a százalékokról írtak. Utólag ezeket a „verseny-anyagokat” az erőltetett, színvonaltalan, formalista, vízállásjelentés-szerű jelzőkkel illették. Több szerző idézte fel, hogy minden racionális megfontolást nélkülöző módon kellett részt venniük a termelési propagandában, hogy egy üzemi, egy termelőszövetkezeti riportnak minden lapszámba kellett jutnia. Sokan kényszerültek vidéki riportok megírására konkrét falusi tapasztalatok nélkül, és/vagy készítettek tudósításokat anélkül, hogy az íróasztal mellől felálltak volna.33 Az egyik emlékező két élmunkás téesztagról írt: „gyakran telefonon hívtam fel őket, hogy mondjanak már néhány adatot, és valami kis sztorit, úgy írtam meg ’valóságos’ helyszíni anyagomat”.34

Az újságok – profiljuktól függetlenül – az osztályharc szolgálatában álltak. A műszaki újság hasábjait is politikai, termelési jellegű írások, üzemi riportok töltötték meg, illetve a szovjet ipar népszerűsítése. Az orrmotoros Ikarusok óvatos kritikája már bátor kiállásnak számított.35

A „lenyűgöző” adathalmazokkal telített cikkekben eltűnt az ember, az emberi. Volt persze emberábrázolás, de csak a kommunista, termelő emberé. Egy-egy emlékező újságíró talált erre magyarázatot: „már teljesen használhatatlan az a munkásábrázolás, amely a Loy Árpádokat örökítette meg (akkor nagyon helyesen)”.36 Az általánosabb vélemény azonban más volt:

„sok szerencsétlen próbálkozás is történt. Tömérdek riport, hosszabb lélegzetű írás született, amelyben a munkás egyfolytában lelkesedik magasztos dolgokért, áldozatokat hoz értük, magyartalanul, funkcionáriusnyelven fejezi ki magát, szurtos, indulót énekel és végül teljesíti a tervet.”37

Az emlékezők hasonló módon ábrázolták a nők és a gyerekek újságokban való megjelenítését is. Maradandó kárnak nevezték, hogy a hagyományos nőszerep, az anya és a család témája teljesen eltűnt a sajtóból, és helyét a három műszakot teljesítő sztahanovista nők, illetve a szüntelenül munkálkodó büszke traktoristalányok propagálása vette át.

„Az úttörőlaptól [pedig] elvárták, hogy minden riportjában talpig egyenruhába öltözött gyerekekről írjon, s lehetőleg zászlófelvonásnál, örsgyűlés közben, tábortűz körül ülve, vagy könyvek fölé hajolva ábrázolja őket.”38

Többen – inkább ironikusan – említették, hogy ennek a szürkítő, torzító világnak volt egy előnye is: az, hogy könnyebb, legalábbis egyszerűbb volt írni. Az elvárásokat mindenki ismerte, és némi rutinnal könnyen lehetett típuscikkeket produkálni.

Az eddig elmondottak következményeként az újságíró egyéniségének száműzését, valamint azt említették, hogy a sajtóban a reális ábrázolás, a tájékoztatás helyét a propaganda, a valóságnak az elvárásokhoz való igazítása vette át. A publicistákat megfosztották az önálló gondolkodás lehetőségétől, a „hivatalos vélemények újrakérődzésére”, jobb esetben variálására kényszerültek. Az újságírót a felsőbb szervek hivatalnokként, funkcionáriusként kezelték, akinek ha van is önálló véleménye, azt nem írhatja meg. Az újságírót „összetévesztették” a tollal, „tollba mondták neki saját véleményét”.39 Az Agitációs és Propaganda Osztály levelezésében is találhatók utalások arra, hogy helyes volt „leszoktatni” az újságírókat arról, hogy „központi utasításra írjanak”, hogy „ne törjék fejüket új témákon”,40 hogy a régebbi direkt utasítási rendszer „gúzsba kötötte” a sajtó munkatársait, és a pártnak is ártott – ez persze nem jelenti azt, hogy az újságíró a párt politikája előtt járhatna.41 A MSZMP KB PB 1958. januári, sajtóról szóló határozata szektás-dogmatikus nézetnek nyilvánította azt az álláspontot, hogy az újságok pártirányításának a szerkesztőségek ügyeibe való operatív beavatkozás, az aprólékos utasítás felel meg. Mindennek – a visszaemlékezések tükrében egyik sérelmes – megjelenési formája volt az egyes szám első személy használatának tilalma. Ezt a leckét „az újságírói igazolvánnyal együtt” adták a fiataloknak, akik így kénytelenek voltak többes számban írni akkor is, ha egyedül látogattak el egy vidéki kis faluba, vagy úgy utalni magukra, mint „e sorok írója”.

A visszaemlékezők még értelmetlenebbnek látták azt a szemléletet, hogy a dolgos újságíró a jó újságíró: az, aki verejtékezve írja cikkeit. A szépen írás ezzel szemben gyanús, polgári dolog volt. Érdekes az is, ahogy a valósághamisítást jelenítették meg az újságírók 1956 után. Enyhébb formájaként a rózsaszín boldogságagitációt azonosították: ennek jellemzője az volt, hogy a cikkben a hibákról nem esett szó, azokat elhallgatták. A „lakkozás”, a szépítés, a torzítás volt a második leggyakoribb vád. A 1980-as években még élesebben fogalmaztak az emlékezők: a tények hamisításáról, a hazugságokról, a demagógiáról írtak a három évtizeddel korábbi sajtó kapcsán. Ehhez járultak bizonyos témák, jelenségek, amelyekről tilos volt írni. A visszatekintők a tabuk jelenlétét nem feltétlenül tagadták saját korszakukra nézve sem, bár általában számuk csökkenéséről, képzelt voltukról (az újságíró maga húz falakat saját maga elé) tettek említést.42 Az 1950-es évekre vonatkozóan viszont inkább a „nem írhattunk”, „nem lehetett” kifejezésekkel éltek – az újságírók a tényleges érdeklődésre számot tartó, valós kérdéseket felvető vagy negatív jelenségekről hallgatni kényszerültek.

E propagandisztikus, a hibákról tudomást sem vevő, hamis gyakorlat a későbbi évtizedekben is éreztette hatását. Egyrészt úgy ábrázolták, hogy a sikerek felnagyításának, a problémák elhallgatásának, a boldogságagitációnak az újságírók bizalom- és tekintélyvesztése lett a következménye. Az pedig, hogy az olvasók által tapasztalt hétköznapok és az újságokban megjelent „látványképek” között óriási volt a szakadék, több évtizedre megnehezítette az újságírók munkáját. Másrészt az 1950-es évek gyakorlata károsan hatott az újságírók felelősségvállalására, a kritikára való hajlamra. Az újságíró maga is igyekezett védekező mechanizmusokat kifejleszteni: egy cikk közreadása előtt több helyről is bebiztosította magát, szívesen nyúlt a sablonokhoz, interjút írt elemzés helyett, mert akkor a megállapításokért az interjút adót terhelte a felelősség. Ezt nem nevezték cenzúrának, pedig gyakorlatilag akként működött: a cikket a szerkesztőkön kívül jóváhagyatták az információforrásként szereplő szerv illetékeseivel is, akik ugyanezen elv szerint próbálták a felelősséget minél feljebb passzolni. Ha az újságíró nem így járt el, akkor könnyen kivívhatta a megbíráltak támadását.43 Működött az öncenzúra is – 1956 előtt és után egyaránt. A klasszikus sztálinizmus időszakában a „hibázó” számíthatott rá, hogy ha felelősségre vonják, akár egzisztenciája is veszélybe kerülhet,44 ezért több módon is védekezett:

„az idézőjel szülője az ötvenes évek szellemi szorítása […] Minden kifejezést, amely csak egy kicsit is kilógott a panelnyelvből, óvatosságból, önvédelemből vagy éppen felmutatásul […] idézőjelbe tettek.”45

A bírálattól való félelem azonban kétirányú volt. Az újságíró ugyanis gyakran csak közvetítette a felülről jóváhagyott, sugalmazott bírálatot, amelynek funkciója az volt, hogy előkészítse a már elhatározott döntés, például személycsere végrehajtását. Így egy állami, vállalati vezető számára sem volt jó előjel nyílt sajtóbírálattal találkozni.

Mindennek két káros és 1956 után is érződő következménye lett. Egyes újságírók szerint kollégáik a Kádár-korszakban azért tartottak a pozitív jelenségek bemutatásától, a dicsérettől, mert a lakkozás, a sikerpropaganda felidézésétől tartottak.46 Másrészt a kritika korábbi szerepe miatt a megbíráltak mindenféle említésre idegesen reagáltak, visszautasították a problémák megvitatását. Ennek következményeként a legtöbb kritika csupán az apró-cseprő fogyasztói sérelmeket hánytorgatta fel.47

1956 után gyakran tüntették fel negatívan a sajtóirányítás működését is. Egyes emlékezők általában írtak a túlbürokratizáltságról, a hatalom túlzott koncentrációjáról, míg mások egyes részterületeket bíráltak. Előbbire példa Szathmári Gábor ironikus hangvételű visszaemlékezése:

„hetekre, hónapokra előre gyártott tervek szabták meg, mi kerülhet majd a lapba, és ezek a tervek sérthetetlenek voltak, mint az indiai szent tehenek. A rovatoknak azt is előre kellett tervezniük, hogy az olvasók miről, hány levelet írnak majd.”48

A másik csoportba a zömmel szakmai, szervezési hibákat említő, semlegesebb hangvételű, kevéssé szenvedélyes írások tartoznak: hibásnak látták a nyomdai korrektúra helyének eltolódását az „újságíró-brigádok” felé, a merev, a rovatok kialakításában is jelentkező ágazati szemlélet elterjedését, a szerkesztőség és a nyomda közti feszültségek fokozását. Máskor viszont nem az irányítás rendszerét, hanem magát az irányítást, az irányítók módszereit tették szóvá: az újságírók pórázon rángatását, a felülről érkező témákat, az előírt feldolgozási sémákat – röviden: a „kicsinyes gyámkodást”. (Hasonló jelenséget az újságíró–újságolvasó viszonyában is említettek: a kor lapjaira jellemző volt a nevelő, a kioktató hangnem, az olvasók gyermekként kezelése.)

A Magyar Sajtó hasábjain nem, de a szerkesztőségekről érkező jelentésekben szó esett a lapok készítőinek hangulatáról is. A hatalom szempontjából, de az újságírók megnyilvánulásai alapján az 1956 utáni években jellemző légkört úgy írják le, hogy az politikailag egységesebb, egészségesebb, emberibb, elvtársiasabb, őszintébb, mint az 1950-es években volt. A munkatársak bátrabban elmondhatják véleményüket, még tévedés esetén sem kell a korábbi „ledorongoló módszertől” tartaniuk.49

Ezzel el is érkeztünk a felelősség kérdéséhez. A cikkek egy részében legalább a sejtetés szintjén magyarázatokat kerestek az emlékezők. Az elemzett forrásokban a felelősség megállapítására a MI és az ŐK szembeállítása tűnt legalkalmasabbnak (lásd a 7. táblázatot). Az utalások majd háromnegyedében a felelősök ŐK: a politikai vezetés, illetve annak legszűkebb köre.

7. táblázat:Az 1950-es évek sajtóéletének felelősei

  1960-as évek 1970-es évek 1980-as évek Összesen
MI 6 1 3 10
MI és ŐK 2 1 - 3
ŐK 10 10 10 30
Megtörtént 1 1 - 2
Nem veti fel
a kérdést
37 (66,1%) 44 (77,2%) 21 (61,8%) 102
Cikkek összesen 56 57 34 147

A vezetők mellett felelősség terhelte a „hatalom birtokosainak személyes kegyét élvező szerkesztőket” is, akik szolgai módon hajtották végre a legképtelenebb pártutasításokat. Őket azonban némileg fel is mentették az emlékezők, mondván, hogy nem kárhoztathatók például a lapok uniformizáltságáért, a nagymértékű igazodásért, ráadásul így is „örökös szidás” volt az osztályrészük.

A Magyar Sajtóban megjelent cikkek szerzői többféle módon fogalmazták meg a vezetéssel szembeni kritikát. Szóltak konkrétan Rákosi Mátyás ellen, említették a személyi kultusz rendszerét, a feltételeket, az „ismert” viszonyokat. Bizonyos megfogalmazásokkal az újságírók lényegében felmentették saját magukat a felelősség alól. A lapkészítők

„belekényszerültek a politikai feladatok Prokrutész-ágyába”;

„a feltételek akkoriban nem kedveztek az újságkészítésnek”;

„a megszokott híreken és megfogalmazásokon kívül nem sokat lehetett papírra vetni”50

– olvasható a cikkek némelyikében. Az újságírók tehát gyakran áldozatszerepben jelennek meg: lelkesnek, jó szándékúnak ábrázolták magukat, akiket azonban egy hatalmasabb erő legyűrt.

A visszaemlékezések egy része árnyaltabb: ezekben felbukkan az újságírók felelősségének kérdése is. Mészáros Ferenc például arról írt, hogy „teóriákat eszkábáltak és eszkábáltunk”, hogy „a párt és a kormány vezetése nem vette kellően figyelembe… [de mi is] csak szavakkal ismertük el a munkáslevelezés fontosságát”.51 Sőt a cikkek szerzői közül többen bizonyos felelősséget is magukra vállaltak, amit olyan kifejezések mutatnak, mint „belenyugodtunk”, „nem ábrázoltunk”, „ostobaságokat követtünk el”. Ez a felelősségvállalás azonban sosem haladja meg a „csak az nem hibázik, aki nem dolgozik” szemléletét. Az újságírói eltévelyedések mögött ugyanis legalább hallgatólagosan mindig ott áll a hatalom vagy a körülmények kényszere.

Az „ötvenes évekként” vagy a „személyi kultusz korszakaként” aposztrofált időszakot csak néhányan próbálták meg szakaszokra bontani. Ők 1953-at, 1954-et tették meg választóvonalnak, az 1954 és 1956 közötti éveket pedig zavaros, kétarcú időszaknak mutatták. Pethő Tibor ezt az időszakot tudathasadásos állapotként ábrázolta, amikor az egyszerre jelen lévő „revizionista” és „dogmatikus” nézetek egymást felerősítve fokozták a fejekben lévő zűrzavart. Rényi Péter elismerte ugyan, hogy voltak őszinte kísérletek a bizalom visszaszerzése érdekében, de már „késő volt”, például azért, mert minden ilyen törekvés csak „fokozta az útvesztést”. Az újságírókat viszont menteni igyekezett:

„az az újságíró, akiben volt egy kis becsület, nem tudta már vállalni a régi vezetés követelményeit. Ugyanakkor nem akarta vállalni az ellenzéknek és az ellenforradalomra irányt vevő erőknek az irányvonalát sem.”52

Összegzés

A három korszak újságírására vonatkozó reflexiók többségét – legyenek azok kisebb tanulmányok, előadások vagy egy-egy rövidebb lélegzetvételű esszében elszórt utalások – egy sajátosság összeköti: a Kádár-korszak viszonyairól is szólnak. Az emlékezők valami olyat igyekeztek mutatni, ami az 1960-as, az 1970-es és az 1980-as évek újságírását – hitük szerint – nem jellemezte. Amit a három korábbi korszakban elítélendőnek, károsnak tartottak (például az újságírók két világháború közti kizsákmányolását, a sajtót jellemző korrupciót és szenzációhajhászását vagy az 1950-es évek szürkeségét, a leegyszerűsítő érvelést, a valóság meghamisítását), az a megjelenés időpontjában már meghaladott jelenségként, megoldott vagy legalábbis megoldható problémaként jelent meg.

Ezzel ellentétben a korábbi pozitívumok bemutatása arra volt alkalom, hogy (gyakran nem is túlságosan burkolt módon) a „jelen” sajtóviszonyait, újságírását kritizálják. Ennek megfelelően ábrázolták a polgári időszak újságírójának munkabírását, szakmai képzettségét, a koalíciós idők harcosságát, lelkesedését, színességét, újságírói áldozatvállalását – olyan elemeket, amelyek az értékelések szerint „korszakuk” újságírásában már csak hiányosan találhatók meg.

Lábjegyzetek

1
E tanulmány a Politikatörténeti Alapítvány és a Politikatörténeti Intézet Kht. közös, a „Politikai kultúra és politikai mentalitás Magyarországon a 20. században” című kutatási programjában, annak „A média szerepe a politikai kultúra alakításában” elnevezésű kutatási iránya keretében készült. A programot a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatja.
2
A Magyar Sajtónak volt két forradalom előtti évfolyama is; 1955-ben és 1956 októberéig jelent meg.
3
A Magyar Sajtóban megjelentek elemzési „egysége” nem a cikk, hanem a cikkekben előforduló értékelő, utaló megjegyzés.
4
Mihályfi Ernő: Gondolatok az újságírás ünnepén. Magyar Sajtó, 1964. 12. sz. 355–357. o.
5
Szentkirályi János: Napló. Uo. 1973. 5–6. sz. 151–152. o.
6
Vető József: A vezércikkről. Uo. 1963. 11–12. sz. 358–360. o.
7
Rényi Péter: Műfaji és tematikai sokszínűség a napi sajtóban. Uo. 1976. 7. sz. 199–200. o.
8
Sárközi Andor: Provincializmus és helyi szín. Uo. 1965. 2. sz. 41–42. o.
9
Baróti Géza: Sokan vagyunk vagy kevesen. Uo.1975. 4–5. sz. 125–127. o.
10
Tatár Imre: Szakmai tespedtség. Uo.1962. 6. sz. 183–184. o.
11
Egy cikkben több jelenséget is említettek.
12
Vető József: Tekintély. Uo. 1968. 1. sz. 5–6. o.; Bajor Nagy Ernő: Ruffyról, új könyve kapcsán. Uo. 1968. 1. sz. 7–9. o.
13
Gerencséri Jenő: Kritika és felelősség. Uo. 1973. 5–6. sz. 161–163. o.; Fodor Gábor: Belpolitikai újságírásunk státuszáról. Uo. 1970. 2. sz. 42–44. o.
14
Bars Sári: A „lesz”-agitáció másodvirágzása. Uo. 1968. 1. sz. 12–13. o. – „Lesz”-agitációnak nevezte a szerző azokat az írásokat, amelyek egy-egy áruféleség hiányának megszűnését ígérik.
15
Földeáki Béla: Munkamódszereim. Uo. 1983. 8. sz. 19–21. o.
16
Máté György: Indulat és pártosság. Uo. 1974. 5. sz. 137–139. o.; Rényi Péter: Jegyzetek Révai József publicisztikájáról. Uo. 1973. 11. sz. 329–332. o.
17
Szathmári Gábor felszólalása a belpolitikai újságírásról tartott vitán, 1983. Uo. 1983. 9. sz. 1–22. o.; Soltész István: Közélet és újságírói személyiség. Uo. 1975. 2. sz. 38–39. o.
18
Egy cikk több vonatkozást is említhetett.
19
Ruffy Péter: Számvetés negyed század riportjairól. Uo. 1970. sz. 3–4. sz. 90–92. o.
20
Tóth Béla: A szegedi munkatárs. Uo. 1981. 2. sz. 25–26. o.
21
Pinczési Pál: Az újságíró és a magánélet. Uo. 1985. 2. sz. 13–15. o.
22
Kovács Imre: Élet a szerkesztőségben. Uo. 1984. 1. sz. 9–11. o.
23
Pethő Tibor: A nagy fordulat. Uo.1985. 2. sz. 19–21. o.
24
Jólesz László: Irodalom vagy újságírás. Uo. 1964. 7. sz. 205–206. o.; Földes István hozzászólása a gazdaságpolitikai újságírók tanácskozásán, 1982. Uo. 1982. 3. sz. 19–20. o.
25
Szathmári Gábor: Baráti találkozó. Uo. 1984. 7. sz. 20–21. o.
26
Aczél György felszólalása, az 1979. június 20-i főszerkesztői értekezlet jegyzőkönyve – Magyar Országos Levéltár (MOL), 288. f. 22/1956/35. ő. e., 43–44. o.
27
Timmer József: Egyformák és unalmasak? Magyar Sajtó, 1963. 6. sz. 169–170. o.
28
Az MSZMP KB PB határozata a sajtó helyzetéről, feladatairól – 1958. január 21., 1959. február 24.
29
Rényi Péter hozzászólása a belpolitikai újságírásról szóló vitán, 1983. Magyar Sajtó, 1983. 9. sz. 7–22. o.
30
Szántó Jenő: Unalmas levél a szerkesztőhöz az érdekesség ügyében. Uo. 1963. 1. sz. 14–16. o.
31
Gombó Pál: Karrierek. Uo. 1977. 1. sz. 32–33. o.
32
Várkonyi Endre: Minőség vagy centiméter. Uo. 1984. 2. sz. 18–19. o.; Keserü Ernő: A sablon csapdája. Uo. 1976. 1. sz. 22–24. o.
33
Szemes Piroska: Lépést tartani. Uo. 1975. 2. sz. 40–42. o.
34
Dér Ferenc: Megírom hát én is. Uo. 1988. 6. sz. 24–25. o.
35
Reményi-Gyenes István: Szaklap és tömeglap. Uo. 1980. 11. sz. 341–342. o.
36
Siklós János: A munkásábrázolásról. Uo. 1976. 8. sz. 227–230. o. – Loy Árpád sztahanovista bányász, a róla elnevezett mozgalom kezdeményezője.
37
Máté György: Igaz és hamis munkásábrázolás. Uo. 1978. 8. sz. 239–242. o.
38
Somos Ágnes: Egy „rögeszme” margójára. Uo. 1980. 9. sz. 271–273. o.
39
Bende Ibolya: Beszélgetés Bajor Nagy Ernővel. Uo. 1974. 5. sz. 147–148. o.
40
Levél Szirmai Istvánhoz, 1958. február 7. – MOL 288. f. 22/1958/6. ő. e., 104–105 p.
41
Soós Levente levele Ibos Ferenchez. Uo. 288. f. 22/1970/8. ő. e., 13–18. p.
42
Vértes Imre: A mi szabadságunk. Magyar Sajtó, 1969. 7. sz. 193–197. o.; Rényi Péter: A demokrácia értelmezéséről. Uo. 1985. 2. sz. 1–6. o.
43
Ruffy Pétert egy falusi riportja kapcsán a „kötelességmulasztó, törvényszegő, munkakerülő” helyi kiskirályok hada jelentette fel, ami után 38 tárgyaláson, megbeszélésen kellett megjelennie. – Bajor Nagy Ernő: Ruffyról, új könyve kapcsán. Uo. 1968. 1. sz. 7–9. o.
44
„Nyolc-tíz esztendővel ezelőtt az újságírók álmában gyakran kísértett a jelenet: a főszerkesztő hivatja, közli vele, hogy X. vagy Y. átszólt a legutóbbi cikke után, s így új munkahelyét, esetleg munkakönyvét a szerző megkapja a személyzeti osztályon.” – Pintér István: Bírálat a sajtóbírálatról. Uo. 1963/1, 16-18. o.
45
Bógáti Péter: Az uto(lsó) szó jogán. Uo. 1984. 7. sz. 13–14. o.
46
„Úgy tűnik, hogy az ötvenes évek elejének lapos, olykor üres jelzőktől hemzsegő, olykor erre méltatlannak bizonyult embereket népszerűsítő portré-sorozataitól való viszolygás miatt a szerkesztőségek alig-alig mernek bemutatni a munkában helytálló dolgozókat.” – Feljegyzés az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztálynak. MOL, 288. f. 22/1968/17. ő. e., 83. o.
47
„Nem élnek eléggé a bírálat fegyverével […] a fejlődést gátló jelenségekkel szemben.” – Az MSZMP KB PB határozata a sajtóról, 1959. február 24.
48
Szathmári Gábor: Baráti találkozó. Magyar Sajtó. 1984. 7. sz. 20–21. o.
49
Jelentés a Népszabadság szerkesztőségi pártszervezetének munkájáról. MOL, 288. f. 22/1959/6. ő. e., 26. o.; A Népszava szerkesztőségi pártszervezet jelentése. MOL, 288. f. 22/1963/10. ő. e., 31–37. o.
50
Pethő Tibor: Irodalom és újságírás. Magyar Sajtó, 1964. 5. sz. 136–137. o.; Gábor Pál: Kevesebb tiszteletet? Miért? Uo. 1969. 6. sz. 185–187. o.; Pálos Tamás: A szocialista országok és a szakosodás. Uo. 1968. 10–11. sz. 305–307. o.
51
Mészáros Ferenc: Miért különültek el a szerkesztőségekben a levelezési rovatok? Uo.1972. 6. sz. 186–187. o.
52
Pethő Tibor és Rényi Péter felszólalása a MÚOSZ közgyűlésén, 1985. Uo. 1985. 7–8. sz. 1–46. o.

Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink