Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2004 tavasz

Jog

Szente Péter:

Vita egy új médiatörvény-koncepcióról II.

A Médiakutató 2003 téli számában médiapolitikával és médiajoggal foglalkozó szakemberek írtak véleményt a Gálik Mihály, Horvát János és Szente Péter által „Egy új médiatörvény alapjai – javaslat” címmel készített médiaszabályozási koncepcióról. Az alábbiakban Szente Péter válaszát közöljük.

Szente Péter

Válasz

Először is szeretnék köszönetet mondani a Médiakutatónak, valamint a kilenc szerzőnek, amiért foglalkoztak Javaslatunkkal. A médiatörvény általunk felvázolt koncepciójáról szóló vita generálásával a folyóirat pontosan azt tette, amit szerepe megkövetel, ugyanakkor – mint alább részletesebben is kifejtem – a magyar médiapolitika szereplőinek körében ez sajnos korántsem természetes.

Ugyancsak sietek leszögezni, hogy az alábbiak a személyes reakcióim a vitában elhangzottakra. Nyilvánvalóan kollektívaként is reagálni fogunk a kritikai megállapításokra, amikor azok fényében átdolgozzuk anyagunkat. Most viszont szeretném kihasználni az egyéni felkérés adta lehetőséget, hogy személyesebb hangon írjak, és bővebben hivatkozzam az angliai és a magyarországi médiával kapcsolatos tapasztalataimra. Mindezt egy mindhármunk által vagy akár mindhármunk nevében írott válasz keretei nem engednék meg.

Politikai megrendelés?

A Médiakutató mellett több minikonferencia is foglalkozott anyagunkkal. Ilyen volt a szakma tudományos művelőinek összejövetele a Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetemen, a Médiakönyv megjelenésével egybekötött szimpózium a Nemzeti Színházban, a kereskedelmi műsorszolgáltatók által rendezett megbeszélés, a felügyeleti szerveknek a Duna Televízió szervezésében megtartott tanácskozása, a legnagyobb újságíró-szervezet, a MÚOSZ által szervezett vita, s legutóbb a szakmai szervezetek bevonásával tartott „Kiút 3” konferencia, amelynek a Szociológiai Intézet adott otthont. Ezen alkalmak mindegyikén (csakúgy, mint a Médiakutató által felkért szakértők részéről) sok megfontolandó megállapítás hangzott el. A vélemények – hogy csak a Médiakutatóban megjelentekből idézzek – a „felvillanyozó intellektuális alkotás”-tól (Agárdi Péter) az „eleve vitára alkalmatlan”-ig (Szalai Annamária) terjednek. Alátámasztva, hogy az álláspontok nem mindig politikailag determináltak, Gellért Kis Gábor Szalai Annamáriával ért egyet abban, hogy a Javaslat azt tartalmazza, amit a szerzőitől megrendeltek, mi több, „félő, hogy az éppen soros hatalom marketingje, látványtervezése motiválta nagyobbrészt a szóban forgó megrendelést”. Jó lenne ezt kiegészíteni egy olyan idézettel, amelyik Szalai Annamária oldaláról valami jót mond a tervezetről, de sajnos ilyet nem találtam. Azt viszont örömmel mondom, hogy a viták összességükben inkább pozitív, mintsem negatív álláspontokat tükröztek. Ehhez még azt is hozzá kell tennem, hogy a specifikus megoldásokhoz fűzött dicsérő és bíráló megjegyzések többé-kevésbé „kioltják egymást”: amit Cseh Gabriella imponáló tudományos érveléssel támad, azt Haraszti Miklós a Javaslat fő erényének tartja, és ez más és más párosításokkal majdnem minden vitatott kérdésre igaz.

Az egyetértő, itt-ott dicsérő megjegyzésekkel kapcsolatban nincs más feladatom, minthogy köszönettel nyugtázzam őket; a továbbiakban csak a kritikus észrevételekkel foglalkozom. Ezek két csoportba oszthatók: a szerzők egy része elsősorban a Javaslat metodikáját, formáját, jogi kidolgozatlanságát veszi tűz alá, míg mások nem az egész munkával, hanem csak egy-egy megoldással kapcsolatban fejeznek ki aggályokat.

Kezdjük az első típusú felvetéssel. Itt a kritika lényege, hogy a Javaslat politikailag motivált, szerzői azt szállították, amit megrendeltek tőlük, hiányzik belőle egy átfogó koncepció, nem a hatályos médiatörvény hatásmechanizmusainak tanulmányozására épül, s végül hogy jogi-alkotmányossági aggályokat vet fel.

Az első feltételezést, tehát hogy azt írtuk, amit a minket instruáló politikusok kívántak, a legkönnyebb megcáfolni. Gellért Kis Gábor feltételezi, hogy csak egy oka lehetett, hogy három, médiapolitikában jártas szerző nem azt produkálta, amit ő, tehát egy jogfilozófiailag kidolgozott, a kommunikáció teljes területére kiterjedő, átfogó koncepciót: az, hogy mi másra – pusztán a hatályos törvény javítgatására – kaptunk megbízást.

Kezdjük az állítólagos politikai megrendeléssel. Gálik Mihályt, Horvát Jánost és engem 2003 januárjában kért fel a Miniszterelnöki Hivatal egy új médiatörvény-koncepció megalkotására. Amikor tőlünk nyugatabbra kineveznek egy bizottságot, hogy tegyen javaslatokat egy új törvény irányelveire, az az első dolog, hogy megszabják az úgynevezett terms of reference-t, tehát azt, hogy milyen területet fogjon át a vizsgálódásuk, s pontosan mire tegyenek javaslatokat. Ezt aztán a bizottság már önállóan és függetlenül teszi meg. Mi több, mindez nyilvánosan történik: amikor a bizottság előáll a javaslataival, azokat a számára megszabott keretek ismeretében lehet értékelni. Tehát korántsem lett volna helytelen vagy akár felesleges ezt a mi esetünkben is megtenni. Ugyanakkor minket egyszerűen arra kértek fel, hogy írjunk egy koncepciót, s aztán vitatkozhattunk egymás között, hogy mit is értünk koncepción. Végül az az álláspont győzött, hogy a többek által számon kért, kodifikációra kész munka elkészítése helyett – pontosabban előtt – a nemcsak a britek, hanem az Európai Unió által is követett módszert válasszuk, azaz először egy zöld könyv-típusú vázlatot bocsássunk vitára, amelyet aztán követhet egy, a vita fényében módosított és sokkal részletesebben kidolgozott fehér könyv-szerű anyag, s végül a kodifikált szöveg. Így aztán – legalábbis a közszolgálatra vonatkozó részben – a hangsúlyt arra helyeztük, hogy a közszolgálati szerepeket meghatározó, erősítő és kikényszerítő megoldásokra koncentráljunk, anélkül, hogy már ezen a ponton megpróbálnánk számot vetni az alkotmányos és jogtechnikai bonyodalmakkal. Tudtuk persze, hogy ezek nem megkerülhetőek, csak úgy döntöttünk – s igyekeztünk ezt világossá is tenni –, hogy helyesebb a több fázisú munka előnyeit kihasználva először egy behatárolt szempontrendszerre fókuszálni, s csak azután szélesíteni a látókört, hogy ne keveredjenek a szempontok. (Azok, akik továbbra is ragaszkodnak a „megrendelésre szállították”-elmélethez, kérem, hogy olvassák el a jó két évvel a felkérés előtt született, a Médiakutató 2001 téli számában olvasható „Médiapolitikai vázlat” című dolgozatomat, amelyben a jelen koncepció számos elemét már leírtam.)

Digitális forradalom előtt

A kritikák azon része, hogy munkánk nem egy jogfilozófiailag megalapozott átfogó koncepció, igaz. De nem azért, mert így diktálták, hanem mert itt és most ez tűnt célszerűnek. A Javaslat kétfajta megközelítést követ. A közszolgálattal és a felügyeleti rendszerrel foglalkozó rész elveti a hatályos médiatörvény megoldásait, és egy egészen más modellt állít a helyükre – erre a területre vonatkozóan tehát egy új és átfogó koncepciót jelenít meg. (Arra, hogy ez mi, még visszatérünk.) A következő fejezetek valóban elsősorban a jelenlegi törvény hibáit, hiányosságait igyekeznek kiküszöbölni. Végül az utolsó rész a digitális jövővel foglalkozik, de nem annak már most bevezetendő szabályozásával, hanem csak az oda vezető úttal. Nem vitatom, hogy ezzel feláldoztuk az átfogó szabályozás eleganciáját a pragmatizmus oltárán, de megítélésünk szerint most erre van szükség és – legalábbis szakmai szempontból – erre van mód.

Egy néhány évre szóló átmeneti törvénynek komoly előnyei vannak egy olyannal szemben, amely a belátható idők végezetéig próbálja szabályozni a médiát. Először is tudjuk, hogy technológiai forradalom küszöbén állunk, de az még korántsem világos, hogy ennek a tömegméretekben való megjelenéséhez mikor érnek meg a gazdasági és a demográfiai feltételek. Nem tudhatjuk, hogy miként fogja átalakítani a médiatérképet, s értelemszerűen azt sem, hogy az új viszonyok mekkora és milyen közszolgálatot fognak indokolttá tenni. Tudjuk viszont, hogy az olyan átfogó kommunikációs törvényhez, mint amilyen az angol Communications Act, ott is ötéves előkészítő munkára volt szükség, s ha jól akarjuk csinálni, ez nálunk se valósítható meg sokkal gyorsabban. Márpedig megítélésünk szerint pontosan a magyar és a demokratikus kultúra egészséges fejlődése érdekében ennél sürgősebben új alapokra kell helyezni a közszolgálati médiát, s nem halaszthatók soká azok a módosítások sem, amelyek lehetővé teszik a digitális korba való átmenet menedzselését.

Az új törvényi szabályozás kell, szükség van az aktív tervezésre és a folyamatokba való beavatkozásra. Angliában például úgy sikerült egyes kereskedelmi rádiókat rávenni a digitális adások beindítására, amikor még jóformán senkinek sem volt digitális rádiója, hogy ennek fejében meghosszabbították az analóg műsorszórási szerződésüket. A BBC azért kapott engedélyt új, digitális rádióadások beindítására, hogy legyenek olyan műsortípusok, amelyek csak digitálisan foghatók. Ennek eredményeként tavaly karácsonykor kétszázezer digitális rádiót értékesítettek a szigetországban. Mivel a digitális átállást mi sem kerülhetjük el, annak menedzselésére meg kell teremteni azt a proaktív médiafelügyeletet, amelyet Gellért Kis Gábor – szerintem tévesen – kiiktatna a rendszerből. Ebben a véleményemben az is megerősít, hogy kétlem, a lassan működő és az újságíráshoz, a médiához nem értő bíróságok lennének a legalkalmasabbak médiapolitikai döntések meghozatalára, s azt se feltételezem, hogy amikor az európai trend egyre inkább a társszabályozás, akkor ezt a rendszert nálunk szabályozó nélkül lehetne működtetni.

Az sem véletlen, hogy a BBC Chartája meghatározott időre – tíz évre – szól. Ez lehetővé teszi, hogy a technológiai és a médiagazdasági változások tükrében tízévenként megvizsgálják és megvitassák, s ezután újradefiniálják, hogy melyek az intézménnyel szembeni társadalmi elvárások. De pontosan azért, mert tízéves ciklusokról van szó, az erről szóló vita sem permanensen folyik, hanem tízévente kerül rá sor. S mivel egyetlen kormány sem lehet biztos abban, hogy tíz éven át megőrzi a hatalmát, az éppen kormányzók vigyáznak arra, hogy olyan chartát alkossanak, amelyet majd akkor is szeretnek, ha esetleg ellenzékben találják magukat. Tény, hogy a Charta még soha nem volt a kormánypárt és az ellenzék közötti politikai vita tárgya. Egy olyan területen, ahol ki kell egyensúlyozni a függetlenséget és a társadalmi elvárás érvényesítését, ez jó modellnek tűnik.

A hatályos médiatörvény tapasztalatairól

Szalai Annamária nemcsak azt feltételezi, hogy rendelésre írtuk, amit írtunk, hanem azt is, hogy a javaslataink célja a kormány szerepét erősíteni az országgyűléssel szemben, a kereskedelmi szektort a közszolgálattal szemben, s az ellenzékre hárítani a felelősséget, ha ezután nem születik meg a kétharmados törvény. Az a baj ezzel a megközelítéssel, hogy nem a megoldási javaslatokat bírálja (még akár azt is megengedve, hogy némelyiket talán érdemes lenne megfontolni), ami teret nyitna a dialógusnak, hanem a szándékunk tisztességét vonja kétségbe.

De nézzük az érveket. Szalai Annamária szerint javaslataink még vitaanyagnak sem tekinthetőek, mivel nem értékeltük a hatályos médiatörvény tapasztalatait, nem tanulmányoztuk az európai normákat, s nem vettük figyelembe a jogalkotás politikai realitását, esélyeit.

Az első két pontot meglehetős nehezen tudom értelmezni. Úgy gondolom, javaslataink éppen a jelen médiahelyzet visszásságainak az ismeretére és az európai trendek figyelembevételére épültek – csak éppen nem gondoltuk, hogy ezeket szájbarágósan kell előadni. A közszolgálat rendbetételére javasolt társadalmi megrendelés és a pártatlanság biztosítását szolgáló mechanizmusok – a több évre előre garantált adekvát finanszírozással együtt – elég nyilvánvalóan arra a megállapításra épülnek, hogy a jelenlegi törvény lehetővé teszi a közszolgálati intézmények elnökeinek, hogy úgy definiálják a közszolgálati kínálatot, ahogy nekik tetszik, s azt is, hogy fittyet hányjanak a pártalanság követelményeire, ha úgy óhajtják. Ehhez a felismeréshez különben nem kell médiakutatónak lenni, elég, ha az ember ebben az országban él, és időnként bekapcsolja a Magyar Televízió vagy a Magyar Rádió adásait. Azt is könynyű belátni, hogy egy olyan finanszírozási rendszer, amelyben a közszolgálati adóknak rendszeresen extra pénzért kell járulniuk a költségvetéshez (amely pénz odaítélése és mértéke 1996 óta mindig politikai döntés kérdése volt), nem erősíti a közmédia függetlenségét.

Persze az is lehet, hogy Szalai Annamária Náhlik Gáborral ért egyet, aki ugyancsak a médiatörvény hatásmechanizmusainak az elemzését kéri számon rajtunk, s példákat sorol fel, ahol ennek hiányában szerinte rossz következtetésekre jutottunk. Ezen a ponton egy mesevilág tárul fel előttünk, ahol ugyan a kuratóriumok eddig elmulasztották, hogy a közszolgálati műsorszolgáltatási szabályzatokon keresztül tegyenek szert olyan beavatkozási lehetőségekre, amelyeket a médiatörvény explicite elzár előlük (például az intézmény szerkezeti struktúrájának a meghatározása), de ennek dacára

„a Magyar Rádió Közalapítvány és a Duna Televíziót működtető Hungária Televízió Közalapítvány folyamatos működése nem támasztja alá a törvényről alkotott véleményt. Két kuratórium képes volt az intézmények függetlenségének megvédésére, a folyamatos működés finanszírozására, valamint még fejlesztési elképzelések megvalósítására is.”

Mint a Magyar Rádió kuratóriumának elnökségi tagja, örülnék, ha ez lenne a helyzet. A valóság ezzel szemben sajnos az, hogy Kondor Katalint egy csonka kuratóriumi elnökség jelölte tisztjére, s a mindeddig többséget élvező jobboldali elnökségi tagok pretoriánus gárdaként védik – nem a kormány, hanem az Országos Rádió és Televízió Testület beavatkozásai ellen. Az ORTT ugyanis már két ízben hozott határozatot a Vasárnapi Újság törvénysértő működése ellen, felszólítva az elnök asszonyt, hogy állítsa helyre a törvényes állapotot. Ez azonban nem történt meg, sőt, a kuratórium elnöke és jobboldali tagjai rendre megtagadják, hogy a kérdés tárgyalását egyáltalán napirendre vegyük.

Náhlik Gábor „kifogástalanul működő Műsorszolgáltatási Alap”-ról is ír, ami meglehetősen távol áll attól, amit én egyes panelek résztvevőitől hallok. Mi több, szerinte az ORTT is jól látja el a feladatát, amire bizonyítékok az országgyűlésnek készített beszámolók, valamint az, hogy a médiavilág is nagyrészt elfogadja a médiahatóság döntéseit, amelyek „lelkiismeretesen megtartott ülésein kristályosodnak ki”. Egy szó sem esik a frekvenciaosztás anomáliáiról, a politikai alkukról vagy éppen a Vasárnapi Újsággal és más törvénysértő műsorokkal kapcsolatos tehetetlenségről. Nem csoda, hogy szerinte „a leírtak alapján a felügyeleti rendszer módosítása nem időszerű”. A probléma a hatásmechanizmusok beható tanulmányozásával az, hogy a különböző döntések meghozóinak más és más verzióik lesznek arról, hogy azok hogyan születtek meg, s félő, hogy az „alkotmányos fikciók” lesznek túlsúlyban. De – mint fentebb érveltem – szerintem a mi javaslatainkhoz így is elég információ áll rendelkezésre.

Nézzük Szalai Annamária további érveit. Szerinte

„[a] javaslat homályos, jogi szempontból értelmezhetetlen fogalmakkal operál, »társadalmi megrendelésŤ-ről, »közszolgálati ethoszŤ-ról vizionál, ahelyett, hogy pontos struktúra és eljárási rend kidolgozására törekedne”.

Ez egy fontos pont, akár azt is mondhatnám, hogy igen, itt van a kutya elásva. A magyar és az angol közszolgálati médiában eltöltött éveim pontosan arról győztek meg, hogy nem a szabályokon – amelyek, mint naponta látjuk, kijátszhatóak –, hanem a külső és a belső szerepelvárásokon múlik minden. A törvény önmagában képtelen biztosítani a közszolgálati értékek – a függetlenség, a pártatlanság, a minőség – érvényesülését. Erre csak a közszolgálati szerepelvárások interiorizálása jelent garanciát, de a törvény alkalmas arra, hogy a megfelelő struktúrákkal és mechanizmusokkal olyan külső szerepelvárásokat és kényszereket hozzon létre, amelyek idővel interiorizálódnak.

A kuratóriumokról

Papíron a BBC sokkal kiszolgáltatottabb az angol kormány akaratának, mint a mi intézményeink a mindenkori magyar kormányokénak. Ad absurdum az angol törvény azt is lehetővé teszi, hogy a kormány lefoglalja, átvegye a stúdiókat. Ami pedig a kormányzótanács kinevezését illeti, a mi kuratóriumaink sokkal demokratikusabban jönnek létre. Míg a törvény itt egyensúlyt ír elő, amott a kormánynak szabad kezet biztosít. S mi történik a gyakorlatban?

Greg Dyke a jelenlegi angol miniszterelnök barátja volt, a Munkáspárt elkötelezett támogatója, olyannyira, hogy komoly összegeket adományozott a párt választási kampánykasszájába. Egészen addig, amíg ki nem nevezték a BBC vezérigazgatójává. Ki nevezte ki? A BBC kormányzótanácsa, amelynek tagjait a királynő a kormány javaslatára nevezi ki, s amelynek elnökét, Gavyn Daviest ugyancsak erős szálak kötötték a Munkáspárthoz. Aztán jött az iraki háború, s mint a második világháború óta minden háborúban, a BBC jelentéseit most sem a hazafias érzület, hanem saját szerepfelfogása diktálta, s mint mindig, a mostani miniszterelnök is nagyon megharagudott ezért. Olyannyira, hogy a miniszterelnök kommunikációs igazgatója, Alastair Campbell naponta támadta a BBC-t. Ami rendben is van, a napi politikában – de figyelem: a Charta nem a napi politika része! – a függetlenség nem arról szól, hogy a kormány vagy a politikusok nem próbálnak nyomást gyakorolni, hanem arról, hogy az intézmény vezetői és dolgozói ellenállnak a nyomásnak, ahogy azt tették is. Csakhogy amikor egy Gilligan nevű tudósító hibát követett el, anélkül illetve súlyos vádakkal Blairt, hogy azokra megfelelő bizonyítéka lett volna, a szerkesztők úgyszintén hibáztak. Alastair Campbell napi dühödt támadásainak súlya alatt nem azt tették, ami amúgy normális BBC-praxis lett volna – kivizsgálni, helyesbíteni, bocsánatot kérni, és folytatni a tényfeltáró munkát –, hanem tagadták, hogy hiba történt. S mit tett Greg Dyke, a miniszterelnök barátja? Rögtön kiállt a tudósító és a szerkesztők védelmében. S mit tett a kormányzótanács, amelynek tagjait a kormány jelölte? Támogatta a vezérigazgatót, s elítélte a kormányzati nyomást. Mint végül kiderült, bölcsebb lett volna először alaposan tájékozódniuk – de talán pont azért, mert mind Dyke, mind Davies közel állt a kormánypárthoz, szükségét érezték, hogy azonnal és keményen a megtámadott újságírók oldalára álljanak. A Hutton-jelentés a kormánynak adott igazat. Dyke és Davies nem értettek egyet, de lemondtak. Számomra nem kétséges, hogy az új vezérigazgató sürgősen meg fogja erősíteni a belső ellenőrzést, ami ez esetben csődöt mondott, de az is biztos, hogy az új vezetők pont olyan elszántan fogják védeni a BBC függetlenségét, mint az eddigiek. Nem tehetnek mást: ez a szerepük, s el kell játszaniuk ezt a szerepet, mert ezt követeli tőlük mind a külső, mind a belső, interiorizált szerepelvárás. Ezért helyez a Javaslat olyan nagy hangsúlyt azokra a mechanizmusokra, amelyek a szerepelvárásokat hivatottak kialakítani és erősíteni.

Abban viszont sajnos kénytelen vagyok egyetérteni Náhlik Gáborral és Szalai Annamáriával, s mindazokkal, akik ebben a kérdésben megszólaltak, hogy a Nemzeti Média Tanács (NMT) tagjainak a kiválasztására javasolt első opciónk – amely Sárközy Tamástól származik – minden tetszetőssége dacára Magyarországon nem működtethető. Ezt a viták során többen is kifejtették, a legpregnánsabban talán Hardy Mihály, aki azt mondta, hogy még a végén politikusokat neveznének ki az Opera élére! Ugyanakkor arra kérem Szalai Annamáriát, gondolja ő is végig, hogy itt egy valódi problémáról van szó, amelyre nem könnyű tökéletes megoldást találni. A probléma a következő: hogyan lehet a médiaigazgatás élére olyan emberek kinevezését biztosítani, akik összességükben a megfelelő – nemcsak média-, hanem jogi, gazdasági stb. – szakértelemmel rendelkeznek, s nem politikai szolgálataikért, befolyásolhatóságukért, nem pártkatonaként jelölik őket. Sárközy Tamás javaslata azért tetszetős, mert nem a politikusokra bízza a kiválasztást – akik még kétharmados döntés esetén is gyaníthatóan kölcsönös alapon egymás jelöltjeit neveznék ki –, hanem a nagy nemzeti intézmények első számú vezetőire, akik összességükben óriási kulturális, jogi, gazdasági, szociológiai és egyéb tudással és tapasztalattal rendelkeznek, s emellett egy intézmény vezetési kérdéseire, az ahhoz szükséges képességekre is nagy rálátásuk van. Mi több, azt is feltételeztem, hogy az említettek elég nagy emberek ahhoz, hogy a politikusok ne tudják egykönnyen befolyásolni őket. De sajnos a gondolat fogadtatása meggyőzött, hogy a nagy nemzeti intézmények vezetőinek a kooptálása nálunk nem eredményezne széles körben függetlennek tekintett testületet, tehát más megoldást kell találni. Gyanítom – bár örülnék, ha valaki jobbat tudna javasolni –, hogy ez végül a dolgozatban is jelzett alternatíva lesz, amikor is nyilvános pályázat alapján egy parlamenti eseti bizottság kétharmados szavazással választja ki a tagokat. Fontos, hogy a folyamat minden fázisa nyilvános legyen, hogy a közvélemény meg tudja ítélni, milyen mezőnyből kiket választott a grémium. Más garancia sajnos nincs a háttéralkuk ellen. Ami számomra megint azt illusztrálja, hogy végső soron nem az eljárási szabályokon, hanem azon múlik minden, hogy akit kineveznek egy független testületbe, független emberként viselkedik-e vagy sem. Ez pedig szerepfelfogás vagy más néven ethosz kérdése.

Arra persze nem mi vagyunk illetékesek válaszolni, hogy – mint Szalai Annamária állítja – a kormány helyesebben járt volna el, ha ahelyett, hogy minket kér fel egy szakmai anyag elkészítésére, rögtön az ellenzékkel kezd egyeztetni. De véleményem azért lehet. Úgy gondolom, hogy kétharmados törvényről lévén szó, azt természetesen csak konszenzusos alapon lehet meghozni, s a konszenzus feltételezi a párbeszédet. A kérdés csak az, miről is szóljon, s miként menjen végbe ez a párbeszéd. Ahhoz, hogy a megbeszélések egy jobb törvényt eredményezzenek, előbb szakmai elemzésekre s az elemzéseken alapuló javaslatokra van szükség. Egy koncepciót pedig nem lehet diametrikusan ellenkező álláspontokból elkészíteni. A közszolgálati pártatlanságnak és a közmédia politikai típusú felosztásának nincs közös nevezője. Az egyeztetést akkor érdemes elkezdeni, amikor már van miről egyeztetni, azaz amikor már nem csak a befolyás elosztása a téma.

Végül, Szalai Annamária állítását a szakma állítólagos közönyéről a hat konferencia s a Médiakutatóban zajló vita nem látszik megerősíteni. Én remélem, hogy inkább Szekfű Andrásnak van igaza, aki szerint a szerzők „megtörték a médiaapátiát, amely az utóbbi évtizedben megülte ezt az országot”. S ha már Szekfűt idézem, a következő gondolata is idekívánkozik:

„Mielőtt azonban a Javaslat a gyakorlat mérlegén megmérettetik (ideértem a törvényhozási folyamatot is), már elkezdődött egy elővizsga: képes-e a Javaslat olyan vitaanyaggá válni, melyben a hazai politika két nagy tábora (és sok kis-nagy altábora) szakmai kérdést lát, és hajlandó egymással (elsősorban) szakmai vitát (is) folytatni? Ezen az elővizsgán azonban nem a Javaslat vizsgázik, hanem a magyar politikai elit.”

A finanszírozásról

Most pedig rátérhetünk azokra a problémákra, amelyeket a koncepciónkkal alapvetően szimpatizáló, annak csak egyes aspektusait megkérdőjelező szerzők javasoltak újragondolni. A Molnár Péter és mások által felvetett alkotmányossági kidolgozatlansággal már más kontextusban foglalkoztam. A finanszírozás kérdésköre különböző aspektusokban is előjön: túl nagy a közszolgálati szféra; menjünk vissza az előfizetői díjhoz; maradjon meg a hirdetés a közszolgálatban. A következőkben ezekkel a kérdésekkel foglalkozom.

Azt hiszem, nem szorul sok magyarázatra, hogy annak kérdését, hány közszolgálati csatornát helyes fenntartani, csak a finanszírozási lehetőségek fényében lehet eldönteni. A BBC jelenleg nyolc országos televíziócsatornát működtet: két tradicionális, analóg sugárzásút, egyet a nagyközönségnek s egyet az igényesebb nézőknek, emellett digitális tematikus csatornákat, köztük egy hírcsatornát, egy gyerekeknek szóló csatornát s egy olyat, amely a magaskultúra iránt érdeklődők igényeit elégíti ki. Egy nap talán mi is megengedhetjük magunknak ezt a luxust. Addig persze nehéz lenne nem egyetérteni Molnár Péter megállapításával, miszerint „három alulfinanszírozott televízió helyett nyilvánvalóan jobb és reálisabb lenne kettő kielégítően támogatott közszolgálati tévé fenntartása”. De nem a mi dolgunk, hanem a politikáé, hogy eldöntse, mit képes és mit hajlandó finanszírozni. Úgy gondolom, hogy mi, legalábbis a koncepció jelenlegi, zöld könyv-szerű állapotában eleget tettünk ez irányú kötelességünknek, amikor – mint Molnár is jelzi – hangsúlyoztuk, hogy ha választani kell a jelenlegi struktúra alulfinanszírozott fenntartása, s egy adekvát módon finanszírozott új struktúra között, akkor az utóbbi alternatívát tartjuk helyesnek.

Ami a finanszírozás módját illeti, azt javasoltuk, hogy ez a költségvetésből történjék, azzal a kikötéssel, hogy az összeg legyen a feladathoz adekvát, több évre előre, inflációkövető módon megszabott. Bayer Judit és Cseh Gabriella szerint jobb lenne megtartani az előfizetői díjat, s Cseh Gabriella a hirdetési bevételi forrás fenntartása mellett is érvel.

Bayer Judit szerint az, hogy a közszolgálati médiát a lakosság közvetlen kontribúciója tartsa el, szükséges és fontos demokratikus elv. Az előfizetői díj (vagy – a pedánsabbak kedvéért – a készülék-üzembentartási díj) tagadhatatlan bája, hogy a közszolgálati műsorszolgáltatónak azt sugallja: őt nem az állam, hanem közvetlenül a felhasználó finanszírozza, tehát nem a politikusok, hanem a nézők-hallgatók kegyét kell keresnie. Itt is felmerül persze, hogy az előfizetői díjat mégiscsak a politikusok állapítják meg, de – mint fenti kikötésünk mutatja – ez többé-kevésbé kezelhető. Ha Magyarországon is meg lehetne valósítani azt, ami a nagyobb és gazdagabb Angliában tény, tehát hogy az előfizetői díjból kiszámítható és biztonságos módon lehet finanszírozni a közmédiát, akkor nyilvánvalóan itt is ez lenne a legjobb megoldás. Sajnos az eddigi tapasztalat azt mutatta, hogy a drágán és csak részlegesen beszedhető előfizetői díj még a hirdetési és szponzorálási bevételekkel kiegészítve sem volt erre elég. A közszolgálati adók, elsősorban (de nem kizárólag) az MTV rendszeresen fordultak-fordulnak a költségvetéshez extra segítségért. Márpedig az aligha lehet vitás, hogy egy előre megszabott költségvetési összeg kifizetése kevesebb beavatkozási lehetőséget nyújt a kormánynak, mint amikor diszkrecionális módon adható extra pénzek juttatásáról és elosztásáról van szó. A kérdés, hogy mi a fontosabb: a demokratikus elv vagy a beavatkozási lehetőség minimalizálása? Én pragmatikus módon az utóbbira voksolok.

Az sem egyértelmű számomra, hogy – mint Bayer Judit állítja – az előfizetői díj működtetése azt is biztosítaná, hogy a médium költségvetési túllépései más színben tűnjenek fel, mint jelenleg, amikor feltűnésmentesen meríthetnek újra és újra a közösből. Ez akkor lenne igaz, ha az előfizetői díjak automatikusan követnék a közmédia költségeinek emelkedését. De ez a múltban (amikor még volt üzembentartási díj) sem működött így: az extra pénzek akkor is a költségvetésből jöttek. Éppen ezért a túlköltekezés akkor sem váltott ki nagyobb népi felháborodást, mint most. Mi több, nem lenne sem helyes, sem politikailag elképzelhető, hogy a közmédia maga szabja meg – méghozzá a kiadásain keresztül – a lakossági kontribúció mértékét.

Bayer Judit azzal is érvel, hogy évi 30–35 milliárd a fizetési fegyelem megszorításával, háztartásonként körülbelül havi ezer forintból fedezhető lenne. A Javaslatban szereplő 30–35 milliárd nem a teljes közmédia, hanem csak az MTV mérvadó szakértők által becsült költségigénye. De mivel ezt pontos számítások még nem támasztják alá, s mivel még nem vizsgáltuk a díj beszedésének olyan lehetőségeit, mint a Bayer Judit által említett szlovén módszer, ahol azt a villanyszámlával együtt kell kiegyenlíteni, én a magam részéről elfogadom, hogy ezt a kérdést érdemes újra megvizsgálni. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy a politika is hajlandó lenne-e az egyszer már eltörölt díjat újra bevezetni.

Cseh Gabriella érvelésének lényege, hogy

„a közszolgálatiság nem akadálya a reklámpiacon való megélhetésnek. Ellenkezőleg, a közszolgálati csatorna éppen közszolgálati mivolta miatt jó reklámeszköz.”

Eszerint korántsem az a helyzet, hogy – mint mi írtuk – a közszolgálatnak a kereskedelmi típusú műsorok irányába kellene elmennie ahhoz, hogy jelentősen növelje a reklámbevételét. Ellenkezőleg: éppen azáltal tud több reklámbevételre szert tenni, hogy más, mint a kereskedelmi adások, hogy ragaszkodik a közszolgálati minőséghez. Ergo: nemcsak jövedelmező lenne, de a közfunkciók ellátását is elősegítené a reklámozás megtartása. Az érvelés (amelyet persze nem tudok itt részletesen reprodukálni) s a konklúzió érdekfeszítő. Ugyanakkor bennem kételyeket is felvet: ha ez ilyen egyszerű, miért nem sorol fel Cseh Gabriella néhány nyugati közszolgálati televíziót, amely egyszerre produkál magas minőséget és sok reklámbevételt? A Duna Televízió igazán elég messze van a kereskedelmi stílustól – miért olyan elenyészően kevés a reklámbevétele?

Tegyük föl, hogy Cseh Gabriellának igaza van: absztrakt szinten a minőség és a reklám nemhogy ellentétesek egymással, de egymást erősítik. Még ebben az esetben sem biztos, hogy az MTV-nél is helyes lenne megőrizni a reklámozást. Más a helyzet egy konszolidált, évek óta minőségi műsorokat produkáló televízió esetében, ahol a hirdetési bevétel hasznosan egészíti ki az egyéb, amúgy megbízható forrásokat, s így a már kialakult közszolgálati ethosz megfelelő garancia a kívánatos működésre. S megint más a helyzet egy olyan televíziónál, amelyik nyilvánvaló identitásproblémákkal küzd, ahol a műsorok nagy részét kitevő külső megrendelést nem mindig a minőség és a gazdaságosság motiválja, ahol ahhoz, hogy képes legyen megfelelni közszolgálati szerepének, elsősorban a vezetés és a munkatársak gondolkodásmódjának kell megváltoznia. Természetesen megint a szerepfelfogásról s a szerepkényszerekről van szó. Úgy gondolom, hogy amikor a feladat a közszolgálati szerepek kialakítása és a megfelelő szocializációs folyamatok beindítása, fontos változtatni azon az állapoton, amit Szekfű András úgy jellemez, hogy

„a mai helyzetben a közszolgálat számára rendkívül fontosak a hirdetési bevételek, ami megzavarja a közszolgálati működést, mert egy másik értékrendet is aktivizál”.

Az, hogy Cseh Gabriella számokkal bizonyítja: a kereskedelmi médiumok nem képesek „eltartani” a közszolgálati médiumokat, egy félreértésből ered. Ezt mi nem is javasoltuk. Azt viszont változatlanul megvalósíthatónak tartom, hogy a közszolgálati médiumokon való hirdetés megszüntetése és a kereskedelmi adók közszolgálati műsor-ígéretei elengedése fejében legyen bizonyos mértékű „átcsorgatás”. A kifejezés különben Haraszti Miklósé, az ötletet magát pedig egymástól függetlenül találtuk ki és javasoltuk, ő a hármasbizottság számára írt feljegyzéseiben, én a már fentebb említett 2001-es „Médiapolitikai vázlat”-ban. Haraszti Miklósnak szerintem abban is teljesen igaza van, hogy

„[a] közszolgálat pénzfaló jellegét a nyugati közszolgálatoknál bevált antikorrupciós menedzsmentmódszerekkel kell megszüntetni: belső és külső tranzakcióinak teljes átláthatóságával, percköltségméréssel, részletes nézői elégedettségi célkitűzéssel és annak mérésével”.

A felügyeleti struktúráról

Most pedig néhány, a szervezeti formára és a felügyeleti struktúrára vonatkozó kérdéssel szeretnék foglalkozni.

Mélyen egyetértek Molnár Péterrel abban, hogy – mint írja – „a legjobb törvény is csak kedvező környezetet teremthet a közszolgálati média kultúrájának a kialakításához”. Ugyanakkor én kevésbé félek attól, hogy a felügyeleti struktúra hatékonyan be tudna avatkozni a folyamatokba. Ez persze egy régi vita köztünk: még a hatályos médiatörvény megszületése előtt többször feltettem neki a kérdést: jó, de mi van, ha a megválasztott elnök mégsem bizonyul pártatlannak vagy akár szakmailag alkalmasnak? Molnár Péter akkor – gondolom, a Hankiss–Gombár-történet után érthetően – a kuratóriumoknak az elnökökre gyakorolt potenciális nyomását ítélte a nagyobb veszélynek. Időközben azonban az első MTV kuratóriumi elnökség – amelynek én is tagja voltam, s amelyben eleinte igen népszerűtlenné tettem magam azzal, hogy szüntelenül követeltem az átfogó reform azonnali beindítását – akkor se volt képes az elnöktől reformokat kierőszakolni, amikor már az elnökség tagjai mindkét oldalon látták, hogy valóban ég a tető a fejük fölött. Molnár Péterrel szemben én abban sem vagyok biztos, hogy a mai médiarendszer legfőbb rákfenéje a pártok által a vezető testületekbe történő közvetlen jelölés. Ezt én sem szeretem, de azért nem, mert az így létrehozott kuratóriumok elsősorban nem szakmai alapon működnek. Viszont nem hiszem, hogy ez lenne a közmédia befolyásolásának a fő eszköze. Vannak arra ennél direktebb és hatásosabb módszerek is.

Bayer Judittal sem tudok egyetérteni abban, hogy nincs szükség a Nemzeti Média Testületre. Ő ezt arra alapozza, hogy még az ombudsmanok és az alkotmánybírók választását sem lehet politikamentesnek tekinteni, így ez a Nemzeti Média Testület tagjainál sem lenne másképp – s akkor már előnyösebb, ha egy ad hoc bizottság rögtön az operatív testületeket választja meg. Bayer Judit annak sem látja értelmét, hogy egy ilyen testület időnként nem kötelező véleményt formáljon nagy horderejű ügyekben, és éves jelentést fogalmazzon meg az Országgyűlés számára a média állapotáról. Ezzel vitatkoznék. Először is, anélkül, hogy irreálisan optimisták volnánk azt illetően, hogy egy nyilvános pályázaton, nyilvános meghallgatásokon és nyilvános vitán alapuló szelekció valóban teljesen politikamentesen mehet végbe, azt hiszem, azt sem helyes feltételezni, hogy az eredmény eleve csak pártkatonák megválasztása lehet. Nem lehet, hogy túl pesszimistán állunk hozzá ezekhez a kérdésekhez? He lesznek érdekes jelöltek, talán lesz néhány kakukktojás is a választottak között. S miért ne feltételezzük, hogy némelyikük elég komolyan veszi a pozíciót ahhoz, hogy igyekezzen jól végezni a feladatát? Ezen túlmenően a pályázat eleve csak olyanoknak ad zöld utat, akik megfelelő szakmai tapasztalattal rendelkeznek, még a legpesszimistább vélekedés alapján is több tapasztalattal, mint ami egy ad hoc parlamenti bizottság tagjaitól – akik végül is hivatásos politikusok – elvárható. Így tehát alkalmasabbak az operatív testületek tagjainak kiválasztására, mint a politikusok lennének. Ami pedig a másik két pontot illeti: egy nem kötelező vélemény nagy horderejű ügyekben felhívhatja a figyelmet, hogy az operatív testület például kellő alap nélkül hozott egy fontos személyi döntést. Így tehát preventív szerepe is van, s az esetleges téves döntések újragondolására is lehetőséget nyújt. Nem kötelező az NMT véleményét megfogadni, de minimum meg kell magyarázni, hogy miért utasították vissza. Az éves jelentés pedig jobb, ha nem attól a testülettől származik, amelyiknek a saját bizonyítványát kell magyaráznia. Ha nem pusztán formális – de miért kell feltételezni, hogy feltétlenül az lesz? – társadalmi vitát generál. Így működik a demokrácia.

Teljesen egyetértek viszont Bayer Judit azon felvetésével, hogy a részvénytársaság nem az ideális forma egy nem profitorientált szervezet számára – legalábbis, ha lehet jobbat találni vagy kreálni. Itt nyilvánvalóan még konzultálnunk kell tudós jogászokkal.

Ugyancsak érvényesnek gondolom Agárdi Péter és mások azon kritikáját, hogy behatóbban kellett volna foglalkozni a rádiózással és a társadalmi befogadás esélyeivel: ezen a téren is van még korrigálni valónk.

Szeretném még egyszer megköszönni a Médiakutatóban megjelent és a vitákon elhangzott véleményeket, a jókat és a rosszakat egyaránt. Valóban nagyon érdekesnek és hasznosnak találtam őket.

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
<>
2017 tavasz-nyár
> régebbi lapszámok
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink