Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2004 ősz

Propaganda

Vörös Boldizsár:

Két rendszer, két halott, két temetés

Ady Endre és Eötvös Loránd búcsúztatásai 1919-ben

E tanulmány Ady Endre és Eötvös Loránd 1919-ben lezajlott temetéseinek vizsgálatával azt mutatja be, hogy a különböző politikai rendszerek közvélemény-formálói hogyan használhatják fel az általuk kiemelkedőként méltatott történelmi személyiségek búcsúztatásait propagandájukban a saját világszemléletük terjesztésére. Az elhunyt értékeléséhez a hatalom többféle eszközt is alkalmazhatott: a temetés egész jellegét meghatározó minősítést, a szertartás helyszíneinek kijelölését és azok díszítését, a közreműködők kiválasztását, a hatalom képviselőjének gyászbeszédét, a koszorúküldést, továbbá azt, hogy az adott rendszer vezetői közül kik jelennek meg a búcsúztatáson. Ady és Eötvös temetési szertartásainak elemzése azt is jól szemlélteti, hogy a forradalmak közvélemény-formálói – politikai céljaik érdekében – korántsem utasítják el azoknak a propagandisztikus eszközöknek az alkalmazását, amelyeket az általuk megtagadott rendszerek illetékesei is felhasználtak, természetesen a saját törekvéseik megvalósításához.

A 19. század végi Magyarországon – amint azt Lakner Judit megállapította – a „nagy emberek” temetése a politika műfajához tartozott. A „nagy emberek” élete a politikai pártok és csoportok szabad prédája lett, amelyek kisajátították őket politikai tőkéjük növelésére. A kisajátítási ceremónia a temetés volt. Kossuth temetése a nemzet apoteózisává vált a Függetlenségi Párt ceremóniamesteri közreműködésével, Deák Ferencé pedig – a kormánypárt rendezésében – a dualizmus apoteózisa volt. Ám nemcsak e politikusok temetését rendezték nagy pompával, hanem Arany Jánosét, Jókai Mórét, Mikszáth Kálmánét, Lechner Ödönét, Munkácsy Mihályét, Trefort Ágostonét, Baross Gáborét és Prielle Kornéliáét is (Lakner, 1993: 25-31).

Így például Jókai 1904 májusában bekövetkezett halála után a kormány „a nemzet halottjának” tekintette az írót, és megbízta Berzeviczy Albert közoktatási minisztert, hogy gondoskodjék az államköltségen rendezendő temetésről1 A gyászszertartást a különböző intézetek és testületek vezetőiből alakult, a miniszter által összehívott bizottság szervezte. Jókai ravatalát a Nemzeti Múzeum előcsarnokában állították fel. „Az egész helyiséget feketével vonták be és zöld bokrokkal díszítették” – tudósított a Vasárnapi Újság2 A ravatalhoz koszorút küldött – többek között – Tisza István miniszterelnök, a kormány, a főrendiház és a képviselőház; a miniszterelnök és a miniszterek személyesen is megjelentek a temetésen. A Nemzeti Múzeumban rendezett gyászszertartáson a kormány képviselőjeként Berzeviczy Albert mondott búcsúbeszédet. A Múzeumban és a Kerepesi úti temetőben egyaránt – ahol az írót a főváros által kijelölt díszsírhelyre temették – számos szónoklat hangzott el. A szertartás zenei részeinek előadásában részt vett a Magyar Királyi Operaház énekkara és zenekara is.3

Jókai halottaskocsijának elindulása a Nemzeti Múzeum kertjéből. Sorger Sándor fényképe a Vasárnapi Újság 1904. május 15-i számából

A Jókai-temetés csak röviden ismertetett mozzanatai is jól mutatják, hogy a hatalom milyen eszközöket használhat fel „koncepcionális egységességgel” (Glatz, 1990: 86) az elhunyt személy értékeléséhez, méltatásához és ezáltal kisajátításához. Felhasználhatja a búcsúztatás egész jellegét meghatározó minősítést (itt: „a nemzet halottja”), a szertartás helyszíneinek kijelölését és azok díszítését, a közreműködők kiválasztását, a hatalom képviselőjének gyászbeszédét, a koszorúküldést (a koszorúszalagon az elhunytat értékelő felirattal, lásd erről Kalla, 1997: 112-122), továbbá azt, hogy az adott rendszer vezetői közül kik jelennek meg a búcsúztatáson. A temetési szertartást rendező politikai hatalom, illetve képviselői pedig – mint azt látni fogjuk – alkalmazták is ezeket az eszközöket Ady Endre és Eötvös Loránd 1919-ben lezajlott búcsúztatásainál.

„A nemzet halottja”

Az 1918-as polgári forradalom során létrejött új hatalom már Ady Endre életében kiemelkedő személyiségként méltatta a költőt. 1918. november 18-án a kormány hozzájárulásával a Nemzeti Tanács Hock János vezette küldöttsége felkereste a beteg Adyt, és átnyújtotta neki a Nemzeti Tanács és a kormány üdvözlő iratát. Eszerint

„főleg benned, ki elöl jártál időben és zseniben, benned él Ady Endre Magyarország szellemi egysége. [...] A benned nyugvó szellemi egység Magyarország fizikai egységének immár egyetlen bizonyítéka.

Mutass könyveidre Ady Endre! Mutass szívedre Ady Endre! Mutass hitedre Ady Endre! Mutass a magyar lélek birodalmára, a te szellemi országodra, amelyet nem száll meg sem cseh, sem oláh, sem szerb, sem német s mely a jövendő magyarok örök országa. Ebben az országban a te utadon akarunk járni s kívánjuk Ady Endre, testvérünk, barátunk, drága jó Bandi, hogy mihamarébb gyógyultan, sokáig járhasd velünk azt a nyílt utat, melyet te törtél, melyen, mint hív csatlósaid, boldogan járhassunk, mint oly rég megszoktuk, utánad, mindig csak utánad.”4

Ady 1919. január 27-én bekövetkezett halála után a kormány „a nemzet halottjának” nyilvánította a költőt, és elhatározta, hogy temetéséről az állam gondoskodik.5 A gyászszertartást a kormány megbízásából a Vörösmarty Akadémia rendezte.6 A búcsúztatás megszervezésének részleteire Hatvany Lajos így emlékezett vissza:

„A halál napjának délutánján a Pesti Napló szerkesztői szobájában egybegyűltek: Jászi Oszkár, Babits Mihály, Móricz Zsigmond és a kultuszminisztérium kiküldöttje: Czakó osztálytanácsos. Följegyzem e morbid konferencia jellegzetes apróságait: A tanácsos úr kezében egy nagy kék árkus papír volt: a Mikszáth temetéséről szóló akta: »ehhez a költségvetéshez tartsuk magunkat.« Ebben a percben jelentkezett a pompes funčbres embere, aki kijelentette: »Én tudom, hogyan kell csinálni az ilyet.« Görgeyt is a múzeumból temették, meg Justh Gyulát is. [...] Jászi Oszkár kifejezi azt a tapintatos és bölcs óhajt, hogy a temetés a mai időkhöz méltóan, azaz a Mikszáthénál kisebb pompával folyjék le. Most a pompes funčbres-ember egy költségvetést olvas fel. Minden egyes tételnél külön megállunk. [...] Majd a beszédek sorrendjét állapítjuk meg s egyszersmind azt is, hogy a díszsírhely helyének felkeresésére Babitscsal, Móriczcal kimegyek másnap a temetőbe.”7

Ady holttestét a Nemzeti Múzeum gyászdrapériás előcsarnokában ravatalozták fel. A ravatalhoz küldött koszorúk között ott volt a kormányé (nemzetiszínű szalagján „A magyar népköztársaság kormánya az új Magyarország költőjének” felirattal), a szociáldemokrata párté és a polgári radikális párté is. A január 29-i temetésen megjelent Berinkey Dénes miniszterelnök, Garami Ernő, Kunfi Zsigmond, Nagy Vince és Szende Pál miniszterek, továbbá Hock János, mint a Nemzeti Tanács küldöttségének a vezetője. A díszsírhelyet a főváros adta a Kerepesi úti temetőben.8

Ady ravatala a Nemzeti Múzeum előcsarnokában. Fénykép a Vasárnapi Újság 1919. február 9-i számából.

A szertartás kezdetén a Magyar Nemzeti Operaház énekkara énekelt, majd Haypál Benő református lelkész után a költőt Kunfi Zsigmond közoktatásügyi miniszter búcsúztatta „a forradalomból megszületett magyar népköztársaság kormányának a nevében, a forradalmi megújhodást szomjazó magyar nép nevében”, és kijelentette: Adynál „tüzesebb, gyújtogatóbb csóvákkal senki sem járt az alatt a nagy grófi szérű alatt, amely a régi Magyarország volt”. Az eseményhez kapcsolódóan, stílusosan Ady-versekből vett fordulatokkal törekedett Kunfi a költő alakjának és műveinek felidézésére, ugyanakkor értelmezte is a szövegeket: „a grófi szérű” itt immár a letűnt rendszer metaforája. A Rohanunk a forradalomba című versében Ady Tisza Istvánt támadva nevezte őt a „gyujtogató, csóvás ember”-nek (Tiszát, aki a kortársak számára halálával egyértelműen a bukott rendszer jelképévé vált).9 Kunfi pedig – jelzőivel („tüzesebb”, „gyújtogatóbb”) mintegy „rálicitálva” a költő minősítéseire – jelentőségében Tisza István fölé emelte őt, jelképévé is téve az új világnak. Figyelemre méltó a két Ady-szöveg összekapcsolása: míg A grófi szérűnben a tűz pusztítása egyértelműen veszteséget jelent, a Rohanunk a forradalomba című versben pedig „Hunnia úri trágyadombjá”-nak „összehamvadását”, Kunfi beszédében a költő gyújtotta tűz a megtisztulás, az újjászületés elősegítője. Mert a miniszter a továbbiakban így értékelte Adyt: „a forradalom egyik nagy magvetője, a lelkek fölgyújtója, bátor cselekvések és akaratok élesztgetője”. A szónok Ady tanítványainak tekintette az új Magyarország képviselőit, köztük magát is.

Ady temetése 1919. január 29-én. Müllner János fényképe. (Budapesti Történeti Múzeum, Kiscelli Múzeum, Fényképtár)

„A második magyar forradalom Petőfijétől kell most elbúcsúzni” – folytatta, és az Ady által alkalmazott Ady-Petőfi-párhuzam felidézésével 1918 forradalmát az 1848-assal tette egyenrangúvá, így is hangsúlyozva az őszirózsás forradalom történelmi jelentőségét. Beszédének végén a szónok Ady alakjának és a Fölszállott a páva sorainak felhasználásával is igyekezett legitimálni az új vezetés törekvéseit, ugyanakkor jellemezni a forradalmi átalakulás hatalmas arányait:

„Az a kormány, amely azzal a bús és nehéz föladattal tisztelt meg, hogy a részvét és kegyelet szavait tegyem le Ady Endre koporsójára, igaznak érzi azt, amit a népnek és nemzetnek, művészetnek és forradalmi akaratnak ez a nagy halottja prófétás szavakkal hirdetett:

Vagy bolondok vagyunk és [így!] elveszünk egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.”

A kormányban részt vevő Magyarországi Szociáldemokrata Párt nevében Vincze Sándor mondott gyászbeszédet, aki – felhasználva Ady Véres panorámák Tavaszán című versének részleteit – ekként méltatta az elhunyt költőt:

„Gyújtsatok meg elvtársak minden mécset a beborult magyar ég alatt, éjesebb gyász sose ülte meg még egünket, soha szebbet, soha jobbat nem vesztettünk el. Bárhova vigye törékeny testedet az élet nagy törvénye, – Ady Endre itt maradsz velünk, amit írtál és sírtál, amit láttál és akartál, azért továbbra is állunk és élünk és rátesszük lábunk a magyar rögre és esküszünk, mozdulni fog ez is és minden eddigit jobbal pótolunk, vagy minden vész itt, – ámen, – mindörökre.”

E fogadalomtételhez Vincze csaknem szó szerint vette át az 1913-ban keletkezett Ady-vers befejező sorait, ám az eredeti „S minden mostanit jobbal pótolunk,” sorból a „mostanit” szót kicserélte „eddigit”-re – nem akarván azt, hogy éppen Ady szavaival ítélje el a forradalom eredményeit.

A Nemzeti Múzeumban Kunfi Zsigmondon és Vincze Sándoron kívül több szónok is búcsúztatta a költőt – például Móricz Zsigmond a Vörösmarty Akadémia képviseletében10, Babits Mihály a Nyugat nevében (Babits, 1975: 72-74), Jászi Oszkár a Társadalomtudományi Társaság nevében beszélt11 –, majd a koporsót és a koszorúkat kiszállították a Kerepesi temetőbe. Miközben a koporsót levették a gyászkocsiról, az Általános Munkásdalárda énekelt, majd a radikális párt nevében Kernstok Károly mondott beszédet Adyról mint a párt egyik megalapítójáról. További beszédek elhangzása és a pap imája után a Munkásdalárda gyászéneke mellett elföldelték a koporsót12 (lásd még József, 1962: passim).

Nem egy kortársnak feltűnt, hogy az Ady-temetés rendezői számos olyan elemet alkalmaztak e gyászszertartásnál, amilyenekkel még 1918 előtt búcsúztatta a hatalom az általa különösen kiemelkedőknek tekintett személyiségeket. Ezzel kapcsolatban a Vágóhíd című lap „Forradalmi költő nyárspolgári temetése” című cikkének szerzője így írt:

„És ezt a szegényes magyar mértékkel alig mérhető különleges nagyságot, az összeroskadt roppant forradalmi energiát [tudniillik Adyt], úgy temették, mint valami nyárspolgárt. Rábízták az entreprízre, hogy csináljon neki egy szép pesti temetést. Nemzeti Múzeummal, Arany-szoborral, azzal a jól bevált sablonnal, ahogy a hivatalos halottaknak dukál.”13

Az Új Idők cikkírója azonban másként vélekedett e jelenségről:

„A Nemzeti Múzeumból temettük [tudniillik Adyt], s a ravatala ezen a helyen szimbolikusan intézte el azt a kérdést, amelyért életében annyi vita folyt, hogy a költő kié, hová tartozik, kinek írt és kiket szeretett. Párt és irányzat akarta és próbálja lefoglalni, ez azonban teljesen sohasem fog sikerülni, mert Ady Endre a nemzeté.”14

A költő temetésén az egyes szónokok részéről megmutatkozó azon törekvéseket, hogy az általuk képviselt csoport nézeteinek, céljainak legitimálására használják fel Ady alakját, munkásságát, az Április című humoros lap karikírozta egyik írásában. Ebben például „A kormány képviselője” így méltatja az elhunytat:

„A Költő nem halt meg. A Költő örökké élni fog a mi szívünkben. A Költő a nemzet halottja. A kormány hálásan ismeri el a Költő nagyságát, mert aki a sorok között olvasni tud, az kiolvashatta a Költő verseiből, hogy ő már régen hirdette a mai koncentrációs kormány jogosultságát, érkezését ... stb. ...”15

A „nagy ember” temetésének számos eleme, mozzanata („a nemzet halottja”-értékelés, a Nemzeti Múzeum mint a szertartás helyszíne, a kormánytagok megjelenése, a miniszter gyászbeszéde, az operaház énekkarának közreműködése stb.) tehát túlélte az 1918-ban megbukott rendszert. Éppen koncepcionális egységességben történő alkalmazásukkal (Glatz, 1990: 86) azonban a szertartás kifejezésre juttathatta azt, hogy a korábban gyakran hazafiatlansággal vádolt költő, akit a nemzeti forradalomban létrejövő új rendszer már életében méltatott, majd elbúcsúztatott, valóban a nemzeté. E temetéssel Ady alakja „hivatalosan” bekerült a „nemzet panteonjába” – ugyanakkor a hatalom képviselői igyekeztek a költő alakját, műveit a saját politikai törekvéseik igazolására is felhasználni. Elsősorban a konkrét politikai erőviszonyokat tükrözte a szociáldemokrata munkásmozgalom képviselőinek hangsúlyos szereplése a temetésen: Kunfi miniszterrel mint a kormány szónokával és az Általános Munkásdalárda közreműködésével – noha ez értelmezhető volt utalásként is Ady világszemléletére, politikai kapcsolataira.16 Az Ady-temetés jól mutatja, hogy egy forradalom közvélemény-formálói, politikai céljaik érdekében, korántsem utasítják el azoknak a propagandisztikus eszközöknek az alkalmazását, amelyeket az általuk megtagadott rendszer(ek) illetékesei is felhasználtak, természetesen a saját törekvéseik megvalósításához.

A „munkástársadalom halottja”

A tudósok és művészek kiemelkedő személyiségekként való értékelése már a 19-20. század fordulóján megfigyelhető volt a magyarországi szociáldemokrata munkásmozgalomban. Ezzel kapcsolatban – ugyanakkor általánosabb érvénnyel is – Szabó Ervin így írt egy 1902-es Népszava-vezércikkében:

„a nagy embereket a mi szemünkben nem tisztán az teszi nagyokká, hogy a proletárság ügyének voltak-e harcosai.

A proletárság nagy és meggyőződésünk szerint az egész emberiség haladását föltételező ügye mellett ismerjük és elismerjük az emberiség haladásának más tényezőit is, a múltban, a jelenben, a jövőben. [...] Mi, szocialista proletárok, nemcsak vetélkedünk a polgársággal, de maholnap egyedül ápoljuk azon férfiak emlékét, kik mint államférfiak, költők, tudósok, művészek megindították és kiépítették az emberiség haladásának egy-egy új korszakát.”17

A 20. század elejétől a Magyarországi Szociáldemokrata Párt által kiadott naptárakban egyre nagyobb számban és rendszeresen méltattak tudósokat és művészeket (például Galileit, Wattot, Heinét, Darwint), néhányról közülük a pártkiadványokban és a szociáldemokrata szaklapokban is több ízben cikkekkel emlékeztek meg (Vörös, 2004: 26-68). Ugyanakkor a kiemelkedőként értékelt természettudósok nézeteit, méltatásait a mozgalom eszmerendszerének terjesztői igyekeztek felhasználni a különféle világnézetek 20. század eleji küzdelmeiben is. Így például a Typographia című szaklap ezt írta egyik 1909-es Darwin-cikkében: a tudós „fáradhatatlan munkálkodásának eredményeképp ránk hagyta ama fegyvereket, melyekkel legsikeresebben támadhatjuk meg a teremtés dogmatikus (egyházi) tanait”.18

A kiemelkedőként értékelt tudósok és művészek tisztelete jelen volt a Magyarországi Tanácsköztársaságban is. Budapest népbiztossága már 1919. április 2-i rendeletében a következőképpen határozta meg több fővárosi kórház új nevét: a Szent Rókus kórház a Központi Közkórház, a Szent István kórház a Semmelweis Közkórház, a Szent László és Szent Gellért kórház a Járvány Közkórház, a Zita kórház a Balassa Közkórház, az Új Szent János kórház a Koch Róbert Közkórház, a Régi Szent János kórház a Széna Téri Közkórház, a Szent Margit kórház az Óbudai Közkórház nevet kapta. Más kórházak és rendelőintézetek azonban egyelőre megőrizték régi nevüket.19 Figyelemre méltó, hogy az eltörölt nevek viselői hét esetben szentek, egy esetben pedig egy királyné; ezekkel szemben a három új személynév viselői az orvostudomány kiemelkedő alakjai voltak. A diktatúra egyrészt vallás- és uralkodóellenes, másrészt a tudomány fontosságát hangsúlyozó szemléletének jegyében végzett átnevezések itt félreérthetetlenül azt sugallták: ne a vallástól, a szentek segítségétől, vagy a földi hatalmasságoktól, hanem a tudománytól reméljék gyógyulásukat a betegek!

Ehhez a hagyományrendszerhez kapcsolódott az 1919. április 8-án elhunyt Eötvös Loránd temetése is. Az egyesült párt egyik napilapja, a Népszava április 11-i számában jelent meg a gyászszertartás egész jellegét meghatározó Eötvös-értékelés:

„A közoktatásügyi népbiztosság Eötvös Lorándot, a nemzetközi tudományosságnak szerdán [így!] elhunyt nagy munkását a munkástársadalom halottjának tekinti és maga gondoskodik temetéséről, amely pénteken délután 4 órakor lesz a [Nemzeti] Múzeum előcsarnokából.”20

Az új rendszer szellemiségét volt hivatott kifejezni e szövegben a tudomány nemzetköziségének és Eötvös munkás voltának hangsúlyozása.

Eötvös ravatalát tehát szintén a Nemzeti Múzeum fekete drapériával bevont előcsarnokában helyezték el, s köréje babérfákat és pálmákat állítottak. A ravatalhoz koszorút küldött a Közoktatásügyi Népbiztosság is. A teremben a Vörös Őrség díszszakasza állott őrt.21

Az 1919. április 11-i gyászszertartáson a Nemzeti Múzeumban Liha Géza józsefvárosi helyettes plébános imája és a beszentelés után az új hatalom képviselőjeként Lukács György közoktatásügyi népbiztos búcsúztatta Eötvöst. A politikus már beszéde legelején kisajátította a diktatúra számára a tudós alakját, mondván: szimbolikus tény, hogy az új rendszer első halottja éppen a legnagyobb magyar tudós. Lukács szerint ez azért jelképértékű, mert a proletariátus immár győztes küzdelme a tudomány jegyében indult, amely tudomány – így a szónok – az új rendszerben soha nem remélt felvirágzáshoz jut. Lukács nyomatékosan megállapította, hogy Eötvös nem volt politikus, ő csak a tudománnyal foglalkozott. Beszéde zárásaként, hangsúlyozva a veszteség nagyságát, jelképesen meghajtotta a proletariátus zászlaját Eötvös búcsúztatása alkalmából.22 Lukács tehát a kisajátítás érdekében elhallgatta azt a tényt, hogy Eötvös, ha rövid ideig is, de töltött be vezető politikai funkciót: 1894-1895-ben ugyanis vallás- és közoktatásügyi miniszter volt.

A Nemzeti Múzeumban a népbiztoson kívül több szónok is búcsúztatta a tudóst – például Fröhlich Izidor a Magyar Tudományos Akadémia, a Budapesti Magyar Tudományegyetem, a Magyar Természettudományi Társulat, valamint a Matematikai és Fizikai Társulat nevében (lásd ehhez Fröhlich, 1919: 297-300). Pekár Dezső a tanítványok és a munkatársak nevében beszélt (lásd ehhez Pekár, 1920: 72-74), majd a koporsót kivitték a Kerepesi úti temetőbe, ahol a szertartás idején szintén a Vörös Őrség díszszakasza teljesített szolgálatot. Újabb búcsúbeszédek után díszsírhelyen temették el Eötvös Lorándot.23

Eötvös temetési menetének elindulása a Nemzeti Múzeumból. Fénykép a Vasárnapi Újság 1919. április 20-i számából

Azt a törekvést, hogy a temetéssel az új rendszer kisajátítsa Eötvöst, azonnal észrevette a szertartáson jelen lévő Berzeviczy Albert, aki így írt erről naplójában:

„Ma temettük el Eötvös Loránd bárót; az Akadémia körében úgy kívánták s magamnak is az volt az óhajtásom, hogy a ravatal fölött az Akadémia nevében én búcsúztassam el elnök-elődömet. A kormány azonban, amely fejébe vette, hogy a nagy tudós emlékét halála után a maga politikai céljai számára gyümölcsöztesse, őt a »dolgozó proletariátus« halottjának jelentette ki, temetésének rendezését maga ragadta kezébe, ravatala mellé vöröskatonákat állított s engem a fölszólalástól eltiltott. A kormányt egyébiránt a gyászszertartáson csak Lukács György népbiztos képviselte, aki szürke esőköpenyben lépett a szónoki emelvényre s a bolsevizmus legelcsépeltebb szólamaiból összetákolt, zagyva politikai beszédet tartott a nagy halott fölött, méltó megbotránkozást keltve a tudományos világ nagy számmal megjelent képviselői körében”

(Berzeviczy, 1921: 755, lásd még Berzeviczy, 1919: 220).

A „nagy ember” temetésének még 1918 előtt kialakult elemei közül tehát több is felfedezhető Eötvös Loránd tanácsköztársasági gyászszertartásában. Ezeknek egy része eredeti formájában (például a helyszín: a Nemzeti Múzeum gyászdrapériás előcsarnoka; a vezető politikai testületek koszorúküldése), más részük az új viszonyoknak megfelelően átalakítva (az elhunyt értékelése: „a nemzet halottja” helyett: „a munkástársadalom halottja”; a közoktatásügyi miniszter helyett a közoktatásügyi népbiztos tart gyászbeszédet) jelent meg. Akárcsak a korábbi politikai rendszerek képviselői, a Tanácsköztársaság népbiztosa is arra törekedett, hogy a fennálló hatalom legitimálása érdekében használja fel az elhunyt alakját, munkásságát. Ám a szertartás különféle elemei Eötvös temetésénél nem álltak össze egységes rendszerré. A szigorúan internacionalista szellemiségű Magyarországi Tanácsköztársaság által „a munkástársadalom halottja”-ként méltatott tudós búcsúztatására ugyanis nem volt megfelelő helyszín „a nemzet halottja”-inak gyászünnepségeihez korábban nemegyszer színhelyül választott, már a nevében is jellegzetesen „nemzeti intézmény”, a Nemzeti Múzeum (lásd Czakó, 1921: 710-711; Korek, 1977: 14; Striczki, 2002: 41-43). Mindez – akárcsak az Ady-temetés vizsgálata – arra figyelmeztet, hogy egy forradalmi diktatúra döntéshozói átvehetnek bizonyos elemeket az általuk elutasított, bukott rendszerek közvélemény-formálóinak propaganda-eszköztárából, immár a saját céljaik érdekében alkalmazva azokat.

„Új rendszerek” – „régi eszközök”?

Ady Endre és Eötvös Loránd 1919-es temetési szertartásait megvizsgálva jól látszik, hogy a két forradalmi rendszer közvélemény-formálói számos olyan eszközt alkalmaztak az elhunytak búcsúztatásainál, amelyek megtalálhatóak az 1918 előtti „hivatalos” szokásrendben is. Ugyanakkor törekedtek arra, hogy saját politikai nézeteik, céljaik legitimálása érdekében használják fel a költő, illetve a tudós alakját és munkásságát. Mindemellett az elhunytakat méltató politikai erőknél voltak olyan előzmények, amelyekhez e szertartások kapcsolódhattak: a polgári forradalom vezető testületei már életében nagy tiszteletadásban részesítették Ady Endrét, és a 20. század eleji magyarországi szociáldemokrata munkásmozgalomban, továbbá a Tanácsköztársaságban is jelen volt a tudomány kiemelkedőként értékelt alakjainak megbecsülése.

Nemcsak e két temetésnél figyelhető meg az, hogy a forradalmi rendszerek döntéshozói az új eszmék terjesztése érdekében olyan propagandaeszközöket alkalmaztak, amelyeket a bukott politikai erők közvélemény-formálói is bevetettek korábban. 1918 novemberében például a Fővárosi Közmunkák Tanácsa két helyátnevezés-sorozattal igyekezett elősegíteni a forradalom eszmevilágának terjesztését. Ekkor kapta többek között a Ferenc József tér az Október tér nevet, a Ferenc József rakpartnak a Fővám tértől az Eskü térig terjedő szakasza a Kossuth Lajos rakpart, a Petőfi tértől az Eötvös térig terjedő szakasza a Petőfi rakpart nevet (Vörös, 2000: 146-149, 164-166). A Magyarországi Tanácsköztársaság világszemléletének terjesztői egyebek mellett intézményátnevezésekkel (lásd például a fentiekben ismertetett kórháznév-változtatásokat), a május elsejei budapesti ünnepség alkalmából végrehajtott szoborállításokkal, a döntéshozók által kimagaslóként értékelt történelmi személyiségeket ábrázoló bélyegek sorozatával is igyekeztek kifejezésre juttatni a diktatúra szellemiségét (Vörös, 2004: 85-111). Ám a bukott rendszerek közvélemény-formálóinak eljárásaival több esetben határozottan rokonította e forradalmi méltatásokat a megvalósításuk mikéntje: a tanácsköztársasági bélyegtervek ugyanis hagyományos bélyegstílust követtek, az 1919. május elsejei budapesti dekorációs munkákban részt vevő szobrászok többsége pedig a heroikus emlékmű vagy portré hagyományait folytatta, ezek stílusát alkalmazta a forradalmárok alakjára is (Aradi, 1981: 622-623). Mindez összefüggött azzal is, hogy az új rendszerek irányítóinak elképzeléseik megvalósításához nem egy esetben – minden bizonnyal kényszerűségből – igénybe kellett venniük azoknak az alkotóknak, szakembereknek a munkáját is, akik esetleg nem azonosultak a forradalmak eszméivel, törekvéseivel (lásd Hatvany Lajos fent idézett visszaemlékezését arról, hogy Ady temetési szertartásának megszervezésénél miként tárgyalt a „pompes funèbres” „szakemberével”!) E jelenségegyüttessel kapcsolatban érdemes idézni André Chastelnek a nagy francia forradalomról megfogalmazott, de általánosabb összefüggések felé mutató kijelentését:

„Mindaz, ami a forradalomban látványos, teátrális, kiszámított – természetesen a tömegmegmozdulásoktól és az erőszaktól eltekintve –, az a Fény százada kialakította öntőformákba ömlik” (Chastel, 1984: 191).

A francia tudós e megállapítása érvényes Ady Endre és Eötvös Loránd 1919-es temetési szertartásaira is, amelyeknél – bár a két forradalmi rendszer világszemléletéhez kapcsolódva – határozottan érvényesültek az 1918 előtti időszak „nagy ember”-búcsúztatási eljárásainak az elemei.

E dolgozat kereteit meghaladná annak vizsgálata, hogy a későbbiekben a mindenkori hatalmak miként hasznosították-alakították át e méltatásrendszer különböző elemeit. Mindenesetre az 1919 utáni évtizedekben is megfigyelhető az a törekvés, hogy a hatalom a temetés alkalmával igyekszik felhasználni az elhunyt „nagy ember” alakját, munkásságát önnön politikai céljainak legitimálása érdekében (lásd például Murányi, 1993: 65-68; Varga, 1993: 49-56; Hajdu, 2000: 266-268; Apor, 2002: 179-205). Amint Illyés Gyula írta 1950-ben a zsarnokságról:

„mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.”

Irodalom

Apor Péter (2002) Immortalitas imperator: a Munkásmozgalmi Panteon születése. Aetas, 2-3. sz.

Aradi Nóra (1981) A Tanácsköztársaság művészete. In: Németh Lajos (szerk.) Magyar művészet 1890-1919. I. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Babits Mihály (1975) Ady temetésén tartott beszédem. In: Gál István (vál., szerk.) Babits Adyról. Dokumentumgyűjtemény. Budapest: Magvető Könyvkiadó.

Berzeviczy Albert (1919) Elnöki jelentés az Akadémia működésének a múlt hónapok alatti felfüggesztéséről. Akadémiai Értesítő, 5-12. sz.

Berzeviczy Albert (1921) A bolsevizmus uralma alatt Budapesten. Naplójegyzetek. In: Gratz Gusztáv (szerk.) A bolsevizmus Magyarországon. Budapest: Franklin Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda.

Chastel, André (1984) Ünnepi felvonulások, ünnepélyes terek. In: Uő: Fabulák, formák, figurák. Válogatott tanulmányok. Budapest: Gondolat.

Czakó Elemér (1921) Közgyűjtemények. In: Gratz Gusztáv (szerk.) A bolsevizmus Magyarországon. Budapest: Franklin Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda.

Czillich Anna (1925) Naplója. Budapest: Lantos Rt.

Fröhlich Izidor (1919) Fröhlich Izidor r. t. és osztálytitkár beszéde b. Eötvös Loránd ig. és r. t. ravatalánál a Nemzeti Múzeumban, 1919. április 11. Akadémiai Értesítő, 5-12. sz.

Glatz Ferenc (1990) A történettudomány és a közgondolkodás történeti elemei. In: Uő: Történetírás – korszakváltásban. Tanulmányok. Budapest: Gondolat.

Hajdu Tibor (2000) Károlyi Mihály újratemetése. In: Révész Sándor (szerk.) Beszélő évek 1957-1968. A Kádár-korszak története. I. Budapest: Stencil Kulturális Alapítvány.

József Farkas (1962) (szerk., jegyz.) „Mindenki ujakra készül...” Az 1918/19-es forradalmak irodalma. (Szöveggyűjtemény.) II. (A polgári forradalom publicisztikája és irodalmi élete.) Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kalla Zsuzsa (1997) Búcsúsorok – sírszalagok. In: Uő (szerk.) Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok. Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum.

Korek József (1977) A Magyar Nemzeti Múzeum története. In: Fülep Ferenc (szerk.) A Magyar Nemzeti Múzeum. Budapest: Corvina Kiadó.

Lakner Judit (1993) Halál a századfordulón. Budapest: História & MTA Történettudományi Intézete.

Litván György (1993) Szabó Ervin, a szocializmus moralistája. Budapest: Századvég.

Murányi Gábor (1993) „...porod is neki szolgál”. „Sajtóterv Illyés Gyula temetési szertartásának publikálására”. Köztársaság, április 23.

Dr. Pekár Dezső (1920) Báró Eötvös Loránd emlékezete. Természettudományi Közlöny, 5-8. sz.

Striczki Teréz (2002) A Nemzeti Múzeum szerepe a közéletben. Történelmi visszatekintés. Magyar Múzeumok, 3. sz.

Varga Balázs (1993) Károlyi Mihály újratemetése. Sic Itur ad Astra, 2-4. sz.

Vörös Boldizsár (2000) Károlyi Mihály tér, Marx-szobrok, fehér ló. Budapest szimbolikus elfoglalásai 1918-1919-ben. Budapesti Negyed, 3-4. sz.

Vörös Boldizsár (2004) „A múltat végképp eltörölni”? Történelmi személyiségek a magyarországi szociáldemokrata és kommunista propagandában 1890-1919. Budapest: MTA Történettudományi Intézete.

Lábjegyzetek

1
Jókai halála. Vasárnapi Újság, 1904. május 8.
2
Jókai temetése. Vasárnapi Újság, 1904. május 15.
3
Jókai halála. Vasárnapi Újság, 1904. május 8.; Jókai temetése. Pesti Hírlap, 1904. május 10.; Jókai temetése. Vasárnapi Újság, 1904. május 15.
4
Ady Endrét üdvözli a Nemzeti Tanács. Pesti Napló, 1918. november 19.
5
A politika eseményei. Pesti Napló, 1919. január 28.
6
Ady Endre temetése. Világ, 1919. január 30.
7
Hatvany Lajos: Ady Endre temetése. Hű riport. Keleti Újság, 1925. november 13.
8
Ady Endre a ravatalon. Az Est, 1919. január 30.; Ady Endre temetése. Budapesti Hírlap, 1919. január 30.; Ady Endre temetése. Pesti Napló, 1919. január 30.
9
Lásd Tisza. Népszava, 1918. november 1. Lásd még Czillich (1925: 42).
10
Móricz Zsigmond: Ady Endre. Pesti Hírlap, 1919. január 30.
11
Ady Endre temetése. Világ, 1919. január 30.
12
Ady Endre temetése. Népszava, 1919. január 30.; Ady Endre temetése. Pesti Napló, 1919. január 30.
13
K. M.: Forradalmi költő nyárspolgári temetése. Vágóhíd, 1919. február 4.
14
Dömötör István: Ady Endre. (1877–1919.) Új Idők, 1919. február 9.
15
Szenes Béla: Temetik a költőt. Április, 1919. február 5.
16
Hatvany Lajos: Ady Endre temetése. Hű riport. Keleti Újság, 1925. november 13.
17
A Kossuth-ünnep. Népszava, 1902. szeptember 18. Lásd még Litván (1993: 267).
18
Spectator: Darwin Károly élete és működése. Typographia, 1909. április 23.
19
Rendelet. Budapest Népbiztossága Hivatalos Közlönye, 1919. április 4.
20
Eötvös Loránd a munkástársadalom halottja. Népszava, 1919. április 11.
21
Eötvös Loránd temetése. Magyarország, 1919. április 12.; Eötvös Loránd temetése. Az Újság, 1919. április 12.; Roland Eötvös’ Leichenbegängnis. Volksstimme, 1919. április 12.
22
Eötvös Loránd. Népszava, 1919. április 12.; Eötvös Loránd temetése. Magyarország, 1919. április 12.; Eötvös Loránd temetése. Pesti Hírlap, 1919. április 12.; Eötvös Loránd temetése. Az Újság, 1919. április 12.
23
Eötvös Loránd temetése. Pesti Hírlap, 1919. április 12.; Eötvös Loránd temetése. Az Újság, 1919. április 12.
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
<>
2017 tavasz-nyár
> régebbi lapszámok
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink