Médiakutató 2005 tavasz

Politikai kommunikáció

Németh György:

Hogyan nyerjük meg a választásokat?

Politikai propaganda a köztársaságkori Rómában

„Macerio és az összes álomszuszék kéri, hogy Vatiát válasszátok aedilisnek!”
„Vatiam aed(ilem) rogant Macerio dormientes universi…”

„Az összes gazember és szökött rabszolga kéri, Vatiát válasszátok aedilisnek!”
„Vatiam aed(ilem) furunculi rog(ant) drapetae omnes.”
(CIL IV 336, 575, 576, 7389)

A római köztársaság tisztségviselőit három különböző népgyűlés választotta meg, két különböző választási rendszer (vagyoni cenzus, illetve lakóhely) alapján. A jelölteknek minden eszközt ki kellett használniuk, ha eséllyel akartak indulni a választáson. A tanulmány a római választási rendszereken kívül a politikai propaganda fennmaradt emlékeit vizsgálja, különösen a köztéri falfirkákat (választási plakátok) és Quintus Cicero (a híres szónok öccse) választási kézikönyvét.

Falra festett politika

A mindössze 25 000 lakosú Pompeji önkormányzati választási kampányába engednek némi betekintést azok a vakolatra festett választási hirdetmények, amelyeket a 79-ben lezúduló vulkáni hamu- és lávaréteg konzervált a mai napig. Ha Pompejiben járunk, lépten-nyomon feltűnnek a ma már üveglappal védett graffitik, amelyek éppúgy hirdethetnek egy kocsmát vagy egy nyilvánosházat, mint egy politikust, aki duumvirré (polgármesterré) vagy aedilisszé szerette volna választatni magát. Az aedilis a két polgármester alá rendelt ugyancsak két hivatalnok neve, akiknek feladatai közé tartozott a gabonaellátás, a közterület-fenntartás és a játékok szervezése. A hirdetéseket szakemberek készítették el. Először dealbatorok (fehérre festők) járták az utcákat, akik a kiszemelt falfelületeket nagyjából mai plakátméretben lealapozták, eltüntetve egyes korábbi vagy az ellentáborhoz tartozó hirdetményeket, őket pedig a scribák (írnokok) követték, akik felfestették a hirdetés szövegét. Néhány esetben szignálták is munkájukat, így kimutatható, hogy ugyanaz a reklámcég olykor két ellentétes félnek is felajánlotta szolgáltatásait. A választási „plakátoknak” két típusát különböztethetjük meg: a pozitív és a negatív felhívásokat. A pozitív, vagyis a jelölt melletti kampányfelirat legalább négy elemet tartalmazott: a jelölt nevét, a tisztséget, amelyre pályázott, az ajánló vagy ajánlók, támogatók megnevezését, végül pedig a kérést, hogy támogassák őt a polgárok.

„Az almakereskedők kérik, hogy Marcus En(n)ius Sabinust (válasszátok) aedilisszé!”
„M. Enium Sabinum aed(ilem) pomari rog(ant)” (CIL IV 180).

„Válasszátok meg Aulus Vettius Firmust aedilisszé, Fuscus és Vaccula támogatják őt.”
„A. Vettium Firmum aed(ilem) o(ro) v(os) f(aciatis) Fuscus cum Vaccula facit” (CIL IV 165).

„Valamennyi ványoló Holconius Priscust támogatja, hogy polgármester (duumvir) legyen.”
„Holconium Priscum IIvir(um) fullones universi ro(gant)” (CIL IV 7164).

Feltűnő, hogy olykor választójoggal nem rendelkező rétegek, például asszonyok is készíttettek ajánlásokat, vagyis a közhangulatot akkor is befolyásolhatták, ha magán a választáson nem vehettek részt (például a két pékné, Statia és Petronia két aedilist, Marcus Caselliust és Lucius Albuciust is ajánlott a választóknak, vö. CIL IV 3678). Marcus Casellius esetében az is kiderült, mit vártak tőle választói (CIL IV 4999):

„Marcus Casellius Marcellust, aki jó aedilis lesz és fényes játékokat (rendez).”
„M. Casellinum Marcellum aedilem bonum et munerarium magnum.”

Bruttius Balbus hívei azt ígérték, hogy jelöltjük nem fogja megdézsmálni a közpénzeket (CIL IV 3702). Ezzel nyilván arra utaltak, hogy mindezt az ellenjelöltekről nem lehetne elmondani:

„Genialis kéri, hogy Bruttius Balbus legyen polgármester. Meg fogja kímélni a városi kincstárat.”
„Bruttium Balbum IIvir(um) Gen(ialis) rogat. Hic aerarium conservabit.”

Lucretius Fronto hirdetése kétség kívül a legköltőibb, ugyanis disztichonban írták, sőt, a második sor közepe és vége még rímel is (CIL IV 6626):

„Hogyha az életben hasznos lehet egyszer erénye:
Lucretius Fronto épp hivatalra való.”
„Si pudor in vita quicquam prodesse putatur,
Lucretius hic Fronto dignus honore bono.”

Az ellenreklám lehet tréfás, amelyben (állítólag) a hétalvók vagy a szavazati joggal – természetesen – nem rendelkező szökött rabszolgák támogatnak egy jelöltet (mit is várhatnánk egy ilyen alaktól?), vagy kifejezetten durva és elutasító, mint az, amely Numerius Veius Barca, egy polgármesterjelölt ellen fogalmazódott meg:

„Numerius Veius Barca, rohadj meg!”
„N. Vei Barca tabescas!” (CIL IV 1644)

A sajnos töredékesen fennmaradt 1665. graffiti mindazokat megfenyegeti, akik Quinctius ellen mernek szavazni, de ma már csak annyi vehető ki belőle, hogy üljenek szamárra (?). Ha egy jelentéktelen kisváros önkormányzati választása ekkora indulatokat váltott ki, elképzelhetjük, milyen hatást gyakorolt a köztársasági Róma és a birodalom lakosságára egy consulválasztás, hiszen ott és akkor az egész populus Romanus (a római polgárok közössége), a res publica (köztársaság) vezetőit határozták meg egy esztendőre. Nyilván ezeken a választásokon is százával keletkeztek graffitik, méghozzá a birodalom valamennyi városában, de különösen Rómában, csakhogy ezeket nem konzerválta a Vezúv hamuja, így egyszer s mindenkorra elpusztultak a római lakóházakkal és vakolatukkal együtt.

A választás lefolyása

A római köztársaság négyféle népgyűlést ismert, és ebből három játszott szerepet a választásokban. A királyság korától létező curiánkénti népgyűlés feladata a köztársaság korában már csak arra korlátozódott, hogy megerősítse a megválasztott magistratusok hatalmi jogkörét (potestas). Róma polgárai három fiktív vérségi tribusra (törzsre) oszlottak (Ramnes, Tities, Luceres), amelyek mindegyikében tíz-tíz, vagyis összesen 30 curia foglalt helyet, azokban pedig tíz-tíz, vagyis összesen 300 gens (nemzetség, lásd az 1. táblázatot). A köztársaságkorban már nem gyűltek össze a curiák, hanem törvényszolgáik (lictor) képviselték azokat a formálissá vált gyűlésen.

1. táblázat: Comitia curiata

3 tribus Ramnes Tities Luceres
30 curia 10 curia 10 curia 10 curia
300 gens 100 gens 100 gens 100 gens

A hagyomány szerint Servius Tullius király alapította meg a vagyoni cenzuson alapuló centuriák gyűlését (comitia centuriata), amely a birodalom legfőbb vezetőit, az évenkénti két consult, az eleinte egy, Sulla reformja (Kr. e. 81) után azonban már nyolc praetort, illetve ötévenként 18 hónapra a censust (vagyonbecslés) végző nagyhatalmú censort megválasztotta. Valójában egy hadseregreform teremthette meg a Kr. e. 6. században a comitia centuriatát, de a népgyűlés politikai hatásköre csak a Kr. e. 5. és 4. század közepe között kristályosodhatott ki. A rendszer lényege az volt, hogy a lakosságot a censorok – vagyoni helyzetüktől, évi jövedelmüktől függően – katonai/politikai centuriákba (századokba) sorolták. A gazdagabbak „századainak” létszáma természetesen nem feltétlenül érte el a száz főt, míg a nincstelenek (proletarii) egyetlen centuriája létszámában legalább akkora volt, mint az egész első osztály 80 centuriája együttvéve (Cicero, 1995: 2, 22)! Az equites (lovagok) eleinte bizonyosan lovasként szolgáltak, mivel nekik volt saját lovuk, amelynek az eltartása nem volt éppen olcsó mulatság, később azonban már csak az számított, rendelkeztek-e évi százezer as jövedelemmel. ők 18 centuriát alkottak (vagyis létszámuk bajosan haladhatta meg valaha is az 1800 főt). A classisokba (osztályokba) sorolt gyalogság öt vagyoni osztálya összesen 170 századot alkotott. A centuriák száma annál nagyobb volt, minél gazdagabbakból verbuválták őket, vagyis az egyes századokba sorolt polgárok létszáma egyre nőtt, minél szegényebbekből állt az adott centuria. Ezzel sikerült elérni, hogy a vagyontalanokat (fabri – kézművesek, cornicines – kürtösök és proletarii) együttvéve is csak öt centuria képviselte (lásd a 2. táblázatot).

  Osztály Cenzus Centuria  
classis fölött equites 100 000 as 18 centuria  
classisok 1. osztály 100 000 as 80 centuria 98
2. osztály 75 000 as 20 centuria  
3. osztály 50 000 as 20 centuria  
4. osztály 25 000 as 20 centuria  
5. osztály 11 000 as 30 centuria  
classis alatt fabri nincs 2  
cornicines nincs 2  
proletarii nincs 1 95
összesen       193

A szavazás centuriánként zajlott, méghozzá „felülről lefelé”. Ez azt jelenti, hogy először a vagyonosabbak szavaztak, és utánuk a szegényebbek, végül pedig a lakosság jó részét kitevő vagyontalanok. Az egyes polgárok szavazata ugyan egyenlő volt, de szavazatukat centuriánként összesítették, és centuriájuk végül csak egy „igen” vagy „nem” szavazatot képviselt, attól függően, hogy melyik válasz került a centurián belül többségbe. Ha egy ügyet el kellett dönteni, vagy egy hivatalnokot meg kellett szavazni, csak addig folytatták a szavazást, míg a már leszavazott centuriák elérték az 50%+1 szavazatot. Minthogy a lovagok 18 és az első osztály 80 szavazata már önmagában több volt, mint az összesen 193 centuria fele (98 több, mint 96,5), belátható, hogy már a második vagyoni osztály 20 centuriájának is csak abban a ritka esetben kellett szavaznia, ha a lovagok és az első osztály centuriái valamiért nem jutottak egyezségre. Minthogy azonban az első 98 centuria valójában a teljes polgárságnak csak töredékét képviselte, a választás egyáltalán nem a polgárok többségének akaratát tükrözte. Cicero ezt finoman – és meglehetősen ravaszul – így fogalmazza meg:

„Ilyen módon senkit sem fosztottak meg a szavazati jogától, és mégis annak volt a szavazásnál a legnagyobb súlya, akinek a legtöbb érdeke fűződött ahhoz, hogy az állam helyzete a legjobb legyen” (Cicero, 1995: 2, 22., fordította Hamza Gábor).

Ezek nyilván a leggazdagabbak voltak, a legjobb pedig azt jelentette, hogy számukra a legjobb. Ne feledjük, Róma köztársaság volt, de sohasem volt demokrácia.

Kr. e. 215-től (a hannibáli háború időszakának politikai átrendeződése következtében) a szavazás rendje kissé megváltozott, a leggazdagabb osztályok súlya minimálisan csökkent, ami kedvezett az utánuk következő vagyoni osztályoknak. Az első osztály képviselete 80-ról 70 centuriára apadt, és ezeket felosztották 35 fiatalabb (iuniores, 18–46 évesek) és 35 idősebb (seniores, 47–60 évesek) centuriára. A választások előtt egy fiatalabbakból (iuniores) álló centuriát kisorsoltak a többi közül, és az szavazott először. Ezt hívták centuria praerogativának (elsőként szavazó), és szavazatának eredményét azonnal közzétették, mivel úgy tartották, hogy ez előre jelzi az egész szavazás végeredményét (ami persze befolyásolta a többi centuria szavazását). A továbbiakban ugyanúgy centuriánként szavaztak, csakhogy ekkor már a lovagok 18, az első osztály 70, továbbá a kiemelt fabri egy, vagyis összesen 89 centuriájához a második osztály legalább nyolc centuriájára is szükség volt a többség eléréséhez (lásd a 3. táblázatot).

3. táblázat: A centuriák szavazási sorrendje Kr. e. 215-től

1 centuria praerogativa 1. osztály iuniores
69 centuria 1. osztály 34 centuria iuniores
35 centuria seniores
12 centuria equites  
1 centuria fabri  
6 centuria equites  
100 centuria 2-5. osztály  
4 centuria fegyvertelenek 2 centuria musici
1 centuria accensi
1 centuria proletarii
193 centuria    

Ne gondoljuk azonban, hogy a választásokon minden római polgár részt vett. Ez fizikailag is lehetetlen volt, mivel a köztársaságkorban a Mars-mező – a szavazás helyszíne – mindössze 70 000 polgárt tudott befogadni, míg a polgárok létszáma a népszámlálási adatok szerint a következőképpen alakult (a besorozható polgárok száma az állandó háborúk miatt ebben a korszakban kissé csökkent, amint ezt a 4. táblázat is mutatja):

4. táblázat: A polgárok számának változásai a népszámlálásokon

Év Polgárok száma a cenzus szerint
164 337 453
154 324 000
147 322 000
142 328 442
136 317 933

A vidéki, vagyis Róma városától távolabb fekvő községekből csak kevesen utaztak a városba a szavazásra. Ennek többek között az volt az oka, hogy a consulválasztás éppen az árpaaratás és a babszüret időszakára esett (Laser, 2001:16). A választáson így különösen nagy szerepet játszottak azok a polgárok, akik eleve Rómában laktak, nem függtek a mezőgazdasági munkáktól, és közülük is azok, akik a legfelső vagyoni osztályokba tartoztak. Egy ötödik osztályba tartozó vidéki árpatermelőt különösen kevéssé vonzott a választási részvétel, mivel csekély volt annak az esélye, hogy valaha is kikérik osztályának véleményét.

A másik népgyűlés, amelyen választásokat tartottak, a comitia tributa (területi népgyűlés) volt. Ezen döntöttek az alacsonyabb tisztségek sorsáról (aedilis curulis, quaestor). A 35 tribus szavazási sorrendjét előre kisorsolták, és a szavazás addig folyt, amíg a jelöltek el nem érték az 50%+1 szavazatot (optimális esetben a 18. tribus szavazása után). A polgárok túlnyomó többsége a négy városi tribusba tartozott, de előfordulhatott, hogy a sorsolás véletlene e négy kerületet hátulra sorolta, így a 18 tribusos „többséget” a 31 vidéki tribus hozta létre. A vidékiek, mint láttuk, eleve kisebb arányban éltek választójogukkal, így olykor a választási „többség” valójában az elenyésző kisebbséget jelentette. A harmadik típusú népgyűlésen, a concilium plebisen (plebeiusok gyűlése) csak plebeiusok vehettek részt, és ott választották meg a néptribunusokat és az aedilis plebist, akik a plebeiusokat képviselték a patriciusokkal szemben (ezért nem volt itt szavazatuk a patriciusoknak). E két népgyűlés területi szerkezete azonos volt, a hatáskörükön kívül az egyetlen különbséget az jelentette, hogy a comitia tribután minden polgár szavazhatott, vagyis a patriciusok is. (A területi tribusok kialakulásának időpontjához lásd az 5. táblázatot.)

Tribus neve elhelyezkedése létrejöttének időpontja
Suburana, Palatina,
Esqiulina, Collina
városi (tribus urbanae) Servius Tullius király
hozta létre
Lemonia, Camilia,
Pupinia, Pollia, Voltinia,
Romilia, Caludia, Fabia,
Horatia, Papiria,
Menenia, Aemilia,
Voturia, Sergia, Cornelia
vidéki (tribus rusticae) Kr. e. 495 előtt
Galeria, Clustumia vidéki Kr. e. 400 előtt
Stellatina, Tromentina,
Sabatina, Arnensis
vidéki Kr. e. 387.
Pomptia, Publilia vidéki Kr. e. 385.
Maecia, Scaptia vidéki Kr. e. 332.
Oufentina, Falerna vidéki Kr. e. 318.
Aniensis, Terentina vidéki Kr. e. 299.
Velina, Quirina vidéki Kr. e. 241.

A területi elvű népgyűléseken, mint láttuk, négy városi és 31 vidéki körzetbe (tribus) sorolták be a polgárokat. A vidéki tribusok száma a hódításokkal együtt növekedett, míg végül elérte ezt a számot. A 31 vidéki tribus száma a későbbiekben nem növekedett, így az újabb és újabb hódítások során alapított coloniák (római jogú városok) polgárait, földrajzi elhelyezkedésüktől függetlenül, egyik vagy másik tribusba osztották be. Így minden egyes polgár beletartozott a vagyoni osztályán és ebből következő centuriáján kívül valamelyik területi tribusba, ami a lakóhelyétől függött. A comitia tributa szavazása vagy a Mars-mezőn, vagy a Forumon zajlott. Ez utóbbi befogadóképessége nem haladta meg a 10 000 főt, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy a szavazás megszervezői nem számítottak tömeges részvételre. A 35 tribus létszáma nagyon aránytalan volt. A négy városi tribushoz tartozott a polgárok túlnyomó többsége. Minthogy Rómában közvetlen választást tartottak, csak azok vehettek rajta részt, akik személyesen megjelentek a Forumon vagy a Mars-mezőn. A választáson részt vevőknek tehát az volt az érdekük, hogy minél több szavazót csábítsanak Rómába, persze olyanokat, akik rájuk szavaznak. A minél több azonban nem jelentett egyszerű számszerű többséget: a biztosan szavazó, Rómában lakó népességet kellett elsősorban megnyerni, a consul- és praetorválasztásnál pedig ezek közül is a leggazdagabbakat.

A consulválasztás napját, amely mindig július második felére esett, hírnökök adták tudtul a polgároknak, és írásban is kihirdették. A választók kora reggel kitódultak a Mars-mezőre, és centuriánként gyülekeztek. A választás irányítója rövid szónoklatot (contio) tartott, amelyben ismertette a jelöltek nevét, elmondott egy imát, és megnyitotta a szavazást. Ezután helyet foglalt egy elefántcsont trónon (sella curulis), amelyet a szavazóhíd mellett állítottak föl. A centuriánként, meghatározott sorrendben felvonuló szavazók személyazonosságát a híd feljáratán álló őrök (custodes) ellenőrizték. Minden szavazó kis, viasszal bevont fatáblácskát kapott, amelyre fel kellett írnia az általa támogatott consul-, illetve praetorjelölt nevének kezdőbetűit (például MTC = Marcus Tullius Cicero). A fahíd túlsó végén egy urna (cista) állt, amelybe mindenki bedobta a saját tábláját. Ahogy egy centuria leszavazott, a szavazatszámláló helyiségben (diribitorium) összesítették a szavazatokat, és előre meghatározott sorrendben felírták a jelöltek nevét, majd pontokkal jelölték a nevek mellett az egyes centuriák döntéseit. Ha egy jelölt elérte a centuriák szavazatának 50 százalékát plusz egy szavazatot, a további voksolást leállították, az eredményt pedig kihirdették. A győztes bíborszegélyű tógába öltözve híveivel együtt felment a Capitoliumra, és köszönetet mondott Jupiternek.

A választás napján meglehetősen nehéz volt befolyásolni a szavazókat. A híd feljárójánál ügynökök fogadták a polgárokat, akik megpróbálták rábeszélni őket arra, hogy melyik jelölt mellett szavazzanak, de erre nagyon kevés idejük maradt, mivel a centuriák folyamatosan vonultak szavazni. Ha a patriciusok számára kedvezőtlen eredmény körvonalazódott, csak radikális eszközökkel tudták megakadályozni a baljós végkifejletet. Ilyen volt például az, ha a szavazóhíd „véletlenül” összedőlt, mivel akkor azonnal meg kellett szakítani és akár több napra is elhalasztani a választást. Ha ez sem bizonyult járható útnak, még mindig ott voltak az augurok (madárjósok), akik kijelenthették, hogy baljós előjelet, például villámlást láttak vagy dörgést hallottak, ezért érvényteleníthették az egész eljárást (Plutarkhosz, 2001: 42). Mindezt azonban tényleg csak a végső esetben vetették be. A választókat ugyanis sokkal egyszerűbb volt a kampány során befolyásolni törvényes vagy akár kevéssé törvényes eszközökkel.

Név, Résztvevők Vezető Gyűlés helye Funkció
bevezetés ideje       Választás Törvényhozás Bírói
comitia curiata, királyság korától 30 curia, később 30 lictor consul vagy praetor vagy pontifex maximus Comitium a Capitoliumon   lex curiata, megerősíti a magistratusok potestasát, adoptatio, végrendeletek  
comitia centuriata, Servius Tullius(?) 193 centuria, vagyoni alapon consul vagy praetor Pomeriumon kívül: Campus Martius consul, praetor, censor, censor potestasa eleinte minden, 218-tól csak hadüzenet főbenjáró bűnök, hazaárulás
comitia tributa, 471-től, reform: 215 körül 35 tribus 4 városi 31 vidéki consul vagy praetor, bíróságként aedilis curulis választás: Campus Martius, bíróság: Forum Area Capitolina aedilis curulis, quaestor, alacsonyabb hivatalok minden törvény, ami nem a comitia centuriata hatásköre államellenes nem főbenjáró bűnök
concilium plebis 35 tribus csak plebeiusok tribunus vagy aedilis plebis választás: Campus Martius tribunus aedilis plebis 287-től a plebiscitumok törvényerejűek, 218-tól a törvényhozás nagy része néptribunusok által indított államellenes ügyekben

A candidatus, az ambitio és az ambitus

A consuli tisztségre pályázó politikus az adott év consuljainál jelentette be indulási szándékát (professio). A consul megvizsgálta, hogy a pályázó alkalmas és méltó-e a tisztségre (például van-e polgárjoga, betöltötte-e a szükséges életkort, kellő idő telt-e el korábbi hivatala óta, nem áll-e büntetőeljárás alatt). A consuljelölt ekkor hófehér tógát öltött (toga candida), vagyis hivatalos jelölt (candidatus) lett. A kampány egy évig tartott, így, bár elméletileg bárki indulhatott a választáson (ha a fenti feltételeknek megfelelt), valójában csak azoknak volt esélyük, akik nem munkából, bérből éltek, hanem saját vagyonnal rendelkeztek. Mai becslések szerint egy kampány a Kr. e. 1. században legalább 500 000 sestertiusba (2 000 000 as) került (Laser, 2001: 25). Nem csoda, hogy a mérsékelt vagyonnal rendelkező Iulius Caesar a Kr. e. 60-as években 25 millió sestertius adósságot halmozott fel (Plutarkhosz: Caesar 5, Laser, 2001: 26). A vezető tisztségekért Rómában nem járt fizetség. A politikusok csak abban reménykedhettek, hogy hivatali évük után proconsulként vagy propraetorként gazdag provincia helytartói lehettek, ahol aztán különféle módszerekkel hatalmas vagyonokat szedtek össze. Caesar például Hispaniában fél év alatt annyit harácsolt össze, hogy ki tudta fizetni minden korábbi adósságát.

De hát mi került ilyen sokba? Természetesen az, ami ma is: a támogatók „megnyerése”. Ennek eszköze volt az ambitio (körüljárás, kampánykörút), amely során a jelölt bejárta a szavazókörzeteket. Ne feledjük el, hogy bár a választás a centuriánkénti népgyűlésen folyt, mindenki lakott valahol, vagyis a kampány során városi vagy vidéki tribusában kellett felkeresni. Jellemző azonban, hogy nagyon hamar megszületett egy másik kifejezés is, az ugyancsak a körüljárásból származó ambitus, ami kifejezetten választási vesztegetést jelentett. Míg az ambitio a kampány törvényes részét képezte, az ambitust Kr. e. 358-tól törvényben tiltották. Nagyon nehéz vagy inkább lehetetlen volt azonban meghúzni a pontos határvonalat a kampány tiltott és megengedett módszerei közt, és bár újabb és újabb törvények születtek, valamint számos jelöltet bíróság elé is állítottak, a politikai vesztegetésnek valójában csak a jelöltek vagyoni helyzete szabott korlátot (Adamietz, 1989: 27). A törvényeket könnyű volt kijátszani. Hiába korlátozták ugyanis, hogy például egy jelölt egyszerre hány embert hívhatott meg korteslakomára, ha azt megengedték, hogy a candidatus nevében barátai további lakomákat rendezzenek.

Quintus Cicero tanácsai

Marcus Tullius Cicero, az ókor egyik leghíresebb szónoka indult a Kr. e. 64-ben tartott, különösen zaklatott körülmények között megrendezett consulválasztásokon, hogy 63-ra elnyerje az egyik consuli tisztet. A nehézségeket többek között az jelentette, hogy egy Lucius Sergius Catilina nevű eladósodott nemes politikai és anyagi túlélésének egyetlen esélyét abban látta, ha megválasztják consulnak, és nyilvánvalóvá tette, hogy sikertelensége esetén akár erőszakos akciókra is hajlandó (fenyegetéseit később valóban beváltotta). Quintus Tullius Cicero, a szónok öccse úgy akart segíteni bátyja fordulatosnak ígérkező kampányában, hogy kézikönyvet írt számára a választás során felhasználható törvényes és törvénytelen eszközökről. Ez a munka, a Commentariolum petitionis (A hivatalra való pályázás kézikönyvecskéje) a történelem első kampánystratégiai összefoglalása. A könyv az adott helyzet értékelésén, az ellenjelöltek gyengéinek bemutatásán (és kihasználásán) kívül számos olyan tanácsot is ad, amely talán mára sem vesztette el aktualitását.

Az első tanácsa a stratégiai cél pontos meghatározása volt: gondolja végig, milyen államban él, mire pályázik, és milyen helyzetben van (Commentariolum 2. – a továbbiakban csak a fejezetszámokra hivatkozom: N. Gy.). A válasz: homo novus (új ember) vagyok, a consulságra pályázom, és Rómában élek. E három dolognak kell minden további tettét alárendelni. homo novusnak azokat nevezték, akiknek az ősei közül még senki sem töltött be vezető tisztséget, és senki sem volt a senatus tagja Rómában. Az ilyen politikusoknak különösen nehéz volt a helyzetük egy olyan arisztokratikus társadalomban, ahol a Scipiók, a Claudiusok, a Fabiusok, a Iuliusok stb. évszázadok óta állandóan consulokat, praetorokat és dictatorokat adtak az államnak, és kiváltságos helyzetüket féltékenyen őrizték. Jellemző, hogy a Kr. e. 191. és Kr. e. 107. közötti időszakban mindössze két homo novus tudott a consuli rangig emelkedni (Alföldy, 2000: 54). Amikor röviddel ezután a homo novus Caius Marius, a híres hadvezér hétszer is betöltötte a consulságot, öntudatosan mutatott rá a harctéren szerzett sebeire: számára ezek hoztak dicsőséget, nem fényes őseinek sora. Cicero azonban nem tekinthetett vissza ilyen jelentős katonai sikerekre: ő szónok volt és ügyvéd. Ezért öccse azt tanácsolta, hogy használja ki azokat a barátait és ismerőseit, akikkel rendelkezett. Támaszkodjék ifjú arisztokrata tanítványaira, akik szónoklattant hallgattak nála (Quintus külön hangsúlyozza, hogy az nyeri meg a jövőt, aki az ifjúságot maga mellé állítja), mindazokra, akiket a bíróság előtt védett, továbbá tribustársaira. A szónoki képességen túl ugyanis a barátok tehetnek a legtöbbet értünk. A homo novusnak mindenesetre van egy előnye az ősi családok képviselőivel szemben: őseinek nemcsak erényei, hanem bűnei sem ismertek a választók előtt, így csak saját tettei és ígéretei alapján fogják megítélni. A régi család fia, ha valamivel is kevesebbet ért el, mint ősei, a rövidebbet húzza a velük való összehasonlításnál, ha pedig bűnöket követett el, bűnei ősei tetteinek fényében még szörnyűbbnek tűnnek. Quintus éppen ezért írja, hogy Cicero keresve sem találhatott volna kellemesebb vetálytársat, mint Catilina, akit ifjúkora óta orgyilkosnak, kéjelgőnek és éhenkórásznak ismertek meg (8). Ebből a megjegyzésből mindenesetre az is kitűnik, hogy a politikai kommunikáció nem sokat finomodott az elmúlt 2068 évben.

A fentiekből már kiderült, milyen tétje volt a consulválasztásnak, és milyen közegben kellett megküzdenie a győzelemért egy homo novusnak. Quintus ezután belekezd a részletek tárgyalásába. Tanácsokat ad, miként lehet lejáratni a politikai ellenfeleket. Egyikük rabszolgapiacon vásárolta a barátnőjét, másikuk vérfertőző viszonyban élt saját nővérével, és előkelő lovagokat tétetett el láb alól (9). Ha mindez talán nem is teljesen igaz, arra jó, hogy kompromittálja őket.

Az ellenfelek lejáratásánál fontosabb minél több barátot megnyerni. A rokonokon kívül támaszkodni kell a tribustársakra, a szomszédokra, a cliensekre (a családtól vagy az adott politikustól függő szabadokra), a felszabadított rabszolgákra, sőt a saját rabszolgákra is. Ez utóbbiak természetesen nem szavazhattak, de Quintus felhívja rá a figyelmet, hogy a politikus házából kiinduló pletykák, rágalmak forrásai gyakran a családot nagyon is jól ismerő rabszolgák (17). Ezért teszi jól a politikus, ha megkedvelteti magát rabszolgáival és felszabadítottjaival, mert akkor a házából csak jó hírek szivároghatnak ki.

Gyakran kell népszerű emberek társaságában mutatkozni, még ha azok nem is támogatják a jelöltet, mivel akik együtt látják őket, ezt nem feltétlenül tudják (18). A rokonszenv felkeltésének Quintus három fajtáját sorolja fel: ha valakivel jót teszünk, ha valaki reméli, hogy jót fogunk vele tenni, vagy ha valaki szeret minket (21). Barátaink barátainak üzenjük meg, hogy nem leszünk hálátlanok, ha minket támogatnak. Ígérjünk hivatalokat, hiszen nem történhet nagyobb baj, mint hogy esetleg nem tartjuk be ígéretünket, ha már úgyis elnyertük a consulságot (20).

A területi tribusunk megnyeréséhez három dologra van szükség. Először is magunk mellé kell állítani a tribus legtekintélyesebb tagjait, hiszen a többiek hallgatnak rájuk (24). Másodszor végig kell járnunk az összes olyan községet, ahol a tribusunkba tartozók élnek. Ehhez – mondja Quintus – a fejünkben kell tartani egész Itália politikai térképét (30). Ne legyen egyetlen olyan falu sem, ahol nincs megfelelő támaszunk. Valamennyi szavazókörzetet szője át baráti kapcsolataink sűrű hálója (29). Ne feledjük el: a consulválasztáson nem a tribusok, hanem a centuriák szavaztak, csakhogy minden tribusban élhettek az adott vagyoni osztályba tartozó polgárok! Ami azonban a legfontosabb, hogy amikor megjelenünk egy faluban, mindenkit, aki számít, nevén kell szólítanunk. „A falusi emberek – írja cinikusan Quintus – máris barátainknak képzelik magukat, ha tudjuk a nevüket (31).” Ennyi nevet azonban, természetesen, senki sem tud fejben tartani. E célra szolgálnak a nomeclatorok (névemlékeztetők), akik a fülünkbe súgják, hogy ki kicsoda.

Fontos, hogy támogatóink állandóan és minél nagyobb számban legyenek mellettünk. E támogatóknak Quintus három csoportját különbözteti meg. A salutatorok (üdvözlők) már reggel házunkba jönnek, és ott köszöntenek minket (35). Ezért fontos, hogy mindig ugyanabban az időpontban keljünk, és nem árt, ha a salutatorokat reggelivel fogadjuk. Előfordul, hogy egyes salutatorok több jelölt körül is forgolódnak. Ha valamelyikük mentegeti magát, és arról biztosít, hogy hűsége csak a miénk, el kell fogadni, de nem árt megjegyezni, mit várhatunk tőle. A deductorok (lekísérők) a Forumra kísérik a politikust (36). Fontos, hogy mindig azonos időpontban jelenjünk meg a Forumon, hogy kísérőink száma minél nagyobb legyen, hiszen ez jelentős mértékben növeli a tekintélyünket. Állandó kíséretünk tagjai (assectator) reggeltől estig velünk vannak, és velünk együtt vonulnak egyik helyről a másikra. Ezek szegényebb emberek, hiszen egy vezető hivatalt betöltő barátunktól nem várhatjuk el, hogy egész nap minket kísérjen. Ha assectatoraink egyike-másika a lekötelezettünk, de életkora vagy más elfoglaltságai miatt nem tud körünkben megjelenni, adjuk értésére, hogy maga helyett küldje el egy rokonát (37). Voltak persze olyan politikusok is, akik hiányzó kíséretüket pénzen bérelt assectatorok hadával pótolták (Murena, Cicero, 2004: 67, Nótári, 2004: 106). Ezt a lex Calpurnia (Kr. e. 67) éppúgy tiltotta, mint azt, hogy a jelölt ingyenjegyeket osszon a gladiátorviadalokra, vagy a népet hatalmas, kollektív lakomákon vendégelje meg. A törvény nyilván azért keletkezett, mert egyre inkább elharapózott ez a gyakorlat. Igaz, Cicero szerint ezzel az eszközzel mindig is éltek a politikusok (Murena, Cicero, 2004: 72).

Quintus nemcsak a politikai barátokat, hanem az ellenfeleket, az irigyeket is csoportosítja. Az első csoportba azok tartoznak, akiket valamikor megbántottunk, a másodikba azok, akik nem kedvelnek minket, a harmadikba pedig azok, akik ellenfeleink politikai követői. Azoknak, akiket megbántottunk, elmagyarázhatjuk, hogy nem őket támadtuk, hanem barátunkat védtük, és megígérhetjük: ha ők is a barátaink lesznek, nem kisebb eltökéltséggel kelünk a védelmükre. Azoknak, akik nem kedvelnek minket, tudtára adhatjuk, hogy adott esetben számíthatnak ránk, és tegyünk nekik apróbb szívességeket. Ellenfeleink barátai közül azokkal járjunk el hasonlóképpen, akikről úgy látjuk, elkötelezettségük nem túl erős (40).

Mindehhez legalább három dologra van szükség: bőkezűségre, figyelmességre és alkalomadtán némi színlelésre és hízelgésre, „hiszen a pályázónak mindig azokhoz kell alkalmazkodnia, akikkel éppen összetalálkozik” (42). Mindenkit éjjel-nappal magunkhoz kell engedni, mindenkin segíteni kell, vagy legalábbis megígérni a segítségünket, de mindezt úgy, hogy ne bántsuk meg azok önérzetét, akiken segítünk. A kéréseket csak abban az esetben utasítsuk el – de akkor is kedvesen –, ha valaki egy barátunk ellen akar fordítani minket. Magyarázzuk el, hogy az illetővel régi barátságot ápolunk, de más ügyben szívesen állunk a kérelmező rendelkezésére.

A legfontosabb tanács, amit Quintus adott, az, hogy bátyja minden esetben messziről kerülje el a politikai kérdéseket és állásfoglalásokat. Csak így érheti el, hogy a senatusban ülő előkelők és a népgyűlés résztvevői egyaránt méltónak tartsák a tisztségre. Hiszen az a cél, hogy Rómában homo novusként consullá válasszák, ezt pedig csak mindkét réteg együttes támogatásával érheti el.

Nem tudjuk, milyen mértékig tartotta magát a tapasztalt politikus, Cicero az öccse tanácsaihoz, az azonban tény, hogy consullá választották, és consulként Kr. e. 63-ban leverte Catilina lázadását. A köztársaság még 34 évig állt fenn. Augustusszal a politikai kommunikáció gyökeresen új korszaka kezdődött el Kr. e. 27-ben.

Irodalom

Adamietz, J. (1989) Cicero, Pro Murena. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft.

Alföldy G. (2000) Római társadalomtörténet. Budapest: Osiris Kiadó.

Bleicken, J. (1992) Geschichte der römischen Republik. München: Oldenburg Verlag.

Boriaud, J.-Y. (1992) Petit manuel de campagne électorale. Paris: Arléa.

Cicero, M. Tullius (1995) Az állam. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Cicero, M. Tullius (2004) Lucius Licinius Murena védelmében. Négy védőbeszéd. Szeged: Lectum Kiadó.

CIL = Corpus Inscriptionum Latinarum.

Havas L. & Németh Gy. & Szabó E. (2001) Római történeti kézikönyv. Budapest: Korona Kiadó.

Köves-Zulauf, Th. (2003) Kleine Schriften II. Marburg: Görisch & Weierhäuser Verlag.

Krenkel, W. (1963) Pompeianische Inschriften. Leipzig: Koehler & Amelang Verlag.

Kruswitz, P. (1999) Römische Werbeinschriften. Gymnasium, 3. 231–253.

Laser, G. (2001) Quintus Tullius Cicero, Commentariolum petitionis. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft.

Meier, Christian (1981) Entstehung des Begriffs ”Demokratie”. Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag.

Nótári Tamás (2004) Cicero, Négy védőbeszéd. Szeged: Lectum Kiadó.

Plutarkhosz (2001) Az ifjabb Cato. Párhuzamos életrajzok. Budapest: Osiris Kiadó.

Savunen, L. (1995) Women and Elections in Pompeii. In: R. Hawley–B. Levick: Women in Antiquity. New Assessments. London–New York: Routledge, 194–206.

Zlinszky János (1994) Ius publicum. Budapest: Osiris Kiadó.

Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink