Médiakutató 2005 tavasz

Történelem

Takács Róbert:

Sajtóirányítás és újságírói öncenzúra az 1980-as években

„A tájékoztatással minden rendben van, amíg minden rendben van” – írta Domány András, a Magyar Rádió munkatársa 1980-ban a Jel-Kép című folyóiratban. Az idézet élesen mutat rá arra a jelenségre, amelyet nyilvános szakmai vitáikban az újságírók a tájékoztatás görcseként jellemeztek, és jól érzékelteti azt a fonák környezetet, amelyben az újságírói öncenzúra általánossá válhatott. Az alábbi írás ezt a nehezen megragadható, ám a Kádár-korszak sajtóját (is) átható újságírói magatartás- és beszédmódot vizsgálja.

Az öncenzúra fogalma

A nemzetközi szakirodalomban az öncenzúra a tudományos érdeklődés perifériáján helyezkedik el, többnyire csak mint a cenzúra kísérőjelensége bukkan fel, ugyanakkor néhány elszórt tanulmány és konferencia jelzi, hogy a probléma önálló kutatás tárgyává is válhat 1. A történeti sajátosságok ellenére az öncenzúra szó szerepel a francia nyelvű Larousse Enciklopédiában és az Oxfordban kiadott angol nyelvű értelmező szótárakban is. A fogalom a magyar nyelvben azonban furcsa, félhivatalos státussal rendelkezik. Míg a hazai lexikonok, értelmező szótárak nem vesznek tudomást róla, addig a magyar nyelvű sajtó- és irodalomtörténeti munkák aránylag nagy figyelmet szentelnek a jelenségnek (vö. Kókay, 1979; Kosáry & Németh, 1985; Cseh et al., 2004: 286–287). A Kádár-korszak sajtóirányításáról írt elemzések – ha gyakran csak az utalás szintjén, egy-egy mondat erejéig is – szintén rendre kitérnek rá, sőt született már olyan tanulmánykötet is, amely az öncenzúra problematikáját járja körül (Karátson, 1982) 2.

A külföldi lexikonokban található definíciók („Egy újságíró vagy egy író által a saját szövegein megvalósított cenzúra” – Larousse, 1972; „A tulajdon beszédeiben, írásaiban stb. saját maga által alkalmazott cenzúra, megelőzve egy feltételezett cenzúrát” – Larousse, 1982; „A mondott és a megtett fölötti ellenőrzés gyakorlata főként azért, hogy a büntetést elkerüljék” – Oxford, 1995, lásd Szabó, 2001:59) közül a francia meghatározások kizárólag a sajtó és az irodalom területére szűkítik le a szó jelentését, míg az angol szócikk kiterjeszti azt minden nyilvános szereplésre. Így ez utóbbi közelebb áll egyrészt a szó hétköznapi értelmezéséhez, amelyben a kegyes csalás, a „ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna” és a „ne szólj szám, nem fáj fejem” gondolatai keverednek, másrészt a más tudományágak által használatos megközelítésekhez is. A biológus az öncenzúrázóra mint alkalmazkodó lényre tekint, akinek cselekvései beleillenek az „egyensúlyfenntartó, alkalmazkodó viselkedési mintázatokba”, a pszichológus számára pedig az öncenzúra „a valós vélemény visszatartása egy olyan hallgatóság előtt, amelyről azt észleljük, hogy nem ért egyet azzal” (Bohus, 1982: 222). A pszichológiai vizsgálódás éppen ezért elsősorban egy, az öncenzúrától nehezen elválasztható jelenség, a konformitás feltérképezésére koncentrált (Asch, 1951; Hayes et al., 2004; Crutchfield, 1955: 191–198; Hollander & Willis, 1967: 62–76; Santee & Maslach, 1982: 690–700). A határvonal valahol ott húzható meg a két viselkedésmód között, hogy a valós szituációkban az emberek nincsenek rákényszerítve arra, hogy egy-egy kérdésben határozottan állást foglaljanak, hanem több módon is megkerülhetik a válaszadást, amint a legtöbb esetben a cikk szerzője is elhagyhatja elkötelezettségének „vonalas” kinyilatkoztatását (Hayes et al., 2004). Az újságírói gyakorlatban a konformitás elérésének elsődleges módja a munka közbeni szocializáció: a hírmédiumoknál dolgozók esetében rendszerint készséggé, sőt önmagában vett értékké válik a híreknek az uralkodó értékrend szerint való kezelése (McQuail, 2003: 240). A Noelle-Neumann által leírt hallgatásispirál-elmélet szintén az emberek konformitásra való hajlamából indul ki: az újságíró, mivel fél az elszigetelődéstől, megpróbálja felmérni a környezetében és a társadalomban uralkodó véleményklímát, amely hatással van nyilvános viselkedésére, így arra is, hogy mennyire hajlandó véleményének kifejezésére. A kisebbséginek érzett nézetek elrejtése következtében viszont beindul egy spirálhatás, és az eleve többségi vagy akként észlelt vélemények még inkább teret nyernek (McQuail 2003: 396–398).

Az öncenzúrával szintén rokonítható magatartásforma az önkontroll, sőt felfoghatjuk úgy, hogy az írónak, az újságírónak az önkontroll révén van módja saját tevékenységének ellenőrzésére. Nagyon szemléletesen érzékelteti – a nem verbális kommunikációra is kiterjesztve – a belső cenzúra jelenségét John Keane:

„A belső cenzor figyelmeztet rá, hogy túl sok forog kockán – jóhírünk, családunk, karrierünk, munkahelyünk, a cégünk ellen indított per. Mosolyogva tesz lakatot a szánkra, remegni kezdünk, és kétszer is meggondoljuk. Megerősíti az uralkodó véleményt, és bátorítja a »gramofon elmét« (Orwell). Keze megérinti még gyermekeinket és barátainkat is, s annak a művészetére oktatja őket, hogyan ne mondják ki azt, amit gondolnak. A cenzúra ott lakik testünk gesztusainak lomhaságában, óvatos és tiszteletreméltó öltözködésünkben és mindenekfelett az intellektuális gyávaságban, a szellemtelen humorban, a gyenge képzelőerőben és a lapos szavakba öltöztetett színlelt véleményekben” (Keane, 1999: 36–37).

Magyarországon talán Danilo Kiš, magyar származású jugoszláviai esszéista-regényíró meghatározása a legismertebb, amely úgy tekint az öncenzúrára, mint „a hazugság édestestvéré”-re:

„Az öncenzor ugyanis – az író ikertestvére, az a bizonyos hasonmás, aki áthatol a feje fölött, beleolvas a szövegébe in statu nascendi, s figyelmezteti, nehogy eltévelyedjen eszmeileg. És ezt a hasonmás cenzort nem lehet átejteni, olyan, mint az Isten, mindent lát és mindent tud, mert ott sarjadt, ott csírázott ki saját agytekervényeinkben, félelmeinkben és fantazmagóriáinkban” (in Cseh et al., 1999: 224).

A fenti sorok a diktatórikus rezsimek világát írják le: az íróban, az újságíróban megszólaló „belső hang” elsősorban ideológiai, politikai ellenőrző funkcióval bír. Ezzel összhangban mások szerint is a tényleges cenzúra létezése az öncenzúra gyakorlatának előfeltétele (Pomogáts, 2002: 768; Karátson, 1982: 12), mi több, a cenzúra végső célja az automatikus öncenzúra kikényszerítése 3. Ugyanakkor Vásárhelyi Mária kutatásai, valamint nyugati, afrikai és arab újságírók megnyilvánulásai (Amin, 1995; McElroy, 1999; Puri, 1998) is azt mutatják, hogy nem rendszerspecifikus jelenséggel állunk szemben: az öncenzúra létezik a demokratikus társadalmi modellt követő országokban is. Vásárhelyi kimutatta, hogy az 1990-es években a hazai újságíróknak mindössze 27 százaléka vélte úgy: Magyarországon teljes sajtószabadság érvényesül, kétharmaduk szerint léteztek nyilvánosan nem tárgyalható témák, és igen elgondolkodtató, hogy 1992 és 1997 között csökkent az újságírók szerkesztőségen belüli szabadságérzete mind a témaválasztás, mind az események kommentálása tekintetében, sőt utóbbi téren az az 1981-es szint alá esett vissza (Vásárhelyi 1999: 115)! A nyugati újságírók publikációikban az öncenzúrát homályos, alattomos jelenségként írják le (Cohen, 1995; Kohut, 2000; Paine, 2000; Ruth, 2002), amely tulajdonképpen a cenzúra legfőbb formája a nyugati társadalmakban (Marx, 2001).

A legutóbbi komoly empirikus felmérés adatai egybecsengenek a fenti megállapításokkal, bár az öncenzúra elterjedtségét mutató adatok pont ellentétes előjelűek. A Pew kutatóintézet és a Columbia Journalism Review által 2000-ben megkérdezett 287 fős egyesült államokbeli helyi és nemzeti orgánumoknál foglalkoztatott újságíróból összeállított reprezentatív minta tagjainak 26 százaléka ismerte el, hogy cenzúrázta már önmagát, ám ha figyelembe vették az átfogalmazást és a tompítást is, akkor ez az arány elérte a 41 százalékot (Kohut, 2000; PPO, 2000). Más megközelítésből, de hasonló arányokat mutattak Weaver és Wilhoit vizsgálatai, amelyek során az újságírók 60 százaléka állította, hogy teljesen szabadon választhatja meg, miről írjon, és 66 százalékuk abban is önállónak tartotta magát, hogy cikkeiben milyen vonatkozásokat hangsúlyozzon (McQuail, 2003: 240).

A demokratikus társadalmakban a kérdésre a rendkívüli helyzetek, események és folyamatok irányítják rá a figyelmet, így elsősorban a (kvázi-)háborús konfliktusok (mint 2001. szeptember 11.), a sajtóbotrányok vagy például az olyan médiaügyek, mint a nagy médiabirodalmak 1990-es években kiteljesedő fúziós hulláma. A politikai meggondolásból végrehajtott öncenzúrázás a nemzetközi újságírásban is jelen van, de az okok közül a gazdasági összefüggéseket jelölik a legfontosabbnak. Ez elsősorban a tulajdonosok és az üzleti partnerek, hirdetők befolyását jelenti. Altschull az újságírás második törvényeként fogalmazta meg: „a médiumok tartalma mindig azok érdekeit tükrözi, akik finanszírozzák őket” (in McQuail, 2003: 176).

Bár az újságírói etika általánosságban elítéli a tulajdonosi beavatkozást, elkerülhetetlen tendenciának tekinthetjük, hogy a hírmédium tulajdonosa nagy vonalakban megszabja a munka során követendő elveket, és ritkán, de előfordul informális, közvetett ráhatás is, különösen olyan ügyek esetén, amely a tulajdonos egyéb érdekeltségeit érinti. A hirdetők általános elvárása, hogy a fogyasztók ízlésének megfelelő termék jelenjen meg, hiszen a reklámüzenet hatékonyságának feltétele, hogy minél szélesebb vagy jól körülhatárolt közönséghez jusson el (McQuail, 2003: 228–230). Bogart öt pontban foglalta össze a hirdetők hatását a tartalomra:

1. Ritkán próbálják rávenni az újságírókat arra, hogy az ő javukra fordítsák a híreket, jellemzően inkább a nekik nem tetsző hírek elnémítására törekednek.

2. Érzékenyek üzeneteik környezetére, és nehezen tűrik az ellentmondást.

3. Ha a hirdetők meghátrálnak a „tartalomőrökkel” szemben, akkor rendszerint maguk a médiagyártók kezdenek el cenzúrázni.

4. A hirdetők szponzorálási politikájukkal is alakíthatják a tartalmat.

5. A helyi médiaverseny kimúlásával a hirdetők élet-halál uraivá válnak a médiában (Bogart, 1995: 93–94).

Mások mellett mérvadó munkának számít Noam Chomsky és Ed Herman 1988-as kötete, amelyben a szerzőpáros arra mutat rá, hogy a média a tulajdonosok és a hirdetők osztályérdekeit és -értékeit közvetíti. Véleményük szerint ez az előítéletesség öt szűrőn keresztül hat: ezek a koncentrált magántulajdon; a szigorú profitorientáltság; a kormányzati és a testületi forrásoktól való túlzott hírfüggőség; a hatalommal rendelkezők védelmének tendenciája; a piacgazdaság szinte vallásos tisztelete, egyben az alternatív meggyőződések leértékelése, háttérbe szorítása (Herman & Chomsky, 1988). A Pew kutatóintézet már említett felmérése az öncenzúra nyolc fő okát mutatja. Eszerint a téma/esemény: fontos, de a közönség számára kevésbé vonzó (a megkérdezett újságírók 77 százaléka), túl összetett (52%), árthat a riporter információforrásainak (42%), kollegiális kapcsolatainak (38%), karrierjének (38%), valamint kárt okozhat az orgánumnak, illetve tulajdonosának (35%), a hirdetőknek (29%) vagy a vezetőség ismerőseinek (18%) (lásd az 1. táblázatot; a fenti felsorolásnál a táblázat első két oszlopának összesített eredményét vettem figyelembe).

1. táblázat: Az újságírók által került történetek (százalékban)

A lehetséges okok Jellemző Néha előfordul Ritka Soha/Nem tudja
Túl összetett 12 40 33 15
Fontos, de unalmas 27 50 16 7
Káros a tulajdonos számára 6 29 40 25
Káros a hirdetők számára 6 23 44 27
Káros a vezetőség barátai számára 2 16 46 36
Árthat a hírforrással fenntartott kapcsolatnak 6 36 45 13
Árthat a kollegiális kapcsolatoknak 7 31 38 23
Árthat a karrierjének 5 5 36 26

(forrás: Self-Censorship: How Often and Why Jourmalists Avoiding The News. www.people-press.org/reports/display.php3?ReportID=39)

Ezen felül ismert a közönség által kikényszerített öncenzúra fogalma is 4, amely elsősorban a minél nagyobb fogyasztóközönség kívánalmával és annak érzékenységével hozható összefüggésbe, továbbá olyan egyszerű indokok is húzódhatnak mögötte, mint az időhiány, az újságíró anyagi érdekeltsége és lustasága, szakmai igénytelensége – bár vitatható, hogy ezek is ide sorolandók-e 5.

Amíg a nyugati újságírás és tudomány számára, mint láthatjuk, az öncenzúra elsősorban a sajtószabadság korlátozásának egyik alkalmas indikátoraként kap jelentőséget, addig a szocialista országok újságírását, irodalmát tárgyaló tanulmányok, előadások a direkt politikai kényszerek szerepét húzzák alá. Nem vonhatjuk kétségbe, hogy a formális cenzúra vagy annak valamilyen nem hivatalosan intézményesített formája fokozottabban öncenzúrára kényszeríti az írókat, újságírókat. Az öncenzúra jelentős szerepet játszott Kelet-Európa újságíróinak gyakorlatában, tulajdonképpen függetlenül attól, hogy létrehoztak-e a szovjet Glavlithoz (lásd Murray, 1994: 58–59; Jansen, 1991: 101; Choldin & Friedberg, 1989: 155–156) hasonlatos cenzúrahivatalt, mint tették azt Lengyelországban (Curry, 1984: 15–18 & 1990: 37–38), vagy egyéb mechanizmusok biztosították a cenzúra működését, mint például Magyarországon. Sőt, megkockáztatom, hogy az utóbbi helyzetben, amikor nem voltak cenzorok, akiknek terjedelmes lista állt volna rendelkezésükre a tiltott szavak, személyek, témák felsorolásával, még erősebb volt az öncenzúrára sarkalló nyomás (lásd Hegedűs, 2001) 6. A hivatásos cenzorok (többnyire nem különösebben művelt, egyszerű bürokraták) ugyanis „átvállalták” a szerző, egyben a szerkesztő felelősségét is.

Öncenzúra a Kádár-korszakban

A sajtó helyét és szerepét a Kádár-korszakban elsősorban párthatározatok jelölték ki – ezeken túl az egyes szerkesztőségek elvileg önállóságot élveztek. A gyakorlatban azonban ellenőrzést gyakorolt felettük a lapgazda, illetve orientáló funkciót láttak el az MSZMP KB osztályai (az Agitációs és Propaganda Osztály, valamint a Tudományos, Kulturális és Közoktatási Osztály). Ez utóbbira jó példa a különböző laptípusok esetében eltérő gyakorisággal megtartott főszerkesztői értekezlet, ahol az újságírókat egyrészt háttérinformációkkal látták el, másrészt itt bírálták a sajtóban megjelent tartalmakat. A főszerkesztői értekezletek mellett időnként egyes részterületek (belpolitika, gazdaság stb.) vezető újságíróit is összehívták, rendszerint valamilyen konkrét témával kapcsolatban. Ezerkilencszányolcvannégyben például a sportvezetés megbeszélésre hívta a sportújságírókat a hazai bundabotrány ügyében, ahol arra kérték őket, hogy „csak módjával foglalkozzanak az üggyel, és akkor is pozitívan tegyék, azaz ne bírálják a döntéseket” (Pajor-Gyulai, 1985: 12).

A mindennapi sajtóirányítás tehát főként közvetlen, szóbeli közlés útján zajlott. A párt által kiemelten kezelt eseményekről (ünnepségek, pártkongresszusok, külföldi delegációk látogatásai stb.) azonban az egész időszakban készültek írásos sajtótervek, amelyek meghatározták, hogy mely lapok milyen mélységben és terjedelemben foglalkozzanak azokkal, és a lapoknak is saját tervet kellett benyújtaniuk olyan tárgyakban, mint például a hazánk felszabadulásának 40. évfordulójáról való megemlékezések. Így sajtóterv készült a Los Angeles-i olimpiáról szóló tájékoztatás ügyében is, és azt a bevett eljárás szerint a Politikai Bizottság hagyta jóvá.

Annak ellenére, hogy az 1960-as években született párthatározatok már a sajtó feladatává tették a kritikai tevékenységet is 7, amit az 1980-as években egyes politikusok nyíltan is támogattak 8, a politikai és a gazdasági vezetők jelentős része továbbra is olyan transzmissziós szíjként tekintett az újságírásra, mint amelynek elsődleges feladata a politikai döntések elfogadtatása. A tömegkommunikáció alapvető funkciója, az állampolgárok informálása, a világban való eligazodásuk segítése a hatalom számára nem is másodlagos, hanem csupán harmadlagos kérdés volt és maradt. E két szempont rendre ütközött egymással, s ennek eredményeként a sajtóban felvethető témák köre, a határok és a tabuk állandóan változtak.

A magyarországi médiában jelen lévő öncenzúra intézményes alapját az 1957-ben deklarált egyszemélyi szerkesztői felelősség rendszere teremtette meg, amely az ellenőrzés feladatát a szerkesztőségekre testálta. Miként Kádár János fogalmazott az MSZMP KB 1957. szeptember 7-i ülésén:

„Inkább éljünk az utólagos bírálat jogával és felelősségre vonással. Ennek tehát hatékonynak kell lenni. Ne legyen olyan szerkesztőség és lap, ahol nem mondjuk meg évszámra, hogy jól dolgoztak vagy nem. Mi fog itt történni? Rosszul írtak egy kérdésről? Észrevételezzük a cikket. Újra rosszul írnak? Újra szólunk. Vagy megjavul a lap, vagy nem lesz tartható, és akkor leváltják a szerkesztőt, ha pedig nagyon csúnya dolgot csinál, büntetőeljárást indítanak ellene, ha még csúnyább dolgot, börtönbe kerül” (Cseh et al., 1999: 278).

A szerkesztőket érő utólagos felelősségre vonások (Vörös, 2004) szintén megerősítették az öncenzúrára való hajlamot. Egy 1979-es főszerkesztői értekezleten hangzott el a fenti állítás explicit megerősítése Aczél Györgytől:

„Nem kívánunk semmiféle központi cenzúrát felállítani továbbra sem. A mi cenzoraink Önök. Nemcsak cenzorok, de egyben cenzorok is. Van szocialista ország és van kapitalista ország, ahol másképp van berendezve, nálunk így van berendezve, hogy akik a párt és az állam megbízásából ilyen feladatokat vállalnak, azoknak ezt is vállalniuk kell” (Cseh et al., 2004: 474).

A szocialista társadalmakban mind a nyilvános vita tere és tematikája, mind az alapvető információkhoz való hozzáférés korlátozott volt 9. A félig vagy teljesen korlátozott nyilvánosság létrejöttét a szakirodalom a hatalom és a különféle értelmiségi csoportok képviselői között kialakult alkufolyamat eredményének tekinti. Ez biztosította ugyan a megszólalás lehetőségét, de egyben bizonyos fokú önkorlátozás vállalásával is járt (Heller et al., 1992: 110–111; Angelusz, 1992: 83–85; Lázár, 1988: 21). Ezt a hatalom által elfogadott és ellenőrzött teret általában „az első nyilvánosság” fogalmával jelölték meg, amellyel szemben szerveződött az illegalitásban működő második nyilvánosság. Egyes szerzők – az aczéli kultúrpolitika által kialakított támogatott–tűrt–tiltott kategóriákra építve – úgynevezett harmadik vagy köztes nyilvánosságot is definiálnak (Bajomi-Lázár, 2001: 18; Németh, 2002: 13.), ám mivel az ide sorolható kiadványok is a hivatalos sajtóirányítás alá tartoztak, nem tartom indokoltnak különválasztásukat.

Az így meghúzott határok és felállított játékszabályok azonban nem voltak sem állandóak, sem egyértelműek, hiszen a kül- és belpolitikai folyamatok által (is) determinált kultúr- és tájékoztatáspolitika, továbbá az írók, újságírók törekvései is rendre befolyásolták, módosíthatták azokat (Heller et al., 1992: 113). Annak ellenére, hogy az alapvető játékszabályokat viszonylag gyorsan el lehetett sajátítani, maradt egy szürke zóna, szabad játéktér. Ez egyrészt abból adódott, hogy a már korábban érintett közléshatárok nem voltak teljes mértékben tisztázottak, ráadásul állandó mozgásban voltak, vagyis bizonyos kiszámíthatatlanság eleve kódolva volt a rendszerbe (Heller et al., 1992: 112; Kőrösi, 1991: 90; Kuczi, 1992: 96). Másrészt egyes újságírók, szerkesztők különleges védelmet élveztek, vagy a lap jellegéből adódóan, vagy személyes kapcsolataik révén. Harmadrészt előfordult, hogy a párt- és az állami vezetés a toleranciáját a sajtóval szembeni engedékenységével kívánta demonstrálni (Curry, 1990: 192; Lendvai, 1981: 121–122) 10. Jól érzékelteti a magabiztosság és a bizonytalanság kettősségét az alábbi idézet:

„Mit szabad és mit nem? Magára valamit is adó szerkesztő és szerző jól tudja ezt, hiszen a józan önkontroll minden tiltásnál jobban segíti a tájékozódást [...] Igaz még az óvatos bölcseket is érhetik meglepetések, de ez csak erősíti a szabályt. A tiltások, tűrés, támogatás közt gyakran csupán időrendi határok húzódnak” (Föld S., 1985: 42)

Az előzőekben bemutatott kontrollmechanizmusok következtében az óvatosság logikusan lökődött tovább az újságírókig. A konkrét tiltások körét egyik szocialista ország újságírói sem ismerhették teljesen pontosan, de a határok akár rövid szakmai tapasztalattal is zömmel kiismerhetővé váltak: a sajtómunkások többsége tudatosan figyelte például, hogy kollégáinak milyen témákról milyen megfogalmazásban kerülhettek a cikkeik nyomtatásba, valamint a korlátokra, a tabukra figyelmeztették őket a szerkesztői visszautasítások is (Murray, 1994: 62–63; Curry, 1990: 41; Lendvai, 1981: 122–124; Choldin & Friedberg, 1989: 153; Domokos, 1996: 14). Ezt a sajátos „tanulási folyamatot” meglehetősen hasonlóan írják le a nyugati újságírók, szerkesztők: a sorozatos elutasítások után az újságíróban előbb-utóbb már a „kényes téma” megírásának az ötlete sem merül fel 11.

Az újságírók körében ezzel kapcsolatban az 1980-as években kétféle szemlélettel lehetett találkozni. Egyrészt – főleg amikor kollégáikról nyilatkoztak – úgy látták, hogy sokan nem érzékelik pontosan a hatalom által tolerált küszöböt, jóval a határokon belül igyekeznek maradni. Másrészt saját tevékenységükről szólva bevallottan a határok tudatos, szisztematikus tágításáról számoltak be. A Jel-Kép című szakmai folyóiratban 1980 és 1988 között legalább nyolcan vallottak így. Avar János például azt írta 1980-ban:

„...a hivatalos tájékoztatók elsősorban azt nézik: egy-egy kérdés nyilvánosságra hozatalában meddig kell elmenni. Az újságíró mérlegelése: meddig lehet?” (Avar, 1980: 5)12

Az viszont kétségtelen, hogy az első nyilvánossághoz tartozó orgánumok és egyes cikkek fokozottabban voltak kénytelenek élni az öncenzúra később tárgyalandó eszközeivel. Itt azonban közbevethetjük az Új Tükör főszerkesztőjének megjegyzését, amely jól jellemzi az 1980-as évekbeli sajtóirányítás kiszámíthatatlanságát, és jól mutatja, hogy szinte lehetetlen szilárd határvonalakat megállapítani a tekintetben, mi számított közölhetőnek a vizsgált időszakban:

„...nagyon gyakori, főleg az utóbbi hónapokban, esztendőkben, hogy teljes közönnyel átmennek olyan dolgok, amelyekkel utólag már nincs értelme vitatkozni. [Ugyanakkor] félelem van olyan falaktól, amelyek egyáltalán nincsenek karnyújtásnyira tőlünk, hanem már régen odébb tolódtak a sajtómunka során is, meg az irányítás is tűrte, vagy jóváhagyta, vagy bátorította azt, hogy messzebb kerüljenek” (Pálos, 1986: 92).

Az újságírói öncenzúra jelensége – mint az idézetek is mutatják – szorosan kapcsolódik a nyilvánosság kérdéséhez, mivel gyakorlatát a közlés vélt vagy valós határainak létezése motiválja.

Az újságírói szerepértelmezések

Az öncenzúra fogalmát árnyaltabban értelmezhetjük, ha azt az újságírók szerepfelfogása felől közelítjük meg. Kérdéseinket többféleképpen is feltehetjük: milyen belső elvárásokkal, értékekkel rendelkeztek az újságírók? Mit tekintettek az újságírás alapvető feladatainak? Milyen kívülről érkező (szerep)elvárásokat érzékeltek?

Az utóbbi kérdésre talán könnyebb választ adnunk. A hatalom, mint arra már utaltunk, alapvetően a sajtó pártosságát, a párt- és kormányzati politika támogatását, népszerűsítését várta el. Minderről az újságírók alaposan tájékozódhattak a vonatkozó párt- és kormányhatározatokból, az újságíró-szövetségek etikai kódexeiből, az újságíró-szemináriumok tananyagából, a szerkesztői értekezletek történéseiről hozzájuk eljutó információkból stb. (Hegedűs, 2001: 28–30; Kókay et al., 1994: 222–224; Bajomi-Lázár, 2001: 13–14; Cseh et al., 1999: 224–225). Ezenkívül a sajtószabadság értelmezése is sajátos volt Kelet-Európában, és így Magyarországon is. Nem a kormányzati ellenőrzéstől és szabályozástól való mentesség volt hangsúlyos, hiszen a „szovjet értelmezés”-ben a sajtószabadságot elsősorban a magántulajdon és a magánérdekeltség veszélyezteti (Turpin, 1995: 12). Ebben az összefüggésben a pártosság és a szabadság összeegyeztethető, hiszen a pártosság egybeesik a tudományos objektivitással:

„A sajtó tehát nálunk olyan értelemben szabad, hogy a dolgozók szabadságát, felemelkedését, igazi érdekeit, a felismert szükségszerűséget képviselheti” (in Hegedűs, 2001: 28–30, Vértes, 1969: 193).

A belső elvárásra vonatkozó kérdésre többféle válasz van. Angelusz Róbert 1981-es kérdőíves kutatása azt találta, hogy az újságírók cikkeikkel elsősorban az olvasóközönségnek, majd egyre csökkenő mértékben a főszerkesztőnek, a sajtóirányításnak, az írásban érintetteknek, a rovatvezetőknek, végül a kollégáknak kívánnak megfelelni (Angelusz 1981: 44–51; Kunczik, 1988: 152–153).

A hazai újságírók szakmai eszményeire engednek következtetni a magyar sajtó három, 1956 előtti időszakára utaló visszaemlékezések. Abból, hogy mit tartottak példaértékűnek, vagy mit vetettek el a két világháború közti, a koalíciós időszak és a személyi kultusz alatti újságírás jegyeiből, leszűrhető, hogy milyennek tartották az ideális újságírót. A pozitív értékek között említhetjük a szakmai felkészültséget, a lelkesedést, a munkabírást, az újságírószakma iránti alázatot, az erkölcsi-világnézeti szilárdságot (ez nem jelentett egyet a hatalom kiszolgálásával), a demokratikus szerkesztőségi légkört. Élesen bírálták viszont az 1950-es évek gyakorlatában a tények meghamisítását, az eluralkodó demagógiát, a bírálattól való húzódozást, a szürke és személytelen stílust.

Az amerikai újságírókra jellemző „őrkutya” szerepfelfogást hiába keresnénk az Elbától keletre (Splichal 1994: 34; Kunczik 2001: 14–16): a hatalom ellenőrzésére csak nagyon korlátozottan nyílt mód. Ezzel kapcsolatban rámutatnék arra, hogy a szocialista rendszerek újságírói egy sajátos érdekképviseleti, érdekkijáró funkciót vállaltak fel, amelynek egyik fóruma az olvasói levelezési rovat volt. Más lehetőség híján ugyanis az állampolgárok a sajtóhoz fordulhattak az állami vállalatokkal, tanácsi szervekkel stb. szembeni panaszaikkal (Curry, 1990: 197–199). Igaz, a sajtó ebben a szerepkörben is csak a végrehajtás középső és alsó szintjeinek ellenőrzésére, valamint bírálatára vállalkozhatott.

Az újságírók körében a legnagyobb presztízsű sajtóműfajnak az irodalmi riport, a szociográfia és a sajtókritika számított. Ezekben óvatos, öncenzúrázott formában több-kevesebb rendszerkritika is megjelenhetett (Vörös, 2004). Vörös László, a Tiszatáj 1986-ban politikai okokból leváltott főszerkesztője a lehetséges rendszerkritika főbb területeit kategóriákra bontja. Eszerint „keményebb” rendszerkritikának számított a pluralizmus igénylése (természetesen az öncenzúrára jellemző áttételes fogalmazással, például az irodalmi pluralizmus mellett érvelve), alternatív társadalmi-gazdasági elképzelések vázolása, több demokrácia, autonómia követelése, a személyi kultusz, a törvénytelenségek és 1956 érintése. „Puhább” rendszerbírálat volt a hatalommal való visszaélés ábrázolása, a „fekete lakkozás” 13, a rossz társadalmi közérzet kifejezése, a kettős publikálás 14, a nyugati magyarság ábrázolásmódja, a „hibás” történelmi interpretáció, a nem marxista szemlélet (Vörös, 2004: 69–195).

Ez alapján jogosnak tűnik Bajomi-Lázár felvetése, miszerint a sajtó egyszerre játszott legitimáló és delegitimáló szerepet, hiszen míg az újságírók kvázi a rezsim részeként „az írástudók tekintélyével támasztották alá a szocialista eszme magasabbrendűségét”, addig egyben óvatos belső ellenzékeként a konkrét jelenségek bemutatásán keresztül a rendszer egészét is bírálták (Bajomi-Lázár, 2001: 29–30). E mögött azonban, úgy vélem, hiba volna az újságírók rendszerellenességét látni. Sokkal inkább politizáló hajlamukról, a közügyek alakításában való részvételi szándékukról lehet itt szó, amit jól mutat Curry azon megállapítása is, amely szerint a lengyel újságírók körében az elsődleges presztízsszempont az volt, hogy ki-ki milyen mértékben volt képes írásaival befolyást gyakorolni a döntéshozókra (Curry, 1990: 186). Ezt húzza alá Haraszti Miklós értékelése is: szerinte a kelet-európai újságírókat (és művészeket) úgy kellene elképzelnünk, mint egy hatalmas „nemzeti szupermonopólium” alkalmazottait, amely számukra sokkalta kellemesebb gazda, mint egy kizárólagosan profitorientált tulajdonos. Ez ugyanis szabadító hatású abban a tekintetben, hogy az újságíró a közjó képviselőjének szerepébe helyezkedhet, beszédjogot kap, amelyet viszont a központért érzett felelősség miatt önkéntesen korlátoz. Ebben az összefüggésben a bírálatok és az öncenzúrával megrostált gondolatok nem valamiféle titkolt szembenállást fejeznek ki, hanem nem kis mértékben a hatalmon belüli érdek-összeütközéseket kívánják befolyásolni, még ha némileg el is térnek a mindenkori hivatalos irányvonaltól (Haraszti, 1982: 71–72 & 1991).

Az öncenzúra típusai

Az újságírók értékrendjében jelen volt a szakmai igényesség, a korrekt tájékoztatás követelménye, de mellette igen erős politikaalakítási motivációkat tápláltak, a hatalmat inkább befolyásolni igyekeztek, mint ellenőrizni. Mindezt a létező korlátozott nyilvánosság színterein meg is tehették, de a kritikai véleményeket, az alternatív álláspontokat kisebb-nagyobb mértékben „csomagolni” kényszerültek. Véleményem szerint a szocialista rendszerekben tapasztalt öncenzúra egyik sajátossága éppen az, hogy négy markánsan megkülönböztethető típusra osztható.

Az öncenzúra legáltalánosabb formája az elhallgatás volt. Miután egzakt módon sosem szabályozták, hogy mi közölhető, mi vitatható, biztosabb megoldásnak számított a kényesebb kérdéseket nem vitatni. Miként Pálfy József, az újságíró-szövetség elnöke és a Magyarország főszerkesztője fogalmazott 1984-ben: „az esetleges hiányos tájékoztatás rendszerint a tájékoztató bátortalanságából adódik, nem [...] valamiféle utasítás következménye” (Pálfy 1984: 24).

Egy-egy téma elvetését az újságíró személyes érdeke is motiválhatta. Az nevezetesen, hogy energiáit ne pazarolja olyan írásokra, amelyek esetében vagy az anyag összegyűjtése során, vagy a nyomdába adásánál akadályokba ütközött volna – hiszen célja nem az volt, hogy „az asztalfióknak írjon”, hanem az, hogy információival és gondolataival eljusson az olvasóhoz, és hasson rá. Az újságírók visszaemlékezéseiben nem találkozni olyan megnyilatkozásokkal, amelyek a leírtak miatt érzett bűntudatról tennének említést. Annál gyakoribb viszont a le nem jegyzett gondolatok elismerése. Jellemzően inkább a hallgatást választották a kor újságírói ahelyett is, hogy véleményükkel, meggyőződésükkel ellentétes álláspontot képviseljenek. Fekete Sándor így fogalmazta ezt meg: „...vannak olyan kérdések, amelyek érdemleges tárgyalására jelenleg nem látok módot, s ezekkel én elvből nem foglalkozom” (Fekete, 1982: 12).

Mindemellett a szerző törekedhetett arra, hogy hallgatása feltűnjön az olvasóknak. Ezt az alábbi, Németh Lászlótól vett idézet érzékelteti: „Ha vannak szavak, van szó, melyet tilos leírni, ne írjuk le [...] Nem kell leírni, de úgy kell írni, hogy a fehér folt ott legyen a helyén” (Karátson, 1982: 11).

A hatalom azzal természetesen tisztában volt, hogy az újságírókat bizonyos kérdések tárgyalásától távol tarthatja, de véleményüket nem fordíthatja ellenkezőjére, negatív tapasztalataikat nem törölheti ki memóriájukból. Naményi Gézának, a Tájékoztatási Hivatal elnökének egy 1963-as feljegyzése szerint az újságok tartalmának gondosabb megszűrése

„rendkívül fontos, mert legalább nem kerülnének együttvéve rengeteg példányban az olvasókhoz és a nagyszámú rádió-előfizetőkhöz a közvéleményt helytelenül tájékoztató, sőt rossz irányban befolyásoló írásművek! Mégis: ettől még nem változnak meg a gondolatok és nézetek azoknak a fejében, akik a felsorolt hibás cikkeket írták, és nyilván a jövőben is írnák (vagy meg is írják), de az »öncenzúra« nem engedi megjelenni” (in Cseh et al., 2004: 312).

Az öncenzúra másik típusa a csomagolás: a bírálatoknak, a vezetés által nem pártolt, ellenzett vagy az újságírók, szerkesztők által ilyennek vélt gondolatoknak, kérdésfeltevéseknek a sajtó irányítói és ellenőrzői számára elfogadható formában való prezentálása – ami tehát egyszerre tekinthető a (nem létező) cenzúrának tett engedménynek és annak kijátszásának. A csomagolás egyik, egyszerűbb, a hétköznapi életben is gyakran használt módja a mondanivaló élének tompítása, az eufemisztikus fogalmazásmód. A cikkek terjedelmét növelték a „kötelező tiszteletkörök”, azok a pozitívumokat, a fejlődést elismerő kitételek, bizonyos párt- és kormányzati intézkedések említései, illetve ideológiai alapokra való hivatkozások, amelyek gyakran szerepeltek a kritikai tartalom bevezetéseként. Mindez a pro és kontra felhozott érvek gondos adagolásában öltött testet, amit kiegészíthetett az olyan, az addigiakhoz képest egyszerű nyelvi eszközök (például határozó- és módosítószók) használata, amelyek az egyensúlyozó fogalmazást szolgálták (Hegedűs, 2001: 43–44). Így kerül a bíráló megjegyzés elé, hogy „még nem teljesen”, a közvélemény tolmácsolásának helyére, hogy „egyesek”, „vannak, akik”, a követelésnek szánt javaslat elé, hogy „talán lehetne”. Az öncenzúra e válfaja már könnyen felismerhető és kutatható.

A csomagolás másik, összetettebb formája egyfajta újságírói technika, csel, a cenzorok kijátszásának művészete (Kosáry & Németh, 1985: 313–316; Kunczik, 1988: 155–156; Szuszlov, 1989: 150; Codrescu, 1991). Pálfy József így beszélt erről 1984-ben:

„Semmiképp sem állíthatom, hogy egyik vagy másik írásom ezért vagy azért [...] ne jelenhetett volna meg. Meglehet, közrejátszott benne némi öncenzúra is. Ám ez a belső fék sosem az elhallgatás érdekében fékezett. Inkább arról volt szó, hogy az ember mindig igyekezett megtalálni a módját annak, hogy a legkényesebb információ is eljusson a nézőhöz, hallgatóhoz, olvasóhoz” (Pálfy 1984: 36).

A sokat emlegetett „sorok közötti” írás művészetét az újságírói készségek részének tekintették: egyesek szerint az olvasóközönségben is kifejlődött a képesség, hogy megértse a kódolt üzeneteket (Szuszlov, 1989: 151; Guillou, 2002). Én mégis inkább azokkal értek egyet, akik szerint az információk dekódolása félreértésekre adott okot (Kunczik, 1988: 156), mert az utalások megértéséhez nagy tájékozottságra és műveltségre vagy kifinomult (politikai) érzékre volt szükség. Persze azt is elfogadhatjuk, hogy a szerzők ezeknek az értő füleknek szánták célzásaikat.

Az 1980-as években aktív magyar újságírók körében erőteljesen élt az a meggyőződés, hogy megfelelő formában bármilyen témában kifejthetik tényleges véleményüket. Avar János azt írta például:

„Lehet olyan árnyaltan fogalmazni, érzékeltetni, de mégsem kimondani a véleményünket, hogy attól a hír információértéke, frissessége ne csorbuljon” (Avar, 1980: 5–7).

A csomagolás legáltalánosabban ismert nyelvi eszközei a kétértelműséget lehetővé tevő formulák voltak, amelyek segítségével a szerző úgy beszélhetett valamiről, mintha egészen másról írna. Ezek elsősorban a metaforák, az allegóriák, a szimbólumok, a többféleképp értelmezhető kifejezések, a paradoxonok és a titokzatos, rejtvényekben való fogalmazásmód – vagyis az erőteljesebben öncenzurális írások közelítettek az irodalmi stílushoz (Kunczik, 1988: 155–156; Jansen, 1991: 192–202; Curry, 1990: 192–193, Marx, 2001). Ezt erősítették az állatmesék, a történelmi párhuzamok, amelyek iskolapéldáiról a magyar sajtótörténetről írt monográfiák is megemlékeznek. Az 1780-as évtized végén például Szacsvay Sándor, a Magyar Kurír szerkesztője a francia forradalom előzményeiről rendre egy francia és egy magyar veréb beszélgetéseibe szőve számolt be, míg az osztrák–török háború során a császár csapatainak a törökökénél súlyosabb pusztításairól a következőképp adott hírt:

„...egy kártevő nyúl ellen felvonultatott kutyák és vadászok sokkal nagyobb kárt okoztak a kertben, mint maga a nyúl. »Ki légyen itt a kertész – a Gazda és a nyúl? Gondolkozzék ki-ki rajta – ha tudni kívánnya«” (in Kókay, 1979: 99).

1984-ben, a Los Angeles-i olimpián való részvétel lemondása utáni hetekben furcsa állatmese jelent meg a Magyar Nemzetben. A történetet Malonyai Péter, a lap sportújságírója publikálta, aki azt megelőzően a sikeresen, de – mint még közben kiderült – hiába megvívott női kosárlabda olimpiai selejtezőkről tudósított. Az írásban szereplő erdei állatok elhatározzák, hogy maradásra bírják, persze saját érdekükben, a költöző madarakat, így amikor eljönne az ideje, nem engedik őket délnek repülni. Kézenfekvőnek tűnik, hogy ezt az 1984-es olimpia lemondásának körülményeivel állítsuk párhuzamba 15.

Egy másik iskolapéldája lehetne az allegorikus írásmódnak Megyesi Gusztáv tévékritikája 16, amelyre a Magyar Sajtó szerzője (Tanács, 1987) is felfigyelt:

„A folyton visszatérő műsorismertetés nemcsak azért remek találmány, mert műsort pótol, hanem mert azt sugallja, hogy van program és ez a program bőséges... Íme a recept a nehéz és bizonytalan helyzetre: minél inkább kétséges a holnapi adás, annál inkább a holnapról kell beszélni. Minél gyengébb a program, annál erősebb a programismertetés. El tudok képzelni olyan programot, amikor egész nap műsorismertetést sugároz a televízió, mi ott ülünk a készülék előtt, egy emberként elandalodva: VAN PROGRAM” (in Tanács, 1987: 25).

Az ilyesfajta újságírói fogalmazásmódnak nem egyszerűen bizonyos gondolatok becsempészése lehetett a célja, hanem összefüggésben állt a gyakran hangoztatott újságírói felelősséggel is, amely az 1980-as években többé-kevésbé az öncenzúra szinonimájaként is szerepelt. Fekete Sándor a sajtó 1949 utáni fejlődését írta le úgy, hogy az a vezér kinyilatkoztatásától (2x2=104), eljutott odáig: egyre több újságíró meri kimondani, hogy az eredmény feltétlenül kevesebb 25-nél:

„Megint mások hol óvatos célzásokban, hol jelképes utalásokban próbáljuk előkészíteni a talajt annak az igazságnak a befogadására, hogy kétszer kettő valószínűleg kevesebb ötnél, de több háromnál. Ez persze nem tetszik mindenkinek, a Mínusz Négy hívei és a hajdani Száznégy hirdetőiből 25-re visszakozottak egyformán orrolnak ránk. Ez az egyetlen ok, amiért írni – a talán meddő robotot vállalni – szinte már érdekes tevékenység” (Fekete, 1987: 6).

Sajátos módja lehetett az öncenzúrának a máshol megjelent anyagokra való hivatkozás. A hidegháború idején a függő helyzetű finn sajtó munkatársai pingpongtechnikának nevezték azt a gyakorlatot, hogy a túlságosan rizikósnak ítélt cikkeket svéd kollégáiknak továbbították, és a svédül megjelent írásokat lapszemleként ismertették (Guillou, 2002). Az alternatív vélemények és információk a magyar sajtóban is feltűntek, például cáfolatként. Szintén a Los Angeles-i olimpiához kapcsolódik a következő eset: az augusztus eleji hír lényege az volt, hogy az Egyesült Államok hatóságai nem engedték az ország területére lépni a líbiai újságírókat. Mind a négy reggeli központi napilap beszámolt a líbiai sporttudósítók beutazása körül támadt bonyodalmakról, a Magyar Nemzet olvasói viszont azt is megtudhatták, hogy az amerikai hatóságok ugyanakkor úgy vélik, a hírekben szereplő újságírók nem rendelkeznek terrorista múlttal – vagyis közvetve értesültek arról az eshetőségről is, hogy Líbia követett el provokációt 17.

Végül szólnunk kell az öncenzúra negyedik, a szerkesztésben megnyilvánuló változatáról. Ez esetben az újságíró tartózkodik bármiféle állásfoglalástól, pusztán tényeket helyez egymás mellé, a megfelelő következtetések levonását már az olvasóra bízza. Vince Mátyás, a HVG főszerkesztője rendkívül árnyalt, játékosan ingerkedő módon írta ezt le a gazdasági újságírás kapcsán:

„Sok szempontból a világ egy és oszthatatlan. A közgazdaság vastörvényei mindenütt a maguk erejével hatnak, s mi igyekszünk felismerni-felismertetni ezeket a törvényeket. S azt is tudjuk: az emberek az eseményekre hasonló körülmények között hasonlóképpen reagálnak. Cseppet se bánjuk tehát, ha az olvasó egy-egy messzi esettel, helyzettel, jelenséggel ismerkedve – talán épp lapunk cikkének olvastán – magára, magunkra ismer” (Vince, 1986: 100).

Az (ön)cenzúrázás feladatát a szerkesztők szintén rutinszerűen végezték. Ugyanakkor a szerkesztés módjában is megnyilvánulhatott az előbb említetthez nagyon hasonló gyakorlat az írások csoportosítása révén. A sajtót felügyelő szervek éppen ezért nem csupán az egyes cikkek tartalmát vizsgálták, hanem az egyes lapszámokban és kiadványokban megjelent cikkek összhatását is. Így azok a szerkesztők, akik törekedtek arra, hogy színvonalas és problémaérzékeny lapokat jelentessenek meg 18, kénytelenek voltak arra is ügyelni, hogy elfogadható tálalásban jelenjenek meg az egy számon belüli „bátrabb” írások. A cikkek pihentetésén túl leleményes módszernek számított, hogy a nyárvégi, őszeleji számokba tették be a rázósabb közléseket, mivel a párton belüli szabadságolások miatt könnyebben elkerülhették az ellenőrzők figyelmét (Vörös, 2004: 60). A szerkesztőket az újságírók is megkísérelték befolyásolni. Erre többféle lehetőségük is nyílt, például kiismerve az egyes főszerkesztő-helyettesek ízlését, politikai alapállását, kivárhatták azt a pillanatot, amikor a cikk tartalmával inkább szimpatizáló felettesük volt szolgálatban, sőt a megjelenés esélyét növelte, ha lapzártához közeledve adták csak le az ominózus írást (Hegedűs, 2001: 40–42). A szerkesztők megpuhításának eszköze volt az is, hogy a megjelentetni kívánt cikken kívül más, rázósabb írásokat is készenlétben tartottak, amelyek olvastán a szerkesztő végül valószínűleg mégiscsak az első változat mellett döntött (Vladimirov, 1989: 19).

A magyar (és szocialista) sajtóban működő öncenzúrát tehát úgy definiálhatjuk, mint olyan általános újságírói gyakorlat, amely az eredeti értelemben használt, kihúzás elvén működő (ön)cenzúra mellett az átfogalmazás, a betoldás elve szerint is működött, és amely nemcsak a nyilvánosság észlelt határainak betartására törekedett, hanem azok megkerülésére is vállalkozott.

Irodalom

Amin, Hussein (1995) Freedom As a Value in Arab Media: Perceptions and Attitudes Among Journalists. www.polisci.taylorandfrancis.com/pcp_frameset_sample.html (2004. május 27.)

Angelusz Róbert (1992) A rejtőzködéstől a megnyilatkozásig. In: Értékrendek és társadalmi-kulturális változások. Budapest: ELTE Szociológiai Intézet, 78–95. o.

Angelusz Róbert & Békés Ferenc & Nagy Márta & Tímár János (1981) Az újságírók társadalmi helyzete 1981-ben. II. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont.

Angelusz Róbert (1983) Kommunikáló társadalom. Budapest: Gondolat.

Pozsgay Imre (1985) A politizálás és a tájékoztatás új lehetőségei (interjú). Jel-Kép, 4. sz.

Asch, Sholem (1951) Effects of Group Pressure Upon The Modification and Distortion of Judgements. In H.Guetzkow (ed.) Social Psychology, pp.174–182. New York: Holt, Rinehart & Winston.

Aumente, Jerome (1999) Eastern European Journalism Before, During and After Communism. Cresskill: Hampton Press.

Avar János (1980) A gyorsaság a mai hírözönben a hitelesség formája. Jel-Kép, 2. sz.

Bajomi-Lázár Péter (2001) A magyarországi médiaháború. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó.

Bogart, L. (1995) Commercial Culture. New York: Oxford University Press.

Bohus Béla (1982) Az alkalmazkodó ember, avagy az öncenzúrázó biológiája. In Karátson Endre & Neményi Nimon (szerk.) Belső tilalomfák. Heemstede: Hollandiai Mikes Kelemen Kör, 222–231. o.

Choldin, Mariana Tax & Friedberg, Maurice (1989) The Red Pencil: Artists, Scholars and Censors in the USSR. Boston: Unwin Hyman.

Codrescu, Andrei (1991) Freedom of the Press. The Most Serious Threat Is Self-Censorship. www.archives.crj.org/year/91/6/self_censorship.asp (2004. május 24.)

Cohen, Jeff–Solomon (1995) Routine Somersaults of Self-Censorship. Media Beat, September 13.

Crutchfield, R. S. (1955) Conformity and character. American Psychologist, no. 10.

Curry Jane Leftwich (1984) The Black Book of Polish Censorship. New York: Random House.

Curry, Jane Leftwich (1990) Poland´s Journalists. Professionalism and Politics. Cambridge: Cambridge University Press.

Cseh Gergő Bendegúz & Kalmár Melinda & Pór Edit (1999) Zárt, bizalmas, számozott. Tájékoztatáspolitika és cenzúra 1956–1963. Budapest: Osiris.

Cseh Gergő Bendegúz & Krahulcsán Zsolt & Müller Rolf & Pór Edit (2004) Zárt, bizalmas, számozott II.. Budapest: Osiris.

Domokos László (1996) Leletmentés. Könyvek sorsa a „nemlétező” cenzúra korában, 1948–1989. Budapest: Osiris.

Fekete Sándor (1982) A sajtó és szabadsága. Jel-Kép, 1. sz.

Fekete Sándor (1987) Kétszer kettő. Magyar Sajtó 11. sz.

Föld S. Péter (1985) A humor-híd pillérei. Jel-Kép, 3. sz.

Guillou, Jan (2002) felszólalása. Freedom of Expression and media self-censorship after 11. September 2001. www.norkspen.no/arrangement/selvsensur.shtml (2004. május 23.)

Haraszti Miklós (1991) A cenzúra esztétikája. Budapest: Magvető.

Haraszti Miklós (1982) A hivatalos kultúra életereje. In Karátson Endre & Neményi Nimon (szerk.) Belső tilalomfák. Heemstede: Hollandiai Mikes Kelemen Kör.

Hayes, Andrew F. & Glynn, Carroll J. & Shanahan, James (2004) Willingness to Self-Censor. www.jcomm.ohio-state.edu/ahayes/wtsc.pdf (2004. május 25.)

Hegedűs István (2001) Sajtó és irányítás a Kádár-korszak végén. Médiakutató, tavasz.

Heller Mária & Némedi Ágnes & Rényi Ágnes (1992) A magyar nyilvánosság szerkezetváltozásai a Kádár-rendszerben. In: Értékrendek és társadalmi-kulturális változások. Budapest: ELTE Szociológiai Intézet, 108–119. o.

Herman, Edward S.& Chomsky, Noam (1988) Manufacturing Consent: The Political Economy of the Mass Media. New York: Pantheon.

Hollander, E. P. & Willis, R. H. (1967) Some current issues in the psychology of conformity and nonconformity. Psychological Bulletin, no. 68.

Jansen, Sue Curry (1991) Censorship. The Knot that BindsPower and Knowledge. Oxford: Oxford University Press.

Karátson Endre (1982) Amiről nem beszélünk, avagy az öncenzúra logikája. In Karátson Endre & Neményi Nimon (szerk.) Belső tilalomfák. Heemstede: Hollandiai Mikes Kelemen Kör.

Keane, John (1999) Média és demokrácia. Budapest: Helikon.

Kibédi Varga Áron (1982) Szabadság, kötöttség és a műfajok. In Karátson Endre & Neményi Nimon (szerk.) Belső tilalomfák. Heemstede: Hollandiai Mikes Kelemen Kör.

Kohut, Andrew (2000) Self-Censorship: Counting the Ways. www.archives.crj.org/year/00/2/censorship.asp (2004. május 24.)

Kókay György (1979) A magyar sajtó története I. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kókay György & Buzinkay Géza & Murányi Gábor (1994) A magyar sajtó története. Budapest: MÚOSZ.

Kosáry Domokos & Németh G. Béla (1985) A magyar sajtó története II/1. (1848–1867) Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kuczi Tibor (1992) Szociológia, ideológia, közbeszéd. In: Valóság ´70. Budapest: Sciennia Humana.

Kunczik, Michael (1988) Concepts of Journalism. Bonn: Friedrich Ebert Stiftung.

Kunczik, Michael (2001) Demokratikus újságírás. Médiakutató, 2001. nyár.

Lázár Guy (1988) A szocialista nyilvánosság történetének alapvonalai. Kritika, 10. sz.

Lendvai, Paul (1981) The Bureaucracy of Truth. London: Burnett Books.

Lieberman, Trudy (2000) You Can´t Reform What You Don´t Pursue. www.archives.crj.org/year/00/2/censorship.asp (2004. május 24.)

Marx, Gary T. (2001) Censorship and Secrecy, Social and Legal Perspectives. www.web.mit.edu/gtmarx/ www/cenandsec.html (2004. május 24.)

McElroy, Claudia (1999) War Correspondents Today Must Often Choose Between Self-Censorship and Death. www.cpj.org/dangerous/Fall99/self_censor/self_censor_frameset.html (2004. május 26.)

McQuail, Denis (2003) A tömegkommunikáció elmélete. Budapest: Osiris.

Mickiewitz, Ellen Propper (1981) Media and the Russian Public. New York: Praeger.

Murray, John (1994) The Russian Press from Brezhnev to Yeltsin. Aldershot, England: E. Elgar.

Németh György (2002) A Mozgó Világ története. Palatinus, Budapest.

Paine, Tom (2000) Rules of the Journalism Game.www.tompaine.com/feature2.cfm/ID/3316 (2004. május 25.)

Pajor-Gyulai László (1985) Bundabotrány. Jel-Kép, 2. sz.

Pálfy József (1984) A derűlátás mértékegységei (interjú). Jel-Kép, 1. sz.

Pálos Tamás (1986) Párbaj. Fekete Sándor hozzászólása. Jel-Kép, 3. sz.

Pomogáts Béla (2002) Irodalom a hatalom szorításában. Életünk, 9. sz.

PPO (2000) Self-Censorship: How Often and Why Journalists Avoiding The News. www.people-press.org/reports/display.php3?ReportID=39 (2004. május 24.)

Puri, Shamlai (1998) Self Censorship and The Media.www.transparency.org/working_papers/puri/puri.html (2004. május 27.)

Ruth, Arne (2002) felszólalása. Freedom of Expression and media self-censorship after 11. September 2001. www.norkspen.no/arrangement/selvsensur.shtml (2004. május 23.)

Santee, R. T., & Maslach, C. (1982) To agree or not to agree: Personal dissent amid social pressure to conform. Journal of Personality and Social Psychology, no. 42.

Schöpflin, George (1983) Censorship and Political Communication in Eastern Europe. New York: St. Martin´s Press.

Splichal, Slavko (1994) Media Beyond Socialism. Boulder: Westview.

Steele, Jonathan (2002) felszólalása. Freedom of Expression and media self-censorship after 11. September 2001. www.norkspen.no/arrangement/selvsensur.shtml (2004. május 23.)

Szabó G. Zoltán (2001) Öncenzúra és szöveghitelesség. 2000, 7–8. sz.

Szuszlov, Ilja (1989) The Censorship of the Writer. In Choldin, Marianna Tax & Friedberg, Maurice (eds.) The Red Pencil: Artists, Scholars and Censors in the USSR. Boston: Unwin Hyman.

Tanács István (1987) Allegória az egész televízió? Magyar Sajtó, 1987/12.

The Green Man (2004) Truth In Journalism. The Green Man, March 15.

Turpin, Jennifer E. (1995) Reinventing the Soviet Self. West Point: Praeger.

Várhelyi Mária (1999) Újságírók, sajtómunkások, napszámosok. Budapest: Új Mandátum.

Vértes Imre (1969) A mi szabadságunk. Magyar Sajtó, 7. sz.

Vince Mátyás (1986) A lehető legteljesebb nyilvánosság híve vagyok. Jel-Kép, 4. sz.

Vladimirov, Leonid (1989) Soviet Censorship: A View from the Inside. In: Choldin, Marianna Tax & Friedberg, Maurice (eds.) The Red Pencil: Artists, Scholars and Censors in the USSR..Boston: Unwin Hyman.

Vörös László (2004) Szigorúan ellenőrzött mondatok. Szeged: Tiszatáj Könyvek.

Lábjegyzetek

1
Lásd a Columbia Journalism Review 2000. május-júniusi számát, illetve Hayes et al. (2004); valamint „Freedom of Expression and Media Self-Censorship after 11. September 2001” – A norvégiai PEN által szervezett konferencia, 2002. január 21.
2
A Belső tilalomfák című kiadvány 1982-ben jelent meg Hollandiában, így kötöttségek nélkül közelíthette meg az öncenzúra jelenségét. A kötetben nemhogy a sajtótörténeti, de még a történeti megközelítés sem kizárólagos, a szerkesztők arra törekedtek, hogy minél több tudományág (nyelvészet, pszichológia, irodalomtörténet, szociológia, biológia) képviselőit szólaltassák meg.
3
„Feladatát a cenzúra akkor tölti be, mikor az emberek már nem csupán másról beszélnek, de másra is gondolnak” – írja Olivier Burgelin (in Szabó, 2001: 61).
4
A The Green Man, a sajtószabadság állapotát felügyelő szervezet a brit napilapokat vizsgálta meg az idei madridi merénylet utáni napokban, és azt találta, hogy az áldozatokat bemutató egyik képről a közönség érzékenységére való tekintettel kiretusáltak egy véres emberi végtagot. Az eset kapcsán újfent arra hívták fel a figyelmet, hogy a közízlés normáinak felállítása egy nagyon szűk csoport privilégiumát képezi (The Green Man, 2004).
5
Az újságírók ugyanis a legtöbb helyen – a szocialista országokban is – legalább részben a publikált cikkek után kapják/kapták a fizetésüket. Így nem áll/állt érdekükben olyan történeteken dolgozni, amelyeknek nincs/nem volt esélyük nyomtatásba kerülni (Curry, 1984: 17). Steele azt is az öncenzúra egyik fajtájának tekinti, amikor az újságírók tájékozatlanságukból eredően kényelmesen átvesznek téves közhelyeket. Mindezt az afganisztáni tudósítások elemzésén keresztül mutatja be (Steele, 2002).
6
Curry (1984) bemutatja a lengyel sajtóirányítás által összeállított segédkönyvet, amelynek lapjait egy lengyel cenzor csempészte ki az országból.
7
Jellemző a kérdés ellentmondásos megítélésére, hogy a kritikát bátorító 1965-ös sajtópolitikai határozatot nem hozták nyilvánosságra.
8
„A belpolitikai újságírás állapotáért a belpolitikát illeti bírálat [...] Néha a politika nem tudja felismerni, hogy egy bonyolult helyzet okos, polemikus ábrázolása a sajtóban hasznosabb, mint a mindig tisztán egyértelmű, úgynevezett vonalas beszéd” – mondta Pozsgay Imre (1985: 6).
9
Mindez nem azt jelentette, hogy a sajtóban nem megjelenő tartalmakról az emberek nem tudhattak, hanem azt, hogy a nyilvánosságból kizárt kérdésekről alternatív csatornák révén kellett információigényüket kielégíteniük. Ennek két legfontosabb módja a magyar nyelvű nyugati híradások (Szabad Európa Rádió, Amerika Hangja) és a személyes kommunikáció volt.
10
Szürke zónák természetesen a sajtószabadság keretén belül is léteznek (Marx, 2001).
11
„Egy fiatal riporter ír egy cikket, de a szerkesztő azt mondja »Nem hiszem, hogy ezt le fogjuk hozni.« Mikor másodszor megy a riporter a szerkesztőhöz, az azt feleli »Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet.« Így nem jár utána, és nem írja meg a történetet. Amikor a riporternek harmadszor támad egy ötlete, nem keresi fel a szerkesztőt. Negyedik alkalommal már eszébe sem jut” – írja Nicholas Johnson (in Lieberman, 2000).
12
További példák a fenti szemléletmódra: „Örüljünk, hogy a társadalom fejlődésével egy ütemben egyre többet bírálhatunk [...] nem egyszerűen úgy, hogy valahol fent [...] valakik egyre többet engedélyeznek, hanem [...] tudósok, írók, művészek és politikusok közös erővel tárnak fel új meg új vadászterületeket [...] a társadalmi kritikának is” (Fekete, 1982: 22); „Mások talán gyakran megállnak egy lépéssel a »falak« előtt, mi mindig igyekeztünk azokat »tágítani«. Abban a hitben, hogy a fölösleges vagy a túl közeli falakon is lehet mozdítani” (Vince, 1986: 99).
13
A szerző „fekete lakkozás”-nak nevezi azt az írásmódot, amely az írás tárgyát a valóságosnál sötétebbnek tünteti fel. A fogalom a főleg az 1950-es évek újságírásának jellemzésére a Kádár-korszakban használt „(rózsaszín) lakkozás” kifejezés ellentétpárjaként született.
14
A hatalom nem tolerálta, ha egy szerző közreműködött a szamizdatkiadványok elkészítésében. Az ilyen újságírók, írók, társadalomtudósok bizonyos ideig nem szerepelhettek az első nyilvánosságban.
15
Malonyai Péter: Madármese. Magyar Nemzet, 1984. június 18.
16
A tévékritika különösen alkalmas műfaj volt arra, hogy bíráló, alternatív gondolatok kerülhessenek nyilvánosságra. Mivel belpolitikai, külpolitikai és gazdasági téren a sajtóirányítás szigorúbb fegyelmet követelt meg, a kritikusabb hangvételű írások a nagyobb példányszámú kiadványokban – leginkább a kulturális és a sportújságírásban – jelenhettek meg.
17
Magyar Nemzet, 1984. augusztus 1., 9. o.
18
Például Magyarországon Vörös László (Tiszatáj), Kőrösi József (Valóság), Kulin Ferenc (Mozgó Világ), Vince Mátyás (HVG).

Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink