Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2005 nyár – Pornó rovat

dr. Bayer Judit

Internetkorlátozás a kereskedelmi szféra eszközeivel: szűrők és felbukkanó ablakok (1/5)

A gyermekekre káros internettartalom egyes kérdései

A gyermekekre potenciálisan káros hatást gyakorló internettartalom heves érzelmeket és szabályozási kísérleteket vált ki világszerte. Az internet fogas feladvány a szabályozás minden területén; különösen az általánosságban nem jogellenes, csupán káros tartalom jelent kihívást. De vajon mennyire foglalkoztatja ez a kérdés a leginkább érintett személyeket, a szülőket? Tényleg van-e kellő ok a védekezésre? Vagy elegendő lenne a tartalom támadását kizárni a felbukkanó (pop-up) ablakok megtiltásával? Ez tartalomfüggetlen szabályozást jelentene, amely alkotmányossági aggályokat nem vet fel, és megszüntetné a legfőbb veszélyt: azt, hogy a kiskorúak akaratuk ellenére szembesüljenek felnőtteknek szóló tartalmakkal.

„A cenzorok kockázat-értékelése néha helyes volt, néha téves. Ha úgy döntünk, hogy nem vállaljuk ezt a kockázatot, akkor cenzúrázunk. Az Első Kiegészítés értelme, hogy a szólásszabadság értéke bőven megéri a kockázatot” (Wolfson, 1997: 129).

Mi az, hogy káros?

A „káros tartalom” kifejezés elterjedtté vált azon tartalmak megjelölésére, amelyek a legtöbb országban nem jogellenesek, viszont morálisan vagy más társadalmi értékek alapján mégis nemkívánatosnak minősülnek. Hogy mi minősül nemkívánatosnak, és ki dönt ebben? Éppen ez az egyik legégetőbb kérdés a káros tartalom problémakörében. Ennek megítélése kultúránként és egyénenként is változik. A leggyakrabban mégis azokra a tartalmakra gondolnak, amelyekről az emberek többsége úgy véli, hogy veszélyeztethetik a kiskorú gyermekek egészséges fejlődését: ezek pedig zömében az erőszakos és a pornográf tartalmak. Vannak, akik úgy gondolják, hogy e tartalmak a felnőttekre is káros hatást gyakorolnak. Az utóbbi kérdésre azonban nem irányulnak tudományos vizsgálatok, és összességében kevésbé foglalkoztatja a társadalmat, mint a gyermekek sorsa. Ha a felnőtt saját magának kárt okoz, az a saját felelőssége. Ha az állam nem bízza rá ezt a választást, akkor kriminalizálja a cselekedetet, mint az illegális drogok esetében. Ha rábízza a választást, mint például a cigaretta vagy a pornográfia fogyasztása esetében, akkor is sokan emelik fel a szavukat ellene – illetlennek, károsnak, erkölcstelennek bélyegezve –, de a cselekmény kívül marad a jog területén, legfeljebb kijelölt zónákba próbálják szorítani. A gyermekek esetében azonban az állam nem ismeri el a választás, azaz a beleegyezés jogát. Mivel a gyermek nem büntethető, a tiltás alanyai csak felnőttek lehetnek. Kriminalizálni lehet, hogy gyermek számára hozzáférhetővé tegyék a káros jelenséget. Például az újabb szabályok szerint dohánytermék gyermekeknek nem szolgálható ki, és az iskolák környékén nem lehet dohányárut reklámozni. De gyermekek nemcsak az iskolák környékén közlekednek, valamint nemcsak úgy juthatnak hozzá e termékhez, hogy személyesen megvásárolják azokat a boltban, hanem kerülő úton is. Az interneten a védelem e hiányossága hatványozottan jelentkezik.

Az internet tartalma tükrözi az emberi kultúra és az emberi természet változatosságát. Az, ami egyesek számára elfogadható, hétköznapi vagy egyenesen szükséges, mások számára kellemetlen, felháborító, visszataszító. Mindenkinek szabadságában áll, hogy azt a tartalmat keresse, amely számára kellemes, és ne kelljen olyannal szembesülnie, amely kellemetlen.

Egyes országokban felnőttek esetében is megkísérlik korlátozni a pornográf vagy a szélsőségesen erőszakos tartalmakhoz való hozzáférést. Az Amerikai Egyesült Államokban például a Legfelsőbb Bíróság alkotmányértelmezése szerint az „obszcén” tartalom nem élvez alkotmányos védelmet, tehát a tagállamok alkothatnak azt korlátozó jogszabályokat. Obszcénnak az a tartalom minősül, amely a kortárs közösségi normák szerint kéjsóvár érdeklődésre (prurient interest) apellál, és egészében nélkülöz minden komoly irodalmi, művészi, politikai vagy tudományos értéket.1 Az amerikai Legfelsőbb Bíróság azonban több döntésében is kimondta, hogy az internet közegében alkalmazhatatlan ez a szabály, mivel a „kortárs közösség” kifejezés magában foglalná az egész világot, amely nélkülözi az egységes értékrendet (Bayer, 2002; Lustyik, 2000).

A német Büntető Törvénykönyv is tiltja az emberekkel szembeni kegyetlen vagy másként embertelen erőszakos cselekményeket ábrázoló, azokat dicsőítő vagy minimalizáló bemutatásmódot és a kemény pornográfia terjesztését (StGB. 131., 184. §§). Ezek a rendelkezések illegalizálják az említett közléseket, ezáltal kiemelik azokat a káros tartalom köréből. Jogi problémát legfeljebb a végrehajtásuk okoz, akárcsak a személyiségi jogokat védő vagy a gyűlöletbeszédet tiltó rendelkezéseké.

Az elektronikus médiában csaknem minden ország korlátozza az erőszakos és a szexuális tartalmak sugárzását. Ezt eredetileg alátámasztották az elektronikus média szigorúbb szabályozásának legitimálására felhasznált érvek. Egyrészt az az érv, hogy a földi frekvenciák, amelyek hajdan az elektronikus kommunikáció egyetlen eszközét jelentették, szűkös jószágnak számítanak, amelyet nem mindenki vehet igénybe. Ezért azoknak, akik igénybe veszik, a közösség érdekeit kellene szolgálniuk. A rádió- vagy a televízióüzenet egyidejűleg nagy létszámú közönséghez jut el, s ez stratégiai jelentőséget ad neki. Másrészt az az érv, hogy a televízió rendelkezik egy úgynevezett igéző hatással, amely lebilincseli a nézőt, és szinte fogva tartja figyelmét (Molnár, 2002: 34). Az amerikai Legfelsőbb Bíróság FCC v. Pacifica döntésében kimondta, hogy a folyamatosan áramló műsorfolyam akadálytalanul eljuthat például a magánlakásokba is, és valószínű, hogy kiskorúak is vannak a nézők között. Az áramló tartalomnak a közönség ki van szolgáltatva, nem szelektálhat a tekintetben, hogy kíván-e részesülni benne, vagy sem, mint ahogyan egy olvasó választhatja egy újság megvásárlását vagy polcon hagyását. Mire észbe kap, és kikapcsolná a szerkezetet, már részesévé vált a látványnak. Az amerikai Legfelsőbb Bíróság szerint azt mondani, hogy akinek nem tetszik a látvány, az kikapcsolhatja a tévét, olyan, mint a megütött embernek azt javasolni, hogy szaladjon el.

A fenti érvek közül a szűkösségre alapozó ma már érvényét veszítette, a másik kettő azonban továbbra is fennáll. Az internetre viszont egyik érv sem alkalmazható, tehát hiányzik a szabályozás legitimációs alapja (lásd lejjebb).

A magyar médiatörvény (a rádiózásról és a televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény) nem terjed ki az internetre, az amerikai Legfelsőbb Bíróság pedig megtagadta, hogy az obszcenitásra vonatkozónál szigorúbb teszt alkalmazásának alkotmányosságát elismerje az internetre nézve. Ezzel szemben a német törvényhozás kiterjesztette a médiatörvényt a hálózatra is (Bayer, 2005).

A káros tartalmak megítélésében két koncepcionális nézet eltérése nehezíti az egyetértés kialakulását. Az egyik az, hogy a káros tartalom tárgyalása igen gyakran összemosódik az illegális tartaloméval. Az internet biztonságáért fellépő mozgalmak, szervezetek, deklarációk általában együtt említik a káros és az illegális tartalmat. Én azonban lényegesnek tartom a kettő szétválasztását, hiszen itt olyan tartalmakról van szó, amelyek általában nem jogellenesek, hanem jogszerűek. Mivel a véleménynyilvánítási szabadság csak meghatározott esetekben korlátozható, nincs jogszerű lehetőség a korlátozásra, ha az alkotmány vagy nemzetközi szerződésben foglalt kötelezettség nem teszi azt kifejezetten megengedhetővé.

A korlátozás alkalmazását nehezíti, hogy az összefoglalóan kiskorúakként definiált csoport összetétele korántsem homogén. Az óvodáskorú és a csaknem felnőtt tizenéves között lényeges különbség van pszichológiai, erkölcsi és szexuális érettségben. A védelemnek lehetőleg személyre szabottnak, de legalább korcsoportra szabottnak kellene lennie. Ehhez képest csak másodlagos a különböző világnézetekből fakadó véleményeltérés, vagyis az, hogy az egykorú gyermekek szülei is mást és mást tartanak alkalmasnak gyermekük számára. A korlátozás alkalmazása ellen szól az is, hogy nincs általános védelem a „káros hatások” ellen, a szülők és a nevelők felelősségét nem lehet egy technológiai megoldással csökkenteni.

Mennyiben állítja a közönséget új helyzet elé az új technológia? A hagyományos kommunikációban az állam probléma nélkül állíthat térbeli és időbeli korlátokat. Az interneten azonban ez nincs így: sem térbeli, sem időbeli korlátok nincsenek, de ha a technológiailag lehetnének is, akkor sem lehetne érvényesíteni őket a más országban feltöltött információval szemben. A technológiai korlátozásnak azonban jelenleg nincs is olyan módja, amely szisztematikusan elkülöníthetné a felnőtteknek szóló tartalmat a gyermekeknek szóló tartalomtól. Arra viszont nincs mód, hogy mindenfajta szexuális tartalmat általánosan üldözzenek, hiszen az effajta tartalom a felnőttek számára nem jogellenes, sőt lehet, hogy kifejezetten hasznos, bizonyos korhatár alatt mégis nemkívánatos lehet a tanulmányozásuk (példa erre a szexuális úton terjedő vagy más betegségekről szóló tájékoztató oldalakkal való ismerkedés).

Ha a gyermekeknek nem való oldalakat száműzni akarnánk az internetről, akkor olyan netet kapnánk, amely csak a gyermekeknek kínál érdekes tartalmat, hiszen nem csupán a pornográfia nem való gyermekeknek. A valós tér felnőttvilága is olyan, amelyet ők csak korlátozottan értenek meg – éppen azért, mert gyermekek. A gyermekkornak az a „funkciója”, hogy a gyerekek beletanuljanak a felnőttvilágba, nem pedig az, hogy megőrizzék ártatlanságukat. Amikor a gyermekekről mint társadalmi csoportról beszélnek, néha úgy tesznek, mintha annak tagjai mindörökké gyermekek maradnának: „a gyermek mint fogyasztó, a gyermek mint jogalany, a gyermek mint közönség”. Különösen a szórakoztatóipar igyekszik úgy tenni, mintha a gyermekkor lényege az lenne, hogy legalább egy rövid ártatlan és rózsaszín korszak legyen az ember életében, mielőtt szembesül a rút valósággal. Csakhogy a gyermekek számára az a hasznos, ha mielőtt elengedik a kezüket, e farkasvilág törvényeit fokozatosan megtanulják, nem pedig az, ha illúziókat építenek bennük egy nem létező gyermekvilágról. Nem lenne szabad elfelejteni, hogy a gyermekek világában az a szép, ahogyan a gyermekek látnak, nem pedig az, amit látnak. Egyes nézetek szerint a gyermek egyébként is csak annyit fog fel a világból, amennyire megérett; a többit gyakorlatilag figyelmen kívül hagyja.

Inkább az immunrendszer példáját kellene alapul venni, amely csak akkor képes megfelelően kialakulni, ha a kisgyermek szervezete találkozik a kórokozókkal; ha megtanulja felismerni, képes lesz ártalmatlanítani is őket. A hermetikus elzárás helyett a megismerésre és a tanulásra kellene helyezni a hangsúlyt a szellemi fejlődésben is. Természetesen szó sincs arról, hogy kisgyermekek horrort vagy pornót nézzenek az interneten azért, hogy megismerjék a felnőtt világot. Különösen a tízévesnél fiatalabb gyermekek esetében valóban indokolt lehet a váratlan hatások kizárása. De ezután csaknem ugyanannyi ideig továbbra is kiskorúként használják a netet, miközben a felnőtté váláshoz mind több ismeretre lesz szükségük a szexualitásról és az egyéb „káros” dolgokról.

A helyes internethasználat és a szörfölés közbeni eligazítás jelentős szülői és nevelői munkát igényel. Természetesen sokkal egyszerűbb egy programmal kiválogattatni a gyermek számára az ehető és az ehetetlen szellemi táplálékot. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a felnőttek gyakran kevésbé tájékozottak a számítógép használatában, mint a gyerekek. Ezen a területen juthatna szerephez az állami oktatáspolitika: a szülők és a tanárok felzárkóztatása lehetne az egyik prioritás a gyermekvédelem érdekében. A technológiai felzárkóztatásnál is fontosabb a szülők és a tanárok bátorítása, hiszen az interneten sem másfajta veszélyekkel találkozik a gyermek, mint amilyenekkel a való világban találkozhat. Meg kell értetni a nevelőkkel, hogy ők a kompetensek abban, hogy megtanítsák: vigyázzon magára, ne találkozzon idegenekkel, hasznos tartalmakkal töltse az idejét, és ne károsakkal – még akkor is, ha a gyermek náluk jobban ért a számítógéphez.

A másik teendő a korlátozás mellett a gyermekeknek szóló tartalmak választékának bővítése és minőségének javítása lenne. Minél több neki szóló, kedvére való tartalmat talál a gyermek, annál kevésbé fog a felnőtteknek szóló oldalakkal foglalkozni. Még a keresztény szellemiségű családcentrikus weboldal, a Focus on the Family is arra hívja fel a figyelmet, hogy bár fontosak lehetnek a védelmi falak, ám ezek azonnal eltűnnek, mihelyt a gyermek elhagyja otthonát. Ezért legalább ilyen fontos, hogy a gyermek jellemét fejlesszék, és úgy neveljék, hogy megtanuljon jó döntéseket hozni (www.pureintimacy.org).

Különösen azért van ez így, mert az internet aktív és szelektív fogyasztói magatartást követel, tehát a gyermek nagy valószínűséggel csak akkor találkozhat számára káros tartalommal, ha maga keresi azt. Ahhoz, hogy értékes tartalom iránt tanúsítson érdeklődést, nevelői odafigyelésre, szülői törődésre van szükség. A netpornográfia kapcsán megnyilvánuló pánik hasonlít az iskola előtt ólálkodó, és a gyermekekre kábítószert tukmáló rossz emberek mítoszához. A szülők és a nevelők szívesen hibáztatnak harmadik személyeket, ha a gyerek helytelenül viselkedik. Ők a felnőttek „mumusai”, a bűnbakok, akik elrontják a gyermekeket, akiket szüleik „csak jóra tanítottak”. Holott a gyermekek maguk tévednek a rossz útra, ha a jó utak nem tűnnek számukra vonzónak. A szülők és a nevelők felelőssége, hogy a gyermek számára a helyes utat kedvező fényben tüntessék föl. A kormányzat legfeljebb abban lehet a segítségükre, hogy ösztönzi a gyermekeknek szóló, érdekes és hasznos oldalak létrehozását.

Kétségtelenül fontos, hogy az internetet a gyermekek számára is „lakhatóvá” tegyük. Ez elsősorban nem egy redukált világot kell, hogy jelentsen számukra, hanem a rájuk szabott élettér bővülését, amely megteremti a tanulás és a fejlődés lehetőségét. Régen a gyermekek úgy szocializálódtak, hogy segítettek a felnőtteknek a munkában, utánozva a felnőttek tevékenységét, viselkedését – ez jelentette számukra a tanulást. Nem voltak elkülönült terek a gyermekek számára, külön szobájuk sem volt – ma ezt nem tartanánk elfogadhatónak. Az internet jelenleg ebben a középkori állapotban van: a gyerekek mint tudatlan kis felnőttek igyekszenek eligazodni abban a világban, amelyet a felnőttek teremtettek a saját részükre. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, elsősorban pozitív intézkedésekre van szükség. Ha kizárnák a gyermekeket az internetről, az aligha hozná meg a kívánt eredményt.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Támogatónk

Lapunk megjelenését 2009-ben és 2010-ben az Országos Rádió és Televízió Testület támogatja.