Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2005 ősz

Drog

Kenyeres LászlóMészáros Zoltán:

Kábítószerkép a nyomtatott sajtóban

Négy napilap (a Magyar Hírlap, a Magyar Nemzet, a Népszabadság és a Népszava) és három hetilap (az Élet és Irodalom, a Heti Válasz és a HVG) 2000 januárjától 2004 decemberéig kiadott számaiban megjelent cikkeket vizsgáltuk aszerint, hogy milyen utalásokat közöltek a kábítószer-problémáról. A kutatás célja az volt, hogy képet alkossunk arról: a Nemzeti Drogstratégiában is oly fontosnak vélt prevenciós tevékenységnek milyen táptalajon kell megfogannia. Abból indultunk ki, hogy a nyilvánosság a közvélemény befolyásolásának egyik legfontosabb terepe, így a nyomtatott sajtónak komoly felelőssége lehet abban, hogy az olvasók milyen véleményt alkotnak a drogról vagy éppen magáról a „drogosról”. Célunk az volt, hogy metszetet nyújtsunk a drogprobléma sajtóban való megjelenéséről. Két alapvető módszert használtunk: a kvantitatív kódutasításos tartalomelemzést és a diskurzuselemzést. Az itt olvasható, rövidített tanulmány a GYISM által 2004-ben pályázati úton finanszírozott „Szakértői szemmel – a prevenció hatásvizsgálata” című kutatás része.1

1. Kvantitatív tartalomelemzés

Kutatásunk kvantitatív részében azt vizsgáltuk, hogy az összes megjelent cikk mekkora hányadában volt szó a drogproblémáról, és a különböző, általunk felállított kategóriák között hogyan oszlottak meg a drogtémájú cikkek. Emellett magának a „drog/drogozás”, illetve a „kábítószer/kábítószerezés” szónak a jelentésváltozása is érdekelt bennünket. Az Observer segítségével végzett keresés esetében a „kábítószer” és a „drog” szótőre és ragozott alakjaira kerestünk rá.

Az elemzésben a következő kategóriákat alakítottuk ki: a publicisztikákat (mint a diskurzusanalízis megfigyelési egységeit), az informatív, a bűnügyi, a pártpolitikai, a bulvár, a kulturális, a nemzetközi és a sporttal kapcsolatos hozzászólásokat. Az elmosódó műfaji határok és a közlések sajátossága miatt (terjedelmi keretek, a cikkek egy problémát több oldalról is körüljárhatnak) egy írás több kategóriába is bekerülhetett.

A kábítószer-probléma esetében a megszólalóknak (szervezeteknek vagy személyeknek) öt, markánsan elkülöníthető kategóriáját különböztettük meg: ezek a fegyveres szervek, a politikai testületek-pártok-kormányok, a hazai és nemzetközi szervezetek-hivatalok, a szakértők, illetve képeztünk egy egyéb kategóriát is, amelybe általában a laikus véleményt (is) hordozó cikkek kerültek. Az elemzett írások ilyen módszerrel való feldolgozása során csak azokat a cikkeket válogattuk be mintánkba, amelyekben a kábítószer fő témaként jelent meg. Ez azért is lényeges, mert a kezdeményező vagy a reagáló gondolatai képezik a mértékadó szakvéleményt, amelyet az olvasó interiorizálhat (vagy elutasíthat).

A kábítószerrel kapcsolatos cikkek tematikus összetételének vizsgálatához, vagy másképpen a képzettársítási lehetőségek bemutatásához szintén kategóriákat használtunk; ezek a következők voltak: kábítószer – egészségügy, kábítószer – kormányzati munka, kábítószer – fiatalok, kábítószer – bűnözés-deviancia, kábítószer – halál.

1.1. Magyar Hírlap

2000-ben összesen 104 olyan közlést találtunk, amelyben szerepeltek a keresett szavak, ugyanez a szám 2001-ben 78, 2002-ben 79, 2003-ban 75, 2004-ben pedig 42 volt. E cikkek sajátossága, hogy nagy arányban (85–95 százalékban) fő témaként közöltek a drogról, illetve a kábítószerről információkat.2

Az írások többsége informatív jellegű. Sokszor fordul még elő különböző, droggal kapcsolatos bűnügyi esetek leírása is. Magas a nemzetközi, külföldi vonatkozású témák száma is. Ezek vagy bűnügyi jellegűek, vagy valamely nemzetközi szervezet (például az ENSZ) nemzetközi jelentéseit ismertetik. Valamivel kevesebb, de így is nagyszámú a bulvárjellegű cikkek száma. Viszonylag kis számban találkoztunk olyan publicisztikákkal (kivétel ez alól a 2004. év), amelyek valamilyen szakpolitikai oldalról, vélemény formájában közölnek álláspontokat. A pártpolitikai és a vélemény típusú közlések az intenzív szakaszokhoz (lásd az 1.5. fejezetet) köthetők.

A Magyar Hírlap drogproblémához való viszonyában változások következtek be. Míg 2000-ben a cikkek 40, 2001-ben pedig 45 százalékában szerepeltek a fegyveres szervek kezdeményezőként vagy reagálóként, addig 2002-ben ugyanez az arány 16 százalék volt; 2002-ben és 2003-ban pedig 20 százalék, ugyanakkor azonban nőtt a más szférához tartozó megszólalók száma. Az időben előrehaladva a híreket nem a bűnügyi esetek uralták, hanem előtérbe kerültek a probléma megoldására irányuló törekvések. A kompetens szakértői vélemények arányának változásai is ezt támasztják alá.

E napilapban a droggal kapcsolatos cikkek megjelenésében tendenciát fedeztünk fel. Míg a vizsgált időszak elején inkább a bűnügyi cikkek kerültek túlsúlyba egyfajta elrettentésként, addig a vizsgált utolsó két évben már inkább a szakmai, kormányzati és preventív programokról esett szó. Továbbá ez az egyetlen lap, amely egy-két esetben ugyan, de magukat a szerhasználókat is megszólaltatta.

1.2. Magyar Nemzet

A vizsgált időszakban 717 cikk képezi az elemzési egységünket, ami azt jelenti, hogy átlagosan kétnaponta előfordult legalább egy, kábítószerrel kapcsolatos utalás. A fő témaként a kábítószerrel foglalkozó írások aránya 60–64 százalék között mozgott. Érzékelhető, hogy a cikk témájához képest sokszor teljesen mellékesen szerepel a kábítószer, ám az az olvasó esetleges képzettársításait mégis jelentősen befolyásolhatja.

Viszonylag jól kirajzolódó intenzív szakaszokról tehát a melléktémaként megjelenő cikkek miatt kevésbé beszélhetünk. Helyesebb, ha azt mondjuk, hogy a Magyar Nemzetben a droggal, kábítószerrel kapcsolatos közlések folyamatosan gyakoriak voltak.

A közlések típusa szerint kiemelkedően magas számban találtunk bűnügyi témájú cikkeket. Bár e cikkek aránya nem tér el lényegesen például a Magyar Hírlapnál tapasztalható arányoktól – mindkét esetben 30 százalék körüli –, mégis azt kell mondanunk, hogy a Magyar Nemzet további sajátossága az, hogy a kábítószer főleg bűnügyi kontextusban jelenik meg benne.

Elmondható továbbá, hogy kevés olyan cikk fordult elő, amelyben a drogproblémában kompetens vagy legalábbis érintett személyek, szervezetek megszólaltak volna. Inkább az elrettentésen, mint a szakpolitikai véleményeken van a hangsúly.

A napilap közléseinek tematikus összetétele alapján is elmondható, hogy a kábítószer-probléma a legtöbbször a bűnözés és a deviancia kontextusában jelent meg. A cikkek több mint felére volt jellemző az effajta együtt járás.

1.3. Népszabadság

A Népszabadságban a kábítószer igen magas arányban fő témaként (77 és 90 százalék között) jelent meg. Előfordultak olyan hónapok is, amikor a kábítószerre tett utalás melléktémaként nem is fordult elő. A legjelentősebb intenzív szakaszok e napilapban is kirajzolódtak. 2002 novemberében a kábítószerügyi jogszabályok módosításához kapcsolódva, míg 2003 májusában a Kendermag Egyesület tüntetése kapcsán nőtt meg a droggal kapcsolatos cikkek száma, amelyekben szinte kizárólag fő témaként volt jelen a kábítószer, illetve a kábítószer-probléma.

A Népszabadság markáns jellegzetességét a publicisztikák szintén magas száma jelenti. Ezek általában a már bemutatott intenzív időszakokban jelentek meg. Majdnem minden második olyan cikkben, amelyben a lap közzétett egy megszólalást vagy kommentárt, szakértői vélemény hangzott el.

A közlések tematikus összetétele összecseng a már eddig tapasztaltakkal, azaz a legtöbbször a Népszabadság is a bűnözés kontextusába helyezi a drog problémáját. Viszonylag nagyszámú olyan cikkel találkoztunk, amelyben a drog és a veszélyeztetett fiatalok együtt járása figyelhető meg (átlagosan 17–18 cikk). Ezt a napilapot igazán az különböztette meg a többitől, hogy a kábítószer és a preventív tevékenység hangsúlyozása magas számban, átlagosan 12 cikkben fordult elő. Ez azt jelenti, hogy közel minden olyan ötödik közlés, amelyben képzettársítás történhetett, a prevencióra vonatkozott.

1.4. Népszava

A Népszavában találtuk a legalacsonyabb számú közlést a drogokkal, kábítószerekkel kapcsolatban, amelyek egy évben átlagosan 57 cikkben szerepeltek fő- vagy melléktémaként, de hangsúlyos volt a fő témák aránya (80–87 százalék átlagosan). A 2002. évi Btk.-módosítással kapcsolatos közlések gyakorisága a novemberen túl átnyúlt decemberre is. A Kendermag Egyesület 2003. évi demonstrációjával kapcsolatos cikkek miatt a 2003. évi május hónap is egyfajta „kitüremkedést” mutatott.

A legmagasabb számban és arányban ebben a lapban is informatív típusú cikkekkel találkoztunk, de gyakori volt a bűnügyi közlések előfordulása is. A politikai típusú írások más napilapoknál valamivel magasabb arányban fordultak elő. Kevésnek mondható azon közlések száma is, amelyekben az újság teret engedett a különböző szervezeteknek, személyeknek véleményük kifejtésére. Igazán az jellemző, hogy nagyon ritkán találkoztunk olyan cikkel, amelyben eltérő vélemények fordultak volna elő. Úgy tűnik tehát, hogy a Népszava a viszonylag kisebb számú közölt cikkével egyfajta középutat járt be. Nem került előtérbe egyetlen általunk definiált kategória sem. Konzekvensen beszámolt bűnügyi eseményekről, írt szakértői véleményekről, a sporttal kapcsolatosan is közölt írásokat ugyanúgy, ahogy a nemzetközi vagy külföldi történésekről is beszámolt e témában.

1.5. Gyakoriság

A drogproblémával összefüggő cikkek az egyes napilapokban eltérő képet mutattak, ugyanakkor felfedezhettünk közös, valamennyi napilapra egyaránt jellemző sajátosságot is: a megegyező intenzív szakaszt. Két ilyet figyelhettünk meg: 2002 novemberét és decemberét, illetve 2003 májusát. Az alábbi grafikonon negyedéves bontásokban – a vizsgált időszakot (tehát összesen 20 negyedévet) egy intervallumnak tekintve – láthatók az intenzív szakaszok.

A napilapok intenzív szakaszai negyedévenként

2. A diskurzuselemzés

A diskurzuselemzés során a szerzők publicisztikáiban megjelenő szándékokat, kommunikációs céljaikat vizsgáltuk – mind a napi, mind a hetilapokat elemezve. Érdeklődésünk középpontjába az került, hogy a szerző milyen kategóriákat használt, hogyan tematizálta a hozzászólását.

Előfordult, hogy egy-egy riport vagy egy tudósítás során véleménynyilvánítás is történt, azaz az újságírók – vagy riport esetén a megszólalók – személyes hitvallása is belefonódott a cikkbe. Ezen írások a klasszikus értelemben nem tekinthetők szubjektív megnyilvánulásnak, azaz publicisztikának, de mert számos érvelést tartalmaztak, érzelmi meghatározottság is volt bennük, szintén elemzési egységünk részét képezték.

Ahhoz, hogy érthető legyen egy-egy lap álláspontja, illetve a diskurzusanalízis szempontjából is lényeges, hogy bemutassuk, milyen fogalmi kereteket társít egy-egy lap a droghoz és a drogozáshoz. Ez az az alap, amelyre építve az olvasók kialakíthatják a kábítószerhez kapcsolódó képzettársításokat. Alapvetően négy nagyobb csoportban tudtuk elhelyezni a cikkeket:

2.1. Drogpercepció a sajtó tükrében

A sajtóban a drogokról megjelenő cikkek elemzése által be lehet mutatni az egyes sajtóorgánumokat abból a szempontból, hogy milyen fogalmi kereteket társítanak a droghoz és a drogozáshoz. Ez az alap, amelyre támaszkodva (vagy amelyet elutasítva) az olvasók kialakíthatják a kábítószerhez kapcsolódó képzettársításaikat. Alapvetően négy irányzatot különböztethetünk meg:

1. Vannak az illegális kábítószerek minden formáját mereven elutasító, ugyanakkor a hagyományos drognak minősített stimulánsokkal szembeni toleranciát tanúsító vélemények, amelyek érvrendszerében jellemzően kulturális kapcsolatokra hivatkoznak az alkohol, a cigaretta, a kávé esetében, illetve arra, hogy ezek esetében az alkalmi fogyasztás során nem alakul ki dependencia és káros személyiségrombolás. Egy példa:

„A fiatalok közül – elsősorban a drogkereskedelem hatékony lopakodó reklámjának hatására – sokan úgy gondolják, hogy a drogfogyasztás szabadságuk kiteljesedése. Valójában semmi sem korlátozza olyan mértékben az emberi szabadságot, mint a pszichoaktív szerek, mivel éppen a motivációt, a szabad döntési képességet és rendszeres fogyasztás után a személyiséget rombolják. A nikotinfüggés, amihez hasonlítani szokták, súlyosan károsítja ugyan a szervezetet, azonban nem befolyásolja alapvetően a pszichés állapotunkat” (Heti Válasz, 2003/1.).

E vélemény képviselői azok, akik a kábítószer fogyasztásának lehetőségétől teljes mértékben elzárkóznak, azt az illegális drogokat bűnként aposztrofálva teljes törvényi szigorral üldöznék: „Ha a kérdést erkölcsi oldalról nézzük, ki kell mondani, hogy mind a drogok fogyasztása, mind pedig terjesztése: bűn” (Magyar Nemzet, 2002. december 11.).

Az úgynevezett etnocentrizmus a drogok világában is érvényesül. Nemcsak az idegeneket és az idegen szokásokat, de az idegen drogokat sem szeretik az emberek. A ma illegálisnak számító szerek pedig idegenek az európai kultúrában. A hagyományos drognak számító alkoholt, illetve ma már a nikotint és a koffeint is egyfajta elfogadottság jellemzi. Egyrészt egy több évezredes kultúráról van szó, másrészt egészen az 1990-es évek elejéig a köztudatban nem is számítottak drognak. A társadalmi tudat ezért elnézőbb ezekkel szemben, és az új anyagok megjelenését, illetve elterjedését fölösleges és veszélyes rizikófaktorként említi:

„Lám, a régi jó érvrendszer: a dohányzás meg az italozás milyen csúnya dolgok, mégis hagyjuk, bezzeg a könnyű drogokat tűzzel-vassal irtanánk, holott legfeljebb a nevetőizmok durrannak be tőlük. Azt persze soha senki nem mondja meg, hogy miért lesz jobb nekünk, ha két rossz mellé odateszünk egy harmadikat?” (Magyar Nemzet, 2003. június 10.)

2. A másik tábor a drogfelfogás liberális oldaláról közelítve a kábító hatású szerek között nem tesz lényeges különbséget, vagyis a társadalmilag bevett tudatmódosító szerekkel egyenlőnek tekinti az illegális kábítószerek bizonyos fajtáit, az úgynevezett könnyű drogokat. Érvrendszerükben még további két állásponttal találkozhatunk. Egyrészt szerintük a könnyű drogok élettani hatásai kevésbé súlyosak, mint sok legális szeré.

„Egy spanglival bespájzoltunk egész napszakokra, míg egy szenvedélyes dohányos vagy nagyivó elpusztít ezalatt másfél-két doboz cigarettát, öt-hat üveg sört, lényegesen nagyobb kárt okozva szervezetének. A marihuána nem alakít ki társadalmilag veszélyes fizikai dependenciát. Nem hallottam még olyan füvesről, aki betépve terrorizálta volna a családját, de olyan apukáról, aki sakálrészegen üti-veri gyerekeit, már igen” (Népszabadság, 2002. június 17.).

Másrészt gazdasági okokra is hivatkoznak: a kábítószer-élvezetet tiltó jogszabályok liberalizálása jelentősen csökkentené a marihuána és a többi drog árát, így visszaszorulnának a kábítószer megszerzésével kapcsolatos bűncselekmények, és ellenőrizhetőbbé válna a marihuána nemzetközi forgalma.

3. Találkoztunk egy olyan véleményáramlattal is, amely a leírt álláspontokhoz képest „középen” helyezkedik el, ez pedig a szakértők véleménye. Esetükben jellemző, hogy következetesen a legális és illegális szerek káros hatásairól beszélnek, ideológiai koncepcióktól mentesen:

„Amikor a hétköznapi értelemben drogról beszélünk, az úgynevezett pszichoaktív drogokat értjük ezalatt, azaz olyan szereket, amelyek megváltoztatják a mentális tevékenységeket, a hangulatot, az érzelmeket, a gondolkodás működését. Ide tartoznak nemcsak a könnyű, illetve nehéz drogoknak nevezett szerek, hanem a legálisan, orvosi vényre felírt nyugtatók, altatók, valamint az alkohol, a koffein és a nikotin is. Valamennyi drog esetében létrejöhet függőség, amely a személyiség kontrollképességének meggyengülését idézi elő. A drogok pótszerek, elterelik a figyelmünket a pillanatnyi problémáról, de nem visznek közelebb a megoldáshoz. Az alkohol mint drog hasonló hatást idéz elő: a szorongásoldásra használt italok szinte valamennyi szervet megtámadják, és súlyos károsodást idéznek elő bennük. Ugyanakkor az alkohol és a cigaretta hozzátartoznak mindennapi életünkhöz, legalizált szerek. Nem is lenne baj, ha a fogyasztók kontrollálni tudnák a fogyasztásukat. Csakhogy nem tudják, hiszen éppen ez jelenti a csapdahelyzetet, a »beetetést«, a függőség pszichikai és biokémiai kialakulása után a viselkedés kontrollja már megszűnik” (Magyar Hírlap, 2002. május 8.).

A hagyományos érvelések mellett a harmadik kategória egy alcsoportjaként megjelent az egészségügyi szemlélet is. Ez elsősorban a cannabis gyógyszerként való alkalmazásáról szóló kutatási eredmények bemutatására vonatkozik, főleg súlyos idegrendszeri és agyi betegségek esetén.

„A szakértők szerint a marihuána – illetve annak egyes összetevői – kiváló fájdalomcsillapító, és a szer elsősorban a szklerózis multiplexben (MS), illetve a rákban szenvedő betegek fájdalmait csökkentheti eredményesen. Alkalmasak a marihuána összetevői az AIDS okozta étvágycsökkenés mérséklésére, illetve a hasmenés egyes fajtáinak a kezelésére is” (HVG, 2002/21.).

Az általános drogpercepciót illetően a drogproblémát mindenféle mítoszok, tévhitek, a politikai akarat és a sajtó által eltorzított tények veszik körül. A téves percepció persze fokozza a társadalom érzékenységét, aggodalmát, indulatait, s nehezíti a drogkérdés objektív megítélését.

„Stanley Cohen morális pániknak nevezi azt a helyzetet, amikor egy jelenséget a sajtó felkap, és huzamosabb ideig napirenden tart. Ilyenkor a jelenség fenyegető veszélyként tudatosul a társadalom tagjaiban. Cohen ezt azért nevezi morális pániknak, mert a jelenség a legfontosabb értékeket látszik felborítani, a társadalom morális rendjét kezdi ki. Mindig a deviánsnak tekintett viselkedési formák tematizálódnak veszélyként: a tipikus morális pánikok a melegekhez vagy a kábítószer-fogyasztókhoz kötődnek. Ilyenkor az ok-okozati elemzéseket közkeletű képek váltják fel, és a nagyközönség – lelkiismeretét megnyugtatandó – autoritatív megoldásokat sürget: a HIV-fertőzöttek regisztrálását vagy a kábítószer-fogyasztás tiltását. A közfigyelem hatására megnő a jelenséghez kapcsolódó, regisztrált esetek száma (miközben a jelenség előfordulási gyakorisága nem növekszik feltétlenül), ami legitimálja a rend »helyreállítására« tett kísérleteket” (Élet és Irodalom, 2004/1.).

A téma sokszor képezi politikai kampányok alapját. Sajnos ez azzal jár, hogy új értéktartalommal telítődik a fogalom, amely a propaganda szűrőjén keresztül érkezik el a befogadóhoz.

„Tartalmilag pedig az a baj a kampánnyal, hogy mindaz, ami a kampány eszközévé válik, az egyszersmind kikerül a tárgyilagos megítélés lehetőségi köréből, kiszakad az érvelő megbeszélés tárgyai közül, az elvész a józan kommunikáció látóköréből. És Magyarországon minden a kampány része: nemiség és mackófelső. Kábítószer, feszület dőlésszöge a királyi koronán” (Élet és Irodalom, 2004/20.).

A kábítószer, a kábítószer-probléma kampányban való felhasználása olyan durva torzuláshoz és – kimondhatjuk: stigmatizációhoz is – vezethet, amely a jó ízlés határát súrolja, sőt a fogalom teljesen elveszítheti információtartalmát is, és mint fokozás (a bűnözés, az out-group lejáratására használt negatívum) eszköze jelenik meg. A bulvárosodott, olykor propagandista szólamokat is megpendítő tálalás hátránya, hogy a problémák görbe tükrön keresztül jelennek meg, így a nagy példányszám miatt széles tömegeket elérő dezinformáció kap hangsúlyt a tisztán szakmai és informatív tények helyett. Sokszor módosíthatja a valóságot az is, hogy az egyes pártok politikai hisztériakeltésre, illetve más, ellenlábas pártok lejáratását szolgáló negatív kampányban alkalmazott kommunikációs eszközzé teszik a drog és a drogozás témakörét. Sok esetben a drog olyan szimbolikus többlettartalommal bír, amely már nem az eredeti értékeket tartalmazza, hanem a kategorizáció eszközévé válik, értékítéletet fejez ki. Például:

„…igen gyorsan divat – egy életérzés kifejeződése – lett belőle, először a rózsadombi értelmiségi-palánták, később a külvárosi aranyifjak körében is. Az egész sötét eszmefuttatás mélyén – mint általában a honi „liberális” fejtegetésekben – ott bujkál a hippiideológia, jelen esetben az áporodott drogsznobéria, az, hogy füvezni valami elegáns szellemi foglalatosság, de ezt a bugris alkoholfüggők sose fogják megérteni […] bizonyos magyarországi »értelmiségi« körök szinte mániákusan, humanista hevülettől fűtve ragaszkodnak az államilag szentesített füvezéshez” (Magyar Nemzet, 2002. május 15).

Túl azon, hogy ez az írás egy politikai kampány idején, annak részeként jelent meg, a problémát az jelenti, hogy még mindig változatlan érvrendszert használ akkor, amikor már lényeges társadalmi és egészségügyi változások eredményei mást mutatnak.

„Mára egyértelmű, hogy napjaink kultuszdrogja, a cannabis – a veszélyek divatos alábecsülése ellenére – függőséget alakít ki, kóros pszichés elváltozásokat okoz. A legkönnyebben hozzáférhető és leginkább elterjedt kábítószer a marihuána. Terjedéséhez hozzájárulnak egyes balliberális csoportok népszerűsítő akciói, valamint a legalizálás gondolatával rokonszenvező politikusok és közéleti személyiségek megnyilvánulásai” (Magyar Nemzet, 2004. január 31).

Az is előfordult, hogy egyes hírek főbb témája egyáltalán nem kapcsolódik a drogproblémához, még a droghoz sem, de a drog vagy kábítószer szó mint a bűn és az erkölcsi probléma fokozása szerepel benne:

„A radikális gyökeres változásokat kíván. Radikális az SZDSZ politikája, amely gyökeresen meg kívánja változtatni például az iskolarendszert, az egészségügyi ellátást. A neoliberálisok a devianciát támogatják, gondoljunk csak a könnyű drog liberalizálására vagy az egyneműek házasságkötésére, gyermekvállalására stb. A neoliberális csak egyetlen törvényt ismer, az egyén, az individuum emberi jogát” (Heti Válasz, 2003/46.).

2.2. A könnyű drog és a kemény drog szétválasztása körüli diskurzus

A sajtóban a korábbi közfelfogás szerint megkülönböztetnek könnyű és kemény drogokat aszerint, hogy milyen a dependencia mértéke vagy a várható hatás jellege. A kérdésre adott válaszok pártpolitikailag különíthetők el, és ez jól kirajzolódik a különböző ideológiai álláspontokat képviselő lapokban. Alapvetően itt is dichotomikus szerkezetben jelentek meg az álláspontok. Van, aki konzekvensen a drog hagyományosabb megítélése mellett foglal állást: „A marihuána egyszeri kipróbálása is maradandó, kimutatható károsodást okoz a szervezetben” (Heti Válasz, 2003/1.), és van, aki főként a szakértői véleményeknek teret engedve a könnyű drogok ártalmaira hívja fel a figyelmet, de elvben kettéválasztva az anyagok hatását úgy, hogy megemlíti az összes tudatmódosító szer – legyen az az alkoholtól a heroinig bármi – általános káros használatát.

„A marihuána használatának jelentős egészségügyi, közösségi, társadalmi kockázata nincs. Ha ragaszkodunk az amúgy sok szempontból nem igazán szerencsés kemény drog-lágy drog besoroláshoz, akkor tudományos szempontból nem lehet vitás, hogy az alkoholnak a kemény drogok, a marihuánának viszont a lágy drogok között van a helye” (Népszabadság, 2003. szeptember 29.).

Gyakori álláspont, főleg szakértői publikációkban az elkülönítés ellenérveként, hogy a könnyű drogoknak ugyan nincs „halálos” adagjuk, de van minimális adagjuk: annyit használnak belőlük az emberek, amennyi kiváltja az eufóriaérzést – és ezzel viszonylag enyhe tudatzavart okoz, illetve fizikai és pszichikai függést is előidézhet.

Gyakorta olvasható, hogy a marihuána egyszeri vagy ismételt fogyasztása veszéllyel jár – és egyáltalán nem ajánlatos. Igaz, hogy az olyan legális drogok, mint az alkohol vagy a nikotin is hasonlóan veszélyesek:

„A marihuána nem tekinthető úgynevezett lágy vagy könnyű drognak. Ha kábítószerről beszélünk, akkor legfeljebb a különböző hatóanyagok hatásai hasonlíthatók össze. Kétségtelen az, hogy a marihuánának az emberi szervezetre való hatása sokkal enyhébb, mint például a kokainé vagy a heroiné. Le kell azonban szögezni, hogy a marihuána is kábítószer. Bebizonyított, tudományos tény, hogy a központi idegrendszerben azok az elváltozások, melyek a különböző drogokhoz való hozzászokás alapjait képezik, éppúgy létrejönnek a kannabinoidok hatására is” (Népszabadság, 2003. április 28.).

2.3. A kapudrogelmélet körüli diskurzus

Széles körben ismert a kapudrogelmélet, amely szerint a marihuána legnagyobb veszélye abban rejlik, hogy utat nyit a keményebb anyagok felé. A kapudrogelmélet egy több éve vitatott és inkább megcáfolt tétel, mégis sokszor és sokféleképpen fordul elő az egyes sajtóorgánumokban. A legtöbbször a cannabisszal kapcsolatban merült fel a kérdés, hogy vezet-e függéshez a marihuánaszívás, illetve elvezethet-e keményebb drogokhoz. A válasz korábban az volt, hogy vezethet, de nem jellemző, a téma azonban újra és újra felmerül. Egyes tudományos álláspontok szerint a marihuána „addikciós potenciálja” veszélyesen elősegíti a teljes drogkarrier végigjárását:

„Tudományos viták folynak a kapudrogelméletről, amely szerint a marihuána a kemény drogok fogyasztásához vezethet. A legalizátorok úgy vélik, ez túlhaladott álláspont, a fű inkább alternatívát jelent a kemény drogokhoz képest. A kutatás során kiderült, hogy a belső cannabinoid-rendszer részt vesz a heroin, a kokain és az alkohol iránti függőség közvetítésében, a kemény drogok utáni csillapíthatatlan vágy kialakulásában” (Magyar Nemzet, 2003. november 8.).

Az ellenérvek egyik lehetséges módja a statisztikai megközelítések említése.

„Ha igaz lenne, hogy a marihuána az első lépés, akkor nem 3–4 tucat fiatal halna meg évente hazánkban aranylövés miatt, hiszen 4–500 ezer között van azoknak a száma, akik a marihuánát kipróbálták vagy több-kevesebb rendszerességgel élnek vele” (Népszabadság, 2003. május 29.).

Mindez a kérdés a törvényalkotással kapcsolatban is felmerül, azaz a „drogtörvény” módosítási szándékának alárendelve:

„A klasszikus ellenérv ezzel szemben az, hogy ha a legenyhébb drogok használatának tilalma megszűnne, az nem nyitna-e utat a veszélyesebb szerek legalizálása előtt, illetve az, hogy az ugyancsak cannabisszármazék heroin túladagolása miatt meghaltak többsége is füvezéssel kezdte. Az orvos, vegyész és más szakértők véleménye nagyobbrészt cáfolja a cannabisszármazékok »kapudrog« minősítését, azt hangsúlyozva, hogy a füvezés testi függőséget nem alakít ki, ám az igazsághoz tartozik, hogy nem teljesen egyértelműek a szakértői állásfoglalások” (HVG, 2003/22.).

Az érvek között szerepel a kérdés egészségügyi dimenzióba való eltolása. Ezáltal a probléma új színezetet kap, és az eredeti jelentésétől elszakadva pozitív dologként jelenik meg:

„Azt az állítást pedig, hogy a marihuána használata kiváltó oki szerepet töltene be a keményebb drogok használatában vagy a mentális betegségek kialakulásában, még soha nem bizonyították. Ismert ellenben a marihuána gyógyító hatása, melynek kihasználását lehetetlenné teszi a szer tiltása” (Népszabadság, 2003. szeptember 29.).

Volt olyan ellenérv is, amely a mindennapok átlagemberének bemutatásán keresztül próbált hatni, aki végzi megszokott tevékenységeit, tisztes állampolgárként él, de törvénysértővé válik azáltal, hogy a néha tiltott drogokhoz nyúl:

„Mit lehet tenni az olyan megátalkodott drogossal, aki nem hajlandó rászokni és rosszul lenni? Él csak sunyin a háttérben, munkába jár, gyermeket nemz, miközben adózott jövedelmének egy részét a szervezett bűnözők tárcájába csepegteti. El lehetne játszani a gondolattal, hogy a kannabiszfogyasztó vagy egy »diszkódrogos« mégsem lesz automatikusan keménydrogos” (Magyar Hírlap, 2000. február 24.).

A politikai dimenzió, mint ahogyan a korábbi témák esetében, itt is jellemző. Hasonlóan a korábbi logikai szálhoz, most is értékmódosuláson megy keresztül a kérdés, hogy új értéktartalommal telítődjék a fogalom. A szimbolikus többlettartalom előhívása a jelzővé vált ideológiai kategória segítségével történik, amely már nem az eredeti jelentést tartalmazza, hanem kategorizáció eszközévé válik, értékítéletet fejez ki:

„Nincs helye annak az ifjúságromboló (ál)liberális szemléletnek, ami megkülönbözteti a »könnyű« és a »kemény« drogot! Egy »enyhébb« kábítószerről egy »keményebbre« történő áttérés sokszor észrevétlen, igen gyors, és számos esetben visszafordíthatatlan folyamat” (Magyar Nemzet, 2002. december 11.).

A gazdasági érvelés, ahogyan a könnyű drogok fogyasztásával kapcsolatban is felmerült, a kapudrogelmélet esetén is felhasználható támadáspont alapját képezi:

„Nem képmutatás-e, hogy az egészségünket a fű szívásával kapcsolatban oly meghatóan féltő kormányok semmit sem tettek és tesznek azért, hogy megakadályozzák az alkohol fogyasztására buzdító, rendkívül eredményes televíziós és egyéb reklámozást – kiemelten a fiatalságot leginkább érdeklő sportesemények közvetítésénél? Az alkoholfogyasztás csökkentésére igazi kormányzati törekvés nincs. Azért nincs, mert a szeszes italok jövedéki adójából milliárdok kerülnek az államkasszába, s ez minden jel szerint fontosabb a társadalom egészségügyi érdekeinél” (Magyar Hírlap, 2004. szeptember 12.).

Mint látható, a kérdésre jellemző dichotomikus álláspontok megszilárdításához sok aspektus ütköztetésével és felvonultatásával próbálkoznak az egyes lapok.

2.4. A fogyasztó percepciója, kriminalizáció-dekriminalizáció

A kábítószerfüggő bűnöző vagy segítségre szoruló beteg? – tehetjük fel a kérdést. De releváns lehet az is, hogy a drogfogyasztás önpusztítás és ezért magánügy, vagy a társadalom problémája, és ezért felelőssége is. A kérdésre adott válaszok elsősorban szintén pártpolitikai álláspontok alapján különíthetők el, és ez jól kirajzolódik a különböző véleményekből.

A sajtó – és ez szinte mindegyik lapról elmondható – a legritkább esetben mutatja be a drogosok vagy az exdrogosok véleményét a drogproblémával kapcsolatban. Ez azért fontos szempont, mert az egyes szereplőkről vonatkoztatott csoportokat a passzivitás, azaz a cselekvésképtelenség vagy az aktivitás, azaz véleménynyilvánítás jellemezheti. Ha egy csoport tagjait inkább a passzivitás jellemzi, az alkalmas arra, hogy a bemutatott felet negatív konnotációban tüntesse fel:

„A drogosokról (akik nem anyagok és nem is egy szervezet) viszont szinte semmi információnk sincsen. A legkevesebb pedig épp azoknak, akik a döntéseket hozzák róluk törvényekkel, támogatásokkal. A hatalom nem ismeri a drogos arcát, és ha így folytatja, soha meg sem ismeri, csak harcol és harcol ellene” (Magyar Hírlap, 2000. június 29.).

Az aktív vagy passzív ábrázolások másik jelentősége, hogy a drogkérdésben érintett felek milyen gyakran jelenhetnek meg, illetve véleményüket közvetlenül mondhatják-e el, vagy azt közvetve, egy külső képviselő (legyen az egy újság publicistája, politikus vagy bárki más, aki közvetlenül nem érintett a drogkérdésben) személyen keresztül tolmácsolja a sajtó. Belátható, hogy minél nagyobb gyakorisággal jelenik meg a drogos szubkultúra (akár az érdekvédők által is) úgy, hogy álláspontját az érintettek személyesen fejthetik ki, annál inkább tűnhet a társadalom aktív tagjának, aki sorsát hathatósan befolyásolni tudja. Kutatásunk során azt tapasztaltuk, hogy nagyon kevés megjelenési lehetőséget biztosítanak a droggal összefüggésbe hozható és azt esetleg nem ellenszenvesen bemutató emberek véleményének. Ugyanakkor véleményét személyesen ismertethette egy fiatalember, aki – mivel először bukott le – elterelésre jár (ez pedig nem más, mint egy féléves megelőző-felvilágosító kezelés, és ha ezt teljesíti, az ügyészség nem emel vádat ellene):

„Ez csak egy döntés, fél évig tisztának kell maradni, nekem nem gond. Csak füvet használtam, mást sosem. Volt, aki nem bírta ki, és pozitív lett a tesztje, ezért kizárták a csoportból” (Magyar Hírlap, 2004. szeptember 6.).

A legtöbbször kulturális események vagy könyvajánlók bemutatásával ötvözve jelennek meg a drogozásról, a szubkulturális szokásokról szóló belső információk, és ilyenkor is inkább informatív jellegű a megjelenés. Ez a tapasztalatunk egybevág az Elekes Zsuzsanna és Paksi Borbála vezetésével lefolytatott vizsgálat tanúságaival. A két szociológus szerint Magyarországon a leginkább elutasított társadalmi csoport a droghasználóké, jócskán megelőzve a homoszexuálisokat, az elmeorvosi kezelés alatt állókat, az AIDS-betegeket, a bevándorlókat, a cigányokat és a színes bőrűeket. Egészen bizonyos, hogy ennek oka jelentős mértékben a „drogos” sajtóban megjelenő képe és annak általánosítása. A filmekben leggyakrabban látott kép, a drog megszerzése érdekében mindenre kész gonosztevőé tapad meg a közvéleményben. Ez a kép önmagában is hamis, általánosítása pedig különösen veszélyes.3

Tapasztalatunk szerint is gyakorta elhomályosulnak a különbségek a kipróbáló, az alkalmi használó és a függő között, a heroin és a marihuána között. Ennek azonban jó ellenpéldája is fellelhető volt abban a cikkben, amelyben nem általánosságban olvashattunk az életvezetési problémákkal küzdő, sőt életveszélybe került drogosokról. Az írás szerzője megnevezi és elkülönítve említi a szerhasználati szokást a heroinisták esetében:

„Ha a hajléktalan embereket másodrendű állampolgárként kezelik, akkor a drogfüggő hajléktalanok még hátrányosabb helyzetben vannak – mondja Miletics Marcell, aki a Baptista Szeretetszolgálat Alapítvány Utcafront Missziójának vezetője. […] A szenvedélybetegség önmagában is rengeteg problémát generál. Egy heroinfüggő minimum ötezer forintot költ naponta »szerre«, de akár 30 ezer forintjába is kerülhet ez a szenvedély. Ha valaki heroinfüggő, valószínű, hogy idővel elveszíti állását, s lassanként minden emberi kapcsolata megszakad. A heroin válik elsődleges szükségletévé, s hogy legyen rá pénze, apránként eladogatja lakása berendezési tárgyait, végül a lakását is, s utcára kerül” (Magyar Hírlap, 2002. január 15.).

A sztereotípiák bemutatása is fontos értékelési szempont lehet. A jelentősége a „mi” és „ők” szembenállásának bemutatásában rejlik, ezért e megnyilvánulások csoportidentitást, illetve csoportszolidaritást is kifejezhetnek. Például:

„A drogfogyasztót a határozat olyan személyként stigmatizálja, aki »nem ura önmagának«, elveszítette »cselekvési szabadságát«, önrendelkezését, társadalomra veszélyes magatartást folytat, így mintegy indokolt a legvégső eszköznek tartott büntetőjog alkalmazása is vele szemben. Egy demokratikus államnak csak akkor lenne joga a büntető igazságszolgáltatás eszközeivel beavatkozni a drogfogyasztók magánéletébe, ha három feltétel fennállását bizonyítani lehetne: 1. a drogfogyasztás szükségszerűen a drogfogyasztó önrendelkezési képességének megszűnéséhez vezet; 2. a drogfogyasztás szükségszerűen társadalomellenes cselekedetekhez vezet; 3. a drogfogyasztás megelőzésében nem áll rendelkezésre más eszköz, mint a büntetőjog” (Népszabadság, 2004. december 20.).

Egyes vélekedések szerint „a fogyasztót egyre kevésbé érdekli az iskolája, munkahelye, családja, barátai, illetve mindez csak a droggal összefüggésben lesz érdekes” (Magyar Nemzet, 2004. május 17.).

Az is előfordult, hogy a fogyasztás hatását egyéni vagy társadalmi vonatkozásban említették. Az utóbbi esetben a fogyasztó társadalmi felelőtlensége válik hangsúlyossá:

„A fű kedvelői más embereknek nem ártanak? Nyilván többségük nem jut el a gyilkosságig vagy rablásig, ám évek óta gyakoriak a hét végi diszkós autóbalesetek, amelyek egyre több áldozatot követelnek: nemcsak az »elszállt« fiataloktól, hanem a vétlen közlekedőktől is. Ezen túlmenően a fizikailag és szellemileg leépülő drogfüggő fiatalok óhatatlanul ártanak önmaguknak és családjuknak, gyógykezelésük és rehabilitálásuk sokmilliós költsége pedig a társadalmat, pontosabban az egészségükre vigyázó adó- és járulékfizető polgárokat terheli. Ezért sem magánügy a drogfogyasztás” (Heti Válasz, 2003/18.).

Az információhiány sok esetben a sajtón keresztül jut el a fogyasztókhoz. Nem mindegy, milyen üzenetet kapnak, és kik azok, akik ezeket tapasztalat hiányában interiorizálják. Fontos lenne a valósághű, objektív információfelhasználás – még egy játékfilmben is. A filmekben az egyik leggyakrabban látott kép ugyanis a drog megszerzése érdekében mindenre kész gonosztevőé; ez a kép megtapad a közvéleményben. E kép önmagában is hamis, általánosítása pedig különösen veszélyes. Az olyan televíziós sorozatok, amelyek a nézettségi indexek szerint sok emberhez eljutnak, a dilettantizmus és a valós tényeken alapuló bemutatás hiányában torz képet rögzíthetnek:

„Aki rendszeresen nézi, hallgatja, hogy a közszolgálati televízió, rádió adásaiban hogyan ábrázolják a drogozást, az már kevés dolgon lepődik meg. Főleg, ha valamennyire tisztában van vele, hogy egyes drogfajták miképp hatnak a szervezetre. Mit is lehet elvárni azok után, hogy a csendben kimúlt, néptanító célzatú »első magyar szappanopera« egyik epizódjában azt láthattuk, hogy a sármos mentőorvost »bekábítózott« fiatalokhoz riasztották egy Budapest környéki erdőbe. Mint kiderült, füves cigit szívtak az elfajzottak, de szomorú vége lett a felelőtlen kalandnak: egyikük belehalt a »marihuána-túladagolásba«” (Magyar Hírlap, 2003. május 16.).

A gyermekek különösen érintettek a kérdésben. Elemzésünk során azt figyeltük meg, hogy sok képzettársítás vonatkozott a drog és a fiatalok, a drog és a veszélyeztetett iskolások fogalmi keretre. Az egyes kábítószerek kipróbálása évről évre egyre korábbi életkorban történik. A gyerekek számára ezek a szerek külön jelentéssel bírnak, hiszen a felnőttség, a szabadság, az izgalom szimbólumai is egyben.

„Ha nálunk bármikor bármilyen fórumon fölvetődik a téma, azonnal a fiatalokra terelődik a szó, miközben senkinek halvány elképzelése sincs róla, mit gondolnak a marihuánáról ők maguk. Ez pedig több szempontból is veszélyes. A helyzet az, hogy a tízen- és huszonévesek jelentős hányada együtt él a füvezéssel mint a környezetükben meglévő jelenséggel, akkor is, ha közülük sokan nem használják. Pontosan látják a szer kockázatait, hatását, és tisztában vannak mindennel, ami hozzá kapcsolódik, ezért – mondjuk ki végre – egyáltalán nem tekintik kábítószernek! Úgy kezelik, mint egy élvezeti cikket” (Magyar Hírlap, 2003. május 6.).

A fiatalabb generáció egyes tagjainak a liberálisabb álláspont szerint a cannabis fogyasztása ellenére sem feltétlenül torzul az egyénisége, életvezetése:

„Az említett fűszívó fiatalok kinevetik azokat, akik drogosnak tartják őket, ahogy ezt tenné bármely mértékletes borfogyasztó, ha alkoholistának bélyegeznék. Ugyanolyan értelmetlen dolognak tekintik, ha a hatóságok gyógykezelésre küldenek lebukott füveseket, mint ha valakit azért kúrálnának, mert időnként megiszik egy csésze kávét. Értetlenül néznek arra, aki a kannabisz pusztító hatásáról szónokol, miután saját példájukból tudják: akik szívnak, ettől még normális életet élhetnek, adott esetben tanulnak, dolgoznak egyszerre” (Magyar Hírlap, 2003. május 6.).

Ennek ellentéteként a drogok fogyasztását a konzervatívabb álláspont inkább valamely mentális defektushoz kapcsolja, azt a képzetet erősítve ezzel, hogy a drogot használó gyenge ember:

„A drogfogyasztás ugyanis életet és társadalmat romboló, büntetendő cselekmény, és ezt tudnia kell még a legkisebb adagot elfogyasztónak is. A kábítószer ártalmas az élet testi és lelki, egyéni és közösségi vonatkozásában egyaránt” (Magyar Nemzet, 2002. december 11.).

Emellett megjelent egy olyan álláspont is, amely – a legális drogokat használva fel az érvelésben – kulturális dimenzióba tereli a fogyasztást, és régi-új burkolt kulturális értékekkel ruházza fel a fogyasztót:

„Ahogyan a kulturált borfogyasztók elhatárolják magukat az alkoholistáktól, ugyanúgy megkülönböztetik magukat a tudatosan csak marihuánát és hasist használó, általában értelmiségi fogyasztók a többi kábítószerestől” (HVG, 2003/22.).

3. A főbb diskurzusok

A sajtótematizációs elemzés is jól mutatja, hogy a nagyobb port kavaró botrányok vagy a társadalmat érintő kormányzati intézkedések, szabályozások kiváltó okként hatottak, a diskurzusok java ezen időszakokhoz kapcsolható. A főbb témák a vizsgált időintervallumban a következők voltak:

1. a drogprobléma jogi szabályozásához igazodó első törvényi és stratégiai lépések – elrettentés, tiltás és keresletcsökkentés;

2. a kormányváltás és a második drogtörvény társadalmi vitája;

3. az európai uniós csatlakozásra elkészített nemzeti drogstratégia vitája;

4. a „drogtörvény” enyhítése – a büntethetőség helyett az elterelés;

5. a közoktatási törvény és a második alkotmánybírósági határozat nyomán való újraszigorítás.

3.1. Az 1999-es drogtörvény

A legfontosabb törvényi módosítások során kialakult diskurzusok közül az első intenzív szakasz az 1999-es drogtörvény körüli publicisztikáké (a jogszabály-módosításokról lásd keretes írásunkat). E szakasz politikai és társadalmi jelentőségét jelzi, hogy még a törvény beiktatását követő három évben is számos írás látott napvilágot e témában. A vélemények megoszlása leginkább (amint már korábban utaltunk rá) a politikai mező dimenziói szerint alakul ez esetben is. Az álláspontok leegyszerűsítve két ideológiai beállítódás köré csoportosíthatók, vagyis a liberális és konzervatív nézeteket tükrözik.

A törvény célja a kínálat- és a keresletcsökkentés. Jellemző a jogszabályra, hogy elsősorban az elrettentés eszközével operál, és – az elvi lehetőség szintjén, de gyakorlatilag cáfolva azt – benne rejlik a fogyasztók büntethetősége is. Az „Európa legszigorúbb drogtörvényeként” emlegetett szabályozás megítélése meglehetősen ellentmondásos, és a politikai beállítódások mentén szélsőséges irányt mutat.

A konzervatív nézőpont szerint a drogok terjedésének és fogyasztásának megfékezését a szigorú szankciók ereje szolgálja, képviselői az elrettentésen alapuló politikát eredményesnek vélik a drogkérdés kezelésében. Azáltal, hogy a fogyasztó is büntethetővé válik, a kereslet visszaszorul, vagyis a probléma mérsékelhető:

„A törvény olyan eszköz egy állam kezében, amivel irányt mutat polgárainak. A jogszabályt nem azért kell szigorítani, hogy ezentúl minden 16 éves, hétvégén füves cigit szívó gyerek hétfőn már Kufstein várában ébredjen nehéz vasban, és ott két-három évet raboskodjon, hanem hogy ez is elrettentő erőként védjen a kábítószer-kipróbálással és -használattal szemben” (Magyar Nemzet, 2000. november 30.).

„A magyar felmérések szerint az igen radikális drogtörvény bevezetése óta megállt a drogosok számának emelkedése” (Magyar Nemzet, 2001. október 25.).

A liberális nézőpont szerint az elrettentő szankció, a zéró tolerancia elvének jogi alkalmazása nem segíti a drogprobléma visszaszorítását, hanem inkább elrejti a jelenséget. Az elrettentés eredménye, hogy a probléma tényleges kezelése szinte lehetetlenné válik:

„…ezzel a szabályozással a Fidesz-kormány általános európai tendenciával fordult szembe, s a kriminalizálás nem előmozdítja, hanem nehezíti a kábítószer-fogyasztás visszaszorítását, hiszen az alkalmi fogyasztók rejtőzködéséhez vezet, akadályozza a nekik való segítségnyújtást” (Népszabadság, 2002. december 16.).

A fenti nézetet osztók további aggálya, hogy a fogyasztók kriminalizálásának köszönhetően fiatalok ezrei válhatnak stigmatizálttá:

„Európa legszigorúbb drogtörvénye – melyet Orbán Viktor nevezett így – megbukott. Bebizonyosodott, hogy a zéró tolerancia elv nem eredményes, hiszen az előző kormány által megszavazott Btk.-módosítást követően négyszer annyi fiatal került előzetes letartóztatásba kábítószerrel való visszaélések miatt, mint az előtt. E súlyos társadalmi problémának ugyanis nem lehet az az elsődleges kezelési eszköze, hogy az állam a bűnözői karrier útjára lökjön olyan fiatalokat, akik egyszer vagy néhány alkalommal megtévedtek. Ésszerű, életszerű drogpolitikára van szükség, a megelőzésnek és a rehabilitációnak nagyobb szerepe kell, hogy legyen, mint a büntetőeszközöknek” (Népszabadság, 2002. november 28.).

Emellett felmerült, hogy a probléma jogi úton történő erős szankcionálása a segítő és preventív tevékenységeket is deformálja, a jelzőrendszer (a család, a tanárok, az orvosok, a védőnők) tagjainak rossz problémamegoldó stratégiáiból adódóan:

„A drogmegelőzés keserves nevelési módszereinek alkalmazása helyett az iskolák némelyike szorgalmas feljelentővé vált, több egészségügyi dolgozó is arra érzett késztetést, hogy gyógyítás helyett besúgjon, az orvostársadalom pedig komoly nyomást érezhetett arra, hogy drogügyekben adja fel titoktartási esküjét” (HVG, 2002/40.).

„A jelenleg érvényben lévő magyar drogtörvényt csaknem négy évvel ezelőtt az Orbán-kormány fogadtatta el a T. Házzal. A drogjogi szigor alapjaiban határozta meg a kábítószer-problémával kapcsolatos gondolatokat és történéseket. A szigorítás eredménye többek között az lett, hogy a rend őreinek kellett a túlbuzgó pedagógusokat lebeszélni arról, hogy ugyan ne tegyenek már feljelentést füves cigi elszívásán rajtakapott tanulók ellen, mert ugye ennek bizonyos büntetőjogi következményei vannak, ami nem biztos, hogy éppen építő a megbotlott tizenévesek jövőjét illetően.” (Élet és Irodalom, 2002/46.).

Az objektív megítélés alátámasztásának eszközéül mindkét véleménycsoport esetén a kriminálstatisztikai adatok szolgáltak: míg a konzervatív körök esetében pozitív elmozdulásról, addig a liberális okfejtésekben stagnálásról vagy a helyzet romlásáról kaphattunk hírt – még megegyező adatsorok esetében is.

3.2. A második drogtörvény

Erős sajtóvisszhangot váltott ki a Btk. kábítószerrel kapcsolatos szabályainak 2003-as módosítása is: a kormánypártok szerint az Orbán-kormány szigorú, zéró tolerancia elvén alapuló regulái nem váltak be, a drogfogyasztót nem börtönbe kell zárni, hanem abban kell segítséget nyújtani neki, hogy visszataláljon a társadalomba. Az ellenzék ezzel szemben azzal érvelt, hogy a büntető jogszabályok enyhítése fellazítja a társadalmi rendet, megkönnyíti a dílerek dolgát, és legálissá teszi az iskolai kábítószer-terjesztést. Az újságokban tapasztalt vélemények a korábbi törvénynél tapasztalt diskurzusokhoz hasonlóan alakultak, a két oldal érvrendszere változatlan maradt.

„A kormány nagyot lépett előre a Btk. módosításával. Nehéz döntést hozott, mert a mai Magyarországon ez a racionális és szükségszerű lépés egyben népszerűtlen is. A törvénymódosítás indoklása, »kommunikálása« azonban – éppen a fentiek miatt – nagyon szerény maradt. Ami baj, mert így kevéssé befolyásolhatta a közvéleményt. A vezető politikusok feladata (is) lenne a félreértések tisztázása, a mítoszok vagy a tudatosan kialakított tévképzetek leépítése, hogy a jövőben a racionális döntések ne legyenek szükségképpen népszerűtlenek is” (Népszabadság, 2003. szeptember 29.).

A liberálisabbnak mondható vélemény szerint tehát a törvény módosítása egyrészt racionálisnak mondható, másrészt népszerűtlen, mert a közvéleményben – ahogy azt a napilapok elemzésénél is láttuk – a drog mint az „egyik fő rossz” van jelen a társadalomban. Az előző drogtörvény módosítása kvázi ellentmondott ennek a percepciónak.

„Az 1999-es törvénnyel ellentétben a mostani változtatásnak az az üzenete: a fiatal korukban, mondjuk divatból, a társaság hatására először drogozókat nem kell mindjárt a bűnözők közé sorolni, ha vállalják a gyógykezelést, vagy elfogadják azt a felvilágosítást, amelyre szükségük lehet. Az új szabályozás azt mondja: tudomásul vettük, hogy kipróbáltad a kábítószert, megértjük, hogy miért tetted, de mivel a drogozás bűncselekmény, nyilvántartásba veszünk, így ha még egyszer előfordul, akkor már komolyabb következményekkel kell számolnod. A mostani szabályozás szerint nem kriminalizáljuk azt, aki csak kipróbálja a kábítószert, aki pedig már ott tart, hogy akaratán kívül cselekszik, azaz függő, megpróbáljuk gyógyítani. Ám azokat, akik bűncselekményt követnek el, tudatosan fogyasztanak, s még inkább, ha árusítanak is drogot, szigorúan büntetjük” (Népszabadság, 2003. január 21.).

Ugyanis a törvény szerint nem büntetik meg a kábítószert kipróbálókat, azaz a rajtacsípett fogyasztót nem tekinti a társadalom bűnösnek, csak abban az esetben, ha még egyszer szembekerül a törvénnyel. Ellentétben tehát az 1999-es törvénnyel, sem a drogok kipróbálója, sem a függő személy nem kriminalizálódik, hanem elterelésen vesz részt, míg a függőknek gyógykezelésre van szükségük. A második drogtörvény a dekriminalizációra, az elterelésre, illetve a gyógyításra helyezi a hangsúlyt.

„A módosítás heves indulatokat vált majd ki, mondván: »a kormány rászabadítja a kábítószereseket a társadalomra«. A drogos fiatal a bűnözés, lecsúszás, fenyegetés, erőszak jelképévé vált az elmúlt években. Pedig mára már kiderült, hogy a szigorú tiltás és megtorlás éppen azokat kriminalizálta, akik védelmében »Európa legszigorúbb drogtörvényét« megalkották” (Népszabadság, 2002. október 12).

Ez a hangsúly tehát ellentétes a társadalom jelentős részében kialakult percepcióval, így szinte törvényszerűnek mondható, hogy ebben az időszakban megjelentek a liberálisabb állásponttal ellentétes vélemények is. Ezek általában értetlenkedésüknek adnak hangot, és a problémát egy másik megközelítésben kikarikírozva és felnagyítva tálalják. Kevésbé mutatják be a probléma hosszabb távú folyamatainak előzményeit, lehetőségét és következményeit:

„Azzal viszont lobogó orcájú igazságbajnokunk túlmegy minden határon, amikor ki akarja vonni a büntethetőség köréből azokat 18–21 éves fiatalokat is, akik oktatási, köznevelési, gyermekjóléti és gyermekvédelmi vagy közművelődési feladatok ellátására rendelt épület területén adnak át egymásnak csekély mennyiségű kábítószert, együttesen történő fogyasztás alkalmával. Mintha csak egy chicagói keresztapát hallanánk jointtól (kábítószeres cigarettától) rekedt hangon: »Fiúk, nem kell mást tenni, mint olyan egyetemistákat beszervezni terítőnek, akik maguk is fogyasztók, és a miénk lesz az egész fiatalkorú piac, ráadásul szorgalmi időben, azon a helyszínen, ahol a potenciális vevők a legnagyobb számban fordulnak elő, és ami a fő, megússzuk az egészet büntetlenül«” (Magyar Nemzet, 2002. november 23.).

A konzervatív felfogás tehát továbbra is kiáll a módosítás előtti törvény szükségessége mellett, figyelmen kívül hagyva annak a bűnügyi statisztikákban is megjelenő következményeit. Mindemellett igyekszik az első drogtörvény megalkotóinak védelmére kelni, és hangoztatni egy valóban áttörést jelentő eseményt: a drogstratégia megalkotását.

„A baloldal taktikájának fontos eleme, hogy könnyen utálhatóvá egyszerűsíti az előző, polgári kormány drogpolitikáját. Gyurcsány Ferenc ugyanezt tette, mikor azt mondta, a Fidesz úgy akarta megoldani a droghelyzetet, hogy börtönnel riogatta a magyar fiatalokat. Valójában azonban a Fidesz-kormány volt az első a rendszerváltozás óta, amely átfogó drogstratégiát fogalmazott meg” (Magyar Nemzet, 2004. december 18.).

Ez azonban nem jelentette azt, hogy a kábítószer-élvező megítélése ezen az oldalon megváltozott volna, sőt az álláspont képviselői liberális állásponttal érvelve igyekeznek a drogtörvény módosítását helytelen lépésként beállítani, amennyiben az államnak igenis szükséges korlátozni az egyén szabadságát, amennyiben azzal másnak árt.

„John Stuart Mill százötven éve megfogalmazott liberális szabadságeszménye szerint az állam a másik ember védelmében igenis korlátozhatja az egyén szabadságát. Ezen az alapon kívánja az SZDSZ távol tartani otthonról a családverő férjeket. Mill, aki elismeri a lerészegedés jogát, a másoknak is kárt okozó ittasságot bűnnek minősíti. A drogfüggő fiatal pedig éppúgy antiszociálissá válik, mint az alkoholista” (Magyar Nemzet, 2004. december 18.).

3.3. Az alkotmánybírósági határozat

A második drogtörvénnyel kapcsolatban meghozott alkotmánybírósági döntés szintén nagy port vert fel. Természetesen a két ellentétes oldal publicistái ezt eltérően értékelték. A liberális oldalon meglepetést okozott, és téves, elhibázott döntésként értékelték, míg a másikon érvrendszereik beteljesülését látták egy független állami szervezet oldaláról:

„Az Alkotmánybíróság minapi drogügyi határozata nem csak azért kifogásolható, mert az AB-nek »a büntetőpolitika alkotmányos korlátainak megállapítására van jogosítványa, és nem arra, hogy meghatározza a büntetőpolitikát« (Kukorelli István alkotmánybíró különvéleménye), hanem mert a drogjelenségről erősen sematikus, ideologikus és moralizáló képet alkotott” (Népszabadság, 2004. december 20.).

A liberális álláspont szerint a legfőbb probléma az alkotmánybíróság döntésével kapcsolatban annak jogkörével és döntésének okaival volt. Ezen álláspont szerint ugyanis a testület túllépte jogkörét, és erősen morális alapú döntést hozott:

„A tiltással és az azt nyomatékosító büntetési lehetőséggel az állam kinyilvánítja, hogy kerülendőnek, károsnak tart valamit, például a drogfogyasztást. A korántsem konzervatív ember hírében álló Holló András AB-elnök szóbeli indoklásában azt állította, a drogforgalmazók a társadalom közbiztonságát és köznyugalmát fenyegetik. Ez, ha akarom, önkényes, világnézeti alapú értékítélet. Ha nem akarom (és nem akarom), egyszerű ténymegállapítás” (Magyar Nemzet, 2004. december 18.).

A konzervatív oldalon ezzel szemben nem merült fel kifogás sem az alkotmánybíróság jogkörével, sem döntése meghozatalának hátterével kapcsolatban, hanem saját ideológiai alapjaira formálva tette közzé nézőpontját. Ennek legfőbb érvrendszere a társadalmi rend és biztonság köré szerveződött.

„Az Alkotmánybíróság drogtörvényről hozott határozata hideg zuhanyként érte a koalíciót és értelmiségi holdudvarát, a véleménydeformáló médiaértelmiséget. Ritka, de nem példa nélküli pillanat: a bírói testület az alaptörvény rendelkezéseiből kiindulva egyértelműen az egyik fél javára döntött el egy évek óta a közvélemény élénk érdeklődésével kísért társadalompolitikai vitát” (Magyar Nemzet, 2004. december 15.).

A konzervatív oldal régóta hangoztatott elvi állásfoglalásának egybecsengése egy független döntéshozó testület kinyilatkozásával olyan etikai haszonnal járt, amelyet a sajtó a konzervatív oldal győzelmével mosott össze.

„A bírák elutasították, hogy a kábítószer-fogyasztás ne legyen büntethető. A Fidesz és az MDF úgy véli, megbukott a kormány drogpolitikája” (2004. december 15.).

„A testület rámutatott, a drogfogyasztás és -terjesztés ugyanis nem alkotmányos jog. Akkor sem az, ha egyesek szerint a drog a »halálösztön fenntartásának« egyik eszköze, mások pedig úgy vélekednek, hogy a kábítószer-élvezet »az önrendelkezés, az önkifejezés alkotmányos jogának része«. Kábulathoz való alkotmányos jog nem létezik” (Magyar Nemzet, 2004. december 14.).

Ez alkalmat adhatott arra, hogy a konzervatív drogpolitika győzelmének hullámain újra a kormányt, illetve törvényét kritizálják. Tényközlésként jelent meg, hogy sem a kábítószer-élvezet, sem a kábítószer-terjesztés nem alkotmányos jog, és így kimondva is büntetendő cselekménynek számít, ugyanúgy, mint az első drogtörvény esetében.

3.4. Drogstratégia

A drogfogyasztás kriminalizálása és büntetőjogi aspektusai köré szerveződő diskurzusok mellett megjelentek a drogstratégiával foglalkozó publicisztikák is. A nemzeti drogstratégia a kábítószer-problémával kapcsolatban konkrétabb tennivalókat tartalmaz. Előirányozza például a kábítószerügy helyi kezelésére szolgáló egyeztetőtanácsok felállítását, a drogkutatások támogatását, az egészségügyi és a bűnügyi statisztikai rendszer átalakítását. A dokumentum szerint szükség van továbbá a drogbetegek ellátását, illetve szociális gondozását szolgáló intézményrendszer bővítésére, kiterjesztésére egyebek mellett azért, hogy ezáltal „elérjék” a marginalizálódott csoportokat, például a hajléktalanokat. A tennivalók között említi a dokumentum a lakossági-családi ismeretek bővítését a kábítószerekkel kapcsolatban, a szakemberek képzését és továbbképzését, valamint azt, hogy a továbbképző kurzusok egységes gyakorlat szerint, akkreditáltan folyjanak. Szó esik ezenkívül az iskolai drogprevenciós programok elterjesztéséről is.

A konzervatív oldalon megjelenő publicisztikák ennek fontosságára, hasznosságára hívják fel a figyelmet. E vélemények szerint a Btk. szigorítása önmagában nem szorítja vissza a problémát, ám a drogstratégiába ágyazva teljes mértékig elfogadható.

„A rendszerváltás óta ugyan több-kevesebb próbálkozás történt, hogy végre elkészüljön az egységes nemzeti stratégia a kábítószer-probléma visszaszorítására, ám csak a jelenlegi, polgári kormánynak sikerült olyan anyagot letenni az asztalra, amely elfogadható, és reális cselekvési programot, megoldást kínál. Többen emelték fel szavukat az ellen, hogy 1998-ban miért csak a Btk.-t szigorították, ha más nem történt. Való igaz, hogy önmagában a Btk. szigorítása kevés, sőt így kifejezetten káros lenne, de a stratégia részeként teljes mértékig elfogadható és támogatható” (Magyar Nemzet, 2000. november 30.).

A Btk. szigorítása tehát a konzervatív álláspont szerint sem volt jó döntés, és azok, akik ez ellen felemelték a szavukat, jogosan tették. Tehát a szigorított drogtörvény a drogstratégia keretei között nyerte el valódi támogathatóságát.

„A 2000. évben országgyűlési határozati rangra emelkedett az Orbán-kormány nemzeti stratégiája a kábítószer-probléma visszaszorítására. Mindezek együttes hatására a kábítószer-fogyasztás növekedése megállt” (Magyar Nemzet, 2002. december 5.).

A szigorított Btk. és a nemzeti stratégia eredményességét nemcsak azok elkészítésében, követhetőségében és a bennük megfogalmazott célok helyességében látták, hanem azok hatásaira is felhívták a figyelmet. A kábítószer-fogyasztás növekedésének megállását ugyanis a stratégia egyik legfőbb eredményének tekintették.

A drogtilalomnak az elmúlt években tehát két típusa alakult ki: a kriminalizált és a dekriminalizált. A kriminalizált prohibíció rendőrségi módszereket és a büntetőjog széles eszköztárát alkalmazza egyes pszichoaktív szerek használata esetén. E felfogásban az ártalomcsökkentés szemléletének és gyakorlatának megjelenése hozta a fordulatot. Ez a szemlélet elfogadja a realitásokat, vagyis a drogfogyasztás létezését. Hívei abból a pragmatikus megfontolásból indulnak ki, hogyha már vannak, akik drogoznak, tegyék ezt minél kevesebbszer és minél kevesebb káros következménnyel. Úgy tűnik tehát, hogy jelenleg két álláspont áll mereven szemben egymással: egyrészt a könnyű drogok dekriminalizációja, a kemény drogokkal kapcsolatos minden tevékenység büntetése, a fogyasztás „gyógyítása”. Másrészt minden eddig drogként kezelt anyag fogyasztásának, termesztésének és forgalmazásának büntetése, a könnyű drogok fogyasztásának esetleges enyhébb megítélésével. E két álláspont kibékíthetetlensége miatt patthelyzet alakult ki: miközben sem a választók, sem politikai pártjaik nem fogadják el a dekriminalizációs alternatívát, a lágy drogok fogyasztása egyes társadalmi körökben mindennapossá és elfogadottá vált. Ez a helyzet véleményünk szerint a jogi norma eróziójához vezethet, mivel az egyre kevésbé tükrözi a társadalmi normát. Ugyanakkor – ahogy az elemzésünkből is kitűnik – a magyarországi vitában kompromisszumos vagy harmadik alternatíva nem jelent meg.

4. A kutatás összegzése

Célunk e tanulmánnyal az volt, hogy képet alkossunk arról: a Nemzeti Drogstratégiában is oly fontosnak vélt prevenciós tevékenységnek milyen táptalajon kell megfogannia. Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a sajtó és a befogadók között létezik valamiféle kapcsolat, akkor elfogadhatjuk azt is, hogy a sajtó által sugalmazott értéktársítások iránytűként szolgálnak a „drogprobléma” megítélésében e sajtótermékek fogyasztói számára. Ezek az értéktársítások zömmel pejoratív kicsengésűek. Elmondható továbbá, hogy a drog/drogozás gyakorta olyan szókörnyezetben fordul elő, amelyben a drog/drogkérdés kifejezések mellett a „probléma”, a „bűnözés”, a „csempészet”, a „maffia”, a „küzdelem” kifejezések állnak. Ha a fogyasztói magatartást megnézzük, egyre népesebb tábor kialakulása ellenére a tömegsajtóban még mindig kevés a higgadt, tárgyszerű elemzés erről a kérdésről. A társadalom továbbra is torz képet lát a kérdésről, olykor dezinformált. Talán hozzájárulhat ehhez az is, hogy mind a politikában, mind a hatalom gyakorlásának nyilvános csatornáiban, vagyis a sajtóból kapott információk esetenként félrevezetők lehetnek. Márpedig a lakosság egy jelentős része e sajtóorgánumokból szedegeti össze az információs morzsákat, így nem elhanyagolható ezek objektivitása.

A kábítószerrel kapcsolatos jogszabályok, néhány fontosabb módosítás

A kábítószerrel kapcsolatos jogszabályok a leggyakrabban módosítottak közé tartoznak a magyar Büntetőtörvénykönyvben. A fogyasztás mint olyan nem szerepel a Btk.-ban, ugyanakkor a fogyasztó büntetendő a kábítószer megszerzésén és a tartásán keresztül.

A rendszerváltás előtt a drogkérdést egy 1978-as törvényerejű rendelet szabályozta. Az első jelentős változtatásra 1993-ban került sor, amikor a jogalkotók létrehozták az elterelés intézményét. Ennek lényege az, hogy a fogyasztók számára lehetővé tették a büntetőeljárás alternatívájaként egy hat hónapos alternatív prevenciós, illetve terápiás program elvégzését. Megszigorították ugyanakkor a drogkereskedelemmel kapcsolatos büntetőjogi szabályozást. A kábítószert forgalomba hozó, kábítószerrel kereskedő személyeket kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegette, ha a bűncselekményt jelentős mennyiségű kábítószerrel követték el, akkor az elkövető akár öttől 15 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

1998-ban a Fidesz–MDF kormányzat „Európa legszigorúbb szabályozását” kívánta megvalósítani. A törvényjavaslatot 1998 októberében terjesztették a parlament elé. A javaslat szerint az elterelés igénybevételét kizárólag az igazságügyi elmeorvosi szakértő által kábítószerfüggőnek nyilvánított személyekre kell korlátozni, a nem függő fogyasztókat pedig három évig terjedő börtönnel, súlyosbító körülmények fennállása esetén (ilyen például közművelődési intézet területén való elkövetés) akár nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel kell sújtani, ezenkívül a csekély mennyiség határait csökkenteni kell (az egyszeri adagnak megfelelő drog mennyiségére). A társadalmi tiltakozás hatására azonban a kormánytöbbség a tervezettnél enyhébb, de így is Európa egyik legszigorúbb szabályozását szavazta meg 1998. december 22-én. Az elterelés ezután csak a kábítószerfüggők számára volt választható, csökkentették a csekély mennyiség felső határait, a jelentős mennyiségű kábítószerrel való visszaélést elkövetők esetében bevezették az életfogytig tartó szabadságvesztést.

A 2002-es kormányváltás után az MSZP–SZDSZ koalíció bejelentette, hogy ismét enyhíteni kíván a kábítószerügyi jogszabályokon. Bár a módosítással kapcsolatban a 2003. március 1-jén hatályba lépett új szabályozás kiszélesítette az elterelhetők körét, 2004. december 13-án az Alkotmánybíróság egy olyan határozatot hirdetett ki, amely ismét leszűkítette azok körét, akik igénybe vehetik a hat hónapos elterelő szolgáltatásokat.

Lábjegyzetek

1
Külön köszönetet mondunk Sárosi Péternek, a TASZ drogpolitikai programvezetőjének.
2
Fontos megjegyezni, hogy a napilapok szóhasználatában a „drog” és a „kábítószer” összemosódik, szemben a szakirodalmi szóhasználattal. Elemzésünkben igyekszünk követni a napilapok szóhasználatát, azaz nem különböztetjük meg az inkább büntetőjogi kategóriaként használt „kábítószer” és az egyén lelki és fizikai működését befolyásoló „drog” szavak használatát.
3
Lásd Paksi Borbála: Drogok és felnőttek: A tizennyolc év feletti lakosság drogfogyasztása és droggal kapcsolatos gondolkodása az ezredfordulón Magyarországon. Budapest: L'Harmattan, 2003.
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
<>
2017 tavasz-nyár
> régebbi lapszámok
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink