Médiakutató 2005 ősz

Kritika

Fehér Katalin:

Egy befejezetlen dzsessz-szimfónia

James A. Anderson A kommunikációelmélet ismeretelméleti alapjai című könyvéről

A szerző „zenei” felütéssel kezdi munkáját: befejezetlen dzsessz-szimfóniának nevezi. A Typotex kiadványa fülszövegében áttekintő tudományelméleti munkát ígér a címben megjelölt területről. A két megközelítés között van némi feszültség: mivel lesz végül gazdagabb az olvasó? Egy befejezetlen improvizációs ívvel, avagy egy összefoglaló munkával? A kérdés különösen azért érdekes, mert a címben szereplő ismeretelméleti vonatkozás önmagában utal egy sokat vitatott és interdiszciplináris területre, ahogyan a kommunikációelmélet is. Vajon a kettő együtt tárgyalása valóban determinálja-e a befejezetlen dzsessz-szimfónia metaforáját?

Elsőre e kérdések merültek fel az olvasóban. Ha a könyv címe és előszófejezete a figyelmet akarta felkelteni, ez garantáltan sikerült. Legalábbis egy olyan olvasó esetében, akinek nem ismeretlen az ismeretelmélet világa. Sőt talán a szerző saját maga számára is igyekezett meghatározni azt, hogy milyen munkát végezzen. Ugyanis nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy az általa kommunikációelméletnek vagy kommunikációkutatásnak nevezett tudományterületet filozófiailag – ezen belül pedig mindenekelőtt a megismerés és a tudás kérdései felől közelítve – alapozza meg. Nem véletlen, hogy hosszan magyarázza és elemzi az első fejezetben hangsúlyosan, majd a további fejezetekben visszautalásokkal saját szövege stílusát, felépítését, motivációit és módszereit.

A feladat összetett volt a könyv megírásakor. Egyfelől az episztemológia, illetve az abból kinőtt és azóta önálló érvényt szerzett tudományfilozófia és a természettudományos háttérből merítő kognitív tudomány adja az ismeretelméleti kiindulópontokat – számos problémafelvetéssel. Másfelől egy szintén interdiszciplinárisan meghatározott megközelítési mód kerül terítékre: a kommunikációkutatás, e saját érvényességét a klasszikus tudományterületekhez mérten kereső, önigazolásra törekvő, s az említett problémakörökből egyidejűleg merítve szintén számos kérdéssel terhelt terület. Mindehhez pedig adott volt egy szerző, aki egyszerre nyitott a bölcsészet- és a társadalomtudományok, valamint a természettudományos gondolkodás felé. Legalábbis a szöveg logikája és a szemléltető példák ezt igazolják.

Azonosítható-e a könyv egy befejezetlen dzsessz-szimfóniával? Egy ilyen háttérrel nagy valószínűséggel igen. S Anderson munkája ezt be is bizonyítja. A szerző ezt előre tisztázza korrekten és módszeresen az első fejezetben. Leírja nehézségeit, s leszögezi, hogy önmaga számára is egyfajta módon rendszerez, alapokat teremt, s végül irodalomtudományos következetességgel a szövegen túl is mutat. Szempontjait elsősorban a filozófiatörténet, illetve a szisztematikusan kezelt filozófiai diskurzus egészéből meríti (különös tekintettel a tudományfilozófiára, a nyelvfilozófiára, a logikára és az ismeretelméletre), de módszeresen keresi az összefüggéseket és a kapcsolódási pontokat a szemiotika, a hermeneutika és a kultúrakutatás területéről is.

Átfogó filozófiai jártasságot tételez fel az olvasó részéről, illetve általános műveltséget a bölcsészet- és társadalomtudományok széles köréből – a nyelvészettől a szociológiáig. Az olvasót glosszáriummal segíti a tájékozódásban, bár ez a glosszárium inkább a hívószavakra koncentrál, s így további kutakodásra motivál.

A szerző hangsúlyozza az elméletek sokféleségét, ezért a hagyományos kérdésekhez nyúl vissza, és heurisztikusan használja azokat. Ám mindezt posztmodern szövegben teszi, s emiatt az olvasó erős ritmusváltásokra kényszerül: a példák a nagypapa-unoka anekdotától az elektromos feszültségen keresztül a menedzser szervezeti kommunikációjáig terjednek. A könyv első fele szigorúan a filozófiai diskurzust követi, majd interdiszciplináris kontextusokra vált, végül saját (rövid) kutatása alapján igyekszik a kommunikációkutatás helyét és kanonizálható ismereteit meghatározni.

Mindehhez nem ígér állításokat vagy válaszokat a felvetett kérdésekkel kapcsolatban. Mindössze a reakciók lehetőségére utal, és az olvasónak hagyja a befejezést. Az olvasó aktív befogadását azzal is motiválja, hogy számos kérdéskört tárgyal halmazszerűen, olykor felsorolásos gesztussal, s végül a kommunikációkutatás esszenciáját is rábízza mások átfogó munkáinak statisztikai következményeire. Praktikus és elgondolkodtató tudni, hogy mely kommunikációtárgyú összefoglaló munkát adtak ki egynél többször, s ezekben hányszor fordul elő egy-egy elmélet. Ám ha itt ér véget egy átfogó elméleti szöveg, akkor az olvasó is improvizációra kényszerülhet, s a kárhoztatott „elméletek sokfélesége” csak hatványozottan nő.

A kommunikációelmélet ismeretelméleti alapjai mindemellett bizonyos szempontból új dimenzióba helyezi a kommunikációkutatás magyarországi szakkönyvpiaci kontextusát. Mindenekelőtt Béres István és Horányi Özséb Társadalmi kommunikáció (1999), Em Griffin Bevezetés a kommunikációelméletbe (2001), Karl Erik Rosengren Kommunikáció (2004) és Zsolt Péter Kommunikációelméletek diszciplínái (2004) című könyvei azok a munkák, amelyek összefoglaló szakkönyvekként jelentek meg a magyarországi könyvpiacon, s már kitértek a kommunikációkutatás filozófiai vonatkozásaira is. Anderson velük azonos módon átfogó képet igyekszik nyújtani a kommunikációkutatásról, ám – velük ellentétben – magának a tudománynak a szerepét keresi tudományfilozófiai alapokon, s ennek csak lehetséges kimeneti értelmezését adja a már említett kommunikációelméleti statisztika.

Elmélet és gyakorlat helyett éppen ezért elmélet és módszer jelenti a kölcsönös értelmezés lehetőségét. Ezzel szoros összefüggésben komoly szerepet kap a szerző természettudományos gondolkodásmódja. És itt nemcsak a módszertani megalapozottság kérdései és a már említett példák árulkodók, hanem a tudás kontra materializálódás kérdésének visszatérő motívumai, illetve a tapasztalaton alapuló ismeretszerzés is.

Az alapos ismeretelméleti bevezetés után csak a harmadik fejezetben közelít a szerző a kommunikációkutatás interdiszciplináris forrásainak közvetlen bemutatása felé, s önmaga számára is folyamatosan táblázatokban és fejezet-összefoglaló egységekben rendszerezi mondanivalóját. A különböző tudományterületek, módszerek, irányzatok, izmusok és gondolkodók vissza-visszatérő elemei a fő gondolatmenetnek (amely a „mi a tudás?”, „mi a bizonyosság?” kérdésekre keresi a választ). Olyan csomópontok ezek, amelyek újabb és újabb megvilágításba helyeződnek a felmerülő kérdések mentén.

A legkövetkezetesebb logika az elméleti kérdésektől a gyakorlati kérdések felé való haladásban, illetve a példák növekedésében tapasztalható. Így jut el az ontológiai alapkérdéstől (mi a valós[ág]?) a kuhni tudományos forradalmakig, s az ígért reakciók helyett itt konkrét választ ad a kommunikációkutatás lokalizálására:

„A kommunikációval foglalkozó társadalomtudományi diszciplínák nem alakíthatják ki saját paradigmáikat. A társadalomtudomány meghatározásában közös törekvés mentén haladnak. A társadalomtudomány nem fejlődhet anélkül, hogy ne adna válaszokat a szembenállók által megfogalmazott kérdésekre. Ezek a paradigma és episztémé funkciói, melyekben az igazságállítások létrejönnek.” (139. o.)

Az olvasó tehát mindenképpen gazdagodik egy egyedi koncepcióval, amennyiben elfogadja ezeket a kereteket, illetve azt a gesztust, amellyel Anderson egészen a filozófiához mint alaptudományhoz vezeti vissza a kommunikációkutatás önmeghatározási, illetve önkeresési funkcióját. Mindez pedig arról tanúskodik, hogy Anderson egyfajta „nagytakarítás” szükségességét érezte a kommunikációkutatás terén. Ezért először a minden nyugati kultúra alapját jelentő filozófiát hívta segítségül, másrészt pedig azt az állapotjelentést, amely a kommunikációelméletek eszméinek mátrixát adja. A szerző ezen a ponton bírálja a kommunikációelméletet összefoglaló művek szerzőit, akik szerinte csak hiszik, hogy sikerült rendet teremteniük a káoszban. Saját tudatos erőfeszítését hangsúlyozza, amikor egybegyűjti azt a 18 elméletet, amely a mérési feltételekhez képest a legnagyobb gyakorisággal fordul elő.

A felsorolt és röviden bemutatott elméletek magyarországi vonatkozásban is elgondolkodtatók, hiszen egyesek redundánsan jelennek meg a hazai kommunikációkutatásokban és a felsőoktatásban (például Gerbner kultivációs modellje), mások pedig mindössze elvétve, speciális vonatkozásban lelhetők fel (például a retorikai érzékenység modellje). Az elméletek relációs elemzése további összefüggésekre is rámutat, ami hasznos lehet valamennyi kommunikációkutató és -oktató számára. A szerző ezzel párhuzamosan az interdiszciplináris tudományterületek kanonizációs folyamataira is rá kíván mutatni közvetett módon, amikor újra és újra felveti a tudomány szerepének kérdését.

Különösen azért érdekes e könyv, illetve a végén bemutatott és röviden kifejtett elméletlista, mert ma Magyarországon is interdiszciplináris jelleggel folyik a kommunikáció oktatása, kanonizáltnak nevezhető szakirodalomról vagy szakirodalmi bázisról pedig csak részben lehet beszélni. A szerző filozófiai attitűdje mellett (valószínűleg oktatói és előadói tapasztalatainak köszönhetően) didaktikailag megalapozott fordulatok is szép számban felfedezhetők. Amikor a bemutatott kommunikációelméleti összefoglaló munkákat bírálja, arra enged következtetni, hogy a helyzet nem pusztán nálunk ennyire differenciált. Ilyen értelemben kellően indokolt a filozófiai gyökerek megkeresése és a munka egészére kiterjedő kérdésfelvetési gesztus.

A kommunikációelmélet ismeretelméleti alapjait ajánlom mindazoknak, akik a társadalmi kommunikáció és a filozófia területéről keresnek egy olyan összefoglaló művet, amely a két tudományterület egyfajta metszetét adja. S mindazoknak, akik gondolatban szeretnek improvizálni, gyakran ritmust váltani, nem várnak egy összhangot a mű végén, csak egy lehetséges befejezést, amely egy adott állapotot tükröz mind a kommunikációkutatás jelenlegi helyzetéről, mind a szerző szintetizáló törekvéseiről. (Typotex Kiadó, Budapest, 2005, ára: 2900 Ft, 294 oldal.)

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink