Médiakutató 2006 tavasz

Történelem

Gyáni Gábor:

Sajtótörténet a társadalomtörténész szempontjából

A tanulmány új kutatási irányt vázol fel a sajtótörténészek számára, amikor számba veszi a 19-20. századi magyar sajtó társadalomtörténeti szempontú vizsgálatának lehetőségeit. Áttekinti azokat a feldolgozásokat, amelyek ebben a szellemben készültek, s felhívja a figyelmet a hagyományos, leíró, elsősorban a tartalmat ismertető, a kulturális-társadalmi kontextust mellőző sajtótörténeti felfogással szemben a társadalomtörténeti s egyben értelmező, analitikus megközelítés várható eredményeire. Ha az újságot nem pusztán kivonatolandó betűhalmaznak, hanem olyan szövegnek tekintjük, amelyben az írás és a kép szoros egységet alkot, s így hat a befogadóra, s nemcsak a végtermékre, hanem az előállítás folyamatára, a folyamatban résztvevő sajtóvállalkozókra, szerkesztőkre és szerzőkre is figyelünk, a sajtóelemzés eddig kiaknázatlan, ám fontos ismeretekkel gyarapíthatja a társadalomról való tudásunkat.1

Széchenyi Ágnes egy nem oly régi írásában némileg keserűen fogalmazta meg a sajtótörténet-írás egyik meghatározó dilemmáját, nevezetesen azt: hová forduljon segítségért, illetve honnan és onnan mit merítsen a sajtótörténész a maga épülésére. Szerinte:

„A sajtótörténet mostoha területe a társadalomtudománynak. Maga a definíció, a sajtótörténet státusának meghatározása sem könnyű. Elegánsan interdiszciplináris területnek, kevéssé finoman segédtudománynak mondják, és akként kezelik. Manapság még annak sem” (Széchenyi, 2004: 1159).

Széchenyi a gondok közül leghosszabban a kívánatos anyagi támasz-támogatás hiányáról szól. Arról, hogy „A kutatásokhoz pénz kell. A „külső” pénz azonban ma a média és a nyomdák tulajdonosainál van” (Uo. 1161). Szakmai segítséget azonban onnan nem lehet várni. De akkor vajon honnan? Erre a kérdésre igyekszem a következőkben választ adni azt latolgatva, hogy a társadalomtörténeti diszciplína nézőpontját alkalmazva milyen lehetőségek vannak a 20. századi magyar sajtó történetével foglalkozók előtt.

A társadalomtörténeti nézőpont eddig szinte teljesen idegen maradt a honi sajtótörténet-írástól. A nyomtatott sajtó múltját ugyanis rendszerint a politika- és az irodalomtörténet kereteibe volt szokás illeszteni, mintegy a velük kapcsolatos diszciplínák „segédtudományaként” igyekeztek a sajtótörténet-írást művelni. Ez a szemlélet hatotta át az akadémiai sajtótörténeti vállalkozás eddigi két kötetének szerkesztőit és szerzőit is (Kókay szerk., 1979 és Kosáry-Németh G. szerk., 1985). Ami – önmagában – nem baj, nehezen tartható fenn viszont akkor, amikor a 20. századi (már nem csak nyomtatott) sajtó (média) történeti vizsgálata kerül sorra. Részint azért, mert e században megnőtt a távolság a sajtószöveg és az irodalmi fikciós szöveg esztétikuma között, és ez a tény erős kétségeket ébreszt a szorosan irodalomtörténeti megközelítés jogossága vagy haszna iránt. Másrészt azért, mert a tömegpolitika korában változik a sajtó (a tömegközlés) és a politika viszonya is, és ezt az újfajta kapcsolatot nem ragadhatjuk meg a „klasszikus liberalizmus” idejének közvélemény-teremtő és közvélemény-formáló sajtójára érvényes koncepciók alapján.

Ezek a kérdések akkor vethetők fel és vitathatók meg teljes mélységükben, ha kiegészítjük, netán felcseréljük az eddigi szemléleti (és tematikai) kereteket valamely új megközelítéssel. Ennek egyik lehetőségeként kínálja magát a társadalmi kontextus fogalma, amelynek előtérbe helyezését a társadalomtörténeti paradigma ma általános térnyerése szintén indokolhatja. Ráadásul a társadalomtörténeti látószög alkalmazása kapcsán nemcsak afféle homályos ígéretről, hanem kézzelfogható nyereségről is beszélhetünk; elég, ha utalok az Asa Briggs és Peter Burke szerzőpáros által írt és szinte azon nyomban magyarul is kiadott összefoglaló médiatörténeti munkára (Briggs & Burke, 2004).

A sajtó mint sajátos társadalmi szervezet vagy intézmény fogalma számos új kérdés vizsgálatára teremt számunkra lehetőséget. Közülük néhány megnevezésére és kissé részletesebb tárgyalására szorítkozom úgy, hogy folyton utalok a honi sajtótörténet-írás e tekintetben már most hozzáférhető egynémely eredményére és biztató kezdeményeire. A szóba jövő első kutatási probléma a sajtó előállításának és készítésének gazdaság- és társadalomtörténete. További égetően fontos kérdés lehet az újságírók társadalomtörténete; nem kevésbé figyelemre méltó a sajtó mint tömegkultúra-médium kutatása. Ez az utóbbi kérdés közvetlenül is érinti a sajtó, valamint a politikai kultúra (és nemcsak a pártpolitikai élet) szoros érintkezését és belső összefüggését, amely szintén érdemi kutatások tárgya lehet a jövőben.

A sajtó társadalomtörténete

Az utóbbi másfél-két évtized kifejezetten virágzó vállalkozás- és polgárságtörténeti kutatásai (lásd például Kövér, 2002; Sebők, 2004) során háttérben maradt a sajtóvállalkozás és a sajtóvállalkozó szférája. Noha már az 1960-as évek elején is akadt olyan próbálkozás, amely – esettanulmány formájában – ezt a kérdést vette górcső alá. Lengyel Géza könyvéről van szó, egy olyan munkáról, amely sajátos keveréke a tudományos és a személyes (újságírói) tapasztalatokon nyugvó történeti beszámolónak (Lengyel, 1963). A Légrády fivérek Pesti Hírlapja, a Rákosi Jenőhöz kötődő Budapesti Hírlap, Az Est-lapok, valamint Vészi József Budapesti Naplója állt a szerző érdeklődésének homlokterében, amikor némi betekintést adott a sajtóvállalkozások üzletmenetébe is. Az általa megkezdett utat azonban nem követték túl sokan, így jószerével ma még megíratlan a modern sajtóüzem mint vállalkozás hazai története. A kivételek közül való Lipták Dorottya közép-európai sajtóvállalkozó-esettanulmánya, amelyben a szerző Légrády Károly és a prágai Jan Otto párhuzamos vállalkozói élettörténetét vázolta sok primer adat felhasználásával (Lipták, 1996). 2

Mire kellene irányulnia a sajtótörténeti vállalkozás- és vállalkozótörténeti stúdiumnak? Mindenekelőtt gondos rekonstrukcióra vár a tömegsajtó mint tőkés vállalkozási forma 20. századi felívelésének a története, mely vállalatforma integráns részét képezte a modern (részvénytársasági) vállalkozások ez időben kibontakozott hálózatának. Külön nagy teret kell vagy kellene szentelni a sajtóvállalkozásban érdekelt személyek (a beruházók és a menedzserek) szűk körének, akik betagozódtak a kor (a két háború között már multipozicionális) elitjébe. Bizonyos jelekből arra lehet következtetni, hogy ez az egyébként nem nagyon népes elit mind a vállalkozói karrierminta, mind vagyoni és pozicionális helyzete folytán sajátos színt képviselt. Ez abból eredt, hogy gyakori volt körükben a self-made-man típusú tőkés karrier, ugyanakkor – más elitcsoportokkal egybevetve – kevésbé jellemezte a vállalkozók e csoportját a multipozicionalitás attribútuma.3

Nem egy szálon érintkezik az előbbivel, mégis külön témát képez az újságírók társadalomtörténete, amelynek eddig jószerével csak futó pillantást szentelt hazai sajtótörténet-írásunk. A kivételek között (a teljesség igénye nélkül) említhető Buzinkay Géza és Sipos Balázs néhány írása (Buzinkay, 2000; Sipos, 1997 & 2004: 133-215). A téma szerves része az értelmiség társadalomtörténetének, amely rendszerint a professzionalizáció folyamatának vizsgálatát tartja kiemelkedően fontos elemzési szempontnak. Érdekes problémát jelent továbbá az is, hogy miként alakult át az egzisztenciálisan független (”önálló”, ahogy a statisztika megnevezi) értelmiség alkalmazotti („tisztviselő”, ahogy a statisztika sommásan számon tartja) értelmiséggé az idők folyamán – ami döntően módosított az értelmiségi szerepek külső és belső meghatározásán, az identitás és az imázs tartalmán is. Mindez és még számos ehhez kapcsolódó probléma különösen relevánsnak tűnik az újságírói hivatás (majd egyre inkább funkcionális ismérvekkel jellemzett szakma) belső világának alakulása szempontjából.

Sajnálatosan elhanyagolta sajtótörténet-írásunk ez utóbb említett kérdés társadalomtörténeti tanulmányozását, holott a nem túl népes újságírói szakma (ezres nagyságrendű csoportról van csupán szó) akár még az olyan mikrotörténeti vizsgálódást is megengedné, amely prosopográfiai (kollektív biográfiai) szinten, ilyen eszközök mozgósításával folyik. Az eddigi ez irányú szerény próbálkozások tapasztalatai sejteni engedik, hogy a két háború közt az újságíróelit (a főszerkesztők, a lapszerkesztők) karriermintáját nagymértékben az önrekrutáció (a szakma dinasztikus hagyományozása) jellemezte, valamint a gyors ütemű fluktuáció, továbbá – a „zsidó túlsúly” folytonos propagandisztikus sulykolása ellenére – a nem kimagaslóan magas (legföljebb egyharmados) izraelita képviseleti arány, a több lábon állás (multipozicionalitás) hiánya, a városi származás dominanciája és nem utolsó sorban a többi értelmiségi foglalkozáshoz mért mérsékeltebb iskolázottsági mutató (az egyetemi diplomások nem igazán magas aránya). Mindezt és a még számos egyéb fontos karakterisztikumot egy 148 fős mintán elvégzett prosopográfiai jellegű vizsgálat derítette ki (Balázs, 2000).

Az újságíró-„társadalom” történetszociológiai elemzése azért is elengedhetetlenül szükséges, hogy világossá váljanak az újságírói szerepfelfogás változásának hátterében megbújó társadalmi mozgatórugók. Ezek fényében jobban megérthetnénk, hogy a szüntelen státusbizonytalanság, amely olyan jelentős mértékben megszabta e hivatás űzőinek napi életét, mi módon hatott munkájukra, az újságírásra. Egyúttal tisztábban láthatnánk magunk előtt a politikai önállóság, valamint a politikai kiszolgáltatottság ideálja és valósága közötti állandó dilemma valós súlyát, az arra esetenként adott válaszok eredőit.

Ez utóbbi kérdés szorosan összefügg azzal, hogy a 20. század elejétől már folyton napirenden van a két háború között kiteljesedő folyamat, melynek eredményeképpen a sajtó valódi tömegkulturális médiummá alakult át. Nyilvánvaló, hogy e folyamatnak egyszerre volt oka és következménye az alfabetizáció (az írás-olvasás tömegessé válása), valamint a tömegpolitika korának eljövetele, mely utóbbi a politikai választójog, ha még nem is teljes körű, de a felnőtt népesség már tekintélyes részére (30-40 százalékára) történő kiterjesztésével valósult meg. Merőben más politikai súlyra és jelentőségre tesz szert az immár sokak által forgatott (fogyasztott) sajtó akkor, ha a választói magatartás formálásában is múlhatatlanul nagy lesz a szerepe, hiszen olyan olvasókhoz is eljut, akik híján vannak valamely határozott politikai véleménynek. Ez az, amit a kultúrkritikai hangoltságú gondolkodás a negatív csengésű manipuláció kifejezésével szokott illetni, ám aminek a pontos mechanizmusa tárgyszerű vizsgálatokra készteti (késztethetné) a sajtótörténet-írást. Ennek során elsőként ki kell vagy ki kellene kutatni, hogy kik, mit és hogyan olvastak; és az sem utolsó kérdés, hogy hol és milyen környezetben jutottak hozzá az olvasók a sajtótermékekhez. Igaz, a kifejezetten sajtótörténeti keretben felmerülő olvasásszociológia forrásnehézségei – mondhatni – számosak. Gyakorta még az sem tudható biztosan, hogy mekkora példányszámban jelentek meg bizonyos lapok, és mennyi jutott el belőlük nem előfizetés útján az olvasókhoz (ráadásul az előfizetési lajstromok sem állnak mindig a kutatók rendelkezésére). Különösen rosszul dokumentált továbbá az, hogy kik milyen lapokat olvastak, hogy mit és miként dolgoztak fel belőlük. Talán a mostoha történeti forrásadottságok is okai annak, hogy mind ez ideig alig folyt kutatás e téren, a dicséretes kivételek alapján pedig felettébb nehéz általánosan érvényes képet alkotni a szóban forgó kérdésről.4

Szólni kell továbbá arról, hogy milyen nagy (volt) a vizuális információ hatalma az olvasók fölött; ez okból kivált nagy (lenne) a jelentősége a nyomtatott sajtó képanyagát illető önálló és elmélyült vizsgálatnak, miközben persze hangsúlyozni kell, hogy a rajzok és a fényképek a szöveggel együtt alkotnak összefüggő információs kontextust.5 A sajtótörténet és a mentalitástörténet, valamint a tömegkultúra története közötti szálak szorosra fűzését szorgalmazva nem feledkezhetünk meg azonban másféle lehetséges értelmezési kontextusokról sem. Hiszen a nem közvetlenül a sajtóhoz kötött, de hasonló funkciót betöltő médiumok (az utcai plakát, a pletyka, a híresztelés, illetve a nem nyomtatott sajtó, a rádió, a tévé, az internet) által szintúgy generált és formált tömeghangulat s tömegérzület összefüggésében is értékelhetjük és kell is értékelni a napi-, a hetilapok és a folyóiratok társadalmi hatását (lásd például Vigh, 1996: 251-267; B. Nagy, 1998: 175-187).

Közvélemény, néphangulat, politikai kultúra

A véleményformálás intézményes története, magyarán a sajtótörténet nem elégedhet meg történetileg állandóvá tett, időtlen és konstans analitikus fogalmak mechanikus alkalmazásával. Ezért gondoljuk úgy, hogy a 20. század sajtótörténete szempontjából hasztalan próbálkozás lenne azt a (liberális) közvélemény-kategóriát tekinteni egyedül mérvadónak, melyet még Jürgen Habermas rekonstruált (és konstruált) évtizedekkel ezelőtt (Habermas, 1971). Nem csupán azért, mert Habermas normatív fogalma – alkalmazásának korában, vagyis a 18. és a 19. század vonatkozásában – némi kiegészítésre, netán korrekcióra is szorul.6 Indokolja ezt továbbá az is, hogy e tekintetben merőben más színben tűnik fel a 19., mint a 20. század. Igaza van John Lukacsnak, amikor kijelenti:

„A közvélemény klasszikus kora nem a XX., hanem a XIX. század – pontosabban a XIX. század első fele, amely egyben a politikai gondolkodás utolsó aranykora. A közvélemény akkoriban Nyugat-Európában, és bizonyos mértékig az Egyesült Államokban is egy politikailag tudatos kisebbség véleményét jelentette” (Lukacs, 2004: 123).

Lukacs ezen az alapon tesz éles különbséget a közvélemény és a néphangulat között, megállapítva:

„A klasszikus értelemben vett közvélemény a XIX. század elején hágott delelőre, amikor kézenfekvőnek látták, hogy a köz a nép világosabb fejű hányada; hogy szinte mindig kisebbség; hogy a közvélemény egyszerűen nyilvánosságra hozott vélemény; és hogy tagolt, tevőleges, tényleges, míg a néphangulat inkább lehetséges, mint tényleges, kifejeződése pedig rendszerint a közvéleménytől nyert eszmék függvénye” (Uo. 125).

A tömegpolitika korában, a minap elmúlt században a közvéleményt részben vagy egészben a néphangulat váltotta fel hasonló, vagyis a politikai nyilvánosság szerepkörében. Ez ugyan továbbra is közvéleményként hirdeti magát, ellenben sokkal inkább néphangulatként működik és hat. Ebben az összefüggésben döntően megváltozik a sajtó mint véleményformáló médium értelme és hatóköre. „A napisajtó története már nem kapcsolódik olyan szorosan a közvéleményhez, mint egy évszázaddal ezelőtt” – vonja le a következtetést Lukacs (Uo. 136). Hiszen az újfajta, a mindinkább magában a néphangulatban feloldódó, ilyenformán a tömegtársadalom igényeinek is megfelelő közvélemény eleve nem a társadalomban, a sajtót fogyasztó olvasóközönségben már meglévő tudás és vélemény megszólaltatására, hanem egy efféle tudás és vélemény beléjük csepegtetésében és annak mint saját véleményüknek a kifejeződésében találja meg igazi hivatását. Ezért is jelentheti ki Lukacs:

„Sokak szemében a publicitás [napjainkban] azonos a reklámmal. Ez [azonban] indokolatlanul leszűkített értelmezés, mert a publicitás ma sokkal tágabb kört fog át, mint a hirdetés. A népszerűsítés értelmét vette föl, mindenféle népszerűsítését, beleértve a többség képzetének megteremtését” (Uo. 138).

Ha magunkévá tesszük a közvélemény/néphangulat imént vázolt fogalmi kettősségét, hogy nyomban alkalmazzuk is e fogalompárt a 20. század radikálisan módosuló sajtóviszonyaira, akkor alaposan újra fogjuk értékelni a sajtóinformáció társadalmi funkciójáról és hatásának következményeiről vallott korábbi nézeteinket. Ami nemcsak a sajtó politikai funkcióit érinti közvetlen közelről, de a hirdetés mint közvetlen piaci befolyásolási eszközét is. Ezért tarthat számot komoly tudományos érdeklődésre a piaci, vagyis mind a vásárlói, mind a befektetői döntések befolyásolását célzó, ezt hatékonyan sikerre vivő sajtókommunikáció önálló vizsgálata, mely kérdésnek nálunk nemigen akadt még aktív kutatója a történészek között (kivéve Szabó, 1997: 71-101; Szakál, 2002: 215-263).

Mindaz, amiről ez utóbbi kérdés kapcsán röviden szó esett, része a politikai kultúra tág fogalmával jelölni szokott jelenségnek, amin belül a sajtót kivételesen nagy súly szokta megilletni. Ha ebben a kontextusban kezdenek el vizsgálódni a sajtótörténet-írás művelői, akkor nem árt, ha előbb széttekintenek a téma egészében, hogy teljes biztonsággal kijelölhessék benne saját helyüket, valamint hogy kérdéseiket is ezekhez a szemléleti keretekhez igazíthassák. 7

*

Az áttekintett és persze még hosszan sorolható témák és fogalmi keretek újszerűsége megkívánja, hogy a sajtótörténész a számára megszokottól eltérő forrásokat vegyen kezébe, és hogy a korábbitól elütő módon faggassa őket. A pusztán csak magát a sajtót olvasó történész nem felelhet meg ugyanis ezen új kívánalmaknak, mivel az említett és a hasonló témák s problémafelvetések másféle forrásokat is igényelnek. A történésznek kézbe kell tehát vennie a kompaszokat, az anyakönyveket, az adókönyveket, a statisztikákat vagy az olyan személyes dokumentumokat (naplót, memoárt, sőt irodalmi fikciót), amelyek nemcsak anekdotikus életképek felidézésére szolgálnak majd számára. De túl ezen a források megszólaltatásának a módja, az elemzés mikéntje is különbözni fog az eddig követett gyakorlattól. Elodázhatatlan például a sajtó szövegeinek, valamint a sajtó vizuális információinak retorikai elemzése. Vagy, miután az újságok olykor mint életmódmintákat, életvezetési stratégiákat megfogalmazó, azokat hatásosan terjesztő médiumok kerülnek elé, vagy mint amelyek a politikai viselkedés (a választói magatartás) befolyásolásában játszanak közvetlenül nagy szerepet, szimbólumokként fogjuk fel és így is elemezzük őket. A hermeneutikai belátást sem nélkülöző ezen utóbbi megközelítés során külön is vizsgálni kell a korabeli befogadói attitűdöket, olvasói értelmezői kódokat és érzékenységeket, hogy azok kellő tekintetbevételével „olvashassuk” el mi magunk is a sajtó üzeneteit.

Mindezen kívánatos (vagy inkább csak ajánlott) sajtótörténeti kutatási programoknak el kell távolodniuk saját korábbi és szokásszerűen követett gyakorlatuktól, attól, amely alig követelt többet az egyes sajtótermékek, a lapok tartalmi leírásánál és jellemzésénél, formai bemutatásánál (rovatbeosztás, tipográfia), valamint a politikai és az irodalmi összefüggések felvillantásánál. Ha úgy döntünk, hogy előnyben részesítjük a sajtó társadalomtörténeti narratíváját, vagy legalábbis ezt a megközelítési módot (látószöget) is beiktatjuk a sajtótörténet-írás szokványos gyakorlatába, akkor amellett is határozunk, hogy a használat kontextusában kezdjük el értékelni a sajtó közeli és távolabbi múltját. Ennek során arra keresünk feleletet, hogy mire szolgált vajon a sajtó a maga korában. Az általunk javasolt nézőpontváltás eredményeként kerül vagy kerülhet előtérbe a „nyelvhasználat” módjának történetírói megismerése, miután olyan intézmény működése vonja magára a történész figyelmét, amely a valóságot teremtő diskurzusok egyik legfontosabb megnyilvánulása és tárgyi hordozója.

Irodalom

Balázs Bálint (2000) Sajtóelit a két háború között. Történetszociológiai alapkutatás. (Egyetemi szakdolgozat.)ELTE Szociológiai Intézet.

B. Nagy Anikó (1998) Alkalmi művészet a nyomtatványokon. In: Tanulmányok Budapest Múltjából, XXVII. Budapest.

Briggs, Asa & Burke, Peter (2004) A média társadalomtörténete Gutenbergtől az internetig. Budapest, Napvilág Kiadó.

Buzinkay Géza (1992) Mit olvastak egy bécsi kávéházban 1913-ban? In: Szili Ferenc (szerk.) Somogy Megye Múltjából. Kaposvár, Levéltári Évkönyv 23.

Buzinkay Géza (1997) Bulvárlapok a pesti utcán. Budapesti Negyed, 16- 17. sz.

Buzinkay Géza (2000) „A haladás közvitézei”. A magyar újságírók öntudatra ébredése a 19. század végén. Magyar Média, 1. sz.

Calhoun, Craig szerk. (1992) Habermas and the Public Sphere. Cambridge, Mass.: MIT.

Cieger András (2000) Magyarország politikai kultúrája a dualizmus időszakában (Módszertani áttekintés). Múltunk, 3. sz.

Gyáni Gábor (2004) Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korban. In: Gyáni Gábor & Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest: Osiris Kiadó.

Habermas, Jürgen (1971) A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban. Budapest: Gondolat Kiadó.

Kókay György, szerk. (1979) A magyar sajtó története I. 1705-1848. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kosáry Domokos & Németh G. Béla, szerk. (1985): A magyar sajtó története II. 1-2. 1848-1867. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kovács I. Gábor (1989) Kis magyar kalendáriumtörténet 1880-ig. A magyar kalendáriumok történeti és művelődésszociológiai vizsgálata. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Kövér György (2002) A felhalmozás íve. Társadalom- és gazdaságtörténeti tanulmányok. Budapest, Új Mandátum Kiadó.

Lengyel Géza (1963) Magyar újságmágnások. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Lipták Dorottya (1992) A sajtó szerepe a nagyvárosi tömegkultúrában a 19. század második felében. In: Gyimesi Sándor (szerk.) Gazdaság, politika, kultúra. Tanulmányok Kelet-Közép-Európa történetéből. Budapest, Gazdaság- és Társadalomtörténeti Füzetek II.

Lipták Dorottya (1996) Vállalkozás és kultúra. Esettanulmány a vállalkozói elit társadalomtörténeti vizsgálatához Prágában és Budapesten. In: Lipták Dorottya & Ring Éva (szerk.) Tradíciók és modernitás. Közép- és kelet-európai perspektívák. Budapest: Közép- és Kelet-Európai Akadémiai Kutatási Központ, Gazdaság- és társadalomtörténeti füzetek IV.

Lipták Dorottya (2002) Újságok és újságolvasók Ferenc József korában. Bécs-Budapest-Prága. Budapest: L'Harmattan Kiadó.

Lukacs, John (2004) A történelmi tudat avagy a múlt emlékezete. Budapest: Európa Kiadó.

Pór Edit (1979) A sajtó egy nehézipari üzemben (Az 1939-es Hofherr-gyári fölmérés adatai). Valóság, 11. sz. Sebők Marcell, szerk. (2004) Sokszínű kapitalizmus. Pályaképek a magyar tőkés fejlődés aranykorából. Budapest: KFKI-HVG.

Sennett, Richard (1998) A közéleti ember bukása. Budapest: Helikon Kiadó.

Sipos Balázs (1997) Az újságírói hivatás a két háború között Magyarországon. In: Pölöskei Ferenc & Stemler Gyula (szerk.) Múltból a jövőbe. Budapest, ELTE BTK.

Sipos Balázs (2004) A politikai újságírás mint hivatás. Nyilvánosság, polgári sajtó és a hírlapírók a Horthy-korszak első felében. Budapest,: Napvilág Kiadó.

Szabó Dániel (1997) Hirdetési kultúra a századfordulón. Budapesti Negyed, 16-17. sz.

Szakál Gyula (2002) Vállalkozó győri polgárok 1870-1940. Sikeres történeti modellváltás. Budapest: L'Harmattan Kiadó.

Széchenyi Ágnes (2004) A huszadik század hiányzó sajtótörténete – adósságlista és javaslat. Magyar Tudomány, 10. sz.

Vigh Annamária (1996) Nemzeti motívumok a magyar plakátokon (1900-1914). In: Hofer Tamás (szerk.) Magyarok Kelet és Nyugat közt. A nemzettudat változó jelképei. Budapest: Néprajzi Múzeum-Balassi Kiadó.

Vörös Károly (1984) Látvány és mentalitás a napisajtó képanyagában a XIX. század második felében. In: Hofer Tamás (szerk.) Történeti antropológia. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport.

Lábjegyzetek

1
A kérdésről lásd még Szajbély Mihály A médiatörténet és a sajtótörténet viszonyáról című írását a Médiakutató 2005. tavaszi számában.
2
A korai „sajtóvállalkozás” érdekes példáját dolgozta fel Kovács (1989: 113–147).
3
Az egész problémához vö. Gyáni (2004: 247–258)
4
Néhány fontos és úttörő tanulmány: Pór (1979: 77–88), Kovács (1989: 147–205),Buzinkay (1992: 327–331 & 1997: 31–45), Lipták (1992: 175–199 & 2002: 115–179).
5
E kérdés fontosságát hangsúlyozza Vörös (1984: 206–217).
6
A kiegészítéshez lásd Sennett nyilvánosságfogalmát (Sennett, 1998); a korrekcióhoz vö. Calhoun (1992).
7
A politikai kultúra dualizmus kori historikumáról hasznos szakirodalmi szemlével szolgál Cieger (2000).

Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink