Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2007 tél

Politika

Berkó GergelyPál Gergő:

Félig tele, félig vízió, avagy gondolatok a hazai médiarendszer reformjához

Ha valamin nem tudsz változtatni, kötelességed, hogy legalább megpróbáld leírni – Rainer Werner Fassbindert máig sokan idézik, de vehemens és nyeretlen kétévesekként mi igyekszünk nem megelégedni ennyivel. A magyarországi médiahelyzetet inkább annak gyakorlati oldaláról ismerő újságírókként célunk nem csupán kórismét (és hevenyészett taposóakna-térképet) adni. Arra is törekszünk, hogy néhány – nemegyszer provokatív – gondolattal vitába húzzuk a szakmai közvéleményt a közmédiumok felügyeletének egyes kérdéseiben. Tesszük ezt azért, mert a tanulmány születésének idején az ötpárti tárgyalások még messze nem jutottak abba a fázisba, hogy ezt a témát lezárták volna, így látunk esélyt arra, hogy elképzeléseink katalizálhatják a folyamatokat.1

1. Várólista

„Hat esztendeje annak, hogy megalakult a Nemzeti Kerekasztal médiaalbizottsága, s nekifogott a rádió és televízió helyzetének rendezéséhez. Azóta minden esztendőben úgy volt, hogy az év végére megszületik a törvény” – olvashatjuk egy 12 évvel ezelőtti lapszemelvényben (Magyar Nemzet, 1995: 7). És máris déjà vu-nk lehet, hiszen az utóbbi években is sorra készültek törvényreform-tervezetek, amelyek aztán rendre elhaltak: akadt, amelyik szakmai vitaanyag maradt, de olyan is, amelyik kormányzati szinten szenvedett ki lassacskán.

Ami közös volt bennük: a szándék az 1995 végén a parlament által elfogadott és 1996 elején hatályba lépett törvény2 által kialakított torz helyzet átszabására, valamint a már láthatóan közelgő digitális átállás előkészítésére. Akárcsak az, hogy nem sikerült kétharmados támogatást mögéjük gründolni. A végeredmény az lett, hogy ma nem tudni, mikorra lesz eredménye a multiplex-pályázatnak, hiszen a kormányzat a Nemzeti Audiovizuális Média Stratégia (NAMS) tanúsága szerint az első menet eredményhirdetésének idejére ígér új tartalomszabályozást (NAMS, I/6). Eközben arra senki nem gondol, hogy érdemes (lett) volna már a kiírás előtt egyértelművé tenni: milyen követelményeknek kell a majdani „albérlőknek” megfelelniük.

Ehelyett 2007. október 31-ig nemhogy a multiplex-kiírás nem született meg, de még azt sem sikerült elérni, hogy határidőre kikerüljön a korlátozás a szövegből. Ezek után szkepszissel várjuk, sikerül-e időre rendezni a médiahatóság helyzetét és a szimultán sugárzás ügyeit.

1.1. Folt, nincs

„A mai magyar médiafelügyeleti rendszer olyan, mint egy rossz western. Két szereplő áll egymással szemben a poros főutcán, a tűző napon, pisztolytáskára engedett kézzel, és vár. És ha valamelyik megmozdul, a másik azonnal lő, függetlenül attól, hogy a rivális támadni készült vagy orrot fújni” – minősítette a helyzetet egy magánbeszélgetésben egy médiával foglalkozó újságíró (idézi Berkó, 2007a: 2). Egyfelől úgy gondoljuk: igaza volt. Másfelől úgy, hogy a helyzet egy nehezen kikerülhető csapdát rejt magában.

Ugyanis vagy megmaradnak a szabályozásban a hibrid regulák (mint a kereskedelmi bevétellel is számoló közszolgálati médiumok, a kevert kuratóriumi rendszerek és társaik), vagy elindul a rendszer a tiszta megoldások felé. Az utóbbi esetben arról kell dönteni, hogy több gyenge erőközpontot vagy egy erőset hozzanak-e létre – például a médiaellenőrzés vagy a közszolgálati intézmények felügyelete terén.

1.2. Kicsi a rakás

Az első változat veszélye a túlzott széttagoltság és a nyomában járó áttekinthetetlenség, valamint a párhuzamos struktúrák szükségtelen kiépülése. A másodiké az, hogy megvalósulása valószínűségét igencsak csökkenti a pártközi marakodás. Olyan ez, mint amikor az óvodások teljes egyetértésben határozzák el, hogy tengerészesdit játszanak – majd néhány perc múlva, amikor kiderül, hogy senki nem akar matróznak és első tisztnek állni, már azért tépik egymás haját, hogy melyikük legyen a kapitány.

Ráadásul természetes, hogy az éppen (át)alakuló rendszerekben befolyásos posztokon sokan akadnak, akik inkább egy gyenge vezető megválasztásában vagy pozícióban tartásában érdekeltek (Berkó, 2007b: 32–33). Ez alapján – noha kétségtelen, hogy A Nagy Összevonás után a közmédia milliárdokkal kevesebbe kerülne az adófizetőknek – meggondolandónak tartjuk és szorgalmazzuk a különálló intézmények fenntartását. Ez nemcsak a közmédia sokszínűségét segítené megőrizni, de arról is gondoskodna, hogy egyik oldal se tudja egyetlen huszárcsínnyel elfoglalni a szférát.

1.3. Rossz tapasztalatok

Javaslatunkat annak ellenére fenntartjuk, hogy világos a számunkra: a politika szereplőinek nemigen volna ínyére, ha saját befolyásukat ily módon korlátoznák. Már csak azért sem, mert aki egy kicsit is nyitott szemmel jár, láthatja, hogy az elszenvedett igazságtalanság – legyen szó vélt vagy valós sérelemről – a magyar politikai és médiaelitet is immunissá tette a mások fájdalma iránt (Emcke, 2003: 76). Aki kétkedik ebben, tekintse át a hazai média körüli, az 1930-as évektől folyó hercehurcát (Berkó, 2007a: 5–9), a magyar médiaháború rövid történetét vagy a hazai médiaügy jelenlegi állását.

A magát sértettnek érző fél keservét pedig csak fokozhatja, ha úgy véli: eleve lehetetlen feladat áldozata – márpedig a terület újraszabályozása soha nem kecsegtetett ölünkbe pottyanó eredménnyel. Ennek lehet példája, hogy míg a 2007. év elején látszott még esély arra, hogy egyszerre szabályozzák a közszolgálati és a tartalmi kérdéseket (Pál, 2007a: 34), addig a NAMS már egyértelműen fogalmaz: „A kormányzat kétlépcsős jogalkotási munkára tesz javaslatot”: előbb a piacra lépés, a műsorterjesztés és a felügyelet kérdését rendeznék, amit „a jövő évben a közszolgálati műsorszolgáltatásra vonatkozó törvény követ” (NAMS, I/4).

1.4. Példa, beszéd

A veszélyekkel kapcsolatos álláspontunkat annak ellenére fenntartjuk, hogy kórosan konszenzushiányos korunkban akár sikertörténetként is emlegethetnénk a média-újraszabályozás előhangját, a digitális átállásról szóló törvény (Dát) 2007 nyarán történt elfogadását. És nem csupán azért, mert egy csapásra sikerült behozni vele egy több mint fél évtizedes lemaradást (Pál, 2007a: 34), és bizonyítani, hogy „nagy dolgokban” konszenzusképesek a parlamenti pártok.

Van azonban a dolognak egy hátulütője. Ha a jogszabály tervezett kisgenerálja jól sikerül, a Dát amolyan bezzeg-gyerekké válhat, amibe bármikor belepiszkálhat egy kicsit a politika, ha némi sikerélményre szottyan kedve. Arra vonatozó aggályaink pedig, hogy a szakmai érveket bármikor felülírhatják a politikaiak (Berkó, 2007a: 3), mára már beigazolódtak: az első multiplexre – ha nem is nevesítve – bekerül a többek által pártkötődésűnek mondott, pár százalékos nézettségű Magyar ATV és HírTV, a kiskapu megnyitását pedig a legenyhébb megfogalmazások szerint is engedékenyen figyelte a két nagy politikai erő.

2. Helyszűke

Tették ezt annak ellenére, hogy ezzel az első, szinte az egész országot lefedő multiplexet könnyen amolyan digitális szegényházzá tehetik. Médiaszakemberek azzal számolnak, hogy – a ma győztesnek tűnő MPEG2 technikával – maximum hat-hét adó zsúfolható fel erre a hálózatra, csakhogy ebből három helyet kapásból elvisz a Magyar Televízió két és a Duna Televízió egy csatornája. A két kedvezményezett közéleti tévé belépésével így legfeljebb egy-két pozíció marad szabadon. De megéri-e bekerülni egy olyan társaságba, amelynek összesített nézettsége csak közelíti az RTL Klub vagy a TV2 által egyedül produkált mutatókat (Rudi, 2007: 49)?

Kérdéses persze, hogy ez a helyzet (az újabb multiplexek megnyitásával, illetve a tömörítési technika fejlettebbre cserélésével) mikor változik. Nincs azon mit csodálni, ha a kormány a megszorítások kellős közepén nem akar euró-tízmilliókat set-top box-támogatásra fordítani. Az azonban már igencsak kérdéses, hogy érdemes és elfogadható-e úgy megvetetni százezrekkel az olcsóbb MPEG2-es felszerelést, hogy már most világos: azt pár év múlva cserélniük kell. Még akkor is, ha a külföldi tapasztalatok alapján világos: a közönség zöme az utolsó pillanatban cserél majd (MTI, 2007a).

2.1. Utolsókból elsők

Az átállási trén élén értelemszerűen a közszolgálati csatornáknak kell menetelniük; a nemzetközi tapasztalatok is azt mutatják, hogy ezek húzzák maguk után a többieket a DVB-T-be (MTI, 2007a). De mi lesz a fennmaradó helyek sorsa? A két országos kereskedelmi tévé akár még diktálhat is e téren, hiszen nélkülük alapjaiban kérdőjeleződik meg a vállalkozás sikere. Még akkor is, ha tudjuk: a be nem kábelezett háztartások – ma 30 százalék körüli – aránya rohamosan csökken, ráadásul az esetek zömében a rosszabb anyagi helyzetű (így kereskedelmi szempontból kevésbé vonzó) célcsoportokról van szó. Kérdés az is: hajlandóak-e a kábelszolgáltatók premizálni, hogy a két nagy kereskedelmi tévé ne menjen fel valamelyik multiplexre, hanem várja be a hálózatkiépítést.

Ráadásul, ha 15–20 százalék alá esik a bekábelezetlenek részaránya, lehet, hogy meg sem éri a muliplex-üzemeltetés vagy a csatornahely-szerzés. Különösen, ha azt vesszük alapul: a hazai háztartásokban átlagosan már ma is több csatorna fogható, mint amennyire a polgár igényt tart (NAMS II/62).

„Miért engedjen be bárki a lakásába egy dobozt, amin pont azt nem láthatja, amit akar” – tette fel a kérdést a set-top boxra célozva saját cége szempontjából teljesen jogos megközelítésben az RTL Klub vezérigazgató-helyettese (MTI, 2007b) az idei Internet Hungaryn. Eközben a vetélytárs TV2 jogi igazgatója virágnyelven azt adta hallgatósága tudomására: ha nem lesznek számukra elfogadhatóak a tulajdonkoncentrációs szabályok, „más módon” lesznek kénytelenek csatornacsaládot építeni (MTI, 2007b).

2.2. Határesetek

A „nagyoknak” pedig elég jó lapjaik vannak: ha a törvényhozók komolyan gondolják, hogy a NAMS-ban is vázolt sokszereplős, versenyalapú, innovatív ágazatot szeretnének faragni a magyar médiából, nem kezdhetik azzal, hogy megfojtják a két kereskedelmi csatornát, például oly módon, hogy nem engedik őket terjeszkedni, kizárva a Nyugat-Európában jól működő csatornacsalád-modellt. Abban az iparági szakértők egyetértenek, hogy az egymagukban álló adók lassan elhalnak vagy egy nagyobb egységbe integrálódnak; a négy-ötcsatornás tévécsaládoké a jövő.

Ezért az is kézenfekvőnek látszik, ha a bejegyzés vagy a működés helyétől függetlenül határozza meg a törvényhozó a tulajdonosi koncentráció szabályait, mégpedig vagy százalékos arányban, vagy a közszolgálati csatornák teljes népességre számított, egész napos részesedéséhez viszonyítva, például csoportonként (értelemszerűen a közvetett tulajdonlást is figyelembe véve) 1,5-ös szorzóval. Ezzel elkerülhető, hogy tévéiket külföldre, esetleg más cég nevére bejegyeztetve nyerjenek egérutat a kötöttségek alól a szolgáltatók. Ha ugyanis itt maradnak, azzal nem csupán könnyebben ellenőrizhetőek, de adót is itt fizetnek – ezzel némiképpen befoltozva azt a lyukat, amit a koncessziósdíj-kiesés okoz majd az állami büdzsén.

Közkeletű iparági vélekedés szerint az RTL Klub és a TV2 térvesztése miatt túlzóak a meghatározó véleményformáló-képességű (MVK) adók definíciójában foglalt adatok. (Egy szakújságíró egy magánbeszélgetésen úgy fogalmazott: ezzel az erővel akár a királyválasztás szabályait is részletesen törvénybe foglalhatnák.) Tény, hogy a két nagy folyamatosan veszít nézőtáborából, de az még korántsem világos, mikor és milyen szinten áll meg (vagy épp fordul meg) ez a folyamat.

2.3. Családi kör

Elképzelésünk szerint – ha az MVK-passzus végül bekerül a normaszövegbe – az összesített csatornaszámtól függetlenül itt is a közszolgálati adók összeredményét kellene határként kijelölni. Már csak azért is, mert ha ennél magasabb az érték, akkor joggal merül fel a kérdés: miért tart fenn mintegy ötvenmilliárd forintért, meghatározó véleményformálásra képtelen médiumokat az állam.

Megfontolandónak tartjuk, hogy az MVK intézménye – ha lesz ilyen – csak a hír- és az információs műsorokra vonatkozzon. A többi produkció esetében ugyanis kétséges, hogy vélemény- vagy ennél jóval nehezebben megfogható ízlésformálásról van-e szó. Ugyanakkor ebben az esetben külön kell biztosítani, nehogy „bújtatott információs műsorok” jöjjenek létre. Azt is meggondolandónak tartjuk, hogy – mint az korábban már többször felmerült – a törvényhozó szabályozza újra a pártatlanág kérdését, a kereskedelmi adók közül csak a bizonyos közönségarányt elérőkre terjesztve ki azt. Nem gondoljuk, hogy a hazai viszonyok között ez Magyarországon nem látott változásokat (Páll, 2007) eredményezne.

2.4. Sufnituning

De lépjünk vissza egy kicsit még a bezzeg-gyerekséghez, pontosabban oda, hogy mi történhet, ha a politika úgy dönt: sok kis lépéssel ugorja át a szabályozási keret és a valóság között tátongó szakadékot!

A „motorjavítás repülés közben” kezdődhet például úgy, hogy idővel (vagy éppen a mostani körben) rendezi a médiahatóság helyzetét. Hiszen az Alkotmánybíróság június végi döntéséből az következik, hogy ez év utolsó másodpercétől nincsenek a szankcionáláshoz elengedhetetlen hatósági jogosítványai az Országos Rádió és Televízió Testületnek (ORTT), amely így csak perelhet. A hazai bíróságok működését (például az eddig meghatározott ORTT-határozatok sorsát) elnézve ez alapesetben másfél (MTI, 2007c), de akár négy-hatéves hercehurcához is vezethet – ennek pedig nem a műsorszolgáltatók, legfeljebb azok pénzügyi igazgatói számára lehet elrettentő ereje. A perköltségek miatt.

„Cserébe” viszont elszabadulhat a pokol; a jelek szerint ugyanis nemigen akad olyan tévé vagy rádió, amely azzal foglalkozna, mi lesz vele fél évtized múlva. Egy kis malíciával azt is mondhatjuk: a társasjáték szereplői számára a médiahatóság helyzetének rendezése akár azzal az előnnyel is járhat, hogy így elbliccelhetik vagy szétszabdalhatják a tartalomszabályozás újraírását. Így a játékosok a mindenki által rossznak tartott, de mára bejáratott és kiismert keretek között intézhetik tovább ügyeiket.

Ezzel a forgatókönyvvel fenyeget a NAMS azon kitétele, amely igen enyhén fogalmaz az új kódex ügyében, amikor azt fejtegeti: a kancellária és a stratégiaalkotó csapat „lényegesnek tartja” (NAMS, I/6), hogy a multiplex-pályázat (legkésőbb jövő év eleji) zárásáig szülessen meg az új szabályzat – garanciákat azonban nem rejt az anyag.

Pedig meglehetősen szerencsés időben került közkézre a NAMS: jövőre lejár az ORTT-tagok, a háromból két médiakuratóriumi elnökség, valamint a közmédiára fordított költségvetési pénzek több mint felét elnyelő Magyar Televízió elnökének mandátuma, a digitális műsorterjesztés indulásával kapcsolatos szabályok megteremtése pedig tovább nem odázható.

3. Újratöltve

A közszolgálati médiumok Közép- és Kelet-Európa lehetséges referenciaállamaiban észlelhető jelenlegi helyzetét alapul véve osztjuk azokat az álláspontokat (például Mungiu-Pippidi, 2002), amelyek szerint ezen intézmények modernizálása minimum négy feladatot foglalt (foglal) magába. Ezek:

Itt tartunk tehát. És bő egy évtizeddel a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény megszületése után a jogszabály ismerői és felhasználói csupán néhány dologban értenek szinte biztosan egyet. Ezek:

3.1. Mi a teendő?

A felmerülő kérdések közül a legfontosabbaknak az alábbiakat látjuk:

1. Van-e szükség Magyarországon közszolgálati médiumokra?

2. Ha a válasz igen: az esetleges módosítással változzon-e a közszolgálati médiumok száma?

3. Az előző kérdésre adott választól függetlenül: amennyiben konszenzus alakul ki az újraszabályozás szükségességéről és annak módjáról, nem látszik közös álláspont kikristályosodni abban a kérdésben, hogy átmeneti vagy hosszabb távú szabályozás szülessen, ahogy az első lehetőség választása esetén sem abban, mennyi időre szóljon ekkor a szabályozás, és milyen garanciális elemek szavatolják, hogy ezen időtartam végéig új médiatörvény lép életbe?

Az első kérdésre a válaszunk: határozott igen. Ennek okai:

A második kérdésre a felelet: határozott nem. Ennek okai:

A harmadik kérdésben a véglegesnek szánt, ám a törvényhozó által már az elfogadáskor elismerten mintegy tíz évre szóló rendezés mellett tesszük le a garast. Ennek oka, hogy a digitalizációval olyan új helyzet alakul ki, amelynek nyomon követése, a szükséges átszabások kezdeményezése mindenképpen és elengedhetetlenül szükséges.

Nem gondoljuk, hogy meghatározott időtartamú jogszabályi rendezés volna kívánatos. Az átalakítást ugyanis (akárcsak most) a technikai fejlődés amúgy is ki fogja kényszeríteni. Hiszen annak, ha a magyar médiarendszer megreked a fejlődésben, mind a politika és a kormányzat, mind a társadalom a kárát látja (hiszen nem tudják célba juttatni üzeneteiket, illetve nem áll módjukban tájékozódni), és ez áll a befektetőkre is, akik a szükséges keretek híján képtelenek lesznek európai színvonalú műsorokkal bombázni a publikumot.

3.2. Taktikák és praktikák

Elvi hozzáállásunk tisztázása után elkezdjük gyakorlati felvetéseink kibontását. Kiindulópontunk az: a 12 éve a közmédiumok számára teremtett vegyes státus nem alkalmas arra, hogy keretei között optimálisan működjenek ezek az intézmények.

A Medgyesy-kormány Miniszterelnöki Hivatalának felkérésére négy éve készített javaslatban (Gálik et al., 2003) „közjogi intézetként” elgondolást lehetséges, de a szerzőkhöz hasonlóan, a jelen helyzetben nem látjuk túlzottan praktikus útnak. Így ugyanis hatalmas (15–20 tagú) irányító testület állhatna az intézmények élére. A grémium tele volna olyan emberekkel, akik közmegbecsülésnek örvendenek ugyan (mint az 1990-es évek elején Gombár Csaba és Hankiss Elemér), ám nem okvetlenül járatosak a rádiózás, a televíziózás mindennapi ügyes-bajos dolgaiban (akárcsak a mai civil kurátorok zöme). Így pedig ki vannak szolgáltatva annak a menedzsmentnek, amelynek felügyelete a feladatuk, s amely tevőleges részese volt a jelenlegi helyzet kialakításának. Ezért is javasoljuk inkább a részvénytársasági formát.

Mélységesen egyetértünk a javaslat azon kitételével, hogy a felügyeleti szerv egyszersmind a közgyűlés szerepét is ellássa. A jelenlegi rendszer egyik hibája éppen az, hogy erre az Országgyűlés plenáris ülése, akárcsak valamely szakbizottsága, teljességgel alkalmatlan. Támogatandónak gondoljuk azt is, hogy a tagokat rotációs rendszerben cseréljék, fontosnak gondolva, hogy a választás lehetőleg semmilyen módon ne kötődjék parlamenti ciklusváltásokhoz.

Célszerűnek látjuk, ha a hat tag jelölésében három csoport vehet részt: két kormánypárti és két ellenzéki delegált mellé két „szakmai” küldött kerülne; az utóbbiakat az adott intézmény főállású dolgozói választanák meg. (A parlamenti delegáltak esetében praktikusnak látjuk, ha nem az „oldalak”, hanem a frakciók jelölnek. Így elkerülhető az az 1990-es évek végi helyzet, amikor a MIÉP addig revolverezte az MSZP-t és az SZDSZ-t, amíg az ellenzéken belüli egyezség hiányában csak kormánypárti tagokkal tölthették fel a testületeket.)

3.3. Csak keményen

A jelöltté váláshoz az európai uniós állampolgárságon, a büntetlen előéleten, a felsőfokú végzettségen, a legalább háromesztendőnyi szakmai gyakorlaton és azon kívül, hogy a megválasztás előtti öt évben pártmegbízatást (egyebek mellett parlamenti képviselőit) nem töltött be a jelölt, opcionális kritériumként javasoljuk. Így a jelentkező választhatna, hogy az ötéves közmédia-gyakorlat, a jogi, a közgazdasági vagy a médiavégzettség feltételének kíván megfelelni.

Eldöntendőnek gondoljuk, hogy kizárja-e, akár végleg, akár csak egy időre az 1996-ban felállt médiakuratóriumok elnökségeinek tagjait a törvényhozó az új grémiumokból. Mi – átlagteljesítményük alapján – mindenképpen így tennénk, ráadásul erre a párt- és/vagy politikai megbízatás, mint időszakos kizáró tényező, lehetőséget is kínál. Ezen túlmenően a jelenleg is hatályos összeférhetetlenségi szabályokat fenntarthatónak gondoljuk egy új szabályozásban, némi pontosítással. Balogh László MTV-kurátor összeférhetetlenségi ügye (MTI, 2007e) ugyanis jól mutatja, hogy e tekintetben meglehetősen gumiszerűre sikerült s szabályozás.

Tekintettel arra, hogy mind a most működő médiakuratóriumok, mind az ORTT tagjaival szemben gyakorta felmerül a vád, hogy pozíciójuk biztosítása, a következő mandátum elnyerése érdekében elvtelen alkukba mennek bele, felvetjük, hogy a három igazgatótanács tagjai csupán a jogszabályban meghatározott köztörvényes ügyek vagy meg nem szüntetett összeférhetetlenség esetén legyenek visszahívhatóak. Emellett pedig ne legyenek újraválaszthatóak.

3.4. Van másik

Támogatjuk ugyanakkor a póttag intézményének bevezetését, ám ő csupán a tag tartós akadályoztatása vagy lemondása esetén foglalhatna helyet – átmenetileg vagy véglegesen – a testületben. Ezzel a megoldással egyfelől mind az obstrukció elkerülhető, mind az oldalakon belüli megegyezés elősegíthető, hiszen akár a ciklus felezéséről is megállapodhatnak a kandidálók vagy támogatóik. Másfelől a testületi tag (javadalmazás ellenében) tanácsadóként alkalmazhatná a póttagot, így az folyamatosan „képben lehetne”, és a grémium számára hasznos munkát végezhetne.

Az Európai Unió egy 2000. december 20-i ajánlásában (Recommendation of the Committee of Ministers to Member States on the Independence and Functions of Regulatory Authorities for the Broadcasting Sector) a felügyeleti szervek függetlenségére helyezi a fő hangsúlyt. Az irányelv és az azokat részletesebben kifejtő memorandum viszont meglehetősen tág teret ad a törvényalkotónak: azt deklarálja, hogy a felügyeleti szervek tagjait demokratikus és átlátható módon kell kinevezni, nem szabad politikai elvárásokat támasztani velük szemben, valamint biztosítani kell a felügyeleti szerv működéséhez szükséges finanszírozást. A kinevezés módjára vonatkozóan a memorandum a „demokratikus” szót a szélesebb értelmében használja, ez tehát jelentheti azt, hogy a felügyeleti szervek tagjait választják, de azt is, hogy hatóságok (az elnök, a kormány vagy a parlament) vagy társadalmi szervezetek javaslatára nevezik ki.

A törvényalkotó mérlegelési lehetőségét ez az ajánlás tehát nem korlátozza túlzott mértékben, ezért is indítványoztunk a helyek betöltésére egy olyan megoldást, amely mind a fent említettekben megfogalmazott uniós elvárásoknak megfelel, mind esélyesnek tűnik arra, hogy szükséges támogatottságot szerezzen a hazai politikai erőktől a törvénybe foglaláshoz.

A törvényhozó bölcsességére bízzuk, hogy testületi elnököt maga választ-e, és átengedi az alelnök kijelölésének jogát a testületnek, akár belül, akár a grémiumon kívül kerestetve embert e feladatra. A magunk részéről azt a megoldást szorgalmazzuk, hogy a tagok saját soraikból válasszanak vezetőket.

3.5. Forog a gép

A tagrotációt látjuk a legjobb módszernek arra, hogy ne következzenek be radikális váltások e testületek működésében, az új szabályozás életbe lépése után felálló testületekben pedig két lépcsőben lehetne eldönteni, ki legyen az a két tag, akinek első menetben két, négy, illetve hat évre szól a mandátuma. Ha ebben 30 (esetleg 45) napon belül nem tudnak megegyezni a tagok, sorsolással kellene a helyzetet rendezni oly módon, hogy egy-egy delegált csoport mindkét tagja ne legyen ugyanakkor váltható.

A civil szektor bevonását jóval kisebb mértékben gondoljuk szükségesnek, ám látjuk a létjogosultságát egy olyan testületnek, amely véleményezi és javaslatokkal fűszerezi a műsorpolitikával kapcsolatos döntéseket; kötelező érvényű döntéseket azonban nem hozhat, de a felügyelő bizottsághoz fordulhat.

Ennek modellje lehetne a jelenlegi kuratóriumi civil delegálás módosítása annyiban, hogy a nemzetiségi delegált mellett – a népcsoport létszáma alapján – egy külön helyet kapna az Országos Cigány Önkormányzat. Ugyanakkor felvetjük, hogy bizonyos létszám alatt közös jelöltet indíthassanak a hazai nemzetiségek. Ennek létszámhatára 2000 vagy 2500 fő lehetne.

Elengedhetetlennek tartjuk ugyanakkor annak a ma fennálló, igencsak visszás helyzetnek a megszüntetését, hogy egy szervezet vagy – akár más-más civil fórumok képviseletében – egy személy egyszerre több kuratóriumnak is a tagja lehessen. (Ez alól értelemszerűen kivételt jelentene az Országos Cigány Önkormányzat.) Különösen kényesnek látjuk a helyzetet annak tükrében, hogy a médiahatóság két évvel ezelőtt hozott, ám túlzottan sokat nem propagált döntése értelmében semmi nem tiltja a „duplázást”.

3.6. Egyesre szabva

A demokratikus elképzelések érvényesítése és a „kiskapuzás” elkerülésének igénye mellett azért is ki kívánjuk ezt zárni, mert egy ilyen eset jelentős túlhatalmat ad az így bejutónak. Ráadásul első blikkre megoldhatatlannak látszó helyzetbe hozza őt, ha a két intézmény közötti szerződésről vagy érdekütközésről van szó. Megoldási javaslatunk: a sorsolásos módszer fenntartása mellett a civil szervezeteknek a húzás előtt nyilatkozniuk kelljen, kit delegálnának az adott kuratóriumba, ha nekik kedvez a szerencse. Amennyiben több szervezet választása esik ugyanarra a személyre, az érintettnek nyilatkoznia kell – szintén előre – arról, hogy melyik felkérést fogadja el.

A munka hatékonyabbá tétele és az esetleges ciklusfelezés lehetőségének megteremtése érdekében itt is póttag-rendszer bevezetését szorgalmazzuk, valamint azt, hogy a mandátumot elveszteni csak lemondással, a jogszabályban meghatározott bűncselekmények miatti jogerős ítélet kiszabása, illetve a felmerült összeférhetetlenség 30 napon belüli meg nem szüntetése esetén lehessen.

Ez a módszer abban is segíthet, hogy a civil kontroll azonnal érvényesüljön, hiszen napjainkban heteket-hónapokat vesz igénybe, hogy bevárják, amíg az utolsó társadalmi szervezet is megküldi írásban, kit jelöl ki képviseletére a kuratóriumban. A gazdasági ellenőrzéssel kapcsolatos operatív kérdéseket egyértelműen kivonnánk a civil ellenőrzés alól, és feltétel nélkül a felügyelő bizottság hatáskörébe soroltatnánk, felvetve, hogy a törvényhozónak vizsgálnia kellene, milyen módon teremthető meg az igazgatótanács tagjainak anyagi felelőssége egyes esetekben. (Az elnökére a későbbiekben még kitérünk.)

4. Pénz, pénz, pénz

Elengedhetetlennek tartjuk ugyanakkor, hogy a három társaság költségvetési juttatásainak kérdése – az ORTT-éhez hasonlóan – külön törvényben szabályoztassék. Ez nem csupán az uniós elvárásoknak, de az – ezzel összefüggő – függetlenség követelményének is jobban megfelel. Ugyanakkor nem gondoljuk, hogy – a médiahatósághoz hasonlóan – ezen intézményeknek is maguknak kellene kimunkálniuk büdzséjük tervezetét. Sokkal inkább azt tartanánk fontosnak, hogy a törvényhozó olyan mechanizmust alakítson ki, amelyben négy-öt évre előre kalkulálhatnak az egyes társaságok a költségvetésből származó bevételükkel.

4.1. Beosztással

Mégpedig oly módon, hogy tartalékolhatnak ugyan, vagy megállapodás szerinti halasztott fizetéssel is rendezhetik egyes számláikat, ám ezek teljes összege nem érhet el egy meghatározott határt, vagy nem haladhatja meg az éves költségvetés meghatározott százalékát. Ezzel látjuk elkerülhetőnek, hogy vezetőváltás esetén az első (és a mandátum utolsó) esztendejében „nagyot akarva alkotni” lazuljon a költségvetési fegyelem az egyes közmédiumoknál (MTI, 2007f).

Javasoljuk egyben, hogy a három kuratórium – egy-egy (esetleg két-két) tag delegálása útján – hozzon létre olyan, a törvény által elismert ad hoc testületet, amely évente megtárgyalja a parlamenti pártok (és nemcsak a kormányzat) képviselőivel a közmédia és finanszírozása helyzetét. E grémium feladata volna egyezséget kötni a következő utáni év kondícióiról, gördülő rendszerben. Így a szisztéma a finanszírozást kiemeli (valamennyire) a mindennapi politika őrületéből, ugyanakkor a mostaninál tervezhetőbbé teszi ezen intézmények számára a jövőt.

Ez a „szuperkuratórium” a három testület közös törekvéseinek és együttműködésének külső megjelenítője lehet, amely közelebb hozhatja a közmédiumokat a meglévő vagy még feltáratlan szinergiák kihasználásához. Ezen keresztül pedig a gazdaságosabb működésre, majd az így felszabaduló forrásokat a műsorai mennyiségének vagy minőségének növelésére fordíthatná a három társaság. Nem utolsósorban azt reméljük ettől, hogy az így jobb helyzetbe keveredő intézmények távolabb tudják taszigálni maguktól a politikát, és képesek lesznek elmozdulni a nyugat-európai értelemben vett közszolgálatiság felé.

4.2. Vezetők és félvezetők

A három médium operatív irányítását elnök végzi, akit az igazgatótanács kétharmados szótöbbséggel választ – és meneszt. (Amennyiben három pályázaton sem sikerül betölteni a tisztséget, javasoljuk a testület feloszlatását és új grémium választását, a rotációs rend megszakítása miatt a fent már leírt kettő-négy-hat éves mandátumrendszerben.) Az újrázás engedélyezése és tiltása mellett egyaránt szólnak érvek, ezért ebben a kérdésben a törvényhozónak szabad kezet adnánk. (Az „igen” felé billenti a mérleget a többciklusos tervezés lehetővé tétele, a bejáratott vezetők pozícióban tartása. Ezzel szemben a másik serpenyőben a versenyhelyzet korlátozásának veszélyét látjuk, akárcsak azt, hogy a hatalmon maradás érdekében az elnök a radikális megoldásokat szinte kizáró, sokoldalú alkukba kényszerül.)

Lényeges garanciális elemnek gondoljuk ugyanakkor, hogy az elnöki posztra pályázóknak nem csupán a működéssel és a gazdálkodással kapcsolatos elképzeléseiket kellene írásban benyújtaniuk, hanem azt is, hogy milyen menedzsmenttel képzelik el a munkálkodást. Az alelnöki, igazgatói vagy intendánsi szintig tartó lista benyújtójának vállalnia kellene, hogy hivatalba lépése után egy vagy másfél évig – törvényben megszabott esetek fennállásának kivételével – nem mozdítja el az alatta lévő szintre (általa) kinevezetteket.

A már működő intendantúra rendszerben ösztönzendőnek látjuk az egyes műsorhelyekre betervezett műsorok versenyeztetését. Ahogy azt is, hogy a készítők – függetlenül attól, hogy külső vagy belső műhelyről van szó – nézettségvállalással pályázzanak. Elképzelésünkben ugyanis az elnöki pályázat részét képezné az a nyilatkozat, amelyben az induló vállalja: ha a gazdálkodás és/vagy a nézettség öt százalékpontos tűrési tartománynál nagyobb mértékben marad vállalásai alatt, akkor azért fizetése meghatározott hányadáról lemondva „lakol”. (Kiskapuként azt sem zárjuk ki, hogy – mandátumának ideje alatt egy alkalommal – „kegyelmet kaphasson”.)

Ezzel a megoldással elkerülhető, hogy az elnök (és menedzsmentje) csak felibe-harmadába teljesítse vállalásait, miközben semmiféle jogi következménye nincs annak, ha az éves beszámolót a felügyeleti szerv visszadobja (Pál, 2007b: 33).

4.3. Kihagyhatatlan

Kívánatosnak tartjuk azt is, hogy a vezetői pályázatot az előző elnök hivatali idejének lejárta előtt négy-hat hónappal már írják ki, hogy a döntés meghozatala után egy betanuló periódus, egy akár egy-két hónapos átadás-átvétel vehesse kezdetét. (Meggondolandónak látjuk ugyanakkor, hogy az elnöki poszt megüresedése esetén a menedzsment többi tagjának megbízatása is megszűnjön-e. Az mindenesetre egyértelmű a számunkra, hogy a hivatali elődje által vállalt menedzsment-moratórium semmiképpen nem kötheti meg az új elnök kezét. Látnánk viszont okát annak, hogy a ciklus vége előtti váltás esetén is vállalnia kelljen a „betanítást” a régi csúcsvezetésnek.

Éppen a törvényhozási ciklustól való függetlenedés érdekében gondoljuk szükségesnek, hogy ne négy, hanem – az MTI-nél bevált megoldáshoz hasonlóan – öt évben határozza meg az új törvény a mandátum tartamát, akár azt a megkötést is magában foglalva, hogy ha az első elnökválasztásra a parlamenti ciklus lejárta előtt egy évvel kerülne sor, akkor a mandátumot ebben az esetben egy esztendővel hosszabbítsák meg. Javasoljuk ezt annak érdekében, hogy a választási procedúra a következő alkalommal ne ütközzön a kampány- és a voksolási időszakkal, vagy épp az új törvényhozás első rendcsináló lendületével.

4.4. Percek, percentek

Rendhagyó megoldási javaslataink egyike, hogy amennyiben közszolgálati kvótát szab a kereskedelmi médiumokra a jogalkotó, akkor azt ne műsoridő-, hanem nézettségarányosan tegye. Így elkerülheti, hogy az éjszaka közepén kerüljenek adásba valóban értékes műsorok – amelyeket muszájból készített el az adó. (Mivel a kereskedelmi tévéknél már sikerült a nézettséget a reklámár mérőszámává tenni, nem látjuk akadályát annak, hogy széles körben elfogadott rendszer épüljön ki e téren. Másfelől egy ilyen megoldás – mellékhatásként – hozzájárulhat ahhoz is, hogy egységesedjenek a közönségmérés hazai módszerei.)

Másik megoldásnak azt látjuk, ha a jogszabály a kereskedelmi televízióknak lehetővé tenné, hogy saját költségükön – előzetes megállapodás és befogadó nyilatkozat birtokában – legyártott és a közszolgálati adóknak átadott produkciókkal teljesítsék kvótájukat. (Itt az egyetlen kivételt a hír- és információs műsorok jelentenék. Egyfelől a téma kereskedelmi megközelítése és kezelése idegen a közmédiumokétól, másfelől nem gondoljuk, hogy ezen programok átadásával teljesen száműzni kellene a valóban tájékoztató műsorokat a magánmédiából. Műsorátadás esetén itt is alkalmazhatónak gondoljuk a nézettségarányos elszámolást.)

Elgondolásunk lényege, hogy így az egyik fél kitakaríthatná a programjából a profilidegen műsorokat, míg a másik megállapodásban garantált színvonalú produkciókhoz jutna. Mégpedig azokban az időkben, amikor a földi sugárzás megszűnése húsbavágóan érinti a hazai médiarendszert. Hiszen a koncessziós díjak utáni időszakban valahogyan be kell foltozni a közmédia-finanszírozás lyukait.

Irodalom

Berkó Gergely (2007a) Pártutat a járatlanért. Zsigmond Király Főiskola: szakdolgozat.

Berkó Gergely (2007b) Iskola a tűréshatáron, avagy politikai utánpótlásképzés és szavazószerzés a hazai jobb- és balszélen az 1990-es években. Zsigmond Király Főiskola: szakdolgozat.

Emcke, Carolin (2003) Von den Kriegen. Frankfurt am Main: Fischer Taschenbuch Verlag.

Gálik Mihály & Horvát János & Szente Péter (2003) Egy új médiatörvény alapjai. Javaslat. In: Enyedi Nagy Mihály & Polyák Gábor & Dr. Sarkady Ildikó (szerk.) Médiakönyv 2003. Budapest: ENAMIKÉ.

Magyar Nemzet (1995) Médiakomédia vagy hatpárti konszenzus – rádió- és televíziótörvény: végkifejlet előtt, Magyar Nemzet, 1995. szeptember 25.

MTI (2007a) Internet Hungary – Külföldi szakértők szerint az ingyenesen terjesztett csatornák a digitális átállás húzóágazatai, október 16.

MTI (2007b) Internet Hungary – Kerekasztal a digitális átállásról, október 16.

MTI (2007c) ORTT: az elnök szerint a hosszas pereskedés lép a közigazgatási eljárás helyébe, 2007. július 26.

MTI (2007d) OGY – Kulturális bizottság: általános vitára alkalmas a Hungária Televízió Közalapítvány két beszámolója, 2007. március 21.

MTI (2007e) MTV közalapítvány: ORTT-vélemény az összeférhetetlenségről – vissza a feladónak, szeptember 18.

MTI (2007f) OGY – Kulturális bizottság, március 28.

Mungiu–Pippidi, Alina (2002) Közszolgálati televíziózás Közép-Kelet–Európában, Médiakutató, nyár.

NAMS: Nemzeti Audiovizuális Média Stratégia I–II.

Pál Gergő (2007a) Drága bukta. Marketing&Média, 13., 34–35.

Pál Gergő (2007b) Méreghinta. Marketing&Média, 17., 32–33.

Páll Zoltán (2007) Halott a terroregér. Képes Újság, július 19., 20–21.

Rudi Zoltán (2007) MTV: új pályán – elnöki beszámoló: 2004. március – 2007. július

Révész Tamás Mihály (1996) Médiatörvény, 1995, In: Magyarország politikai évkönyve Budapest: AULA–OMIKK, 361–369.

További források

Bajomi-Lázár Péter (2002) Közszolgálati televíziózás Kelet-Közép-Európában. Médiakutató, nyár.

BBC vagy RAI? A közszolgálati média jövője (2001) Győrffy Miklóssal, Pekár Istvánnal és Timár Jánossal Bajomi-Lázár Péter beszélget. Médiakutató, tél.

Cseh Gabriella (2004) A digitális műsorszolgáltatásra vonatkozó időszerű jogi kérdések Magyarországon, Médiakutató, ősz.

Gálik Mihály (1999) Médiatörvény, jogállam, politikai kultúra, Jel-Kép, 4. sz.

Hasonlóságok, különbségek, mélyebb értelmek 1993–2000 (2000) Haraszti Miklóssal beszélget Mihancsik Zsófia, Beszélő, 4. sz.

Kotroczó Róbert (2001) A nemzet hírfőnöke. In: Csermely Ákos & Sükösd Miklós (szerk.) A hír értékei. Budapest: Média Hungária Könyvek.

Molnár Péter (1998) Telefonüzenet kis kockás papíron – Bevezetés a médiatörvény születésének történetébe. Beszélő, 4. sz.

Népszabadság (1992) Államtalanítják a médiát? – A konszenzus kerülgetése. Népszabadság, május 04., 12.o.

Népszabadság (1992) Európában példátlan megoldás – Hankiss Elemér a kormány médiatörvény-tervezetéről. Népszabadság, május 05., 9. o.

Nincs közbeszélgetés (1997) Baló Györggyel Mihancsik Zsófia és Révész Sándor beszélget. Beszélő, 8–9. sz.

Politikai közegben születő döntések (2001) Tímár Jánossal beszélget Kovácsy Tibor és Rádai Gábor. Beszélő, 4. sz.

Sawyer, Carolyne (2001) A média és a kormányzat: a négy sarokkő. Beszélő, 3. sz.

Szente Péter & Agárdi Péter & Bayer Judit & Cseh Gabriella & Gellért Kis Gábor & Haraszti Miklós & Molnár Péter & Nahlik Gábor & Szalai Annamária & Szekfű András (2003) Vita egy új médiatörvény koncepcióról. Médiakutató, tél.

Zöldi László (2002) Két vas a tűzben – A glokális sajtó a választási kampányban. Médiakutató, nyár.

Lábjegyzetek

1
A munka, illetve az annak alapját képező anyagok megszületéséhez nyújtott segítségéért itt mondunk köszönetet Belatiny-Kenéz Attilának, Nagy B. Györgynek és Sebestyén Eszternek.
2
Az 1996. évi törvény a rádiózásról és a televíziózásról.
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
<>
2017 tavasz-nyár
> régebbi lapszámok
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink