Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2007 tél

Erőszak

Tóth Péter:

A médiahatás-kutatás problémái: az agresszió és az erőszak rekonceptualizálása

Bizonyítékok sora utal arra, hogy az agresszió az írott történelem során, sőt már azt megelőzően is foglalkoztatta az emberi képzeletet, így nem meglepő, hogy a tömegkommunikáció is témájául választotta. A bemutatott agresszió – az úgynevezett médiaerőszak – hatásának jellegéről és mértékéről máig éles viták folynak. Az elméletalkotás és az objektív mérés előfeltétele azonban magának a vizsgált jelenségnek a konceptualizálása. Az agresszió és az erőszak fogalmi tisztázatlansága hátráltatja mind a hatékony elméletalkotást, mind az inter- és az intrakulturális összehasonlító viselkedés- és médiahatás-kutatást. A probléma talán feloldható, ha a definiálást és a kategorizálást egymástól elválasztva, az agresszió esetében természettudományi, míg az erőszak esetében szocio-kulturális keretben végezzük el.

Az agresszió a tömegkommunikáció évszázadában

Az elmúlt század társadalomtörténetének és a technika fejlődésének egyik jelentős következménye, hogy az ember intenzíven kezdett reflektálni saját agresszív cselekedeteire és azok bemutatására. Ez részben visszavezethető a technikai és azon belül a tömegkommunikációs eszközök rohamos fejlődésére. Másrészt az elmúlt száz év demográfiai változásai, legfőképpen a túlnépesedés elkerülhetetlenül együtt járt a források degradálódásával, kimerülésével, és ebből következően a társadalmi konfliktusok felerősödésével (például Homer-Dixon, 1999; Mesquida & Wiener, 1999). A korszak tragikus hozadéka a nemzeti és a nemzetközi konfliktusok során megnyilvánuló individuális és csoportagresszió eszkalálódása, amelyet az áldozatok nemegyszer megrendítően nagy száma követett.

A 20. század további velejárója a megapolisok kialakulása és ezzel párhuzamosan a szociál-ökonómiai olló hirtelen kinyílása, valamint a bűnözés növekvő szervezettségének és nemzetközivé válásának a tapasztalata. A milliós nagyvárosok kialakulása nemcsak a fejletlen és a fejlődő világban, hanem a jóléti társadalmakban is maga után vonta a szegények tömegeinek területi lokalizációját és a vele elkerülhetetlenül jelentkező erőszakot (Courtwright, 1996).

A korszak mind az általános, mind a tömegkommunikációs technika fejlődéséből következően médiumok sokaságát hozta létre. Ezek számára az előzőleg említett, valamint számos más tényező által is gerjesztett agresszió egyszerre bemutatandó társadalmi probléma és nagy nézettséget produkáló műsorprogram.

Az agresszió mindig is jelen volt az ember életében; jellegéből következően figyelemfelkeltő szerepe volt mind a múltban, mind a jelenben, és ez bizonyosan nem változik meg a jövőben sem (Walker, 2001). Nem hiszem, hogy a tömegkommunikáció valaha is kikerülhette volna, vagy a jövőben esélye lenne megtagadni, hogy témájául válassza a tömegérdeklődésre számító agressziót (Goldstein, 1998; Tóth, 2002, 20003, 2005; Tóth et al., 2004). Bőségesen rendelkezésre állnak arról írásos adatok, hogy a hangos veszekedésektől a rituális szócsatákon, a véres küzdelmeken és a kínzásokon, a csatajeleneteken át a kivégzésekig az agresszió az írott történelem során mindig képes volt tömegeket vonzani (Guttman, 1998). Mindez elkerülhetetlenül maga után vonta, hogy a tömegkommunikációs eszközök akár magának az agressziónak a szimpla prezentációját, akár rituálisan eltúlzott fiktív módjait, témájául válasszák.1 Nincs ebben semmi meglepő, hiszen – hogy egy hasonlóan vitákat kavaró témát említsek – a szexualitás és a pornográfia is a fényképezés feltalálása óta megkerülhetetlenül jelen van a fotográfiában, és a Lumiere-fivérek híres párizsi filmbemutatójának (1895. december 18.) évében, alig néhány nappal később már zárt körű pornográf vetítést tartottak Párizsban.

Adaptív preferenciák és a tömegkommunikáció

Már egy korábbi tanulmányban is (Tóth, 2005) igyekeztem azt kifejteni, hogy az evolúció során formálódott emberi agy, amely magában foglalja azokat a pszichológiai döntési mechanizmusokat, amelyek környezetünk aktív értékelése és a belső indíttatások nyomán viselkedésünket aktiválják, szelektíven reagál a tömegkommunikáció eseményeire. A nyomtatott sajtó és az elektronikus média része a jelenkori környezetnek, amelyre az emberi agy nagyfokú plaszticitása mellett is olyan modalitások mentén és csak úgy reagálhat, ahogyan a formálódásáért felelős múltbéli szelekciós hatások késztetik. Ahogy Gaulin és McBurney (2004) is jelzik, az agy csak arra tud reagálni, amit el tud képzelni, vagyis amire az alkalmazkodást szolgáló kognitív mechanizmusai lehetőséget teremtenek.2 Agyunk tehát nemcsak a fizikai és a társas környezeti események között szelektál azok alkalmazkodást befolyásoló potenciális hatása szerint (Tooby & Cosmides, 2005), hanem a médiában látható események között is ilyen elvek mentén preferál (Capella, 1996; Murray et al., 2006; Tóth, 2005). Márpedig a reprodukció, a szex mellett a veszélyt rejtő események lehetnek komoly hatással az emberi sikerességre (Duntley, 2005), amihez a stratégiai felkészültség, a védekező- és reagáló képesség jelentős szelekciós előnyt jelenthet a kevésbé felkészült elmékkel szemben. A szexualitás lehetőségének felismerése magával a szexuális viselkedéssel, illetve a veszélyes helyzetek, élőlények, sőt a fizikai és lelki épségünket fenyegető emberek időben való kiválasztásának a tudása a veszélyt hordozó viselkedésformákkal párhuzamosan és kölcsönös, koevolúciós folyamatban szelektálódott (Buss, 2004; Buss & Duntley, 2003; Duntley, 2005; Haselton & Buss, 2000).

Napjainkban a természettudományi agressziómodellek mint speciális viselkedésteóriák az általános darwini evolúciós elmélet keretébe illeszkednek. Formálódásuk során a költség/nyereség ökonómiai kalkulációt követve olyan középszintű neodarwinista evolúciós elméletekhez igazodnak (Buss, 1995), mint a szülőiráfordítás-elmélet (Trivers, 1972), a rokonszelekciós elmélet (Hamilton, 1963a, 1963b) és közvetve a reciprok- vagy kölcsönös altruizmus-elmélet (Trivers, 1971). Ide sorolhatjuk még Darwin (1871) szexuális szelekciós teóriáját is, mert igen fontos szerepe van az agresszió formálódásában az azonos neműek között (intraszexuális), illetve a két nem között zajló (interszexuális) szelekciós folyamatoknak. Szintén befolyásolja az agresszió szelekciós történetéről való gondolkodást, sokféleségének (polimorfizmusának), eszkalációjának értelmezését a játékelmélet alkalmazása (például Bond, 1989a, 1989b; Caril, 1979; Enquist, 1985; Maynard Smith, 1974; Maynard Smith & Parker, 1976; Maynard Smith & Price, 1973; Parker, 1974; Parker & Rubenstein, 1981; Riechert, 1998).

Az agresszív viselkedésformák – valójában a mögöttük álló gének generációk sokaságán át megvalósuló – elterjedését az határozza meg, hogy a rájuk ható fizikai és társas környezeti hatásokra a más megoldásokat érvényre juttató stratégiákhoz képest mennyire sikeres válaszokat produkálnak. Adaptív előnnyel tehát akkor rendelkezik az agresszív viselkedés, akkor növekszik előfordulásának gyakorisága az utódpopulációkban, ha hatékonyabban oldja meg a túléléssel és a szaporodási sikerrel kapcsolatos problémákat, mint az alternatív viselkedésstratégiák. Ebből az is következik, hogy – szemben a társadalomtudományokkal – az evolúciós viselkedéstudományok nem rendelnek, nem rendelhetnek normatív értéket egy kérdéses tulajdonsághoz. Értéke egy fenotípusos jellegnek, így a viselkedésformáknak csak adaptív, vagyis funkcionális értelemben lehet. Ennek eldöntése pedig csak az evolúciós időben lehetséges.

A 21. század elejére olyan szemléletmód kezdett egyre erőteljesebben elterjedni, amely – a társadalmi folyamatok legegyszerűbb formáitól kezdve a lokális vagy éppen a nemzetközi szervezetek közötti interakciókig és kapcsolatokig – az agresszió minden formáját elfogadhatatlanak tartja. A jóléti társadalmak mindent megtesznek annak érdekében, hogy a gyerekek az agresszió alkalmazása nélkül szocializálódjanak, hogy kulturálódásuk folyamán olyan történetekkel találkozzanak, amelyek az agresszív konfliktuskezeléssel szemben az együttműködést és az önzetlenséget helyezik előtérbe. Egyre erőteljesebben hangoztatja számos civil és állami szervezet, hogy a gyerekek nevelése és tanítása során nem alkalmazható az agresszív kényszerítő módszer, és a felnőtteknek még akkor is a gyermek engedélyét kell kérniük, ha meg akarják etetni vagy ölelni (Tremblay & Nagin, 2005).

Tremblay és Nagin azt is megjegyzik: paradoxon, hogy azok a gyerekek, akik a legjobb körülmények között élnek, részben emiatt is a legkevésbé vannak kitéve agresszív bánásmódnak. Szüleik anyagi helyzetéből következően ők rendelkeznek a legtöbb szabadidővel, és a legújabb, legdrágább médiatermékek közül a legkifinomultabb agresszív programokat és játékokat vásárolhatják meg. Mivel ezekkel a játékokkal igen sok időt töltenek el, Gerbner kultivációs elméletének logikáját követve őket „megszállott” nézőknek (heavy wievers) kell tekintenünk. A kultivációs elmélet szerint közülük kellene kikerülniük a legagresszívabb egyéneknek, illetve nekik kellene a legborúlátóbb képpel rendelkezniük a világ veszélyességéről (Gerbner et al., 1979; Gerbner et al., 1980; magyarul Gerbner, 2000).3 Más médiahatás-kutatók szerint is minél több agressziót láthatnak, élhetnek át a gyerekek és a fiatalok a fiktív történetekben, annál nagyobb a kockázata annak, hogy „erőszakossá” válnak (például Anderson & Bushman, 2002a, 2002b; Johnson et al., 2002), ebből következően tehát egyre gyakrabban kellene fizikai agressziót alkalmazniuk.

A kérdéssel kapcsolatban tovább növekszik az ellentmondás, ha figyelembe vesszük, hogy a társadalmi rétegződés és az életkor miként befolyásolja az agresszív viselkedést. Az erőszakos bűncselekményekben való részvétel a legalacsonyabb társadalmi rétegek körében a legelterjedtebb, vagyis a társadalmi hierarchiában elfoglalt hellyel negatívan korrelál a kriminális következményekkel járó fizikai agresszió alkalmazása (például Loeber et al., 2005).4 Ismert, hogy a pubertás kezdetétől a 25. életévig a fiatalok, közöttük is hangsúlyozottan a fiúk a fiatalabbakhoz és a felnőttekhez képest kiugró arányban követnek el gyilkosságot. Egyben ők azok is, akik messze a leggyakrabban az áldozatai is e bűncselekményeknek (Daly & Wilson, 1988, 1997; Wilson & Daly, 1998). Ez „annak ellenére” van így, hogy ez a korosztály másokhoz képest jóval kevesebbet néz televíziót. Igaz azonban, hogy a leginkább ebben az életperiódusban járnak elsősorban moziba. A filmet nézők jelentős többsége közülük kerül ki.

Ha valóban van negatív hatása az úgynevezett médiaerőszaknak, akkor a nyilvánvalóan sikertelen, esetleg alacsony hatékonyságú, ugyanakkor vitatott, számos jogi és morális problémát is felvető durva, többnyire céltévesztő, inkább retorzió jellegű utólagos akciók helyett a célzott és a médiafolyamat minden összetevőjével számoló beavatkozás lenne indokolt.

Az agresszió és az erőszak meghatározása

A társadalomtudományokban a megismerési törekvés végső célja a társadalom, az emberi lét jobbá tétele (Littlejohn & Foss, 2005). Ebből is következik, hogy a társadalomtudományoktól elválaszthatatlan a normativitás – legalábbis az agresszió esetében minden bizonnyal ez a helyzet (Parker, 2007) –, de ez nem jelenti azt, hogy a társadalmi folyamatok és az emberi viselkedés kutatójának ne kellene az objektivitásra törekednie (például Andorka, 1997). Az agresszió a társadalomtudományi értelmezések szerint nemkívánatos viselkedés, mert veszélyezteti, rombolja a társas kapcsolatokat, szétzilálja a csoportokat, gyengíti a szervezetek, az intézmények működési hatékonyságát, és veszélyezteti a társadalom integritását. Az agresszióhoz óhatatlanul negatív érték társítható, hisz a társadalomtudományi viselkedéskutatók felfogása szerint olyan antiszociális magatartásról van szó, amelynek immanens tulajdonsága a másoknak való károkozás szándéka (ettől eltérő szempontokról lásd Hawley et al., 2007). Megismerése – a remények szerint – a társadalmakra nézve destruktív következményeinek csökkentését, végső célként kiküszöbölését tenné lehetővé (például Anderson & Bushman, 2002b; Geen, 1990, 1997, 1998, 2001; Parke & Slaby, 1983).

Az agresszió vizsgálatában visszatérő próbálkozás magának a viselkedéskategóriának a meghatározása, a különböző agressziótípusok jellemzése többnyire bimodális kategóriák mentén, valamint a külső és a belső kiváltó feltételek és mechanizmusok leírása. Nem elképzelhetetlen, hogy az agresszív viselkedés értelmezésének paradox volta, vagyis (kultúrafüggő) negatív normatív megítélése, ugyanakkor univerzális, azaz kultúrafüggetlen általános jelenlétének jellege is okozza, hogy a sok mini elmélet mellett nem létezik egy átfogó teória az agresszióról. Nem egészen tisztázott a szociálpszichológia viszonya a szintén bimodális, proszociális/antiszociális viselkedéskategória-párba történő besorolás problémájához sem. Mindehhez hozzájárul az is, hogy az agresszió vizsgálatában számos természet- és társadalomtudományi diszciplína érdekelt, és szinte mindegyik diszciplína a saját szemléletmódja alapján, igen eltérő módon konceptualizálja a problémakört (Baratt & Slaughter, 1998).5

Az úgynevezett médiaerőszak hatásának objektív méréséhez elengedhetetlenül szükséges magának a vizsgált jelenségnek a konceptualizálása (Tóth 2002, 2004). Érdemes némi figyelmet arra fordítani, hogy meghatározzuk az agresszió és az erőszak fogalmát, valamint tisztázzuk azt az értelmezési keretet, amelyben a kettő közötti különbség operacionális szempontból is hatékonyan megfogható. Ez, mint majd láthatjuk, elvezethet azon két terület relevanciájának a meghatározásához, amelyen napjainkban a médiaagresszió, illetve médiaerőszak hatásproblémái megfogalmazódnak. A tisztázás egyben a két kutatási terület metodikai különbségeit is indokolhatja, nevezetesen azt, hogy a pszichológiai hatáskutatások alapvetően kvantitatív, míg a kritikai kultúrakutatás és a társadalomtudományi vizsgálatok kvalitatív eszközöket alkalmaznak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az egyik vagy a másik módszer jobb vagy rosszabb, sikeresebb vagy kevésbé sikeres, a gyakorlat szempontjából előnyösebb vagy sem (lásd Császi, 2003). Pusztán kijelöli azt, ahonnan a teljes jelenségre, azaz a médiában megjelenő agresszió kontextuális és kauzális összefüggéseire rátekintünk, egyben kijelöli a kérdéskör azon részét is, amellyel kapcsolatban a megismerésre törekszünk.

A természet- és társadalomtudományi agressziókutatásban máig vitatott egyrészt magának az agressziónak mint makrokategóriának a definiálása, a benne foglalt viselkedésformák (fenotípusok) meghatározása, másrészt a kategória határterületeinek a kijelölése. Genderau és Archer (2005) igen alapos és átfogó ismertetőjükben sok más mellett két fontos tényezőre is felhívja a figyelmet. Egyrészt az operacionális szempontból is sikeres agresszió-meghatározáshoz, valamint alkategóriáinak konceptualizálásához elengedhetetlen, hogy érvényességük lefedje mind az állati, mind az emberi agresszióformákat.6 Ugyanakkor hivatkoznak Moyer (1968) javaslatára, miszerint megfontolandó az agresszió hatékony definiálásához különböző változatainak (alkategóriáinak) előzetes, de „alapos és operacionális” meghatározása és értelmezése. Ugyanerre hívja fel például a figyelmet éppen a gyakorlati alkalmazás, a pszichoterápiás eljárás hatékonyságának erősítése felől közelítve Barratt és Slaughter (1998), valamint Weinshenker és Siegel (2002).

A meghatározás nehézsége jelentős részben abból is következik, hogy az agresszió nem egy bizonyos típusú, könnyen meghatározható paraméterekkel és jól reprodukálhatóan leírandó viselkedés, hanem egy igen nagy formai sokféleséget mutató gyűjtőkategória (Feshbach, 1964, Huntingford & Turner, 1987). Ebből szinte magától értetődően következik az is, hogy nincs egyetértés a szakirodalomban a határok kijelölésében sem. Igen jelentős, vitát kiváltó szürke zónákat hozhatunk létre szinte minden egyes meghatározási próbálkozással (agresszív autóvezetés, agresszív kampány, heves vitázás, gondatlanságból eredő sérülés és halálokozás, szándékos mérgezés, kiközösítés stb.). Szintén csak részben illik bele a meghatározásba az, amikor nem arra törekszünk, mint általában, hogy tudniillik a nyelvi közlés mint sértés okozzon fájdalmat. E ritkán előforduló viselkedésnél az a célunk, hogy a közlés explicit jelentése további gondolkodást váltson ki, amely majd fájdalmat okoz (ilyen volt például a 2006-os labdarúgó világbajnokság döntőjén a hírhedt Zidane-eset is).

Hartup és De Wit (1974) szerint három különböző megközelítés alapján értelmezhető az agresszió:

(1) Az első a topográfiai vagy szekvenciális meghatározás. Az etológiában többen is megkísérelték az agresszív viselkedést az elemi magatartásegység leírásával és a mögötte lévő neuromotoros hálózat pontos feltárásával és rendszerezésével meghatározni, megkülönböztetve a védekező és a predációs agressziót. Ezt alapvetően az indukálta, hogy az állatok között az agresszív konfliktusok bonyolultan szerveződött, ritualizált és összehangolt interaktív szekvenciáit figyelték meg. Parke és Slaby (1983) szerint az embernél csak korlátozott sikert lenne képes biztosítani az ilyen típusú meghatározás, és gyakorlatilag nem is ismerünk erre példát. Tény azonban: a pszichológia a közelmúltig adós volt annak átgondolásával, hogy mi indokolja az agresszió fenotípusos sokféleségét, és milyen mechanizmus áll e jelenség hátterében. Míg az evolúciós viselkedéstudományok ezt már több évtizede lényegi kérdésnek tekintik (Archer & Huntingford, 1994), a pszichológiában a funkcionális mágneses rezonancia képalkotás-vizsgálat (fMRI) és a pozitron emissziós tomográfiai (PET) módszer megjelenése ad reményt egy ilyen jellegű definíció megfogalmazására (Davidson, Putnam, & Larson, 2000).7

(2) Az agresszió meghatározható a viselkedést megelőző feltételek vagy a kiváltó tényezők alapján: proaktív, illetve reaktív agresszió, frusztrációs agresszió (részben Anderson, 1999; Berkowitz 1993; Buss 1961; Steinitz & Goldman, 1992).

(3) Az agresszió a megvalósulás következményei alapján is meghatározható: így lehet fizikai vagy lelki fájdalomokozás (Bandura, 1973; Loeber et al., 2005; Lorenz, 1963; Tedeshci & Felson, 1994).

A társadalomtudományokban agressziónak a leggyakrabban azokat a magatartásokat tekintik, amelyek által az aktor fizikai (Buss 1961), pszichológiai és/vagy szimbolikus (Berkowitz 1993) sértést, sérülést szándékozik okozni a másik félnek (Parke & Slaby, 1983). Egyes kutatók kiterjesztik ennek érvényességét tárgyakra és más fajokra is (Bandura 1973). Geen (1990) még kiegészíti ezt a meghatározást azzal, hogy az agresszornak nemcsak szándékában áll a fenti viselkedést megvalósítani, hanem egyenrangú, további szándékként azt is reméli, hogy a kívánt káros hatások is bekövetkeznek. Ugyanakkor Anderson és Huessman (2003) egy friss meghatározásához azt a kiegészítést fűzi: nem feltétlenül tartja szükségesnek az agresszor, hogy a sérülés vagy a kár bekövetkezzen. Tehát az agresszió fenti meghatározása alapvetően szociális ítélet, mivel a megfigyelő attribúciójának függvénye a szándék azonosítása, ennélfogva a definíció is (Tremblay, 2000). Tremblay felhívja a figyelmet arra a problémára is, hogy a szándék hiányának, mint kizáró kritériumnak, a beemelése szinte lehetetlenné teszi mind az állati, mind a kisgyerekkori agressziókutatásban a hipotézisek falszifikációját. Mint Lewis, Alessandri és Sullivan (1980) megfigyelte, négy hónapos csecsemők egyértelmű haragos arckifejezést produkáltak, ha frusztrációs helyzetbe hozták őket. Másrészt a felnőttek reaktív, impulzív agressziója gyakran nem szándékolt, az önkontroll részleges vagy teljes megszűnése jellemzi.

Anderson (1999) meghatározását három tényező érvényesülésére alapozza. Az agresszió, hasonlóan mások definíciójához (a) egy személy, az agresszor viselkedését foglalja magában, (b) aki azzal a szándékkal hajtja végre az agresszív cselekvést, hogy egy másik személynek, az áldozatnak sérülést okozzon, (c) végül az agresszor feltételezi – azzal a vélekedéssel rendelkezik –, hogy az áldozat motivált a kérdéses sérülés elkerülésére (ehhez hasonló meghatározást nyújt Baron és Richardson, 1994). A sérülés lehet (a) fizikai – valakinek ököllel az arcába ütni, (b) lelki – valakit szavakkal inzultálni vagy szidni, önbecsülését tönkretenni és (c) közvetett sérülés – kárt okozni egy valaki számára kedves tárgyban, tulajdonban. Nem sorolható tehát az agresszió kategóriájába, ha valaki saját hibájából, de nem akaratlagosan okoz sérülést, például egy véletlen baleset során.

Robert Hinde és Jo Groebel (1989) azzal próbálják feloldani a definiálással járó kétségeket, hogy azokra az akciókra, amelyek nem foglalják magukban a sérülésokozás szándékát, más kategóriákat javasolnak. Tedeschi és Felson (1994) – felismerve az agresszió meghatározásának szerintük reménytelen voltát – a kényszerítés tényére hívja fel a figyelmet. Azzal kerülhetőek el tehát a meghatározással és a határok kijelölésével együtt járó nehézségek, hogy a kényszerítést tekintjük alapkritériumnak. Ez minden olyan viselkedésben benne van, amelyet általában agresszívnak tartunk. Az értelmezés-átkeretezés további pozitív hozadékának tekintik, hogy a kényszerítést, mint jellemvonást, tartalmazó cselekvések esetében feloldható a határ menti szürke zónákkal kapcsolatos meghatározási bizonytalanság.

Az agresszió meghatározása során – már csak a médiakutatás okán is – elkerülhetetlen, hogy külön figyelmet szenteljünk az agressziónak az erőszakkal kapcsolatos konceptualizációs problémájának. Az erőszakot nagyon gyakran az agresszió szinonimájaként használják (például Aronson, 1976; Smith & Mackie, 2000), ugyanakkor több speciális jelentést is találhatunk a szakirodalomban. Széles körben elterjedt a felfogás, hogy az erőszakot az agresszió erőteljesebb változatának tekintik. Ugyanakkor a legtöbbször anélkül használják a két fogalmat, hogy meghatároznák akár kvalitatív, akár kvantitatív eszközökkel az eltérő viselkedéskészletek intervallumának pontos határát. Ahol mégis kijelölik az elválasztó jellemvonásokat, ott sem követnek egységes eljárást. Steinitz és Goldman (1995) több változatot is ismertet. Nemegyszer az okozati következmény jellegét, például a fájdalmat, a sérülést (Loeber et al., 2005) vagy akár az esemény társas megítélését alkalmazzák az agresszió és az erőszak megkülönböztetésére.8 A fájdalom okozásánál nem volt egyértelmű, hogy a fizikai vagy a lelki fájdalom, esetleg mindkettő figyelembe vételére gondoltak-e a kutatók.

A társas, társadalmi megítélést is problémásnak tekinthetjük, hiszen az ítélet származhat az áldozattól, a közvetlen környezettől vagy – ami a média esetében lényegesnek tekinthető – a közvélekedést jelölik ki a viszonyítás alapjaként (Schröder & Schmidt, 2001). Az utóbbi több okból sem tekinthető szerencsés eljárásnak. A közvélekedés ugyanis egyrészt túl puha, nem elég intakt egy ilyen meghatározáshoz. Másrészt folyamatosan változik, attól függően, hogy milyen témák kerülnek a figyelem középpontjába, miként rangsorolják azokat, valamint milyen pozitív vagy negatív hatások érik azt a sokaságot, amelynek a vélekedését a meghatározás kontextusaként kijelöljük. Tehát, harmadrészt, a közvélekedést nem kizárólagosan vagy nem csak külső, objektív tényezők konstruálják. A kutató választása befolyásolja az erőszak meghatározásának referenciális kereteit azzal, hogy miként jelöli meg a kiterjedését annak a populációnak, amelyre vonatkoztatja definícióját (Eller, 2006).

Az előzőekből is következik, hogy – amint azt több vizsgálat is jelzi – az agresszió megítélését és elfogadottságát befolyásolja a szocio-kulturális környezet (Archer & McDaniel, 1995), mint ahogy az erőszak meghatározása is erősen kultúrafüggő (Eller, 2006). Az Egyesült Államok délkeleti, déli államaiban a férfiasság elválaszthatatlan velejárójának tekintik a kemény fellépést, a fegyver birtoklását és az úgynevezett férfibecsület agresszív őrzését (Nishbett, 1993). Ugyanakkor a középső és az északi államokban a férfiasság eszményéhez nem tartozik hozzá a konfliktusos helyzetekben való agresszív fellépés (Bushman & Anderson, 2001; Nishbett & Cohen, 1996).9 Hasonló jellegű a médiában megjelenő agresszió mértékének és mennyiségének kultúrafüggően eltérő elfogadottsága is.

Itt érdemes megemlíteni Steinitz és Goldman (1992, 1995) agresszió-meghatározását. Mivel elsősorban az agresszív viselkedés hatékonyabb meghatározását tűzték ki célként, inkább csak a megkülönböztetés pontosságára, semmint az erőszak definíciójára fektettek hangsúlyt. Elgondolásuk azonban hasznos lehet számunkra úgy az agresszió-, mint a médiakutatás szempontjából. Ők a korábbiakhoz képest a viselkedést befolyásoló hatások időtényezői mentén állítottak fel kategóriákat. Ezeket az agressziót meghatározó aktuális jelen közvetlen hatásainak, (proximális) tényezőinek, a történeti (disztális), végül az agresszió evolúciós (ultimativ) faktorainak nevezhetjük.

Steinitz és Goldman (1992) ahelyett tehát, hogy egy látványos, relatíve tömör, de elkerülhetetlenül hiányos definíciót adnának, három tényezőt jelölnek ki, amely mentén szerintük az agresszió meghatározandó. Az első az emberi túlélési potenciál, a második a normák szabályozó szerepe, a harmadik a provokáció. A túlélési potenciál komponensei (a) az elsődleges források (tápanyagok, víz, bújóhelyek, szaporodási társ stb.), (b) a másodlagos források, azaz a kompetitív képesség (szépség, tehetség, hatalom, dominancia, társas szövetségek, barátok, támogató csoportok), amelyek befolyásolják az elsődleges forrásokból való részesedést, végül (c) a leszármazottak. Ezek a jellemvonások közvetlenül (genetikai tényezők befolyásától) vagy közvetve (az egyedi genetikai potenciál és a környezeti preferenciák kölcsönhatása nyomán) jönnek létre. A kulturális és genetikai koevolúció, valamint az adott társadalom története során konstruálódott normák egyértelművé teszik, hogy egy adott kultúrában mi fogadható el, és mi az, amit normasértőként elutasítanak és szankcionálnak. Az agresszió mindig a normahatárokon túli eseményeket jelenti, amelyek provokációként értékelődnek az adott kultúrában. A megtorlást – noha külső szemlélő számára agresszívként tűnik fel – a kultúra normáin belül lévén, a kultúrát birtokló közösség és a szerzők nem tekintik agressziónak. Noha definiálási kísérletükből érthető módon kizárják az állati agressziót, és más okokból is megkérdőjelezhető álláspontjuk, megközelítésük igen hasznos lehet az erőszak meghatározása során.10

Nos, mindezekből arra a helyes következtetésre juthatunk, hogy az erőszak szocio-kulturális meghatározottságú akciók és nem magatartásbiológiai aktivitások kategóriája. Ez lehetőséget kínál annak a fogalmi zűrzavarnak a feloldására, amelyet az okoz, hogy általánosan elterjedt az agresszió és az erőszak szinonimaként való használata. E helyett azt kell mondanunk, hogy az erőszak olyan agresszív (vagy kényszerítő) viselkedés, amelyhez elválaszthatatlanul hozzátartozik egy interpretációs eljárás. Az agresszív magatartás kontextusa funkcionális, alapvetően természettudományi kötődésű, míg az erőszak alapvetően kultúrafüggő kategória.

Miért érdemes ezt tisztázni? Azért, mert e mentén kell megpróbálnunk szétválasztani a médiahatást mint biológiai, érzelmi, kognitív, viselkedéses és kulturális konstrukciót. A média hatásának differenciáltabb megismeréséhez és leírásához ugyanis az agresszió „tudományág-semleges” meghatározása és modellje vezethet el. Ezt a törekvést nemcsak a tömegkommunikációs hatáskutatás indokolhatja, hanem felmerült a hatékony terápiás eljárások kidolgozása szempontjából is (Barratt & Slaughter, 1998).

A kategorizációs „káosz” és problémái

Willard Hartup (2005) is azt hangsúlyozza, hogy az agresszió kutatásának alapvetően (sőt kizárólag) normatív szemlélete gyakorlatilag elavult, mert lehetetlenné teszi az individuális különbségek sajátos meghatározottságának értelmezését (nemi, társadalmi rétegződés, kulturális és etnikai különbségek). Véleményem szerint azonban nem jelent kisebb problémát az agresszió különböző kategóriáinak meghatározása sem. Az alábbi táblázatban igyekeztem összegezni néhány, az agressziós szakirodalomban megjelent kategorizálási kísérletet (lásd az 1. táblázatot). Mint látható, az elmúlt 45 év során máig tartó és ma is élénk vita folyik a típusok számáról, a meghatározás szempontjairól és az egyes kategóriák érvényességéről.11

1. táblázat. Az agresszió lehetséges típusai

Szerző(k) Agressziókategóriák
Buss (1961) (1) fizikai, ill. verbális; (2) közvetlen, ill. közvetett; (3) aktív, ill. passzív
Lagerspetz et al. (1988) (1) fizikai – közvetlen, (2) verbális – közvetlen, (3) közvetett vagy kapcsolati agresszió
Crick et al. (1997) (1) nyílt, (2) kapcsolati vagy relációs agresszió
Moyer (1967) (1) predátor, (2) hímek közötti, (3) territoriális, (3) anyai, (4) instrumentális, (5) szexuális, (6) félelem indukálta, (7) ingerültség kiváltotta agresszió
Moyer (1973) (1) kiváltó inger jellege, (2) viselkedést kísérő vagy nélkülöző emóciók, (3) az agresszor neme, (4) neurofiziológiai mechanizmus
Wilson (1976) (1) territoriális, (2) dominancia, (3) szexuális, (4) szülői fegyelmező, (5) anyai elválasztó, (6) morális, (7) ragadozó, (8) ragadozó elleni agresszió,
Archer (1988) (1) kompetitív, (2) védelmi, (3) szülői agresszió
Pulkkinen (1987) (1) közvetlen, ill. közvetett, (2) védekező, ill. támadó agresszió
Feshbach (1964) (1) instrumentális vagy eszközjellegű, (2) emocionális vagy ellenséges agresszió
Dodge et al. (1990)* (1) nem provokált vagy proaktív agresszió, (2) provokált vagy reaktív agresszió
Weinshenker és Siegel (2002) (1) indulati védelem, (2) predátor támadás
Zillmann (1974) (1) bosszúság (düh) motiválta, (2) indíték motiválta agresszió (1) megtorló vagy ellenséges, (2) proaktív, (3) reaktív agresszió
Zillmann (1979) (1) támadó, (2) védekező, (3) megtorló, (4) kiprovokált, (5) provokáció nélküli, (6) bosszúság (düh) motiválta, (7) indíték motiválta, (8) szankcionáló, (9) elfogadott, (10) jogosult agresszió
Tedeschi és Felson (1994) kényszerítő erő (az agresszió fogalma helyett) mások ellenőrzése, (2) az igazságosság fenntartása, (3) a társas identitás megvédése
Feshbach (1971) és Rule (1974) (1) egyén motiválta, (2) társas motiváltságú, (3) emocionális vagy ellenséges agresszió
Berkowitz (1993)** (1) tudatos, (2) tudattalan vagy impulzív agresszió
Berkowitz (1994) (1) instrumentális, ill. emocionális, (2) fizikális, ill. verbális, (3) közvetett, ill. közvetlen, (4) ellenőrzött, előre tervezett, ill. impulzív agresszió
Galtung (1975) (1) strukturális (közvetett), ill. személyes (perszonális), (2) fizikai és pszichológiai, (3) tárggyal (célpont) rendelkező, ill. tárgy nélküli, (4) manifesztálódó, ill. látens, (5) szándékos, ill. nem szándékos erőszak
Infante (1987) kommunikációs agresszió = (1) verbális agresszió, (2) vita
Schott (1971) *** (1) tervezett vagy nem tervezett, (2) elképzelt vagy valóságos, (3) a selfre irányuló vagy másik személyre irányuló agresszió
Toch (1969) *** (1) státusőrző vagy státusvédő agresszió
Wolfgang és Ferracuti (1967); Berkowitz (1978) *** (1) normatív és expresszív agresszió

* A Feshbach-féle (1964) agressziókategóriák szinonim megnevezései.

** Berkowitz (1993) tárgyalja az említett kategóriákat, de nem említi első meghatározásuk szerzőjét. Mások Berkowitzra hivatkoznak, amikor megemlítik a tudatos és az impulzív agressziót (Anderson 1999).

*** Muncer, Gorman és Campbell (1986) idézik tanulmányukban Schott (1971), Toch (1969) valamint Wolfgang és Ferracuti (1967, Berkowitz (1978) bimodális kategóriáit.

Az alábbiakban rövid, de teljesnek a lehetséges terjedelem szűkös volta miatt sem mondható áttekintést szeretnék adni a kérdésről.

Az egyik korai felosztás Arnold Buss (1961) amerikai pszichológus nevéhez fűződik. Ő az agresszió meghatározása és differenciálása érdekében három dichotomikus változót állított fel. Taxonómiája jelentős hatással volt az elmúlt 40 év szociálpszichológiai agresszióértelmezésére. Máig alkalmazott kategóriái a következők: (i) fizikai, illetve verbális, (ii) közvetlen, illetve közvetett, valamint (iii) aktív és passzív agresszió. A fizikai agresszió során a támadó és az áldozat között fizikális érintkezés következik be, amely a megtámadott sérülésével és/vagy fájdalom okozásával jár. Szélsőséges módja a célszemély (vagy állat) megölése. A verbális agresszió nyelvi kifejezések által történik, és alapvetően pszichológiai fájdalom, sérülés, presztízs- és státuszveszteség lehet a szándékolt következménye.

Dominic Infante (1987) szerint akkor agresszív a kommunikáció, ha a kommunikátor szimbolikusan alkalmaz erőt, amikor „minimum dominálni (uralkodni), talán kárt okozni akar, maximum legyőzni, esetleg el akarja elpusztítani a támadás tárgyát” (Infante, 1987: 158). Sok esetben tehát a vita és a verbális agresszió a természetéből következően agresszív, ugyanakkor morális értelemben jó és rossz is lehet (Infante & Rancer, 1996).

Az aktív-fizikai-közvetlen agresszióra az áldozat megütése, az aktív-verbális-közvetlen agresszióra az ellenfél sértegetése lehet példa, míg a passzív agresszió lehet fizikai és közvetlen, például, amikor az agresszor valakinek szándékosan elállja az útját, verbális-passzív-közvetlen, ha megtagadjuk valakitől a választ, és verbális-passzív-közvetett, ha nem csatlakozunk a konszenzushoz (Buss, 1961; Zillmann, 1979).12

A közvetlen agresszió a megtámadott felé irányul, és az agresszor személyesen neki szánja. Célja, hogy az áldozat testén és/vagy lelkében okozzon rövidebb-hosszabb ideig megmaradó negatív hatást, kárt. Esetenként az áldozat elpusztítása érdekében alkalmazza az agresszor, de a halál bekövetkezhet akkor is, ha az eredeti cél nem tartalmazta. A közvetett agresszió meghatározása már nem ilyen egyértelmű, mert célpontként több kutató az áldozat kapcsolatait jelöli meg. A probléma ezzel az, hogy nem világos, miben különbözik a kapcsolati és a közvetett agressziótól (például Björkqvist 1994; Björkqvist et al., 1992; Gendreau & Archer 2005; Lagerspetz et al., 1988; Vaillancourt, 2005). Mások ugyanakkor a szenvedő fél számára fontos dolgok vagy személyek megtámadását értik rajta (Buss 1961, Buss & Durkee 1957, Feshbach 1970, Boelkins & Heiser 1970).13

Björkqvist (2001) azzal utasítja el mind Crick és munkatársai (1997) kapcsolatiagresszió-terminusát, mind a korábbiakat, így például Buss (1961) meghatározását, hogy szerinte a közvetett (indirekt) megnevezés egyértelműen jelzi a viselkedés társas, manipulatív jellegét. Ezt operacionális és fejlődéslélektani szempontból is fontosnak tartja, mert szerinte a három agressziókategória (fizikai, verbális és közvetett) egyben fejlődési szinteket, azaz a kognitív képességek érésének fokozatait is jelzi. El kell ismerni Björkqvist és munkatársainak azon törekvését, hogy a kategóriáknak fejlődéslélektani érvényessége is legyen, mert ez mindenképpen erősíti álláspontjukat.

Véleményem szerint az agressziófajták Lagerspetz- és Björkqvist-féle konceptualizálása nem differenciálja, hanem ellenkezőleg, problematikusabbá teszi a kategorizálást. Ha például egy nő vagy egy gyerek azzal fenyegeti vagy zsarolja kommunikációs partnerét, hogy gyengíti vagy megszakítja vele a kapcsolatát, akkor ezt közvetlen verbális, közvetlen vagy közvetett kapcsolati agressziónak tekintsük? Mennyiben azonos vagy éppen eltérő attól a cselekvéstől, hogy valaki egy rosszindulatú pletykát terjeszt el egy jelen nem lévő személy megbízhatatlanságáról, vagy mesél az áldozat barátnőjének a partner hűtlenségéről? Közvetlen agresszió-e, ha egy megalázott beosztott főnöke arcképét tűzi ki a falra, hogy azon játssza a darts nevű célba dobásos játékot? Milyen kategóriába sorolhatjuk azt az agresszív aktust, amikor az agresszor a másik fél tulajdonában lévő tárgyban tesz kárt – különösen, ha ahhoz erős érzelmek is kötik, esetleg szimbolikus jelentésű?

A nemzetközi konfliktusok során, különösen a Közel-Keleten figyelhető meg rendszeresen, hogy az ellenségnek tekintett nemzetek szimbolikus tárgyait (zászlóit, címereit), személyeit (elnökeit, politikusait, esetenként más híres embereit) megtestesítő bábukat tipornak össze, égetnek el. Ezek a szimbolikus előítéletnek (Smith & Mackie, 2000) nevezett aktusok valójában a közvetett agresszió közé sorolhatóak. Elgondolkodtató, hogy szinte mindig tüntető, rettentő indulatokat mutató tömeg követi el ezeket.

A tárgyi, illetve tulajdoni orientáltságú agresszió elképzelése a frusztráció-elmélet kidolgozóitól, Dollardtól és munkatársaitól származik (Dollard et al., 1936). Az elképzelést a freudi pszichoanalitikus indulatáttétel koncepciójából kölcsönözték. Lényege, hogy a frusztrációs helyzet kiváltotta belső feszültséget a feszültségkiváltó tényező vagy ágens elleni agresszió képes megszüntetni. A gyakorlatban azonban ez a legritkább esetben valósulhat meg. Számos akadály létezik, amely lehetetlenné vagy túl kockázatossá teszi az agresszió kivitelezését. A helyzet részben megoldható, ha az agresszió átirányítódik egy alternatív célra. Különösen akkor képes ez csökkenteni (ha teljesen megszüntetni nem is) a belső feszültséget, ha az alternatív cél része, tulajdona a frusztrációs helyzetet előidéző aktornak, vagy hasonlít rá. Ezt a felfogást követi több mint 30 évvel később Buss (1961) és még sok más pszichológus (Buss, 1961; Buss & Durkee, 1957; Feshbach, 1970; Boelkins & Heiser, 1970), amikor az ilyen típusú viselkedésformákra a „közvetett agresszió” terminust alkalmazzák.

Ugyanakkor inkább a Lagerspetz és Björkqvist által használt terminushoz kapcsolhatók azok az agressziótípusok, amelyek a tömegkommunikáció legkülönfélébb műsoraiban is jelen vannak: a hírektől a fiktív történeteken, a dokumentumműsorokon, a valóság (reality) televíziós eseményeken és az ismeretterjesztő programokon át a szórakoztatás különféle műfajaiig. Ilyenek a bérgyilkosságokról szóló hírek, történetek, az áldozatok megveretése, valamint a magánéletben, de különösen a politikában gyakran alkalmazott lejáratásnak az a formája, amikor annak megvalósításával profi elkövetőt, kivitelezőt bíznak meg.

Az 1. táblázatban összegyűjtött agresszió-taxonómák meglehetősen vegyes felfogást jelenítenek meg. Több is közöttük leíró (deskriptív) jellegű, vagyis a kategoriális meghatározások a viselkedés megjelenési, fenotípusos jellege alapján történtek (Buss, 1961; Galtung, 1975; Infante, 1987; Pulkkinen, 1987). Több osztályozási kísérletnél vegyes jellegűek a kategóriák. Például részben deskriptív, részben a célobjektum jellege alapján történt a felosztás (Crick et al., 1997; Lagerspetz et al., 1988), mindezekhez egyes kutatóknál a szabályzó mechanizmus is megjelent mint kategóriaalkotó tényező (Berkowitz, 1993, 1994). Az elméletek egy részében a viselkedés funkcionális jellege dominál (Archer, 1988; Feshbach, 1964; Pulkkinen, 1987), Tedeschi és Felson (1994) esetében az osztályozás magának az akciónak a szándékolt következménye alapján történt. A pszichológiai agressziókutatásban gyakori osztályozási kritérium a motiváció, ezt a táblázatban Zillmann (1974), Feshbach (1971) és Rule (1974) felosztása képviseli.

Érdekes, hogy Zillman (1974, 1979) minden meghatározásában az agressziót megelőző események nyújtják a tipológia alapját, ami meglehetősen nehézkessé teszi az agresszió kategorizálását. Hiszen nála a viselkedés bekövetkezése után kell döntést hozni egy már korábban – pontosabban a megfigyelést megelőzően – bekövetkezett esemény alapján. Zillman megoldása egyben magában rejti az aktor szándékával kapcsolatos spekuláció lehetőségét is. Különösen igaz ez azokra a kategóriákra, amelyek esetében a társadalmi konszenzus vagy a belső állapot az agressziókiváltó vagy a jelentéskonstruáló tényező.

Két osztályozásban jelenik meg az a tényező, hogy az agresszió nemcsak az individuális dimenzió mentén jelenhet meg, azaz konceptualizálható. Feshbach (1971), Rule (1974) és Galtung (1975) osztályozásaiban a társas szerveződés összetettebb szintjein is értelmezhető az agresszió. Feshbachnál és Rule-nál az egyik oppozíciós dimenziójánál az aktor egyrészt személyes elégedettségének vágyát, másrészt – ami jelen esetben számunkra fontos – a társas megfelelés vágyát jelöli meg az agresszió alkalmazásának kauzális, ugyanakkor végső, jutalmazó tényezőjeként. Az utóbbi tényező sajátosan emberi tulajdonság, noha lehetséges előzménye jelen van a csimpánzok imponáló viselkedésében, amellyel hierarchiabéli céljaikat kommunikálják többnyire intenzív agresszióval vegyítve (Goodall, 1986). Valójában azonban ez az agressziókategória homológ minden olyan funkcionális agresszió-meghatározással, amelyet az aktorok a forrásokért vagy a reproduktív partnerek figyelmének felkeltéséért és a párkapcsolatok megőrzéséért alkalmaznak (noha nem minden agresszív törekvés irányul a társas elismerés megszerzésén keresztül a fenti célok elérése). A társas presztízs ugyanis – ha közvetve is – mindig lefordítható a források és a szaporodási siker elérésére.

Feshbach, valamint Rule külön kategóriát képez az agresszió társas célú alkalmazásának esetére is. A szociálisan motivált agresszió célja a társas előny biztosítása. Ezt a kategóriát meglehetősen szkeptikusan értékeli Genderau és Archer (2005), mondván, hogy meglehetősen kétséges, egy megfigyelő képes-e pontosan megítélni az agresszor motivációját, szándékát és érzését. Ugyanebben az értelemben hivatkoznak Sears (1961) szerintük hasonlóan problémás megkülönböztetésére: ő az agressziónál az antiszociális és a proszociális bimodális kategóriákat állította fel. Nemcsak az ellentétes értékű fogalmak (proszociális és agresszió) társítását rótták fel Sears-nek, hanem annak morálisan kétes értékét is. Sears a kategóriával azt igyekezett jelezni, hogy funkcionálisan számos agresszív cselekvés az áldozat vagy a csoport érdekét szolgálja. Valójában ugyanezt a szerepet jelzi a Wilson-féle szülői fegyelmező és morális agresszió is, de Steinitz és Goldman (1995) agresszió-meghatározása felveti az agresszor közössége normatív megítélésének meghatározó szerepét is.

Genderau és Archer (2005) elutasítja ezt a megközelítést, mert, ha az agresszió pozitív vagy negatív megítélését a társadalmi megegyezéshez kötjük, akkor ezáltal azt kockáztathatjuk, hogy például a terrorizmus legitimálódhat.

Szintén korai, közel negyvenéves Moyer (1967) tipológiája, amelyben a konceptualizáció alapjául részben az agresszió funkciója, illetve a viselkedést kiváltó ingerek jellege szolgál. Funkcionálisak a predátor agresszió, azaz a ragadozóknak a préda elejtésénél megfigyelhető viselkedéselemei, a hímek közötti agresszió,14 a territoriális, az anyai, az instrumentális agresszió (a valamilyen cél, például valamilyen forrás megszerzése érdekében alkalmazott viselkedés), végül a szexuális agresszió. A viselkedést kiváltó ingerek alapján Moyer a félelem indukálta és az ingerültség kiváltotta agresszió kategóriáit hozta létre. Néhány évvel később ezeket egy jóval differenciáltabb taxonómiával cserélte le, amelyet négy fő dimenzió mentén rendezett el: ezek a kiváltó inger jellege, a viselkedést kísérő vagy éppen nélkülöző emóciók, az aktor neme, végül a háttérül szolgáló neurofiziológiai folyamatok voltak (Moyer, 1973). A kategóriákat igyekezett – meglehetősen mechanikusan alkalmazva – az emberre is kiterjeszteni, ami elkerülhetetlenül a zoomorfizmus hibájához vezetett (Cairns, 1979; Gendreau & Archer, 2005).15

Nagy hatású volt az állatok szociális viselkedésének kutatásában érdekelt szociobiológus, Edvard O. Wilson (1976) taxonómiája. Kategóriáinak jelentős részét máig alkalmazzák az evolúciós viselkedéstudományokban (például Eibl-Eibesfeldt, 1989, magyarul Csányi, 1986, 1999). Noha Gendreau és Archer (2005) szerint az egyes típusok egyaránt megfigyelhetők az állatoknál és az embernél, úgymint a territoriális, a dominancia, a szexuális, a szülői fegyelmező, a szoptatás felhagyását kísérő elválasztó, a morális, a predátor és az antipredátor agresszió, számos jelentős eltérés is megfigyelhető. Az elválasztáskor az anya a szopással próbálkozó utódot nemegyszer gyengédebb, néha kifejezetten erőteljes agresszióval utasítja vissza. Ez az agressziótípus elsősorban az állatoknál figyelhető meg, míg a morális agresszió alapvetően az ember sajátossága.16

Moyer és Wilson tipológiájának használhatóságát megkérdőjelezi a felosztás eklektikus jellege. Az egyenrangúnak szánt kategóriák több, egymással is csak részlegesen összefüggő osztályozási elv mentén konceptualizálódnak, úgymint egy-egy speciális funkció, kiváltó inger, a kontextus, a tanulás, az emocionális háttér vagy az agresszió speciális célpontja.

A hatékonyabb agresszió-meghatározás és a kategoriális elkülönítés érdekében Archer (1988) csökkentette az általános formákat (kompetitív, védelmi és szülői agresszióra), egyben kizárta a ragadozóknak a zsákmányszerzésnél alkalmazott viselkedésformáit. Az indok – miszerint az utóbbiak eltérő motivációs és idegrendszeri szabályozó mechanizmusokhoz köthetők – azonban néhány esetben nem egyértelmű. Ilyen például a patkány egérölő viselkedése, a csimpánzok kannibalizmusa, valamint a néhány más fajnál megfigyelt kölyökgyilkosság is.

Az agressziókutatásnak létezik egy olyan vonulata, amelynek eredményei csak ritkán jelennek meg az elméleti viselkedéskutatásban. Ez különösen igaz az evolúciós szemléletű diszciplínákra, de jórészt helytálló ez az állítás még a társadalomtudományi területek esetében is. A terápiás jellegű agresszióvizsgálatokat folytató kutatók, akiket alapvetően az alkalmazási, gyógyítási törekvések jellemeznek, szintén érdekeltek a megfelelő konceptualizálásban. Mint többen meg is jegyzik, ez nem pusztán elméleti kérdés, hanem elengedhetetlen a minél pontosabb diagnózis felállításához és a megfelelő terápiás kezelés kiválasztásához.

A szociálpszichológusokhoz hasonlóan ezen a területen is (nyilván hatékonysági megfontolások okán) jórészt a bimodális kategorizálást követik. A diszciplína sajátos jellegéből következően jobban kötődik az idegélettani, az anatómiai és a farmakológiai ismeretekhez. Számomra meglepő módon sokkal erőteljesebb az állati viselkedéskutatáshoz való kapcsolódási törekvés, mint más társadalomtudományi területeken. Ez nyilván egyrészt abból adódik, hogy a terápiás kutatások jellegükből következően a természet- és a társadalomtudományok határán határozhatók meg. Másrészt gyakran alkalmaznak állati modelleket a kutatásban, ami persze legalább annyira elmondható a pszichológiáról is.

Barratt (1991) az agresszió három alaptípusát határozta meg, ami azonban csak látszólag tér el a bimodális felosztástól. Ezek a következők:

(1) Impulzív agresszió, amely az egyén provokálása nyomán jelenik meg. Rövid kitöréssel kezdődik (ezt Barrat a biztosíték kiolvadásához hasonlítja), amely egy izgalmi állapothoz vezet. Ez részleges kommunikációs korlátozottságot okoz, amely a nyelvi közlések hibás tartalmi ellenőrzésére vezethető vissza. Ez az állapot néhány perctől több napig is eltarthat.

(2) Előre eltervezett agresszió, amelyet tudatos és előzetes megfontolások nyomán alkalmaznak, és nem társul hozzá az impulzivitás.

(3) Orvosi vonatkozású agresszió. Az elmebetegségből, pszichiátriai okokból vagy kóros antiszociális személyiségből eredő agresszió tartozik ebbe a kategóriába.

Az utóbbi kategóriát azonban nem tekinthetjük természetes agressziótípusnak, így ez a felosztás is alapvetően bimodális jellegű. A harmadik kategóriába tartozó viselkedésformákat az első kettő patológiás okokra visszavezethető diszfunkcionális megjelenéseinek tekinthetjük. Ez a felosztás azért figyelemre méltó a médiahatás szempontjából, mert jelezheti, milyen jellegű következményei lehetnek az agresszió bemutatásának.

Az előre tervezett és az impulzív agresszió megfeleltethető a szociálpszichológiai instrumentális, illetve emotív, valamint a proaktív és a reaktív agresszió-kategóriáknak.

A pozitron emissziós tomográfiai vizsgálat, majd az utóbbi tíz év funkcionális mágneses rezonancia képalkotás-vizsgálat alkalmazásával kimutatták, hogy az előre tervezett agresszió megjelenésénél jórészt azok az agyi területek aktívak, amelyek akkor, amikor a ragadozó állat (például macska) becserkészi és elkapja, megöli áldozatát. Ugyanakkor az ember impulzív agressziója során intenzíven működő agyterületek jórészt megegyeznek az állatok erős emócióval kísért, például félelemmel társuló, agresszív védekezését koordináló területeivel (Raine et al., 1998). Ez megerősítette azt a nézetet, hogy Moyer (1968) tipológiájából kiindulva az instrumentális agressziót predátor támadó, míg az emocionális agressziót érzelmi vagy indulati védelmi agressziónak nevezzék (Meloy, 1988, 1997; Raine et al., 1998; Weinshenker & Siegel, 2002). Megfigyelték, hogy a pszichopaták, akik körülbelül a populáció egy százalékát teszik ki, jóval nagyobb arányban fordulnak elő az agresszív bűnözők között. Rájuk a kiszámított, rideg agresszivitás a jellemző, és képtelenek az áldozat érzelmeinek, szenvedésének az átélésére. Az agresszív cselekvések során agyuknak elsősorban a tervezésben részt vevő frontális részei mutatnak aktivitást, miközben az érzelmeket szabályozó részek korlátozottan működnek. Ugyanakkor az indulatos, impulzív, agresszív gyerekekre a társas információkezelés defektusa a jellemző, és az fMRI vizsgálatokban részt vevőknél az agykéregi frontális részek korlátozott szerepe mutatható ki.

Amint a fenti fejtegetésből is kitűnik, a tömegkommunikációban megjelenített agresszió megbízható és pontos elemzéséhez létfontosságú a kutatást megelőző sikeres konceptualizáció. Ennek egyrészt operacionális oka van: bármely médiaprodukció elemzéséhez elengedhetetlen, hogy egyértelmű általános agressziókoncepcióval rendelkezzünk. Másrészt a hatékony tartalom-, hatás- és használatelemzést meg kell, hogy előzze az alkategóriáknak, valamint a kutatás elemi viselkedésegységeinek meghatározása, sokféleségük funkcionális értelmezése. Végül a lehetséges hatások meglétének pontos megfigyeléséhez és kódolásához egyértelműen konceptualizált viselkedéskategóriákkal kell rendelkeznünk (például Gunter et al., 2003).

A tanulmány második részében17 igyekszem majd kifejteni, hogy a médiahatás-kutatás fejlődése, a hatékony problémakezelés és a célzott szabályozás érdekében érdemes tehát megfontolni az agresszió és az erőszak újradefiniálását, ami véleményem szerint az evolúciós és a társadalomtudományi viselkedéskutatás, valamint a terápiás célú agresszióvizsgálatok eredményei alapján elkerülhetetlennek látszik.

Bibliográfia

Anderson, C.A. (1999) Aggression. In: The Encyclopedia of Sociology. New York: MacMillan.

Anderson, C.A. & Bushman, B.J. (2002a) The Effects of Media Violence on Society. Science, 295: 2377–2378.

Anderson, C.A. & Bushman, B.J. (2002b) Human Aggression. Annual Review of Psychology, 53: 27–51.

Anderson, C. A. & Huessman, R. (2003) Human Aggression: A Cocial-Cognitive View. In: Hogg, M. A. & Cooper, J. (eds) The Sage Handbook of Social Psychology. Thousand Oaks, CA: Sage. 296–323.

Andorka R. (1997). Bevezetés a szociológiába. Budapest: Osiris.

Archer, J. (1988) The Behavioural Biology of Aggression. Cambridge: Cambridge Univetsity Press.

Archer, J. & Huntingford, F. (1994) Game Theory Models and Escalation of Animal Fights. In: Potegal, M. & Knutson, J.F. (eds) The Dynamics of Aggression. Biological and Social Processes in Dyads and Groups. Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum. 3–41.

Archer, D. & McDaniel, P. (1995) Violence and Gender: Differences and Similarities across Societies. In: Ruback, R.B. & Weiner, N.A. (eds) Interpersonal Violent Behaviors: Social and Cultural Aspects. New York: Springer.

Aronson, E. (1976) The Social Animal. San Francisco, CA. W.H. Freeman & Company [A társas lény. Budapest: Gondolat, 1978].

Bandura, A. (1973) Aggression: A Social Learning Analysis. Englewood Cliffs, NJ: Prentice Hall.

Baron, J. N. & Richardson, D. (1994) Human Aggression. New York: Plenum Press.

Barratt, E. S. (1991) Measuring and Predicting Aggression within the Context of a Personality Theory. Journal of Neuropsychology, 2: 535–539.

Barratt, E. S. & Slaughter, L. (1998) Defining, Measuring, and Predicting Impulsive Aggression: A Heuristic Model. Behavioral Sciences and the Law, 16, 285–302.

Berkowitz, L. (1978) Whatever Happened to the Frustration-Aggression Hypothesis? American Behavioral Scientist, 21: 691–707.

Berkowitz, L. (1993) Aggression. Its Causes, Consequences, and Control. New York: McGraw-Hill.

Berkowitz, L. (1994). Is Something Missing? Some Observations Prompted by the Cognitive-Associationist View of Anger and Emotional Aggression. In: Huesmann, L.R. (ed.) Aggressive Behavior: Current Perspectives. New York: Plenum Press. 35–57.

Björkqvist, K. (1994) Sex Differences in Physical, Verbal, and Indirect Aggression: A Review of Recent Research. Sex Roles, 30: 177–188.

Björkqvist, K. (2001) Different Names, Same Issue. Social Development, 10, 272–274.

Boelkins, R.C. & Heiser, J.F. (1970) Biological Bases of Aggression. In: Daniels, D.N., Gilula, M.F. & Ochberg, F.M. (eds) Violence and the Struggle for Existence. Boston: Little Brown.

Bond, A. (1989a) Toward a Resolution of the Paradox of Aggressive Displays: I. Optimal Deceit in the Communication of Fighting Ability. Ethology, 81: 29–46.

Bond, A. (1989b) Toward a Resolution of the Paradox of Aggressive Displays: II. Behavioral Efference and the Communication of Intentions. Ethology, 81: 235–249.

Browder, L. (2006) Her Best Shot: Women and Guns in America Chapel Hill, NC: The University of North Carolina Press.

Bushman, B.J. & Anderson, C.A. (2001) Media Violence and the American Public: Scientific Facts Versus Media Misinformation. American Psychologist, 56: 477–489.

Buss, A. H. (1961) The psychology of aggression. New York: Wiley.

Buss, A. H. & Durkee, A. (1957) An Inventory for Assessing Different Kind of Hostility. Journal of Consulting Psychology, 21: 343–349.

Buss, D.M. (1995) Evolutionary Psychology: A New Paradigm for Psychological Science. Psychological Inquiry, 6: 1–30. [Evolúciós pszichológia: Új paradigma a pszichológia tudománya számára. In: Pléh Cs., Csányi V. & Bereczkei T. (szerk.) Lélek és evolúció. Az evolúciós szemlélet és a pszichológia. Budapest: Osiris, 2001, 376–425].

Buss, D. M. (2004) Evolutionary Psychology: The New Science of the Mind. (2nd Edition). Boston: Allyn and Bacon.

Buss, D.M. & Duntley, J.D. (2003) Homicide: An Evolutionary Perspective and Implication for Public Policy. In: Dess, N. (ed.) Violence and Public Policy. Westport, CT: Greenwood Publishing Group. 115–128.

Cairns, R.B. (1979) Social Development: The Origins and Plasticity of Interchanges. San Francisco: W. H. Freeman.

Cappella, J. N. (1996) Why Biological Explanation? Journal of Communication, 46: 4–7.

Caryl, P.G. (1979). Communication by Agonistic Displays: What Can Games Theory Contribute to Ethology. Behaviour, 68: 136–139.

Courtwright, D. T. (1996) Violent Land: Single Men and Social Disorder from the Frontier to the Inner City. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Crick, N.R. & Casas, J.F. & Mosher, M. (1997) Relational and Overt Aggression in Preschool. Developmental Psychology, 33: 579–588.

Csányi V. (1986) Agresszió az élővilágban. Budapest: Natura.

Csányi V. (1999) Az emberi természet. Humánetológia. Budapest: Vince.

Császi L. (2003) Tévéerőszak és morális pánik. Budapest: Új Mandátum.

Daly, M. & Wilson, M. (1997) Crime and Conflict: Homicide in Evolutionary Psychological Perspective. Crime and Justice, 22: 51–100.

Daly, M. & Wilson, M. (1988) Homicid.

Davidson, R. J. & Putnam, K. M. & Larson, C. L. (2000) Dysfunction in the Neural Circuitry of Emotion Regulation: A Possible Prelude to Violence. Science, 289: 591–594.

Darwin, C. R. (1871) The Descent of Man and Selection in Relation to Sex. London: Murray [Az ember származása és a nemi kiválasztás. Budapest: Gondolat, 1961].

de Waal, F. B. M. (1996) Good Natured: The Origins of Right and Wrong in Humans and Other Animals. Cambridge: Harvard University Press [Jótermészetűek. A jó és a rossz eredete az emberben és más állatokban. Budapest: Műszaki Kiadó, 2001].

Dodge, K. A. & Coie, J. D. & Pettit, G. S. & Price, J. M. (1990) Peer Status and Aggression in Boys' Groups: Developmental and Contextual Analyses. Child Development, 61: 1289–1309.

Dollard, D.J. & Doob, L. W. & Miller, N.E. & Mowrer, O.H. & Sears, R.R. (1939) Frustration and Aggression. New Haven, CT: Yale University Press.

Duntley, J. D. (2005) Adaptation to Dangers from Humans. In: Buss, D.M. (ed.) The Handbook of Evolutionary Psychology. Hoboken, NJ: John Wiley & Sons. 224–249.

Eibl-Eibesfeldt, I. (1989) Human Ethology. New York: Aldine de Gruyter.

Eller, J. D. (2006) Violence and Culture. Belmont, CA: Thomson & Wadsworth.

Enquist, M. (1985). Communication during Aggressive Interactions with Particular Reference to Choice of Behaviour. Animal Behaviour, 33: 1152–1161.

Feshbach, S. (1964) The Function of Aggression and the Regulation of Aggressive Drive. Psychological Review, 71: 257–272.

Feshbach, S. (1970) Aggression. In: Mussen, P.H. (ed.) Carmichael's Manual of Child Psychology. Vol. 2. New York: John Wiley & Sons.

Feshbach S. (1971) Dynamics and Morality of Violence and Aggression: Some Psychological Considerations. American Psychologist, 26: 281–292.

Fiske, S.T. (2004) Social Beings. Core Motives in Social Psychology. New York: John Wiley & Sons [Társas alapmotívumok. Budapest: Osiris, 2006].

Galtung, J. (1975) Violence, Peace, and Peace Research. In: Galtung, J. (ed.) Peace, Research, Education, Action, Essays in Peace Research. Vol.1. Copenhage: Ejlers. 109–134.

Gaulin, S.J.C. & McBurney, D.H. (2004) Evolutionary Psychology. Upper Saddle River, NJ. Pearson-Prentice Hall.

Geen, R.G. (1990) Human Aggression. Pacific Grove, California: Brooks/Cole.

Geen, R. G. (1997) Aggression and Antisocial Behavior. In: Gilbert, D. T. & Fiske, S. T. & Lindzey, G. (eds) Handbook of Social Psychology. Vol.2. New York: McGraw-Hill. 317–356.

Geen, R.G. (1998) Processes and Personal Variables in Affective Aggression. In: Geen, R.G. & Donnerstein, E. (eds) Human Aggression. Theories, Research, and Implications for Social Policy. San Diego: Academic Press. 1–22.

Geen, R.G. 2001. Human Aggression. Buckingham, Philadelphia: Open University Press.

Gendreau, P.L. & Archer, J. (2005) Subtypes of Aggression in Humans and Animals. In: Tremblay, R.E. & Hartup, W.W. & Archer, J. (eds) Developmental Origins of Aggression. New York: The Guilford Press. 25–46.

Gerbner, G. & Gross, L. & Signorelli, N. & Morgan, M. & Jackson-Beeck, M. (1979) The Demostration of Power. Violence Profile. No. 10. Journal of Communication, 29: 177–196.

Gerbner, G. & Gross, L. & Morgan, M. & Signorelli, N. 1980. The „Mainstreaming of America: Violence Profile No. 11. Journal of Communication, 30: 10–29.

Gerbner, G. 2000. A média rejtett üzenete. Válogatott tanulmányok. Budapest: Osiris/MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport.

Goldstein, J. (1998) Why We Watch. TheAttractions of Violent Entertainment. New York & Oxford: Oxford University Press.

Goodall, J. (1986) The Chimpanzees of Gombe. Patterns of Behavior. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Gunter, B. & Harrison, J.L. & Wykes, M. (2003) Violence on Television. Distribution, form, Context, and Themes. Mahwah, NJ: Lawrence Erlbaum.

Guttmann, A. (1998) The Appeal of Violent Sport. In: Goldstein, J. (ed.) Why We Watch. The Attractions of Violent Entertainment. New York & Oxford: Oxford University Press. 7–26.

Hamilton, W. D. (1964a) The Genetical Evolution of Social Behaviour. I. Journal of Theoretical Biology, 7: 1–16.

Hamilton, W. D. (1964b) The Genetical Evolution of Social Behaviour. II. Journal of Theoretical Biology, 7: 17–52.

Hartup, W. W. & De Wit, J. (1974) The Development of Aggression: Problems and Perspectives. In: De Wit, J. & Hartup, W. W. (eds) Determinants and Origins of Aggressive Behavior. Mouton, The Hague. 595–620.

Hartup, W. W. (2005) The Development of Aggression: Where do We Stand? In: Temblay, R.E. & Hartup, W. W. & Archer, J. (eds) Developmental Origins of Aggression. New York & London: The Guilford Press. 3–22.

Haselton, M.G. & Buss, D. M. (2000) Error Management Theory: A New Perspective on Biases in Cross-sex Mind Reading. Journal of Personality and Social Psychology, 78: 81–91.

Hawley, P.H., Little, T. D. & Rodkin, P. C. (2007) Aggression and Adaptation: The Bright Side to Bad Behavior. Mahwah, NJ: Lawrence Erlbaum Associates.

Hinde, R.nA. & Groebel, J. (1989) The Problem of Aggression. In: Groebel, J. & Hinde, R. A. (eds) Aggression and War. The Biological and Social Bases. Cambridge: Cambridge University Press. 3–9.

Homer-Dixon, T. F. 1999. Environment, Scarcity, and Violence. Princeton, NJ: Princeton University Press [Környezet, szűkösség, erőszak. Budapest: Typotex, 2004].

Horányi Ö. ([1978] 2003) Kommunikáció I. A kommunikatív jelenség Budapest: General Press.

Hrdy, S. B. (1981) The Woman that Never Evolved. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Hrdy, S. B., & Williams, G.C. (1983) Behavioral Biology and the Double Standard. In: Hrdy S. B. & Williams, G. C. (eds) Social Behavior of Female Vertebrates. New York: Academic Press.

Huntingford, F. A. & Turner, A. K. (1987) Animal Conflict. London: Chapman and Hall.

Infante, D. A. (1987) Aggressiveness. In: McCroskey, J. C. & Daly, J. A. (eds) Personality and Interpersonal Communication. Newbury Park, CA: Sage. 157–192.

Infante, D. A. & Rancer, A.S. (1996) Argumentativeness and Verbal Aggressiveness: A Review of Recent Theory and Research. Commnication Yearbook, 19: 319–351.

Johnson, J. G. & Cohen, P. & Smailes, E. M. & Kasen, S. & Brook, J. S. (2002) Television Viewing and Aggressive Behavior during Adolescence and Adulthood. Science, 295, 2468–2471.

Lagerspetz, K. M. J. & Björkqvist, K. & Peltonen, T. (1988) Is Indirect Aggression Typical of Females? Gender Differences in Aggressiveness in 11–12-year-old Children. Aggressive Behavior, 14: 303–315.

Lewis, M. & Alessandri, S. M., & Sullivan, M.W. (1990) Violation of Expectancy, Loss of Control, and Anger Expressions in Young Infants. Developmental Psychology, 26: 745–751.

Littlejohn, S. W. & Foss, K. A. (2005) Teories of Human Communication. Eight Edition. Belmont, CA: Thomson Wadsworth.

Loeber, R. & Lacourse, E. & Homish, D. L. (2005) Homicide, Violence, and Developmental Trajectories. In: Temblay, R. E. & Hartup, W. W. & Archer, J. (eds) Developmental Origins of Aggression. New York & London: The Guilford Press. 202–219.

Lorenz, K. (1963) Das sogenannte Böse. Wien, Borotha Schoeler [Az agresszió. Budapest: Katalizátor Iroda, 1994].

Maynard Smith, J. (1974) The Theory of Games and the Evolution of Animal Conflicts. Journal of Theoretical Biology, 47: 209–221.

Maynard Smith, J. & Parker, G.A. (1976) The Logic of Asymmetric Contests. Animal Behaviour, 24: 159–175.

Maynard Smith, J. & Price, G.R. (1973) The Logic of Animal Conflict. Nature, 246: 15–18.

Meloy, J. R. (1988) The Psychopathic Mind: Origins, Dynamics, and Treatment. Northvale, NJ: Jason Aronson.

Meloy, J.R . (1997) Predatory Violence during Mass Murder. Journal of Forensic Science, 42: 326–329.

Mesquida, C. G. & Wiener, N.I. (1999) Male Age Composition and Severity of Conflicts. Politics and Life Sciences, 18: 181– 189.

Moyer, K. E. (1968) Kinds of Aggression and Their Physiological Basis. Communication in Behavioral Biology, 2: 65–87.

Moyer, K. E. (1973). The Physiological Inhibition of Hostile Behavior. In: Knutson, J. F. (ed.) The Control of Aggression: Implications from Basic Research. Chicago: Aldine. 9–38.

Muncer, S. & Gorman, B. & Campbell, A. (1986) Sorting out Aggression: Dimensional and Categorical Perceptions of Aggressive Episodes. Aggressive Behavior, 12: 327–336.

Murray, J. P. & Liotti, M. & Ingmundson, P. T. & Mayberg, H. S. & Zamarripa, F. & Liu, Y. & Woldorff, M. G. & Gao, J-H. & Fox, P. T. (2006) Children's Brain Activations While Viewing Televised Vioence Revealed by fMRI. Media Psychology, 8: 25–37.

Nishbett, R. E. (1993) Violence and U.S. Regional Culture. American Psychologist, 48: 441–448.

Nishbett, R. E. & Cohen, D. (1996) Culture of Honor: The Psychology of Violence in the South. Boulder, CO: Westview Press.

Parke, R .D. & Slaby, R. G. (1983) The Development of Aggression. In: Mussen, P. H. (ed.) Handbook of Child Psychology. Volume IV. Socialization, Personality, and Social Development. New York: John Wiley & Sons. 547–641.

Parker, G. A. (1974) Assesment Strategy and the Evolution of Fighting Behaviour. Journal of Theoretical Biology, 47: 223–243.

Parker, G. A. & Rubenstein. D. I. (1981) Role Assessment, Reserve Strategy, and Acquisition of Information in Symmetric Animal Conflicts. Animal Behaviour, 29: 1221–1240.

Parker, J. G. (2007). Foreword. In: Hawley, P. H., Little, T. D. & Rodkin, P. C. (eds) Aggression and Adaptation: The Bright Side to Bad Behavior. Mahwah, NJ: Lawrence Erlbaum Associates. ix-xii.

Pulkkinen, L. (1987) Offensive and Deffensive Aggression in Humans: A Longitudinal Perspective. Aggressive Behavior, 13: 197–212.

Raine, A. & Meloy, J. R. & Bihrle, S. & Stoddard, J. & LaCasse, L. & Buchsbaum, M. S. (1998) Reduced Prefrontal and Subcortical Brain Functioning Assessed Using Positron Emission Tomography in Predatory and Affective Murderers. Behavioral Sciences and the Law, 16: 319–332.

Riechert, S. E. (1998) Game Theory and Animal Contests. In: Dugatkin, L. A. & Reeve, H. K. (eds) Game Theory and Animal Behavior. New York & Oxford: Oxford University Press. 64–93.

Rule, B.G. (1974) The Hostile and Instrumental Functions of Human Aggression. In: De Wit, J. & Hartup, W. W. (eds) Determinants and Origins of Aggressive Behavior. The Hague: Mounton. 97–105.

Schott, F. (1971) What is Aggression? In: Selig, H. (ed.) The Making of Human Aggression. New York: St. Martin Press.

Schröder, I. W. & Schmidt, B. E. (2001) Introduction: Violent Imaginaries and Violent Practices. In: Schmidt, B. E. & Schröder, I. W. (eds) Anthropology of Violence and Conflict. London & New York: Routledge.

Sears, R. R. (1961) Relation of Early Socialization Experiences to Aggression in Middle Childhood. Journal of Abnormal and Social Psychology, 63: 466–492.

Smith, E. R. & Mackie, D. M. (2000) Social Psychology. New York, Worth Publishers [Szociálpszichológia. Budapest: Osiris, 2001].

Steinitz, R. & Goldman, S. (1992) The Three Elements of Aggression: Human Survival Potential, Norms, and Provocation. Journal of Social and Biological Structures, 15: 307–314.

Steinitz, R. & Goldman, S. (1995) Violence as a Strategy for Enlarging Human Survival Potenctial. Journal of Social and Biological Structures, 18: 413–419.

Tedeschi, J. T. & Felson, R. B. (1994) Violence, Aggression, and Coecive Actions. Washington, DC: American Psychological Association.

Toch, H. (1969) Violent Man: An Enquiry into the Psychology of Violence. Chicago: Aldine.

Tooby, J. & Cosmides, L. (2005) Conceptual Foundations of Evolutionary Psychology. In: Buss, D.M. (ed.) The Handbook of Evolutionary Psycology. Hoboken, NJ: John Wiley & Sons. 5–67.

Tóth P. (1999) A kommunikáció az evolúció perspektívájából. In: Béres I. & Horányi Ö. (szerk.) Társadalmi kommunikáció. Budapest: Osiris. 193–210.

Tóth P. I. (2002) A médiaerőszak és az agresszió magatartásbiológiai meghatározása. Janus, No. 10. 142–148.

Tóth P .I. (2003) A médiahatás az evolúciós magatartástudományok nézőpontjából. In: H. Varga Gy. (szerk.) Kommunikáció: Elmélet és gyakorlat. Eger: Eszterházi Károly Főiskola Tudományos Közleményei, No.29. 51–69.

Tóth P. I. (2005) Miért vonzó a rossz hír? Adaptív algoritmusok szerepe a médiahasználó választásában. Médiakutató, 6/4/: 7–32.

Tóth P. I. & Gál Sz. & Tóth B. (2004) A szappanoperákban megjelenő agresszió hatása a női nézőkre: egy evolúciós pszichológiai megközelítés lehetősége. In: Ivaskó L. (szerk.) A kommunikáció útjai. Budapest: Gondolat/ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport. 29–56.

Tremblay, R. E. (2000) The Development of Aggressive Behaviour during Childhood: What Have We Learned in the Past Century? International Journal of Behavioral Development, 24: 129–141.

Tremblay, R. E. & Nagin D. S. (2005) The Developmnetal Origin of Physical Aggression in Humans. In: Temblay, R. E. & Hartup, W. W. & Archer, J. (eds) Developmental Origins of Aggression. New York & London: The Guilford Press. 83–106.

Trivers, R. L. (1971) The Evolution of Reciprocal Altruism. The Quarterly Review of Biology, 46: 35–57.

Trivers, R. L. (1972) Parental Investment and Sexual Selection. In: Cambell, B. (ed.) Sexual Selection and the Descent of Man. Chicago: Aldine. 136–179.

Vaillancourt, T. (2005) Indirect Aggression among Humans. Social Construct or Evolutionary Adaptation? In: Temblay, R .E. & Hartup, W. W. & Archer, J. (eds) Developmental Origins of Aggression. New York & London: The Guilford Press. 158–177.

Walker, P .L. (2001) A Bioarcheological Perspective on the History of Violence. Annual Review of Antropology, 30: 573–596.

Weinshenker, N. J. & Siegel, A. (2002) Bimodal Classification of Aggression: Affective Defense and Predatory Attack. Aggression and Violent Behavior, 7: 237–250.

Wilson, E. O. (1975) Sociobiology. The New Synthesis. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Wilson, M. & Daly, M. (1998) Sexual Rivalry and Sexual Conflict: Recurring Themes in Fatal Conflicts. Theoretical Criminology, 2: 291–310.

Wolfgang, M. & Ferracuti, F. (1967) The Subculture of Violence. Toward an Integrated Theory of Criminology. London: Tavistock.

Zillmann, D. (1979) Hostility and Aggession. Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum Associates.

Lábjegyzetek

1
Nyilván nem meglepő az az állítás, hogy az agresszió bemutatása a médiában kommunikációs folyamat. Minden kommunikációs esemény immanens része a hitelesség, mivel minden kommunikáció ki van téve a félrevezetés vagy blöffölés lehetőségének, illetve kockázatának. Intenzív kompetíciós helyzetben a szelekciós kényszer a befolyásolandó fél kételkedő stratégiáját részesíti előnyben. Ennek leküzdésére az egyik lehetséges eljárás a kommunikációs akció hatékonyságának a ritualizálás általi biztosítása. Maga a ritualizálás a kommunikáció evolúciója, vagyis az emocionálisan motivált kommunikációs viselkedés formalizálása a természetes szelekció nyomása által. A folyamat számos jellemzője közül kettőt érdemes itt hangsúlyozni. Az első az összetéveszthetetlenség kényszerítő ereje. A második, a formalizáció (azaz a speciális megjelenés) eredményeként a vevő vagy befogadó felismerő mechanizmusainak minél alacsonyabb ingerküszöbnél történő aktiválása (Tóth, 1999). Ez azonban nem jelenti a pontos, azaz valósághű bemutatást. Éppen a hatékonyság érdekében a valóságnak csak egyes (talán lényegi) elemei szerveződnek speciális sorozatokba, méghozzá egyre eltúlzottabb módon.
2
Természetesen az emberi alkalmazkodást szolgáló „szelektíven korlátozott” képzelet mellékterméke az a kreatív konstrukciós képesség, amely a társas, a technikai és a szimbolikus dimenzió széles körű variabilitását produkálta az emberi társadalom és kultúra története során.
3
A heavy wiever terminusnak „megszállott nézőként” való – véleményem szerint, ha nem is tökéletes, de elfogadható – magyar fordítása a Horányi Özséb szerkesztette Kommunikáció I. A kommunikatív jelenség , 1978-ban, majd 2003-ban újra megjelentetett kiadásában megtalálható Gerbner-tanulmányból származik.
4
Loeber és munkatársai (2005) pozitív összefüggést az „erőszakos” (a szerzők fogalomhasználata szerint) cselekmények esetében kaptak, míg a gyilkosságot elkövetőknél a személyes jellemzők tűntek meghatározó tényezőknek.
5
A „problémakör” fogalommal arra szeretnék utalni, hogy nem egyértelmű az agresszió mint gyűjtőkategória határainak meghatározása.
6
Ennek persze negatív következményei is lehetnek. Például a kommunikáció meghatározásánál egyre elterjedtebb és elfogadottabb, hogy a kommunikációnak kizárólag az intencionális, bizonyos értelemben konvencionális, ebből elkerülhetetlenül következőn tudatos magatartást tekintik. Ezért mind az állati, mind az emberi „kommunikáció” nem mindig egyértelműen meghatározható köre jelölő viselkedéssé „degradálódik”, ami elkerülhetetlenül új szakadék kialakításához vezethet az emberi és az állati viselkedés és elme értelmezésénél.
7
Ez – mint a későbbiekben látható – egyáltalán nem elhanyagolható kérdés, mert nem mindegy, hogy az agresszió látványa milyen idegrendszeri mechanizmusokat aktivál.
8
Loeber, Lacourse és Homish (2005) az erőszak meghatározásához saját definíciójuk esetében az alkalmazott agresszió intenzitását, fegyver jelenlétét és alkalmazását, valamint a következményeit vették figyelembe. A lényege, hogy az agresszióra az „eszkalációs” folyamat, az egyedfejlődés során a késői (pubertást követő) megjelenés, a következmények, például az erőszakos nemi közösülés, illetve a rablás, a súlyos(?) testi sértés, valamint a gyilkosság a jellemző.
9
E déli fegyverhasználati mítosz női megfelelőjét Laura Browder Her Best Shot: Women and Guns in America című művében (2006) ismertette.
10
Genderau és Archer (2005) éppen az agresszió normatív megítélését kifogásolják Feshbach (1971) és Rule (1974) tanulmányaiban, mert szerintük ez az agresszió és az erőszak legitimálását eredményezheti. Ugyanakkor azzal, hogy relativizálhatja alkalmazásának jogosságát, önkényessé, egyben beláthatatlanul kockázatossá és veszélyessé válhat, hogy kit, kiket jelöl meg a „nem agresszív” cselekvés célpontjaként.
11
Hasonló, bár kevésbé részletes áttekintést Susan Fiske (2004) magyar fordításban is megjelent könyvében találhatunk.
12
A Buss-féle (1961) agresszió-felosztás kategóriáit és azoknak egy-egy példáit Fiske (2004) magyarul olvasható könyvében is megtalálhatja az olvasó.
13
Feshbach (1970), valamint Boelkins és Heiser (1970) tanulmányaira Zillmann (1979) hivatkozik. A közvetett agresszió leírását először a primatológus Hrdy adta meg a főemlősök, elsősorban a nőstények közötti társas interakciók és kapcsolatok megfigyelése alapján (Hrdy, 1981; Hrdy & Williams, 1983).
14
A hímek közötti (intermale) agresszió a szaporodási lehetőségért zajló, a darwini szexuális szelekció létrehozta intraszexuális kompetíció megnyilvánulása.
15
Zoomorfizmus az a téves, redukcionista szemléletmód, amely az állatoknál megfigyelt funkcionális viselkedéskategóriákat egy az egyben kiterjeszti az emberi viselkedés értelmezésére, figyelmen kívül hagyva az egyes humánspecifikus jellemzőket.
16
A morális agresszió proto-formái de Waal (1996) szerint már megjelennek a csimpánzok és egyes majomfajok társas politikájának eszköztárában is.
17
Tóth Péter tanulmányának második részét lapunk következő, 2008. tavaszi számában közöljük – A szerk.
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
<>
2017 tavasz-nyár
> régebbi lapszámok
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink