Médiakutató 2008 tavasz

Bulvár

Jenei Ágnes:

A sztár változó fogalma

2007. május 10-én este a Médiakutató kerekasztal-beszélgetést rendezett a Ritmus Kávéházban, amelyen Buda Béla pszichiáterrel, György Péter esztétával és Ómolnár Miklóssal, a Story, a Best magazin, valamint a StoryTV főszerkesztőjével lapunk szerkesztője, Jenei Ágnes beszélgetett.

Médiakutató: Vendégeimtől azt kérem, járják körül, mit jelent a sztár fogalma, és saját szakmai szemüvegükön keresztül világítsák meg, vajon mi a sztár funkciója, milyen egyéni, társadalmi, kulturális szükségletet elégít ki. Hogyan látják, miért és milyen irányban változik a sztár fogalma?

Buda Béla: Megítélésem szerint az utóbbi időben a sztárjelenség kibővült és differenciálódott, éppen a televíziózás, az audiovizuális médiumok rendkívüli elterjedése és az életet átható, társadalmat szervező, a szabadidőt, illetve az emberi interakciós színtereket befolyásoló szerepe miatt. Mindenki lehet sztár, akiből azt csinálnak. Spontán nem keletkezik sztár, ahogy régebben sem keletkezett: az lett sztár, aki megfelelő filmszerepeket kapott, akinek a színpadon ismételten lehetősége nyílt arra, hogy bizonyos tulajdonságait kibontsa, és azokra aztán a későbbi megrendelések rájátsszanak. Most a szükségletek kreálnak sztárokat. A szükségletek részben a médiaipar szükségletei, egy rendkívüli üzleti érdek, amely arra irányul, hogy az élet azon területeit, amelyek a tömegek figyelmét felkeltik, bekapcsolják a vérkeringésbe, az adott területek megfelelő személyiségein keresztül tematizálják.

Az audiovizuális tömegkommunikáció általános szükségletei – tehát azok az emberi igények, amelyek kialakulását az első meghökkentő pár perces film (egy vonat megérkezése) bemutatásától számíthatjuk ­– az elmúlt bő évszázad alatt nem változtak, csak kiszélesedtek a társadalom rendkívül gyors átalakulása nyomán. Manapság a sztár deheroizációja figyelhető meg. Azelőtt a sztár az amerikai álomnak megfelelően a semmiből jött, majd kicsiszolódott. Rajongókultusz vette körül, legendává vált, az emberek idealizálták. Ezzel szemben most mindenhonnan, minden szegletből sztárok bújnak elő; manapság a sztárok történetei a leghétköznapibb emberek történetei.

Ebből a szempontból a valóságshow-k jelensége rendkívül érdekes: felfoghatók a hétköznapok médián keresztül történő „kolonizációjának” (kölcsönvéve Foucault kifejezését, a társadalmi manipulációra vonatkozóan). A valóságshow-k az emberekből azt a teljesen természetes szükségletet hozzák elő, amellyel gyerekkoromban a kispadra kiülő vasárnapi falusi közösségben is találkoztam, ott, ahol eseménynek számított minden, ami megjelent a főutcán; ez a szükséglet a pletykaszükséglet. E jelenség mögött egy nagyon érdekes pszichológiai korpusz van. Nem sokat tudunk arról, miért fontos az embernek, hogy állandóan „dolgozzon” a saját értékein, hogy folyamatosan „identitásmunkát” végezzen, de minden emberben működik az azonosulás, illetve az ellenazonosulás mechanizmusa. Az ember elfogadja a hozzá közel álló értékeket és mintákat, másokat pedig elutasít. A médiában látottakkal ugyanezt teszi, közben – ha szükségét érzi – ezt még meg is beszéli a saját csoportjával. Sokszor nem is konkrét, megformált véleménnyel találkozik a médiá­ban, hanem inkább csak hangulatokkal, utalásokkal, félszavakkal, érzelem-megnyilvánulásokkal, amelyeket a maguk képlékeny formájában elraktároz magában, és azt hangsúlyozza majd belőlük, amit a magáénak vall.

Győzike példája mutatja, hogy az emberekben egyszerre van jelen az elhárítás, az attitűdjeik vagy előítéleteik megerősítése, valamint a vágyteljesülés. Az 1980-as évek végén részt vettem egy külföldi megbeszélésen, ahol a szakemberek elmesélték, hogy a legnagyobb médiaesemény Kenyában meg a közel-keleti arab országokban a Dallas megjelenése volt, ahol több helyen megtörtént, hogy a törzsi rítusok idejét áttették, hogy megnézhessék. A Dallasban ábrázolt jólét, az életforma, óriási szimbolikus szükséglet-kielégítés. Győzike esetében ugyanez történik: nyilván mindenki szóvá teszi Győzikéék házának, autójának, életének, fogyasztási szükségleteinek jellegzetességeit. Megjelenik tehát a fogyasztási kultúra, de mellette a jellegzetes kisebbségi probléma is, a magyar romatársadalom, a romakép.

Az olyan jellegű műsor, mint amelyiknek Győzike a főszereplője, rendkívül gondosan tervezett; szakmailag, technikailag is átgondolt munkát igényel. Valószínűleg még az is kiszámított az ilyen műsorokban, hogy a nézők egy része majd felháborodik, és a műsor kognitív disszonanciát teremt: hogy a nézők azt mondják, ilyen nincs, ez nem lehet, ekkora baromság nem létezik. De van. Sőt nagyobb is jön.

Ómolnár Miklós: Úgy gondolom, sztár az, akinek az arcába vadidegen emberek belebámulnak, akit akár le is szólítanak, veszik maguknak a bátorságot, hogy kvázi-ismerősként zaklassák az utcán. Hogy mekkora sztár valaki, egyszerű számtannal és statisztikával kiszámítható: azzal, hogy száz ember közül hány bámul bele az illető arcába.

Hogy mi hozza létre a sztárságot? Nyilvánvalóan a gyakori mutogatás. Stahl Judittól származik a mondás, hogy ha egy hátsó fertályt mutogatnának folyton a tévében, abból is sztár válna. A legtöbb emberhez világszerte a kereskedelmi televíziók műsorai jutnak el immár évtizedek óta, ezért egyértelműnek tűnik, hogy abból lesz sztár, akit ezen adókon főműsoridőben a lehető legtöbbször mutogatnak.

György Péter: Az egyik oldalon egy kultúr-pesszimisztikus forgatókönyv, a másikon a relativizmus diszkrét bája, egy médiaelmélet, amely mindent affirmál, mondván, ha erre van szükség, akkor erre van szükség. Ez utóbbit inkább pénzkereseti akciónak nevezném.

A sztár kultúrtörténetét nagyon sokféleképp le lehet írni. Egy nagyon egyszerű metódussal megvizsgálható a sztárnak mint terméknek az életciklusa: az látható, hogy egy hosszú életciklusról egy rövid életciklusra váltott. A hosszú életciklusú sztároknak volt valamilyen erkölcsi emelkedettségük, most pedig bármit látunk, arra azt mondjuk, hogyne, persze, mert a médiaetnográfusok szerint ennek is megvan a maga rítusa, ami szerintem egy relativizáló affirmálás.

Hadd tegyek egy gonosz megjegyzést: hosszú évekkel ezelőtt tanítottam egy 18 éves kaliforniai hölgyet, aki írt egy nagyon jó dolgozatot, a címe az volt, hogy The Contentless Culture. Az általam első osztályúnak titulált címre azt felelte, semmi meglepőt nem talál benne; ő Santa Cruzban nőtt föl, és úgy látja, a kultúra tök üres. Hosszú évekkel később találkoztam vele az Egyesült Államok keleti partján, azt mondta, végtelenül hálás nekem, hogy nem loptam el azt a bizonyos címet, mert valóban baromi jó, de ezt persze maga sem értette 18 évesen. A könyve talán hamarosan megjelenik a sztárgyanús címmel, amely, mint tudják, oly sokat ér.

A tartalom nélküli kultúra szerintem teljesítmény nélküli kultúrát jelent. A főszerkesztő úr nem sztárokat követ, hanem egy terméket állít elő, amit ő sztárnak nevez. Ennek teljesen korrekt az eljárása, bár vannak morális fenntartásaim, amiért élő embereket Japántól Norvégiáig pénzért rábeszélhetnek arra, hogy emberi valóságukból kivetkőzzenek. Egyszer volt alkalmam Gáspár Győzővel fellépni egy televíziós műsorban, és azt a kínt, amit ő átélt, nagyon felszívtam. Amikor ez az egész dolog elkezdődött Magyarországon, és még érvényesült a kulturális sokk hatása, Hack Péter közölt egy írást az Élet és Irodalomban, amelyben egy nagyon fontos érvet vezetett elő: azt, hogy az emberi méltóságról való lemondás beleegyezés az emberi jogokról való lemondásba. Tehát, ha én le akarok mondani az én emberi jogaimról, azt maga nem fogadhatja el. Ez valószínűleg még jogilag is stimmel.

Miért beszélek én morális problémáról? Mert a star-system a szó legszorosabb értelmében rongyot csinál például egy Kiszel Tünde nevű szerencsétlen asszonyból, kifacsarja, mint egy citromot, addig működteti, amíg pénzt lehet vele keresni. Ha csökken a főszerkesztő úr által fönntartott lapok példányszáma, illetve a televíziók nézettségi indexe, akkor kidobják. Én ezt annyiban tartom erkölcstelennek, mint magát a kapitalizmust; a kapitalizmust pedig erkölcstelennek tartom. Idefele jövet azon gondolkoztam, milyen vicces, hogy 14 éves koromban marxista voltam, bár sejtelmem nem volt, miért; valószínűleg tisztességből, hülyeségből és ostobaságból, mert egy szocialista országban éltem, és egész áldott nap a Lukács Utam Marxhoz című szövegét olvastam. Most pedig azt gondolom, megérkeztem Marxhoz, most már tudom, miről beszélt Lukács. Akkortájt, 14 éves koromban sejtelmem sem volt arról, hogy a kapitalizmus miért minden világok legmocskosabbika, most pedig már tudom, mégpedig tapasztalatból: többek között az ilyen tevékenységek miatt, amilyeneket a főszerkesztő úr folytat.

A kultúrkritika éles, de jobb ezt így szemtől szembe mondani, ráadásul ez önnek semmi zavart nem okoz, mivel a foglalkozásával jár. Én nem gondolom azt, hogy a piac válasz mindenre, nem értek egyet a relativizáló médiaetnográfiával, amely nem vesz tudomást az emberi méltóság fogalmáról. Közjogilag például nem lehet mit kezdeni azzal, ahogy a Mónika-show-ba vagy a valóságshow-kba szereplőket rekrutálnak. De ha valaki utánajár – ez egy médianyomozási kérdés –, hogy ott mit mondtak a jelentkezőknek és mit nem, akkor ugye tudjuk, hogy az egy szürke zóna. A beleegyezés jogilag megtörtént, a médiatevékenység jogilag korrekt, de ez nem jelenti azt, hogy a valóságshow kiválasztási folyamata minden esetben korrekt. Nem véletlenül nem beszélnek róla hivatalosan. Jól van ez így: elmúltál 18 éves, akkor who cares? Aláírtad, kész, viszontlátásra.

És azt remélem, hogy a magyar média a technikai züllöttség korán hamar túl fog lépni. Egyelőre a média az osztatlan figyelemből él. Az új médiában azonban – ezért vagyok megszállottja – a figyelem kezd megoszlani, és akkor ez a termék, amit önök sztárnak neveznek, nyilvánvalóan nem lesz többé eladható. Minden olyan médiapiac, amelyben magas a belépési küszöb, minimális a diverzitás, számomra antidemokratikus. Ellenben az a médiapiac, ahol a belépési küszöb nagyon alacsony, ahol a diverzitás automatikusan megnő, tehát szórja a figyelmet, csökkenti a kapitalizmus affirmációját.

Minden ellenkező híresztelés ellenére a köztársaságnak nem arra van szüksége, hogy mindenki azt gondolja, a piacon kívül nincsen más világ. A köztársaságnak arra van szüksége, hogy az új nemzedék, amely kulturálisan egyre kiszolgáltatottabb, megtanulja, hogy a piacon kívül van világ! Azok az emberek, akik a főszerkesztő úr által előállított médiát fogyasztják, a legkevésbé vannak a kritikai tudat helyzetében, és a leghajlamosabbak azt gondolni, hogy tényleg nincsen más kultúra, mint a piac. Én meg tényleg nagyon komolyan azt gondolom, hogy van. Van szolidaritás, van tisztesség, vannak egyházak, van a felszabadításnak teológiája, van szociáldemokrácia és – ami a legfontosabb – nincs kizsákmányolás. Az ember ember általi kizsákmányolása számomra elfogadhatatlan. Soha semmilyen módon nem mondom rá, hogy oké; még egy cipőgyárban is elfogadhatatlan, hát még akkor, amikor az összeesküvés arról szól, hogy mondjuk Győzikéből, azaz Gáspár Győző magyar állampolgárból bonyolult és nehéz összetevők révén csinálunk egy idiótát.

Ómolnár Miklós: Azt gondolom, a tanár úr nem eléggé alaposan tanulmányozta a kultúrhistóriát. A népszórakoztatás kezdetei az ókori állatviadalokra tehetők. A cirkusz logikája – legyen szó a Colosseumról vagy a Városligetről – sok ezer év óta ugyanazok. Annyiban ment előre a világ, hogy az ilyesfajta mutatványok sokkal kevésbé véresek. Ráadásul nálunk a múlt században a liget világához kötődött egyfajta, olykor egészen színvonalas művészet is. Finnyás elutasítás helyett ugyanis igazi művészek is kimerészkedtek oda. A Városliget érzelmeiről, közönségéről Szép Ernőtől Molnár Ferencig igazán értékes művek születtek, mert ezek a művészek megértéssel közeledtek ehhez a világhoz. Ma már nemhogy könyveket: értékes dalszöveget sem írnak minderről. Maradt a tömegtermelés ipari szemete. De ebben nemcsak a kereskedelmi televíziók kapitalista logikája, hanem az ön által megjelenített gőgös szemlélet is bűnös.

György Péter: Elődeink valóban kimerészkedtek a ligetbe, de a romantikus világ helyett Molnár Ferenc éppenséggel pont a Liliomot, Ödön von Horváth a Mesél a Bécsi erdőben pedig épp a poklot látta ezen a helyszínen.

Ómolnár Miklós: A liget színpadain akkoriban latabárok léptek fel és kiss manyik szavaltak…

György Péter: Nem vagyok gőgös, de Latabár Kálmánt és Kiszel Tündét, illetve a Blikket és Szép Ernőt egy lapon említeni: azért merész.

Ómolnár Miklós: A kor Blikkje az Est című bulvárlap volt, amelybe Móricz Zsigmond írt. Nem tartotta a dolgot méltóságán alulinak. És volt annyira tehetséges, hogy egyszerre alkosson tömegterméket és remekművet.

György Péter: Igen, én azonban nem emlékszem arra, hogy Esterházy Péter írt volna a Blikk című lapba.

Ómolnár Miklós: Amikor a Story magazint indítottam, tanulmányoztam a világ más országaiban megjelenő Story nevezetű újságokat, például a Prágában megjelenő Storyt, ahol meglepetésemre külön rovata volt Jirí Menzelnek. Amikor az ott megjelent Menzel-írásokat Magyarországon egy kötegbe összegyűjtve kiadták, Esterházy Péter egész oldalas írásban éltette azokat. Külön kiemelte, milyen zseniális, ahogyan Menzel közeledik a hétköznapi emberekhez. Éltette a prágai kocsmakultúrát, amelyben az értelmiség és a cseh mindennapok embere találkozhat. Arra gondoltam, felhívom Esterházy Pétert, és megkérem, írjon a Storyba, ismételje meg ezt a csodálatos bravúrt. Próbáljon meg olyannyira közel menni a hétköznapok hőseihez, ahogy Menzel képes a prágai Storyban. Ahol egyébként néha ostorozza is a szappanoperák nézőit, de kedvesen és derűsen teszi; korholó bár, de nem valamilyen erkölcsi magaslatról beszél, senkit sem oktat ki. Na, szóval, felhívtam Esterházy Pétert, aki először nem is értette, miről beszélek. Elmagyaráztam, hogy az a kötet, amit ő éltetett, az bizony egy pletykalap közegében állt össze a hétről hétre megjelent jegyzetekből. Azt mondja: „Igen? De furcsa. Pedig egy remekmű.” Mondom: „Kedves Péter, esetleg nem lehetne ezt a mutatványt itthon megismételni?” Mire ő: „Jaj, hát én nem Menzel vagyok, az a szemléletmód… én… én… én…” Még kétszer beszélgettünk erről, végül úgy éreztem, nincs értelme erőszakoskodnom.

György Péter: Főszerkesztő úr, én nagyon adok arra, hogy udvarias legyek, és a legcsekélyebb mértékben sem szeretném megbántani. Csak ön azt értse meg, hogy egy nyilvános beszélgetésben én nem tudom a beleegyezésemet adni ahhoz, amit immorálisnak tartok. A moralitás nem gőg, hanem egyszerűen annak a kérdése, hogy ember ember általi kizsákmányolása elítélendő, főképp, ha ez a személyisége egészének az elhasználásával jár együtt. Ha valaki úgy gondolja, hogy van teremtő, akkor azért, aki nem gondolja – én nem gondolom –, az inkább az egyenlőség elve, a francia forradalom okán.

Jirí Menzelre visszatérve: valamennyire ismerem azt a lapot, amelyről ön beszél, és azt a kulturális közeget, amelyben Menzel ír. Egy vajszínű árnyalatnyi különbséget látok köztük és a magyar Story magazin és kulturális környezete közt. Ennyi.

Ómolnár Miklós: Én nem látok ilyesfajta különbséget. Tanár úr lenézi a tömegfogyasztót. Azokat, akik a Városliget mutatványaiban, a Vidám Parkban lelik örömüket.

Buda Béla: A magam részéről ezt a morális problémát nagyon érzem, de csak kutatóként, természetvizsgálatként, társadalomvizsgálatként nézem. Azt hiszem, hogy itt a televízióban valóban valami nagyon új jelent meg, mert ha megnézzük a bulvárlapokat, akkor ugyan mindenféle esztétikai kritikát lehetne mondani, de ostobaságaik ellenére az emberi méltóságot nem kezdték ki. A bulvárjelleg épp a filmekre vagy most a televízióra épül, ez utóbbira oly mértékben, hogy ha hirtelen nem lenne televízió, szerintem a bulvársajtó meghalna. Az, hogy a televízió valóban fölveti a kérdést, lemondhat-e az ember bizonyos dolgokról, számomra is probléma, kiváltképp, amikor olvastam, hogy Ausztráliában állítólag van egy olyan konszenzus a szerkesztők és a lapszerkesztők között, hogy az emberszabású majmokat nem lehet „emberi” méltóságuktól megfosztva ábrázolni, például cirkuszban, negatív szerepben. Lehet, hogy a nyilvánosság kezelése azon múlik, a mediatizáció mely fázisban van, mi jellemzi a polgári morális kultúrát. Mi még talán nem jutottunk el kellő fejlettségre.

Egyfelől tehát jogosnak érzem a morális aggályokat; másfelől „dübörög” egy ipar, és kutatóként az is nagyon érdekel, hogy az miként működik. Azt hiszem, most az történik, hogy a televízió ismert funkciója fölerősíti a társadalmi trendeket, rendkívül láthatóvá teszi, és olyan erővel vágja bele a társadalomba, hogy ezáltal kivált valamilyen mozgást. A valóságshow-k a határokat feszegetik, és ki fognak kényszeríteni a társadalomban valamilyen szabályozó – demokratikus, szelíd, preferenciális vagy diszpreferenciális – változást. Emellett egy morális gondolkodást is ki fognak kényszeríteni, miközben azok a jelenségek, amelyeket most ilyen durván és pornografikusan ábrázol a televízió – és amelyek sajnos megvannak a mindennapi életünkben – marginalizálódnak, deklasszálódnak. Rendkívül rossz lélektani, illetve morális szinten élnek emberek, és ezeknek a felnagyítása ilyen „rövid felezési idejű sztárok” formájában talán túl markánsan tárja elénk a problémákat. Tehát nem szeretnék állást foglalni, inkább csak érdeklődve és vizsgálva kitágítanám a perspektívát.

Ómolnár Miklós: Az inkriminált újságokból havonta durván kétmillió példányt adunk el. Azok a történetek, amelyek megjelennek, nem relativizálnak, inkább a népmese fekete-fehér logikái vagy a Jókai-regények logikája mentén a jót jónak próbálják nevezni, a feketét feketének, tehát elítélik a Gonoszt és megdicsérik a Jót, akárcsak egy ponyvaregényben vagy egy bábjátékban. A tömegcikk-médiaiparon belül ponyvamesét árulunk. Ezeknek a lapoknak a meséi soha nem hirdették az erőszak kultuszát, soha nem jelent meg bennük obszcenitás; nem valamiféle erkölcsi megfontolás miatt, hanem mert így könnyebb a kétmillió példányt eladni. Az ilyesfajta mesékre mindig is volt kereslet. Más kérdés persze, hogy Molnár Ferenc vagy Jókai szintjén „gyártunk” tömegsikert vagy silány portékát árulunk. Persze nagyon nehéz a minőséget biztosítani, ha az igazán tehetségesek lenézik a tömegcikket.

Egyébként az eldurvult valóságshow-k a tömegszórakoztatás iparágán belül egyre kevésbé népszerűek. Az emberek megcsömörlöttek ettől, egyre kevesebb csatorna próbálkozik ezzel a formátummal. Érdekes, hogy valamiféle ciklikusság jegyében az egész műfaj elindult vissza a klasszikusabb revü játékszabályai felé, hirtelen a bécsi keringőt meg latin táncokat bemutató táncműsorok vagy jégrevük lettek népszerűek. A tömegmédia-iparosok rájöttek, hogy elmentek az obszcenitás határáig, már csak a nyíltszíni gyilkolás hiányzik. Mivel egyre csökkent az ilyesfajta műsorok nézettsége, visszatértek a klasszikus tömegszórakoztatás sémáihoz.

György Péter: A kutatói szemlélet kérdése engem nagyon foglalkoztat. Pár hónappal ezelőtt, a Népszabadságban megkérdeztek egy genetikust a madárinfluenza-vírussal kapcsolatban, mennyire tartja veszélyesnek az emberi faj szempontjából. Azt mondta, ez vicc: pár százmillió halott. Szóval, minden attól függ, milyen léptéket alkalmazunk. Én az emberi társadalom ügyeit illetően sűrűbb léptéket használok, a kollégáim jelentős részénél is sűrűbbet.

A főszerkesztő úr lapjaira visszatérve: tényleg nincs benne pornográfia meg gyilkosság. Egyszer valamelyik lapjánál azt mondták egy tanítványomnak: csak nem gondolja, hogy ennek a lapnak tényleg megírhatja, hogy valaki meghal…

Ez nagyon fontos: mivel szembesít a média? Miről beszélünk? Arról beszélünk, hogy mondjuk a Mónika-show-t le lehet úgy írni, mint egy olyanfajta mediális rítust, amelyben az elnyomott emberek is szóhoz jutnak, tehát effektíve le lehet írni – teljes joggal – úgy, mint egy médiadrámát, amelyben azok az emberek is szóhoz jutnak, akiknek egyébként nincs joguk a megszólalásra, mert a média egyszerűen nem kíváncsi rájuk, mert nem celebek. Ez jó gondolat, egészen addig, amíg rá nem jövök, hogy tulajdonképpen ez a mondat sem más, mint egy golyó valakinek a puskájában. Merthogy az a műsor, amely emberek civilségének, esendőségének, kívülállásának köszönhetően jön létre, az nem szól másról, mint arról, hogy az RTL Klub adandó alkalommal sikert arat a TV2 fölött. Ezt én barbár dolognak nevezem, de ezalatt semmi mást nem értek, mint kapitalistát.

És e tekintetben talán nem árt hangsúlyozni, hogy Magyarországon kívül senki nem mondja azt, hogy a kapitalizmus oké. Ne gondolják, könyörgöm, ebben a kávéházban, hogy a kapitalizmus, az forever! És hogyha ebben tetszenek fölnevelkedni, akkor ebben is tetszenek majd meghalni. Nagyon hosszú ideig tetszenek még élni, és a kapitalizmusnak számtalan formája el fog tűnni a szemünk előtt. Tehát ön egy dinoszaurusz, főszerkesztő úr. Ön a dinoszaurusz, nem én.

Ómolnár Miklós: Ebben a beszélgetésben sok minden összekeveredik, a valóságshow-k szélsőséges, obszcén, emberi személyiséget megalázó világa, a neoviktoriánus mesék, a romantikus ponyva, a gladiátorviadalok és modern sport világa, no meg az értelmiség szélsőséges pfujolása…

György Péter: A televíziók előállítanak egy adag idiotizmust, amiből önök másnap pénzt csinálnak, és vica versa. Önök – mint viktoriánus szamárság – annyiban tartoznak össze a vonatkozó show-kkal, hogy egymást éltetik.

A Mónika-show-ban az a zavaró, hogy a fele épp annyi, mint az egész. Az Emberi színjátéknak nem érdemes leragadni a közepén, mert a másik felén még izgalmas dolgok fognak történni. Balzacnak a fele nem annyi, mint az egész. A Mónika show-nál viszont a tanulási folyamat nem nő méretarányosan a befektetéssel, húsz Mónika-show-tól nem leszek hússzor okosabb. Hogy miért nem leszek okosabb, az a következő: egyetlen egy rugóra járnak. Ez a rugó pedig nagyon egyszerű – ez a nárcizmus kultúrája. A kapitalizmus kitermelte a narcisztikus kultúrát, amely szerint a világ megváltoztathatatlan, és nekünk mindössze annyi a dolgunk, hogy azt élvezzük. A nárcizmus kultúrája egy nagyon szerény része annak, amit én társadalmi valóságnak hívok, mégpedig mondjuk két százaléka. És azt gondolom, hogy egyszerűen eltereli a figyelmet az igazi problémák elől. Én azt gondolom, hogy az ember élete egy feladat, és ezt meg kell oldani, tehát én teljesítményorientált vagyok.

Közönség: Ha valaki nem vigyázott, és sztár lett, hogyan lehet erről leszokni? Le tud-e szokni? Le lehet-e erről szokni?

Buda Béla: Ez valóban probléma, de azt sem lehet egyértelműen állítani, hogy a sztárságnak csak negatív következményei lennének. Ahányan tönkremennek vagy elkallódnak, és nem tudnak visszatalálni, annyian tudnak piacot csinálni, Majka meg a többiek végül fenn tudnak maradni. Sőt sikerpályára kerülhetnek.

Úgy érzem, hogy az ellenségként kezelt jelenség kaleidoszkópszerű, komplex tárgy, amelyben a megvilágítási szögektől függően rengeteg minden van benne. Nyilván érik valamiféle társadalmi változás, amiről nem tudjuk, micsoda, érnek a kulturális átalakulások, és van egy csomó reális probléma, hiszen valószínűleg van ennek az egész jelenségnek egy még élesebb, ha úgy tetszik, neomarxista társadalomkritikai olvasata is. És ezek a show-k tulajdonképpen az emberi feszültségek és a társadalom konstruktív átalakítására szolgáló emocionális erők kanonizációja és „földelése” vagy ezek „rövidzárlatos társadalmi kezelése”.

György Péter: Lehet, hogy a társadalom tudatalattija jelenik meg így?

Buda Béla: Ez az egész tudatalatti egy metafora, egyfajta értelmezési mód. Gomolyog bennünk egy csomó minden, amit nem tudunk jól kifejezni. Ösztön, késztetés, amit a viselkedés szintjén elfojtunk vagy kezelni próbálunk, ezt mondhatjuk tudattalannak. Ugyanígy a társadalom is fortyog. Ómolnár Miklós épp ezt emelte ki, tehát azt, hogy a tömegkultúrának mindig is volt alvilága. Persze úgy is lehet érvelni, hogy ez is mindig egyfajta valódi kultúra volt, amelyet visszaszorítottak, tiltottak és minősítettek. De azt is lehet mondani, hogy a társadalom tudatalattija jelenik meg így, abszolút használható, kezelhető a megállapítás.

Közönség: Van-e a magyar, illetve a kelet-közép-európai sztároknak valamilyen specialitásuk az amerikai vagy a nyugat-európai – általában a nyugati – sztárokhoz képest?

Ómolnár Miklós: A sztárfogalom leegyszerűsítve abból vezethető le, hogy a kereskedelmi televíziózás milyen tömeges, milyen átütő hatást gyakorol az adott társadalomra, s hogy az életszínvonal elér-e legalább egy olyan szintet, amely lehetővé teszi a sztármagazinok megvásárlását, ki tudnak-e adni az emberek hétről hétre két-háromszáz forintnak, egy-két dollárnak megfelelő összeget ilyesfajta szórakoztató termékekre. De ezen túl is megfigyelhetők roppant érdekes különbségek, még egy térségen belül is. Zágrábban például a sztár valahogy az 1960-as évek korda györgyös, vámosi jánosos fogalmának megfelelő valaki. Kijevben a sztár egy világfi, aki Londonba járkál, és elképesztő Lamborghini autója van. Magyarországon a sztár egy fiú a szomszédból, aki olyan, hogy akár hátba is veregethetnénk az utcán, ugyanahhoz a zöldségeshez vagy ugyanabba a Tescóba jár vásárolni, mint mi. A magyar sztárt, mondjuk Bochkor Gábort, az áldott állapotban lévő kedvesével, a Tesco áruházban buktatja le egy internetes lap, amint éppen televíziót vásárol. Egy amerikai vagy angol sztárról elképzelhetetlen, hogy vasárnap délután a Tescóba megy tévét venni.

A sztárfogalom nyugaton, mindenekelőtt Amerikában sokkal emelkedettebb fogalom, anyagi értelemben mindenképpen. Ott a hírességek – ha akarnak – minden ellenkező híresztelés ellenére el tudnak tűnni a lesifotósok elől, hiszen sofőrjük vezette, besötétített autók hátsó ülésén ülnek, s aztán ezek az autók eltűnnek a kastélyok falai mögött. A tipikus magyar sztár Zámbó Jimmytől – és, hogy próbáljak egy másik végpontot mondani – Stahl Juditig, csepeli lakásoktól mondjuk a pasaréti utcákig él. A magyar sztár tipikusan kispolgár, hogy egy vulgármarxista fogalommal éljek. Az utcán jár és a zöldségesnél is összefuthatunk vele.

Közönség: A magyar sztár akkor ezek szerint nem is sztár?

Ómolnár Miklós: Attől függ, mi a definíció. Ha a definíció az, hogy az a sztár, akinek az arcába bele lehet bámulni, akkor igen.

Közönség: Az, hogy nem elvárás a sztártól, hogy okos, szép, tehetséges legyen, vagy bármi érdekeset csináljon, minek köszönhető? Van valami igény erre a társadalomban, vagy lehet, hogy ezt az újkapitalista média termeli ki?

György Péter: Hadd mondjam meg, én kit tartok sztárnak. II. János Pál, ő egy sztár. Bono is sztár. Teréz anya – mármint nem a magyar – szintén sztár. Ott van Nelson Mandela, ő is sztár. Az igazi sztár ugyanis nem egyszerűen attól sztár, hogy ördögien használja a médiát, világméretű szinten, hanem attól, hogy van benne valami, ami az idiotizmuson, azaz a nárcizmuson kívül van. A világhírű sztárokat az különbözteti meg a magyar sztároktól, hogy kultúrhéroszok. Mitológiatörténetileg azt tekintjük kultúrhérosznak, aki megváltoztatja a világot, azt a kulturális normarendszert, amelybe beleszületik. Odüsszeusz egy sztár. Marilyn Monroe szintén sztár: megváltoztatott egy normát.

Ómolnár Miklós: Kiszel Tünde is.

György Péter: Nem, Kiszel Tünde soha nem változtatott meg semmit. Szegény Kiszel Tünde egy asszony, akiből valakik bolondot csinálnak. John Lennon, ő egy sztár, aki után nem olyan a világ, mint előtte volt. Győzike egy szerencsétlen ember, egy termék, a főszerkesztő úr meg az RTL közös terméke. Azok a sztárok, akik a korszak döntő tendenciáit eltalálják, fölismerik, perszonifikálják, és megváltoztatják általa a világot. Marlene Dietrich sztár.

Közönség: A sztár géniusz?

György Péter: A sztárnak és a zseninek nem sok köze van egymáshoz.

Közönség: A sztár nem egy értékítélet. Az egy figura, akiről állandóan beszélnek. Magának ők a sztárok, de a társadalom kétmillió tagja másról beszél, más emberek sztorijait olvassa. Szidják vagy dicsőítik a sztárokat, de foglalkoznak velük.

György Péter: Nem vagyok hajlandó elfogadni a globális kultúripar által legyártott értelmezési sémát magamra nézve kötelezőnek. Röhögök rajta. Szabadon, teli szájjal.

Médiakutató: György Péter csupa olyan sztárokat, kultúrhéroszokat említett, akik mögött egy közösség által elismert valós teljesítmények, valós értékek találhatók. Nem lehetséges, hogy egy közösség számára az is érték, ha valaki szórakoztatja őket? Az udvari bolond, a cirkuszi bohóc, aki megnevetteti a közönséget, aki hagyja, hogy sztárt csináljanak belőle?

Ómolnár Miklós: Tanár úr egyfajta értékszemlélet mentén próbál kategorizálni, és azokat tekinti sztárnak, akik az ő felfogása szerint értéket közvetítenek a világnak. Én a szórakoztatóiparról – még csak nem is tömegkultúráról – beszélek. Tehát show-business-ről, tömegszórakoztatásról, az állatviadaloktól a Városligeten keresztül a kereskedelmi televíziózáshoz vezető folyamatról. Ennek a hősei Madárfejű Lajcsikától Dömper Elláig és Lagzi Lajcsiig terjednek.

Próbálom elképzelni a tanár úr által előadott, a világ állapotára vonatkozó szónoklatot mondjuk 1913 nyarán a Városligetben: kiáll egy hordószónok, és arról beszél, hogy a Monarchia össze fog omlani, ha nem adják meg a nemzetiségeknek, ami nekik jár. Bármennyire is igazat beszél, nézett volna rá a városligeti nép értetlenül. Mit akar ez a szerencsétlen, miközben ő Madárfejű Lajcsikát és az ötméteres hajú nőt meg a kígyóembert jött ide tanulmányozni. Tán még meg is verik ezt a buta agitátort! Én a tömegszórakoztatásról beszélek, amelynek a logikája több ezer év óta ugyanaz. Bizonyos értelemben alpári logika, ahogy a gladiátorviadalok is egy alpári logikának felelnek meg. A tömegszórakoztatást nem kulturális igények, értékek mentén kell megközelíteni elsődlegesen. Természetesen még a Colosseumba is be lehet vinni értéket, ha a félig fölfalt keresztény közben azt kiabálja, hogy éljen Jézus!

Buda Béla: Azt hiszem, itt valójában különféle dimenziók vannak. Eltűnődtem most azon, hogy a csillag az ókori kultúrában orientációs pont volt, amely alapján az emberek tájékozódtak; a keresztény kultúrában ez transzcendentális értékjelzővé vált. Biztos, hogy az igazi sztárok, azok az értékhordozó vagy -újító emberek, akiket a globalizált televízió és média az emberek elé tár. Hozzájuk képest valóban új sztárok, sztárdimenziók születnek például a sportteljesítményben. Kérdés azonban, hogy a magyar sztár nem különös jelenség-e, szerintem ugyanis valami egyedi történt Magyarországon. Én elég sokat járok külföldre, és mindig az az első, hogy ott kinyitom a televíziót, tehát gyakorlatilag egész Európában látom, de ez a fajta dömping és ennek a bulvárháttere talán csak Angliában van meg bizonyos fokig.

Szóval valami itt kitört: olyan megnyilvánulások, emberek, viselkedésmódok, rejtett és nyílt értékek keltenek figyelmet és érdeklődést, hogy ez valamiféle magyarázatra szorul, még akkor is, ha én elfogadom a Miklós funkcionális sztárdefinícióját. És lehet, hogy az a magyarázat, hogy itt van dezorientáció a társadalomban, amely párhuzamos azzal, hogy kialakult egy konzumkészség a bulvárra, a vevők milliói képesek megfizetni a kérdéses 300 forintot.

Ómolnár Miklós: Azt gondolom, hogy a felvilágosodás korától kezdve a marxizmusig és tovább, Istent kvázi megölték, a vallást a nép ópiumának nyilvánították, az Észt ültették a helyére. A nagy tömegek mítoszok és mesék nélkül maradtak. A sztáripar lényegében mítoszpótlék-termelő ipar. Hősöket, meséket, példabeszédeket állít elő, mégpedig olyanokat, amelyek történetei kapcsán véleményt formálhatunk, szerethetjük vagy gyűlölhetjük őket, kiröhöghetjük őket, tanulságokat fogalmazhatunk meg sorsuk kapcsán. A modern sztáripar azt állítja elő, amit a görögöknek a mitológia jelentett, ahol ugye az Olümposzon Héra és Zeusz jókat veszekedtek, időnként egy-egy isten letévedt a földre és teherbe ejtett egy halandót, így lettek a félistenek… De ha bármelyik mítoszt, bármelyik vallás alaptörténeteit ebből a szempontból nézzük meg, akkor azt látjuk, hogy a legfontosabb példázatok mind hétköznapi, gossipszerű történetek. Tessék csak belegondolni, hogy az Újszövetségben miről szól Jézus első csodatétele! Egy menyegzőn valami elképesztő kellemetlenség történik: elfogy a bor, a vendégsereg nem ihat tovább. Hát jön a csodatevő, és azt mondja, hogy legyen bor! És lőn. De ha az Újszövetség bármelyik csodatörténetét megnézzük a beteg meggyógyításától a halott feltámasztásáig és a csodálatos kenyérszaporításig, mind fantasztikusan egyszerű történetek – hogy a házasságtörő asszony esetét már ne is hozzam szóba. A mítoszok megpróbálják az átlagember számára modellezni az élet nagy történéseit.

A tömegek mára mesék, példák nélkül maradtak. Ezt ma a tömegtermelés korszakában egy iparág elégíti ki, úgy-ahogy. Igenis ragaszkodom ahhoz, hogy az általam eladott havi kétmilliós újságban az egyszerű, leegyszerűsített mítoszok szintjén vannak jók és rosszak, vannak tanulságok, és azok a történetek a legsikeresebbek, amelyek a leghétköznapibb tanulságokat fogalmazzák meg, amelyek ebből a szempontból leginkább azonosulási felületet nyújtanak az értelmiség által cserbenhagyott tömegek számára.

Közönség: Ha vesszük Győzikét, Kiszel Tündét, akkor ők mind elég irritáló jelenségek. Csak a magyar sztárok ilyen irritálóak?

Ómolnár Miklós: Ez mindenütt egy típus. Például egy-két év óta Britney Spears játszik ilyen szerepet az angolszász sztármitológiában. Ő az irritáló, a bosszantó, hülye lány. Azt gondolom, ez nem újdonság, nem tipikusan magyar jelenség. Ez egyfajta spontán vagy időnként irányított szereposztás következménye.

Közönség: Magyarországra tehát a „fiú a szomszédból” sztártípus jellemző?

Ómolnár Miklós: A tömegmédia keretében folytatott kutatások azt mutatják, hogy Magyarországon tipikusan úgy tekintenek a sztárra, mint egy kvázi családtagra. A főműsoridőben gyakorta mutogatott emberek számítanak abból a szempontból sztárnak. Az emberek úgy tekintenek rájuk, mint egy gyakorta megjelenő vacsoravendégre. A bárdos andrások, a máté kriszták lényegében ott ülnek a családok vacsoraasztalánál Az emberek emiatt teljesen természetesnek tartják, hogy erre a vacsoravendégre, erre a kvázi családtagra ugyanúgy kíváncsiak lehetnek, mint egy valóságos családtagra. Úgy érzik, joguk van mindent tudni ezekről az emberekről: mikor várnak babát, hogy nőnek a gyerekeik, rendben van-e a házasságuk. Ez az érzés sokkal erősebben jelentkezik a magyar médiasztárok kapcsán, mint mondjuk az angolszász világ sztárjai esetében. Sokkal közelebb állónak érzik az emberek a magyar sztárvilágot, akár az elutasító, taszító, irritáló sztárok esetében is. Odamennek az utcán Kiszel Tündéhez, és azt mondják, hogy: „Hagyd abba, édesem, bolondot csinálsz magadból. Nem veszed észre?” És akkor Kiszel Tünde beszédbe elegyedik az ő kvázi hódolójával, nézőjével, és megbeszélik, hogy mit kellene csinálnia. Magyarországon ez az egész egy virtuális családi közegben mozog. A sztárokról ugyanúgy megvan az embereknek a véleményük, mint a szomszédasszony fiáról, aki későn jár haza, és esetleg drogot árul.

Médiakutató: Ez az idézett Angliára is jellemző lehet.

Ómolnár Miklós: Csak itt kisvárosiasabb, bensőségesebb, magyarosabb logikák alapján zajlik az egész.

Közönség: Rengeteg olyan ember járkál az utcán, akit nemzetközi szinten is elismernek, épp csak a média nem ismeri, holott lenne miért. Nem lehetne azok pályáját támogatni, akinek alapjuk is lenne a hírnévre? Nagyon sok jó újgenerációs zenészünk van. Belőlük miért nem lehet sztárt csinálni, vagy belőlük miért nem lesznek sztárok?

Ómolnár Miklós: Ahogy már említettem, az, hogy kiből lesz sztár, egyszerű számszaki kérdés. Ha száz átlagemberből, aki az utcán sétál, nyolc szólítja meg az illetőt, akkor ő egy nyolcpontos sztár. Ha száz, akkor ő egy százpontos sztár. Bárkiből lehet sztár, ha bekerül a nagy nézettségű tömegműsorok szereplői közé. Novák Péter rétegzenésznek számított a Kim Nowakkal, egészen addig, amíg nem lett az RTL Klub egyik műsorának vezetője, vagy amíg nem vett részt a Megasztár zsűrijében. Innentől kezdve tömeges ismertséget szerzett, többen ismerik, mint például Lovasi Andrást, aki soha nem ment képernyőre a prime time-ban. A maga közegében ő is sztárnak számít, de száz ember közül szerintem legfeljebb tíz ismeri meg az utcán.

György Péter: Ahogy a főszerkesztő úr említette, ez számszaki kérdés. Ameddig a kevés számú elemet a két tévé, három újság körbekergeti, addig nem kell más. Ha megnő az elemszám, akkor a főszerkesztő úrnak is kisimul majd a példányszáma. Minden egyes ilyen nagy példányszámú termék hülye. Hát ez van. A new mediában azért lehet reménykedni, mert növelni fogja a televíziós állomások számát, csökkenteni az egy televíziós állomásra jutó figyelmet. Új közgazdaságtant kell hozzá kitalálni, mert nem lehet a baromságból megélni.

Közönség: Én ezt teljesen értem, de miért ne lehetne azokat előtérbe helyezni, akik valóban tesznek azért, hogy híresek, sztárok, elismertek legyenek? Miért ne lehetne őket bevinni a médiába, hogy akár mindenki megismerhesse őket, és akkor a sztárság fogalmának lehetne több értelmezése is?

György Péter: Ez egy nagyon szép idealista gondolat, de tényleg nem várhatjuk el Ómolnár Miklóstól, hogy befuttassa mondjuk Palya Beát: ő egy olyan termék, amelynek a nézettségi indexe a Storynak kevés.

Ómolnár Miklós: Próbálkozunk.

György Péter: Tehát el kell döntenie, hogy melyik terméket milyen médiumba rakja bele. A jóindulat nem közgazdaságtani kategória.

Ómolnár Miklós: Meg vagyok lepve, hogy Palya Beát a StoryTV műsorában látta tanár úr. Azt hittem, az ilyen adások nem kerülhetnek képernyőre önnél. Palya Beát egyébként egyrészt azért tudjuk beszerkeszteni a StoryTV műsorába, mert sokan szeretjük, másrészt azért, mert a StoryTV pillanatnyilag nem egy direkt profittermelő gépezet, hanem a digitális televíziózás újraelosztó korszakára való felkészülés. A beruházó, a tőkés nem vár el a StoryTV-től olyan direkt eredményeket, amelyek miatt a nézettségre kellene figyelni. Ezért nem vernek a fejemre, ha beengedem Palya Beát a műsorba. Ha a Story magazin címlapjára tenném Palya Beát, akkor 365 ezer helyett valószínűleg 75 ezer példányt adnék el, őrültnek nyilvánítanának, és ketrecben vinnének ki a kiadó épületéből…

Valójában egy operettszínházi direktorként működöm, akinek el kell döntenie, mivel tud telt házat csinálni. Annyiban igazat adok, hogy ha nemcsak a profithajsza diktálná a szempontokat, akkor ügyesen építkezve bizonyos kultúrmisszionáriusi teendők is megvalósíthatók lennének. De mint Palya Bea példája is mutatja, azért még nem ment el teljesen a józan eszünk.

Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink