Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2008 nyár

Jog

Bayer Judit:

A közszolgálati televíziózás újragondolása a digitális korszakban

A műsorszolgáltatás szabályozása jelentős átalakulási folyamat elején tart. Számos olyan tényező változott meg az utóbbi évtizedben, amely korábban az elektronikus médiumok szabályozásának alapját jelentette. A körülmények megváltozásával igény támadt a szabályozás alapjaiban történő újragondolására. Egyidejűleg elkezdődött egyfajta erjedés az európai duális műsorszolgáltatás színterén is: a kereskedelmi műsorszolgáltatók csaknem az összes európai ország (így Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Portugália, az Egyesült Királyság, Belgium, Görögország, Írország, Ausztria, Dánia és Svédország) közszolgálati műsorszolgáltatója ellen eljárásokat indítottak az Európai Bizottság előtt. Az európai jogalkotás a szabályozás reformján dolgozik, amelynek során a közszolgálatiság kérdését alapvetően nem médiajogi, hanem versenyjogi szemszögből közelíti. E tanulmány a közszolgálatiság jövőjét vizsgálja egyrészt a digitális technológia térnyerése, másrészt az európai versenyjogi fejlemények fényében.

Bevezetés

A közszolgálatiság kérdése a digitális átalakulás előtt is számos vitát váltott ki. Európában evidenciának számít a duális műsorszolgáltatás, sőt ezen belül a közszolgálatiságnak van történelmi előnye. De ismerünk példát más médiarendszerre is, hiszen az Egyesült Államokat a(z európai értelemben vett) közszolgálati csatornák hiánya jellemzi. Jelen tanulmánynak nem célja, hogy a közszolgálatiságról szóló vitákat a kezdetektől fogva felidézze. Kiindulópontként elfogadtam, hogy az eddig működő európai médiarendszer többé-kevésbé megfelelt az igényeknek és a jogi feltételeknek, és csak a digitális átállás és az információs forradalom okozta változások következtében megváltozott igények, társadalmi és piaci helyzet fényében elemzem a közszolgálat hagyományos és újszerű funkcióit. Ennek során megkísérlem mindkét – a támogatáspárti és a versenypárti – oldal érveit megjeleníteni és értelmezni. Az alább felvetett kérdések egy jövőbeni kutatás kiinduló pontjának tekinthetők. A szűkös terjedelem és a kérdés komplexitása azonban sajnos nem teszi lehetővé, hogy a tanulmány ehelyütt válaszokat is kínáljon.

Szűkösség és pluralizmus

A digitális átalakulással megváltoznak azok a feltételek, amelyek hagyományosan a médiaszabályozás alkotmányos és gyakorlati alapjait jelentették. Az egyik – és valószínűleg a legjelentősebb – változás a frekvenciaszűkösség vége, amely eddig az egyik leghatásosabb érv volt az állami beavatkozás szükségessége mellett. A szolgáltatások korszerűsödése miatt ugyanakkor már prognosztizálható egy újfajta szűkösség kialakulása: éppen az alacsonyabb belépési küszöb miatt, illetve a bővített szolgáltatásoknak, köztük az interaktivitásnak köszönhetően a megsokszorozódott kapacitás is szűkössé válhat. Hiszen a médiafogyasztók mind bonyolultabb és jobb minőségű alkalmazásokat használnak, amelyekhez egyre nagyobb kapacitásra van szükség. Tíz évvel ezelőtt még floppy disc-ek szolgáltak adathordozásra, amelyek kapacitása körülbelül 360 KB volt – ezen ma már egyetlen jobb fotó sem férne el! –, míg ma már ennek több mint tizenháromezerszerese, a DVD-k által elbírt 4,7 GB sem számít feleslegesen sok tárhelynek. A felszabaduló frekvenciákért már most dúl a harc, hiszen azokat a mobiltelefon-ipar és az egyéb drótnélküli kommunikációt igénylő ágazatok is kiválóan tudnák hasznosítani. Gondolhatunk arra a kétséges eredetű, de a fejlődés viharosságát kétségkívül jól jellemző mondásra is, amelyet 1981-ből Bill Gates-nek tulajdonítanak: „640 KB – mindenkinek elégnek kell lennie.”1

Esetünkben a szűkösséget két irányból indokolt megközelíteni. Érthetjük rajta egyrészt azt a fizikai kapacitásszűkösséget, amely a szereplők piacra lépését befolyásolja; másrészt az információs források szűkösségét, amely miatt az állam kénytelen volt beavatkozni a sokszínűség (pluralizmus) biztosítása érdekében. A pluralizmus kérdését ismét kettébonthatjuk az információforrások sokféle forrásból származása, illetve azok tényleges különbözősége értelmében. Az így részleteire bontott jelenségről pedig azt mondhatjuk, hogy a fizikai szűkösség átmenetileg megszűnt, azonban várhatóan rövid időn belül újra jelentkezhet. A pluralizmust illetően ugyancsak elmondható, hogy szinte megszámlálhatatlan információforrás áll rendelkezésre, így a nézők/fogyasztók több független forrásból képesek tájékozódni. Ugyanakkor az egyes médiumok tartalmilag nem különböznek egymástól olyan mértékben, ahogyan az ideális lenne. Például azért, mert azonos igényeket igyekeznek kielégíteni, vagy azért, mert költségoptimalizálási okok miatt ténylegesen ugyanazon forrásokból – rosszabb esetben egymástól – veszik a híreket. Így a közvetített tartalmak még akkor sem függetlenek ténylegesen egymástól, amikor semmilyen szervezeti, tulajdonosi összefonódás nem áll fenn. Másfelől viszont a technológia és a közönség interaktív részvételi lehetősége azt is lehetővé teszi, hogy azonnali reakciók érkezzenek a műsorokra vagy hírekre, mint az amerikai „Rathergate” esetben, amikor internetes blogokban cáfolták a hírcsatorna tévesnek bizonyult „leleplezését”.

A közszolgálati televízió jövője

A kérdés tehát az, hogy szükség van-e egyáltalán közszolgálatiságra az új médiapiacon. Nem vizsgálom azt a kérdést, hogy szükség volt-e közszolgálatiságra az eddigi médiapiacon, hanem abból indulok ki, hogy a közszolgálatiság eddigi működése jogszerű és szükségszerű volt, és csak azt vizsgálom, hogy az új médiapiac megváltozott feltételei között miként érvényesülnek a nézők szempontjából megszokott, jelenlegi funkciók. A kérdésfeltevést az indokolja, hogy a digitális technológia révén megváltoztak egyes lényeges feltételek, amelyek a műsorszolgáltatást szabályozásának alapjául szolgáltak: a pluralizmus megvalósítására számottevően jobbak a technikai körülmények, mint a televíziózás kezdetekor.

A másik lényeges körülmény az, hogy a televíziónak mint médiumnak már nincs akkora súlya a tájékoztatásban, mivel az új média fokozatosan nagyobb befolyást szerez, mint a televízió. Ha pedig a televízió napja leáldozóban van, akkor egyrészt csökken az állami beavatkozás legitimitása, másrészt kérdés, hogy – ha a közszolgálati funkciót fenn szeretnénk tartani – nem inkább az új médiumokra kellene-e áthelyezni a közszolgálati funkció megvalósításának helyét.

Az is elképzelhető azonban, hogy – amennyiben a médium általános népszerűségvesztésének tendenciája fokozódik – a kereskedelmi szolgáltatók vonulnak ki fokozatosan a piacról. Ezután pedig, ha a televíziót mint műfajt meg akarnánk őrizni, akkor az állam kénytelen lenne azt finanszírozni, akárcsak a színházakat, amelyek nem képesek bevételeikből fenntartani magukat, viszont kulturális értéknek tekintjük működésüket, amelyet nem a piac törvényei irányítanak. A szabályozás és az arra adott piaci reakciók azonban jelenleg nem arra utalnak, hogy el kellene temetnünk a televíziót, legalábbis középtávon. Ezt jelzi például az európai országok által nemrégiben bevezetett, illetve megerősített műsortovábbítási (must-carry) kötelezettség. Az egyetemes szolgáltatásokról szóló irányelv korlátok között lehetővé teszi ennek fenntartását, de a szűkítések az alkalmazás elbátortalanítását célozzák. (Egyetemes szolgáltatásokról szóló irányelv, 2002: (43); 31. cikk). Ehhez képest azok az európai országok, amelyek addig nem éltek ezzel a lehetőséggel, ezután kiaknázták azt, amelyek pedig korábban is éltek vele, megerősítették (Valcke, 2005: 1).2

A közszolgálati feladatkör egykor és ma

A közszolgálatiság hagyományos hivatásának a BBC eredeti célkitűzését tartják: azt, hogy tájékoztassa, nevelje és szórakoztassa a közönségét; e célok fontosságát az említési sorrend szerint értékelték. A tájékoztatás az olyan közérdekű célokra vonatkozik, mint a politika, a demokratikus folyamatok és a helyi események. A duális médiarendszer kialakulása során megjelent az igény azon nézőcsoportok igényeinek kielégítésére is, amelyek nem tartoznak a kereskedelmi média célcsoportjai közé, akár alacsony létszámuk, akár csekély kereskedelmi potenciáljuk miatt, mint a kisebbségek, az idősek, bizonyos régiók lakói.

Csakhogy annak eldöntése, hogy mi a társadalom érdeke, nem egyszerű feladat. Ezt tükrözi a magyar médiatörvénynek a tájékoztatással kapcsolatos elvárása is: a közérdeklődésre számot tartó tényekről szükséges tájékoztatni.3 A köz érdeklődése pedig mást jelent, mint a köz érdeke, hiszen az előbbi inkább a szórakoztatáshoz áll közelebb, míg az utóbbit a tájékoztatás tényleges céljának tekinthetnénk. A kereskedelmi média védelmezői szerint a közönség igényeit a nézettség adatai is hiánytalanul megmutatják. E szerint a nézőket nem kell nevelni, mert tudják, mire van szükségük, és a távirányítóval szavaznak (vö. Keane, 1990: 30). Az új technológiai lehetőség még nagyobb választékot kínál a nézőknek, akik biztosan megtalálják, amire igényük van, tehát a közszolgálatiság feleslegessé válik – tartják e nézet képviselői. A szaporodó tematikus csatornák megkönnyítik bármely műsortípus folyamatos igénybevételét, és lehetővé teszik a nézői igények teljes spektrumának lefedését.

Csakhogy a kereskedelmi média kritikájának is kiterjedt a szakirodalma. A kritikai észrevételek közül a legjellemzőbb, hogy a kereskedelmi tömegkultúra a részvétel és a tájékozottság illúzióját nyújtja a közönségnek, miközben elkerüli az igazán fontos témákat. A célközönséget a reklámok célközönségeiként értelmezi, nem pedig a műsorok célközönségeiként, és az igényeket saját maga gerjeszti, nem pedig már meglévő igényeket elégít ki (Jenei, 2005). A különféle csatornák csak látszólag kínálják a választás lehetőségét, mert gyakorlatilag ugyanazokat a programtípusokat sugározzák. Tény, hogy a kereskedelmi csatornák számának növekedésével a néző nem kap szélesebb kínálatot, mert az általános kínálatot nyújtó kereskedelmi csatornák az összetéveszthetőségig hasonló szappanoperákra és beszélgetős műsorokra épülnek, és ha nyújtanak egyáltalán hírműsort, az többnyire csak felszínes és bulvárjellegű. A műsor célja a hirdetési idő minél magasabb áron való értékesítése, amely folyamatban a tényleges áru a nézői figyelem (Curran & Seaton, 2003). A digitális médiapiacon ugyanakkor jelentős szerepet töltenek be a tematikus csatornák is. Ezek az általános kínálatú kereskedelmi csatornákhoz képest „emberközelibb” műsorkínálatot nyújtanak, továbbá rétegigények kiszolgálására is alkalmasak. Vannak köztük hírcsatornák is, amelyeket a nézők gyakran tájékozódási bázisnak tekintenek, habár ezek politikai függetlensége nem áll minden gyanú felett. Ebben néha a közszolgálati csatornák sem különbek – az ő esetükben azonban elvárható lenne, és szabályozási-felügyeleti eszközökkel közelebb hozható a pártatlanság megvalósítása, míg a kereskedelmi hírcsatornától senki sem kéri számon a politikai függetlenséget (ettől még tarthatja azt szem előtt, jól felfogott gazdasági érdekből).

A tematikus csatornák széles kínálata különösen felveti azt a kérdést, hogy van-e szükség közszolgálati televíziózásra akkor, amikor a nézők egyes szűk rétegeinek igényei is kielégíthetőkké válnak? Hiszen az alacsony költségű globális terjesztés lehetősége mellett akár csekély számú közönség számára is megéri speciális témában csatornát indítani. Csakhogy a tematikus csatornák általában olyan magánérdekű kérdésekkel foglalkoznak a nap 24 órájában, mint az utazás, a főzés, a természet, tehát legtöbbjük nem járul hozzá a társadalmi kérdések demokratikus diskurzusához. Amelyik igen, az jellegéből adódóan globális problémákra hívja fel a figyelmet, mint amilyen a természet védelme vagy a harmadik világ problémái. Lehet-e igény bármi másra ilyen színes kínálat mellett? Alább megkísérlem levezetni, hogy talán igen.

Az új média és a megváltozott fogyasztói szokások

A változások a nézői szokásokat is átalakították. Azok, akik internetet használnak, kevesebb televíziót néznek, mint akik nem (Rankov, 2006). A fiatalok pedig több időt töltenek internetezéssel, mint tévézéssel (Schwartz, 2004). Nincs kizárva, hogy ez a folyamat megfordulhat, amennyiben a televízió a digitális átállást követően újszerűbb, vonzóbb műsorokat is elérhetővé tesz, különös tekintettel az interaktivitásra. A digitális technológia lehetővé teszi az interaktív médiahasználatot, amely gyorsan népszerű lehet, és amelynek következményeként radikálisan nő a civil részvétel a nyilvános kommunikációban. Ezt jelzi a sok ezer weblog, fórum és egyéb olyan internetszájt, amelyen társadalmi kérdésekről folyik a diskurzus. Felmerül a kérdés, hogy betölti-e a demokratikus, interaktív médiahasználat a közszolgálatiság közösségteremtő funkcióját. Ezáltal már valóban teljesül-e a népi igény a politikai részvételt megalapozó demokratikus diskurzusra? Avagy ezek nem kevésbé magánjellegű kommunikációs formák, mint a tipikus tematikus csatornák, annak ellenére, hogy alulról szerveződnek? A civil részvétel egyik hiányossága, hogy nem reprezentatív, hiszen a népesség teljes létszámához képest viszonylag kevés számú aktív személy vesz részt a kommunikációban. Gyakran nem alakul ki tényleges dialógus, inkább számos monológ zajlik párhuzamosan (Bayer, 2005: 56). A beszélgetések fonala egy bizonyos téma köré szerveződik, legyen az magánügy vagy közérdek. Általában az azonos véleményt osztó vagy azonos érdekű személyek látogatják ezeket a fórumokat. Annak ellenére, hogy fizikailag aktív részvételnek tűnik a felhasználó közreműködése, a demokratikus részvétel még illuzórikusabb, mint a kereskedelmi média esetében. Mindössze néhány esetben: például egyetemi tanárok, kutatók vagy politikusok blogjai körül alakul ki ténylegesen újszerű, értékes információkat vagy érveket tartalmazó diskurzus. És hiába áll nyitva a részvétel vagy az odafigyelés bárki előtt, valójában csak egy szűk, érdekelt réteg vesz részt az adott kommunikációban. Tehát az új média pluralizmusa ahelyett, hogy közös nevezőre hozná a közönséget, valójában tovább szegmentálja azt (Sunstein, 2001: 89–103).4

A szegmentálódás fokozódása miatt csupán a társadalom bizonyos privilegizált csoportjaihoz tartozó személyek értesülnek egy érdekes vitáról, vagy azok, akik már eleve érdekeltek egy témában, és ők is vesznek részt benne (ha csak megfigyelőként is). De a közönség hátrányos helyzetben lévő tagjai nagyobb valószínűséggel fogyasztanak rosszabb minőségű tartalmakat.5 A választás lehetősége kumuláltan érvényre juttatja, ezáltal elmélyíti a társadalmi különbségeket.

Míg a televízió közös referenciapontot teremtett az egész társadalom számára, az internet a lokális sajtó újfajta verzióját teremti meg: nem földrajzi, hanem társadalmi értelemben vett kis csoportokhoz szól. A szelekció lehetősége révén az örökölt vagy választott identitások fokozatosan erősödnek, egymástól való különbözőségük elmélyül. Így az internet által elérhető szolgáltatások sokasága és várhatóan a megsokszorozódott digitális televíziós kínálat a már meglévő társadalmi különbségeket erősíti. Ugyanakkor ez a szegmentálódás nem elkerülhetetlen: mára csaknem minden nyelvterületen van néhány olyan nagy portál, amelyet több millió felhasználó használ rendszeresen, vagy akár kezdőlapjául választ, legyen az hírportál vagy közösségi portál.6

Közszolgálat a digitális korszakban

Az információs társadalom jelenségei előidéztek bizonyos változásokat, amelyek a médiapiac és -szabályozás számára kihívást jelenthetnek:

a) Az információ mindenhonnan, nagy mennyiségben könnyen elérhetővé vált. Értéket már nem maga az információ, hanem a feldolgozott, tömörített és hiteles információ jelent, amelyet gyorsan, könnyen és megbízhatóan lehet felhasználni – ez általában csupán fizetség ellenében érhető el, vagy a folyamatot a felhasználónak magának kell elvégeznie, azaz az információtengerből a releváns információt kiszűrnie, ellenőriznie és fogyaszthatóvá szerkesztenie. A közszolgálati média egyes fontos társadalmi kérdésekben nyújthat olyan minőségű információt, amely egyébként csak fizetség ellenében lenne elérhető.

b) Módosul az oktatás szerepe. A hagyományos műveltség egyenlő volt a jelentős mennyiségű, előre kiszűrt, feldolgozott és strukturált információ fejben tárolásával. Ez elveszíti gyakorlati jelentőségét, amikor az információ akár kézi készülékről is percek alatt elérhető, és szédítő sebességgel el is avul (ami még a tudományos igazságnak minősített tényekre is igaz lehet). Az információ szimpla birtoklása többé már nem jelent versenyelőnyt, helyette az információ kreatív, innovatív alkalmazása az a képesség, amely megalapozhatja a sikert. Ehhez szükség van az információ gyűjtésének és feldolgozásának képességére is – ezek fontossága ahhoz hasonlítható, amit az írástudás képviselt mintegy száz-kétszáz évvel ezelőtt. A közszolgálati médiának az információs írástudás fejlesztésében betöltött szerepét aligha lehet túlbecsülni.

c) A közszolgálati média szándéka szerint egy bizonyos kulturális standardot képvisel. Ez előfeltételezné, hogy létezik egy minimális kulturális konszenzus a közönség tagjai között, akár nemzeti, akár regionális vagy más földrajzi alapon. A globalizálódás és az információs forradalom következtében az ilyen kulturális szövetek azonban felszakadozni látszanak, az egyetértés veszít érvényességéből, vagy legalábbis fontosságából. A folyamat megakadályozása vagy elősegítése politikai-stratégiai döntés, amelynek eredményei alapjaiban érintik a közszolgálati média feladatának meghatározását.

d) A nemzeti szuverenitás egyik meghatározó eleme volt az a kanonizált közös tudás, amelyet az állam tartott fenn az oktatás és az információ kontrollján keresztül. Ez mára ugyancsak felbomlott, a fenti okokon kívül a tartalomipar megváltozása következtében. Napjainkban a tudásbázisokat és az értékrendszereket jelentős mértékben multinacionális tartalomszolgáltató vállalkozások állítják elő. A nemzeti tudásközösség újragondolása vagy megőrzésére való törekvés ugyancsak politikai-stratégiai döntés, amelyben a közszolgálati médiának szerepe lehet (Csepeli et al., 2007: 9).

Célcsoport és közös értékek: létezik-e még közösség?

Mint láttuk, a speciális rétegigények kielégítésére a kereskedelmi média is alkalmas. Figyelembe véve a közszolgálati média társadalmi eltartottságát, nyilvánvaló, hogy csupán „közérdekből” működtethető, ami feltételez tehát egy közösséget, amelynek van közös érdeke.

A társadalmi kohézió elősegítése a közszolgálati média egyik hagyományos célja volt. A műsorszolgáltatás kezdeteikor a kereskedelmi tartalom csak helyi vagy regionális lehetett, és csak évtizedek múltán jelentek meg az első országos kereskedelmi adók. Napjainkra azonban a kereskedelmi tartalmat már elsősorban a nemzetközi piacra szánják, ami csökkenti a kulturális különbségeket az országok között. A kisebb államok, illetve a kis nyelvű államok számára gazdaságilag nem kifizetődő a saját tartalom gyártása, a kisebb várható nyereség miatt (Csepeli et al., 2007: 21). Igaz ugyan, hogy a globális piacra szánt műsoroknak is elkészítik a helyi verzióit, azaz helyi műsorvezetőkkel és helyi szereplőkkel gyártják le a licenc alapján a műsort. Vajon elegendő-e ez ahhoz, hogy az így népszerűvé váló műsort alkalmasnak tekintsük a helyi társadalmi kohézió megteremtésére – mondván, hogy mindenki ismeri a Big Brothert? Egyes szerzők szerint a közszolgálati standard általánosan a középosztálybeli értelmiség értékeit képviseli. A közönség szegmentálódása következtében ez a középosztálybeli kánon darabjaira hullott, és megszűnt az egyetlen érvényes mérce lenni (Csepeli et al., 2007: 16). A szerzők szerint a célközönség meghatározásánál nem a szocio-demográfiai tulajdonságok szerint kellene csoportosítani a közönséget, hanem az értékrendszer szerint. Feltételezik, hogy létezik egy jól körülhatárolható csoport, amelynek tagjai hajlandók a demokratikus felelősségvállalásra, és befogadók a nemzet vagy a helyi közösség számára fontos események iránt, elnevezvén ezt demokratikus habitusnak. Ez a habitus lehetne az a faktor, amely szerint a közszolgálati média definiálja a célközönségét, függetlenül attól, hogy milyen társadalmi osztályból származik.

Napjainkban az is jellemző, hogy az állampolgároknak választott identitásaik vannak, amelyeket érdeklődés, vélemény, hobbi szerint alakítanak ki. Az információs forradalomnak köszönhetően ezek az identitások nem kötődnek földrajzi egységekhez, hanem átívelhetnek az országhatárokon is. Kétséges, hogy ezek az identitások teljesen átvehetik-e a helyét a hagyományos nemzeti identitásnak, legalábbis amíg a demokratikus igazgatás hagyományos állami keretek között történik (és nem egy globális szuperállamban, ahol a Föld összes lakosa szavazhatna egyetlen választáson).

Az ilyen másodlagos identitások információs igényeit a kereskedelmi média is képes kielégíteni úgy, hogy bár a társadalomnak csak egy szűk szegmense a célcsoport, a nemzetközi terjesztés miatt mégis kifizetődővé válik a szolgáltatás. Csak azok fogják megrendelni és kifizetni, akiket érdekel ez a speciális kínálat, de őket nagyobb területről gyűjtheti a szolgáltató, és kisebb költséggel éri el.

Összegezve tehát, az egyetlen funkció, amelyet a kereskedelmi média nem tölt be, a társadalmi kohézió, a közös nyelv megteremtése. Mindenféle tömeg- és rétegigény kielégítésére alkalmas, de közös kánont nem alkot, a nemzeti kultúra fenntartására nem alkalmas. Ezért, ha létezik közszolgálati média, annak ezt a feladatot mindenképpen vállalnia kell, ehhez pedig a társadalom egészét kell elérnie, beleértve azokat a tagokat is – de nem csupán azokat –, akiket az egyes kereskedelmi csatornák nem tartanak célközönségüknek, vagy más okból nem érnek el. Tekinthető stratégiai kérdésnek, hogy célszerű-e fenntartani és ápolni a földrajzi-nemzeti alapon szervezett állam lakosságának identitását, vagy éppen ellenkezőleg, elő kellene segíteni ezen „elavult” identitások lebontását, és választott identitások mentén szervezni a lakosságot. De ha elfogadjuk, hogy igen, akkor azt is tudnunk kell, hogy a kereskedelmi média ezt a funkciót nem tölti be, tehát az államnak kell róla gondoskodnia, közszolgálati média fenntartásával vagy másként.

Megbízhatóság és mérték

Az információforrások száma megsokszorozódott, de megbízhatóságuk vagy a tartalom minősége kérdéses marad. Nincs olyan általános szabályrendszer, amely segítene a közönségnek különbséget tenni a különféle minőségű információtípusok között. Az Alkotmánybíróság 1/2007. (I. 18.) határozatában közli, hogy mára „[a] külső pluralizmus a rádió- és televízióprogramok teljes kínálatát figyelembe véve, a sokszereplős piac létrejöttével megvalósult”. De a pluralizmus abban az értelemben, amit a kiegyensúlyozottsággal azonosítunk, nem valósul meg, mert az egyes információkat nem a maguk értékén kezelik, hiszen nincs is olyan mérce, amely meghatározhatná az értéküket.

Egyelőre nem ismerjük az információpiac törvényszerűségeit az interneten. Habár a weboldalak kapcsolatainak, hálózatának elméletét mára több kutatás is vizsgálja (vö. Barabási, 2002), ezek még nem adnak választ közvetlenül az információ hitelessége megítélésének kérdésére. A kereskedelmi televíziók esetében legalább már ismert, hogy magatartásukat a nyereségszerzésre törekvés irányítja. Egyes nézetek szerint az új médiakörnyezetben a fogyasztó fokozottabban támaszkodik bizalmi hálózatára, amelyen keresztül ellenőrzi az információ hitelességét, megbízható forrásból származását. Ettől függetlenül azonban megfigyelhető, hogy rendkívül magas az igény a „hitelesség szigeteire”, azaz olyan információforrásokra, amelyeket fenntartás nélkül elfogadhat a fogyasztó (Holznagelt [2000] hivatkozza Csepeli et al., 2007: 21). Kivételes és közérdekű fontosságú események (például háborúk vagy nemzeti ünnepek) idején a közszolgálati televízió nézettsége megnövekszik, és ennek oka vélhetően a megbízhatóság iránti igény, amelyet a nézők ma is a közszolgálatisággal társítanak. Csakhogy a megbízhatóság nem feltétlenül kötődik a puszta státushoz, például a posztszovjet társadalmak televízióit nem mindig tekinti a lakosság megbízható információforrásnak. A számonkérhetőség és a függetlenség komplex rendszere alapozhatja meg idővel a megbízhatóságot.

Mivel az internet befolyásos eszközzé válik az információnak tömegekhez való továbbításában, nem hagyható figyelmen kívül a közszolgálati média tárgyalása során. Az természetes, hogy ha van közszolgálatiság az új média korában, annak jelen kell lennie az interneten. A kérdés mindenekelőtt akkor újszerű, ha úgy tesszük fel, hogy van-e szükség közszolgálati tartalomra az internet közegében, vagy sem. Egy úgynevezett „közszolgálati internetes tartalomszolgáltató” fenntarthatna egy minőségi mércét, és biztosíthatná a hiteles hírszolgáltatást. Lehetséges azonban, hogy ez ellentétes lenne az alapvetően alulról építkező internet természetével, és idővel ezt a helyet kivívhatná valamely társadalmi vagy gazdasági vállalkozás is. Továbbá lehetséges, hogy a tapasztalat és a tudomány kidolgozza az információpiac alakulásának törvényszerűségeit, amelyek mindenki számára útmutatást adhatnak az információ feldolgozására, így nem lesz szükség a „hitelesség szigeteinek” biztosítására. Végül, a Wikipédia példája azt mutatja, hogy nem teljességgel irracionális dolog az internetfelhasználók közös tudására hagyatkozni. Habár a Wikipédiát biztosan hitelesnek nem tekinthetjük, a nagy számok törvénye alapján – állítólag – nem kevésbé hiteles, mint az Encyclopedia Britannica.7 Tehát a hitelesség legfeljebb másodlagosan jelenhet meg, mint a közszolgálati média legitimitását megalapozó közérdekű funkció.

Versenyjogi szempontok a közszolgálati média fenntartásával kapcsolatban: az európai szabályozási kezdemények

A legtöbb európai országban a kereskedelmi csatornák csak az 1970-es évek táján tűntek fel (Jenei, 2005).8 Szinte azonnal igen népszerűvé váltak, és nemrégiben új jogokat kezdtek követelni. Az Európai Bíróság, valamint a Bizottság elé számos kifogás érkezett a közszolgálati televíziók állami támogatása és emiatti (vélt vagy valós) versenyelőnyük miatt. Az a tény, hogy az európai intézmények érdemben kezdték tárgyalni az ügyet, megnyitotta az utat a további engedmények előtt, annak ellenére is, hogy az állami támogatást nem tartották a közösségi joggal ellentétesnek. Az európai intézmények feltételeket szabtak a közszolgálati médiumok állami támogatásával szemben. Természetesen a feltételek racionálisak, mint ahogy az is, hogy a közpénzek elköltése szűk határok között legyen csak lehetséges, de tény, hogy ezzel szűkítették a közszolgálati televíziók mozgásterét. A levegőben van a kérdés, hogy a kereskedelmi médiavállalkozások lobbitevékenysége vezethet-e további szűkítésekhez, elsősorban a fent tárgyalt változások fényében. Ugyanakkor viszont az a tény, hogy az állam kivonulhat a médiaszabályozásból, nem egyenlő azzal, hogy a közszolgálati feladatellátást is be kell szüntetnie. Európában jelenleg divatos a közszolgáltatások magánkézbe adása, és a jelen állás szerint ez sikeres stratégiának tekinthető (például az energiaiparban és a városi közlekedésben). Az Európai Bizottság közleménye szerint az államok eldönthetik, hogy ezeket a szolgáltatásokat ők maguk látják-e el, vagy más vállalkozásokra bízzák, függetlenül attól, hogy azok magán- vagy köztulajdonban vannak-e, illetve nyereségérdekeltek-e, avagy nonprofit alapon működnek (Bizottság, 2007).

Az 1990-es évek elején megérkeztek az első kifogások a közszolgálati műsorszolgáltatók támogatása ellen, amelyekkel azonban a Bizottság még hosszú ideig nem foglalkozott érdemben (van Eijk, 2005). A kifogások arra irányultak, hogy a közszolgálati műsorszolgáltatóknak nyújtott állami támogatás ellentétes a Római Szerződés 87. cikkével. E cikk mindenfajta állami támogatásra vonatkozik, és jogellenesnek nyilvánítja azokat, kivéve, ha a 86. vagy a 87. cikkben foglalt kivételek valamelyikébe tartoznak. A 86. cikk az általános gazdasági érdekű szolgáltatást nyújtó vállalkozásokra is kiterjeszti a versenyjogi követelmények betartását, de csak addig a mértékig, amely nem akadályozza őket a rájuk rótt feladatok teljesítésében, és amennyiben nem akadályozzák a kereskedelem fejlődését olyan mértékben, amely már ellentétes a közösség érdekeivel. A 87. cikk (3)d szerint pedig a közös piac elveivel összeegyeztethető az az állami támogatás, amely a kulturális örökség megőrzésére irányul, amennyiben nem érinti a közösségi kereskedelmet és a versenyt olyan mértékben, ami már a közösségi érdekekkel ellentétes lenne. A Bizottság egyik határozata részletesen is taglalja az állami támogatás nyújtásának feltételeit (Bizottság, 2005).

A panaszbeadványok azt sérelmezték, hogy a közszolgálati műsorszolgáltatók állami támogatása többféleképpen is torzíthatja a versenyt.

1. Túlfinanszírozással, azaz ha a finanszírozás összege meghaladja azt, ami feltétlenül szükséges a közszolgálati feladat ellátásához. Ez ahhoz vezet, hogy a közszolgálati műsorszolgáltató többet tud kínálni népszerű programok, például egyes sportesemények vagy filmek közvetítési jogáért, illetőleg alacsonyan állapíthatja meg a reklámidő percdíját, ezzel lenyomva az árakat a piacon.

2. A piac lefoglalásával, mondván, hogy a közszolgálati média kiszorítja a kereskedelmi szolgáltatókat a versenyből, különösen azáltal, ha tematikus csatornákat vagy internetoldalakat indít.

3. Keresztfinanszírozás révén: számos közszolgálati műsorszolgáltató kereskedelmi szolgáltatásokkal színesítette a kínálatát, annak érdekében is, hogy kiegészítse jövedelmét. Ezek magukban foglalhatják kábeles vagy műholdas csatornák indítását, valamint internetoldalak, könyvek, folyóiratok publikálását. A kifogás arra irányul, hogy az állami támogatás átszivárog a kereskedelmi tevékenységbe, és azt finanszírozza.

A kereskedelmi szolgáltatók mindenekelőtt azt szerették volna elérni, hogy a közszolgálati műsorszolgáltatókat korlátozzák a reklámok útján történő jövedelemszerzésben, illetve szűkítsék le úgy a közszolgálati feladatot, hogy kizárják a populáris programok – például filmek vagy sportműsorok – sugárzását. Ez utóbbi szűkítés feltehetően jelentős minőségromlást eredményezne a közszolgálati műsorkínálatban, és – azáltal, hogy kevésbé széles közönséget érne el – a hatékonyság csökkenését is eredményezné (azaz az állami pénzek felhasználásának kevésbé jó módja lenne). Eddig e kezdeményezések sikertelenek voltak.

A közszolgálati tartalom meghatározása az európai szabályozásban

Az 1997-es Amszterdami Szerződéshez csatolt jegyzőkönyv volt az első uniós dokumentum, amely kifejezetten megemlítette a közszolgálati műsorszolgáltatást. Előzményének tekinthető a Maastrichti Szerződés, amelynek 151. cikkelye kimondta, hogy a közösség szívén viseli a tagállamok kultúrájának ápolását. Az Amszterdami Szerződés jegyzőkönyve azonban már azt is kinyilvánította, hogy a közszolgálati médiarendszer közvetlenül összefügg az egyes tagállamok társadalmának demokratikus, társadalmi és kulturális igényeivel, és a sokszínűség megőrzésének igényével, valamint elismerte annak sajátos nemzeti jellegét. A jegyzőkönyv tehát – reagálva a kialakuló jogi konfliktushelyzetre – úgy rendelkezett, hogy a közösségi jog mindaddig nem érinti a tagállamok azon jogát, hogy a közszolgálati műsorszolgáltatást államilag támogassák, amíg a támogatást csak a tagállamok által megállapított, pontosan körülhatárolt és a szolgáltatóra kirótt közszolgálati feladat ellátására fordítják, és az nem befolyásolja a kereskedelmet és a versenyt olyan mértékben, amely már ellentétes a közösségi érdekkel.

A Bizottság közleményben pontosította az Amszterdami Szerződésben foglalt feltételeket (Commission, 2001). Rögzítette, hogy a közszolgálati műsorszolgáltatók támogatása állami támogatásnak minősül, és hogy az állami támogatás ellenőrzése bizottsági hatáskörbe tartozik. Ugyanakkor kimondta, hogy a tagállamoknak jogukban áll szabadon meghatározni a közszolgálati feladatokat, és a Bizottság csak azt ellenőrzi, hogy a meghatározás nem alapvetően téves-e, vagy nem valósul-e meg túltámogatás. A közszolgálati feladatot (remit) a tagállamok tág körben definiálhatják, beleértve a sokoldalú műsorkínálatot, egyes, a hagyományos értelemben műsornak nem minősülő szolgáltatásokat is, például az online tájékoztatást, ha az ugyanúgy demokratikus, társadalmi és kulturális igényeket elégít ki. (Ugyanakkor bizottsági határozatok megkérdőjelezték a mobil-szolgáltatásokra, az e-kereskedelmi szolgáltatásokra, az elektronikus programkalauzra és az egyébként fizetős sportműsorok sugárzási jogára fordított állami támogatások jogszerűségét.) A Bizottság azonban elvárja, hogy a közszolgálati feladatot kifejezett, formális aktusban ruházza rá egy vagy több szolgáltatóra, és kívánatos (de nem kötelező), hogy egy független testület kísérje figyelemmel a megbízott vállalkozások teljesítményét. Ezen kívül megerősítette az Amszterdami Jegyzőkönyvben foglalt arányossági kritériumot, azaz a támogatás nem terjedhet túl azon, ami a közszolgálati feladat teljesítéséhez szükséges. Arányosságon pedig az értendő, hogy az esetleges piactorzító hatást, amelyet a támogatás okoz, igazolja-e olyan közszolgálati teljesítmény, amelyet a tagállam formálisan előírt. Az arányosság vizsgálatát szolgálja, hogy amennyiben a közszolgálati műsorszolgáltató nem közszolgálati tevékenységet is végez, köteles az elszámolásokat kettéválasztani úgy, hogy megfeleljen az úgynevezett átláthatósági irányelvnek.

Az Európa Tanács ki is nyilvánította aggodalmát a közszolgálati műsorszolgáltatók pénzügyi helyzetének és státusának lehetséges megnyirbálása miatt, ami előrelátható következménye lehet a kötelességek mind pontosabb körülírásának (CoE ajánlás, 2004).

Egyes szerzők a liberalizálás, ezen belül a közszolgálati támogatások minimumra csökkentésének hívei. Például Herbert Ungerer szerint akkor, amikor az állam „egy vállalatot betámogat egy új piacra, azt kockáztatja, hogy egy másikat kitámogat onnan” (Ungerer, 2004). Ungerer állítása két okból is komolyabb vizsgálatot igényel. Először is: a megállapítás csak akkor lehet érvényes, amikor a közszolgálati műsorszolgáltató hirdetésekkel egészíti ki állami jövedelmét, egyéb esetben ugyanis nem jelenik meg a piacon a fogyasztókért folytatott küzdelemben. Tény, hogy a közönség figyelmének egy részét magára vonja, de nem bizonyított, hogy ezek a nézők több figyelmet fordítanának a kereskedelmi műsorokra, ha nem lennének a közszolgálatiak.

Ezzel visszakanyarodunk ahhoz az alapvető kérdéshez: helyettesíthető-e a kereskedelmi és a közszolgálati műsorszolgáltatás? Amennyiben igen, akkor az állami támogatás nem tartható fenn, hiszen az államnak nem szabad olyan kínálatot támogatnia, amelyet a piac magától is nyújt. E szemlélet szigorú érvényesítésének következménye az lenne, hogy a közszolgálati műsorszolgáltató semmilyen olyan műsort nem szolgáltathat, amely nem kimondottan a közszolgálati küldetésre fókuszál. Ez azonban nem biztos, hogy célravezető, mert ha a médium szinte kizárólagosan kisebbségi vagy hátrányos csoportokhoz szól, akkor a véleményformáló rétegek számára elveszítheti vonzerejét. Ekkor nem lenne képes teljesíteni a társadalmi kohéziót elősegítő szerepét. Ennek érdekében indokolt, hogy a közszolgálati média egyformán népszerű legyen minden társadalmi rétegben, mert csak így juttatja el ugyanazt az üzenetet egységesen a társadalom különböző szegmenseinek. Az üzenet hitelességének az is fontos eleme – különösen a fiatal nézők és a véleményformáló értelmiségiek körében –, hogy a média vonzó, korszerű legyen. Ezen említett vonások, amelyek növelik a közszolgálati média népszerűségét, emelhetik a misszió teljesítésének hatásfokát, ugyanakkor abba a gyanúba is keverik a műsorszolgáltatót, hogy konkurense kíván lenni a kereskedelmi műsorszolgáltatónak. Ezzel kapcsolatban felmerülhet, hogy az állami támogatás fókuszálhat csak egyes programokra is, és nem a csatornakínálat egészére. Mivel a digitális televízió korszakában a csatornakínálat kérdése is másképpen merül fel, tekintettel a nemlineáris szolgáltatásokra, valamint az elektronikus programkalauzra, amely elősegíti a nézők választását, így nem működik az a régi BBC-elv sem, hogy vegyesen kell szórakoztató és nevelő műsorszámokat sugározni azért, hogy az utóbbi eljusson a nézőkhöz. Mindazonáltal a vegyes (kereskedelmi és közszolgálati) műsorválaszték felveti az intézményi finanszírozás helyett a műsorfinanszírozás kérdését is. Nem elvetve az utóbbi ötlet létjogosultságát, mindez megelőzhető azzal, ha a közszolgálati média nem sugároz reklámokat. Így a nézőszám növelése valódi közérdeket szolgálhat. Alternatív esetben a támogatás mértékének meghatározását a műsorok minőségétől is függővé lehetne tenni, aminek egyik eleme a nézőszám lehet.

Dereguláció és továbblépés

Napjaink digitális kommunikációs forradalmát hasonlítják a Gutenberg-korszak kezdetéhez is, és bizonyos hasonlóságokat a szabályozás területén is sejteni lehet. Gutenberg előtt a könyvek írása és olvasása egyaránt az egyház, illetve az udvar monopóliuma volt. A nyomda feltalálása után egy darabig a könyvnyomtatást az egyház szigorúan cenzúrázta. Csak miután a nyomtatás költségei drasztikusan csökkentek, és elterjedtek az újságok is, enyhült a szigor. Az elektronikus média feltűnése a szabályozás súlypontját áthelyezte az új típusú médiumokra. Ha az analógiát folytatni szeretnénk, abból az következne, hogy a közszolgálati funkció és az állami támogatások áthelyeződnek az új digitális média területére, például az internetre. Ennek jeleit tapasztaljuk akkor, amikor a BBC az interneten is megjelenik, vagy a német ARD azt tervezi, hogy az internetet teszi szolgáltatásának harmadik pillérévé. A dereguláció kedvezne a kereskedelmi műsorszolgáltatóknak, az utóbbi törekvéseket azonban hevesen támadják, annyira, hogy az ARD el is állt a tervétől (CoE ajánlás, 2004: 13).

A hasonlatnak gyenge pontja, hogy az internet sajátosságait tekintve jobban hasonlít a nyomtatott sajtóhoz, mint az elektronikushoz, ami a szabályozás megokolhatóságát jelentősen érinti, így a változás azonos módon biztosan nem ismétlődik meg újra.9 A szűkösség megszűnése azonban olyan közös elemnek tekinthető, amely logikusan vezet a deregulációhoz.

A digitális átállás a közszolgálati műsorszolgáltatók számára is kihívást jelent. Újra kell gondolni és definiálni a közszolgálati funkció szerepét, a küldetést és a módszereket annak érdekében, hogy az információs társadalom megváltozott körülményeihez és a megváltozott fogyasztói szokásokhoz adaptálják őket. Ugyanakkor fokozódó nyomás várható a kereskedelmi szolgáltatók részéről, akik ugyanezekkel a nehézségekkel küzdenek meg, még azzal tetézve, hogy bizonytalanok a reklámbevételeik megmaradását illetően – hiszen a fejlettebb nézői választási lehetőségek lehetővé teszik a reklámelkerülést, ezáltal megfosztják a kereskedelmi szolgáltatókat fő bevételi forrásuktól, hacsak azok ki nem fejlesztenek új reklámozási technikákat.

Az új módszerek a közszolgálati média számára is új műsortípusokat jelentenek. A kisebb célközönség miatt célszerűnek tűnhet a lehívható műsortípusok előnyben részesítése, ez azonban csökkenti a hatékonyságot. A kisebb országok vagy kisebb nyelvterületek ezen a téren egyértelmű hátrányba kerülnek a nagyobb nemzetekkel szemben. A digitális átállás több csatorna sugárzását is lehetővé teszi, így az állami támogatás terheit enyhítheti, ha a közszolgálati műsorszolgáltató működtet egy vagy több kereskedelmi csatornát is, amelynek a bevételeit a közszolgálati csatorna működtetésére fordítja. Csakhogy éppen a keresztfinanszírozás támaszt számos versenyjogi aggodalmat – ezeket esetleg az átlátható elszámolás következetes számonkérése orvosolhatja.

Konklúzió

Mivel a közszolgálat olyan személyek számára is tartalmat kíván nyújtani, akiket a kereskedelmi média egyébként nem tekint célcsoportjának, az állami támogatás továbbra is elengedhetetlennek tűnik. Az állami támogatás nyújtásának azonban számtalan módja van, és ezeket amelyeket érdemes lehet újragondolni a digitális átállás kapcsán. Hogy (közvetett) állami tulajdonban álló intézmény látja-e el a közszolgálati feladatot, vagy magánintézmény? Az utóbbit több európai dokumentum is nevesíti mint egyenrangú lehetőséget, többek között a Bizottság közleménye (Commission, 2007), illetve az általános érdekű szolgáltatásokról szóló Fehér Könyv (Commission, 2004: 5). Hogy az intézmény egésze kapjon-e támogatást, vagy csak egyes feladatok megvalósítása? Szolgáltathat-e az intézmény nem közszolgálati jellegű műsorokat is, és ezekre megilleti-e a támogatás? Ha a közszolgáltató az interneten is megjelenik, felhasználhat-e arra is állami támogatást? Indokolt-e külön online közszolgálati tartalom létesítése, akár más tartalommal és némileg módosított céllal, mint a televízióban (például egyértelműen csak oktató, tájékoztató céllal)? Szükséges-e ezek fenntartásához egyáltalán állami támogatás?

E kérdések megválaszolása részletes hatástanulmányokat igényel, de végső soron olyan politikai döntésekről van szó, amelyek egy közösség kultúrájának, fejlődésének irányát hosszú évtizedekre meghatározzák. Nem állítható, hogy egyetlen jó döntés volna, hiszen bármelyik megoldásnak vannak előnyei és hátrányai. A lényeg, hogy mindegyik más-más médiaszínteret és kulturális szokásokat alakít ki abban a közösségben, amely az adott nyelven fogyasztja az érintett tartalmakat – kereskedelmit és közszolgálatit egyaránt. E kérdések tisztázása mind a kereskedelmi, mind a közszolgálati műsorszolgáltatóknak sürgető és kényszerítő érdeke. Ezt felismerve indított a Bizottság nyilvános konzultációs eljárást 2008 elején (márciusi zárással), amelynek során a piaci szereplők észrevételeit fogadták be egy későbbi szabályozás kidolgozásának előkészítése érdekében. Mindazonáltal a közszolgálati műsorszolgáltatás szabályozása tagállami hatáskörben van, és egyelőre úgy tűnik, ez így is marad.

Jelenleg olyan nagyszámú tartalomszolgáltató van jelen mind a műsorszolgáltatás, mind az internet területén, hogy feleslegesnek tűnhet a közszolgálati tartalom nyújtása, mert a pluralizmus enélkül is érvényesül. Elképzelhető, hogy – akárcsak a nyomtatott sajtó esetében – ez a burjánzás folyamatos marad, de az is, hogy néhány évtized múltán, fúziókat és csődöket követően csak néhány nagy szereplő marad a piacon. Ekkor újraéledhet az igény egy független, kiegyensúlyozott tartalomszolgáltatóra, amelyet nehéz a semmiből előteremteni. Csakhogy abban sem lehetünk biztosak, hogy a leírt forgatókönyv bekövetkezik, illetve hogy mennyi idő telik el addig. A kedvezőtlen fejlemények kezelésére ráadásul önmagában a versenyjog is elegendő eszköz lehet, és legalábbis kétséges, hogy érdemes-e csak emiatt fenntartani a közszolgálati tartalomszolgáltatást. Ugyanakkor az is lehet, hogy éppen a kereskedelmi műsorszolgáltatók menekülnek majd ki a szűkülő piacról, és ekkor csak a közszolgálati tarthatja fenn a televíziózás műfaját.

Mindazonáltal a következő néhány évben hozott szabályozási megoldások hosszú időre meghatározzák a médialátkép alakulását. Ez indokolja a lehetőségek óvatos mérlegelését, és a tartózkodást a szélsőséges beavatkozástól akár a túlzott liberalizáció (mint amilyen a közszolgálatiság állami támogatásának megszüntetése), akár a reguláció irányában. Másfelől viszont a rövidlátó döntésnél talán csak a hezitálás lehet rosszabb, amely lehetetlenné teszi a piaci szereplők számára akár a középtávú tervezést is.

Felhasznált irodalom

Bajomi-Lázár Péter (2000) Közszolgálati rádiózás Nyugat-Európában. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó.

Bayer Judit (2008) A gyermekek védelmének egyes kérdései az internethasználat során. A média hatása a gyermekekre és fiatalokra. IV. Nemzetközi Konferencia Kiadvány, Gyermekmentő Szolgálat.

Bayer Judit (2005) A háló szabadsága. Budapest: Új Mandátum Kiadó & Zsigmond Király Főiskola.Curran, James & Seaton, Jean (2003) Power Without Responsibility. London & New York: Routledge.

Csepeli György & Dessewffy Tibor & Hammer Ferenc & Kitzinger Dávid & Magyar Gábor & Monory Mész András & Rozgonyi Krisztina (2007) Közszolgálat a digitális korban. Médiakutató, nyár.

European Broadcasting Union (2005) Funding of Public Service Broadcasting and State Aid Rules, http://www.ebu.ch/CMSimages/en/module5_en_tcm6-36721.pdf.

Európai Bizottság (2007) közleménye az általános érdekű szolgáltatásokról Com(2007)724.

Holznagel, Bernd (2000) The Mission of Public Service Broadcasters. International Journal of Communications Law and Policy, vol. 5, Summer.

Horkheimer, Max & Adorno, Theodor (1990) A felvilágosodás dialektikája. Filozófiai töredékek. Gondolat Kiadó & Atlantisz Kiadó.

Jenei, Ágnes (2005) Kereskedelmi televízió és demokrácia. Médiakutató, ősz.

Keane, John (1990) Média és demokrácia. Helikon Kiadó.

Rankov, Pavol (2006) Az internethasználók információszerzésének összefüggései – egy szlovákiai kutatás eredményei, Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 53. évf. 1. szám. http://tmt.omikk.bme.hu/show_news.html?id=4285&issue_id=468.

Schwartz, John (2004) Leisure Pursuits of Today's Young Man. The New York Times, March 29.

Sunstein, Cass (2001) Republic.com. Princeton University Press.

Ungerer, Herbert (2004) EU media framework, competition law and Public Service Broadcasting - Some comments on the impact on the current UK debate. Seminar on OFCOM's Public Service Broadcasting Review and the European Dimension European Media Forum London.

Valcke, Peggy (2005) The Future of Must-Carry. From Must-Carry to a Concept of Universal Service in the Info-Communications Sector. ICRI-IBBT, K.U.Leuven.

Van Eijk, Nico (2005) Public Service Broadcasting and State Aid. Presentation at the Epra meeting, Budapest: 20 October.

Felhasznált jogforrások:

2002/22/EC Directive on Universal Services.

Bizottság 2000/52/EK irányelve (2000. július 26.) a tagállamok és a közvállalkozások közötti pénzügyi kapcsolatok átláthatóságáról szóló 80/723/EGK irányelv módosításáról.

Bizottság 2005/842/EK határozata (2005. november 28.) az általános gazdasági érdekű szolgáltatások működtetésével megbízott vállalkozásoknak közszolgáltatással járó ellentételezés formájában megítélt állami támogatásokra történő alkalmazásáról.

Case C-280/00, Altmark Trans GmbH v Nahverkehrsgesellschaft Altmark GmbH.

Communication from the Commission (2001) on the application of State aid rules to public service Broadcasting (2001/C 320/04).

Communication from the Commission; White Paper on services of general interest (Commission 2004), COM(2004) 374 final.

Communication from the Commission (2007) Services of general interest, COM(2007) 725.

Council of Europe (2004) Recommendation 1641 (2004) on public service broadcasting.

Reno v. ACLU, 521 U.S. 844. (1997); 929 F. Supp. 824. at 842

Lábjegyzetek

1
Megbízható bizonyíték nincs arra, hogy ez valóban elhangzott-e valaha.
2
A közszolgálatiság elméletéről lapunkban lásd még Rácz Zsuzsa „Egy fejezet a BBC történetéből” (2001. nyár), Cinzia Padovani és munkatársai „A közszolgálati média helyzete” (2001. tél), György Péter „Közszolgálat a globális technokultúra korában” (2005. tavasz) és Koltay András „A közszolgálati média fogalma” (2007. nyár) című írását – A szerk.
3
Rtv. 4.§ (1) A közérdeklődésre számot tartó hazai és külföldi eseményekről, vitatott kérdésekről a tájékoztatásnak sokoldalúnak, tényszerűnek, időszerűnek, tárgyilagosnak és kiegyensúlyozottnak kell lennie.?Rtv. 23.§ (2) A közszolgálati műsorszolgáltató és a közműsor-szolgáltató rendszeresen, átfogóan, elfogulatlanul, hitelesen és pontosan tájékoztat a közérdeklődésre számot tartó hazai és külföldi eseményekről, a vételkörzetében élők életét jelentősen befolyásoló eseményekről, összefüggésekről, vitatott kérdésekről, az eseményekről alkotott jellemző véleményekről, az eltérő véleményeket is beleértve.Rtv. 23.§ (2) A közszolgálati műsorszolgáltató és a közműsor-szolgáltató rendszeresen, átfogóan, elfogulatlanul, hitelesen és pontosan tájékoztat a közérdeklődésre számot tartó hazai és külföldi eseményekről, a vételkörzetében élők életét jelentősen befolyásoló eseményekről, összefüggésekről, vitatott kérdésekről, az eseményekről alkotott jellemző véleményekről, az eltérő véleményeket is beleértve.
4
Természetesen valószínű, hogy egy híres amerikai tudós vagy közéleti személyiség blogja nagyobb látogatottságot vonz, mint például a Mindentudás Egyetemének adása, habár ennek az is magyarázata, hogy az előbbinek globális, utóbbinak csak nemzeti a hatóköre. Az internetes látogatottsági adatokat továbbá az egyidejűség hiánya és a folyamatos hozzáférhetőség miatt sem célszerű összehasonlítani a televízió nézettségével, mert egyazon személy többszöri látogatása is külön látogatásnak minősül. Az IP cím felismerése esetén is külön látogatásnak minősül, ahányszor más gépről jelentkezik be, például a munkahelyéről vagy otthonról.
5
Ehhez a réteghez tartozó gyermekek a környezet hatásai alatt (hiányzó szülői irányítás, barátok hatása) szívesebben ragadnak le az erőszakos játékoknál, a kétes chat-szobáknál, ahelyett, hogy az értékesebb tartalmak felé fordulnának. L. Bayer 2008.
6
Például az origo, az index vagy az iwiw.
7
Vizsgálatokkal támasztották alá ezt az állítást, az Encyclopedia Britannica azonban tagadja azok szakszerűségét, lásd még news.bbc.co.uk/1/hi/technology/4530930.stm, www.nature.com/nature/journal/v438/n7070/full/438900a.html.
8
Kivéve Nagy-Britanniát, ahol már 1955-ben (lásd Bajomi-Lázár, 2000).
9
A szűkösség hiánya és az alacsony belépési küszöb miatt vélte így az Amerikai Legfelsőbb Bíróság a Reno v. ACLU ügyben.
Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink