Felhívás A Médiakutató c. folyóirat publikációs versenyt hirdet. Színvonalas tanulmányokat várunk elsősorban az új média, migráció, médiajog témáiban. Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft.

A 40000 és 20000 karakteres írásokat az címre várjuk, a honlapunkon megadott formátum figyelembevételével.

A beérkezett írásokat double-blind peer review (kétszeresen anonim lektorálás) módszerrel értékelik a szerkesztőség tagjai, illetve felkért bírálók.

A pályázatok beküldésének határideje: 2017. szeptember 30.

A szerkesztőség fenntartja a jogot, hogy megfelelő pályamunkák hiányában az eredményhirdetéstől eltekintsen, vagy kevesebb nyertest hirdessen.

Médiakutató 2008 nyár

Jog

Nyakas Levente:

A magyar médiaszabályozás lehetőségei az európai audiovizuális politika fényében

A hazai audiovizuális szabályozást Magyarország 2004-es uniós csatlakozását követően behatárolja a közösségi jog, annak ellenére, hogy a médiaszabályozás kérdése alapvetően tagállami hatáskör. A tanulmány a közösségi források elemzésén keresztül egyrészt bemutatja, hogy az említett ellentmondás mögött milyen elgondolások húzódnak meg (kulturális és gazdasági értelmezés), másrészt, hogy ezek az álláspontok miként jelennek meg a közösségi audiovizuális szabályozás egyes átalakuló területein, és miként befolyásolják, milyen döntések elé állítják a tagállami médiapolitikát és médiaszabályozást.

Az uniós audiovizuális szabályozás sajátossága

Amikor az Európai Unió audiovizuális politikáján keresztül kívánjuk szemlélni saját tagállami lehetőségeinket, akkor nem szabad megfeledkeznünk arról az alapvető feszültségről, amely magát az uniós audiovizuális politikát hatja át, és így kihat mind a közösségi, mind a tagállami audiovizuális szabályozás alakulására, befolyásolja az arról való gondolkodásmódot. Az említett feszültség forrását magában az európai médiamodellben kell keresnünk. A modell ugyanis egy állami monopóliumon alapuló műsorszolgáltatási rendszerből indult az 1920-as években (normatív vagy kulturális modell), majd a kereskedelmi szolgáltatások megjelenésével duálissá bővült az 1980-as évekre (Cuilenburg & McQuail, 2003), olyannyira, hogy a duális modell kereskedelmi ága az 1990-es évek végétől kezdte kétségbe vonni a közszolgálat létjogosultságát a megfelelő uniós fórumokon (Nyakas, 2006b). Noha a leírt folyamat tagállami szinten játszódott le, az ebből származó feszültség az európai audiovizuális politikában is megjelent, és a kezdetektől egészen máig jól nyomon követhető.

A technológiai változások (a műhold és a kábelplatform megjelenése) által kikényszerített közösségi szabályozás születésekor ugyanis az európai jogalkotók elsőként a műsorszolgáltatás kulturális modelljét próbálták megvalósítani közösségi szinten, ami az Európai Parlament műsorszolgáltatásról szóló állásfoglalásában manifesztálódott (Állásfoglalás). De a parlamenti Állásfoglalás elfogadását követő két év leforgása alatt az Európai Bizottság a Zöld Könyvben nyilvánvalóvá tette: egy gazdasági közösségben csakis a kereskedelmi modell értelmezhető (Zöld Könyv, 1984). A vázolt helyzet egyébként több szempontból is érdekes. Egyrészt a gazdasági értelmezés jegyében született Zöld Könyv, amely a Televízió Határok Nélkül irányelvet (TVWF irányelv) is előkészítette, szintén a műsorszolgáltatás kulturális értelmezéséből indult ki. Ez abból is kitűnik, hogy azt bizonygatja, az EGK-szerződés miként vonatkozik a kulturális tevékenységekre (termékekre, szolgáltatásokra) (Zöld Könyv, 1984: 6–7). A Zöld Könyv tehát azt rögzíti, hogy a műsorszolgáltatás kulturális szolgáltatás, amelynek azonban piaci értéke van, mivel ellenszolgáltatás kapcsolódik hozzá. Ezt a kettősséget emelték aztán át a TVWF-irányelvbe is, amelynek preambulumában az európai jogalkotók kijelentik: „…szükség van koordináció­ra a kulturális célú műsorokat készítő személyek és iparágak számára, megkönnyítendő ezáltal tevékenységeik megkezdését és folytatását”. A már elfogadott TVWF-irányelv némiképp paradox helyzetet teremtett azzal, hogy a közös szabályok megállapítása mellett – ami egyben az audiovizuális tevékenység kereskedelmi jellegének közösségi kodifikálása – az audiovizuális ágazatot, mint kulturális tevékenységet, a tagállamok hatáskörében hagyta.1

Az audiovizuális szolgáltatásoknak kettős megítéléséből származó éles feszültség – a közszolgálat közösségi jogi megítélése mellett, amelyről alább még szó lesz – a belső piaci szolgáltatásokról szóló irányelv (a továbbiakban: Szolgáltatási irányelv) megalkotásának folyamatában került a felszínre. A gazdasági szolgáltatások egységes feltételrendszerét rögzítő eredeti bizottsági javaslat hatálya alá vonta az audiovizuális szolgáltatásokat, ezzel eliminálva annak kulturális értelmezését és a tagállami kompetenciát is. A bizottsági előterjesztéssel egyet nem értve Gernot Shumann a német szabályozó hatóságok szervezete, az ALM nevében, 2005 márciusában ezt úgy fogalmazta meg, hogy:

„A szolgáltatásokról szóló irányelv révén a tagállamok már képtelenek lennének biztosítani, hogy a rádió és a televízió teljesítse a társadalom számára nyújtott demokratikus és kulturális feladatát. Végeredményben az audiovizuális területet egyoldalúan a gazdasági tényezőknek vetnék alá.”2

Az irányelvről folytatott vitában az Európai Parlament Kulturális és Oktatási Bizottságának a Belső Piaci és a Fogyasztóvédelmi Bizottságnak készített véleménye (Vélemény) ugyanakkor egyértelműen az audiovizuális szolgáltatások külön kezelése mellett szállt síkra, mondván:

„A kulturális sokféleség és a média pluralizmusa az Unió által elfogadott európai modell alkotmányos elemeihez tartozik. Márpedig a kulturális és audiovizuális szolgáltatások integrációja az irányelv alkalmazási területébe megakadályozhatja a Közösség és a tagállamok kötelezettségvállalását, ezen sokféleségre való tekintettel. Ezek a szolgáltatások, hozzájárulva a közvélemény formálásához és a tagállamok kulturális identitásának alakításához, indokolják a nemzeti keretszabályok fenntartását.”

A Véleményben foglalt ellenállást siker koronázta, hiszen az elfogadott irányelv kizárta az audiovizuális szolgáltatásokat a hatálya alól (Szolgáltatási irányelv 2. cikk (2) g) pont).

Az említett példákból jól érzékelhető az az értelmezési keret, amelyben a közösségi jogalkotó ütközik a tagállamokkal. Úgy gondoljuk, az egyes, nagyobb szabályozási kérdésekben való döntésekor a jogalkotó egyben arról is számot ad, hogy mennyiben veszi figyelembe az audiovizuális szolgáltatások gazdasági jellege mellett a kulturális szempontokat, azaz a média társadalomformáló erejét. További kérdés az is, hogy a kulturális felfogás képviselhető-e közösségi szinten, vagy továbbra is csak tagállami (nemzeti) szinten. A következőkben megpróbáljuk nagyobb egységekben megragadni az uniós jogalkotás és a tagállami audiovizuális politika és szabályozás összefüggéseit, bemutatva azt, hogy miként jelenik meg az egyes érintkezési pontokon (Nyakas, 2006a) az audiovizuális szolgáltatások kulturális és kereskedelmi értelmezésének problémája.

A duális médiamodell fenntarthatóságának kérdése – közszolgálat a közösségi audiovizuális piacon

Amint azt a bevezetőben is említettük, az audiovizuális szolgáltatások természetéről folytatott vita legplasztikusabban a közszolgálati szolgáltatások közösségi jogi megítélésével kapcsolatban domborodik ki. A közösségi jog és a tagállami közszolgálati rendszerek összeegyeztethetősége mögött valójában arról van szó, hogy a megerősödött kereskedelmi szolgáltatások féltik már meglévő médiapiaci pozícióikat, vagy éppen hogy bővíteni szeretnék azokat, és úgy gondolják, hogy ebben a közszolgálat – mint államilag támogatott vállalkozás – jelenléte jelentős akadály. Jól foglalja össze az audiovizuális szektoron belül a kereskedelmi szolgáltatók gondolkodásmódját az általuk készített 2004-es Fehér Könyv, amely úgy fogalmaz, hogy a tisztességtelen verseny magában a közszolgálati létben (értsd: a közpénzből finanszírozott műsorszolgáltatók viselkedésmódjában) manifesztálódik (Fehér Könyv, 2004: 3).

Az idézett Fehér Könyv, amely tulajdonképpen lobbidokumentum, azért érdekes, mert azt követően bocsátották ki, hogy megszületett az Amszterdami Jegyzőkönyv (1997), majd a Bizottság közleménye a közszolgálati műsorszolgáltatás állami támogatásának gyakorlatáról (Közszolgálati közlemény, 2001). Mindkét, utóbb említett dokumentum védelmet nyújt a közszolgálati rendszernek, és értelmezi azt a közösségi jog viszonyában, így a 2004-es Fehér Könyv valóságos hadüzenetnek tekinthető a jelenlegi, véleményünk szerint a közszolgálat számára igen kedvező status quo tekintetében. Azt jelzi, ami például a BBC alapító okiratának felülvizsgálatáról folytatott vitában is élesen kirajzolódott: hogy a piaci szereplők a lehető legszűkebb területre próbálják szorítani a közszolgálati tevékenységet (Nyakas, 2006c). Ezen törekvésük leginkább a közszolgálat online piacra való belépését, valamint az intézmény közfinanszírozását vette célba. A BBC alapító-okiratáról folytatott vita eredményeképpen az új, tíz évre szóló okirat szerint a BBC-nek (illetve az arra felhatalmazott szerveknek) igen komoly piaci hatáselemzést kell végezniük bármilyen új BBC-szolgáltatás megváltoztatásakor vagy új indításakor. Az úgynevezett közérték tesztben (Public Value Test) egyszerre jelenik meg az adott szolgáltatás közszolgálati missziójának és a piaci hatásának értékelése, és amennyiben az utóbbi azt mutatja, hogy adott szolgáltatás jelentős piaci érdekekbe ütközik, akkor nem indítható el. Látható tehát a BBC példáján is, hogy milyen nagymértékben ítélik meg a közszolgálati tevékenységet piaci alapon, és milyen nehezen tudja kihasználni a digitális technológiában rejlő lehetőségeket. Nemzetközi politikai szinten az Európa Tanács 2007-es ajánlásában egyébként elismeri, hogy a közszolgálat számára is biztosítani kell a digitális technológia kínálta előnyöket társadalmi kötelezettségeinek teljesítéséhez. Felmerül tehát a kérdés: mekkora az esélye a jelenlegi status quo megváltozásának, azaz annak, hogy az állam saját közszolgálati rendszerét viszonylag szabadon határozhatja meg, korlátozás nélkül? Ez nem jósolható meg pontosan. Mindenesetre jelzésértékű az a tény, hogy az Európai Bizottság a 2005-ben, az állami támogatásra vonatkozó Akciótervében bejelentett reform végrehajtásának egyik részfeladataként 2008 januárjában meghirdette a Közszolgálati közlemény felülvizsgálatát, amely ennek az évnek a végén fejeződik be.

Mindez a magyar médiarendszer szempontjából döntő jelentőségű lesz. Feltehetően a közszolgálati intézmények részt vesznek az uniós norma felülvizsgálatában, hiszen elemi érdekük fűződik hozzá. Igencsak megfontolandó lenne, hogy ebben az állam is tevékeny szerepet vállaljon, már csak azért is, mivel jelenleg folyik az új audiovizuális törvény kidolgozása, amelynek az egész médiapiacot meghatározó eleme a közszolgálati tevékenység. Sőt véleményünk szerint először a közszolgálat kérdésében kellene konszenzust teremteni az uniós normák figyelembevételével, illetve a Brüsszelben képviselt nemzeti álláspontnak megfelelően, mivel csak ezt követően határolható be a magyarországi audiovizuális piac, illetve azok a normák, amelyeken belül a közszolgálat – a közösségi szabályoknak megfelelően –, valamint a piac mozoghat.

Hogy mennyire aktuális a közösségi jog és a közszolgálat viszonyának vizsgálata Magyarországon, azt a Magyar Rádió Rt. mr2 adója új műsorstruktúrájának (mr2 Petőfi – Nagyon zene!) bevezetése által keltett ügy mutatja (ORTT, 2008). Az eset gyakorlatilag a Közszolgálati közlemény első és legfontosabb elemét érinti: a közszolgálati feladatok pontos meghatározásának tagállami kötelezettségét. Ez a probléma eddig azért nem jelentkezett Magyarországon, mert a kereskedelmi műsorszolgáltatók abszolút piacvezetők voltak, így gazdasági érdekeik nem sérültek. Egy műsorstruktúra-váltás azonban azonnal élénk reakciókat váltott ki az érintett piaci szereplőkből, valamint felkészületlenül érte őket az, hogy a közszolgálattal is versenyezniük kell, amit a Közszolgálati közlemény például meghatározott feltételek mellett engedélyez. Magyarországon a közszolgálati rádiózással kapcsolatban kialakult helyzet azért is érdekes, mert az országos kereskedelmi rádiók műsorszolgáltatási jogosultságukat aukciós eljárásban nyerték, szemben a kereskedelmi televíziókkal, amelyeknél a kiírás „szépségverseny” típusú eljárás volt. A kereskedelmi rádiók ennek ellenére jelentős díjcsökkentést kaptak, mivel rosszul árazták be a piacot, ami viszont a közszolgálati rádió finanszírozását tette tönkre. Így esetükben felvetődik a kérdés: mennyiben fogalmazhatók meg a jelenlegi helyzetben kifogások az MR műsorstruktúra-váltásával kapcsolatban? Védhető-e piaci pozíció ilyen esetben?

A frekvenciakérdés – az átvitel és tartalom összefüggésének kérdései

A közösségi jog és tagállami médiaszabályozás összefüggésében mindenképpen vizsgálnunk kell a frekvenciagazdálkodás helyzetét, mivel a frekvenciaspektrum nagy szerepet játszik a tagállami médiaszabályozás megalapozásában. A problémát ezen a területen az okozza, hogy az Európai Bizottság 2005. évi Frekvenciaközleményében és Frekvenciajelentésében meghirdetett frekvenciagazdálkodás-politika teljesen át kívánja formálni a jelenlegi rendszert, aminek következménye a tagállami hatáskörök megnyirbálása. Az átvitellel kapcsolatos szabályozás és az idea megváltoztatása egyúttal kihat a tagállami médiapolitikára is, hiszen az állam ezen a platformon, az engedélyezésen keresztül tudott követelményeket támasztani a szolgáltatott tartalmakkal szemben, mivel a platformhoz szorosan kapcsolódott a műsorszolgáltatás kulturális értelmezése. A 2004-ben még csak az úgynevezett Analysis-tanulmányban felvázolt, majd 2005 végén meghirdetett új frekvenciagazdálkodási politika lényege: hasonlóan a többi átviteli platformhoz, a frekvenciaspektrumon is valósuljon meg a technológia- és szolgáltatássemlegesség (liberalizáció),3 valamint a frekvenciagazdálkodás kerüljön piaci alapokra (kereskedelem).4 A változtatás mögötti indok az, hogy nem szükséges különbséget tenni egy hálózati, szolgáltatás és eszköz szinten egyaránt konvergens környezetben a platformok között. További érvként jelenik meg a meghirdetett politika mellett az is, hogy a frekvenciakészlet sokkal hatékonyabban használható ki, ha a piac szabja meg, hogy ténylegesen mire szeretné használni az adott átviteli kapacitást, ha már a digitalizálásnak köszönhetően nincs korlát a platformok felhasználási céljában. A hagyományos, állami „rendelkezés és felügyelet” (command-and-control) gazdálkodási modellel szemben megfogalmazott kritika az, hogy nehézkes és nem hatékony.

A röviden vázolt helyzetből látható tehát, hogy megint a tagállam áll szemben a közösséggel, valamint a kulturális szemlélet a kereskedelmivel. Az átvitel és a tartalom együttes kezelése ugyanis a kulturális audiovizuális modell része, amely az alkotmányos rendszerbe ágyazott. A hajdan kibontakozó kereskedelmi szolgáltatásoknak a frekvenciaplatform használatáért cserébe meghatározott szolgáltatásokat kellett nyújtaniuk a társadalomnak, ezek a kötelezettségek pedig a közszolgálati (normatív) mintán nyugodtak. A médiapolitika és a médiaszabályozás tehát hasonló társadalmi felelősséget várt el a duális rendszer mindkét szereplőjétől. A Frekvenciaközlemény ezt a problémát a következőképpen fogalmazza meg:

„Miközben figyelembe kell venni a közszolgálati műsorszolgáltatás speciális természetét, azt is látni kell, hogy a frekvenciákkal történő kereskedés és a frekvenciák rugalmasabb felhasználása a frekvencia felhasználói számára csupán lehetőség, nem pedig kötelezettség. Célszerűnek mutatkozhat továbbá újragondolni azt az alapelvet, hogy a műsor-szolgáltatás mint közérdek, feltétlenül földi frekvenciát igényel-e: a konvergencia és a többcélú platformok terjedésének köszönhetően a lefedettségre vonatkozó kötelezettségek egyre inkább biztosíthatók a vezeték nélküli földi átviteltől eltérő technológiákkal is. Ez nem áll ellentmondásban a közszolgálati műsorszolgáltatás terjesztése védelmének céljával, sem pedig minden más közpolitikai célkitűzés érvényességével.”5

Az idézetben megjelenik egyrészt a műsorszolgáltatás kulturális megközelítése (műsorszolgáltatás mint közérdek), másrészt a Bizottság alapvetően megkérdőjelezi az ebből a modellből következő, a fent említett tartalom és terjesztési mód (infrastruktúra) közötti összefüggést, még ha el is ismeri a műsorszolgáltatás társadalmi jelentőségét. Az idézetből kitűnik, hogy a Bizottság tovább is lép és a megkérdőjelezésen túl óvatosan saját következtetését is megemlíti: azaz, hogy ma már a konvergencia miatt a műsorszolgáltatás nem függ a frekvenciától, ezért akár „áthelyezhető” más terjesztési platformra is (sic!).

Noha a bevezetni kívánt új gazdálkodáspolitika indokoltsága igen logikusnak tűnik, annak hátterét megvizsgálva több alapvető kérdés is felmerül. Egyrészt fel kell ismerni azt az alapvető tényt, hogy a rugalmas frekvenciagazdálkodás bevezetése a leginkább a mobilszolgáltatók érdeke, nagy részben az ő lobbitevékenységüknek köszönhető a kialakított bizottsági álláspont. Már 2005-ben, a Bizottság i2010 közleményében hangsúlyosan megjelenik célként az „innovációt elősegítő frekvenciapolitika”, amely valójában a frekvenciaszabályozásnak a műsor-szolgáltatói és mobilkommunikációs iparágak közötti fokozatos összehangolását jelenti. A Bizottság Digitális átállási közleménye igen határozottan mondta ki a mobilipar frekvenciaigényét, azaz hogy a műsorszolgáltatáson kívül más (értsd: vezeték nélküli és mobil egyéni) elektronikus kommunikációs szolgáltatásokat is be kell engedni az eddig műsorszórási célú frekvenciákra. A Bizottság 2007-ben – nyíltan felvállalva a mobiliparág érdekeinek képviseletét – kibocsátotta stratégiai dokumentumát, az úgynevezett Mobil közleményt. A mobiliparág előnyben részesítése mellett mindhárom dokumentumból az is egyértelművé válik, hogy a hangsúly nem általában a frekvenciaspektrumhoz, hanem a műsorszórási célú frekvenciákhoz való hozzáférésen van. Ez fogalmazódik meg az úgynevezett frekvenciaosztalék vagy -maradék (spectrum dividend) kifejezésben, amelyen a dokumentumok a digitális földfelszíni átállás során keletkező többletkapacitást értik. A frekvenciaosztalék fogalmával kapcsolatban meg kell jegyezni: eleve azt az előfeltételezést foglalja magában, hogy az átállás során olyan többlet keletkezik, amelyre a földfelszíni műsorszórásnak nincs szüksége, nem tart igényt rá. Csakhogy ez nem így van.

Az egyik legfőbb konfliktus a frekvenciagazdálkodásról folytatott vitában éppen az, hogy a kulturális médiamodell egyik alapját jelentő frekvenciaszűkösség nem szűnt meg, sőt ugyanarra a kapacitásra (értsd: az optimális terjedési jellemzőkkel bíró műsorszórási célú frekvenciasávokra) sokkal több igény mutatkozik, amit a digitális átvitel nem ellensúlyoz. A kérdés tehát úgy is feltehető: kizárható-e a hagyományos televíziózás ebből a „maradékból” csupán azon az alapon, hogy másik piaci igény is van ugyanarra a kapacitásra? A mobilszolgáltatók átviteli kapacitáshoz jutásának másik furcsasága az, hogy nem a meghirdetett új frekvenciagazdálkodás-politikának megfelelő, nyílt versenyben kívánnak kapacitáshoz jutni, hanem a hagyományos, szépségverseny típusú eljárásban. Ezt úgy igyekeznek elérni, hogy be kívánnak lépni a műsor-szolgáltatási piacra (mobiltelevíziózás), ugyanakkor az így megszerzett kapacitást majd már technológia- és szolgáltatássemleges forrásként fogják használni, a közeljövőben megszülető liberalizáció és kereskedelem szabályainak megfelelően. A frekvenciagazdálkodásról folytatott vitában nem jelenik meg a mobil eszközökön nyújtott szolgáltatások eltérő természetének problémája. Ez a kérdésfeltevés egyébként is ütközik a platformsemlegesség gondolatával, hiszen abból indul ki, hogy a mobilisan, mobileszközökre nyújtott tartalomszolgáltatásoknak más a hatásmechanizmusuk, mint a helyhez kötött, hagyományos televíziózásnak. Csakhogy a kérdésfeltevést olyan új, negatív jelenségek motiválják, amelyek a kiskorúak mobilhasználatára vezethetők vissza, valamint azok a kutatások, amelyek a mobilszolgáltatások használata és azok hatása közötti összefüggéseket igyekeznek feltárni. Amennyiben kimutatható ilyen összefüggés, akkor ez a tényező is, csakúgy, mint az előbbiek, befolyásolhatja az átvitel és tartalomszolgáltatás közötti kapcsolatba való állami beavatkozás indokolhatóságát és mértékét.

A feltett kérdések tükrében úgy gondoljuk, hogy az Európai Parlament adott adekvát választ a frekvenciagazdálkodás dilemmáira akkor, amikor úgy fogalmazott, hogy visszautasítja a frekvenciagazdálkodás egyoldalú piaci modelljét, és kiemelte, hogy a frekvenciagazdálkodásnak nem szabad csak a piaci szempontok figyelembevételén alapulnia. Ezzel szemben a frekvenciát

„…oly módon kell kezelni, hogy az előmozdítsa a kulturális és nyelvi sokszínűséget, a szólásszabadságot, valamint a médiapluralizmust, illetve figyelembe vegye valamennyi tagállam műszaki, társadalmi, kulturális és politikai igényét” (Frekvencia-állásfoglalás 2007).

Az EP egy differenciált frekvenciagazdálkodási modell mellett foglal állást, amelyben „az audiovizuális politika, a kulturális és nyelvi sokszínűség ösztönzése, valamint a médiapluralizmus igazolhatják a szolgáltatássemlegességre vonatkozó elv alóli kivételeket”. Látható tehát, hogy az EP ebben a kérdésben a tagállamok alkotmányos berendezkedésére és az audiovizuális szolgáltatások kulturális jellegére alapítja álláspontját, emellett pedig a tagállamokra bízza a gazdálkodási formák meghatározását. Így Magyarországnak is lehetősége van eldönteni, hogy az egyes gazdálkodási formák közül melyiket vezeti be az egyes sávokban, és milyen megfontolásokat vesz ehhez figyelembe.

Ebben a tekintetben a magyar Digitális törvény (Dtv.) egyelőre azon az állásponton van, hogy a műsorszórási célú sávokat, az RRC-06-nak megfelelően, földfelszíni digitális műsorszórásra és kiegészítő szolgáltatásokra lehet használni. Emellett engedélyez ugyan elektronikus hírközlési szolgáltatást is, de az előbbiek élveznek prioritást (Dtv. 8. § (6) bekezdés). Mindezt úgy biztosítja, hogy maximalizálja az átviteli hálózaton a szabadon felhasználható kapacitás mértékét (Dtv. 8. § (7) bekezdés), és úgy tűnik, hogy a megállapított mértéktől (az adatátviteli kapacitás 15 százalékától) csak lefelé lehet eltérni. Emellett az NHH által kiírt multiplex-üzemeltetési pályázatok megnyitották az utat a mobiltelevíziózás felé. Mindez persze nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a későbbiekben egy törvénymódosítással megvalósuljon a műsorszórási célú frekvenciákon a fent kifejtett új frekvenciagazdálkodási modell. Ezt támasztja alá a Dtv. azon rendelkezése, amely szerint a törvény egyik célja, hogy létrejöhessen a műsorterjesztésre használt rádiófrekvenciákkal való hatékony gazdálkodást lehetővé tevő digitális átállás és a rugalmas frekvenciagazdálkodás (Dtv. 2. § b) pont). Úgy gondoljuk, hogy ebben az esetben nyilvános vitában kellene tisztázni a sávok megnyitása melletti pro és kontra érveket.

A szabályozás tárgyának és az intézményrendszernek a kérdése

A közösségi és tagállami audiovizuális szabályozás viszonyát a legközvetlenebbül az ágazati irányelv határozza meg. A Határok Nélküli Televíziózásról szóló irányelvnek (TVWF-irányelv) a digitális környezethez való igazítása 2007 végén történt meg az Audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv elfogadásával (AMSZ irányelv). A módosítás egyik legszembetűnőbb jegye, hogy gazdasági, ágazati irányelvi jellege ellenére egyre több helyen jelenik meg az új irányelvben az audiovizuális szolgáltatások kulturális értelmezése! A módosítás preambulum-bekezdései (Pb) külön hangsúlyt fektetnek ennek megjelenítésére, így már a legelején alapvetésként szögezi le az irányelv, hogy:

„Az audiovizuális médiaszolgáltatások ugyanúgy kulturális, mint gazdasági szolgáltatások. E szolgáltatások külön szabályozását indokolja, hogy növekszik jelentőségük a társadalom és a demokrácia számára – különösen azáltal, hogy biztosítják a tájékozódás szabadságát, a vélemények sokszínűségét és a médiapluralizmust –, valamint az oktatás és a kultúra számára” (Pb 3).

Sőt a kulturális felfogás gazdasági jellegű irányelvben való megjelenését is megindokolja a jogalkotó, mondván:

„A Szerződés 151. cikkének (4) bekezdése előírja, hogy a Közösségnek a Szerződés egyéb rendelkezései alá tartozó tevékenysége során, különösen kultúrái sokszínűségének tiszteletben tartása és támogatása érdekében figyelembe kell vennie a kulturális szempontokat.”

A kettős értelmezés megjelenik a módosítás egyes rendelkezéseiben is, így azt mondhatjuk, hogy a szabályozási keret átalakítása során két, egymással ellentétes folyamat játszódott le. Az egyik oldalról liberalizáció ment végbe, amely a hagyományos televíziós műsorszolgáltatás szabályozási terheinek csökkentését eredményezte (például a reklámozás feltételei, a termékelhelyezés legalizálása tekintetében), és ez egyértelműen az audiovizuális szolgáltatások elsődlegesen kereskedelmi jellegének megerősítését jelentette. A másik oldalról ugyanakkor a szabályozási teher is megjelenik, hiszen az irányelv tárgyi hatályát kiterjesztette az „internetes szolgáltatások” egy meghatározott részére, az úgynevezett egyéni igényen alapuló (on-demand) nem lineáris audiovizuális médiaszolgáltatásokra. Úgy gondoljuk, hogy az új irányelvnek a hatály kiterjesztése volt a legnagyobb fordulatot hozó eleme, így az alábbiakban – az intézményrendszeren kívül – erre kívánunk koncentrálni.

Az irányelv tárgyi hatályának kiterjesztése annak elismerése, hogy a műsorszolgáltatással rokonságot mutató audiovizuális lekérhető szolgáltatások is hasonló társadalmi jelentőségűek, mint a televíziózás. Ez az elgondolás egyrészt megmutatkozik a lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatásokra és a televíziózásra vonatkozó szabályozási tárgykörök közösségében6 (AMSZ irányelv IIA. fejezet), másrészt az audiovizuális médiaszolgáltatás definíciójában (AMSZ irányelv 1. cikk a) pont) is, méghozzá a „tájékoztatás, szórakoztatás vagy nevelés” mint nyilvános kommunikációs cél követelményben. E hármasságban ugyanis a kulturális felfogás alapját jelentő közszolgálati műsorszolgáltatás alapkötelezettségei köszönnek vissza. A Bizottság egyébként azzal érvelt a hatály kiterjesztése mellett, még az irányelvet előkészítő javaslatában, hogy a konvergencia mértéke az audiovizuális területen is elérte azt a pontot, amikor a különböző (új és régi) audiovizuális szolgáltatások igen nagy hasonlóságot mutatnak, így nem szabad diszkriminálni közöttük, hanem egységes piacra lépési feltételeket kell biztosítani számukra, hogy ezzel megteremtsék a belső piac egységét, és biztosítsák a szolgáltatások szabad áramlását. Azaz a Bizottság alapvetően gazdasági érvet hozott fel a szabályozás indokául egy olyan szolgáltatástípussal kapcsolatban, amely az állami szabályozási kerettől függetlenül, szabadon fejlődött ki.

Ami a tárgyi hatály megváltozásának tagállami konzekvenciáit illeti, véleményünk szerint – az előbb említett indokokra és hasonlóságokra tekintettel – érdemes az audiovizuális szolgáltatásokat egységesen kezelni, ahogy ezt az irányelv (és az azt megelőző közösségi jogi gondolkodás) is felismeri és teszi. A magyar jogalkotás szempontjából ez a készülő, audiovizuális ágazatot szabályozó törvény keretei közötti történő elhelyezést jelentené. Ami a jelenlegi szabályozást illeti, mindenképpen felül kell vizsgálni a Dtv., és azon belül is annak „kiegészítő digitális szolgáltatás” és „elektronikus műsorkalauz (EPG)” (Dtv. 5. § 23. és 9. pont) kategóriáit, ugyanis az AMSZ-irányelv elfogadásával egyértelművé vált, hogy egy kimondottan átvitelt szabályozó jogszabályban tartalomszabályozási normák vannak. A Dtv. e két fogalom meghatározására lényegében hasonló kísérletet tett, mint az AMSZ-irányelv, azaz megpróbálja valamiképpen elhelyezni a jelenleg ismert szolgáltatásokat, de mint médiajogi relevanciával nem rendelkezőket, azok viszont nem felelnek meg az AMSZ-irányelvben foglalt rendszernek. A kiegészítő digitális szolgáltatások közül az NVOD és a VOD szolgáltatások ugyanis audiovizuális médiaszolgáltatásnak minősülnek, azaz a médiaszabályozás hatálya alá tartoznak. Míg az NVOD-ról – egy európai bírósági Mediakabel-ítéletből – korábban tudható volt, hogy műsorszolgáltatásnak tekinthető (Nyakas, 2005), addig a VOD médiaszabályozás alá vonása nem volt ennyire egyértelmű még 2005-ben, noha ez a javaslat a Bizottság decemberi AMSZ-irányelv előterjesztésében már megjelent. 2006-ban viszont egyre nyilvánvalóbbá vált ez a tény, hiszen a parlament által megszavazott AMSZ-állásfoglalás is tartalmazta. Az EPG AMSZ-nek minősítése ugyanakkor meglepett minket, hiszen alapvetően a műsorszolgáltatáshoz közel álló tevékenységek kerültek a szabályozás hatálya alá, amelynek kiindulópontja a műsorszám (Irányelv 1. cikk b) pont). Maga az irányelv is szabadkozik ez ügyben, mondván: „Bár az audiovizuális médiaszolgáltatás elsődleges célja a műsorszámok szolgáltatása, az ilyen szolgáltatás fogalma az e műsorszámokat kísérő szövegalapú tartalomra is kiterjed.” Másik oldalról viszont egyértelmű üzenetet hordoz, amely kiindulópontot jelenthet az elhatárolási kérdésekben folyó szakmai vitákban. Ezek szerint az elhatárolásoknál fontos szempontként kell kezelni a szerkesztői felelősséget, amely az AMSZ meghatározásában hangsúlyosan jelenik meg, illetve azt az irányelv külön meg is határozza (Irányelv 1. cikk c) pont). Noha az utóbbi meghatározásban csak a műsorszolgáltatással és a lekérhető szolgáltatásokkal kapcsolatban beszél szerkesztői felelősségről, mindebből arra következtethetünk, hogy az alapszolgáltatásokhoz szorosan kapcsolódó, az azokhoz való hozzáférést, a kínálat összetételét befolyásoló szolgáltatások – mint az EPG is – a médiaszabályozás hatálya alá tartoznak. Mindez azért is elgondolkodtató, mert többször merült fel a műsorterjesztők által végzett programcsomagolási tevékenység médiaszabályozási relevanciája.

A tárgyi hatályhoz szorosan kapcsolódik az eljáró állam, azaz a joghatóság kérdése (2. cikk), amelyben továbbra is a legfontosabb elv a származási ország elve (Pb 27), ami viszont természetesen összekapcsolódik a letelepedés szabadságával (Pb 31), hiszen a szolgáltatások azon tagállamban telepednek meg, ahol a legkedvezőbbek számukra a vállalkozási feltételek. A letelepedés szabadsága esetében is hangsúlyosan jelen van azonban a bevezetőben említett, az államhoz kapcsolódó kulturális szabályozási modell, hiszen továbbra is a tagállamok joga, hogy az irányelvben foglaltaknál részletesebb vagy szigorúbb szabályokat állapítsanak meg (3. cikk (1) bekezdés), és az irányelv megpróbálja az ebből eredő jogkerülést is kizárni, de csak a televíziózás esetében (!). Ez a különbségtétel a lekérhető szolgáltatás és a lineáris televíziózás között annak elismerését jelenti, hogy az audiovizuális szolgáltatások közül továbbra is a televíziózás társadalomra gyakorolt hatását tartják a jogalkotók meghatározónak. Az irányelv kínosan ügyel arra, hogy a jogkerülés kizárására vonatkozó szabályok ne ütközzenek a származási ország elvébe, tehát a közösségi gazdasági érdeket próbálja összeegyeztetni a tagállami kulturális érdekkel. Így a kizárásra vonatkozó indokok köre a fogyasztóvédelmi, a kiskorúak védelmére irányuló, valamint a kultúrpolitikai törekvés lehet csupán. Tagállami oldalról szemlélve ezen utóbbi területeken ugyanakkor igen tág teret enged a tagállami szabályozásnak. A jogkerülés megállapítására és bizonyítására vonatkozó eljárás – 3. cikk (2)–(5) bekezdés – egyébként igen komplikált, és nagy szerep hárul a tagállami médiaszabályozó hatóságokra, pontosabban azok együttműködési képességére, de végső esetben segítségül hívhatják a Bizottságot. Így érdekes helyzetbe kerülnek azok a médiavállalkozások, amelyeknek a tevékenysége jelenleg egyértelműen a Magyar Köztársaság területére irányul, ugyanakkor a pluralizmust védő koncentrációs szabályok miatt a határon túl telepedtek le.

Szintén a tárgyi hatály szempontjából fontos a médiaszolgáltatások szabad áramlásának (a vétel és a továbbítás szabadsága) elve, amelyet továbbra is biztosít az irányelv – 2a. cikk (1) bekezdés. Korlátozhatóságával kapcsolatban ugyanakkor – tekintettel a lekérhető szolgáltatások megjelenésére – újdonsággal is szolgál az AMSZ-irányelv. A korlátozás nem egységes, mivel különbséget tesz a jogszabály attól függően, hogy televíziós műsorszolgáltatásról vagy pedig lekérhető szolgáltatásról van-e szó – AMSZ-irányelv 2a. cikk (2)–(6) bekezdés. A televíziózás esetében nem változott a szabályozás, a lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatások esetében a véleménynyilvánítás (a szabad vétel és továbbítás) szabadságának korlátozását ugyanakkor szélesebb körben teszi lehetővé, mint ahogyan azt a televíziós műsorszolgáltatásnál szabályozzák. Így például korlátozható közrend érdekében, különösen bűncselekmények megelőzése, felderítése, büntetőeljárás lefolytatása miatt, amibe az AMSZ-irányelv beleérti a kiskorúak védelmét, a gyűlöletkeltés elleni küzdelmet és az egyének emberi méltóságának védelmét is. A mondott közpolitikai célon túl a korlátozás lehetséges még a közegészség, a közbiztonság (beleértve a nemzetbiztonságot és a honvédelmet is) és a fogyasztóvédelem (beleértve a befektető védelmét) céljából. A lekérhető szolgáltatások korlátozása indokainak nagy része az Európai Emberi Jogi Egyezmény 10. cikk (2) bekezdésében foglaltakkal egyezik meg, sőt az Európai Emberi Jogi Bíróság által kimunkált arányossági követelmény is megjelenik az AMSZ-irányelv szövegében.7 Az állami beavatkozás esetkörének tágításán túl a korlátozásra vonatkozó eljárás is gyorsabb és egyszerűbb, mint a televíziós műsorszolgáltatások esetében. Ez azért állapítható meg, mivel, noha itt is le kell folytatni egy együttműködési eljárást a kifogásolt tartalmat közlő médiaszolgáltató fölött joghatósággal rendelkező tagállammal, illetve bejelentést kell tenni a Bizottságnak, a korlátozó tagállamnak „sürgős esetben” nem kell a joghatósággal rendelkező tagállamhoz fordulnia, hanem megteheti a szükséges és arányos lépéseket, és csak ezt követően köteles bejelenteni ezeket az eljárásra jogosult tagállamnak és a Bizottságnak. Az eltérő elbánás és így a véleménynyilvánítás szabadsága nagyobb korlátozhatóságának oka abban keresendő, hogy a műsorszolgáltatás az államok által igen jól kontrollált audiovizuális tevékenység, így kicsi az esélye annak, hogy az Európai Unión belül honos szolgáltató súlyos, azonnali cselekvést (korlátozást) kívánó jogsértést kövessen el. A lekérhető szolgáltatások esetében más a helyzet. Itt sokkal könnyebb a piacra való be- és az arról való kilépés, emellett az állam nem tudja úgy kontrollálni ezeket a vállalkozásokat, mint a műsorszolgáltatókat. Egy elhúzódó eljárás a nyilvánvaló és súlyos jogsértés esetében megkérdőjelezi annak orvosolhatóságát, illetőleg az ugyanazon a piacon szereplő műsorszolgáltatások kerülnének így hátrányosabb helyzetbe. Itt megint csak megnő a tagállami szabályozás és a szabályozó hatóságok, illetve azok együttműködésének a szerepe – leginkább a kulturális különbségekből eredő szabályozási eltérésekre kell gondolni. Például Németországban igen komolyan veszik a kiskorúak védelmét, és megvalósul a horizontális védelem, amelynek eredményeképpen több esetben indult eljárás, és szabtak ki büntetést internetes tartalomszolgáltatásokkal szemben.

A tárgyi hatály megváltozásával kapcsolatban arról is szólni kell, hogy tartalmaz-e az új irányelv bármiféle követelményt a szabályozási megoldások és az intézményrendszer tekintetében a lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatások kezelésével kapcsolatban. Ez azért merül fel, mert e kérdések eddig kifejezetten tagállami hatáskörbe tartoztak. Ezek most is ott maradtak, ugyanakkor helyenként megjelennek ajánlásszerű elemek az AMSZ-irányelvben.

A szolgáltatások engedélyezése/regisztrációja tekintetében az irányelv kifejezetten úgy rendelkezik, hogy:

„Az irányelv egyetlen rendelkezése sem kötelezi vagy ösztönzi a tagállamokat új engedélyezési vagy közigazgatási jogosítási rendszerek bevezetésére az audiovizuális médiaszolgáltatások bármely típusa tekintetében” (Pb 15).

Mindez úgy fordítható le, hogy az irányelv nem kötelezi a tagállamokat regisztrációs-engedélyezési eljárás létrehozására, ugyanakkor az irányelv rendelkezéseinek érvényesülését biztosítaniuk kell tekintetükben. Az irányelv vitája során ugyanis megfogalmazódtak bizonyos félelmek azzal kapcsolatban, hogy az irányelv alá kerülő lekérhető szolgáltatásoknak olyan mértékűek lesznek az adminisztratív terheik, amelyek negatívan hatnak majd a piacra lépésükre. Kétségtelenül furcsa helyzet áll így elő majd a tagállami szabályozói oldalon. Ha ugyanis a jövőben a kompetenciával rendelkező szabályozó hatósághoz érkezik panasz például a joghatósága alá tartozó, vélhetően lekérhető szolgáltatással kapcsolatban, akkor – amennyiben nincs automatikus regisztrációs kötelezettség az adott államban – először azt kell tisztáznia, hogy milyen szolgáltatásról van szó. Azaz egy minősítésen kell átesnie a panaszolt szolgáltatásnak, és ha megállapítják, hogy az az AMSZ-irányelv hatálya alá tartozik, a hatóság csak ezt követően tud eljárni vele szemben. Így rendkívül hosszadalmassá válhat az eljárás, hiszen a tagállami bíróság előtt vitatható a hatóság minősítési döntése, amely akár előzetes döntéshozatali eljárás keretében az Európai Bíróságon is kiköthet. Jó példája ennek a már említett Mediakabel-ügy, ahol hasonló volt a kérdés, csak éppen a műsorszolgáltatássá minősítés volt a tárgya. Pozitívuma viszont, hogy az előminősítésből kialakulhat egy olyan gyakorlat, amely növeli a jogbiztonságot.

Ami a szabályozási megoldásokat illeti, itt sem ír elő kötelezettséget a tagállamok számára, ugyanakkor a tagállamok kötelezettségeként írja elő a társ- és az önszabályozás ösztönzését (3. cikk (7) bekezdés). Megfogalmazásában („a jogrendszerük által lehetővé tett mértékben ösztönzik”) valójában inkább ajánlásnak minősíthető. Ezt az értelmezést erősíti meg az ezen szabályozási formákról szóló (36) bekezdés a preambulumban, amely kimondja, hogy „[e]z nem kötelezi a tagállamokat társ- és/vagy önszabályozási rendszerek kialakítására”. Nagy előrelépésnek tekinthető viszont, hogy ugyanitt iránymutató definíciót kapnak a tagállamok az ön- és a társszabályozás fogalmáról, amelyet az egységes értelmezés elősegítése miatt kifejezetten jelentősnek értékelünk, különösen, hogy azt az értelmezést fogadta el az irányelv, amelyet a Társszabályozásról szóló tanulmány javasolt. Ki kell emelnünk itt az irányelv rendelkezései közül azt a részt, amely véglegesen tisztázza azt a félreértést, ami az önszabályozás értelmezésével, illetve annak az állami szabályozáshoz való viszonyával kapcsolatban rendszeresen felmerül: „Bár az önszabályozás kiegészítő módszer lehet ezen irányelv egyes rendelkezéseinek végrehajtását illetően, nem helyettesítheti a nemzeti jogalkotó kötelezettségét.” Azaz az önszabályozás nem helyettesíti, nem váltja ki az állami szabályozást, csak kiegészíti azt olyan területeken, amelyekre nem terjed(het) ki az állami szabályozás.

Ami az intézményrendszert illeti, jelentős újítás került az AMSZ-irányelvbe, ugyanis nemcsak megemlíti a médiaszabályozó hatóságokat mint az irányelv rendelkezéseinek betartásáért felelős szervezeteket, hanem követelményeket fogalmaz meg a nemzeti szabályozó hatóságokkal szemben. Technikailag érdekes módon valósítja ezt meg, hiszen a vonatkozó preambulum-bekezdések (65 és 66) és a ténylegesen erről rendelkező rész (23b. cikk) együttes olvasásából tisztázódnak ezek a követelmények. Mind a rendelkező rész, mind a preambulum-bekezdések a tagállamok autonómiá­ját hangsúlyozzák ezen szervezetek létrehozásának vonatkozásában. A hangsúlyt az együttműködésre (Bizottság– tagállam, tagállam–tagállam) helyezi, ugyanakkor követelményként mindkét helyen megjelenik a „függetlenség” eszméje. Nyilvánvaló, hogy a függetlenséget különbözőképpen értelmezik az egyes tagállamokban, és ezt ismeri el az a kitétel is, amely szerint „…a tagállamok megválaszthatják a jogi hagyományaiknak és meglévő struktúráiknak megfelelő eszközöket”. A függetlenség ugyanakkor tartalommal is megtelik, hiszen az ügyek intézésében a pártatlanságot (részrehajlás-mentesség) és az átláthatóságot kérik számon. Látható tehát, hogy a függetlenség elsősorban a közösségi szinten koordinált kérdések racionális, szakmai (politikamentes) elintézésének garanciáját jelenti. Az ilyen típusú függetlenség jelenik meg a Keretirányelvben is a távközlési hatóságok esetében, természetesen sokkal részletesebben, csakhogy ott ennek a kérdésnek a szabályozása egyszerűbb, hiszen a felügyelt területen tisztán gazdasági szolgáltatások találhatók, nem értve ez alatt a pluralizmussal összefüggő tevékenységeket. Éppen ezért nagy a jelentősége, hogy a médiaszolgáltatások esetében közösségi követelményként jelenik meg a függetlenség, hiszen a felügyelt szolgáltatásoknak egyszerre vannak gazdasági és kulturális jellemzőik, ugyanakkor a közösségi kompetenciákban a gazdasági, és nem a kulturális elemek dominálnak. Ezek tükrében nehezen értelmezhető és furcsa a (65) preambulum-bekezdés mondata: „Konkrétabban, a tagállamok által megválasztott eszközöknek hozzá kellene járulniuk a médiapluralizmus előmozdításához.” Ez a mondat teljesen más megvilágításba helyezi a függetlenség problémáját, hiszen felmerül a kérdés: miként értelmezendő a médiapluralizmus közösségi szinten? Hogyan kérhető számon a tagállami szabályozó hatóságtól ez a követelmény? Mire gondolhat a jogalkotó egyáltalán: a kvótaszabályok megtartására vagy a politikai pluralizmusra, amely alapvetően tagállami szinten értelmezhető? A választ nem tudjuk.

Következtetések

Az előzőekben kiemelt, a tagállami audiovizuális szabályozás szempontjából meghatározó területeken végigvonul az audiovizuális szolgáltatások kulturális és gazdasági természetének konfliktusa. A tárgyalt példákból ugyanakkor jól érzékelhető, hogy – noha a gazdasági értelmezés az utóbbi két évtizedben megerősödött, és úgy tűnt, egyeduralkodóvá válik – fordulat következett be a kulturális értelmezés javára. Ez a fordulat nagy részben köszönhető a közösségi jogot alakító tagállamoknak, ugyanakkor még kérdéses, hogy az új szabályozást miként ültetik át a tagállamok, és milyen lesz gyakorlata. Tagállami szempontból ugyanakkor megállapíthatjuk: a közösségi jogalkotó viszonylag tág teret nyújtott a tagállamoknak a fent jelzett főbb médiaszabályozási kérdések eldöntésére, azaz például abban, hogy Magyarország audiovizuális szabályozásának átalakítása során mennyiben kíván élni az audiovizuális szolgáltatások kulturális avagy gazdasági értelmezésével.

Irodalom

Cuilenburg, Jan van & McQuail, Denis (2003) Media Policy Paradigm Shifts: Towards a New Communications Policy Paradigm. European Journal of Communication, No.18. 181–207.

Nyakas Levente (2004–2007) Elemzés a médiaszabályozó hatóságok munkájáról, valamint a nemzetközi audiovizuális szabályozás irányairól. http://www.akti.hu/periodika/index_jog.html

Nyakas Levente (2005) A televíziós műsorszolgáltatás fogalmának értelmezése – az Európai Bíróság C-89/04 ítélete. Infokommunikáció és jog, 9. szám, 175–177.

Nyakas Levente (2006a) Az európai audiovizuális szabályozás és politika irányai a konvergencia tükrében. Leviatán, TOMUS IV., 104–138.

Nyakas Levente (2006b) A közszolgálati műsorszolgáltatás a közösségi jog kontextusában – avagy az audiovizuális szolgáltatások természetéről folytatott európai vita. Collega, X. évfolyam 2–3. szám, 227–230.

Nyakas Levente (2006c) A BBC alapító okiratának felülvizsgálata. Budapest: Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet.

Gálik Mihály & Nyakas Levente & Nagy Krisztina & Timár János & Rozgonyi Krisztina & Tóth András (2007) Digitális átállás és alapjogok. Fundamentum, 11. évf. 2. sz.

Hivatkozott jogforrások

242/2008. (I. 30.) számú ORTT-határozat

A műsorterjesztés és digitális átállás szabályairól szóló 2007. évi LXXIV. törvény (Digitális törvény vagy Dtv.)

A Tanács 1989. október 3-i 89/ 552/EGK irányelve a tagállamok törvényi, rendeleti vagy közigazgatási intézkedésekben megállapított, televíziós műsorszolgáltató tevékenységre vonatkozó egyes rendelkezéseinek összehangolásáról (TVWF-irányelv)

Az Európai Parlament és a Tanács 2007/65/EK Irányelve (2007. december 11.) a tagállamok törvényi, rendeleti vagy közigazgatási intézkedésekben megállapított, televíziós műsorszolgáltató tevékenységre vonatkozó egyes rendelkezéseinek összehangolásáról szóló 89/552/EGK tanácsi irányelv módosításáról (EGT-vonatkozású szöveg) (AMSZ-irányelv)

Az Európai Parlament és a Tanács 2006/123/EK irányelve (2006. december 12. ) a belső piaci szolgáltatásokról (Szolgáltatásokról szóló irányelv)

Resolution on radio and television broadcasting in the European Community Official Journal C 08, 05/04/1982 P. 0110 (Állásfoglalás)

Communication from the Commission to the Council Television without Frontiers (1984) Green Paper on the establishment of the Common Market for broadcasting, especially by satellite and cable COM(84) 300 final Brussels (Zöld Könyv 1984)

Vélemény a Kulturális és Oktatási Bizottság részéről a Belső Piaci és Fogyasztóvédelmi Bizottság részére az Európai Parlament és a Tanács belső piaci szolgáltatásokról szóló irányelvi javaslatról (COM(2004)0002–C6-0069/2004–2004/0001(COD)) 22.4.2005, Fogalmazó: Marie-Hélene Descamps (Vélemény)

Safeguarding the Future of the European Audiovisual Market (2004) A White Paper on the Financing and Regulation of Publicly Funded Broadcasters March (Fehér Könyv)

Treaty of Amsterdam amending the Treaty on European Union, the Treaties establishing the European Communities and certain related acts – Protocol annexed to the Treaty of the European Community - Protocol on the system of public broadcasting in the Member States Official Journal C 340 , 10/11/1997 p. 0109 (Amszterdami Jegyzőkönyv)

Communication from the Commission on the application of State aid rules to public service broadcasting (2001/C 320/04) (Közszolgálati Közlemény)

Recommendation Rec(2007)3 of the Committee of Ministers to member states on the remit of public service media in the information society, adopted on 31 January 2007 (Ajánlás)

Állami támogatási cselekvési terv – Kevesebb és célzottabb állami támogatás: ütemterv az állami támogatás 2005–2009 közötti reformjához (Tárgyalási okirat) (előterjesztő: a Bizottság) SEC (2005) 795 COM(2005) 107 végleges, Brüsszel, 7.6.2005 (Akcióterv)

A Bizottság közleménye a piaci alapú európai uniós frekvenciagazdálkodásról COM(2005) 400 végleges Brüsszel, 14.9.2005 (Frekvenciaközlemény)

Communication from the Commission on a forward-looking radio spectrum policy for the European Union: second annual report COM(2005) 411 final Brussels, 6.9.2005 (Frekvenciajelentés)

Final report for the European Commission “Study on conditions and options in introducing secondary trading of radio spectrum in the European Community” by the consortium Analysis Consulting, DotEcon, Hogan & Hartson. (Analysis-tanulmány)

A Bizottság közleménye a Tanácsnak, az Európai Parlamentnek, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának „i2010: európai információs társadalom a növekedésért és a foglalkoztatásért” Brüsszel, 1.6.2005 COM(2005) 229 végleges (i2010 közlemény)

Communication from the Commission to the Council, the European Parliament, the European Economic and Social Committee and the Committee of the Regions on accelerating the transition from analogue to digital broadcasting COM(2005) 204 final Brussels, 24.05.2005 (Digitális átállási közlemény)

A Bizottság Közleménye a mobiltelevíziók belső piacának megerősítése COM(2007) 409 végleges, Brüsszel, 18.7.2007 (Mobil közlemény)

Az Európai Parlament állásfoglalása az európai rádiófrekvencia-politika tárgyában (2006/2212(INI), 2007. február 14. P6_TA-PROV(2007)0041, A6-0467/2006 (Frekvencia-állásfoglalás)

Judgement of the Court in Case C-89/04 Mediakabel BV v Commissariaat voor de Media (Mediakabel-ítélet)

Proposal for a directive of the European Parliament and of the Council amending Council directive 89/552/EEC on the coordination of certain provisions laid down by law, regulation or administrative action in Member States concerning the pursuit of television broadcasting activities Brussels, 13.12.2005 COM(2005) 646 final 2005/0260 (COD) (AMSZ-irányelv-előterjesztés)

Az Európai Parlament jogalkotási állásfoglalás-tervezete a tagállamok törvényi, rendeleti vagy közigazgatási intézkedésekben megállapított, televíziós műsorszolgáltató tevékenységre vonatkozó egyes rendelkezéseinek összehangolásáról szóló 89/552/EGK tanácsi irányelv módosításáról szóló európai parlamenti és tanácsi irányelvre irányuló javaslatról (COM(2005)0646 – C6-0443/2005 – 2005/0260(COD)) (AMSZ-állásfoglalás)

Study on Co-Regulation Measures in the Media Sector, Study for the European Commission, Directorate Information Society and Media Unit A1 Audiovisual and Media Policies Tender DG EAC 03/04, Contract No.: 2004-5091/001-001 DAVBST, Draft: 13 January 2006 (Társszabályozásról szóló tanulmány)

Lábjegyzetek

1
A TVWF irányelv preambuluma: „…ez az irányelv […] ezért nem befolyásolja a tagállamok és hatóságaik felelősségét a szervezet tekintetében – beleértve az engedélyezés, a közigazgatási felhatalmazás vagy adózás rendszereit –, a műsorok finanszírozását és tartalmát; mivel a tagállamokban a kulturális fejlődés függetlensége és a Közösségben a kulturális sokszínűség változatlanul megmarad.”
2
Lásd www.alm.de.
3
Liberalizáció: a frekvenciahasználati jogokhoz társuló szolgáltatásokra és technológiákra vonatkozó korlátozások feloldása. Analysis-tanulmány, Summary of the report, Overview of our findings 2. pont.
4
Kereskedelem (trading): a frekvencia- (spectrum) használati jogok átruházása felek között egy másodlagos piacon. Analysis-tanulmány, Summary of the report, Overview of our findings 2. pont.
5
Az idézet a közlemény hivatalos magyar fordításának a szerző által az angol és spanyol verzió alapján korrigált változata. A hivatalos – hibás – magyar fordítás alapján ugyanis más következtetések levonására jutnánk.
6
A tényszerűség megköveteli, hogy megjegyezzük: a közös szabályozási tárgykörök mellett a szabályzás kétszintű, azaz a műsorszolgáltatásra és a lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatásokra eltérő mértékű és jellegű szabályozás vonatkozik majd.
7
Természetesen a közrendi, a közegészségügyi vagy a közbiztonsági okokból való korlátozás az EKSz 46. cikkén alapuló korlátozás.
Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink