Médiakutató 2008 nyár

Kritika

Sipos Balázs:

A távírótól a web 2.0-ig?

Szekfü András Kommunikáció, nyilvánosság, esélyegyenlőség Magyarországon. A távírótól a web 2.0-ig című könyvéről

Wilbur Schramm, az Illinois Egyetem Kommunikációkutató Intézetének létrehozója és első igazgatója, a kommunikációtudomány egyik „atyja”, egy 1963-as tanulmányában a következőképpen írta le szakterülete helyzetét: bár az 1930-as évektől kezdve megnőtt az érdeklődés a kommunikáció folyamata és hatása iránt, és emiatt a kutatás és az elmélet viruló területe lett, nem vált belőle akadémiai diszciplína. A legkülönbözőbb tudományágak művelői foglalkoznak vele, de nem túl alaposan: a pszichológusok, a szociológusok, az antropológusok, a közgazdászok, a matematikusok, a nyelvészek, a politikatudósok, az irodalmárok és a történészek bele-belekapnak a témába, ám nem időznek túl sokat a kommunikáció kutatásával (Schramm, 1963: 1–2).

Az elmúlt 15–20 év magyarországi médiatörténet-írását hasonlóan lehetne jellemezni. Számos tudományág, „melléktudomány” keretei között folynak a média és a kommunikáció történeti jelenségeiről kutatások – ilyen például az irodalomtörténet és -elmélet, a társadalom- és a művelődéstörténet, a politikatörténet, a sajtótörténet és az információtörténet, illetve a médiaszociológia, -kutatás –, de ezek művelői gyakran nem vesznek tudomást az ebben az értelemben szomszédos tudományokról – vagy csak nem ismerik azok eredményeit (Sipos, 2003: 8–22).

Pedig nem arról van szó, hogy beláthatatlan mennyiségű tudás halmozódott volna föl, hiszen Magyarországon még kurrens témákról is csak viszonylag szerény számban születettek tanulmányok, monográfiák. Például a Média- és Kommunikációkutatás Nemzetközi Szövetsége idei, 2008-as kongresszusának történeti szekciójában szereplő témák, illetve ezek hazai „vonatkozásai”, elágazásai sem mind feltártak. A meghirdetett kérdésekről (azaz: a média- és kommunikációs „szakadékokról”, a médiatörténet elméleti alapjairól, a média, a történelem és a globalizáció vagy az újságíró-szerveződések kezdeteiről) csak kevés magyar kutató tudna olyan előadást tartani, amelyben saját eredményeit ismerteti. Szekfü András arra tett kísérletet, hogy összekapcsolja több tudományág eredményeit, és így ismertesse a kommunikációs egyenlőtlenségek magyarországi történetét – és ezzel a médiatörténeti kutatásokban komoly tudományos eredményeket mutasson fel, illetve erősítse a diszciplína akadémiai rangját.

Kis könyve első fejezetében – egyebek mellett – ismerteti a digital divide fogalmát, a hozzáférés van Dijk-féle modelljét, Westley és MacLean 1957-es, a teljes kommunikációs folyamatra kidolgozott modelljét, Habermas alapkönyvét a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásáról, John Kean fölfogását a nyilvánosságokról, illetve kitér arra a kérdésre, hogy miért fontos a kommunikációs eszközök elterjedésének tempója. E rész végén Westley és MacLean teóriáját alkalmazva, illetve kicsit Habermasra, kicsit Keanre is támaszkodva kommunikációs helyzeteket próbál elemezni két történelmi időszakban. Az első helyszín és történelmi időszak a 18. századi Nyugat-Európa valamelyik tetszőleges országa. Szekfü leírása szerint ott, a kávéházban, e kommunikációs helyszínen, amely egyúttal „csatorna funkciót tölt be”, ülnek a polgárok, akik lehetnek hallgatók és beszélők is (61. o.). Kezükben az újság, amely szintén csatornafunkciót tölt be, s ők olvasás közben befogadók:

„Az újságíró a C típusú kommunikátor. Az újság tartalma a modellben X', azaz X jellegű »orientációs« tárgy” kódolt megfelelője. X lehet bármely társadalmi jelenség, amelyről az újság hírt ad – politikai, gazdasági, művészeti. A szóban forgó polgárok levélben (fBC) is reagálhatnak (visszacsatolás) az újság valamely cikkére. Ez esetben A típusú szerepet vesznek fel, és az újságíró most nem C, hanem B típusú szerepbe kerül” (62. o., a kiemelések itt is és később is az eredeti idézetből valók).

És így tovább.

Mondhatnánk, hogy ez Westley–MacLean modelljének adaptációja valamelyik 18. századi nyugat-európai országra – csak az a kérdés, hogy mi ebben a leírásban a szerepe a történelmi időszaknak. Szerintem semmi, és Szekfü emiatt nem határozza meg pontosan sem a helyszínt, sem az időt. Pedig nem teljesen mindegy, hogy a 18. század elején vagy végén járunk-e, hogy Angliában vagy Franciaországban üldögél-e a bizonyos polgár, vagy például valamelyik németalföldi, esetleg olasz városban. Hiszen nem lehet elemezni olyan történelmi helyzetet, amelyről nem tudjuk, hogy mikor (és hol) „van”.

„Hogyan jön létre ebben a [18. századi – S. B.] helyzetben országos/nemzeti, illetve globális (azaz mezo vagy makro) nyilvánosság?” – teszi fel a kérdést a szerző (63. o.). Kean nyomán a „mezonyilvánosságok” könyvében „általában emberek millióit jelentik, akik a nemzetállami keretek szintjén vannak interakcióban egymással”, a „makronyilvánosságok” pedig „emberek százmillióit vagy akár milliárdjait jelenthetik, akik vitákba bonyolódnak a nemzetek fölötti és a globális hatalmi szinteken” (44. o.). Föltételezhetnénk tehát, hogy valahol Nyugat-Európában, valamikor a 18. században volt egy állam, ahol emberek milliói interakcióban voltak egymással, csak az a gond, hogy – mint Szekfü írja – a 18. század végén (!) az újságok példányszáma néhány száztól egy-két ezerig terjedt, ami „megfelelt az igényeknek – szűk volt az olvasóközönség” (63. o.). Ám, ha ez igaz, akkor nehéz elképzelni, hogy újságolvasók millióit találnánk valamelyik országban. Erről azonban nincs szó, noha az újságok példányszáma magasabb volt: a 18. század elején (!) Angliában például a Gazette hatezer példányban jelent meg, 1792-ben pedig 15 millió újságot (napi-, heti-, kétheti, havi és negyedévi lapot) adtak el ugyanott (Briggs & Burke, 2004: 72, 95). Ha viszont a 18. század elején vagy végén (?) nem volt „mezonyilvánosság”, akkor „makronyilvánosság” biztosan nem létezett.1

Szekfü András másik „történelmi” példája a „tömegsajtó virágkora”, a 19. és a 20. század fordulójának valamelyik „fejlett” európai országa, „akár Magyarország is” (64. o.). Ez azonban ugyanúgy tévedés, mint az előző esetben. E („tipikus”) országok leírása több pontban bizonyosan nem illik mondjuk Magyarországra (például az „általános iskolai” oktatás nem a századfordulón lett kötelező, hanem 1868-ban), vagy Angliára (például nem csupán a férfilakosság töredékének volt választójoga, hanem 1885-től többségének), vagy Franciaországra (ahol 1848-től a 21 évesnél idősebb férfiak szavazhattak). A gazdasági szféra kommunikációjában nem ekkor „terjed a távíró igénybevétele”, hanem már elterjedt, legalábbis a „fejlett” országokban. Mivel nem tudjuk meg, hogy mikor ér véget a századforduló, bizonytalan, hogy igaz-e például Magyarországra: itt „már jelentős népszórakoztatás a mozi” (66. o. – vö. Magyar, 2003: 38. skk.).

E bizonytalan helyzetmeghatározást követően Szekfü egyetértően hivatkozik Habermasra, aki szerint „ez a helyzet [a sajtó tőke hatalmától való függése stb. – S. B.] már számos negatívumot mutat fel” (67. o.). Ez nekem azért tűnik meglepőnek, mert oldalakkal korábban pontosan azt vetette a jeles német szemére, hogy munkájában nem tud elszakadni a marxi szemlélettől (41. o.). Ám, ha ez baj, akkor miként lehet elfogadni a tömegsajtóról szóló, szintén „marxi ihletésű” leírást? (Csak zárójelben említem, s csak a vita kedvéért, hogy például Habermas esetében az osztályelemzés alkalmazását politikával átitatott szociológiai értelmezésváltozatnak nevezni akkor is túlzás, ha a szerző nem tekinti magát marxistának – 42. o.) Ezután rövid publicisztikai rész következik az „értékes tartalom” és a „kulturális ízlésfejlődés” (!) kérdéséről,2 majd a kérdés: „Milyen különbségeket vehetünk észre, ha a Westley–MacLean-modellt erre, a száz évvel ezelőtti helyzetre is alkalmazzuk?” A válasz: sokkal több kávéház és újság sokkal „szélesebb spektrumban” létezett ekkor, mint a „18. században”, és az okoskodás színtereiként léteznek már (!) a pártok. Ezt azonban Westley és MacLean nélkül is tudtuk. (Arról most nem szólva, hogy vajon az állítás mely államokra igaz.)

Szekfü András könyvének e kicsit több mint nyolc oldaláról azért szóltam ilyen részletesen, mert jól mutat három problémát. Az egyik az, hogy a szerzőnek nincs igazán érzéke a történeti témák kezeléséhez. A másik az, hogy az általa összefoglalt elméletek nem „termékenyítik meg” a történeti leírásokat, s nélkülük is el lehetett volna jutni a közismert eredményekhez. A harmadik az érvelés módja: nem szerencsés, ha egyik állításunk cáfolja a másikat. Mindez azonban nem csupán e két alfejezet gondja.

A bevezetőt író Angelusz Róbert felhívja a figyelmet Szekfü azon állításának kérdésességére, amely szerint Heller Mária és Rényi Ágnes nyilvánosság-modelljéből kiindulva „a magán és a köz, a nyilvános és a nem nyilvános dimenziók mentén kirajzolódó négy szegmens mindegyikét a nyilvánosság részének” lehet tekinteni (10. o.). Azaz van „nyilvános nem nyilvánosság” (49. o.). Nem az állítást kívánom most vitatni, csak az érvelés sajátos módját. Szekfü András első érve szerint, ha létezik (a fizikában) „negatív gyorsulás”, akkor létezhet „nyilvános nem nyilvánosság” is. Csakhogy elkerüli a figyelmét, hogy hiába van „negatív gyorsulás”, nemhogy „pozitív lassulás”, de „negatív lassulás” sincs.3 A második érve az, hogy a négy szegmens határa folyamatosan változik, amihez (harmadikként) hozzáfűzi, hogy ami ma titkos, nem biztos, hogy száz év múlva is az marad. Ami természetesen igaz, csak praktikus lenne megvizsgálni, hogy működőképes-e a nyilvánosság időtlen meghatározása (modellje), és hogy nem a nyilvánosság dinamikus jellege tűnik-e el ezzel – amit pedig Szekfü hangsúlyoz. (Hiszen ha minden a nyilvánosság része, akkor nincs „küzdelem” annak meghatározásáért, hogy mi a nyilvánosság része.) És az is megfontolásra érdemes, hogy Heller és Rényi elméletének ilyetén kifordítása nem az eredeti modell szétbomlását jelenti-e.4

Az érvelési hibák harmadik típusa az, hogy Szekfü alkalmanként megosztja olvasóival személyes történeteit, illetve véleményét valamiről, ami nem tárgya könyvének. Lehet, hogy ebben is tévedek, de szerintem több mint érdektelen, hogy a kutató, aki életének nagyobb részét az államszocializmusban élte le, mit érez, amikor a Strukturwandel új előszavát olvassa (33–34. o.).5 Hogy látta-e a telefonhírmondó konnektorát gyerekkorában (86. o.)? Hogy nagyapja miért interpellált a parlamentben (90. o.)? Vagy hogy szerinte többek között mi lehet a „mai hazai politikai megosztottság vitastílusának” az oka (101. o.)? És lehet, hogy túlzok, de ebben is azt látom, hogy a szerző nem tudta eldönteni: témája szempontjából mi az érdekes, miről kell írnia a megismerés és a megértés érdekében, mit kell végiggondolnia, mi tudományos eredmény, és mi nem az.

Azért, hogy enyhítsek az esetleges érzésen, amely szerint én sem látom tisztán a lényeges és a lényegtelen közti különbséget, felhoznék néhány másik példát.6 Angelusz Róbert is hangsúlyozza, hogy milyen jelentősége lehet a Szekfü által kitalált „emberév” mérési mutatónak (10. o.), amelynek segítségével „ember x év mértékegységben megkapjuk az új [kommunikációs – S. B.] eszköz által biztosított előny számszerűségét” (57. o.). Ezt a mutatót azonban Szekfü nem alkalmazza, nem próbálja ki, noha én is azt gondolom, hogy „gyümölcsözőnek ígérkezik a kommunikációs egyenlőtlenségek történelmi vizsgálata során” (10. o.). Természetesen nem tudom, hogy mi ennek az oka, de felmerül bennem a gyanú, hogy alapvetően az adathiány. Pontosabban az, hogy Szekfü nem végzett alapos történeti kutatásokat, s ezek hiányában nem tudja számszerűsíteni azokat a bizonyos előnyöket.

Ezzel függ össze az a kérdés, hogy mely elektronikus kommunikációs eszközök alkalmasak az egyenlőség, a nyilvánosság szempontjából „indikátorszerepre”. Szekfü helyesen mutat rá arra, hogy „Indikátornak főleg az általános használatú, radikális újdonságok alkalmasak”, és ennek megfelelően osztja be az eszközöket (72. o.). Először azonban a távíró, azaz egy nem általános használatú radikális újdonság terjedését vizsgálja, majd a telexét, amely nem általános használatú nem radikális újdonság. Vajon miért? Talán azért, mert erre talált szakirodalmat, s benne adatokat. Viszont a telefonról írott szellemes öt és fél oldalon nem találni adatot az eszköz elterjedéséről. Nem tudjuk meg, hogy mikor hány előfizetője volt, azok milyen településen éltek, milyen társadalmi réteghez tartoztak. És azt sem, hogy mikor hová lehetett telefonálni. Mióta lehet hívni például New Yorkot? Azaz az egyenlőtlenségekről szinte semmi sem derül ki.

A telefonhírmondóról szóló rész után a rádióhoz kapcsolódó kérdések következnek. Ezek kapcsán a szerző már több adatot vonultat fel, elemzésének mélysége is van. Két megjegyzést azonban fűznék ehhez a részhez is.

Szekfü András idéz egy 1975-ös tanulmányt, amely szerint Magyarországon az 1920-as évek végétől „a rádió nem tud lényegében a középrétegeken túllépni a társadalom döntően nagyobb hányadát kitevő dolgozó osztályok felé”. Az idézetben szereplő állítást azonban nem vizsgálta, a forrásokat nem nézte meg. Ellenkező esetben felfigyelhetett volna arra, hogy 1935-ben az előfizetők között nagy számban voltak az iparban dolgozók, s a köz- és szabadfoglalkozásúak után ők alkották a második nagy előfizetői csoportot (Elekes, 1938: 209–210). Ugyanekkor minden második budapesti háztartásban volt rádió, ami szintén azt a gyanút látszik erősíteni, hogy az otthoni rádióhallgatás a fővárosban túlterjeszkedett a középosztályon. A világháború generálta információszükséglet eredményeként a rádióhallgatók száma kétszer nagyobb lett 1944-re, mint 1939-ben volt, azaz a társadalom „alsóbb csoportjai” között tovább nőtt a számuk és az arányuk. (Nem véletlen, hogy 1944 tavaszán az Endrődön „fölgöngyölített” hűtlenségi ügy, azaz németellenes szervezkedés hat tanyasi-falusi résztvevője közül ötnek volt rádiója, amit elkoboztak, lásd Svéd, 2008: 99–100.) A lényeg az, hogy az 1930-as évekből nemcsak az előfizetők területi megoszlásáról rendelkezünk adatokkal, épp ezért érdemes lett volna megnézni a foglalkozási főcsoportokra vonatkozó információkat is. Ebben az esetben pontosan az egyenlőtlenségekről, a kommunikációs megosztottságokról lehetett volna többet mondani.

Ehhez kapcsolódik az a kérdés, hogy a rádiókészülék-tulajdonosok mit hallgattak, s származott-e előnyük ebből azoknak, akik külföldi adókat is követni tudtak. Szekfü érinti e problémát, de csak 1925-ös (!) adatokat ismer. Azt a tényt, hogy a magyarországi rendszeres műsorsugárzás megindulásának évében Sopronban tízezer (!) lakosra 55,6 engedélyes jutott, ami kiemelkedő arány, azzal magyarázza, hogy e vidéki városban „bizonyára” sokan hallgatták a bécsi adást (95, 102. o.). Nem ismeri (de biztosan nem használja) viszont az 1930-as évekből származó felméréseket, amelyekből konkrétan tudjuk, hogy a válaszolók milyen arányban milyen külföldi adókat hallgattak (lásd például Sipos, 1936: 423–439; Buziássy, 1938: 61–68). Ha a külhoni adók „fogyasztását” együtt tanulmányozta volna a Magyarországra érkezett külföldi újságok példányszámadataival és a Magyarországra táviratban feladott szavak számával, egyrészt a regionális hátrányokról is többet kideríthetett volna, másrészt foglalkozhatott volna az országok közötti kommunikációs egyenlőtlenségekkel: például a globális hírversennyel, a gazdaság működtetéséhez szükséges információk kérdésével is (vö. Sipos, 2001: 353–373). Ezt azonban nemcsak azért nem tette, mert nem keresett elégséges forrást, hanem ezért sem, mert az eszközök történetét jórészt nem tekintette végig. A távíró terjedését például csak 1920-ig vizsgálta: 1867-ből, 1877-ből, 1887-ből, 1913-ból és 1920-ből közli a táviratok számát (az első három évből a táviratok átlagárát is), 1868-ból és 1910-ből pedig azt, hogy hány távírda- és hány postahivatal jutott 100 négyzetkilométerre (76–78. o.). Az adatok, mint látszik, nemcsak időben nem teljes körűek. A rádióelőfizetők (készülékek) számát csak 1937-ig adja meg; a televízió elterjedését 1957 és 1972 között követi nyomon (ez könyve egyik legalaposabb része), illetve egy nagy ugrással a 2002-es helyzetről ír, és az internetes ellátottság kérdésével fejezi be. Majd következik a tanulság: „jelen könyv egyik alapvető megállapítása, hogy a digitális megosztottságokhoz hasonló jelenségek a régebbi kommunikációs eszközök esetében is felmerültek” (137. o.).

Ez a megállapítás szerintem megerősíti a könyv olvasójának azt az érzését, hogy Szekfü András könyve tudományos ismeretterjesztő munka. Hiszen bárki, aki csak egy keveset is töpreng a média/kommunikáció történetéről, magától erre az eredményre jut. (Kivéve természetesen azt, aki vagy úgy véli, hogy mondjuk 1972-ben mindenkinek volt Magyarországon telefonja és tévéje, vagy úgy: nincs összefüggés a társadalmi státus és a fogyasztás között.) A kérdés inkább az lett volna, hogy pontosan miként alakulnak ki és változnak ezek a megosztottságok, kapcsolódnak-e, és ha igen, milyen (egyéb) egyenlőtlenségek hozzájuk, milyen egyéb hátrányok érik a „lemaradókat”. Érdemes lett volna azt is megvizsgálni, hogy egy-egy eszköz elterjedésének időszakában nincs-e olyan periódus, amikor egy másik eszköz használata még kiegyenlíti a hátrányokat? És azt is, hogy mindig származnak-e előnyök a használatból? A televízióműsorok fogyasztása mindig is előnyt jelentett-e a rádióhallgatáshoz képest stb.? És fordítva: ebből a szempontból például az újságolvasást feleslegessé teszi-e a rádióhallgatás, és ha igen, mikortól figyelhető meg? Vagy jó lett volna, ha az eszközökről mind megtudjuk, hogy mikor és kik, a társadalom mely csoportjai használták, birtokolták azokat egyszerre, és ez miként változott (mint az internet és a sokcsatornás tévévétel kapcsán Szekfü meg is írja). Olyan kérdések ezek, amelyekhez hasonlókat a szerző a bevezetőben maga is feltesz, de nem válaszol meg.

Szekfü András könyve azért is tudományos ismeretterjesztő munka, mert – mint utaltam rá – elemzései többnyire nem alaposak. Aminek jelentős részben az az oka, hogy a szerző nem ismeri a médiatörténeti kutatások magyarországi állapotát és a médiatörténet-írás lehetséges forrásait. Vélhetőleg ez a magyarázata annak, hogy nem tisztázta: mit kellene feltárnia ahhoz, hogy megismerhesse és megismertesse a kommunikációs szakadékok, megosztottságok magyarországi történetét. Ha ezt megtette volna, akkor a fejezetekben összefoglalt ismeretek is egymásra épülnének, és az elméleti rész megállapításai nemcsak elvétve bukkannának fel a történeti részben. Így azonban nem sikerült a különféle tudományágak eredményeit összekapcsolnia. A hibák alapos javítása7 után azonban könyvét mindazoknak ajánlom, akik most ismerkednek a kommunikáció történetével. (Szekfü András: Kommunikáció, nyilvánosság, esélyegyenlőség Magyarországon. A távírótól a web 2.0-ig. Budapest: Gondolat Kiadó, MTA – ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, 2007, 154 lap, 1980 Ft.)

Hivatkozott irodalom

Briggs, Asa & Burke, Peter (2004) A média társadalomtörténete Gutenbergtől az internetig. Budapest: Napvilág Kiadó.

Buziássy Géza (1938) Budapest közművelődési viszonyai. Statisztikai Közlemények, 88. k. 3. sz.

Dékány István (1938) A sajtó szerepe a természetes és mesterséges közvélemény alakításában. A Sajtó, 3–4. sz.

Elekes Dezső (1938) Budapest szerepe Magyarország szellemi életében. Statisztikai Közlemények, 85. k. 1. sz.

Magyar Bálint (2003) A magyar némafilm története. Némafilmgyártás, 1896–1931. Budapest: Palatinus Kiadó.

Schramm, Wilbur (1963) Communication research in the United States. In: Uő (szerk.): The Science of Human Communication. New York & London: Basic Books.

Sipos András (1936) A rádió elterjedése Budapesten az 1924–1934. években. Városi Szemle, 3.

Sipos Balázs (2000) Sajtó és tudomány. A sajtókutatás története és intézményesülése Magyarországon a II. világháborúig. Múltunk, 2. sz.

Sipos Balázs (2001) A világ megismerése. A felkészülés időszaka. In: Földes György & Inotai András (szerk.) A globalizáció kihívásai és Magyarország. Budapest: Napvilág Kiadó.

Sipos Balázs (2003) Unter Disziplinen. Historische Medien- und Kommunikationforschung in Ungarn. Medien & Zeit, 3. sz.

Svéd László (2008) Ságvári Endre mártíriumának körülményei dokumentumok tükrében. Múltunk, 1. sz.

Lábjegyzetek

1
Szekfü Westley és MacLean modelljére hivatkozva, saját eredményként leírja, hogy az olvasó az újság révén személyesen nem látott világokat is megismer. Itt azonban elég lett volna az 1920-as, az 1930-as években aktív Dékány Istvánt idézni, aki 70 éve ugyanezt vetette papírra (Dékány, 1938: 1–19; vö. Sipos, 2000: 154–200).
2
Az a benyomásom, hogy Szekfü nem ismeri Biró Lajos 1908-as, A sajtó lélektanához című alapszövegét, mert ha ismerné, akkor talán e fejtegetés helyett innen idézte volna ugyanezeket a gondolatokat. És ha ismerné, akkor nem írta volna, hogy a lapkiadás Magyarországon a két világháború között modernizálódott (36–37. o.). Ettől függetlenül megjegyzem, hogy Heltai Jenő és Bródy Sándor szépirodalmi szövegei nem történeti leírások (uo.), és így mondjuk Heltai Jaguár című regényéből nem föltétlenül ismerhető meg az újságírás.
3
Itt most nem azon szeretnék ironizálni, hogy mi mindenből nem következik (az élet más területén se) semmi, hanem inkább arra szeretném felhívni a figyelmet: hiába írt Eisenstein A nem közömbös természet címmel szép filmesztétikai tanulmányt, ez meglehetősen lazán kapcsolódik ahhoz, hogy a nyilvánosságot „nem-közömbös szférának” nevezzük-e vagy sem (50. o.).
4
Szekfü írja: „Minden információ, melyet közvetlenül ember hoz létre, legalább egy ember számára nyilvános: éspedig alkotója számára” (51. o.). Eszerint – ha jól értem – amit én most gondolok, de nem írok le, az a nyilvánosság része. Ezt egyrészt vitatnám, másrészt furcsállom az ehhez fűzött lábjegyzetet: „Szomorúbb korokban ezt [mit? az egyszemélyes nyilvánosságot? – S. B.] használják ki azok, akik kínzással akarják kiszedni az információt abból a személyből, aki – akár egyedüliként – azt birtokolja”.
5
Ehhez csak két apró megjegyzést fűznék. Egyrészt semmi sem indokolja, hogy Habermas kötete Strukturwandelként szerepeljen egy magyar szövegben (31, 32, 37, 39, 41. o.). Másrészt a szerző egy ponton mintha összekeverte volna, hogy ez eredeti műről (monográfiáról) vagy az új előszóról ír-e (41. o.).
6
Bár történeti művek alapvető hibájának tartom, ha a szerző nem tud távolságot tartani tárgyától, mert így összekeveredik a tudományos állítás és a személyes, tudományosan nem megalapozott vélemény.
7
Az említetteken kívül érdemes lenne kijavítani például az elírásokat. Mondjuk „A televíziós előfizetők megoszlása (%) településtípusonként, 1958–1967” című táblázatban „most” a sorok összege nem száz, hanem egy százalék (107. o.).

Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink