Médiakutató 2008 nyár

Kritika

Fodorné Tóth Krisztina:

A társadalmi kommunikáció mint látásmód – alapkönyv kezdőknek és középhaladóknak

(Fehér Katalin, szerk.: Tanulmányok a társadalmi kommunikáció témaköréből)

„…a társadalmi kommunikáció nem egy újabb terep a személyközi vagy a szervezeti kommunikáció mellett, hanem egy sajátos rátekintés mások mellett a személyközi vagy a szervezeti kommunikációra.” (Horányi Özséb előszava a kötethez)

Hasonló cím alatt magyar nyelven jelent már meg legalább egy nagy lélegzetű tanulmánykötet (Béres István–Horányi Özséb, szerk.: Társadalmi kommunikáció. Budapest: Osiris Kiadó, 1999). A jelen írás tárgya több szálon – szerzői körének bizonyos mértékű azonosságában, tematikai egyezésében – kapcsolódik a korábbi kötethez, ám sem célkitűzésében, sem koncepciójában nem folytatása annak. Folytatásnak tekinthető azonban abban az értelemben, hogy a két könyv megjelenése között eltelt időben jelentősen megnőtt a társadalmi kommunikáció iránti érdeklődés hazánkban, egyebek mellett az oktatás területén is; ezért egyre nagyobb szükség van alapkönyvekre, amelyek bevezetőül szolgálhatnak a társadalmi kommunikáció téma- és jelenségkörébe, s nem csupán a kommunikáció- és médiatudomány-szakok hallgatóinak, hanem mindazoknak, akik ilyen vagy olyan vetületben foglalkoznak a társadalmi kommunikációval tanulmányaik során.

A Fehér Katalin szerkesztésében megjelent Tanulmányok a társadalmi kommunikáció témaköréből című kötet ilyen alapkönyv. Eredetét tekintve egy jól kidolgozott, több szaktanterv részeként jelenlévő tantárgy multidiszciplináris oktatása során felhalmozódott tananyag koncepciózus publikációja. Szerzői – akik között éppúgy található nyelvész, mint etológus, politológus, kultúrantropológus vagy szociológus – részt vettek a tantárgy oktatásában, mindegyikük saját témája avatott kutatójaként adhat könnyen értelmezhető és gondosan válogatott ismeretanyagot olvasóinak. A szerzői kör érdekessége egyébiránt, hogy néhányan hozzájárultak már az 1999-es kötethez is, többen pedig azon „nőttek fel”, váltak elmélyült kommunikációkutatóvá. Multi- vagy interdiszciplináris kötetről van tehát szó: a társadalmi kommunikáció, ahogyan Horányi Özséb előszava is kiemeli, közös látásmódként, a széttartó tematika és a diszciplináris megközelítési sokféleség integráló erejeként van jelen benne. Az elgondolás működik: a könyv a társadalmi kommunikációs jelenségszféra alapvető, legtipikusabb területeit érintő tanulmányai (például a személyközi, a szervezeti, a képi kommunikációt, valamint a nyilvánosság és a tömegkommunikáció több aspektusát) lazán összefűzött – de épp ezért többféle tantárgyi kontextusban is használható – szerkezetet alkotnak.

A kötet tankönyv, illetve jegyzet jellegét aláhúzza az a szerkesztési sajátossága, hogy a bibliográfia nem a végén, egyben található: a szerzők önálló irodalomlistát csatolnak az egyes írásokhoz, mégpedig két részre bontva. A kiemelten ajánlott irodalom nagyrészt magyar nyelvű, illetve magyarul jól elérhető tételekből áll, amelyek terjedelmüket, mennyiségüket és céljukat figyelembe véve egyrészt az alapképzésben részt vevő hallgatók számára is könnyen használhatók, másrészt nagyobb feladatok, feldolgozások, dolgozatok esetében segítenek a szakirodalomban való tájékozódásban. Az „egyszerűen” ajánlott szakirodalom pedig részletesebb tájékoztatást ad a szerzők forrásairól, valamint a további, elmélyültebb hallgatói munkát támogatja (bizonyos értelemben klasszikus bibliográfiai feladatot látva ezzel el). A tárgymutató összeállítása is hasonlóan praktikus: a szerző az adott írásban releváns kulcsszavakat a tanulmány végén összegzi, s ezekből áll össze aztán a kötet végi teljes, betűrendes tárgymutató.

A kötet 13 írást tartalmaz, amelyet keretbe foglal Horányi Özséb elő- és Fehér Katalin szerkesztői utószava. A tanulmányok a személyközi kommunikáció pszichológiai-biológiai behuzalozottságától (Tóth Péter két írása) az új média kommunikációs folyamatokat átalakító hatásáig (Fehér Katalin régi média–új média-írása) futnak; tematikus sokszínűségük mellett jelen van bennük az egyes részeken átívelő folyamatosság és a tematikus hullámzás is. A kötet szerkezete első pillantásra megközelítésmódok tölcsérszerűen szűkülő körében halad: a társadalmi kommunikációs totalitástól a klasszikus társadalmi kommunikációs terepnek tekinthető média vizsgálatáig. A tanulmányok olvasása során azonban egyre inkább kiviláglik, hogy az egyes írások akár egymás közvetlen folytatásaként is értelmezhetők, valamint hogy a kötet – látásmódja és célja révén összefogott multidiszciplinaritásában – előre- és visszautalások bonyolult hálózataként is működik. Kétségtelen azonban, hogy ennek felfedezéséhez olyan szemléletmódra van szükség, amely túllép a kötet elsődleges célközönsége, az alapképzésben részt vevő hallgatók igényein. A kötet szerkezete nem tárulkozik fel magától – ez, ha úgy tetszik, hibájául is felróható –, az első olvasatra csak sejthetően összefüggő részek többszöri tanulmányozás után nyerik el helyüket az egészben. A felületes olvasó, a kötetet kézikönyvként használó hallgató számára akár „döcöghet” is a tanulmányok egymásutánja; ha ebből a szemszögből, csupán gyűjteményként nézzük, nem is teljes, hiszen számos, a társadalmi kommunikáció területéhez tartozó témát nem tárgyal a könyv (ilyen például a konfliktusok vagy a csoportkommunikáció témája). A beválogatott írások azonban megállják a helyüket – önállóan csakúgy, mint a többrétegű szerkezet részeként.

Az első két tanulmány – az előszó felvetéseit kibontva – a személyközi kommunikációs folyamatok társadalmi vonatkozásait ismerteti szociálpszichológiai és humánetológiai (evolucionista, adaptációs vonatkozású) nézőpontból. A kiindulópont, a kötetnyitó tanulmány vagy inkább tanulmánypár sajátosan általános alaphangot ad a kötetnek, majd azonnal módosítja azt. A társadalmi kommunikáció mint a szándékkal bíró kommunikációs tevékenységek nyalábja az interakciós folyamatok cél–terv vonatkozásában testesül meg, amelyhez csupán a diszciplináris keretet adja a szociálpszichológia. Témáját tekintve szinte bármely kommunikációs alapkönyvben helyet kaphatna ez az írás; hogy éppen itt jelenik meg, annak magyarázatát a tanulmánypár második felében találhatjuk meg. A (személyközi) kommunikáció céljai és tervei itt újabb, messzire vezető kontextusban bukkannak fel, mégpedig az adaptív mechanizmusok sorában. Az evolúciós viselkedéstudományok kommunikációképe szükségszerűen magában foglalja az intencionalitást, hiszen a kommunikáció végső célja, a túlélés – legyen az személyes, csoportos vagy genetikai – az ember és az emberféle élőlények világában a társas alkalmazkodással valósítható meg. A választott fókusz, az őszinteség és a színlelés viszonya még inkább hangsúlyozza a társadalmi kommunikáció szándékokhoz, célokhoz, tervekhez való kötöttségét már az egyén esetében is.

Ezután következik egy-egy fejezet a nyelvről/beszédről (Bencze Lóránt tollából) és a vallásról (P. Szilczl Dóráéból) mint a kommunikációhoz köthető – más aspektusból vizsgált – kódról. A kommunikációs folyamat elemeként jelen lévő kód máris szűkebb körű vizsgálódást jelent. Ebben a megközelítésben nem meglepő, hogy a nyelv és a beszéd kapcsán több szó esik magáról a nyelvi rendszerről, annak elemeiről, mint a nyelvhasználatról, illetve a nyelv használati módjairól, alkalmairól (megjelenik ugyan a szociokulturális háttér, de csak magára a nyelvre, nem a beszédre vonatkoztatva). Viszont a vallás mint kód, más megközelítésben értelmezendő. Köznapi értelemben a vallás a kommunikáció terepe, kontextusa. A tanulmány viszont nem tematikus területként, hanem a kommunikáció egy módjaként – sajátos jelrendszerű, szabályú és stílusú nyelvként – mutatja be.

Nyárády Gáborné írása a szervezeti kommunikációról már egyértelműen a terep, a folyamat közege irányába tart, megközelítésének nézőpontja ugyanis a szervezettudományok (szervezetszociológia, szervezetpszichológia), a rendszerelmélet, illetve a public relations sajátja. A szervezeti kommunikációs folyamatok során a szervezet önképpel, szerepekkel és saját jogú üzenetekkel felruházott kommunikátor, ha úgy tetszik, ágens, ami visszautal a személyközi kommunikációs folyamatok viszonyaira is. Ugyan vékony szálon, de ez a tanulmány is folytatása az előzőnek, mégpedig a nyilvánossághoz való viszonyban, ami azonban a valláskommunikáció esetében a kommunikációs mód, a szervezet esetében pedig a kommunikáló ágens egyfajta képlékeny térhez való viszonya. A nyilvánosság említése természetesen előreutalás a nyilvánosságközpontú későbbi fejezetekre, amelyek egyébként is a könyv tekintélyes hányadát, csaknem felét teszik ki; egyben egy konkrét tanulmánynak, a válságkommunikációról szólónak állítja emezt párjául.

A rituális kommunikáció kulturális antropológiai megközelítésével (Felföldi Barnabás tanulmányával) a kötet visszatérni látszik a folyamatközpontúság ösvényére, azonban a látszat ellenére ez az írás is szervesen kapcsolódik a megelőzőhöz. A rítus definícióiról, majd jellemzőiről olvasva kiviláglik, hogy valójában célja és a helyét adó közössége(i) által erőteljesen meghatározott kommunikációs módról és folyamattípusról van szó – ez a közösség pedig akár a szervezet is lehet, sőt a szervezet mint közösség, igen jellemző terepe a rítusoknak. A rítus mint a társadalmi kommunikáció egyik jellemző formája, társadalom-megtartó vagy éppen -alakító erejű; változásai jelzik, illetve előrejelzik a társadalmi struktúrák módosulását is.

E változás egy tereppéldáját láthatjuk a Kiss Viktor által jegyzett, Habermas-alapú, a civil társadalom válságát kiindulópontként választó következő tanulmányban. A társadalmi nyilvánosság e formájának válságára adott válasz a közéleti kommunikáció új társadalmi-technológiai fórumokon, új nyilvánosságterekben való folytatása, amelyek természetesen új szabályokat, új kommunikációs dinamikát és nem utolsósorban új szekuláris rítusokat hoznak magukkal. Közvetlen folytatása a gondolatmenetnek Malkovics Tibor a nyilvánosság és közvélemény történeti és szociológiai alapjait ismertető írása (amely szintén Habermas nyilvánosságfogalmából indul ki). A fogalomtörténet mintegy kontextualizálja, sőt rekontextualizálja mind a megelőző, mind a következő fejezeteket.

A nyilvánosságtól és a közvéleménytől csak egy lépés a média, illetve annak viszonya mindkettőhöz, sőt azokra gyakorolt hatásuk (már amennyiben a médiát nem a nyilvánosság elemének, hanem azon kívül álló harmadik tényezőnek tekintjük; ez azonban a használt fogalmaink függvénye). A médiahatással és -befogadással kapcsolatos elméletek csokra és a hatásvizsgálatok eredményei Bajomi-Lázár Péter írásában erőteljesen ellensúlyozzák a köztudatban még mindig erősen érvényesülő manipulátor-média sztereotipikus képét. A „manipulál-e a média?” kérdésre adott válasz újra közvetlenül becsatlakoztatja az olvasót a társadalmi meghatározottság gondolatkörébe: a médiahatás társas kontextustól függő jellege és pozíciója egyaránt jelzi a nyilvánosság és a közvélemény szerepkörének változékonyságát is.

A hatás státusa azonban nemcsak szociális, hanem mediális vagy csatornafüggő is; ennek kibontása azonban újra egy más nézőpontú tanulmányban, a fénykép és a vizuális kommunikáció kapcsán történik meg. Béres István írását nem annyira a fénykép mint képtípus valósághoz való viszonyának elemzése kapcsolja igazán szorosan a többihez, inkább egyfelől a fénykép (és általában a kép) értelmezésének nem-automatikusságára, másfelől a fotónak a kulturális és természetesen társadalmi emlékezetben játszott szerepére vonatkozó megállapítások. Hiszen a fénykép komplex jelentéstartalma egyfelől az adott képhez való szubjektív viszonytól, másfelől annak használati módjától is függ. A használati mód pedig lehet privát vagy nyilvános; nyilvános használatkor kétségtelenül számolni kell annak szándékolt hatásával, adott szituációban manipulatív vagy akár etikátlan, inkorrekt hatáskeltéssel is a kép aktuális jelentésének összeállításakor.

Az etika és a média viszonya természetesen sokféleképpen vethető fel. Ennek legtipikusabb példáját, a nyugati-demokratikus-közszolgálati média etikai követelményrendszerét ismerteti röviden a következő, Zsolt Péter által írt fejezet. A nyugati médiaetika társadalmi értékek szerinti keretezése mellől ugyan hiányzik a relativitás jelzése (ami különösen nagy váltásnak tűnik azután, hogy az előző tanulmányban láthattuk, miképpen nyúl bele a valóságba a kép, csupán amiatt, hogy kép), azonban kiváló alapokat kap az olvasó az itt és most a gyakorlatban alkalmazható etikai követelmények elsajátításához. Ennek része a vizualitás is, részben a képi szerkesztésmód és bizonyos témák kívánatos ábrázolásmódja kapcsán, részben a digitális technológia lehetőségeivel élés etikai elvei révén.

Az etikus magatartás kritériumai a másik oldalról is értelmezhetőek, sőt értelmezendőek: amikor nem a médiamunkás, hanem a hír alanya/tárgya szerepében vagyunk. A válságkommunikációba bevezető, Szekfű András-féle tanulmány azonban nem annyira kemény erkölcsi alapállásból közelíti meg, hanem inkább megoldandó feladatként kezeli a válság fogalmát, a válságkezelés részeként megjelenő válságkommunikációt pedig mint dinamikus, mindkét fél előnyére fordítható folyamatot írja le. Ez a megközelítés ismét a public relations szakma jellemzője, önként adódik tehát a visszautalás a szervezeti kommunikációra. A válság definiálása, megközelítése, fázisai után konkrét válságkommunikációs eszközökről, eljárásokról is szó esik: társadalmi kommunikációs folyamat jellegzetes példáját látjuk, egy igen jellemző terepen: a szervezet és környezetének viszonylatában.

A záró tanulmány – a szerkesztő, Fehér Katalin munkája – egyfelől összefogja a megelőzőket (különösen a médiatematika darabjait), másfelől jelzi a kötet továbbgondolásának lehetséges útjait. A régi és az új média eltérései, egymáshoz való kapcsolódása és súlyozódása, amelyek az előző tanulmányokban is fel-felvillantak, itt kifejtést nyernek. A médiadeterminizmus például a médiahatás, a médiatechnológia, a manipuláció és az etika, a médiakonvergencia pedig a nyilvánosság fórumainak kérdéseit vethetné fel. A tanulmányban ugyan nem esik ezekről szó: a szerző megmarad a fogalmak és elméletek tömör, összeszedett tisztázásánál. Könyvbeli helyzetüket tekintve azonban a felvetések mégis megtörténnek, csak éppen nem magában a szövegben, hanem az olvasó fejében. Az írás ugyanis beteljesíti azt a folyamatot, amely a közvetlen folytatások, tematikus hullámzás, vissza- és előreutalások vonulatai révén önmagán túlnyúló kommunikációs hálóvá avatja ezt az első pillantásra csupán bevezető kommunikációs tanulmányok sorának tűnő kötetet. (Fehér Katalin, szerk.: Tanulmányok a társadalmi kommunikáció témaköréből. Budapest: L'Harmattan Kiadó–Zsigmond Király Főiskola, 2007, 3100 Ft.)

Lábjegyzetek

1
Szekfü Westley és MacLean modelljére hivatkozva, saját eredményként leírja, hogy az olvasó az újság révén személyesen nem látott világokat is megismer. Itt azonban elég lett volna az 1920-as, az 1930-as években aktív Dékány Istvánt idézni, aki 70 éve ugyanezt vetette papírra (Dékány, 1938: 1–19; vö. Sipos, 2000: 154–200).
2
Az a benyomásom, hogy Szekfü nem ismeri Biró Lajos 1908-as, A sajtó lélektanához című alapszövegét, mert ha ismerné, akkor talán e fejtegetés helyett innen idézte volna ugyanezeket a gondolatokat. És ha ismerné, akkor nem írta volna, hogy a lapkiadás Magyarországon a két világháború között modernizálódott (36–37. o.). Ettől függetlenül megjegyzem, hogy Heltai Jenő és Bródy Sándor szépirodalmi szövegei nem történeti leírások (uo.), és így mondjuk Heltai Jaguár című regényéből nem föltétlenül ismerhető meg az újságírás.
3
Itt most nem azon szeretnék ironizálni, hogy mi mindenből nem következik (az élet más területén se) semmi, hanem inkább arra szeretném felhívni a figyelmet: hiába írt Eisenstein A nem közömbös természet címmel szép filmesztétikai tanulmányt, ez meglehetősen lazán kapcsolódik ahhoz, hogy a nyilvánosságot „nem-közömbös szférának” nevezzük-e vagy sem (50. o.).
4
Szekfü írja: „Minden információ, melyet közvetlenül ember hoz létre, legalább egy ember számára nyilvános: éspedig alkotója számára” (51. o.). Eszerint – ha jól értem – amit én most gondolok, de nem írok le, az a nyilvánosság része. Ezt egyrészt vitatnám, másrészt furcsállom az ehhez fűzött lábjegyzetet: „Szomorúbb korokban ezt [mit? az egyszemélyes nyilvánosságot? – S. B.] használják ki azok, akik kínzással akarják kiszedni az információt abból a személyből, aki – akár egyedüliként – azt birtokolja”.
5
Ehhez csak két apró megjegyzést fűznék. Egyrészt semmi sem indokolja, hogy Habermas kötete Strukturwandelként szerepeljen egy magyar szövegben (31, 32, 37, 39, 41. o.). Másrészt a szerző egy ponton mintha összekeverte volna, hogy ez eredeti műről (monográfiáról) vagy az új előszóról ír-e (41. o.).
6
Bár történeti művek alapvető hibájának tartom, ha a szerző nem tud távolságot tartani tárgyától, mert így összekeveredik a tudományos állítás és a személyes, tudományosan nem megalapozott vélemény.
7
Az említetteken kívül érdemes lenne kijavítani például az elírásokat. Mondjuk „A televíziós előfizetők megoszlása (%) településtípusonként, 1958–1967” című táblázatban „most” a sorok összege nem száz, hanem egy százalék (107. o.).
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink