Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2008 tél

Magyarország

Galambos Márton:

A német kiadók és a magyarországi újságírás

Volt-e hatásuk az elmúlt 18 évben az újságírói munka minőségére a magyar sajtóban domináns német kiadótulajdonosoknak?

A német lapkiadók jelenlétének Magyarországon 1990 óta alig kimutatható közvetlen hatása volt az újságírói munka minőségére és az újságírói kultúrára, pedig lapjaik tartalmi részén kívül minden területen – a nyomtatás, a terjesztés és a hirdetésértékesítés terén – igyekeztek saját szakmai standardjaikat és módszereiket meghonosítani. A német kiadói vezetők részint féltek, hogy „gyarmatosítónak” tekinthetik őket, és tartózkodtak a szerkesztőség munkájának befolyásolásától, részint cégeik eredményességében és nem az előállított lapok tartalmi színvonalában voltak érdekeltek. A magyar újságíróelit eközben nem szorgalmazta, sokkal inkább hárította a tulajdonostól (illetve az annak németországi kiadójánál dolgozó újságíróktól) érkező javaslatokat. A rendszerváltás utáni Magyarországon, ahol az újságírásnak alig voltak demokratikus hagyományai, a német kiadók tulajdonosai nem járultak hozzá az újságírói kultúra fejlődéséhez. Ugyanakkor igaz, hogy biztosították lapjaik hatékony üzleti működését, ami stabil gazdasági hátteret adott az újságírói munkának.

1. Mit tettek a minőségi újságírásért?

A magyar szerkesztőségek munkája, az újságírói kultúra és szerepfelfogás, illetve az újságírói munka minősége annak ellenére sem vált a nyugat-európaihoz hasonló színvonalúvá az elmúlt 18 évben, hogy a médiapiac nagy része külföldi, meghatározó részben német tulajdonban van. Magyarország legnagyobb kiadócsoportja az Axel Springer Budapest és Magyarország, amely kilenc megyei napilapot és a Világgazdaság című országos gazdasági napilapot adja ki, valamint számtalan magazin tulajdonosa. A Westdeutsche Allgemeine Zeitung (WAZ) szintén a megyei lapok piacán erős – öt lap tartozik hozzá –, ezenkívül a HVG többségi tulajdonosa. A Bertelsmann 1989-től 2001-ig volt a Népszabadság kisebbségi, majd többségi tulajdonosa, amíg el nem adta a svájci Ringier kiadónak. Rajtuk kívül a Spiegel kiadó is próbálkozott a Manager Magazin meghonosításával Magyarországon.

Amíg más iparágakban megfigyelhető, hogy a nyugat-európai vagy az amerikai beruházások a hazai szakmai színvonal nyugati standardokhoz való igazításával jártak, addig ez az újságírás területén nem volt igaz. A külföldi befektetők nem tudtak vagy nem akartak figyelmet fordítani arra, hogy a megvásárolt lapok tartalmi színvonalát is a saját kiadójuk otthoni színvonalához emeljék, szerkesztőségi elvárásaikat, rendszereiket és módszereiket meghonosítsák. A német kiadók magyarországi tevékenysége az újságírás területén ezért a pénzügyi befektetőkre jellemző piaci viselkedést mutatja, és nem – mint a nyomtatás, a hirdetésértékesítés vagy a terjesztés területén – a tapasztalt szakmai befektetőkét.

A Freie Universität Berlin European Journalism-Fellowships programja keretében arra a kérdésre kerestem választ: a sajtó területén mi akadályozta meg a német kiadókat abban, hogy termékeik tartalmi részére is hatással legyenek? A Németországban és Magyarországon felkeresett kiadóvezetőkkel és főszerkesztőkkel készített 24 interjú során megkíséreltem feltérképezni, hogy az elmúlt 18 év kihagyott lehetőségének látszó folyamatért mekkora felelősség terheli a magyar újságíróelitet és mekkora a német kiadó döntéshozóit. A magyarországi interjúk meghatározó részét 2008 márciusában vettem fel, a németországiakat főként májusban és júniusban; az interjúk általában 40 és 120 perc közöttiek voltak.

2. Bertelsmann, Gruner+Jahr – Népszabadság: a bizalmatlanság krónikája

Hiába tartozott Németország legnagyobb médiakonszernjéhez a Népszabadság a rendszerváltástól egészen 2001-ig, a médiavállalatnak szinte semmilyen befolyása nem volt a szerkesztőség ügyeire: információ-, ismeret- vagy tapasztalatcsere nem történt a kiadóhoz tartozó németországi és magyarországi szerkesztőségek között. A Bertelsmann és később a Gruner+Jahr (G+J) befolyása a szigorúan technikai, kiadói ügyekre korlátozódott. Mindennek a főszerkesztőkkel és kiadóvezetőkkel folytatott interjúk szerint több oka volt.

A szerkesztőség végtelenül bizalmatlan volt a kiadói oldallal szemben. A lap privatizálásakor kialakított erős szerkesztőségi jogosítványok hamar a fejlődés gátjává váltak, és ezáltal a német tulajdonosnak is kedvét vették a fejlesztésektől, a leginkább akkor, amikor még kisebbségi tulajdonos volt a Népszabadság Rt.-n belül. Eközben a magyar szerkesztőség és kiadóvezetőség oldaláról érkező javaslatok, kezdeményezések és fejlesztések elvesztek a nemzetközi nagyvállalat döntéshozatali gépezetében, és ez később a magyar vezetőség és szerkesztőség keserűségét okozta. Az esetleges tanulmányutaknak, tanfolyamoknak, tapasztalatcseréknek nyelvi akadályaik is voltak.

2.1. Az egymásra találás időszaka

A Népszabadság szerkesztőségének 1989-ben jól körülhatárolható céljai voltak egy külföldi tulajdonos bevonásával: gazdasági biztonságot és politikai függetlenséget kívántak biztosítani maguknak. A szerkesztőség önmagát a reformok és a változások alakítóinak, részesének látta, és meg akart szabadulni a teherré vált MSZMP-háttértől. Ebben a legnagyobb országos napilap nem különbözött a legtöbb magyar napi-, heti- vagy havilaptól, hiszen valamilyen formában a legtöbbjükre befolyása volt az MSZMP-nek, igaz, a Népszabadság a párt központi lapja, tehát kimondottan pártlap volt. A cél, amelyet Eötvös Pál főszerkesztő és szűkebb csapata (Breitner Miklós, Lengyel N. László, Tamás Ervin, Kun Tibor és Zala István) el akart érni, az volt, hogy egy külföldi, tőkeerős kiadó bevonásával egyértelművé váljon: a Népszabadság nem lehet prédája semelyik új demokratikus pártnak, az új kormánynak vagy valamilyen formálódó gazdasági érdekcsoportnak.

A privatizációt, illetve a megfelelő külföldi partner megtalálását – saját elmondása szerint – Eötvös maga szervezte. A mára már legendássá váló történet szerint már az aláírási ceremóniára utazott ki Németországba egy kis, vidéki kiadóhoz szolgálati Ladájával, de ezelőtt még elment Güterslohba, a Bertelsmann központi irodájába. A cég nyomdai, ipari részlegének a vezetője, Gunter Thielen – aki később a Bertelsmann vezetője lett – korábban járt már Magyarországon, és tárgyalt a Népszabadsághoz tartozó tévéújság megalapításáról, innen már ismerték egymást. Thielent a teljes lap akkor még nem érdekelte, de a spontán látogatás alkalmával igent mondott rá, így Eötvös a jól előkészített aláírási ceremóniára már csak a lemondás kedvéért ment el.

A dolgozat alapkérdése szempontjából mindez kevésbé lényeges, mégis jól mutatja: a Bertelsmann részéről hirtelen jött döntés volt, hogy beszáll egy volt pártlapba, a Népszabadság oldaláról pedig egy hosszú befektetőkeresési folyamat végére tett megnyugtató pontot a szerződés.

A Bertelsmann nyomdai részlege ekkoriban alapvetően a nürnbergi mélynyomó nyomda kapacitásának kihasználása miatt ment bele az üzletbe. Legalábbis így értelmezte az eseményeket a Bertelsmannon belül a Gruner+Jahr kiadóhoz tartozó Martin Stahel. „A Bertelsmann nem újságírói, tartalmi alapon döntött, hanem nyomdai szempontból. Ők akarták nyomtatni a Népszabadság mellé befűzött tévéújságot” – mondta a G+J újságrészlegének korábbi vezetője. Gunther Thielen sem csinált titkot abból, hogy a szerkesztőségi jogosítványokhoz nem szólt különösebben hozzá: „A magyarok maguk írták meg a szerkesztőségi statútumot.” Így tehát a Kun Tibor vezetésével létrejött statútumot és a szerkesztőségi aranyrészvény létezését az új tulajdonos kifogások nélkül elfogadta.

A Népszabadság szerkesztősége számára pedig nem kellett sok időnek eltelnie, hogy kiderüljön: megérte külföldi hátteret szereznie. Eötvös és Lengyel L. László is – aki éveken át a Népszabadság ügyvezető igazgatója volt – beszámolt arról, hogy az Antall-kormány idején többször is megpróbálták a Népszabadságot megszerezni, amit a G+J-nál is megerősítettek. Az elmondások alapján a kormány maga is szívesen visszavásárolta volna a legnagyobb napilapot, vagy támogatta volna, hogy egy általa favorizált külföldi befektető vegye át az újságot. Ezeket a – szerkesztőség szemszögéből – támadásokat a Bertelsmann hátterével sikerült visszaverni.

Az újságírók ennek ellenére alapvetően bizalmatlanok voltak a külföldi befektetőkkel, így részben a Bertelsmann-nal szemben is. Jól mutatja ezt az a történet is, amelyet Vörös T. Károly jelenlegi főszerkesztő, akkori kultúrarovat-vezető mesélt. Valamikor 1990-ben történt (a pontos dátumra nem emlékezett), hogy német szakértők előadást tartottak a Népszabadság újságíróinak:

„Idejöttek magukat a lapkészítésben szakértőnek gondoló emberek, és azt gondolták, hogy valahol egy rettenetes elmaradott világban élő kollégákkal találkoznak, akik a betűt sem nagyon ismerik, tehát meg kell őket tanítani az alapokra. Ezt eléggé zokon vettük, és kiröhögtük az előadókat. Alapvető dolgokat akartak itt eladni nekünk, gondolom, jó napidíjért. Tehát ez volt a kezdetek kezdetén.”

2.2. Az első négy év

Az új tulajdonos megjelenése utáni első évek mind a Bertelsmann, mind a Népszabadság számára döntő változásokat hoztak. A német kiadón belül belső harcok zárultak le, aminek a Népszabadságra is hatása volt, és átkerült a Bertelsmann nyomdai részlegétől a magazinokat és az 1990-es években napilapokat is kezelő Gruner+Jahrhoz.

Eközben a Népszabadságnál – ahogy Vörös T. Károly fogalmazott –:

„...a szerkesztőség élte a saját életét, el volt foglalva az önmaga felszabadításával. Egy jellegzetes szabadságharcot kellett megvívnia. Át kellett törnünk azt a fajta izoláltságot, amiben 1989-től 1993-ig voltunk. 1989-ben az Esterházy még azt mondta, hogy »dicsérjen meg téged a Népszabadság«, ami akkoriban egy szitok volt. Ehhez képest 1993-ban már írt a karácsonyi számba. Akkor fogalmazott úgy, hogy »már csak az az egy baj van vele, hogy Népszabadságnak hívják«. Ezek nagyon-nagyon kemény évek voltak.”

A szerkesztőség mindennapjait ugyan nem érintette, de Eötvös Pálon keresztül azért arról is tudomást szereztek, hogy miközben ők új identitásukat keresték, az akkoriban elnök-főszerkesztő többek között az Antall-kormány visszavásárlási kísérletei ellen küzdött. Mindezt Eötvös a leginkább maga intézte, amit később az utódok valamennyire a szemére is vetettek. Vörös T. Károly például saját elmondása szerint ezekkel a szavakkal vette át a főszerkesztőséget:

„2004. február 11-én este Eötvös Pál távozott a szerkesztőségből, ezzel véget ért a szocializmus. Tudniillik Pali hermetikusan zárt, nem engedett be se pozitív, se negatív hatásokat a szerkesztőségbe. Ő a saját küzdelmét vívta, és nem engedte ránk ezeket a problémákat. Ennek következtében mi lapítottunk, a szónak abban az értelmében, hogy örültünk annak, hogy nem kell ezekkel foglalkozni. Örültünk, hogy ki vagyunk ebből hagyva. Eléggé kiskorúan viselkedtünk, én magam is. Amikor a Pali elment, akkor szabályosan egy olyan helyzet alakult ki, mint amikor valaki elveszti az apját – ezt így élte át a szerkesztőség. Ennek – most utólag mondom így – rengeteg hátránya volt.”

Mindezt mások is megerősítették, többek között Tamás Ervin főszerkesztő- helyettes is. Ő úgy fogalmazott, hogy „mindannyian Pali óriási háta mögött voltunk”, vagy máskor: „szakmai értelemben nekem ő az apám”.

Ezt a német kiadói oldalról is észrevették. „Eötvös elzárta előlünk a szerkesztőségbe vezető utat” – mondta Martin Stahel. Michael Rzesnitzek, a kelet-európai lapokért felelős G+J-vezető már kritikusabban fogalmazott:

„Volt egy olyan felügyelőbizottsági ülés, amelyen arra kértük Eötvöst, hogy mutasson be nekünk öt fiatal rovatvezetőt, akit utánpótlásnak tekint. Hagyja, hogy ezek az emberek bemutatkozzanak, ez jó nekik is és nekünk is. De ettől ő félt.”

Eötvös ezzel kapcsolatban úgy nyilatkozott: a szerkesztőség munkája nem az, hogy a tulajdonosokkal kapcsolatot tartson:

„Ez adott a szerkesztőségnek függetlenséget. A politikai alkukat az én szuverenitásra és autoritásra törekvő kollégáimnak kellett volna kezelni? Totális védelmet élveztek. [...] Az igaz, hogy felkészületlenül érte őket, amikor eljöttem. [...] Nem avattam be őket mindenbe, és amikor eljöttem, tettek nekem szemrehányást. [...] De ez nem egy teammunka. Ez egy személyiségnek [a feladata – G. M.], aki ezt az egészet vállalja.”

Ez azonban nem jelentette azt, hogy a függetlenség folyamatos védelmének ne lett volna szerepe a Népszabadság szerkesztőségének rendszerváltás utáni szocializációjában. Az újságírókban kifejezetten az az élmény maradt meg, hogy sokan megpróbálnak beleszólni az újság készítésébe vagy igyekeznek a lapot megszerezni, és ez ellen minden eszközzel védekezni kell, a szerkesztőség függetlenségét mindenek előtt meg kell őrizni.

1994 után, amikor a Népszabadság felügyelete már a Gruner+Jahrnál volt, és a belpolitikai környezet is barátságosabbá vált a lap számára, sem a német kiadói, sem a magyar szerkesztőségi oldalnak nem voltak az együttműködést elősegítő élményei. A Népszabadság frissen szerzett függetlenségét féltette, a G+J szakemberei pedig csak annyit tudtak a lapról, hogy nem ők döntöttek a megvásárlás mellett, nincs igazi befolyásuk az újságra, és a szerkesztőséget azok vezetik, akik 1989 előtt a pártlapot is készítették. Igaz, ekkor még pozitívan álltak hozzá a gazdaságilag sikeres újsághoz, és úgy gondolták, hogy lesz lehetőség létrehozni egy „modern napilapot az új Magyarországnak”.

2.3. A Gruner+Jahr mint kisebbségi tulajdonos

1992-től 2001-ig a lap németországi tulajdonosait a Gruner+Jahr képviselte. Ez alapvetően két dologban mutatkozott meg. Az első években csak a felügyelőbizottság (FB) ülésein találkoztak a lappal, majd amikor úgy látták, hogy így nem tudnak eredményeket elérni, 1994-ben egy német ügyvezetőt, Günter Giffelst is kineveztek Lengyel és Eötvös mellé. Az FB-üléseken a G+J vezető munkatársai, illetve a Népszabadság ügyvezetője, vezérigazgatója és elnök-főszerkesztője vett részt. „Próbáltak beleszólni a lap készítésébe úgy, hogy az FB-üléseken elmondták a véleményüket. Ezenkívül viszont nem történt semmi” – emlékezett vissza az FB üléseire Lengyel L. László akkori vezérigazgató, aki hangsúlyozta, hogy a szerkesztési kérdésekbe nem próbáltak meg beavatkozni a német vezetők.

Lengyel L. azt is felidézte, hogy a G+J vezetői „próbáltak szakértőket küldeni a Népszabadsághoz, de ezt mi sikeresen visszavertük”. Hasonlóan nyilatkozott Eötvös Pál is, aki szerint ha próbáltak is tanácsadókat vinni a Népszabadsághoz, visszautasította őket. „Jobban is tették, ha nem küldtek senkit, a lap készítése a szerkesztőség feladata volt” – indokolta döntését a volt főszerkesztő. Eötvös visszautasító magatartása két okkal is magyarázható. Egyrészt főszerkesztőként pozíciója is magyarázza, hogy a kiadói oldal befolyását minimalizálni kívánta. Másrészt személyisége is erősítette, hogy ne engedjen beleszólást a szerkesztőség ügyeibe. Lengyel L. például így írja le Eötvöst:

„Nagyon erős személyiség, akinek – sok erénye mellett – az volt a hibája, hogy [...] nem volt nyitott az újításokra. Eötvös nagyon is a régi rendszer terméke volt, dacára annak, hogy korábban annak a kereteit jól használta ki. Alapvetően konzervatív ember, aki irtózott a változásoktól, ez egyébként a Kádár-rendszer sajátja is volt. Hozzá kell tennem, mindig is egy kulturált úriember volt, de Eötvös hibája miatt a szerkesztőség egy magába forduló entitás, elefántcsonttorony lett.”

A szerkesztőségről kialakított erős véleményét máshol így fogalmazza meg: „A szerkesztőségben nem történtek meg a szükséges változások fokozatosan, egy dinoszaurusszá vált.” Felmerül a kérdés, hogy ha a korábban vezérigazgatóként dolgozó Lengyel ilyen negatív véleménnyel volt a szerkesztőségről, miért nem próbált rajta változatni, vagy miért nem talált szövetségeseket a szintén újítani próbáló német tulajdonosokban. Lengyel szerint erre egyrészt azért nem kerülhetett sor, mert a G+J képviselői a legtöbbször olyan változtatásokat szorgalmaztak, amelyekkel sem ő, sem a magyar vezetés többi része nem értett egyet, másrészt pedig hiába próbálta volna a G+J-vel közösen befolyásolni a szerkesztőségi munkamenetet, arra együtt sem lett volna lehetőségük.

A megkérdezett német interjúalanyok is a változás gátját látták Eötvösben. „Mindig helyeselt, nagyon kedves volt, de utána nem történt semmi” – foglalta össze Martin Stahel, hogy milyen tapasztalatai voltak Eötvössel. Egy másik alkalommal ezt a viselkedést kifejezetten frusztrálónak nevezte. A német kiadóvezetőknek egyébként általában az volt a benyomásuk a magyar vezetőségről, hogy kedvesen fogadták őket, nem mondtak semmire nemet, de a javaslataikból végül nem lett semmi.

Eötvös maga is úgy fogalmaz, hogy saját szerepét a külföldi tulajdonossal ellentétben élte meg:

„Az a 15 év, amit én ott eltöltöttem, egy egészen rendkívüli időszak volt. Én a sajtószabadság és a Népszabadság autoritásának harcosának gondoltam magam. A lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem normális. A tulajdonosnak abszolút joga van a tulajdon fölötti rendelkezésre. Ez a tulajdonosi jogosítvány volt az én ottlétemkor súlyosan korlátozva. Folyamatos harcokkal, nagyon keveset engedtünk ebből.”

Mindezt Eötvös alapvetően két okkal magyarázza. Egyrészt azzal, hogy a német tulajdonos képviselőit – kiemelése alapján a G+J-t és nem a Bertelsmannt – csak a profitmaximalizálás érdekelte.

„Értették, de nem érezték, hogy mi a Népszabadság kulturális és politikai jelentősége. [...] Ők tényleg gyarmatosítottak volna. Kiszedni, amit ki lehet, aztán nem érdekelte volna őket semmi.”

Másrészt Eötvös egyértelműen azon a véleményen volt, hogy a G+J Magyarországért felelős vezetői nem értettek a lapkészítéshez. (A G+J magazinkiadó, amely az 1990-es években próbált a napilappiacra is beszállni, végül a 2000-es évekre beszüntette ezt az üzletágát.)

„Ezek nem értették a napilapkészítést. Két lapjuk volt Németországban, a végén mindkettőt el kellett adniuk. Nem volt hozzá affinitásuk. Szlovákiában sem voltak sikeresek.”

A G+J és a magyar vezetés között több kérdésben is nézeteltérés volt. Eötvös és Lengyel elmondása szerint a G+J vezetői azt a stratégiát tartották volna helyesnek, ha a Népszabadságot egy kifejezetten budapesti lappá alakítják át, szorgalmazták a saját terjesztési rendszer kialakítását, és nem támogatták a kiadó több lábra helyezését, a diverzifikációt. Ez volt a magyar vezetők legnagyobb sérelme, mind a szerkesztőségi, mind a kiadói oldalon. A G+J számára ugyanis a Népszabadság túlságosan kicsi lap volt, a döntések sokszor későn születtek meg. „A végeknek tartottak minket” – fogalmazott Lengyel. Vörös T. szerint pedig „a Népszabadság Rt. az elszalasztott lehetőségek részvénytársasága”. Szinte mindegyik magyar vezető keserűen sorolta, hogyan hiúsultak meg az általuk szervezett üzleti lehetőségek a Népszabadság működése során. Így nem vette meg a kiadó az Index elődjét, az Internettót, amit az elmondások szerint 12 millió forintért ajánlottak fel a lapnak. Nem jött létre a Nemzeti Sport megvásárlása sem, mert mire a G+J-nél és a Bertelsmann-nál meghozták a döntést, a Ringier négyszeres áron már megvette a lapot. (Azóta a Népszabadság is a Ringierhez tartozik, így a két lap végül is egy tulajdonoshoz került.) Készültek tervek saját rádió- és tévéadás készítésére is, és szintén a szerkesztőség javasolta, hogy még a Metro indulása előtt indítsanak el egy ingyenes napilapot – ezek az ötletek végül mind megbuktak. Utólag természetesen könnyű egy-egy ötletre rámutatni, azonban az interjúk során a magyar vezetők egybehangzó panasza mutatja, hogy úgy érezték: a német tulajdonos vagy túl nagy ahhoz, hogy időben meghozzon stratégiai döntéseket, vagy nem érzi a sajátjának a lapot – hiszen csak kisebbségi tulajdonos –, és nem kíván befektetni. Egy harmadik ok a diverzifikáció elmaradása mögött az lehetett, hogy a G+J részlegei közül a Népszabadság a napilapok közé tartozott, így bármilyen befektetés, ami más irányba mutatott, más részlegek bevonását tette szükségessé, és ez bonyolította a döntéshozatalt.

Az ellentéteket a német G+J volt vezetői is elismerték, a hangsúlyok azonban máshova kerültek. Mind a három interjúalany aláhúzta, hogy soha nem akartak kizárólag budapesti lapot készíteni. A tervük az volt, hogy a német Süddeutsche Zeitunghoz (SZ) vagy Frankfurter Allgemeine Zeitunghoz (FAZ) hasonlóan egy bázist, biztos hátteret alakítsanak ki a lapnak. (A SZ amellett, hogy a legnagyobb példányszámú országos napilap, egyben bajorországi regionális lap is, a FAZ pedig Frankfurtban és környékén erős.)

„A magyarok attól féltek, hogy tartalmilag egy budapesti újsággá csökkentik őket, és a vidéki német kiadókkal a hátuk mögött megegyeznek és felosztják az országot. Egyik félelemnek sem volt valóságalapja”

– elemezte utólag a magyarok és a német kiadó között hét évig közvetítő Günter Giffels ügyvezető az eseményeket. A szakember szerint egy erősebb budapesti fókusz vagy egy szintén tervezett, de aztán nem megvalósított budapesti különkiadás a Metro későbbi sikerét is korlátok közé szoríthatta volna.

A német szakemberek viszont egyetértetek abban, hogy a konszern lassú döntéshozatali struktúrája, illetve a G+J kizárólag újságkiadásra szakosodott részlegének keretei akadályozták a Népszabadságot a növekedésben:

„A magyarok a Népszabadságot egy központi médiakonszernné akarták kialakítani. Egy magyar tőkésnek lehet, hogy ez is lett volna a célja. A G+J egy országos lapot vett meg, és szívesen fejlesztette olyan mértékben, ami egy laphoz hozzátartozik. De nem akart többet”

– értékelte a helyzetet utólag Günter Giffels, aki azt is hozzátette, hogy például a Népszabadság tévéterve nem a kiadón bukott el, hanem azon, hogy nem találtak csatornát, amelyik befogadta volna a műsort.

Az előbbi magyarázatot – miszerint a G+J kisebbségi tulajdonosként nem kívánt befektetni – támasztja alá Breitner Miklós visszaemlékezése is, aki a privatizációs tárgyalásokon is részt vett, később pedig néhány évig a kiadó vezérigazgatója volt:

„Egy nyugat-berlini szálloda éttermében mondta el a Gruner+Jahr egyik vezetője nekem 1994 végén, röviddel a Népszabadságtól történt távozásom előtt, hogy amíg ők kisebbségi tulajdonosok, a G+J inkább pénzügyi, és nem szakmai befektetőként viselkedik.”

Breitner emlékeit Martin Stahel és Michael Rzesnitzek is megerősítették:

Rzesnitzek: „Nem tudtuk a bizalmatlanságot leépíteni. Az elején nem észleltük, azt hittük, hogy szeretnek minket, mert annyira kedvesek voltak, és mindig mindenre azt mondták, hogy meg fogják csinálni. Szükség van két-három évre, amíg az ember észreveszi, hogy valójában semmi nem történik. Aztán odaküldtük Herr Giffelst, de még mindig nem történt sok. Észrevettük, hogy bár kedvesek, nem akarnak minket. Így egy idő után pénzügyi befektetőnek tekintettük magunkat.”

Stahel: „Először jöttek a saját gazdasági nyilvántartásunkban a német lapok, aztán a szlovák, és csak aztán a Népszabadság.”

Martin Stahel beszámolója szerint akkor vált világossá számukra, hogy nem kívánatosak a Népszabadságban, amikor 1994 körül a lapban akkor tulajdonos bankoktól megvásárolták a részesedésüket. A szerkesztőség és a Szabad Sajtó Alapítvány ekkor ügyvédjein keresztül tudatta, hogy nincs joguk többségbe kerülni a Népszabadságon belül. „Észrevettük, hogy ez tényleg haragot vált ki, és hogy nincs értelme vele foglalkozni”.

Azt, hogy a többségi tulajdon megszerzésének 1994 és 1998 között mi lett volna a feltétele, egy neve elhallgatását kérő Bertelsmann-vezető árulta el. Elmondása szerint Horn Gyula miniszterelnöksége idején személyesen tárgyalt vele és egy kollégájával arról, hogy a szocialista párt mekkora összeg fejében hajlandó tárgyalni a Szabad Sajtó részvényeinek eladásáról. Az üzletet azonban a Bertelsmann akkor visszautasította, és arról nincs információ, hogy a későbbi adásvételnek volt-e ilyen feltétele.

2.4. A Gruner+Jahr mint többségi tulajdonos

A G+J-nek tehát az volt a célja, hogy amint lehet, többségi tulajdonossá váljon a Népszabadság Rt.-n belül, hogy döntő befolyása legyen arra, mi történik esetleges befektetéseivel a kiadóban, csak ki kellett várnia, amíg ezt a többi tulajdonos is elfogadhatónak tartja. A többségi részesedés megszerzése után a német kiadó első dolga az volt, hogy új vezérigazgatót nevezzen ki a cég élére. A lépés érthető: a saját emberüket akarták döntéshozó pozícióban látni. Gün­ther Giffels addigi ügyvezető igazgató saját elmondása szerint több mint ötéves magyarországi kiküldetés után vissza akart térni Németországba. A G+J ezért megbízott egy fejvadászcéget, és az egyik kitételük az volt, hogy semmiképp se a kiadói szakmából érkezzen az új vezető. Ebből arra lehet következtetni, hogy a német vezetők erősen bizalmatlanok voltak a magyar kollégáikkal szemben. Olyan érzésük lehetett, hogy mindegy, kit neveznek a cég élére, az illető inkább elkötelezettnek fogja érezni magát magyar kollégái, mint német főnökei felé. A megoldást végül Korda Sándorban találták meg, aki korábban a Pannon GSM egyik vezetője volt.

Korda érkezésével egy hosszú idő óta megoldatlan problémát gondolt orvosolni a hamburgi kiadó. „Valószínűleg az elején kellett volna magyar vezetőséget találni” – hangzott Martin Stahel utólagos elemzése. Az egyik indok: „Ők mind tudtak a politikai hátterekről, amit mi [a kezdetekben] egyáltalán nem sejtettünk, azt gondoltuk, hogy ez egy teljesen normális vállalkozás.”

Kordát kinevezése után azonnal három hónapos németországi kiképzésre küldték. A G+J célja minden bizonnyal az volt, hogy a kiadói területen tapasztalatlan, de modern, fiatal vezetőt a saját képükre formálják. Ez a három hónapos tanulmányút az egyetlen igazán komoly próbálkozás a német kiadó részéről, hogy magyarországi vállalatánál dolgozó munkatársát hosszú távon tervezve képezze – igaz, ez sem a szerkesztőségi oldalon történt. (Hasonló, bár nem azonos kiképzésen vett részt Kázmér Judit, a Pannon Lapok Társaságának vezetője is.)

Három hónapos németországi tartózkodása során Korda Sándornak megpróbálták mindazt megmutatni és megtanítani, amit az újságkészítésről ennyi idő alatt lehetséges. A G+J ebben az időben a berlini és a drezdai volt keletnémet helyi napilapot is tulajdonolta, így a kinevezett magyar vezetőt ezekhez, illetve a hamburgi központba vitték el. „Amit az újságírószakmáról, kiadásról tudok, azt az alatt a három hónap alatt tanultam meg” – emlékezett vissza Korda. „Volt egy tolmácsom, óráról órára be volt osztva, hogy mikor hova megyek, csak a nyomdai kérdésekre egy hét volt” – tette hozzá a most már a részben a TV2 betelefonálós játékait intéző cég, a Telefor vezetője.

Az új ember érkezését nem fogadták kitörő örömmel a Népszabadság vezetésében. Korda beszámolója szerint mind Eötvös Pál, mind Földes György, a Magyar Szocialista Párthoz tartozó Szabad Sajtó Alapítvány képviselője kifejtette, hogy egyeztetni szerettek volna a személyéről a G+J-vel még kinevezése előtt, de erre nem kaptak lehetőséget.

Korda és Eötvös együttműködése nem volt problémamentes. Korda visszaemlékezése szerint közte és a főszerkesztő között megszűnt a valódi kommunikáció. „Az üléseken kívül nem beszéltünk egymással” – állította Korda, ugyanakkor Eötvös szerint idáig nem fajult a helyzet. Igaz, a főszerkesztőnek lett volna vagy volt is miért neheztelnie.

Az új vezérigazgató kinevezése csak az első lépés volt a G+J részéről a Népszabadság átalakítására. „Cél volt, hogy a szerkesztőségen belül is változásokat érjünk el, és az is, hogy Eötvös Pált is elmozdítsuk a helyéről” – idézte fel a G+J terveit Korda Sándor. Ennek ellenére a tervükből nem sok valósult meg. „Nem tudtunk a szakmai kérdésekbe se belenyúlni, mert Eötvös a szerkesztőségi részvényeken és Szabad Sajtó Alapítvány részvényein keresztül elég sok mindent magához rendelt” – idézte fel a nehézségeket Korda Sándor. Az új vezető így leginkább a kiadói oldalon fogott átalakításokba. Bevezettek egy új SAP-alapú vállalatirányitási rendszert, és kialakították a házon belüli internetkapcsolatot.

2.5. Bertelsmann, Gruner+Jahr – Népszabadság: Összegzés

Tanulmányom alapkérdésére, hogy miért nem került sor több szerkesztőségi tapasztalatcserére, továbbképzésre, szemléletformálásra a német tulajdonban lévő magyarországi kiadóknál, azaz hogy szerepelt-e az újságírói munka minőségének javítása a kiadók stratégiájában. A Népszabadság esetében minden interjúban visszatérően hasonló és egyértelmű válaszok érkeztek:

„Az alapkérdésekben, a főszerkesztő-választás kérdésében, egyáltalán a szerkesztőség autonó­miájának kérdésében a németek részéről rengeteg kísérlet volt arra, hogy ezt valahogy felszámolják. És mivel háborús viszony volt, háborús viszonyok közepette nem vágyik az ember üzemlátogatásra vagy a másik cég újságjainál tett látogatásra”

– foglalta össze a helyzetet Vörös T. Károly.

Korda Sándor ugyanezt a jelenséget így fogalmazta meg:

„A G+J megtehette volna, hogy kivisz tíz újságírót és mutat nekik valamit, de ennek nyelvi problémái is voltak, ráadásul még a kiadói oldalon is meg tudta vétózni a tulajdonos szándékát a szerkesztőség. Ettől ez inkább egy politikai harccá, adok-kapok játszmává vált.”

Breitner Miklós sem tudott mást felidézni. „Semmilyen szervezett ismeretátadás nem volt” – jelentette ki kategorikusan a volt vezérigazgató, aki egyetlen informális beszélgetést tudott csak felidézni, ahol arról esett szó, hogy a Németországban elismert és a G+J tulajdonában lévő Henry Nannen újságíró-iskolába küldjenek magyar kollégákat. „Aztán ebből nem lett semmi” – tette hozzá Breitner. Érdekes, hogy saját 1990-es évekbeli szerepével kapcsolatban egyedül ő nyilatkozott kritikusan. „Beképzelt újságíró voltam, és nem gondoltam igazán erre a lehetőségre, pedig technikákat jó lett volna elsajátítani a németektől.”

„Nem tudtuk a bizalmatlanságot leépíteni” – summázta az 1990-es évek elejét Martin Stahel is. Minderre Michael Rzesnitzek így emlékezett:

„Sokat beszéltünk Stahellel is a bizalmatlanságról és arról, hogy mi ennek az oka. Az volt a benyomásom, hogy ez leginkább egy diffúz félelem egy másfajta gondolkodástól és világtól, amit nem ismertek. Talán attól féltek, hogy az egész lapot át akarjuk átalakítani, és a végén a szerkesztőség nem fog a saját újságjára ráismerni. Az idők során aztán valamennyire sikerült ezt a bizalmatlanságot leépíteni, de volt mindebben egy generációs különbség is, amit tovább erősített a kelet-nyugat, szocializmus-kapitalizmus különbség is.”

A főszerkesztőkkel és kiadóvezetőkkel folytatott beszélgetések alapvető következtetése az volt, hogy a szerkesztőség függetlenségét védeni hívatott statútum és a közös szerkesztőségi részvény hosszú távon a fejlődés gátjává vált a Népszabadság esetében. „Az erős szerkesztőségi jogosítvány maga ellen fordult, és a haladás gátjává vált” – fogalmazott Lengyel L. László, aki maga is részt vett a statútum kidolgozásában.

„Amit kidolgoztunk, azzal egy olyan helyzetet konzerváltunk, ami eleve nagyon nehézzé teszi az alkalmazkodást a változó körülményekhez. Hogy lehet elvárni, hogy legyen egy változásra képes szerkesztőség, amikor maguk választják a főszerkesztőt, és nincs az az impulzus, érdek, ami változásra kényszerítené őket.”

– tette hozzá a volt vezérigazgató, aki a saját felelősségét is elismerte a helyzet kialakulásában.

Hasonló véleményen voltak mások is. Korda Sándor például egyetértett azzal az összefoglalással, hogy az átalakítások az erős szerkesztőségi jogosítványok és a szerkesztőség feltételezett politikai kapcsolatai miatt nem voltak keresztülvihetők. A volt vezérigazgató szerint ezen kívül a szerkesztőségen belül működő szakszervezet is nagyon erős volt, ami szintén nehezítette a változtatást.

Szélsőséges véleménye volt Martin Stahelnek is a szerkesztőségi statútumról:

„A statútum nagyon is fékezte a modernizációt és az átalakítást. A Süddeutschétól jöttem [Stahel korábban a Süddeutsche Zeitung ügyvezető igazgatója volt – G. M.], és tudom, hogy mit jelent a szerkesztőségi statútum, [...] de a Süddeutsche Zeitung statútuma ártalmatlan volt a Népszabadságéhoz képest. [...] Magyarországon az volt az érzésem, hogy megvolt a szerkesztőség helye, a kiadó teljesen lényegtelen volt, ők vezetik a könyvelést, de tényleg lényegtelenek, és aztán vannak a gonosz befektetők.”

Ennek ellenére nem állítható, hogy az erős szerkesztőségi jogosítványokért és résztulajdonért ne lett volna érdemes harcolnia a korábban állami és pártkézben lévő lapoknak az 1990-es évek elején. Ahogy Breitner Miklós felidézte: „mindenki saját részvényt akart. A HVG-nek és a Népszabadságnak sikerült, a Magyar Nemzetnek és a Népszavának nem.” Ha pedig megnézzük, hogy a rendszerváltáskor privatizált lapok közül melyik hova jutott el, arra a következtetésre jutunk, hogy a saját részvényt szerző lapok sikeresebbé váltak, és jobban meg tudnak felelni a minőségi újságírás követelményeinek. Igaz ugyanakkor, hogy később hosszú távon sem a Népszava, sem a Magyar Nemzet nem került külföldi tulajdonba, így nem lehet tudni, hogy egy minden tulajdonosi jogosítványt birtokló külföldi (esetleg német) tulajdonos milyen eredményeket tudott volna felmutatni.

Ez utóbbira viszont jó példa a Magyar Hírlap, amit több külföldi – igaz, nem német – kiadó próbált meg sikeressé tenni. A Népszabadság helyzetét elemző interjúk során többször fel is merült a Magyar Hírlap mint rossz, elrettentő példa.

Vörös T. Károly:

„Megszállottan modernizálni akarták a Magyar Hírlapot. Ez elkezdődött Kocsi Icánál, aztán Szombathy Pálnál folytatódott. Nem vették figyelembe a magyar sajtó hagyományait és azt, hogy egyik napról a másikra egy újságot megváltoztatni végtelenül kockázatos. A végén gyakorlatilag egy komisszárt hoztak ide Svájcból, aki csak németül és angolul tudott beszélni, és gyakorlatilag ő vette át az irányítást kézivezérléssel.”

Eötvös Pál azon a véleményen volt, hogy a Népszabadság által választott út – az erős szerkesztőségi jogosítványok útja – a lap hasznára vált, amit az is igazol, hogy laptársainál jóval sikeresebb lett:

„Mi lett a Magyar Hírlappal és a Magyar Nemzettel, amelyek a rendszerváltás idején arra voltak predesztinálva, hogy lesöpörjék az asztalról a Népszabadságot, mi lett velük?”

– tette fel a költői kérdést Eötvös.

A magyar főszerkesztőkben és kiadóvezetőkben tehát jó adag bizalmatlanság élt a külföldi tanácsadókkal szemben, és ahol lehetőségük volt, meg is akadályozták, hogy azok beleszóljanak a lap készítésébe.

3. Axel Springer

„Volt, hogy kivittük egy kollégánkat Németországba néhány napra, de ezenkívül szinte semmi nem történt” – válaszolt arra a kérdésre Bayer József, az Axel Springer Budapest és az Axel Springer Magyarország vezérigazgatója, hogy történt-e bármilyen, a német anyacéggel közös továbbképzés, tapasztalatcsere vagy ismeretátadás az Axel Springer német és magyar kiadói között. „Mit mondjanak el? Hogy hogyan kell interjút készíteni?” – tette hozzá kérdőleg Bayer, aki a cég megalakulása óta vezeti Magyarország legnagyobb kiadói csoportját, amelynek résztulajdonosa is. A vezérigazgató egy alkalmat mégis fel tudott idézni, amikor az 1990-es évek elején egy észak-németországi helyi lap, a Bergedorfer Tageszeitung vezetője tartott előadásokat Budapesten. Ezenkívül más nem történt.

Bayer afelől sem hagy kétséget, hogy a német tulajdonosok egyetlen célja a profitmaximalizálás volt. „Itt küldetéstudattal senki nem rendelkezett. Egyetlen küldetéstudatos embert nem láttam, kivéve magyar újságírókat. Itt senkiben semmi ilyesmi fel sem merült. Kit érdekelt, ez egy üzlet” – mondta a vezérigazgató. Szerinte a magyar újságírás szakmai színvonala alapvetően nem különbözik a némettől, értékelése szerint a jövedelmi viszonyok is azonosak, a német újságírók viszont többet teljesítenek azonos fizetségért cserébe.

Ami az újságíró-kultúrát vagy a szakmai fejlődést illeti, Bayer úgy látta, hogy az 1990-es évek elején nagy átalakuláson ment keresztül a szakma, ami azóta sikeresen le is zárult.

„Volt olyan újságíró, aki egy hónapban egy cikket írt. Egyre több felület fogyott, mert megjelentek a fotók, a hirdetések, a részletes sportoldal. Ezek nagy traumák voltak az újságíróknak. Megjelent a keresztrejtvény, a horoszkóp – olyan dolgok, amelyek egyáltalán nem szerepeltek korábban az újságokban. Megjelentek a bővített tévéműsorok. Hamar kiderült, hogy a magyar újságíró hosszú monológokat szeretett írni a külpolitikáról, amire az olvasók nem voltak kíváncsiak. Hozzá kellett igazítani az újságokat az olvasótábor elvárásaihoz”

– fejtette ki a vezérigazgató, aki szerint egy újság akkor működhet hatékonyan, ha az újságírók „helyre, tétre, befutóra készítik el szövegeiket”. Ezen Bayer József azt a tördelési és laptervezési technikát érti, amely során az újság oldalait előre kialakított részekre bontják fel, és a szövegeket ehhez mérten fogalmazzák meg.

Bayer Józseffel folytatott beszélgetésem egy részét szó szerint is idézem, mert ebből derül ki leginkább, hogy a kiadóvezető véleménye és tapasztalata szerint milyen tervekkel érkeztek Magyarországra a német kiadók:

Galambos Márton: Senkiben fel sem merült…

Bayer József: Senkiben.

G. M.: Be se kell fejeznem a kérdést.

B. J.: A kutyát nem érdekelte. Ez üzlet. A sajtó az egy üzlet.

G. M.: Természetesen, de egy speciális üzlet.

B. J.: A világ legegyszerűbb üzlete. Van egy márka, amit tele kell tölteni olyan információkkal, amelyeket az olvasók olvasni akarnak, és ahogy változik az olvasótábor, hozzá kell igazítani. [...]

G. M.: Ez egy üzlet, de azért a német kiadók örülhettek neki, hogy az ország demokratizálódásához is hozzájárulhatnak.

B. J.: Szerintem ezt valaki esetleg elmondta, de ilyen valójában nem volt.

Azt, hogy az Axel Springer német és magyar kiadója között nem volt együttműködés a szerkesztőség fejlesztése vagy képzése terén, Rudolf Porsch is visszaigazolta. Porsch az Axel Springer berlini újságíró-akadémiájának vezetője, és 2007. novemberi ottjártamkor annyiról tudott csak beszámolni, hogy pár héttel korábban beszélt először az Axel Springer egyik német származású vezetőjével, Martin Holgersszel az együttműködési lehetőségekről a továbbképzések terén. Holgerst 2007 elején nevezték ki a magyarországi Axel Springer kiadó második emberének, majd 2008 októberében tovább erősítették pozícióját. Az együttműködésből azóta nem lett semmi – számolt be a fejleményekről 2008 októberében Rudolf Porsch. A Németországban jó nevű újságíró-iskola vezetője azonban azt is hozzátette, hogy ő maga nem javasolta az ilyen irányú együttműködést, mert eddigi tapasztalatai alapján ezek a nyelvi akadályokon általában elbuknak.

4. Pannon Lapok Társasága – Westdeutsche Allgemeine Zeitung

„Továbbképzésből, oktatásból nagyon kevés volt” – ez volt a válasza Győrffy Istvánnak is, a Pannon Lapok Társasága (PLT) összevont főszerkesztőjének. A PLT az Axel Springer után a legnagyobb megyei lapokat kiadó médiacég Magyarországon. A cég a német Westdeutsche Allgemeine Zeitung (WAZ) tulajdonában van. A WAZ 1990-ben szerezte meg vidéki lapjait, négy megyében (Vas, Zala, Fejér és Veszprém), majd 2003-ban többségi részesedést szerzett a HVG országos hetilapban.

Győrffy értékelése ellenére a WAZ volt az egyetlen a három vizsgált német kiadó közül, amely a kiadó német központjában felelőst nevezett ki a magyar lapok tartalmi fejlesztése érdekében.

„Volt egy konkrét eset 2000-ben vagy 2001-ben, amikor a magyar PLT- lapok egyáltalán nem számoltak be olyan eseményről, amiről egyébként az egész világ beszélt. Ekkor kiderült, hogy ez így nem mehet tovább, az újságírásról beszélni kell Magyarországon!”

– emlékezett vissza a folyamatot elindító hibára Bodo Zapp, a WAZ-hoz tartozó Westfallen Post főszerkesztője, akit a konszern igazgatósága később megbízott a feladattal.

A többéves együttműködés első lépése Bodo Zapp helyettesének egy-két hetes (a pontos időtartamra nem emlékeztek) magyarországi tartózkodásával kezdődött. Dr. Joachim Stute feladata az volt, hogy felmérje a megyei lapoknál a szerkesztőségek helyzetét, és jelentést készítsen a javítási lehetőségekről. „Stute sokszor teljesen meg volt rökönyödve, hogy milyen körülményeket talált” – számolt be Zapp helyettesének élményeiről. „Volt olyan hely, ahol a magyarok lehetetlen körülmények között dolgoztak, városszéli egykori gyártelepen volt a nagyon szegényesen berendezett szerkesztőség” – fejtette ki Stute maga is a tapasztalatait.

Az első tanulmányút szerepe az volt,

„...hogy Stute ellátogatott a szerkesztőségekbe, és mindig beszélt egy szerkesztővel, hogy át tudjon adni valamit abból a kultúrából, amit mi újságon értünk. Sokan a magyarok közül újságírást tanultak, de azon teljesen mást értettek, mint amit mi, a két dolgot nem lehetett összehasonlítani. Ettől függetlenül olyan emberek voltak, akik el akartak érni valamit. Elmondtuk, hogy nem az számít, hogy nekünk, szerkesztőknek tetszik-e az újság, hanem az, hogy az olvasók mit gondolnak róla”

– foglalta össze a Stute-út céljait Zapp.

Stute hétoldalas jelentésében – amelyet felolvasott a tanulmány készítőjének, de át nem adott neki – felhívja a figyelmet az Essenből nézve szegényes, sokszor megrázó magyarországi munkakörülményekre és az itt tapasztalt, a németországitól eltérő újságírói kultúrára. A szöveg lényege azonban arról szól, miként kell átalakítani a PLT szerkesztőségi struktúráját annak érdekében, hogy kevésbé a megyeszékhelyek városi lapjai legyenek, hanem az egész megye életéről tudósítsanak. Stute ennek érdekében végül is új helyi irodák megnyitását és helyi oldalak bevezetését javasolta.

A jelentés és az első újságírói út Magyarországra végül is azt a célt szolgálta, hogy az esseni cég otthoni regionális újságírói modelljét Magyarországra is elhozzák. „Az volt a feladatom, hogy több újságírói potenciált teremtsünk” – fogalmazott Zapp. A kérdésre, hogy erre – és az újságírói kultúrában, illetve a munkakörülményekben lévő különbségek felfedezésére – miért kellett tíz évet várnia a WAZ-nak, Bodo Zapp sem tudott egyértelmű választ adni:

„Korábban csak az volt a döntő, hogy nyereséges vagy veszteséges-e az adott kiadó egy országban. Még most is ez a döntő, de már nem kizárólag ez. Nem lehet mindent egyszerre csinálni. A konszern is egy nagyra nőtt családi vállalkozás volt, aminek nem volt emberi erőforrása az ilyen kérdések kezelésére”

– magyarázta a helyzetet Zapp.

A Stute-jelentést követően Zapp évente néhány napra Magyarországra jött, és figyelemmel követte a szerkesztőségi átalakításokat és a munkát. Zapp e látogatások során több megfigyelést is tett:

Az újságírás alapjaival kapcsolatban:

„Újszerűnek hatott az újságírók számára, hogy komoly és átfogó információforrásnak kell lenniük, és ehhez az is hozzátartozik, hogy aktuális lapot hozzanak létre. Azt is el kellett mondani, hogy az újság szórakoztató is lehet. Hosszú, többoldalas cikkeket is közöltek, meg kellett állapítanom, hogy voltak szerzők, akik addig írtak, amíg akartak.”

„Tudatosítani kellett, hogy egy újságnak layoutja is van, és bizonyos módon kell kinéznie. Ez aztán messzemenőkig ismeretlen volt.”

„Különösen meghökkentett, hogy a szerkesztők a keresetüknek megfelelő összeget össze tudtak írni, és hogy aki többet írt, többet kapott. Ez törvényszerűen ahhoz vezetett, hogy borzalmasan hosszú cikkek voltak a lapban.”

„Tisztázni kellett azt is, hogy a híreket és véleményeket szét kell választani. Egyáltalán nem volt szokás, hogy objektív tudósításokat írjanak, és ha egy véleményt is mellé akarnak rakni, akkor azt külön részben tegyék. Ez egy új tapasztalat volt.”

„A probléma egyszerűen az volt, hogy a lapok unalmasak voltak. Unalmasak és ötlet nélküliek, nem ösztönöztek olvasásra.”

A magyarországi körülményekkel kapcsolatban:

„Volt miért panaszkodniuk a magyar kollégáknak. Senkinek nem mertem elmondani, hogy mennyit keresnek az újságíróink Németországban, mert nem akartam őket frusztrálni.”1

Az újságírói etikával kapcsolatban:

„Aztán a kapcsolat az újságírás és a hirdetési bevételek között elég furcsa volt. A szerkesztők pénzt kaptak az után is, ha hirdetőket szereztek. Ez jellemző volt szocialista országok területén, de természetesen egyáltalán nem volt rendben. A szerkesztőknek függetleneknek kell lenniük, de mindig hozzáteszem: nem szabad lenézőnek lenni Németországból; elvégre ki kellett jönniük valahogy a keresetükből! Ezt megelőzendő kellett a jövedelmeket rendbe rakni, és legalább ennyire a technikai felszereltséget javítani.”

„A politikától való függetlenség, amit mi értünk rajta, és amit minden újságnak értenie kellene rajta, újszerű volt a magyarok számára. Ez mindig a személyeken múlik. Magyarország nem egy óriási ország, és mindig vannak személyes kapcsolatok. Az egyik ezt ismeri, a másik amazt, itt nálunk nem ez a helyzet. Ugyanakkor nem kell megpróbálni az embereket megváltozatni, csak az alapvető irányvonalaknak kell egyértelműnek lenniük.”

Az esseni központ figyelmének a magyarországi állapotokra való felhívása a legnagyobb mértékben a magyar cégvezetésnek volt köszönhető. Az azóta elhunyt Kovácsi Miklós és Kázmér Judit vállaltak ebben szerepet.

Bodo Zapp magyarországi útjai nem hoztak forradalmi változást a magyar vidéki sajtóban, interjúim alapján azonban ez volt az egyetlen olyan próbálkozás német kiadó részéről, amely az újságírói tudás, kultúra átadására tett kísérlet volt. Ezért érdekesek Zapp tapasztalatai arról, hogy milyen módszert talált a leghatékonyabbnak ebben folyamatban. Zapp a leginkább a partnerséget hangsúlyozta, azaz „óriási hiba lett volna odamenni és megmondani nekik, hogy hogyan kell csinálni. Erre érzékenyek lettek volna.” Ez ugyanakkor a leginkább a személyes képességek kérdése, elvégre tolmács segítségével, a tulajdonos képviseletében nem könnyű egyenrangú helyzetet teremteni. Zappnak ez bizonyos mértékig sikerülhetett még akkor is, ha a végkövetkeztetése így hangzott: „A magyarok elég okosak voltak ahhoz, hogy észrevegyék, nem vagyok a felettesük, de jobban teszik, ha azt csinálják, amit mondok nekik.” Ettől függetlenül nem ment minden simán:

„A legtöbbször az ellenérv az volt, hogy »ez mindig így volt, mindig így csináltuk«. Ez egy borzasztó érv volt. A legtöbbször lustaságot jelentett. Az én kérdésem pedig a legtöbbször az volt, hogy »tudjátok-e, mit akarnak az olvasók?«”.

„Szakmai továbbképzések nem voltak. A főszerkesztőkön keresztül tudták a németek megvalósítani az elképzeléseiket. A főszerkesztőknek mondták el a kívánságaikat. Mi ezt a magyar ügyvezetéssel átgyúrtuk, átvizsgáltuk” – mondta el Győrffy a PLT zalaegerszegi szerkesztőségében, hogy ő miként élte át Bodo Zapp látogatásait. Az összevont főszerkesztő azonban rögtön hozzá is teszi, hogy

„...keserves évek voltak ezek, mert 1998–99-ig minden évben csak a szerkesztőség létszámát faragták. Amíg 1990-ben 40–45-en dolgoztak egy helyi lap szerkesztőségében, addig 2000-re ez a szám 30-ra csökkent, amiből 22–23 az újságíró.”

Nyilván a létszámcsökkentésnek is köze van ahhoz, hogy a négy megyében megjelenő lapcsoport – amelynek lapjai közös központi részből és helyi oldalakból állnak – budapesti tudósító nélkül dolgozik, és az országos hírek kizárólag az MTI által kiadott formában jelennek meg a lapokban.

Bár az összevont főszerkesztő nem tudott róla, hogy a kiadó újságírói bármikor a WAZ németországi újságíró-iskolájában jártak volna, legalább két fiatal újságíró volt kint az esseni intézményben.

Ami a Népszabadságnál a Gruner+Jahr számára nem sikerült, a WAZ-nak a PLT-nél igen. 1995-ben az Axel Springertől csábították el Kázmér Juditot, és – Korda három hónapos németországi „kiképzéséhez” hasonlóan – fél évre Kázmért az esseni kiadóközpontba vitték. Kázmér Judit azóta is a PLT egyik vezetője.

„A tartalomhoz nagyon óvatosan nyúlt az új tulajdonos” – mondta, amikor arról kérdeztem, hogy a német kiadó mit tudott hozzáadni a vidéki magyar lapok fejlődéséhez. „De a tartalom mindig is a többi kiadói feladattal (terjesztés, értékesítés) egy szinten volt, és törekedtünk arra, hogy a hármat együtt, egységben fejlesszük” – tette hozzá. A gyakorlat azonban nem feltétlenül ezt mutatja. A kiadó – mint minden más német vagy külföldi kiadó Magyarországon – először a nyomdai, a terjesztési és az értékesítési háttér fejlesztésével foglalkozott, és ezeket többé-kevésbé a német anyacég színvonalának megfelelő szintre is emelte. „A pusztán kiadói kompetenciába tartozó területeken könnyebben hoztunk döntéseket. A német tulajdonos a szerkesztőségi függetlenséget tiszteletben tartja, így ott több szempontot kellett egyeztetni” – válaszolt a felvetésre Kázmér Judit, de hangsúlyozza, hogy a tartalom színvonalának emelését folyamatosan szem előtt tartják.

Arra a kérdésre, hogy ebben az esetben például budapesti tudósítók alkalmazását is megfontolják-e, Kázmér Judit a piackutatásaik eredményével válaszolt, amely szerint az olvasóikat nem érdeklik a budapesti politikai hírek.

5. A Spiegel-csoport „független” újságírókat keres

Tanulmányom során arra az alapkérdésre próbáltam választ találni, hogy amikor a német kiadók Magyarországra érkeztek, miért nem voltak hasonló elvárásaik saját újságíróikkal szemben, mint Németországban. A WAZ tíz év után vette észre, hogy ebben óriási különbségek vannak, és ekkor kezdett nagyon óvatosan változtatni. A Spiegel-csoporthoz tartozó Manager Magazin viszont mintha pont ezt próbálta volna a kezdetektől fogva megvalósítani. A céljuk az volt, hogy a német Manager Magazin színvonalának megfelelő lapot hozzanak létre.

„A cél az volt, hogy hozzunk létre egy olyan lapot, amelynek biztos gazdasági háttere van, ahol az újságíróknak nincs négy vagy öt további mellékállásuk, és mivel egy német kiadó vagyunk, próbáljuk meg ezt a lapot politikai és gazdasági értelemben függetlenül, de tényleg függetlenül készíteni”

– fejtette ki a kezdeti stratégiára vonatkozó kérdésemre Philipp Busch, a német Manager Magazin volt vezérigazgatója, aki a magyar cég elindítója és németországi felelőse is volt.

Busch személyesen jött el Magyarországra, hogy a meghirdetett állásokra a szerkesztőségi csapatokat meghallgassa:

„Kíváncsi voltam, hogy elég gyorsan gondolkodnak-e, hogy műveltek-e. Normális esetben egy kiadóvezető ezt teszi, ha ért a szakmájához. Intellektuálisan azonos szinten kell lennünk, mint a főszerkesztőinknek, mert egyébként nem tudjuk a megfelelő újságírókat kiválasztani.”

Ennek ellenére Busch első választása nem bizonyult hosszú távúnak. Kertész György, aki kiválóan beszél németül, meggyőzte, az első főszerkesztő és a Spiegel Kiadó két év után azonban elváltak egymástól.

A második szerkesztőségválasztás már inkább a kiadó eredeti elképzeléseit tükrözte. Ekkor kapott lehetőséget Mong Attila mint főszerkesztő és Vajda Éva mint főszerkesztő-helyettes. A lap tartalmi része ezekben az években a kiadó elvárásai szerint alakult, a példányszám és a hirdetési bevétel azonban nem növekedett. „Pechünk is volt, mert a Motor-Presse miatt háromnegyed évet elvesztettünk. Így a végén arra a döntésre kényszerültem, hogy vagy teljesen megszüntetjük a lapot, vagy részben megmentjük” – foglalta össze a lap sorsát Busch. A Manager Magazin kiadói oldalának a sorsa valóban elég hányatottan alakult, mivel azt a Spiegel Verlag mindig valamelyik másik német kiadóval közösen adta ki. Először a Motor-Pressével álltak össze, végül az Axel Springer következett, amely radikális létszámcsökkentéssel akarta nyereségessé tenni a lapot, erre viszont tiltakozásul a teljes szerkesztőség távozott.

Busch a „független, de igazán független” újság létrehozásának kudarcáért leginkább a magyar piac kis méretét okolta:

„A magyar újságírás strukturális problémája nagyon egyszerű: Magyarország nem egy nagy ország. Tízmillió emberről van szó, így a kiadás nem feltétlenül kifizetődő. Van igény minőségi újságírásra, a kérdés csak az, hogy ez elég mértékű-e ahhoz, hogy legalább az újságkiadás költségeit fedezni lehessen belőlük”

– foglalta össze Busch. Véleménye szerint elég időt adtak a lapnak még akkor is, ha a sűrű kiadó- és a főszerkesztő-váltás miatt a rendelkezésre álló három évnek csak kis részében lehetett kipróbálni, hogy mennyire vevők a magyar olvasók a minőségi újságírásra.

Busch ezenkívül az alábbi indokokat hozta fel a vállalkozás sikertelenségéért:

„Mindenki ismer mindenkit, sok a pletyka – ebben nagyon hasonlítanak az osztrákokra, Bécsben sincs egyetlenegy valóban minőségi újság sem.”

„A gazdaság szereplői kevéssé kezdenek el az újság által felhozott témákról beszélni egy olyan gazdaságban, amiben erős összefonódások vannak. Sokkal inkább a hirdetési pénzek megvonásával fenyegettek, amit végül meg is tettek.”

„Egyre könnyebb, de nem volt mindig könnyű jó újságírói utánpótlást szerezni. Az újságírók többsége egy olyan világban tanult, ahol valójában nem volt igazi újságírás. Még akkor sem, ha a magyar kommunizmus puhább volt, mint máshol. De inkább azt tanulták meg az újságírók, hogy hogyan lehet a sorok között írni, ahelyett hogy a kemény tényfeltáró mentalitást sajátították volna el.”

„A minőségi újságírással szembeni elvárások ebben az országban nem keresztülvihetők. Nem azért, mert az emberek nem akarják, hanem azért, mert nincs meg hozzá a »kritikus tömeg«. Egyszerűen nem kifizetődő. Nem megy, az ország túl kicsi.”

„A Manager Magazin témái a magyar gazdaság vezetőinek szóltak. Ők viszont egymás között nagyon jól informáltak, mert 40 százalékuk rendszeresen összejár valamelyik budapesti étteremben. És ráadásul ilyenből viszonylag kevés van. Ha megjelenik egy cikk a Telekomról vagy másokról, akkor ez pár embert érdekel, de sokak számára csak az elvárt cselekvések megerősítése: »úgyis tudtuk, hogy ilyenek, a részletek meg kit érdekelnek«”.

6. Összefoglalás

A német tulajdonosok és magyarországi lapjaik szerkesztőségei között a vizsgált kiadók esetében különböző mértékben nem jött létre együttműködés, annak elmaradása is részben más-más indokokra vezethető vissza.

Minden kiadó esetében egyértelmű és érthető a nyelvi akadályok megléte. Ebben a tanulmányban nem közöltem, de a teljes kutatás része volt két volt keletnémet pártlap rendszerváltási utáni vezetőivel készített interjú is. Az ő esetükben – más előnyök mellett – a Nyugat-Németországban végzett újságírók felvétele, illetve a volt keleti újságírók továbbképzése meghatározó különbséget jelentett. (Emellett elérhető volt a saját anyanyelvükön egy teljes demokratikus médiarendszer, ami segítség és kihívás is volt egyben.)

A német kiadók egységesek voltak abban is, hogy féltek a „gyarmatosító” szereptől. Németországban a legutóbbi évekig egyetlen lapkiadó sem volt külföldi kézben (most is csak egy van), így különösen tartózkodni akartak attól, hogy beavatkozzanak tartalmi kérdésekbe.

A Népszabadság esetében a szerkesztőség erős jogokat szerzett magának a privatizáció során, amit Eötvös Pál főszerkesztő keményen védelmezett is. A kiadó részéről erős igény mutatkozott a lap modernizálásra, fiatalosítására, ezt azonban nem tudta keresztülvinni. Bár a Népszabadság példányszáma folyamatosan csökken, nem tudható, hogy ezt a folyamatot gyorsította vagy lassította volna a német kiadóvezetők nagyobb befolyása a lap tartalmi koncepciójára.

Az Axel Springer Budapest és Magyarország kiadók esetében a döntő Bayer József személyes hitvallása volt. A német vezetés láthatóan mindenben ráhagyatkozott. A vele készített rövid interjúból az derült ki, hogy lapjai újságírói színvonalával elégedett, és úgy ítéli meg, hogy azok a német anyacég újságírói termékeivel is összemérhetők.

Egyedül a WAZ esetében fordult elő, hogy a német kiadó egy német főszerkesztőt bízott meg a magyar lapok tartalmi fejlesztésével. Bodo Zapp tapasztalatai jól mutatják, hogy az újságírói kultúra és munkamódszerek átadása bonyolult és időt igénylő feladat, ami nem nélkülözi a kulturális különbségek megértését és feloldását.

A kutatás során elkészített 24 interjú alapján egyértelművé vált, hogy a német kiadók magyarországi jelenlétének csekély közvetlen hatása volt a magyarországi újságírói kultúrára, az újságírói munka minőségének javítására. Annak ellenére, hogy a rendszerváltás után Magyarországon hiányzott a demokratikus újságírói hagyomány, a német kiadók nem akartak vagy bizonyos esetekben nem tudtak figyelmet fordítani az újságírói kultúra fejlesztésére, a független újságírói munka támogatására, pedig ennek megléte Németországban kiadói működésük egyik alapja.

Lábjegyzetek

1
Érdekes, hogy ezzel pontosan ellentétes véleményt fogalmazott meg az Axel Springer magyarországi vezetője, aki szerint a magyar újságírók a németekkel azonos szinten keresnek.
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
<>
2017 tavasz-nyár
> régebbi lapszámok
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink