Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2008 tél

Történelem

Takács Róbert:

A csehszlovák sajtóirányítás a hatvanas és a hetvenes évek fordulóján, Budapestről nézve

1968 januárjában komoly esély nyílt arra, hogy Csehszlovákiában a korábbinál nagyobb politikai nyilvánosság jöjjön létre. Ennek kidolgozásában a szocialista táboron belül a hatvanas évek magyar tapasztalatai kínálkoztak a legígéretesebbnek. Paradox módon a prágai tavasz leverése után a csehszlovák sajtóirányítás szeme előtt szintén a magyar példa lebegett – ezúttal az 1956-os párhuzamok miatt. Ezzel magyarázható egyrészt az, hogy a csehszlovák sajtó irányítói folyamatosan a magyar eljárásokat tanulmányozták, másrészt az, hogy Budapest igyekezett ebben segíteni nekik, és szorosan követte az ottani történéseket.

A hatvanas években a magyar és a csehszlovák sajtópolitika nem volt „szinkronban”. Magyarországon a sajtó konszolidációja lényegében 1959-re lezárult. Csehszlovákiában viszont 1956 nem jelentett törést (lásd Berkes, 2007: 104–122). Antonin Novotny eredményesen erősítette meg pozícióit, és őrizte az 1953-ban megszerzett elsőtitkári posztot egészen 1968- ig. És nem lazítottak – lengyel vagy magyar módra – a kulturális és az ideológiai élet keretein se. E különböző gyakorlatból is adódott, hogy a magyar és a csehszlovák sajtóirányítás kapcsolattartása a hatvanas években sokáig nem lépett túl a „baráti ügymenet” keretein. A két állam közötti kulturális egyezményeknek megfelelően rendre utaztak ki újságírók az egyes szerkesztőségekből, a rádiók és a televíziók adtak át egymásnak műsorokat, és a két ország külképviseletének sajtóattaséi figyelemmel kísérték, miként és milyen terjedelemben foglalkozik a vendéglátó ország sajtója a másik ország életével. Ezen kívül 1962 nyarán Siklósi Norbert, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) főtitkára vezetésével magyar újságíró-delegáció járt Csehszlovákiában, ahol a csehszlovák sajtóirányítás és sajtó számos vezetőjével találkozott. Siklósi kiemelte, hogy – bár a prágai pártlap, a Rudé Právo főszerkesztője szerint a „fogyatékosságok bírálata” a sajtó napirendjén van – valódi kritika a Csehszlovák Kommunista Párton (CSKP) belül sem működik, mert a párt vezetői egymástól is tartanak. Meglátása szerint a csehszlovák sajtóban mindez az 1956 után nálunk is – főleg az ötvenes évek jellemzőjeként és leküzdendő fantomjaként – sokat emlegetett szürkeségben és sematizmusban mutatkozott meg.1 Másfél évvel később a Tájékoztatási Hivatal elnöke, Naményi Géza utazott Csehszlovákiába. Feljegyzéséből igen részletesen rajzolódik ki a csehszlovák sajtó működése és a sajtóirányítás gyakorlata. A sajtóirányítás elsődleges szerve ott szintén a pártközpontban volt (az ideológiai főosztályon belül) és létezett egy sajtóalosztály a Szlovák Kommunista Pártban (SZLKP) is. Itt foglalkoztak sajtófigyeléssel és -értékeléssel, rendszeresen tájékoztatták a főszerkesztőket, a szerkesztőket, a rovatvezetőket. Emiatt Michal Pechó, az SZLKP ideológiai osztályvezetője úgy ítélte meg, hogy náluk is túl sok energiát emésztenek fel a mindennapi ügyek. A látogatás idején vitatéma volt, hogyan rendezzék a sajtóban megjelenő bírálatokat, míg Magyarországon 1963 óta kormányhatározat szabályozta a kérdést. Nem működött azonban a kormány mellett a magyar Tájékoztatási Hivatalhoz hasonló intézmény, csupán egyetlen munkatárs foglalkozott a kormányülésekről kiadott kommünikék megfogalmazásával. Volt viszont egy Naményi által sajtófelügyeletnek nevezett intézmény, amelynek feladatát a prágai pártközpont egyik, sajtóügyekért felelős vezetője a következőképp írta le: saját hatáskörben döntenek a katonai és államtitoknak minősülő részek kihúzásáról, és ha politikai hibát vélnek felfedezni, a pártközponthoz fordulnak. Ám ilyen esetek nem napi rendszerességgel fordultak elő.2

A Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) XXII. kongresszusa után – akárcsak a Magyar Szocialista Munkáspártnak (MSZMP) – a CSKP-nak is szembe kellett néznie az ötvenes évek első felének koncepciós pereivel. A felülvizsgálat eredményeképpen utólagosan minden vádlottat felmentettek, míg Novotny arra használta fel az alkalmat, hogy a felelősséget a gottwaldi vezetésre hárítsa, és annak a központi bizottságban maradt tagjait eltávolítsa.3 Ehhez járultak egyrészt a szlovák önállóságot csökkentő központosító törekvések, másrészt az 1954-ben a szlovák burzsoá nacionalizmus vádjával bebörtönzött Gustáv Husák és Ladislav Novomeský felemás rehabilitációja (Balogh, 1997: 328–329; a csehszlovák 1968-ról lásd még Williams, 1997). Naményi Géza feljegyzéséből kitűnik, hogy értelmiségi és sajtókörökben a fenti fejlemények kapcsán érezhető elégedetlenség és feszültség jelentkezett. A CSKP KB 1963. áprilisi ülése után viszonylag gyakran volt szükség a sajtóirányítás beavatkozására a törvényességgel kapcsolatos cikkek esetében. A legtöbb problémát Csehszlovákiában is az Írószövetség lapja, ekkor a Kultúrny život okozta. Mint Michal Pechó kifejtette: a „lap szerkesztőbizottsága olyan irányt vett fel, hogy megengedte, hogy a lapban mindenféle dologról és kérdésről írjanak”.

Vagyis a sajtóirányítás határozottan fellépett az ellen, hogy a sajtóban vitakultúra alakuljon ki, és gátolta a rehabilitáció nyilvános tárgyalását. Ráadásul az újságíró-szövetség vezetőit is kérdőre vonták, mivel a szervezet közgyűlésén nagyon erőteljesen jelentek meg az önkritikus, a felelősség és a pártfegyelem kérdését feszegető hangok: egyesek a szövetség nevében elnézést akartak kérni a frissen rehabilitáltaktól a korábbi években megjelent írások tartalma miatt.4

Az 1966 októberében elfogadott csehszlovák sajtótörvény sem a reformok jegyében született. Igaz, hogy bekerültek az újságírók tájékoztatásáról, az újságírók védelméről szóló, a főszerkesztők jogkörét kiszélesítő rendelkezések – amelyek nálunk különböző alsóbb szintű jogszabályokba foglaltan léteztek csak –, ám az újságírók nemtetszését váltotta ki, hogy törvényi megerősítést nyert az állami cenzúrahivatal, a belügyminisztérium polgári közigazgatási részlegéhez tartozó Központi Kiadói Igazgatóság is. A pártközpont illetékesei ezt két tényezővel indokolták. Először is azzal, hogy a főszerkesztők nem ismerhetik a nyilvánosság előtt nem tárgyalható állami és katonai titkok teljes körét. A lényegesebb ok viszont inkább a második lehetett: a pártvezetés nem bízott a főszerkesztők és a lapkiadók vezetőinek politikai ítélőképességében, és abban, hogy betartják a pártvonalat, és kézben tudják tartani a szerkesztőség munkatársait. Erre példa ismét csak egy irodalmi lap, a Literárny Noviny, amellyel szemben a cenzúrahivatal egyre gyakrabban élt a cikkvisszatartás jogával. Mivel a betiltás helyett kevésbé látványos módszerekkel akartak rendet teremteni, 1967-től egy olyan adminisztratív intézkedéscsomagot terveztek, amely a sajtótörvény életbe lépésével együtt újólagos lapengedélyezést követel meg (egyben szerkesztőségi politikai- ideológiai program benyújtását teszi szükségessé), illetve a papír- és nyomdai árak változtatásával is a kiadó szervre akartak nyomást gyakorolni.5

Jellemző a magyar és a csehszlovák pártirányítás 1968-ig eltérő útkeresésére, hogy az ekkoriban Magyarországon is napirenden lévő sajtótörvény kapcsán bekért csehszlovák sajtótörvényre a következő széljegyzet került: „Csak szigorúan a választmány tájékoztatására. Nem azért, hogy itt vitassuk, értékeljük. Más jogi és sajtópolitikai körülmények között készült. Láthatóan más a célja…”6

A csehszlovák és magyar sajtóirányítási szervek kapcsolatai a csehszlovák belpolitika megélénkülése nyomán intenzívvé váltak. 1968. január 5-én Alexander Dubček váltotta Novotnyt a CSKP élén. A közeledés elsősorban a rövid ideig – 1967. január 20. és 1969. január 8. között – fennálló Kulturális és Tájékoztatási Minisztérium (KTM) nevéhez fűződött, amelynek három főosztálya közül az egyik a tájékoztatás irányítását látta el.

A változások jelei már a prágai nagykövetség január végi jelentéséből érezhetők voltak. Az előző év októberi jelentéséből még a hatalomnak a sajtót megrendszabályozó kísérleteire lehetett következtetni. Így Kovács Imre nagykövet beszámolt arról, hogy az „elkanászodó” Literany Novinyt kivették az Írószövetség kezéből, és a kulturális-tájékoztatási tárca felügyelete alá került, új főszerkesztővel. Szintén lecserélték a főszerkesztőt a CSKP KB kulturális-politikai folyóiratánál, a Kulturni Tvorbánál, mivel a lap több ízben szembe ment a pártközpont kultúrpolitikai elképzeléseivel. A pletykák szerint Jaroslav Hes főszerkesztő ellentmondásos helyzetbe került, mivel egyszerre látta el a főszerkesztői posztot és a párt ideológiai osztályának osztályvezető-helyettesi teendőit. Így amit – értsd: a kulturális és ideológiai vitacikkeket – az egyik kéz engedélyezett, azt a másik kéznek le kellett volna tiltania.7

A januári nagyköveti jelentés viszont azt húzta alá, hogy a minisztériumi átszervezés és az 1966-ban hozott sajtótörvény a főszerkesztők önállóságát növelte. A pártközpont az operatív ügyeket a minisztériumnak utalta át, ahol január végén a szűk három hónapot hivatalában töltő, a rádió éléről érkezett Karel Hoffman tartott eligazítást a minisztériumi sajtóosztályok vezetőinek. Ennek keretében felhívta kollégái figyelmét: „nem szükségszerű”, hogy a sajtó csak pozitív hangon foglalkozzék a minisztériumok munkájával, sőt megjelenhetnek olyan írások is, amelyek esetleg a miniszterek nemtetszését váltják ki. A dilemmát az jelentette a KTM vezetése számára, hogy miként lesz képes befolyását biztosítani a sajtó felett – minden egyes szó előzetes ellenőrzése nélkül is. Ehhez elsősorban a sajtó rendszeres tájékoztatását, PR-szerű sajtómunkát kért a tárcáktól.8

A prágai tavasztól a rendteremtéséig

Az új csehszlovák vezetés tehát 1968 januárjában gyakorlatilag elengedte a sajtó kezét, de kereste a „lazább” vezetés módszereit. Ezért is járt február 20. és 23. között a Kulturális és Tájékoztatási Minisztérium küldöttsége Magyarországon. A delegáció tagja Boleslav Roháč, a KTM osztályvezetője, Jaroslav Diblík, a helyettese és a KTM szlovákiai kirendeltségétől Michal Rábek volt. Jártak a Tájékoztatási Hivatalban, az Agitációs és Propaganda Osztály vezetőjénél, Katona Istvánnál, meglátogatták a MÚOSZ-t, a Magyar Rádiót, az MTI-t, a Lapkiadó Vállalatot, az Athenaeum Nyomdát és több lap szerkesztőségét.9 A legjobban a „cenzúra nélküli” sajtó működtethetősége érdekelte őket.10

Az út tanulságait Jaroslav Diblík a csehszlovák újságírók szaklapjában, a zárt terjesztésű Novinarban tette közzé. „Magyarországon nincs cenzúra” – húzta alá a cikk ezt a magyar fél által többször hangsúlyozott tényt, ami ellentétes volt a hatvanas évek csehszlovák gyakorlatával. A megszóltatott magyarországi szereplők a következőket hangsúlyozták: Barcs Sándor azt, hogy a cenzúra bevezetése nem egyeztethető össze az egyszemélyi vezetői felelősség elvével (az írásból az derül ki: ez itt részben az öncenzúrát jelentette); Katona István arról szólt, hogy a sajtó irányításában a káderek kiválasztása és a sajtó vezetőinek állandó és teljes tájékoztatása a fontos. A csehszlovák sajtópolitikus ezen felül azt a következtetést vonta le a beszélgetésekből, hogy az adminisztratív tilalmak és retorziók helyett az irányítás csak politikai módszerekkel, állandó párbeszéddel és meggyőzéssel működhet hatékonyan. Ebbe pedig az is belefér, ha egy-egy lap néha elkövet politikai hibákat.11

A sok magyar tárgyalópartner annak is a tünete volt, hogy a csehszlovák minisztériumnak nem volt százszázalékos magyarországi megfelelője, hiszen a Tájékoztatási Hivatal nem volt minisztérium, és hatáskörét nem határolták körül világosan.12 Ráadásul, míg a kormánytevékenység kommünikéken és ismertetőkön keresztüli közvetítése a Tájékoztatási Hivatalra hárult, addig Csehszlovákiában, 1967-ben, a Minisztertanács mellett – tehát nem a KTM- ben – külön kormányszóvivői osztályt állítottak fel, amely a Csehszlovák Távirati Irodától (CTK) vette át ezt a feladatkört.13 Ezenfelül, 1968-ban a magyar pártközpont szilárdan kézben tartotta a sajtó irányítását, Csehszlovákiában viszont az a tavasz folyamán (akárcsak a magyar vezetésnek 1956 októbere előtt) egyre jobban kicsúszott a kezéből.

Igaz, az nem a magyar sajtóirányító szervek összehangolt működését bizonyítja, hogy a Tájékoztatási Hivatal a sajtóból értesült arról: március végén, Prágában töltött szabadsága során Siklósi Norbertet fogadta Jozef Vohnout, a KTM tájékoztatási főosztályának vezetője. E nem hivatalos találkozón a csehszlovák fél azt hangsúlyozta, hogy a magyarországi tanulmányutat nagyon hasznosnak találta, és a megoldásokat a magyar gyakorlat irányában, hivatalos cenzúra nélkül, a sajtóban dolgozóknak nyújtott sokoldalú tájékoztatás révén képzelik el, méghozzá egy újrafogalmazott sajtótörvény segítségével.14 Ez volt az utolsó magas szintű érintkezés a magyar és a csehszlovák sajtószervek között 1968 augusztusa előtt.

A csehszlovák sajtó azonban hamar túlment azon a ponton, amelyet a magyar vezetés és személyesen Kádár János elfogadhatónak tartott. Különösen nem fért bele a magyar korlátozott és önkorlátozó nyilvánosságba két, nagy visszhangot kiváltó írás.

Az első Osvald Machatka Szintén egy évforduló című, a Literarní Noviny 1968. június 13-ai számában megjelent cikke. Ebben Dubček és Nagy Imre helyzete és dilemmái (naiv megegyezésre törekvés a hazai konzervatívokkal és a szovjet pártvezetéssel vagy a szovjet típusú rendszer bírálata nemzeti támogatással) között húzott párhuzamot, és a Nagy Imre-pert a korábbi törvénysértő perekhez hasonlította. Még riasztóbb képet festhetett a csehszlovákiai sajtóviszonyokról, hogy a magyar fél „tapogatózása” ellenére a Machatka-cikkel szemben nem indult érdemben sajtóvita (Huszár, 1998: 119–122).

A másik ominózus írás szintén egy irodalmi lapban, a Literarní Listy hasábjain jelent meg, Kétezer szó címmel, majd a Ludvík Vaculík által jegyzett, ám sokak által aláírt kiáltványt több napilap is közölte. A CSKP pártértekezleteinek idején megjelenő, tehát konkrét politikai célt szolgáló, az eredményeket a konzervatív párterőktől féltő, „szamizdatként” Magyarországon is keringő írás inkább támogatottsága, kollektív és szervezett volta miatt keltett riadalmat (Huszár, 1998: 131–134). Ezek a kirívó esetek azonban azt az érzést erősíthették meg a magyar vezetésben, hogy a sajtó lényegében kicsúszott a CSKP kezéből.

A „prágai tavasznak” véget vető katonai beavatkozás ellentmondásos helyzetet teremtett. Mivel elmaradt a felső vezetés azonnali leváltása, kezdetben a sajtóirányításban is azok ültek le egymással, akik már augusztus előtt is pozícióban voltak. A beszélgetések tárgya ugyanakkor egészen más volt.

A MÚOSZ elnöke volt az, aki a magyar sajtóirányítás prominensei közül elsőként Prágába érkezett. Siklósi márciusi beszélgetőpartnere, Jozef Vohnout ekkor már az újonnan megszervezett Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal (STH) elnökeként osztotta meg vele legfőbb gondjait, mindenekelőtt a cenzúra átmenetinek szánt rendszerének megszervezését. Az akkori elképzelés az volt, hogy a húsz–harminc, lapkiadásban is érdekelt kiadóvállalatnak kell politikai munkatársaik közül cenzorokat kijelölniük, akik a Sajtó- és Tájékoztatási Hivataltól kapják meg a központi utasításokat. Ugyanakkor tartotta magát az „önszabályozó” magyar modellhez való vonzódás is. Siklósi azonban arra intette Vohnoutot, hogy nekik az adott helyzetben nem 1968, hanem 1957 eleje a megfelelő magyar párhuzam: szigorú, központilag vezérelt előzetes cenzúrára, a lapengedélyek megvonására és határozott személycserékre volna szükségük, míg az adminisztratív szigor oldásának csak a helyzet rendeződésével lesz helye.15

Vohnout egy csehszlovák delegáció élén 1968 októberében járt Magyarországon (az STH igazgatóját elkísérte Jozef Lajs, a sajtó- és tájékoztatási kormánybizottság titkára). Az augusztus előtt is vezető poszton lévő csehszlovák politikusok kijelentették, hogy a katonai beavatkozás nem volt szükségszerű, a dubčeki pártvezetés képes lett volna a helyzet stabilizálására, míg a Varsói Szerződés Szervezetének harckocsijai sokkolták a csehszlovák embereket. Ugyanakkor hozzátették, hogy az új helyzetben a moszkvai megállapodásokhoz16 tartják magukat, és egy ilyen szellemben működő sajtó kialakítására törekednek.17

A csehszlovák funkcionáriusok elkeseredését az is fokozhatta, hogy a sajtó területén a rendteremtés minden nyűge rájuk hárult. Elutazásuk előtt Vohnout azt panaszolta a prágai nagykövetség munkatársainak, hogy a párt nem képes kézben tartani az agitprop szerveket, nincs átfogó koncepciója, sőt még a CSKP saját lapjai felett sem tud úrrá lenni. Rendszeressé vált, hogy a kb egyszerűen átpostázza a teendőket hivatalának, és ebben a helyzetben az STH volt kénytelen a szokásos útmutatásokat (például az ünnepi-évfordulós szempontokat) kiadni a sajtónak. A hivatalvezető emellett utalt arra, hogy erős a félelem a sajtóban dolgozók körében, hogy az ötvenes évek gyakorlata fog visszatérni, az apparátusban meg amiatt, hogy az ideológiai irányítás olyan személy kezébe kerül, akitől teljesen idegen az újságírás – nevezetesen Vasil Bižakéba.18 Az utóbbi aggodalom nem is volt alaptalan: az ideológiai kérdések gazdája a CSKP keményvonalasainak prominense lett.

Vohnout és Lajs elsősorban az állami sajtóirányítás szervezetének és gyakorlatának kiépítéséhez keresett fogódzókat Magyarországon, ami logikus választás volt, hiszen Kádár János kormányának hasonló kihívásokra kellett válaszokat találnia 1956–1957 fordulóján, amikor a Tájékoztatási Hivatal újbóli felállítása mellett döntöttek. A csehszlovák felet a hivatal szervezeti rendje és feladatköre, valamint a tömegtájékoztatás szereplőihez (szerkesztőségek, kiadók, MRT, MTI, megyék) való viszonya érdekelte. Ugyanakkor azt is hangsúlyozták: azért esett Magyarországra a választásuk, mert középtávon továbbra is a cenzúra megszüntetésével számolnak.

A csehszlovák fél kérdéseinek megválaszolása során a magyar fél arra törekedett, hogy olyan diszkrét módon mutassa be az 1956 utáni és a korabeli módszereket, hogy azzal a felmerülő kérdésekre indirekt válaszokat adjon, azaz partnerét finoman orientálja. Pataki Miklós, a Tájékoztatási Hivatal munkatársa felettesének készített feljegyzésében azt tartotta lényegesnek, hogy a forradalom után először adminisztratív úton kellett rendet tenni. Ennek egyrészt szerves része volt a renitens újságírók megfegyelmezése (a sajtóból való végleges vagy ideiglenes kitiltásokkal, fegyelmikkel, nagyarányú személycserékkel, a szerkesztői székekbe teljesen lojális emberek kinevezésével). Másrészt nem haboztak bevezetni az előzetes cenzúrát, de óva intett annak jogszabályi rögzítésétől, mivel így annak megszüntetése is a hatalom érdekeinek és belátásának függvényében történhetett, mindenféle látványos intézkedés vagy bejelentés nélkül.19

Az 1968 augusztusa után kialakuló csehszlovák sajtóirányítási rendszer alapvonásaiban megegyezett a magyar szervek felépítésével. Ennek leglényegesebb eleme a sajtó párt- és állami irányításának kettőssége volt. A legszembetűnőbb eltérést viszont a csehszlovák állam október végi föderalista átszervezéséből adódóan azok központi és tagállami szintekre bomlása – tulajdonképpen megháromszorozódása – jelentette. Így a Jozef Vohnout vezette cseh Sajtó- és Tájékoztatási Hivatalnak létezett szlovák párja Pozsonyban, Ondrej Gries vezetésével, míg felettük létrehozták a Szövetségi Sajtó- és Tájékoztatásügyi Kormánybizottságot (STB), decembertől a miniszteri rangot viselő Jaroslav Havelka vezetésével, hat-hat cseh, illetve szlovák taggal.20 Pártszinten a CSKP KB Sajtóosztálya mellett működött a CSKP Cseh Irodája, illetve a Szlovákiai Kommunista Pártnak is volt sajtóosztálya. Hasonlóképpen külön szövetségbe tartoztak a cseh és a szlovák újságírók, és létrejöttek a távirati iroda (CTK), a rádió és a televízió párhuzamos szervei is.21

A föderációs rendszer azonban e kezdeti szakaszban meglehetősen felemásan működött (a cseh–szlovák viszonyról lásd Kovács, 1993: 58–60). Egyrészt a pártra az volt jellemző, hogy a központi feladatok jelentős része végül a gyakorlatban a Cseh Irodához került. Másrészt a szövetségi kormányszerv még 1969 májusáig sem alakította ki működési szabályzatát, és a tervbe vett, 1970 elejére ütemezett sajtótörvény munkálataira végképp nem maradt kapacitása.22 Elsősorban ez a képlékenység vezethette az STB-t, hogy keresse a kapcsolatokat más szocialista országok megfelelő szerveivel, elsősorban szovjet, lengyel és magyar irányban.

Így a magyar Tájékoztatási Hivatalt bő egy éven belül egy harmadik szerv is megkereste. (Az eredeti tervek szerint a tavasszal Naményi Géza viszonozta volna Vohnout látogatását; a TH vezetője azonban váratlanul elhunyt, tavasszal meg lemondott a cseh társszerv vezetője.) Jaroslav Havelka minisztert május 22. és 24. között a Tájékoztatási Hivatal megbízott vezetője, Lindner László fogadta, és emiatt a rangban megfelelő partner híján a találkozót nem hivatalosnak minősítették. A minisztert az STB titkára és Ludovít Šulc, a CSKP KB sajtóosztályának helyettes vezetője kísérte el.

A csehszlovák politikusok elsősorban a tájékoztatás rendszerének 1956 utáni magyar konszolidációja iránt érdeklődtek. Ehhez alkalmas fogódzókat a készülő sajtótörvényben és a sajtóterületre vonatkozó jogszabályok megismerésében kerestek, ám megerősítették, hogy a központi cenzúraszerv nélküli magyar megoldás adott körülményeik között számukra nem aktuális. Különösen az nyerte el a tetszésüket, hogy magyar sajtó lényegében „saját belátásából” követi a pártvonalat és tartja be az „íratlan játékszabályokat”, vagyis a főszerkesztők minden kényszerintézkedés nélkül megtartják az esetjelleggel kiadott hírzárlatokat, pro domókat és egyéb kéréseket. Ráadásul ezeket nem is szabályozza semmi a magyar jogrendben.23

Ennek a magatartásnak – a látogatás idején – ugyanakkor vajmi kevés jele mutatkozott a csehszlovák újságíró-társadalom részéről. Bár tavaszra sikerült valamelyest rendezni a rádió és a televízió helyzetét, ahol megtörténtek az első jelentősebb elbocsátások: igaz, a négy rádiós mindegyike és a majdnem harminc érintett televíziós fele – más beosztásban – megmaradhatott munkahelyén. A legtöbb újságnál azonban csak annyi változás történt, hogy „feltették a hangfogót”, mert még nem kezdődtek meg a tisztogatások. (Ennek egyik kézzel fogható következménye a publicisztikus, kommentáló anyagok szűkössége lett, hiszen az új vonallal egyet nem értő újságírók többsége vagy eleve elutasította, hogy így tegyen hitet a husáki vezetés mellett, vagy írásai fennakadtak az STH-cenzorok szűrőjén.) A differenciáltan alkalmazott, a rádiót, a televíziót és egyes renitensnek számító lapokat (Listy, Reporter) keményebben kezelő cenzúrával, illetve a szerkesztőségi „elbeszélgetésekkel” azt akarták elérni, hogy a médiumok 1969 nyarán már betartsák az alapvető követelményeket. A szerkesztőségek kulcspozícióiban ezért kádercseréket akartak.24

A konszolidáció ügye azonban keveset mozdult előre júniusra. Ezt mutatja, hogy a csehszlovák belügyminisztérium igen elégedetlen volt a június 9-én a szövetségi kormánybizottságnál rendezett főszerkesztői értekezlet menetével. Mint a belügyi munkatársak elmondták, a jelenlévő vezető újságírók „provokációs” kérdésekkel támadták a szovjet csapatok csehszlovákiai jelenlétét és a belügyi szervek gyakorlatát.25 A sajtóirányítás az újságírók „jobboldali, opportunista, antiszocialista” csoportjainak ellentámadásáról beszélt. Előfordult például – pont az agitációs és propaganda-területért felelős Jakab Sándor által vezetett küldöttség utazásával kapcsolatban –, hogy a prágai pártlap a találkozóról szóló kommünikét nem a sajtóirányítás megszabta elvek szerint, hanem lerövidítve, hátrébb csúsztatva jelentette meg. Ennek jelentőségét az adja, hogy a Csehszlovákiába bevonult országok egyikéről volt szó, így komoly szándékosságot tulajdoníthattak a dolognak. Egy-egy ilyen hiba a csehszlovák sajtóirányítás szemében más megvilágítást nyert, mivel az „ötök” bevonulása óta küzdöttek azzal, hogy a részt vevő országokról – elsősorban a Szovjetunióról – nem született elegendő számú, megfelelően lelkes írás. Ennek kontrasztjaként feltűnő volt az „1968 augusztusából” kimaradó Románia és Jugoszlávia sajtóbeli szerepeltetése.26

A rendteremtés

A sajtóban a rendteremtés megkezdése tehát 1969 második felére maradt. A belügyi szervek meglehetősen elégedetlenek voltak nemcsak a sajtó, hanem a sajtóirányítás teljesítményével is. Hiányolták a kormányzati sajtószerv határozottabb fellépését, kifogásolták a Szövetségi Sajtó- és Tájékoztatásügyi Kormánybizottság tehetetlenségét, azt, hogy nem tudja elérni: az újságíró- társadalom kulcsfigurái elkötelezzék magukat a vezetés mellett.27 E problémák miatt 1969-ben a hatalom egyrészt jelentős személycseréket hajtott végre, másrészt felülvizsgálta a sajtóirányítás szervezetrendszerét. Egyik sem ígérkezett könnyűnek.

Az újságírók megrendszabályozásában a csehszlovák vezetés lényegében már rég „elszalasztotta” a magyar recept követését. 1956–1957 fordulójával ellentétben Csehszlovákiában nem váltak hetekre-hónapokra tetszhalottakká a lapok, hogy azután a párt vezető testületei fokozatosan újra engedélyt adjanak a megjelentetésükre. Mivel 1968 augusztusa után az újságírók a helyükön maradtak, nem kényszeríthette ki lojalitásukat az egzisztenciális fenyegetettség sem. Az újságíró-szövetséget sem iktatták ki jó másfél évre, sőt annak vezetősége jó ideig úgy gondolhatta, hogy a hatalomnak tárgyalni kell vele a rendezés érdekében. Így azután kijózanítóan hathatott, amikor az 1969. július 2-án rendezett országos újságíró-aktívára a kb sajtóosztálya úgy szervezett össze 500 kommunista párttagot, hogy a szövetség elöljáróit meg se hívták – méghozzá hangsúlyozottan a Csehszlovák Újságíró Szövetségben (CSÚSZ) uralkodó állapotok miatt.28 A kiutat tehát a hatalom a kommunista újságírók egy szűkebb magjára támaszkodva, elképzeléseit a szerkesztőségekben rajtuk keresztül megvalósítva látta reálisnak. Az ugyanis közvetlen és azonnali hatással járhatott, amihez képest az újságíró-szövetség helyretétele csak közvetve és hosszabb távon ígért eredményeket.

Ennek ellenére ősszel konkrét lépések történtek – a többi művészeti szövetséget megelőzően – az újságíró-szövetség ügyében is: a pártvezetés ugyanis úgy döntött, megszabadul a 68-as örökségként nyakán maradt szövetségi vezetéstől. Az ülésen – jelentős mértékben a magyar mintára történő feloszlatással, a székház elvesztésével stb. való zsarolás hatására – megszavaztak egy harmincfős bizottságot a CSÚSZ következő kongresszusának előkészítésére. Ebben a testületben már az akkori vezetés erős emberei (például Oldrich Svestka és Divis) domináltak. Ekkor még úgy tervezték, hogy 1970 első hónapjaiban megtarthatják a konszolidációt lezáró kongresszust.29

A hatalom ezzel szemben – az 1969 végi, 1970 eleji beszámolók szerint – igen lassan tudta csak érvényesíteni akaratát, noha a főszerkesztők és az egyéb munkatársak egyre nagyobb részét leváltották. A mézesmadzag, az újságíró-fizetések jelentős, 1000–2000 koronás emelésének kidolgozása sem sokat javított ezen – ráadásul az új fizetési rendszert a két pártnapilapot kivéve csak 1971 során, több lépcsőben tudták életbe léptetni.30 A sajtóirányítás csak néhány lapot tudott stabilan kézben tartani. Az újságírók jelentős csoportjai még másfél év után is a kivárást választották abban a hitben, hogy ez a pártvezetésre is hatással lehet. A konszolidációt ők nyilván a párton belüli baloldal visszaszorításával, a magyarországihoz hasonló kétfrontos politika alapján tartották elfogadhatónak. A kérdésben a pártvezetésen belül is ellentét volt: a személyi változások nemcsak a lapoknál, hanem a vezető testületekben is napirenden voltak, a sajtóirányítás munkatársai sem érezhették biztonságban magukat.31

1970-ben azonban egyre inkább úgy látszott: a keményebb rendteremtés hívei kerekedtek felül. A magyar pártvezetés ebben a kérdésben inkább a mérsékletesség irányában próbálta befolyásolni a cseh pártot, más szocialista országok azonban épp ellenkezőleg léptek fel. Kelen Béla, az Esti Hírlap akkori főszerkesztője két ízben is járt Prágában nem hivatalos megbízatással, beszélt a prágai első titkárral, illetve a testvérlap, a Vecerny Prahy főszerkesztőjével. Arról igyekezett meggyőzni a cseh politikusokat, hogy a személyi kérdésekben ne essenek túlzásokba, „ne dobjanak el minden olyan embert, akinek volt egy szava vagy kritikája” (Kelen, 1987: 899–902).

Az újságírók felülvizsgálata végül több hullámban folyt le. Ez komoly bizonytalanságot gerjesztett, mivel nagy számban estek áldozatául olyan vezető újságírók is, akik egy-egy szűrőn már átjutottak. A felülvizsgálat egybeesetett a párttagkönyvcserével (azaz a párttagság revíziójával): a pártból kizárt újságírókat a szerkesztőségekből is eltávolították, és a továbbiakban nem végezhettek propagandamunkát.32 1970 őszéig a CSÚSZ előző évben megválasztott harminctagú vezetőségének a felét is lecserélték, és a cseh újságíró-szövetség is hozzálátott a tagság politikai felülvizsgálatához. Igaz, a novemberig kizárt százötven újságíró közt megtalálhatjuk a Nyugatra távozókat is, míg az újonnan felvettek száma ekkor még meghaladta a kizártakét.33

Ezek a kezdeményezések aligha a sajtóirányítás területéről érkeztek, hiszen annak munkáját szinte kaotikussá tették a nagyarányú elbocsátások: ez a Rudé Právo újságírói gárdájának például 40 százalékát érintette, az értesülések szerint a rádiónál dolgozó párttagok felét, a tévénél több mint a felét. És nemcsak az újságírók érezhették magukat veszélyben: a cseh Sajtó- és Tájékoztatási Hivatalban a hatvankilenc kommunista párttagból harmincötre várt kizárás! A szövetségi kormánybizottság elnökhelyettesének, a szlovák Jan Vigasnak hetekig húzódott az ügye, mert a prágai és a pozsonyi szervek egymásnak küldözgették az aktákat, nem vállalván a döntést. A külügyi sajtófőosztályon nem maradt más, mint a főosztályvezető és helyettese.34

Az ilyen mértékű tisztogatások viszont jogosan vetették fel azt a kérdést: ugyan ki fog akkor itt újságot csinálni, hiszen rövidebb lapokat csak átmenetileg lehetséges készíteni? Ráadásul – a sors fintoraként – 1970-re két nagy központi sajtófeladat is esett: a Lenin-centenárium és Csehszlovákia felszabadításának 25. évfordulója, amelyek kapcsán számolni kellett az újságírók körében és a társadalomban is létező erős szovjetellenességgel. A megvalósítás módja nem is nyerte el a sajtóirányítás tetszését – Vasil Bejda szlovák ideológiai osztályvezető például már február közepén kikelt a főszerkesztők értekezletén a lapokban folyó Lenin- és szovjetinfláció, a szürke, közismert történeteket ismételgető, száraz életrajzi adatokat soroló és a szovjet sajtóból ollózott anyagok ellen.35 A társadalom hozzáállását jól mutatja, hogy a Rudé Právo példányszáma – a sok szovjet vonatkozású anyag miatt is – 1,1 millióról a tavasz végére 700 ezerre esett vissza.36

A káderkérdés problémája 1970 első felében immár az újságíró-utánpótlás megteremtését is felvetette. Lényegében három lehetséges forrás merült fel. Az írni hajlandó káderek borzasztó hiányát mutatja, hogy a pártközpont hathetes, míg az egyetemi újságírótanszék három hónapos tanfolyamokat szervezett, amelyek résztvevőit elsősorban a pártlapok levelezői közül választották ki. Emellett megpróbálták visszacsalogatni a sajtóba azokat, akik az előző évtized folyamán más pozíciókba távoztak.37 (A fizetésemelések tervét érdemes ebben az összefüggésben is felidézni.) A helyzet megoldatlanságát mutatja, hogy végül összekapcsolták az újságíró- és a papírhiány kérdését, abból kiindulva, hogy az 1600 időszaki kiadvány túlzottan magas szám, a párhuzamosan megjelenő, lényegében azonos profilú lapok összevonásával és megszüntetésével egyszerre lehet munkaerőt és papírkontingenst felszabadítani. Az STH adatai szerint 1969 áprilisa és 1970 novembere között 77 országos és 170 megyei lapot töröltek csak Csehország területén.38 (1970-ben Magyarországon 859 volt a bejegyzett sajtótermékek száma, igaz, Csehszlovákiában számos lapnak megvolt a maga cseh és szlovák változata.) Az átszervezés egyik vesztese a szlovákiai magyar sajtó lett.39

Az 1969 közepétől előtérbe kerülő másik kérdéssé a sajtóirányítás rendszerének kialakítása vált. Míg – Magyarországhoz hasonlóan – közvetlenül az intervenció után a kormányzati szervekre hárultak a legnagyobb terhek, a következő évtől határozottan érvényesült a pártközpont igénye, hogy visszavegye az irányítást. Az állami és a pártszervek közt kialakulatlan munkamegosztásból és rivalizálásból eredő párhuzamosságokat ráadásul megsokszorozta a föderális ország szerkezete. Ez még nehezebben kibogozhatóvá tette a hatásköri és felelősségi viszonyokat. Eközben a szlovák testületek az alkotmányon túlmenően saját teljesítményükre is hivatkozhattak, mivel Pozsony Prágánál hátrább járt a lázadásban és előrébb a rendteremtésben.

A CSKP központosítási törekvéseinek első áldozata a nemzetközi kapcsolatépítésben igen aktív Sajtó- és Tájékoztatás Kormánybizottság lett. Az ellene felhozott „vádpontok” szerint a pártszervek, illetve a cenzúra miatt nélkülözhetetlen két STH mellett nem találták meg a bizottság helyét és funkcióját. Így – bár felmerült a Tájékoztatási Minisztérium visszaállítása is – egy kisebb létszámú tájékoztatási főosztály megszervezése mellett döntöttek. A viszonyok és az elképzelések tisztázatlanságát mutatja egyrészt az, hogy miután a pártközpont már elvi elhatározásra jutott, a kormánybizottság elnöke és helyettese még nagyban tervezte hivatalos találkozóit – Havelka a magyar és a szovjet után az NDK-s és a lengyel partnerekkel, míg Vigas a bolgár és a jugoszláv féllel –, sőt Havelka Várkonyi Péternek, a magyar Tájékoztatási Hivatal új elnökének is küldött Prágába szóló meghívót.40 Ráadásul, míg az SZLKP 1970-ben felállított, Pável Kovác vezette sajtóosztálya talált magának irányítanivalót saját országrészében, a CSKP KB Cseh Irodáján létező sajtóosztály és a Divis vezette központi sajtóosztály esetében nem tudták elkülöníteni a feladatokat. Az igazgatási, rendészeti teendőket, valamint a sajtómunka elemzését, a szerkesztők eligazítását végző tájékoztatási hivatalok hatalmas apparátusokkal dolgoztak – különösen a cseh STH 120 fős személyzete tűnt túlméretezettnek az 50 státussal rendelkező magyar szervezethez képest. Ahogy a jelentés összeállítója fogalmazta: a cseh – főleg az állami – sajtóirányításra az jellemző, hogy ott tartanak: a régi módszerek már nem érvényesülnek, míg az irányítás új, megfelelő módszereit még nem sikerült kialakítaniuk.41

Előrehaladó politikai konszolidáció, elhúzódó sajtókonszolidáció

Csehszlovákiában 1971 a belpolitikai konszolidáció „lezárásának” éve volt. A sajtó központi feladatait is megszabó két szimbolikus esemény zajlott le ekkor. Az év májusában tartották a CSKP XIV. kongresszusát, amely hivatalosan is helyreállította a „sztálini modellt” a maga merev, tervlebontásos gazdaságirányítási rendszerével (Balogh, 1997: 331); ez a számozás szimbolikusan is kiiktatta a sorból a párt 1968 augusztusában, még Dubčekkel a párt élén rendezett rendkívüli kongresszusát. Az év novemberében megtartott választásokat pedig a konszolidáció látványos bizonyítékának szánták: az ekkorra már a pártirányításnak alapvetően engedelmeskedő sajtó segítségét is igénybe véve a 10,3 millió választópolgár 99,5 százaléka az urnákhoz járult, és a szavazatok 99,8 százalékát a népfront jelöltjeire adták le. Ugyanakkor tévedés volna a sajtó meggyőző erejét látni ebben a sikerben. Inkább a 700 ezer embert mozgósító agitációs párok járultak hozzá az eredményhez, amelyek a választások előtti héten a családok majdnem háromnegyedéhez, a választások előtti napokon 92 százalékához látogattak el.42 A média és az irányítás „tökéletlenségét” mutatja például, hogy a CSKP KB Sajtóosztálya kérése értelmében a cseh médiumokban szerepeltek olyanok is, akik elfogadták a szocializmust, de bizonyos kérdésekben nem a hivatalos pártvonalat vallották – a szlovák rádióban azonban nem.43

Ilyen okok miatt a CSKP vezetése a további centralizáció mellett döntött: a Csehszlovák Rádióban létrehozták a politikai adások központi főszerkesztőségét, a CTK hírügynökség pozsonyi irodáját teljes mértékben alárendelték a prágai központnak.44 Újra felmerült, hogy a százhúsz fős cseh és a harminc-negyven fős szlovák STH fölé egy központi szervet kellene létrehozni, mivel sem azok egységes irányítása, sem az egymás közti kapcsolattartásuk nem volt megoldott. Így 1971 elején Vlastimil Neubauer, a cseh STH vezetője már úgy tájékoztatta Várkonyi Pétert, hogy ő egy jelentősen lecsökkentett, három intézményre (cseh, szlovák, fejlesztési és műszaki kérdésekkel foglalkozó) bontott tájékoztatási hivatali rendszert pártolna, egy tíz-húsz fős szövetségi koordinációs bizottság elvi irányításával.45 Ebben a kérdésben viszont nem sikerült olyan gyorsan keresztülverni a központi akaratot, így 1973 első felében is még csak úgy állt a dolog, hogy az év második felében szövetségi és köztársasági bizottságokat hoznak létre, amelyekbe aztán az STH-k is beolvadnak.46

Voltak ugyanakkor arra utaló jelek már 1970-ben is, hogy a sajtó konszolidálódik. Legalábbis ezt a folyamatot jelzi a cseh Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal statisztikája. Eszerint 1969-hez képest jelentősen csökkent a szigorú adminisztratív büntetések (betiltás, megrovás) száma – még időarányosan vetítve is. Az adatok arra vallanak, hogy lényegében megszűnt a cikkek előzetes engedélyeztetésének gyakorlata is. Mindezek helyett a pénzbüntetések kerültek előtérbe (lásd az 1. táblázatot).47

1. táblázat. A cseh Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal által alkalmazott szankciók, 1969–1970

Intézkedés 1969 1970. szeptember 30-ig
Levonatbemutatás ellenőrzésre 207 6
Előzetes döntés 7 9
Írásbeli figyelmeztetés 57 12
Írásbeli megrovás 20 2
Pénzügyi szankció 3 7
Pénzügyi szankció 70 000 korona 265 000 korona
Ideiglenes betiltás 8 1
Nyilvántartás megszüntetése 2 2
Terjesztés betiltása 19 1
Egyéb intézkedés 6 2

Újabb magyar–csehszlovák tapasztalatcserék

1971-ben újra megerősödtek a magyar és a csehszlovák sajtóirányítás kapcsolatai. A megelőző „apály” oka többek között a terjesztés kérdése volt: egyrészt a Tájékoztatási Hivatal 1968 augusztusa után korlátozta számos csehszlovák kiadvány magyarországi terjesztését azok „magyar- és szocialistaellenes” tartalma miatt, amit a csehszlovák fél nehezményezett.48 Később azonban a merevebbé váló csehszlovák hatalom számára lett nemkívánatos, a konszolidációt zavaró tényezővé a szabadabban vitatkozó magyar sajtó. Ám míg cseh részről soha nem mutatkozott komolyabb érdeklődés a magyar kiadványok iránt, addig a magyarlakta országrészeken a szlovák vezetés kisebbségpolitikai elképzelései is a magyar lapok zavartalan terjesztése ellen hatottak. Ebben a felvidéki magyarság anyaországgal való kapcsolattartásának korlátozási szándéka mellett olyan, korábban említett elemei is voltak, mint az, hogy a rendteremtést felhasználják a szlovákiai magyar nyelvű sajtó korlátozására is – miközben annak léte egyben érvet szolgáltatott a szlovák hatóságok számára a magyar sajtóexport növelése ellen. Ugyanakkor a magyar export 1967 és 1970 között növekvő trendet mutatott, ami nagyrészt annak volt köszönhető, hogy a lapterjesztést végző magyar Kultúra Külkereskedelmi Vállalatnak létezett egy prágai leányvállalata, amelynél közvetlenül is elő lehetett fizetni a magyarországi lapokra. Így a szlovák törekvések elsősorban arra irányultak, hogy ez a vállalat hagyja abba az előfizetés-gyűjtést, és engedje át címlistáit a csehszlovák postának.49 Végül egy-egy konkrét cikk is felborzolhatta a kedélyeket, mint Daniel Okali szlovák zsurnaliszta írása Clementis külügyminiszterről a Práca című szakszervezeti lapban 1972 szeptemberében, amelyben a magyarok kitelepítését üdvözölte. A pozsonyi magyar főkonzulátus – bár egyetértett az illetékes szlovák kb-titkárral abban, hogy a magyar lapok (Új Szó, Hét) ne bocsátkozzanak vitába Okalival – felháborítónak találta, hogy „a szigorú szlovákiai sajtóellenőrzés ellenére megjelent antimarxista cikkre a szlovák nyelvű sajtóban eddig semmilyen reagálás nem történt”.50

Azt, hogy a fentiek nem jelentették a hivatalos kapcsolattartás akadályát, jól mutatja 1971 sűrű forgalma. Az állami sajtóirányítás vezetői – immár az új hivatali elnökök, Várkonyi Péter és Vlastimil Neubauer – két ízben is találkoztak. A cseh STH vezetője a külügyminisztériumi sajtófőosztály útján előre megküldte a kérdéseit, amelyek lényegében a tájékoztatáspolitika, a sajtóirányítási intézményrendszer, az adminisztratív és az igazgatási ügyintézés működésének minden lényeges vonatkozására kiterjedtek.51 A látogatásnak volt egy félig személyes oka is. Neubauert a prágai tavasz elsodorta, és csak a CSKP 1969. áprilisi plénuma után tudott visszatérni a politikába. Hivatalos útjával azt próbálta elérni, hogy az akkor nagyon képlékeny csehszlovák sajtóirányítási struktúrában megerősítse saját és hivatala helyét, és emiatt (a keletnémet és a lengyel állami szervekkel kötött tájékoztatási egyezményhez hasonlóan) a magyar féllel is aláírt egy együttműködési dokumentumot.52

Várkonyi Péter még ugyanabban az évben viszonozta a vizitet, illetve felkereste a pozsonyi hivatalvezetőt, Michal Lankot is. Mindkét partnere a tapasztalatcsere folytatását ösztönözte. Ebben az évben a külügyminisztériumok sajtófőosztályainak vezetői – magyar részről Bányász Rezső – is személyes megbeszéléseket folytattak Prágában.53

A magyar újságírók látogatásai igen gyakoriak voltak ekkoriban: MÚOSZ- munkaterv alapján, szerkesztőségek közti csere keretében, üdültetés, külügyminisztériumi meghívás útján vagy politikai delegációk kíséretében utazhattak. Ezeket a látogatásokat nem is tudnánk részletezni, mivel 1970-ben 310, 1971-ben 313, 1972 első felében 190 tömegtájékoztatásban dolgozó munkatárs járt Csehszlovákiában. Ezt az élénk forgalmat csak a Szovjetunióba tett látogatások múlták felül, de azok sem jelentősen, és két-háromszoros mértékben meghaladta az egyéb „baráti országokba” (Bulgária, Lengyelország, Románia) utazók számát.54

A sajtókonszolidáció csehszlovákiai „lezárása”

1972-re, vagyis a „társadalmi konszolidáció” utánra maradt a sajtókonszolidáció ünnepélyes lezárása. Csakúgy, mint 1958 júniusának elején Magyarországon, ez Csehszlovákiában is az újságíró-szövetség közgyűlését jelentette.

Csehszlovák részről azonban a zavartalan lebonyolítás megszervezése mellett legalább akkora energiákat igényelt a szlovák önállósági törekvések letörése is. A feladat immár az egységes irányítású újságíró-szervezet létrehozása volt. 1968 után ugyanis a két nemzeti szövetség felett nem volt egy közös csúcsszerv, helyette csak az úgynevezett Csehszlovák Újságíróközpont működött, amelynek nem volt érdemi beleszólása az egyes szövetségek működésébe. A szlovák és a cseh újságírók április második felében tartott kongresszusain a(z 1969 óta mind vezető testületeik, mind tagságuk összetételében jelentős változásokon keresztülment) szövetségek kinyilvánították „szándékukat” az egységes újságíró-szövetség újjáalakítására. Nem véletlen, hogy ezt elsőnek a szlovák fél tette meg, amit Oldrich Svestka, a CSKP KB jelen lévő ideológiai titkára elismeréssel fogadott. Ezenfelül a nemzeti szövetségek is nevet változtattak, hangsúlyozva azt, hogy immár területi szervként működhetnek tovább.

A közös kongresszusra 1972. május 17–18-án került sor Prágában, Gustáv Husák jelenlétében. A kongresszusnak a VI. sorszámot adták, ezzel az újságírók 1968. évi VI. (!), rendkívüli kongresszusát is „hatályon kívül helyezték”. A több hónapos előkészületek, a szerkesztőségi, kerületi, majd nemzeti szinteken megtartott gyűlések után a kongresszustól nem lehetett sok újat várni – de a MÚOSZ újjáalakuló közgyűlésén ugyanígy a legmagasabb szinten döntöttek a vezető testületek összetételéről, a felszólalásokról, sőt a kívánatos sajtóvisszhangról is. A felszólalók hosszasan taglalták az 1968–1969-es hibákat, valamint hitet tettek a CSKP vezetése mellett.

A sajtókonszolidáció mérlege számokban így nézett ki: a mintegy 4900 csehszlovák újságíró közül a pártból való kizárás, igazolványmegvonás, a nyilvántartásból való törlés stb. útján 1900-an váltak meg a szakmától 1968 és 1972 között. Ezek közül 180 fő távozott Nyugatra. A szlovák újságíró-szövetség esetében 1348 tagból 980 maradt meg a rendteremtés után, igaz, a kongresszus idején az új tagokkal 1100-ra nőtt a számuk. Szövetségi szinten ez majdnem 40 százalékos veszteséget jelent, míg a szlovák oldalon nem érte el a 30 százalékot (27,3). A cseh újságírók „megfegyelmezése” tehát jóval nagyobb áldozatokkal járt, és a számok is alátámasztják, hogy a cseh országrészben volt nagyobb az újságírók ellenállása a konszolidációval szemben. Csak összehasonlításként: az 1956 utáni magyar tagrevízió során a hat igazolóbizottsággal folytatott személyes „elbeszélgetések”, a szerkesztőségi vélemények alapján 183, a kiküldött kérdőívek alapján mintegy 800 további újságíró „vált meg” a szakmától. Az utóbbiak között voltak úgynevezett disszidensek, letartóztatásban lévők, igazolásukat eleve reménytelennek ítélők és egyéb pályaelhagyók is.55 Azaz Magyarországon a tisztogatások mértéke valamivel a szlovák szint felett volt, de jóval elmaradt a csehtől.

Irodalom

Balogh László (1997): Csehszlovákia. In: Diószegi István & Harsányi Iván & Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet, II. 1945–1995. Európa. Budapest: Korona.

Berkes Tamás (2007): Az ötvenhatos cseh passzivitás okai és értelmezése. Múltunk, 4. sz.

Csáky Pál (1991): Megtorlások 1968 után a Csehszlovákiában élő magyarok körében. Regio, 1. sz.

Cseh Gergő Bendegúz & Kalmár Melinda & Pór Edit, szerk. (1999): Zárt, bizalmas, számozott. I. Tájékoztatáspolitika és cenzúra, 1956–1963. (Dokumentumok.) Budapest: Osiris.

Huszár Tibor (1998): 1968: Prága, Budapest, Moszkva: Kádár János és a csehszlovákiai intervenció. Budapest: Szabad Tér.

Kelen Béla (1987): Murányi Gábor interjúja Kelen Bélával 1987-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 101. sz.

Kovács László, G. (1993): Szlovák „nemzeti emancipáció”, 1968. História, 9–10. sz.

Popély Árpád (2008): A csehszlovák kisebbségpolitika, a magyar közösség újjászerveződése: a Csemadok szerepvállalása: az 1968–1969-es reformfolyamat és a Husák-korszak. In: Bárdi Nándor & Fedinec Csilla & Szarka László (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest: Gondolat.

Williams, Kieran (1997): The Prague spring and its aftermath: Czechoslovak politics, 1968–1970. Cambridge: Cambridge University Press.

Lábjegyzetek

1
Siklósi Norbert jelentése a magyar újságíró-küldöttség csehszlovákiai látogatásáról. Magyar Országos Levéltár (MOL) XIX-A-24b 17. d.
2
Naményi Géza feljegyzései csehszlovákiai tanulmányútjáról. MOL XIX-A-24b 46. d.
3
Klement Gottwald 1948 és 1953 között köztársasági elnökként a sztálini típusú diktatúra kiépítője és irányítója volt Csehszlovákiában.
4
Uo.
5
A prágai nagykövet jelentése a csehszlovák sajtótörvényről. MOL XIX-A-24b 32. d.
6
Kivonatos közlés a CSSZSZK sajtótörvényéről. MOL MK-S 288. f. 1967. cs. 15. ő. e.
7
A prágai nagykövetség 1967. október 24-ei jelentése. MOL XIX-A-24b 35. d.
8
A prágai nagykövetség 1968. január 31-ei jelentése. MOL XIX-A-24b 36. d.
9
Feljegyzés a csehszlovák Kulturális és Tájékoztatási Minisztérium küldöttségének magyarországi látogatásáról. MOL XIX-A-24b 36. d.
10
Erdélyi Károly külügyminiszter-helyettes feljegyzése a csehszlovák kulturális és tájékoztatási küldöttség programjával kapcsolatban. MOL XIX-A-24b 36. d.
11
Magyarországon nincs cenzúra. Jaroslav Diblík cikke a Novinar 1968. májusi számában. Magyar fordítás. XIX-A-24b 35. d.
12
A Tájékoztatási Hivatal helyzetének, hatáskörének, rendezésének iratai. MOL XIX-A-24b 40. d.
13
A prágai nagykövetség 1968. január 31-ei jelentése. MOL XIX-A-24b 36. d.
14
Siklósi Norbert feljegyzése a csehszlovák Kulturális és Tájékoztatási Minisztériumban tett látogatásáról. MOL XIX-A-24b 36. d.
15
Feljegyzés Siklósi Norbertnek a csehszlovák Kulturális és Tájékoztatási Minisztériumban tett második látogatásáról. MOL XIX-A-24b 36. d.
16
1968. augusztus 25-én írták alá a Moszkvába szállított csehszlovák politikusok az egyezményt, amelyben lemondtak a korábbi reformprogram számos eleméről, és egyetértésüket fejezték ki a Varsói Szerződés tagállamai hadseregeinek jelenlétével.
17
Feljegyzés a csehszlovák tájékoztatási delegáció magyarországi programjáról. MOL XIX-A-24b 39. d.
18
A prágai magyar nagykövetség 1968. október 23-ai jelentése a csehszlovák tájékoztatásról. MOL XIX-A-24b 39. d.
19
Pataki Miklós feljegyzése Naményi Géza részére. MOL XIX-A-24b 39. d.
20
Az STB tagja volt a cseh és a szlovák STH vezetője, a CTK, a tv és a rádió két-két vezetője, illetve a cseh és a szlovák népfrontszervezet négy képviselője.
21
A prágai magyar nagykövetség 1969. február 26-ai jelentése a Jozef Vohnouttal folytatott találkozóról. MOL XIX-A-24b 40. d.
22
A prágai magyar nagykövetség 1969. május 10-ei jelentése a csehszlovák televízió, rádió és sajtó változásairól. MOL XIX-A-24b 42. d.
23
Lindner László feljegyzése a csehszlovák tájékoztatási küldöttség május 22–24. közötti magyarországi látogatásáról. MOL XIX-A-24b 42. d.
24
A prágai magyar nagykövetség 1969. május 10-ei jelentése a csehszlovák televízió, rádió és sajtó változásairól. MOL XIX-A-24b 42. d.
25
A prágai nagykövet 1969. június 10-ei összefoglalója a Jan Majer csehszlovák belügyi államtitkárral való beszélgetésről. MOL XIX-A-24b 42. d.
26
A prágai nagykövetség 1969. június 27-ei jelentése az országos újságíró-aktíváról és a tájékoztatási eszközök munkájáról. MOL XIX-A-24b 45. d.
27
A prágai nagykövet 1969. június 10-ei összefoglalója a Jan Majer csehszlovák belügyi államtitkárral való beszélgetésről. MOL XIX-A-24b 42. d.
28
A prágai nagykövetség 1969. június 27-ei jelentése az országos újságíró-aktíváról és a tájékoztatási eszközök munkájáról. MOL XIX-A-24b 45. d.
29
A prágai nagykövetség 1969. szeptember 10-ei jelentése a Csehszlovák Újságírók Szövetsége helyzetének alakulásáról. MOL XIX-A-24b 45. d.
30
A prágai nagykövetség 1971. október 6-ai jelentése a cseh sajtó helyzetéről. MOL XIX-A-24b 51. d.
31
A prágai nagykövetség 1969. december 5-ei jelentése a tájékoztatási eszközök területének kérdéseiről. MOL XIX-A-24b 45. d.
32
A prágai nagykövetség 1970. június 3-ai jelentése a Cseh Újságíró Szövetség helyzetéről. MOL XIX-A-24b 44. d.
33
A prágai nagykövetség 1970. november 3-ai jelentése a Cseh Újságíró Szövetség helyzetéről. MOL XIX-A-24b 44. d.
34
A prágai nagykövetség 1970. június 3-ai jelentése a csehszlovák tájékoztatási területet érintő kérdésekről. MOL XIX-A-24b 44. d.
35
A pozsonyi főkonzulátus 1970. március 18-ai jelentése a szlovákiai tömegtájékoztatási eszközök helyzetéről. MOL XIX-A-24b 45. d.
36
A prágai nagykövetség 1970. június 3-ai jelentése a csehszlovák tájékoztatási területet érintő kérdésekről. MOL XIX-A-24b 44. d.
37
A prágai nagykövetség 1970. január 14-ei jelentése a csehszlovák sajtó helyzetéről. MOL XIX-A-24b 44. d.
38
A cseh Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal 1970. december 30-ai jelentése a központi és megyei sajtó struktúrájáról. MOL XIX-A-24b 53. d.; A cseh Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal 1970. december 11-ei jelentése a tömegtájékoztatási eszközök helyzetéről. MOL XIX-A-24b 53. d.
39
A pozsonyi főkonzulátus 1970. szeptember 25-ei jelentése a szlovák sajtó változásairól. MOL XIX-A-24b 44. d.
40
A prágai nagykövetség 1969. szeptember 5-i jelentése a szövetségi Sajtó- és Tájékoztatási Bizottság helyzetéről és tevékenységéről. MOL XIX-A-24b 45. d.
41
A prágai nagykövetség 1970. október 12-i jelentése a csehszlovák tájékoztatási eszközök irányításának helyzetéről. MOL XIX-A-24b 44. d.
42
Várkonyi Péter 1971. decemberi feljegyzése csehszlovákiai útjáról. MOL XIX-A-24b 57. d.
43
A prágai nagykövetség 1971. november 5-ei jelentése a Csehszlovák Rádió helyzetéről. MOL XIX-A-24b 51. d.
44
A prágai nagykövet 1972. január 14-ei jelentése a tömegtájékoztatási szervek párt- és állami irányításának aktuális problémáiról. MOL XIX-A-24b 62. d.
45
Várkonyi Péter feljegyzése Vlastimil Neubauer 1971. januári budapesti látogatásáról. MOL XIX-A-24b 53. d.
46
A pozsonyi főkonzulátus 1973. január 26-ai jelentése a tömegkommunikációs eszközök területének néhány szervezeti és személyi változásáról. MOL XIX-A-24b 68. d.
47
A cseh Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal 1970. december 11-ei jelentése a tömegtájékoztatási eszközök helyzetéről. MOL XIX-A-24b 53. d.
48
Lindner László 1969. május 5-ei levele Bányász Rezső részére a csehszlovák lapok importjával kapcsolatban. MOL XIX-A-24b 40. d.
49
A Tájékoztatási Hivatal feljegyzése a magyar–csehszlovák tájékoztatási kapcsolatokról. MOL XIX-A-24b 46. d.
50
A pozsonyi főkonzulátus 1972. szeptember 23-ai jelentése Daniel Okali Prácában megjelent magyarellenes cikkéről. MOL XIX-A-24b 62. d.; A pozsonyi főkonzulátus 1972. október 6-ai jelentése Okali szeptemberi cikkének visszhangjáról. MOL XIX-A-24b 62. d. (A szlovák–magyar viszonyról lásd még: Csáky, 1991: 144–161; Popély, 2008: 262–267.)
51
Bányász Rezső levele Várkonyi Péter részére Vlastimil Neubauer magyarországi látogatásáról. MOL XIX-A-24b 53. d.
52
Feljegyzés Vlastimil Neubauer 1971. januári budapesti látogatásáról. MOL XIX-A-24b 53. d. Hozzá kell tenni, hogy az NDK-ban és Lengyelországban nem létezett olyan kiemelt intézmény az állami sajtóirányításban, mint nálunk. A lengyeleknél nem is volt ilyen szerv, ám formálódóban volt egy kormányszóvivői hivatal, illetve működött egy cenzúrahivatal. Az NDK-ban a kormány melletti sajtóhivatal jóval szűkebb hatáskörrel dolgozott (feladata a sajtóigazgatás és a pártirányítás pártonkívüli sajtónak való közvetítése volt).
53
Bányász Rezső 1971. május 6-ai feljegyzése a külügyminisztériumi sajtófőosztályok megállapodásáról. MOL XIX-A-24b 55. d.
54
A Külügyminisztérium Sajtófőosztályának jelentése az Agitációs és Propaganda Bizottság részére az újságírók külföldi utazásairól. MOL XIX-A-24b 60. d.
55
Siklósi Norbert jelentése a MÚOSZ újjászervező bizottságainak munkájáról. Közli: Cseh és mások, 1999: 309–311.
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
<>
2017 tavasz-nyár
> régebbi lapszámok
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink