Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2009 nyár

Császi Lajos:

A valóságtelevíziózás társadalmi szerepe a késő modernitásban

Az elmúlt két évtizedben az emberek, az eszmék és a javak áramlásában a nemzeti határok leomlása, a fogyasztói magatartás általánossá válása és a digitalizáció strukturális átalakulást és kínálati bőséget hozott. A nemzetállami talapzatú közszolgálati csatornák korábban garantált fogyasztói bázisát ez a változás összezsugorította, mert a társadalmi és kulturális változásokat jól követő, de a közszolgálatiság korábbi fogalmával összeférhetetlen médiaműfajokat és reprezentációs formákat a kulturális elit kategorikusan elutasította és „lebulvározta”. A dolgozatban amellett érvelek, hogy a valóságtelevíziózás műsorai azért érdemelnek figyelmet, mert a szórakoztatáson túl az állampolgárság olyan új koncepcióját építik fel, amelynek része a sebezhetőség, az egész életen át tartó tanulás, az újrakezdés, a sokféleség, az empátia, a szolidaritás és a felelősség is.1

A kulturális életben – és ezzel harmonizálva a közszolgálati médiában – az állampolgár fogalmát Magyarországon is az értelmiség modern nemzetállami elképzelései által meghatározott diskurzus alapján fogalmazták meg. A rendszerváltás politikai változásaitól függetlenül az állampolgár közismert normatív ideálja – úgy a hivatalos beszédben, mint a közbeszédben – a kollektivitás, a szakmaiság, az ésszerűség, a civilizáltság és az objektivitás hangsúlyozása volt. Ezeken az értékeken – mint társadalmi kontrollon – keresztül konstruálta meg az állam a szabálykövető „jó polgárral” szembeni elvárásokat. Ez az önmagában kétségtelenül vonzó közéleti eszmény azonban egyúttal a kulturális sokféleség politikai elutasítását és a társadalmi sebezhetőség fokozását is jelentette. Nem volt képes ugyanis követni és a médiában megjeleníteni a társadalmi és a kulturális változások folytán kialakult új helyzeteket, és beemelni az értékek közé a késő-modernitásra jellemző növekvő individualizációt, hétköznapiságot, érzelmi expresszivitást, spontaneitást és kockázatvállalást, amelyek pedig a társadalomban újfajta értékekként fogalmazódtak meg.

A közszolgálatiság hagyományos elképzelése a frankfurti iskola kora-modernista kultúrafelfogásán alapult, amely a hírekben testet öltött ideológiák közvetítésében és ütköztetésében látta a média feladatát. Eszerint a hírszolgáltatás az állam kollektív és személytelen akaratának ideológiai karjaként működött (vö. „a negyedik hatalmi ág”), amelyben a társadalom nagy többsége passzív befogadói szerepre volt kárhoztatva. A késő-modernitásban viszont a média működésének olyan változását figyelhetjük meg, amely során – a hírek rovására – a társas szórakoztatást előtérbe állító, látványosságot ígérő interaktív műsorok kerültek előtérbe. Túl azon, hogy ezek nem kompatíbilisek a közszolgálatiság régi fogalmával, felmerül a kérdés, hogy a kereskedelmi tévék esetén lehet-e még közszolgálatiságról beszélni, és ha igen, akkor milyen értelemben.

Ahhoz, hogy válaszolni lehessen erre a kérdésre, előbb az új műsorok alaposabb megismerésére van szükség. Azok a műsorfajták ugyanis, amelyekben testet öltött az újfajta média, Magyarországon még messze nem találhatók meg olyan bőségben, mint az angolszász televíziózásban. A mennyiségen túl a magyar műsorszerkezetben a valóság-show-­k­nak inkább a komikus, szórakoztató jellege érvényesült, és csak kevéssé vált világossá a kultúrpolitika számára az úgynevezett valóságtelevíziózás (reality tv) társadalmi és kulturális jelentősége. Írásom első, nagyobb részében ezért ezt a hiányt akarom pótolni, amikor ezeket a műsorokat részletesen ismertetem. Aztán bemutatom, hogy a mai szociológiaelméletek tükrében a változások miért értelmezhetők úgy, mint amelyek nem megszüntették, hanem radikálisan átalakították – mert a késő-modern kor poszt-jóléti igényeihez igazították – a média közszolgálati szerepét a társadalomban.

A valóságtelevíziózás megjelenése: az életstílus-műsorok

A valóságtelevíziózás kezdetei az 1990-es évek elejéig nyúlnak vissza, de igazi népszerűségük az ezredforduló után kezdődött. Ma az amerikai (és kisebb mértékben az angol) televíziózásban „a” domináns műfajnak számítanak, amely mind a napközbeni tévézést, mind a főműsoridőt uralja.2 Még egyfajta szakaszolást is készíthetünk, amely szerint az Egyesült Államokban (és kisebb mértékben Angliában) az 1980-as évek a szappanoperák, az 1990-es évek a talk show-k, az új évezred első évei pedig a valóságtelevíziózás évtizedének tekinthetők. A valóságtelevízió kifejezés jól mutatja, hogy itt nemcsak egyetlen műfajról, a valóság-show-ról van szó, hanem a tévé egésze is eggyé vált ezekkel a műsorokkal, vagy másképpen fogalmazva, aki ma a tévéről beszél, az a valóságtelevíziózásra gondol.

Óriási számuk miatt lehetetlen valamennyi valóság-show-t felsorolni, de az illusztráció céljából kiválasztott alábbi példák is azt mutatják, hogy az élet szinte minden területét felölelik, és szervesen kapcsolódnak a társadalom és a politika legfontosabb intézményeihez. Talán a legismertebbek az olyan hagyományos énekes-tehetségkutató valóság-show-k, mint amilyen az „American Idol” is, amelyet Magyarországon a TV2 futtat nagy sikerrel „Megasztár” címen. Az állam és a valóság-show kapcsolatát jelzi, hogy nálunk Gyurcsány Ferenc akkori sportminiszter a parlamentben napirend előtti felszólalásban emlékezett meg a tehetségkutató show döntőjéről. Két évvel később, 2006. július 28-án pedig Bush elnök hívta meg a Fehér Házba az „American Idol” legjobbjait. A kommentátorok megjegyezték, hogy az „American Idol” énekes versenyén, telefonon, országosan többen szavaztak a versenyzőkre, mint ahányan a 2004-es amerikai elnökválasztáson részt vettek. A politika és a szórakozás közötti áthallás nem véletlen. A tévé nemcsak eltörli a különbséget a „valódi politika” és a tévéjátékok vagy kísérletek között, hanem látnivalón ugyanazokat a technológiákat is használja a közélet és magánélet kormányzására.3

A munka világáról szólt a „The Apprentice” című valóság-show, amelyben fiatal üzletemberek versenyeznek egymással abban, hogy melyikük tudja a játékvezetők által kitűzött gazdasági célokat a legsikeresebben teljesíteni. Az egyik adásban például a diplomás versenyzőknek vizet kellett árulniuk egy forró nyári napon, Manhattan utcáin. Az győzött, aki a legtöbb pénzt tudta keresni ezzel a „legelemibbnek” tekintett kereskedelmi vállalkozással. Túl a szórakoztató elemeken, az „Apprentice”-ben erős volt a mindennapi egyéni magatartás és az üzlet irányítása közötti áthallás, amennyiben a racionalitást, a kockázatvállalást, a felelősséget tartották mindkettőben a legfontosabb értéknek. Két másik valóság-show olyan fiatal lányokat mutatott be, akik modellek szeretnének lenni. Az lett a nyertes, aki a szervezők és a közönség szerint is a legjobban oldotta meg a modellkedéssel mint foglalkozással kapcsolatos feladatokat („America's Next Top Model”, „Project Runway”). Ezek a valóság-show-k azt az érzelmi traumát is bemutatták, amelyet azok szenvedtek el, akik képtelenek voltak rugalmasan átalakítani magatartásukat a modellkedés mint sikeres üzleti vállalkozás érdekében.

A szerelmi életet a Magyarországon is ismert „Nagy Ő” mellett sok más show is tematizálta. Így például a „Joe Millionaire”, amelyben a milliomos férjre vadászó lányok azért versenyeztek, hogy őket válassza a harmincas éveiben járó, jóképű Milliomos Joe partnernek. Ebben a valóság-show-ban más reality-műfajokat is felhasználtak, például a „Kész átverés” elemeit. Így csak mi, a nézők tudtuk – a versenyző lányok pedig nem –, hogy Milliomos Joe nem is milliomos, hanem egy építőipari segédmunkás. Joe-nak olyan jelöltet kellett választania a lányok közül, akiről feltételezte, hogy akkor is megmarad mellette, ha a végén kiderül, hogy ő csak egy szegény ördög. Vagyis Joe nemcsak egy játékos volt, hanem egy racionálisan gondolkodó „szerelmi vállalkozó” is, akinek egyszerre többféle szempontot kellett egyeztetnie, és meggyőzően eljátszani a nézők és a lányok előtt.

Se szeri, se száma a különböző, öltözködéssel foglalkozó valóság-show-knak, amelyekben a csatorna által adományozott ötezer dollárból rosszul öltözködő férfiakat és nőket öltöztettek át divatszakemberek, és tanítottak meg arra, hogy mit viseljenek a jövőben („What Not to Wear”). Egy másik műsorban nemcsak az öltözködésben, hanem a legtágabb értelemben vett életmódban, azaz a hajviseletben, a lakberendezésben, a főzésben is a segítségére sietett egy csapat különböző férfiaknak és nőknek. Külön csavar volt a játékban, hogy a tanácsadók valamennyien melegek voltak, akik másságukat tudatosan vállalták, azok pedig, akiken segítettek, mind heteroszexuálisak. Előtte persze a melegek egy kicsit gúnyolódnak az átalakításra váró heteroszexuális egyének régi életmódján, hogy még látványosabbá tegyék saját munkájukat („Queer Eye for the Straight Guy”). Egy másik valóság-show-ban a nemek közötti kapcsolatokat gimnazisták között tematizálták. Egy jó tanuló fiú, aki a társas kapcsolatokban ügyetlen volt, és egy népszerű lány osztálytársa, aki viszont a tanulással állt hadilábon, segített egymásnak a show-ban elsajátítani azt, amit a másik nem tudott. A cél az volt, hogy a lányoknak megtanítsák, nemcsak a szépség és a társasági népszerűség számit, a fiúknak pedig azt, hogy nemcsak a matematika és a számítógép ismerete a fontos az életben („Beauty and the Geek”).

Túlélési stratégiákról szól a nálunk is ismert „Big Brother” és „Survivor”. Ez a kettő egyébként a médiakutatásban legtöbbet elemzett valóság-show. Különböző életstílusokat, szubkultúrákat, demográfiai csoportokat választottak ki és raktak egymás mellé a sorozat szerkesztői. A szappanoperáktól eltérően azonban – amelyekben a családi, az üzleti vagy a baráti társaságok szabályai már eleve adottak – ezek a műsorok a társas csoportok önkényes jellegét hangsúlyozták. A „Survival” azt demonstrálta, hogyan teremti meg egy kis csoport a liberális polgár játékszabályai alapján a közösség kormányzását. A „Big Brother” pedig a kooperáció és az önzés kombinációját követelte meg a résztvevőktől, és az lett a sikeres, aki ezt a kettőt a legügyesebben tudta egymással összeegyeztetni. Ugyancsak ismert nálunk is „Dr. Phil” családi konfliktusokat elemző műsora, aki a vállalati pszichológia technikáit használta fel a magánéletben. Nem a pszichoterápia konvenciói alapján elemezte az egyre kihívóbb és problematikusabb vendégeket, hanem „élettörvényekről” beszélt, arról, hogy az „életet nem gyógyítani kell, hanem menedzselni” (Hay & Ouellette, 2008: 224). A műsor célja az volt, hogy megerősítse a résztvevőket az önkontrolláló viselkedési szabályok használatában, és szembesítse őket saját tetteik következményeivel. A tévé a polgári nevelés eszköze nála, amely az ökonomikussághoz és a saját élet önálló irányításához van kötve.

A pszichológiai növekedésben és az önállóság megszerzésében segített egy másik műsor, amelyben különböző okok miatt vakvágányra futott életű nők kezdték újra az életüket („Starting Over”). Ebben a műsorban több nő élt együtt egy csoportterápiás lakásban (drogos, kórosan elhízott, munkanélküli, nem házas terhes nő, párkapcsolati problémákkal küzdő fiatal lány), akiken nemcsak szakemberek segítettek, de akik egymást is támogatták. A műsor elődje a „Help Me Rhonda” című műsor volt, amelyben Rhonda Britten „életedző” „önbecsülést” tanított, amit gyorsan el lehetett sajátítani. A szülők felelősségét tematizálta a családi táplálkozási szokásokon keresztül egy másik show („Honey We Are Killing the Kids”). Ebben tudományos ismeretterjesztést nyújtottak, szórakoztató formában, valódi szereplők étkezési problémáin keresztül. Voltak műsorok, amelyek a pénzügyek kezelésében adtak tanácsokat („Suze Orman”, „Mad Money with Jim Cramer”), mások a lakás és az autó kezelésében („Trading Spaces”, „Pimp My Ride”), ismét mások a test átalakításában. Az utóbbiak a leggyakoribbak egyébként, közéjük tartoznak a különböző fogyóversenyek, a testedzési formák („You Are What You Eat”, „Extrem Makeover”, „The Swan”, „The Fittness Channel”). A szexuális teljesítmény és az intimitás fokozásáról szóló műsorok közül a legismertebbek a „Sex Inspectors” és a „Berman and Berman”. A „Supernanny”-ben és a „Nanny 911”-ban hivatásos óvónők segítettek problémás gyerekek otthoni kontrolljában, azt hangsúlyozva, hogy a felügyelet nemcsak az intézményekben kívánatos, hanem otthon kell elkezdeni. A show-ból kiderült, hogy az egyének (ön)irányítása és -kormányzása elválaszthatatlan a nyilvános helyeken elvárt viselkedéstől, azaz a privát szférát nem a nyilvános ellentéteként, hanem annak részeként mutatták be.

A „Trading Spouses”, a „Wife Swaps” és a „Black/White” inkább társadalmi kísérlet volt, mint játék. Ezekben egy-egy családból a feleségek egy másik, ismeretlen családhoz költöztek egy hétre, ahol a sajátjukétól eltérő társadalmi és anyagi helyzetben kellett a háztartási gondokkal, a gyermeknevelési problémákkal, az emberi választásokkal szembesülniük. Itt a résztvevőkön – úgy a látogatón, mint a befogadó családon – múlott, hogy mennyire képesek kapcsolódni egymáshoz, és mennyire tudnak profitálni a másik kommentárjaiból. A show lényege a különbségek kezelése és az alkudozás volt, multikulturális körülmények között, ami a másfajta életstílusok felismerését és toleranciáját követelte meg. Egy békeaktivistát például, aki ellenezte az iraki háborút, egy elkötelezett katonacsalád feleségével cserélték ki, akinek a férje Irakban szolgált. Egy tisztaságmániás feleséget egy olyan feleséggel, aki a gyermekekre hagyta a takarítást, és láthatóan nem törődött a lakás rendjével. A feleségek lényegében a családi élet menedzsereiként szerepeltek itt, akik a médián keresztül az otthon világát és a társadalmi nyilvánosságot kapcsolták össze.

Népszerűek voltak azok a műsorok is, amelyekben túlélési stratégiákat mutattak be, olyan embereket, akik rablásokat, gyilkossági kísérleteket, hurrikánokat vagy árvizeket éltek túl („I Survived”, „Perfect Disaster”, „Storm Stories”, „What Should you Do?”). A nézők tesztelhették magukat, hogy hasonló esetben túlélnének-e egy katasztrófát. A lakások betörés elleni biztonságát is tematizálta egy valóság-show („It Takes a Thief”). Ebben arra kérték a lakókat, tegyenek meg mindent lakásuk biztonsága érdekében, majd börtönből szabadult, de jó útra tért betörők mutatták meg nekik azokat a biztonsági réseket, amelyekre a tulajdonosok nem gondoltak. Itt nem a rendőrök nyomoztak utólag a betörések után, hanem hivatásos tolvajok figyelmeztették előre a lakókat, hogyan lehet behatolni biztosnak hitt házaikba.

És akkor még nem említettem a különböző főző-show-kat, amelyek egyik válfajában fiatal séfek versenyeztek („Top Chef”), máskor London egyik legsikeresebb szakácsa, Ramsay Gordon járta végig Anglia és az USA csődközelbe jutott vendéglőit, hogy kulináris és szervezési tanácsokat adjon az ott dolgozóknak, hogy jobban átlássák a vendéglői piac logikáját. Ezeket aztán azok vagy képesek voltak megfogadni, vagy nem, amit onnan tudtunk meg, hogy néhány hónap elteltével Ramsay újra ellátogatott hozzájuk, és akkor derült ki, hogy sikeres volt-e az intervenció („Ramsay's Kitchen Nightmare”). Végül egy most is futó másik valóság-show-ból öt-öt középosztályi barátnő életét ismerhettük meg az USA különböző régióiból („Real New York City Housewives”, „Real Orange County Housewives”, „Real Atlanta Housewives”). A szabályokat itt a játékosok maguk teremtik, és a műsor azt mutatja be – néha nagy iróniával –, hogy a protagonista és az antagonista kapcsolati hálókat szőve hogyan élik a barátnők a mindennapjaikat.

A műsorok listája korántsem teljes, és napról napra bővül. A felsorolás célja inkább csak a számuk és a sokszínűségük bemutatása volt, mielőtt közelebbről is tanulmányoznánk a bennük megfogalmazott szociológiai sajátosságokat.

Általánosságban négy alcsoportba lehet sorolni a valóságtelevíziózás eddig felsorolt, az életstílussal kapcsolatos műsorait, bár ezek gyakran keverednek egymással. Ezek: a verseny, a játék, a kísérletezés és az intervenció. Majdnem mindegyik valóság-show-ban szerepelnek a verseny elemei, hiszen gyakran valamilyen jutalomért versengenek a résztvevők, továbbá a játék elemei is, hiszen szinte mindig valamilyen szórakoztató forgatókönyv az alap. A játékok gyakran csak a szabályok tesztelésére szolgálnak. A régebbről is jól ismert verseny és a játék mellett azonban két másik, újfajta típussal is találkozhatunk, a kísérletezéssel és az intervencióval. A kísérletezésben nyitott a műsor kimenetele, a szereplők viselkedése dönti el, hogy az előre nem látható lehetséges forgatókönyvekből melyik valósul meg, amint azt például a „Big Brother” vagy a „Trading Spouses” című műsorban láthatjuk. A kísérletezésbe a kudarc is bele van építve, mint a késő-modern rizikótársadalmak alapvető jellegzetessége. Sőt vannak olyan műsorok, mint a „Jackass” vagy a „The Bad Girls Club”, amelyek eleve a kudarcot ünneplik. Ezekben a szereplők az egyéni szabadság alapján kockázatot vállaltak, ami akkor is elismerést vált ki, ha az első próbálkozás nem sikerült, vagy ha a játékosok következetesen a szabályokkal ellentétes, alternatív életmódra teszik fel az életüket. Még újszerűbbek az intervenciós műsorok, amelyek kifejezetten a résztvevők magatartásának és gondolkodásának megváltoztatására törekszenek. Az intervenciós tévé az 1990-es évek vége felé kezdődött. A „problematikus” és segítségre szoruló embereket életük sikeres vállalkozóivá kívánta tenni a testápolás, az életstílus, a pénzkezelés és a családi élet területén. Az intervenciós műsorok azon alapulnak, hogy a polgárok nemcsak képesek a változásra, hanem örömmel is tesznek eleget annak a feladatnak, hogy magukat a lehetőségeik kiaknázása felé irányítsák. Ilyenek a népszerű fogyóversenyek, Dr. Phil családi intervenciós műsora vagy a „How Clean Is Your House?”, amelyben két tapasztalt takarítónő látogat el borzalmasan elhanyagolt lakásokba, és segít az ott lakóknak fizikai munkával és tanácsokkal a lakást rendbe hozni. Jellegzetes példája volt az intervenciós műsoroknak a rövid életű, de az új televíziózás szempontjából mégis jelentős „Todd TV”, amely nemcsak az élet egy vagy két területén kívánt változást elérni, hanem az egyén egész életvitelét meg kívánta változtatni.

A „Todd TV”

2004 januárjában a Murdoch-féle kereskedelmi médiabirodalom egyik amerikai televízióállomásán, a Fox csatornán újfajta valóság-show-t mutattak be „Todd TV” címmel.4 A hét héten keresztül tartó műsor főhőse Todd Santos volt, egy harminc körüli, jóképű, bár tanácstalan fiatalember. A bostoni srác zenész szeretett volna lenni, de a tévésorozatban már úgy találkoztak vele a nézők, hogy Kaliforniában élt, és pincérként kereste a kenyerét. Neki adtak a nézők tanácsot, hogyan vezesse az életét. Valóság-show-ról lévén szó, a főszereplő valós személy volt, valós problémákkal, akit sok száz jelölt közül választottak ki, és heti 5000 dollárt kapott a játékáért. A műsorban Todd életének fontos dilemmáit ismerhették meg a nézők, és minden egyes epizód végén telefonon vagy e-mailen szavazhattak arról, hogy a fiú az előtte álló lehetőségek közül melyiket válassza: kivel randevúzzon, milyen munkát válasszon, kivel lakjon, járjon-e pszichoterápiába, hogyan öltözzön, hogyan táplálkozzon. A forgatókönyv szerint Toddnak szigorúan követnie kellett a többség – „a társadalom” – tanácsait, és minden egyes epizód a korábbi választás alapján folytatódott tovább. Például miután a többség úgy döntött, hogy a szóba jöhető barátnők közül a félénk Stacey és a határozott Gitta közül Todd Gittát válassza, a következő részben a fiút már ezzel a lánnyal lehetett látni. Ugyanígy, amikor azt tanácsolták neki, hogy ha zenész akar lenni, akkor ne pincérként dolgozzon, hanem érdeklődésének megfelelően válasszon munkahelyet, a következő epizódban már egy híres zenekar asszisztenseként lehetett viszontlátni.

Bár a kritikusok pozitívan ítélték meg a show-t, a nézettsége eléggé alacsony volt, körülbelül negyede csak a sikeres sorozatokénak, ezért néhány ismétlés után Todd csendben eltűnt a képernyőkről. Toddot később azonban a médiakutatók újra felfedezték maguknak, mert ebben a valóság-show-ban látták azoknak az új típusú kereskedelmi műsoroknak a megtestesülését, amelyek feltaláltak egy sajátos közszolgálati feladatot: az állampolgár formálását a nyilvánosság bevonásával a késő- modernitás korában (Hay & Ouellette, 2008).

„A Truman-show” című filmhez hasonlóan a „Todd TV” is azt illusztrálta, hogyan irányítja a hallgatólagos véleményeken és elvárásokon keresztül láthatatlanul a társadalom az egyének leginkább autonómnak tartott életét, a privát szférát. Szemben azonban „A Truman show”-val, amely valamiféle totális manipulációt sejtetett, a „Todd TV” inkább párbeszédnek, sőt segítségnek ábrázolta Todd és a közvélemény kapcsolatát. Ez a szemlélet revideálta azt a régi képet, amely szerint a közvélemény konzervatív sztereotípiák gyűjteménye, az egyes egyének pedig zombik módjára engedelmeskednek a többség elvárásainak. A „Todd Show”-ban a közvélemény is felelősségteljes, de megértő tanácsadóként vizsgázott, és a tanácstalan átlagembert megtestesítő Toddnak is figyelemre méltó manőverezési lehetőségei voltak saját világán belül. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a valóság-show a tévé és a kormányzás újrafelfedezésének metszéspontján helyezkedett el. James Hay és Laurie Ouellette szerint:

„A politikai filozófia nyelvén szólva Toddot egy olyan állampolgárrá formálták, akit a szabadságon és nem az ellenőrzésen keresztül irányítanak. A kooperáció jutalma pedig – még ha ez a kooperáció megalázó is lehetett – úgy volt bemutatva, mint Toddnak a boldogság, az önmegvalósítás és a siker kereséséhez való demokratikus joga” (Hay & Ouellette, 2008: 1).

Karitatív televíziózás

A jótékonysági televíziózás egyesíti magában a korábban tárgyalt életmód- és intervenciós műsorok számtalan sajátosságát, kiegészítve azokat a „Cselekedj jót!” karitatív szemléletével. Ezek sokszor tematikusan vagy szereplőiken keresztül is kapcsolódnak a már tárgyalt műsorokhoz, így például Dr. Phil 2005-ben New Orleans-ba ment, hogy a helyszínen nyújtson segítségét a Katrina hurrikán után depresszióba esett betegeknek. 2007-ban pedig az „American Idol” című táncdalénekes-verseny győztesei rendeztek „Idol Gives Back” címmel jótékonysági koncertet, amelynek bevételét a legkülönbözőbb karitatív célokra ajánlották fel. A „Cselekedj jót!”-irányzat bemutatását a magyar néző számára is ismerős, „A nagy házalakítás” című műsorral kezdem, majd két másik, nálunk eddig még nem ismert jótékonysági műsort ismertetek röviden: a „Miracle Workers”-t és a „Three Wishes”-t.5

„A nagy házalakítás”-ban mérnökök, szakmunkások, önkéntesek tucatjai dolgoznak erejüket megfeszítve, hogy lebontsák és két hét alatt teljesen újjáépítsék egy arra rászoruló család lakását. (Erre az időre a tulajdonosokat elküldik valahová nyaralni, ahol a tévé egyszer meg is látogatja őket.) „A nagy házalakítás” az önkéntességet, a vállalkozást, az önmagukra való támaszkodást testesíti meg, ahol a civil értékek közé a másokon való segítést és az empátiát is bevették. A karitatív cselekedet ugyanakkor nem került az ABC-nek egy fillérjébe sem: a szakértelmet és a munkát annak a városkának az önkéntesei és áruházai ajánlották fel, amelyben a ház épült, sokan pedig pénzzel segítették a házépítést. Végeredményben a karitativitás a magas nézettség miatt még komoly bevételt is hozott a csatornának.6

Az ABC honlapja szerint két kritériuma van annak, hogy valakinek segítsenek. Az egyik az, hogy a háza „azonnali beavatkozást igényeljen”, a másik az, hogy az ott lakók „meggyőző történetet meséljenek el arról, miért jutottak idáig”. Az azért mindig látszik, hogy a kiválasztottak nemcsak egyszerűen szegények, de egyben olyanok is, akik mások elismerésére is számot tarthatnak. Tűzoltók, rendőrök, katonák, állami alkalmazottak, akik – miközben a közösséget szolgálták – maguk kerültek bajba. De nem dependensek, nem követelik, sőt nem is várják automatikusan a segítséget, csupán jelzik a helyzetüket a csatornának. A jelentkezőket alaposan megrostálják, nehogy illetéktelenek jussanak előnyhöz. Három évre visszamenőleg kell igazolniuk az adóbefizetéseken keresztül az anyagi helyzetüket, ezzel bizonyítva, hogy önerőből nem tudnának előrelépni. Ezen kívül készíteniük kellett egy videót is magukról, amelyben el kellett mesélniük a történetüket. (Akinek nincs videokamerája, az találja fel magát – tanácsolta az ABC –, és kölcsönözzön valahonnan egyet.) A video készítéséhez részletes utasításokat adott a csatorna: például nagyítást nem volt szabad használni, és arra is megtanították a jelentkezőket, hogyan kell megírni egy filmvázlatot. Nemcsak képeket kellett küldeniük, hanem a történetüket is „el kellett tudni adniuk” egy egész országnak. „Megértjük – írták –, hogy nehéz lehet a helyzetetekről beszélni, de kérünk mindenkit, ne tartsanak vissza semmit, és ne kapcsolják ki a felvevőt, ha az érzelmeik feltörnek.” A ruházkodásra nézve is tanácsot adtak, hogy az a helyzetnek és az alkalomnak megfelelő legyen. „Úgy öltözzön, mintha egy családi vacsorára vagy egy vendéglőbe menne.” A nőknek némi make-upot is javasoltak, és ápolt hajat kértek mindenkitől. További követelmény volt, hogy amikor magukat bemutatják, ne szánalmat akarjanak kelteni, hanem erőt sugározva mosolyogjon a család. A video sok elemét azután később lejátszották a műsorban is, tovább csökkentve ezzel a műsor készítésének költségeit.

Az ABC „nagy házalakítása” hetente 15 ezer kérvényt kap, de csak egyetlen házat tudnak felépíteni. Nem könnyű az egyetlen szerencsés kiválasztottnak lenni. Hogyan lehet bekerülni a sikeresek közzé? „A nagy házalakításnál” a drámai osztály dönt a szerencsésekről. Erről is szólt egy külön műsor. Főhőse a munkanélküli családban nevelkedő, 11 éves Jael Kirkwood volt, aki nemcsak beadott egy videóval ellátott jelentkezést, amelyben bemutatta lakhatatlan, penészes lakásukat, hanem a kisvárosuk, Port Orchard polgármesterét is megkereste, hogy az is külön támogassa a család kérvényét. Ezen kívül hetente telefonált az ABC-be, és érdeklődött, hogy mikor jönnek már hozzájuk, és minden más követ is megmozgatott, hogy felhívja magukra a figyelmet. A csatorna külön kiemelte, hogy a szülők a kislány miatt részesültek előnyben a sok száz más, hasonlóan jogosult kérelmező közül. Az ABC drámai osztálya szerint a kislány magatartása ugyanis azt bizonyította, hogy a munkanélküli segélyen lévők családjai nem egyszerűen elvárják a támogatást, hanem aktívan keresik is a segítséget.

Nemcsak magánszemélyek voltak a segélyezettek. Egy másik alkalommal például egy szegényklinikát is újjáépítettek New Orleans-ban, amelyet elsodort a Katrina hurrikán. 2004-ben „A nagy házalakítás” „Labor and Material” címmel Irakba ment, ahol iraki családoknak segítettek a lakásukat helyrehozni. Tizenöt perces epizódokat mutattak be, amelyekben hol betört ablakokat hoztak rendbe, hol leomlott falat emeltek újra, hol bútorokat és szőnyegeket ajándékoztak meglepetésszerűen az arra rászoruló családoknak.

2006 elején a New York Times kritikusa megdicsérte a kereskedelmi ABC televízió egy másik karitatív sorozatát, a „Miracle Workers”-t is.7 A műsorban olyan súlyosan beteg embereknek szereztek orvosi segítséget, akiknek nem volt sem pénzük, sem megfelelően képzett szakorvosuk, hogy megfelelő gyógyellátást kapjanak. A „Miracle Workers” című műsorban is mindenre kiterjedt a tévé figyelme. Segítettek a betegeknek abban, hogy jobban megértsék a betegségüket, és abban is, hogy megtalálják a megfelelő anyagi forrásokat és azokat a szakembereket, akikre a gyógyulásukhoz szükségük volt. Ez nem állami segítség felkutatását jelentette, hanem „A nagy házalakítás”-hoz hasonlóan a tévé azon képességének a kiaknázását, hogy magánforrásokat (pénzt, önkénteseket, szakértelmet) mozgósítson.

Más csatornák is követték az ABC televízió példáját, így az NBC csatorna „Three Wishes” című műsora. Ebben minden héten más-más kisvárosba utazott a stáb – tipikusan a déli államokba –, ahol meghallgatták azokat, akik valamit kérnek, legyen az valaminek a javítása a lakásban vagy hasonló természetű anyagi kérés. Minden alkalommal három ember egy-egy kívánságát teljesítettek. Egy alkalommal például azt mutatták be, hogyan építettek a tévé segítségével egy olvasni szerető beteg kisdiáknak könyvtárat a kisvárosban, hogy másokkal együtt hozzáférhessen a könyvekhez.

Nagyon gyakran család/életstílus-műsorokkal kombinálják a jótékonysági műsorokat, mint például a Disney Corporation birtokában lévő A&E csatorna, amelyen „Emberek segítenek embereknek”. Ebbe a műsorba nem lehet jelentkezni, ők választják ki véletlenszerűen a rászorulókat. Néha munkanélkülinek segítenek állást találni, néha otthontalannak fedelet a feje fölé, néha egy park vagy játszótér kitakarítása és felújítása a cél. Ahogy azt a csatorna igazgatója mondta:

„A televíziónak valamikor volt egy közszolgálati szerepe. Most a kábeltelevízió-ipar keresi annak a módját, hogy felvállalja ezeket a gyökereket, és olyan szórakoztató műsorokat készítsen, amelyek egyben valamilyen jót is cselekednek. Az a varázslat, ha mindkettőt meg lehet valósítani együtt” (idézi Hay & Ouellette, 2008: 61).

Valóságtelevíziózás és médiakutatás

A valóságtelevíziózás különböző műsorai az első perctől kezdve megkülönböztetett kritikai figyelmet kaptak a médiakutatásban. Először elutasító módon a közszolgálati televíziózás korábbi korszakának vezető műfajával, a dokumentumműsorokkal vetették össze, mint a valóság színpadiasított változatát (Kilborn, 2003). A két legkorábbi, nemzetközi sikert is befutott valóság-show-sorozatnak, a „Survivor”-nak és a „Big Brother”-nek azonban nagyon hamar önálló köteteket is szenteltek, amelyekben egyebek között a kulturális identitás, a bizalom, a nyilvánosság, az emberi jogok és az eltérő nemzeti recepciók szempontjából elemezték a műsorokat (Mathijs & Jones, 2004; Smith & Wood, 2003; Wright, 2006). Az említett két sorozat a valóságtelevíziózás szinonimájává vált, és azóta is a két leggyakrabban tárgyalt műsor (Andrejevic, 2003; Biressi & Nunn, 2005; Friedmann 2002; Hill, 2005; Heller, 2006; Holmes & Jermin,2004; Huff, 2006 ; Murray & Ouellette, 2004; Ouellette, 1999). Minden egyéni gazdagságuk ellenére a felsorolt könyvek alapvetően mégis a médiakutatás két hagyományos elméleti tradíciója köré szerveződtek. Az egyik a frankfurti iskola társadalomfilozófiai gondolatait alkalmazta a valóság-show-k értelmezésére, és azokban a politikai kontroll és a gazdasági kizsákmányolás eszközét látta, amint azt Marc Andrejevic munkájából is megismerhetjük (Andrejevic, 2003). A másik megközelítés viszont a birminghami iskola kulturális nézőpontját érvényesítette, amelyben a hangsúly az identitás és a participáció tanulmányozására került, amit Murray és Ouellette könyve illusztrál a legjobban (Murray & Ouellette, 2004). Függetlenül attól, hogy melyik elméleti tradícióhoz tartoznak a fentebb felsorolt könyvek – bár sok pontos megfigyelést tettek a valóság-show-król –, a médiakutatás hagyományos két nagy elméleti keretét nem feszegették, azokon belül maradtak.

Hay és Ouellette 2008-ban megjelent könyvében, a Better Living through Reality TV -ben a korábban egymástól elválasztott politikai gazdaságtani és kulturális szempontokat együtt és egyszerre kívánta érvényesíteni (Hay & Ouellette, 2008). A szerzők nem azt vizsgálták, hogy a valóság-show miként terjeszti a neoliberális ideológiát, hanem azt, hogy mik a szabályok és részvételi módok a mai társadalomban a magánélet különböző területein. „Nem az a kérdés – írták –, hogy a tévé hogyan járult hozzá a tömegdemokráciához, hanem az, miként tette a tévé a tömegdemokráciát racionálissá” (Hay & Ouellette, 2008: 208). Végeredményben a könyv nem ideológia-kritikai alapon tárgyalja a valóság-show-kat, hanem azokat olyan kulturális technológiáknak tekinti, amelyek fontos szerepet játszanak a késő-modern társadalom szabályrendszerének újjáépítésében és nyilvános megjelenítésében.

Michel Foucault szerint a hatalom a tudáson és a tapasztalaton alapul, és ezeket közvetítik az intézmények (Foucault, 1980). Azáltal, hogy a tudást legitimálják, az intézmények autoritást gyakorolnak az alattvalók felett, amikor azok a racionálisnak tekintett társadalmi szabályokat követik. Hay és Ouellette szerint a valóságtelevíziózás műsorai, amelyekben már nem is látszik a kapcsolat a hivatalos világgal, lefordítják a politikai értékeket, célokat, törvényeket és szabályokat a mindennapi élet számára. A kormányoknak így sem a piacba, sem az individuumok magánéletébe nem kell beavatkozniuk, mert miközben szabadságot garantálnak, feltételezik, hogy az emberek tudják magukat szabályozni. Az Én kulturális irányítása a szabálykövetésen, az önkontrollon és a kalkuláción keresztül történik. Hay és Ouellette Foucault-t követő elemzése szerint ezért nem állja meg a helyét a frankfurti iskolának az a régi közszolgálati ideálon alapuló vádja, amely az egyéni döntéseket kikényszerítettnek vagy manipuláltnak gondolta, és nem tudta elfogadni, hogy azok önálló, privát döntések voltak. Ezek a döntések persze vitathatók, de éppen a választás szabadsága jelenti a valóság-show egyik erejét. Mindegy, hogy milyen motivációval hozták őket – a pénz, a hírnév vagy a kaland nevében –, akkor is egyéni választáson alapultak. A választás tényének vitatásában a régi állami, paternalista mentalitás mutatkozott meg – érvelnek a szerzők –, amely meg akarta védeni az embereket a saját választásuktól. Holott a lényeges változás éppen az volt, hogy a valóságtelevíziózáson keresztül a jóléti állam úgy újította meg önmagát, hogy privatizálta a korábban az állam befolyása alá tartozó jóléti funkciókat, és az egyének hatáskörébe utalta át azokat, miközben sok feladatkört kihelyezett a médiába, olyan műsorokat készítve, amelyek azt hangsúlyozták, hogy az egyéneknek nemcsak aktívaknak kell lenniük, hanem vállalkozóknak is.

Hay és Ouellette szerint a valóságtelevíziózásban megtestesülő „makeover”-zsáner mindenekelőtt egy olyan kor kulturális produktuma, amelyben megszűnnek a garantált nyugdíjak és az életre szóló munkahelyek, az egyénnek pedig újra fel kell találnia, illetve csomagolnia és árulnia kell magát. Az életre szóló munkahely szociálpolitikai jelszavának helyét az életen át tartó oktatás sokat hangoztatott kultúrpolitikai jelszava foglalta el. Szemben a régi közszolgálati adásokkal, amelyek absztraktak, didaktikusak, sokszor unalmasak voltak, és amelyeket az állam ideológiai megbízatásának eleget tevő és állami fizetést húzó újságírók hoztak létre, a valóság-show-kon keresztül megvalósuló „szabadegyetemeket” óriási nézőszámra törekvő szórakoztatóipari szakemberek készítik a piac számára. Az utóbbiak kulturális logikája is más: „A személyes tanácsok és utasítások is részei a keveréknek, de ezek össze vannak dolgozva a humor, a feszültség, a kukucskálás és az érzelmi fűtöttség elemeivel” (Hay & Ouelette, 2008: 4). Emiatt sokkal hatékonyabbak, mint a korábbi oktatási műsorok:

„Nemcsak azért, mert a tanulást a populáris kultúra élvezetével és a mindennapi élet gyakorlatiasságával ötvözik, hanem azért is, mert az önálló vállalkozás igényének politikai légkörében az az »állampolgári« képzés, amelyet nyújtanak, kívánatos árucikké vált” (Hay & Oulette, 2008: 4).

A különböző vetélkedő, átalakító, beavatkozó valóság-show-k, amelyek próbára teszik, megítélik, tanácsolják és jutalmazzák vagy büntetik a viselkedéseket, nem felülről kényszerítik magukat valamilyen absztrakt ideológia formájában az emberekre, hanem személyes életük legkülönbözőbb területein kínálnak olyan gyakorlati technikákat, amelyekkel sikeresen tudják kezelni a rendelkezésükre álló forrásokat. A régi kulturális elit a tömeget hiszékeny masszának tartotta, amelyet irányítani, manipulálni kell ahhoz, hogy részt vegyen a demokrácia rítusaiban. A valóságtelevíziózás készítői ma az állampolgárt önálló és aktív egyénnek gondolják, akinek az a legfontosabb kötelessége, hogy igyekezzen magát megerősíteni a társadalom nehézségei közepette. A felvilágosító jellegű közszolgálati műsorok után a valóság-show társadalmi munka – úgy a készítők, mint a nézők részéről –, a különbség csak az közöttük, hogy „egyikük belül, a másik pedig kívül dolgozik” –, ahogy azt egyik műsorában Dr. Phil megfogalmazta. Más szóval az a küzdelmes munka került ezeknek a műsoroknak a központjába, amelyen keresztül az egyén megszerezheti és megőrizheti biztonságát és identitását. Nem hierarchikus, nem intézményi, nem kikényszerített nevelés ez, mint a régi közszolgálati médiá­ban, hanem önkéntes, tudatos és egyéni.

A szerzők ugyanakkor rámutatnak, hogy a valóság-show-kban testet öltő új kulturális technológia hézagmentesen illeszkedik a liberális ideológiához is. Nem is annyira van elrejtve az a célja, hogy a húszas éveitől a hetvenes éveiig, azaz ötven éven keresztül húzódó munkakorú időszak alatt mindenki maradjon fiatal, azaz fizikailag jó erőben és szellemileg friss legyen. Az önvédelem erkölcsi kötelességgé lép elő abban a rizikótársadalomban, amelyben az egyén már nem bízhat az államban és annak gondoskodásában, de elvesztette a tradicionális társadalmi támogatórendszert is. Korábban a közszolgálati médiában a társadalmi reformokat és az egyéni életstílus-váltást együtt sürgettek. A valóságtelevíziózásban az egyénen van a hangsúly. A valóságtelevíziózás értékrendje így gyökeresen más, mert az egyéni racionalitást, az önellátást, az individuum felelősségét hangsúlyozza a kollektív ideológiákkal, az egyenlőség eszméivel szemben. Nem az állam a garantálója a tekintélynek, hanem a fogyasztás. Nem azért akarnak például fogyni és egészségesnek lenni, mert a hatalom mondja nekik, hanem azért, mert ez számít a társadalomban elfogadottnak és vonzónak.

Szociológiai szempontból ezt a szemléletet gyakran kritizálják azért, mert következetesen mellőzi az intézményi és a strukturális nehézségeket, az állami támogatás visszaesését a legkülönbözőbb területén, a szegények rosszabb orvosi ellátását, az organikus táplálékok drágaságát vagy az osztálykultúrát, amely a gyorsételeket vonzóvá teszi. Ahogyan nincs szó a valóságtelevíziózásban a hosszú munkaórákról, az inadekvát gyermekellátási intézményekről, a második műszakról és a rugalmas munkaidő hiányáról sem. Ezek a vádak igazak, de nem írhatók a valóságtelevíziózás számlájára, amely csupán alkalmazkodik a társadalom realitásához, ahol a jóléti állam visszavonult korábbi feladatainak vállalásától. A valóságtelevíziózás a maga eszközeivel még igyekszik is a poszt-jóléti állam világának lehetőségeit növelni:

„Egy olyan korban, amikor a privatizációt, a személyes felelősséget és a fogyasztói választást mint a liberális kapitalista demokráciák kormányzásának a legjobb módszereit mutatják be, a valóság-show-k megmutatják nekünk, hogyan irányíthatjuk és »erősíthetjük meg« magunkat mint vállalkozó állampolgárok” (Hay & Ouellette, 2008: 2).

A valóságműsorok máskor a „csoportkormányzást” propagálják a munkahelyen, a háztartásban, a szomszédságban, ahol az egyén azt tanulja meg, hogyan kövesse a személyes önirányítás keretén belül a kollektív szabályokat. Ezek azok a területek, ahol az állam visszavonult a korábbi formalizált intézményes akcióktól, legyenek azok diszkriminációellenes vagy konfliktusmegoldó műsorok.

Történetileg visszatekintve a mindennapi kulturális technológiák nyilvános tárgyalásai a médiában egyáltalán nem újak, elvégre az újságok is ezt tették már korábban is tanácsadó rovataikban, ahogyan a régi rádióműsorokban is találunk számtalan hasonló példát. Ma sem korlátozódik ez a fajta aktivitás kizárólag a tévére, hanem az újságok, az internet, a self-help kézikönyvek is részei a kulturális hálónak. Az újdonság az, hogy a tévé intenzívvé teszi, illetve mindenhol felfedezi és összeköti egymással ezeket a kulturális technológiákat. Másképpen fogalmazva: a „self-help” és „do it yourself” műsorok már a sajtó és a rádiózás kezdeteitől fogva adottak voltak, de csak a poszt-jóléti korszakban lettek a vállalkozáson, az egyéni felelősségen és a mindennapi élet kezelésének technikáin alapuló műsorok a tévé uralkodó műfajaivá és tágabb értelemben egy kulturális háló legfontosabb elemeivé. A tévé így az egyik legfontosabb láncszemévé vált egy olyan társadalomtechnológiai készletnek, amely a mindennapi élet jobb vezetéséhez szükséges forrásokat, szabályokat, támogatásokat tartalmazza. Ezen a hálón belül a tévé a szerializáció és a rendszeresség formáin keresztül fejti ki a hatását. Ezt a kulturális technológiát nevezi Hay és Ouelette „távoli” vagy „indirekt kormányzás”-nak (Hay & Ouellette, 2008: 13).

Ebben az összefüggésben az egyéni szabadság nem a kontroll ellentéte, hanem a szabadság gyakorlásának a kontrollja különböző szabályokon keresztül, amelyeket a valóságtelevíziózás közvetít. A kereskedelmi tévé mint a társadalmi szolgáltatás új formája az állam, az egyén és a tévé közötti új kapcsolatra épül. Eszköz arra, hogy az egyén növelje a képességeit és fejlessze a stratégiáit, hogy megoldja a testére, a háztartására, a munkájára, a vagyonára, a családjára fenyegető veszélyeket vagy problémákat. A kulturális technológia kifejezése ugyanakkor túllép az egyes egyénen, mert azt is jelenti, hogy a tévé feladata a civil társadalom szabályainak állandó formálása. A valóságtelevíziózás nemcsak a fennálló állapotok bemutatásával és dokumentálásával törődik, hanem a kulturális árutermelés, a filantrópia és a tévénézők önkéntessége segítségével a veszélyeztetett és szükséget látó polgárok ellátásában is aktívan szerepet vállal. Ezt nevezi Hay és Ouellette úgy, hogy a „társadalmi gondoskodás neoliberalizációja a valóságtelevíziózáson keresztül” (Hay & Oullette, 2008: 64). Ebből következik, hogy a műsorok többségében, de különösen az intervenciós műsorokban a legsérülékenyebb, kevésbé iskolázott, alacsony jövedelmű népességet szerepeltetik. Az ő problémáit akarják az intézményes állami segítség hiányában a középosztály látóterébe hozni, és azoknak az elvárásai szerint megoldani.

Az intervenciós műsorokban közvetlenül is kimutatható a régi és az új szociális gondoskodás közötti kapcsolat. A régi jótékonysági aktivisták is a szegények és a kevéssé iskolázottak körében igyekeztek a „helyes életmódot” terjeszteni. Ezek között a bűnözés, a táplálkozás, a higiénia, a háztartási ismeretek, az alkoholizmus elleni küzdelem volt a legismertebb. Később a jóléti állam jó néhányat integrált és intézményesített közülük a közszolgálati média műsoraiban is. A különbség a régi és az új társadalmi gondoskodás között az, hogy a késő-modern (és poszt-jóléti) állam korában a valóságtelevíziózás nem az állami közszolgálat, hanem a piac logikáján keresztül veti fel és értelmezi újra ezeket a társadalmi kérdéseket.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a gondoskodó (jóléti) állam korábban egy „társadalmi szerződésen keresztül” az állampolgárok kölcsönös szolidaritását és egymástól való függését alakította ki a gyermekjólét, a társadalombiztosítás, az egészség, az oktatást és más szolgáltatások területén. Ehhez kapcsolódott a régi közszolgálati média társadalmi szerepe, amely dokumentumértékű információkat és a társadalom figyelmét felkeltő közéleti tudósításokat közölt a rendszer működéséről és annak a gyengéiről. Ez változott meg a (poszt-jóléti) állam korában, amikor az állam visszavonult sok korábbi társadalmi szolgáltatástól. Az állami források kiapadása után új helyzet jött létre, és ezen akart segíteni a valóságtelevíziózás, amelynek központi eleme a média új intervenciós és karitatív szerepe:

„A jótékonykodó tévé végső soron nem arról szól, hogy a lakosság ideológiai hozzáállását megváltoztassák, hanem arról, hogy a kereskedelmi műsorok egy új társadalmi szerepet foglalnak el” (Hay & Ouellette, 2008: 38).

A média ezek szerint nemcsak a hírekben, a közéleti tudósításokban és a demokrácia régi rítusaiban (a vitában, a szavazásban) lát el közszolgálati feladatot, hanem azokban az akciókban is, amelyek a magánvállalkozást, a személyes felelősséget, az empátiát, a szolidaritást, az egyéneket erősítik meg. Az új ezekben az, hogy nincs elválasztva bennük a szórakoztatás, a társadalmi gondoskodás és a piac logikája egymástól.

A valóságtelevíziózás az állami közszolgálati tévé nosztalgikus romantizálásával szembeni válaszként értelmezhető a késő-modernitás poszt-jóléti körülményei között. Azt mutatja meg, hogyan lép be a kereskedelmi tévé a saját eszközeivel a gondoskodó állami intézmények és a régi közszolgálati média megüresedett helyére, hogyan gondolja újra, és hogyan menedzseli saját nézőpontjából a kielégítetlen társadalmi igényeket.

Felhasznált irodalom

Andrejevic, Marc (2003): Reality TV: The Work of Being Watched. Lanham: Rowman.

Biressi, Anita & Nunn, Heather (2005): Reality TV: Realism and Revelation. London: Wallflower Press.

Foucault, Michel (1980): Power/Knowledge. New York: Pantheon.

Friedman, James (2002): Reality Squared: Televisual Discourse on the Real. Rutgers University Press.

Hay, James & Ouellette, Laurie (2008): Better Living Through Reality TV: TV and Post-Welfare Citizenship. Oxford: Wiley & Blackwell.

Heller, Dana, ed. (2006): The Great American Makeover: TV, History, Nation. New York: Palgrave, 2006.

Hill, Annette (2005): Reality TV: Factual Entertainment and TV Audiences. London: Routledge.

Holmes, Su & Jermin, Deborah (2004): Understanding Reality TV. London: Routledge.

Huff, Richard (2006): Reality TV. New York: Praeger Publishers.

Kavka, Misha (2008): Reality TV, Affect and Intimacy: Reality Matters. New York: Palgrave.

Murray, Susan & Ouellette, Laurie (2004): Reality TV: Remaking TV Culture. New York: NYU Press.

Ouellette, Laurie (1999): TV viewing as good citizenship? In: Cultural Studies 13(1), 62–90.

Wright, Christopher (2006): Tribal Warfare: Survivor and the Political Unconscious of Reality TV. Lanham: Lexington Books.

Lábjegyzetek

1
A valóságtelevíziózásról lásd még a lapunk 2002. téli számában közölt összeállítást, valamint a Médiakutató és a Metropolis 2001-ben kiadott közös különszámát – a szerk.
2
Nálunk is látható volt például a „Big Brother”, a „Survivor”, a „Nagy Ő”, „A nagy házátalakítás”, „A nagy lehetőség”, „A nagy fogyás”, a „Tiszta a lakásod?”, „A nagy étterem-átalakítás” és a „Segítség, gyermekeim vannak!” című műsor. Az itthon is bemutatott műsorok azonban csak piciny töredékei a nagyvilág kereskedelmi televízióiban ma látható hasonló jellegű műsoroknak.
3
A politika és a szórakoztató műsorok közötti kapcsolat másutt is szembetűnő. Laura Bush, az amerikai elnök felesége a Katrina hurrikán után maga is személyesen részt vett az egyik jótékonysági műsorban, „A nagy házalakításban” („Extreme Makeover: Home Edition”), és azt a kedvenc tévé-show-jának nevezte. 2007-ben pedig az elnökjelölt Obama a talk show-királynő Oprah műsorába ment el a családjáról beszélgetni.
4
A világhálón bármelyik keresővel ma is számtalan olyan találatot lehet kapni a Todd TV-re, amely alapján könnyűszerrel rekonstruálható a show, lásd például http://www.entertainyourbrain.com/toddtvrev.htm; http://www.realitytvworld.com/news/fx-network-todd-tv-tanks-in-debut-draws-only-803000-viewers-2201.php.
5
Jellemző módon a dolgozatban tárgyalt műsorok nagy részét nálunk szinte kizárólag a kereskedelmi csatornák vették át, még véletlenül sem szerepeltek a közszolgálati adókon.
6
Lásd http://abc.go.com/primetime/xtremehome/index?pn=index.
7
Felicia R. Lee: Raising Reality TV Stakes. New York Times, 2006. január 17.
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
<>
2017 tavasz-nyár
> régebbi lapszámok
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink