Felhívás A Médiakutató c. folyóirat publikációs versenyt hirdet. Színvonalas tanulmányokat várunk elsősorban az új média, migráció, médiajog témáiban. Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft.

A 40000 és 20000 karakteres írásokat az címre várjuk, a honlapunkon megadott formátum figyelembevételével.

A beérkezett írásokat double-blind peer review (kétszeresen anonim lektorálás) módszerrel értékelik a szerkesztőség tagjai, illetve felkért bírálók.

A pályázatok beküldésének határideje: 2017. szeptember 30.

A szerkesztőség fenntartja a jogot, hogy megfelelő pályamunkák hiányában az eredményhirdetéstől eltekintsen, vagy kevesebb nyertest hirdessen.

Médiakutató 2009 nyár

Ács Péter:

A web mögött

A megvalósult internet felhasználásának népszerűsége abból fakad, hogy semmi nem hozza lázba jobban az embereket, mint a másik ember, vagyis az általa vagy vele összefüggésben létrehozott jelentésteli mintázatok. Ha a számítógépeket és hálózataikat felhasználjuk ezeknek a mintázatoknak az átvitelében, tárolásában, átalakításában, válogatásában vagy bármilyen feldolgozásában, akkor a lehetséges feldolgozás támadáspontjai azok az egységek lehetnek, amelyeket a digitalizálás során relevánsként kiemeltünk. A feldolgozás során a további feldolgozás számára gazdagodhat vagy éppen szegényedhet is ez a hozzáférhető relevancia, miközben a szóban forgó mintázat nyilvánvalóan többletrelevanciákkal rendelkezhet a szignifikációra nyitott ágens számára. A szemantikus web fogalma azt igyekszik megragadni, hogy miként lehet megőrizni vagy gazdagítani a digitalizált mintázatok relevanciáját annak érdekében, hogy a szignifikáció szempontjából is lényeges gépi feldolgozás megvalósítható legyen.

Len Kleinrock,1 az ARPAnet hajdani Hálózati Mérési Központjának vezetője, az internet elődjének egyik létrehozója, Stephen Segallernek adott interjújában így fogalmazott:

„Az ember–ember közti kommunikáció lázba hozta az embereket. A gép–gép közötti vagy az ember–gép közötti nem volt annyira érdekes. Ekkor valószínűleg fel kellett volna ismernünk azt a dolgot, amit ma már világosan látunk. Néhányan közülünk látták, hogy ez nagyobb dolog, mint amit szándékunk szerint létrehoztunk. Ez volt az első pillanat” (Segaller, 1998: 106).2

A dolgozatom egyik fókuszpontjában ez a felismerés áll. Elemzésemben körülhatárolás vagy egyéb hivatkozás nélkül hagyott terminusok esetében a kommunikáció participációs elméletének (Horányi, 2007) fogalomrendszerét használom. Ilyen fogalom például az ágens, vagy a felkészült ágens számára lehetséges szignifikáció.

Mintázat és architektúra

A mintázat a lehetséges szignifikáns, vagyis az érzékszervi modalitásunk, vagy talán tágabban a szignifikáció számára esetleg hozzáférhető állapotok vagy azok eltérései. Szokásos még konkrét dokumentumként is megnevezni a mintázat egészleges, manifeszt darabjait (például Szakadát, 2006: 169). Az ágensek számára a felkészültségeik által meghatározott keretek között nyitott lehetőség, hogy az adott mintázatot vagy mintázottságként (azaz valamilyen szignifikációra képes ágens feltételezésével végzett tevékenység eredményeként, konstrukcióként, produkcióként) vagy mint másik mintázat egyszerű következményeként előálló mintázatot, nyersként tekintsék, azaz esetlegesen ne is tekintsék szignifikánsnak. Ebben az elemzésben nem teszek különbséget a lehetséges mintázatok közt az alapján, hogy van-e nyelvi sajátosságuk.

A kommunikációs eszközök architektúrájának szokásos értelmezése (például Szakadát, 2006: 168–169) leírja az adott kommunikációs szerkezet és az érintett, részt vevő ágensek számossági viszonyait. Ennek alapján az architektúra azonosítja a dialógus vagy éppen a tömegkommunikációra jellemző közvetítettség rendszerét. A mesterséges intelligencia szakirodalma is használja az ágens és az architektúra fogalmát (Russell & Norvig, [1995] 2000: 69). Ez az értelmezés az architektúrát mint számítógép-szerkezetet azonosítja, elválasztva azt a rajta futó programtól. A számítógépekre értelmezett architektúra-fogalom kiterjeszthető. Tekintettel a hardver és a szoftver elválaszthatóságának dilemmáira és a számítógépek szintezett felépítésére, architektúraként értelmezhető az adott eszköz működését meghatározó struktúra állandó része.

A kommunikáció szempontjából az adott architektúrák értelmezésének lehetőségét két, egymástól elválaszthatatlan jelleg: a hozzáférés megteremtése és a tárolás/átalakítás mozzanatának együttese alkotják. A mintázatátalakítók a tapasztalható vagy elgondolható világ olyan fragmentumai, amelyek révén a mintázatok átalakulása vagy megtartása érthetővé, magyarázhatóvá válik. Vannak olyan mintázatátalakítók, amelyek tárgyi formát öltenek, míg mások csak elgondolhatóak. De mindettől függetlenül használhatóak vagy éppen csupán feltételezhetőek. Egy adott ágens (vagy ebben való megegyezés esetén ágensek) számára egy mintázatátalakítót kommunikációs eszköznek is nevezhetünk, amennyiben az érintett architektúrát az ágens elsősorban a szignifikáns mintázatokra vonatkoztatva tekinti relevánsnak. Ebben az értelemben a repülőgép akkor válik kommunikációs eszközzé, ha használatának magyarázatát elsősorban a maga után húzott hirdetési lobogóban találjuk meg, amely például egy terméket reklámoz, de nem tartjuk számon kommunikációs eszközként a hétrét összehajtott plakátot, amellyel a billegő asztal egyik lábát ékeljük ki.

Sokszor feltárhatóak a dolgok fizikai felépítéséből adódó olyan törvényszerűségek, összeköttetések, amelyek mintázatokat és más mintázatokat úgy kapcsolnak egybe, hogy azokat egyértelmű következményi viszonyba rendelik. E szabályszerűség révén válik hozzáférhetővé az architektúra, amelyet az elrendezettségére tekintettel kötött intelligibiliának nevezhetünk. Az elrendezettség itt azt jelenti, hogy nem véletlen kapcsolódásokról, hanem célszerűekről vagy másként funkcionálisakról van szó, a pusztán érthetőkkel, „csak” szimptomatikusokkal szemben. Ezeket a kapcsolatokat megfelelő elrendezésben mintázatokkal összefüggő műveleteknek is tekinthetjük. Léteznek olyan elrendezések, hogy az architektúra (a megfigyelt megfigyelő ágens feltételezésével együtt megfelelően értelmezhetővé váló) célja mintázatokra vagy mintázottságra vonatkozóan merül fel. Ebben az összefüggésben a megfelelő azt a kapcsolatot takarja, ahogyan és ami az architektúrában jelen levő intelligibilia révén adott, és lehetővé teszi, hogy azt egyrészt mint képességerősítőt, másrészt mint transzformátort tekinthessük. A megértés lehetséges a megfelelő szimptomatikus szignifikációra nyitott ágens számára (Horányi, 2007: 251). Könnyen értelmezhetőek ezek az architektúrák ágensként is.

Az architektúrához kötődő intelligibilia a funkció nyilvánosságát teszi megragadhatóvá a felkészült ágensek számára. Az ilyen felkészültség is használható problémamegoldásra a működés pontos feltárása nélkül is, mert az architektúra lényege, hogy nem leírás, hanem működőképesség, így hasznosításához referenciális tudáselemek is elegendőek. Vagyis lehetséges, hogy egy funkcionális architektúra segítségével úgy válnak érthetővé mintázatok, hogy közben nem válnak érthetővé a szó szimptomatikus értelmében. A digitális diktafon például annak ellenére is használható, hogy adott esetben a működése nem válik érthetővé a tárgyalható szintek mindegyikén.

A számítógépes rendszerek működésének megértése gyakorta a mérnökök számára sem a fizikai szintű folyamatok okozati rendszereinek feltárásán, és még csak nem is a tervezett alapállás célszerű felépítési modelljén, hanem a feltételezett ágenskonstrukciók modelljein alapszik, ha úgy tetszik, intencionális (Dennett, [1971] 1998: 8–17).

A számítógép-memória – a fentiekkel összefüggésben – a számítógépnek az a része, amely állapotaival olyan mintázatként értelmezhető, amely hozzáférhetővé is válhat. A számítástechnika matematikai modelljei a gép állapotait és ezek átmeneteit ragadják meg, például a Turing-gép matematikai konstrukciójában szereplő állapotok (Turing, 1950) is értelmezhetők mintázatként. A képernyő vagy más output-eszközök a megfelelő memóriát vagy annak egy részét teszik az érzékszervi modalitásaink számára hozzáférhetővé, de ugyanakkor az ezeken végzett átalakítási műveletek meghatározásában is a memória állapotai mint a működést vezérlő programok játszanak szerepet. A mintázatok tárolása, átalakítása, átvitele és megjelenítése megy végbe a hálózati informatika eszközeiben. A számítógép információkezelése a mintázatokon értelmezett műveletek univerzuma. A számítógépek működésének és hálózatainak matematikai modelljével kapcsolatban is találkozhatunk a mintázatszerű értelmezéssel. A leírásokban a mintázat úgy jelenik meg, mint különbség, eltérés, adott mennyiségre vetített megkülönböztető képesség.

Claude Shannon „A kommunikáció matematikai modellje” (Shannon, 1948) című tanulmányában megalkotja a kibernetikai elmélet kommunikációs modelljét. Ez az elemzés a folyamat értelmezését a fizikai és matematikai leírás talajáról adja meg. Shannon álláspontját jól tükrözi híres cikkének néhány mondata:

„A kommunikáció alapproblémája, hogy egy kiválasztott üzenetet teljesen vagy megközelítőleg azonos módon reprodukáljunk, vagyis juttassunk el az egyik pontból egy másik pontba. Az üzenetnek gyakran van jelentése; amire utal, vagy amin keresztül kapcsolata van valamilyen más fizikai vagy elméleti elemeket tartalmazó rendszerrel. Ez a kommunikáció szemantikai nézőpontja, és ez irreleváns a mérnöki probléma szempontjából. A fontos az, hogy az aktuális üzenet egy a lehetséges átvihető üzenetek közül. A rendszert úgy kell megtervezni, hogy minden lehetséges üzenet átvitelére alkalmas legyen, hiszen nem ismerhetjük a tervezés idején, milyen üzenetet kell majd továbbítani” (Shannon, 1948: 379).

A bitekre bontott adatokat reprezentáló elektromos jeleket változó számú párhuzamos fizikai csatornán, időben – az adott fizikai elrendezés függvényében alkalmazható ritmusban – sorban lehet átvinni. A vonatkozó műszaki megoldás tartalma, fizikai paraméterei Shannon elmélete szerint meghatározzák a legnagyobb átvihető információ mennyiségét. A különbség megállapítása, ha úgy tetszik a megfigyelt vagy másként kiválasztott állapotok, azaz a jel–nem jel szétválasztás szemiotikai mozzanatokat is felvet, amit Shannon nem tekintett saját leírása szempontjából lényegesnek. A műszaki szaktudományok kommunikációterminusa a fizikai kapcsolati réteg működését ragadja meg, és virtuálisnak nevez minden magasabb szintű, absztraktabb folyamatot (Tanenbaum, [1980] 1992).3

A számítógépek működésükben nem lépnek túl azon a tervezésük során kialakított problémakészleten, amelynek megoldására felkészítették őket. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem készülhetnek olyan tanuló algoritmusok, amelyek egy tágabb problématér változatos viszonyai közt egyre hatékonyabb és gyorsabb megoldásokat találnak, de azt igen, hogy nem tapasztaljuk a számítógép részéről, hogy például egy végtelen ismétlődéshez vezető feladatnak neki sem áll, váratlanul belátva ennek hiábavalóságát. A belátáshoz szükséges képességet Douglas Hofstadter a rendszerből való kilépés képességének (jumping out of the system) nevezi. Ezt a tulajdonságot a problémamegoldó emberi cselekvés részeként mutatja be:

„Arra gondolok, hogy egy gépet lehetséges oly módon beprogramozni egy rutinfeladatra, hogy a gép még a legnyilvánvalóbb tényeket sem tudja arról, amit csinál; az emberi öntudatnak azonban a legelválaszthatatlanabb sajátossága, hogy észrevesz bizonyos tényeket az emberi cselekedetek során” (Hofstadter, [1979] 2002: 36).

A fentiek ellenére gyakran találkozunk azzal, hogy a számítógépek meglepően vagy természetesen úgy viselkednek, mintha tudatában volnának szerepüknek, és kitapintható szándékaik mentén működnének közre feladataink megoldásában. Ennek jó példáját nyújtják a számítógépes játékok, vagy akár egy szövegszerkesztő program, amikor visszakérdez, hogy kilépés előtt nem kívánjuk-e menteni a megszerkesztett szöveget. Ez a viselkedés nyilvánvalóan a gép architektúrájából következik, amely teljes egészében tervszerűen épül fel. Amikor a gép működését meghatározó architektúra fokozatosan lekötésre kerül a hardver és szoftver rétegeken és a kapcsolódó egyéb adatokon keresztül (Tanenbaum, [1976] 2001: 20–28), ezzel együtt eldől, hogyan fog a gép viselkedni. Ha a programok készítői a gép működését úgy állítják be, hogy viselkedése a feltételezhető problématérhez kapcsolódó felhasználó megnyilvánulásaival összhangban releváns és részben akár szimbolikus legyen, akkor a gép működésének megértése úgy a legkönnyebb, ha a programozó szándéka szerint képzeletünkben megszemélyesítjük a gépet.

Csak egy évvel az után, hogy Ray Tomlison elküldte első e-mail üzenetét csoporttársainak, 1974-ben megszületett a hipertext fogalma is. Theodor (Ted) H. Nelson híres könyvet publikált, amely elölről a Computer Lib 'You Can and Must Understand Computers Now', hátulról a Dream Machines címet viselte. Húsz évvel a web általános elterjedése előtt arról szólt, hogy mindenkinek hozzá kell férni az új lehetőséghez, amely átalakítja a világot (Segaller, 1998: 130).

A számítógépek felhasználásával a mintázatok átalakításában és továbbításában új utak nyíltak. A programozhatóság funkcionálisan változatos alkalmazási környezeteket hozott létre, amelyek alkalmazkodóképessége nagyságrendekkel felülmúlja a korábbi rendszerekét, ahol az átvitel struktúrájára vonatkozó jellegzetességek nagyrészt a fizikai architektúra részei. Soha korábban a „Neumann-elvű” számítógépek alkalmazása előtt nem alkotott olyan eszközt az emberiség, amely a mintázatok átalakításában és továbbításában nagyobb funkcionális rugalmasságot, dinamikát mutatott volna, mint a ma hálózati kommunikációs rendszerei.

Digitalizálás

Az infokommunikációs eszközökbe integrált számítógépekkel együtt egyre több nyers mintázat alakul digitális jelfolyammá, és természetesen egyre több digitális jelfolyam alakul adott módon hozzáférhető mintázattá a spektáció, a megfigyelés számára. A digitalizálás során fontos, hogy az eredeti mintázatot olyan módon ragadják meg, amely minden olyan jelleget igyekszik megőrizni, ami a későbbi spektáció szempontjából lényeges, jelentésteljes, szignifikáns lehet. Tehát a digitalizálás egyúttal állásfoglalás az eredetileg hozzáférhető lényeges vonásai tekintetében.

Egészen más további feldolgozási lehetőséget nyit egy kép formájában digitalizált szöveg, mint egy olyan, amely a betűket és a megjelenítésükre vonatkozó információt külön-külön kódoltan tartalmazza. A karakterfelismerő programok (OCR-ek) átalakítják a képi információkat betűkódokká,4 ezzel lényegtelenként szelektálják ki a képpontok által kirajzolt betűk esetleges egyedi sajátosságait, állást foglalva a releváns és a nem releváns mozzanatok tekintetében. A zeneszámok kódolásánál alkalmazott népszerű veszteséges tömörítési algoritmusok arra a feltételezésre épülnek, hogy az adatfolyam később az emberi fül számára való megjelenítés, lejátszás szempontjából lényeges elemekre redukálható, és ez megoldható, mivel az egyes frekvenciamenetek szétválasztása matematikai módszerekkel lehetséges. A nem eléggé explicit strukturális elemek azonosítása a gép számára nagy gondot okoz. A számítógépek az ember képességeit messze meghaladó sebességgel válogatják, rendezik és dolgozzák fel az előre megadott (és a strukturális kötöttségek révén) releváns algoritmus alapján az adatokat. A gépek számára az alakfelismerés – a digitalizálás során általunk meghozott döntés keretében kijelölt egységek határait túllépő objektumok azonosítása – nehéz feladat. Az általánosított alakfelismerés probléma megoldásai elmaradtak az informatika diadalútjának menetritmusától. Egy digitalizált képi jelfolyamban (videostreamben) a számítógépek számára könnyen nyílik mód minden olyan automatikus átalakításra, amelynek alapja az egyenletesen pergő filmkocka (frame), az egyes pixelek színei vagy a pixelek elhelyezkedése a képernyőn, de a transzformációs algoritmus nem hivatkozhat „Pistára”, aki a képen látszik, vagy a góllövőre egy futballmeccsen. A weblapok keresése során rákereshetünk Newton nevére, de nem tehetjük fel a kérdést: milyen könyveket írt? Megfelelő struktúrájú adatbázis esetén, amelyben könyveket és szerzőket találunk olyan rendszerben, hogy egymáshoz való viszonyuk az adatszerkezetben kötött értelemmel ruházza fel az adatelemeket, a számítógép választ is ad a kérdésünkre. A válasz azonban csak akkor születik meg, ha a kérdés és a neki megfelelő struktúrájú adatbázis kapcsolódása létrejön. Természetesen könnyen megoldható volna a feladat, ha létezne olyan rendszer, amely képes volna megérteni az elérhető, nyelvileg reprezentált információtömeget, de ilyen feldolgozó rendszer pillanatnyilag igen korlátozottan, és a megértés terminusra vonatkozóan igencsak vitathatóan (Searle, [1980] 1996: 138) működik.

Gépi feldolgozási tevékenység csak a digitalizálás során rögzített vagy abból gépi feldolgozással létrehozható, felismerhető struktúrák mentén indulhat. Egy adatbázis szerkezete struktúrába rendezi az adattartalmat, leírja az entitásokat (egyedeket) és azok kapcsolatait. Az adott struktúra (feldolgozási-algoritmust meghatározó) programozó általi ismerete teszi lehetségessé, hogy az adatbázis alapú alkalmazások adatfeldolgozási tevékenysége oly sikeres legyen.

A számítógépek a mintázatokon átalakításokat is végezhetnek, aminek eredményeként azok tartalma meg is változhat. Ez az átalakulás akár azzal az eredménnyel is járhat, hogy olyan mintázatokat generálnak, tesznek hozzáférhetővé számunkra, amelyeket abban a konkrét formában nem komponált meg senki. Tehát a számítógépes rendszer nemcsak arra képes, hogy a máskor és máshol létrehozott vagy digitalizált mintázatokat valahol, valamikor reprodukálja – noha meglepő módon túlnyomó részben ez történik az internet alkalmazásaiban –, hanem arra is, hogy azokba beavatkozzon.

Egy keresőprogram eredményei olyan kapcsolódásokat állítanak fel, amelyeket sohasem terveztek meg vagy hoztak létre ebben a formában, de az összeállítás a kereső kérdés eredményeként önálló kvalitásként válik hozzáférhetővé, ahogyan a találatok egymásra is vonatkoztathatóak. Így a gép többletjelentést hozhat létre az adatok konstelláció­jára, sajátos együttállására nézve is, amelynek támadáspontjai nem csupán az esetlegesség, hanem a digitalizálás egységeiből jól származtatható, szóközökkel elválasztott szavak.

A hálózatba kötött számítógépeket gyakran arra használjuk, hogy egyszerű kommunikációs eszközök, képességerősítők módjára lehetőséget adjanak nekünk begépelt üzeneteink gyors és olcsó továbbítására, vagy éppen internetes alkalmazások segítségével telefonáljunk (skype, msn).

A beavatkozás lehetőségére tekintettel a számítógépes alkalmazások közvetítette mintázatok vonatkozásában a kapcsolódó és erre képes ágensek eldönthetik, hogy a gép szerepét, az architektúrát egyszerű közvetítőként, kommunikációs eszközként tekintik-e vagy szereplőként, és így virtuális ágens koncepciójában válnak-e a mintázatok relevánssá.

A szemantikus web

A weblapokon megjelenő webtartalom forrása nagyrészt adatbázisok szolgáltatta strukturált adatokból és a megjelenítést biztosító tágabb értelemben vett stílusból áll. A tágabb értelemben vett itt nem csupán CSS-t (Cascading Style Sheets) jelent, hanem a megjelenítést vezérlő kódokat is. A spektáció számára hozzáférhetővé váló komplexet tehát úgy alakítják ki, hogy a humán ágensek számára legyen szignifikáns. A szemantikus web technológiája azt jelenti, hogy ez a tartalom ne csak az ember számára legyen szignifikáns, hanem tartalmazzon olyan metaleírásokat is, amelyek általános értelemben tesznek lehetővé további feldolgozásokat. Technológiai szinten a web hátterében megjelenő XML (Extensible Markup Language, Kiterjeszthető Leíró Nyelv) önleíró adatforma nyitotta meg az utat ennek irányába. Az XML-technológiához kapcsolódóan fontos megemlíteni azt a rendszert is, amely leírja a leírásokban megjelenő kategóriák viszonyait, és ezzel gazdagabb teret enged a tovább-feldolgozásnak. Az úgynevezett ontológia azt jelenti, hogy a feldolgozás további tudás bevonását is lehetővé teszi (Antoniou & Harmelen, 2008: 17–21). A szemantikus web fejlődése nem mentes a vitáktól. A multimedialitás és a produktivitás területeinek átalakulása látványos fejlődést mutat, miközben a háttérben is fontos változások mennek és mentek végbe.

A webhasználat elterjedtségében is óriási az ugrás, elsősorban annak a felismerésnek köszönhetően, hogy a web nem csupán passzívan böngészhető: a tartalom, a mintázatok létrehozása valódi lehetőség a webfelhasználók számára. Technológiai szempontból az interaktív lehetőségek rendelkezésre álltak a webfejlődés korábbi szakaszaiban is, de használatba vételük új korszakot jelölt ki. A blog a legelterjedtebb olyan webalkalmazási család, amely emblematikusként tűnik fel a változásokról való beszédben (például Barta, 2007).

A szemantikus web fogalmához azonban szorosabban kapcsolódnak a háttérben lezajlott változások, amelyek az adatreprezentációban, az XML-technológia használatában mutatkoznak meg. Az XML mintázat feldolgozására képes lehet egy böngésző is a megjelenítési leírás alapján az XSLT (Extensible Stylesheet Language Transformations) felhasználásával. Ez azt jelenti, hogy az adatok és a megjelenítési logika szeparáltan érkezik a böngészőbe, és a kompozíciót a kliens állítja össze. Az XML használata megnyitja a lehetőséget, hogy részben egymásra épülő szolgáltatások legyenek kialakíthatóak. Ha tehát a szöveges adatok nem önmagukban, hanem metaleírásokkal együtt érhetőek el, akkor a gépi továbbfeldolgozás lehetősége is megnyílik.

A szemantikus web koncepcióját a W3C konzorcium (a web szabványosításával foglalkozó testület) propagálja, ahol Tim Berners-Lee, a web 1980-as kifejlesztője az egyik legerősebb támogatója az iniciatívának, azt várva ettől, hogy az információ és a jelentés összekapcsolódása a web eredeti víziójának megfelelően nagyobb jelentőséget kap majd, mint ami eddig megvalósult (Antoniou & Harmelen, 2008: 3).

Ez a perspektíva lehetővé teszi a rendszerek összekapcsolását és együttműködését, a releváns mozzanatok szűrését, a hatékonyabb keresést, az adatok feldolgozásából és egymásra vonatkoztatásából új többletjelentések keletkezését, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy az infokommunikációs eszközrendszer ne csak főként a hűséges mintázatátvitel területén, hanem virtuális ágensként is segíthesse a mindennapjainkat.

Felhasznált irodalom

Ács Péter (2002): Hálózat és kommunikáció. Találkozások a tudományterületek fogalmi ligetében. In: Janus. A 60 éves Horányi Özséb tiszteletére, X. évf. 2. sz. 155.

Antoniou, Grigoris & Harmelen, Frank van (2008): Semantic Web Primer. 2nd Edition. Cambridge, Massachusetts: The MIT Press.

Barta Judit (2007): Ha nem megy ellenük, csináld velük! Médiakutató, ősz, 101–123.

Dennett, Daniel C. ([1971] 1998): Az intencionális rendszerek. In: uő: Az intencionalitás filozófiája. Budapest: Osiris Kiadó, 87–106.

Hofstadter, Douglas R. ([1979] 2002): Gödel, Escher, Bach. Egybefont gondolatok birodalma. Metaforikus fúga tudatra és gépekre. Lewis Carroll szellemében. Budapest: Typotex.

Horányi Özséb (2007): A kommunikáció participációra alapozott felfogásáról. In: uő (szerk.): A kommunikáció mint participáció. Budapest: Typotex, 246–264.

Nelson, Ted: ([1982] 1996): Hipervilág – a szellem új otthona. In: Sugár János (szerk.): Hyper text + multi média. Budapest: Artpool Művészetkutató Központ.

Russell, Stuart J. & Norvig, Peter ([1995] 2000): Mesterséges intelligencia modern megközelítésben. Budapest: Panem, Prentice-Hall.

Searle, John R. ([1980] 1996): Az elme, az agy és a programok világa. In: Pléh Csaba (szerk.): Kognitív tudomány. Budapest: Osiris & Láthatatlan Kollégium Kiadó.

Segaller, Stephen (1998): A brief history of the internet. Nerds 2.01. New York: TV Books.

Shannon, Claude E. (1948): A Mathematical Theory of Communication. In: The Bell System Technical Journal, vol. 27 (July, October, 1948): 379–423, 623–656.

Szakadát István (2006): Új média, hálózati kommunikáció. In: S. Nagy Katalin (szerk.): Szociológia. Budapest: Typotex.

Tanenbaum, Andrew S. ([1980] 1992): Számítógép-hálózatok. Budapest: Novotrade.

Tanenbaum, Andrew S. ([1976] 2001): Számítógép-architektúrák. Budapest: Panem Könyvkiadó Kft.

Turing, Alen M. (1950): Computing machinery and intelligence. In: Mind. A Quarterly Review of Psychology and Philosophy, vol. LIX (Oktober 1950): no. 236. 433.

Lábjegyzetek

1
Len Kleinrock a számítástudományok professzora (UCLA University of California, Los Angeles) az ARPAnet Hálózati Mérési Központjának hajdani vezetője. Az első UCLA–Stanford összeköttetés bemérésén együtt dolgozott Bob Kahnnal.
2
Az idegen nyelvű idézetet saját fordításomban közlöm – Á. P.
3
Az adatkapcsolatban részt vevő, funkcionálisan elkülöníthető működési szinteket processzeknek nevezik. A processz-párokban úgynevezett virtuális kommunikáció zajlik (Tanenbaum, [1980] 1992). A processz-párok közötti összhang, közös nyelv az úgynevezett protokoll, vagy másként a működés megfelelő szintjéhez tartozó logikai kapcsolati leírás, amely alkalmas az adatátviteli működés magyarázatára és leírására (Ács, 2002: 155).
4
Gyakran nemcsak a betűket, hanem általánosított tipográfiai információkat is kódolnak.
Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink