Felhívás A Médiakutató c. folyóirat publikációs versenyt hirdet. Színvonalas tanulmányokat várunk elsősorban az új média, migráció, médiajog témáiban. Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft.

A 40000 és 20000 karakteres írásokat az címre várjuk, a honlapunkon megadott formátum figyelembevételével.

A beérkezett írásokat double-blind peer review (kétszeresen anonim lektorálás) módszerrel értékelik a szerkesztőség tagjai, illetve felkért bírálók.

A pályázatok beküldésének határideje: 2017. szeptember 30.

A szerkesztőség fenntartja a jogot, hogy megfelelő pályamunkák hiányában az eredményhirdetéstől eltekintsen, vagy kevesebb nyertest hirdessen.

Médiakutató 2009 tél

Terror

Tamási Erzsébet:

Sztereotípiák virágzása: a média és a női terroristák

A terrorista nők szenzációt jelentenek a médiában. A szenzáció mögött jól kirajzolódnak a mindennapokban és a tudományban egyaránt használatos nemi sztereotípiák. A terrorista nőkkel kapcsolatos médiakutatások megrajzolták a terrorista nők általános médiaképét. Ezek a nők a végső kétségbeesést szimbolizálják, sokkal inkább áldozatok, mintsem cinikus, civil polgárokat, köztük gyerekeket pusztító gyilkosok. A női merénylőt inkább áldozatnak tekintik, mint elkövetőnek, korábbi sérelmeinek feltárása, megmagyarázása együttérzést kelt. A férfi terroristával ellentétben a nő a „fekete özvegy”, aki erőszakhoz folyamodik, mert megfosztották a férfitól, megerőszakolták, elrabolták, családját kiirtották, agymosásban részesítették. Mindeközben a hasonló szociális helyzetű, magánéletével kínlódó terrorista férfiak iránt a média semmiféle szimpátiát nem tanúsít.

1. Nők, terrorizmus, tudomány

Hány nap az élet? Meddig érdekli a médiát egy-egy ember élete és halála?

A tudomány arra törekszik, hogy a lehető legtöbb oldalról mutasson be, írjon le társadalmi jelenségeket, összefüggéseket, törvényszerűségeket állapítson meg, ahelyett, hogy megítélje, és előítélettel átitatva terjessze azokat. A tudomány elsősorban megfigyel. Kérdése a „mi ez?” és a „miért ez?”, a lehetséges és többféle választ pedig körültekintően és sok nézőpontból interpretálja.

A politikának és a közösségek tájékoztatásának ettől lényegesen eltérő a célja. Nincs idő a részletekkel és a finomságokkal bíbelődni, csak a határozott, egyszerű, egyértelmű állítások hoznak szavazatokat és nézettséget, ezek lehetnek népszerűek, hatékonyak. A populáris, ha úgy vesszük, politikai és médiakommunikációnak szükségszerűen másként kell hangoznia, mint a tudományos értékeléseknek. Inkább állítások és ritkábban kérdések formájában jelenik meg. A megközelítés azonban nem változik: a terrorizmus kapcsán másként ítéljük meg a nőket, mint a férfiakat.

A terrorista nőkről szóló médiadiskurzus1 azonban minden műfaji különbözőség ellenére nem sokban tér el a tudományos elemzések fejtegetéseitől. Az ok igen egyszerű. Egyrészt a médiabeli közlések alapját és ezzel a hitelesség látszatát a szakma jeles képviselőinek nyilatkozatai és hosszabb-rövidebb írásaikra való hivatkozások adják (Talbot, 2001). Másrészt a terrorista nőktől származó közvetlen információk az újságírókon keresztül kerülnek nyilvánosságra, hogy interjúik, híradásaik azután szakirodalmi forrásként zárják a kört.

A terrorista nők szenzációként való tálalása a médiában igencsak új keletű: öngyilkossá kellett lenniük, hogy főcímként jelenjenek meg. Még jó néhány év telt el, mire a terrorista nők médiamegjelenítése tudományos kutatás vizsgálati tárgya lett.2

Elizabeth Gardner amerikai médiakutató 2007-ben összefoglaló tanulmányt készített a témában. A szerző 236 jelentős angol nyelvű lap3 női terroristákkal foglalkozó híranyagát vizsgálta meg, a 2001 és 2005 közötti időszakban. Ezek alapján összehasonlította a hivatalos állami szervek kijelentéseit, a tudomány képviselőinek megállapításait és a terrorista nők, valamint családtagjaik és ismerőseik nyilatkozatait. Mindezekből azt állapította meg, hogy az újságírók – nemüktől függetlenül – saját véleményükre támaszkodnak, ismert, közhelyszerű sztereotípiákat használnak, közléseiket személyes érzelmeik és benyomásaik határozzák meg, nem pedig az általuk is hivatkozott konkrét források (Gardner, 2007).

Arra a kérdésre, hogy mi motiválja a női terroristákat, három fő okot jelölnek meg a híranyagok. Az első helyen a nacionalizmus áll, ezt követi a bosszú, a harmadik helyen pedig a mártírium utáni vágy található. Igen érdekessé válik ez a sorrend, amikor a szerző összeveti a különböző forrásokkal. A bosszú mint késztető erő, minden válaszadó szerint lényeges. Meglepetésére csak maguk a terrorista nők nem hangsúlyozzák ezt a motívumot (lásd a táblázatot).4

Táblázat. A női terroristák motivációi a különböző források magyarázatai alapján

Motívumok újságírók női terroristák női terroristák barátai,
családtagjai
terrorista csoport tudósok kormány mások
Bosszú 47 0 57 13 33 0 57
Nemzeti, hazafias érzés 26 40 7 38 17 33 14
Női büszkeség 11 0 0 0 17 0 0
A mártírium iránti vágy 5 27 7 0 17 0 0
Menekülés a rossz helyzetből 5 7 0 38 17 0 14
Család, becsület védelme (redemption) 5 0 0 13 0 33 14
Vallási okok 0 27 0 0 0 0 0
Áldozattá válás 0 0 29 0 0 33 0
Hibás adatok 19 15 14 8 6 3 7

Forrás: Gardner (2007: 919)

Ugyancsak preferálják a nyugati médiumok és a tudományos elemzők is „a női büszkeség”, az „én is meg tudom tenni azt, amit a férfiak” elv kiemelését a terrorista nők késztetései közül (Talbot, 2001; Beyler, 2003), miközben ez az indíték egyáltalán nem szerepel a női terroristák, rokonaik, ismerőseik, csoportjaik nyilatkozataiban. Csak a női terroristák említenek azonban vallási okokat tettük elkövetésére, hasonlóképpen a mártírium iránti vágy is csak az ő nyilatkozataikban és nagyritkán a kutatók magyarázatai között tűnik fel. A médiahírek nem hangsúlyozzák ezt a motívumot.

Nemkülönben érdekes, miként oszlanak meg a magyarázatok a nők terrorista akcióinak okairól. A tudomány képviselői és az újságírók előszeretettel említik a hajtóerők között a feminizmust mint a női egyenlőség elérésének vágyát. Ezt az állítást azonban egyetlen más forrás sem erősíti meg, kiváltképp nem a terrorista nők és a hozzájuk közel állók.

Az elemzés azt mutatja, hogy a terrorista nők médiaábrázolása követi a tudományos megállapításokat, és a két alapvető megközelítést alkalmazza: a társadalmi, elvi okok szintjén magyaráz és – az esetek többségében – a személyes indíttatások és jellemzők szerint. A médiában a női terroristákat leginkább személyes indítékok vezérlik, és csak másodsorban motiválják elvi, politikai célok (Kimhi & Even, 2004). Ha női terroristákról van szó, a média nem elégszik meg az érintettek által közöltekkel, „alternatív magyarázatokat” keres (Patkin, 2004; Zedalis, 2008). A nacionalizmus, a vallási fanatizmus mellé társítja a bosszú, a mártírium, az önfeláldozás, a női büszkeség, a feminista öntudat, a családi, személyes tragédiák keltette harag motívumait.

Úgy tűnik, a média jobbára sztereotípiákkal dolgozik. Ez nem újdonság, a női bűnözők médiatálalásakor ugyanez figyelhető meg, sőt ez alól a kriminológiai szakirodalom interpretációja sem kivétel. A terrorista, ha nő, akkor gyermekkorában megerőszakolt, özvegyként kihasznált és felhasznált, de minden esetben áldozat, akinek oka, mentsége van tettére. A média szemében lehet bátor, heroikus áldozat, de csak ritkán hidegvérű gyilkos (Patkin, 2004: 86; Gardner, 2007: 924), akinek legfőbb jellemzője a kényszerítettség (Cunningham, 2003: 186). Ugyanakkor többen állítják, hogy a valóságban, azaz a terrorista nők vallomásai szerint, szinte semmilyen különbség nincs a férfi és női terroristák motívumai között (Patkin, 2004; Nacos, 2008; Zedalis, 2008).

A nyugati média „torzításai” természetesen nem kizárólagosak. A terrorista csoportok és a velük szimpatizáns sajtó hasonlóképpen ismeri, és a közönség, az olvasók együttérzésének elnyerése érdekében használja a nemi sztereotípiá­kat és az azokból adódó előnyöket. Addig, amíg a civilizáltnak mondott világ nőképe saját vágyott értékrendjének igazolását vetíti a női terroristákra (értsük ezen a férfiak általi és/vagy társadalmi elnyomást, a nők kizsákmányoltságát és alacsonyabb hatalmi pozícióját, a feminista elkötelezettség fontosságát, a gyengeségre, védtelenségre kényszerítettség hatását stb.), az ellenoldal (a „terroristák” oldala) is kihasználja ezt a nőkkel kapcsolatos „lovagiasságot”. Annál is inkább, mert a nőkre vonatkozó szerepelvárások gyökere univerzálisnak látszik.

Bizonyos elemzések szerzői felróják az Egyesült Államok nagy sajtóorgánumainak, hogy nemigen foglalkoznak a női terroristákkal. Robert L. Handley és Sara Stuckman (2005) 280 amerikai újság anyagának tanulságát összegezve állapítja meg, hogy az egyesült államokbeli média igen ritkán veszi tollára a női terroristákat, feltehetően azért, mert ezek a terrorcselekmények az országon kívül történnek.5 Az amerikai hivatalos álláspont ráadásul igen határozottan hangsúlyozza, hogy a terrorista az terrorista, nem számít, milyen nemű, korú, vallású, azaz minden szempontból megtagadja tőle a szimpátiának még a látszatát is. Mindennek ellenére, ha helyenként és időnként kikerülhetetlenül felbukkan a hírekben egy-egy női terrorista, a sajtó a szokványos sztereotípiákkal él: nem normális, ha nő erőszakot, ráadásul politikai, fegyveres erőszakot alkalmaz. A szerzők szerint az amerikai újságírók úgy tesznek, mintha a nők korábban soha sem vettek volna részt terrorista műveletekben, sőt természetellenesnek tartják a részvételüket. Extrém feminizmust, a nők ostobaságát, naivitását emlegetik, és meggyőződéssel állítják, hogy a nők csak kisegítők, mellékszereplők a terrorista csoportokban, és valójában csak a férfiak hatása, befolyása, kényszere alatt állnak.

A nyomaték kedvéért az amerikai média a terrorista nők leírásakor minden nőiesnek tartott hírelemet hangsúlyoz, feltünteti a nők életkorát, családi kontextusban szerepelteti, amatőr résztvevőnek állítja be őket, és legfőképpen áldozatnak, akire pusztán érzelmi felelősség nehezedik. A legritkábban esik szó a cselekmény politikai, társadalmi vagy éppen nacionalista indíttatásáról, hátteréről és az erőszak felelősségéről.

2. Az ellenséggyártás

Az egymással szemben álló közvetlenül érintettek, azaz az „ellenséges” csoportok homlokegyenest más oldalról interpretálják a női merénylők tetteit (Hasso, 2005; Patkin, 2004; Standish, 2007).

Az izraeli médiában a terrorista nők a nyugati nőmítosz alapján ítéltetnek és jeleníttetnek meg.6 Minden személyes, pikáns részletet, pletykát megírnak, mint amilyen a szerelmi életük, a válásuk, a gyerekeik és a meddőségük, a szüleikkel való kapcsolatuk, az iskolázottságuk és a szegénységük. Szóval mindaz megtalálható a cikkekben, ami csak igazolja a nőkről alkotott sztereotip filozófiát. Az izraeli újságok előszeretettel használják a „megerőszakolt arab nő” fordulatot, a női szégyent, a család tisztessége iránti önfeláldozást mint a beszervezhetőség fő okait.

Úgy tűnik, ha az éppen adott terrorista nő nem felel meg az előre gyártott képnek, „van másik”, jön a következő sztereotípia, az elváltsága, gyermektelensége okán családjától eltávolodó, renitens, elidegenedett, modern nőalaké, aki jobbnak látja, ha meghal, mert a családja számára teher, szégyen, persona non grata, nem elfogadható többé (Issacharoff, 2006; Yadlin, 2006).

A palesztin média szerint a fegyveres akciókban részt vevő nők egyenlő harcostársaik a férfiaknak, közös céljuk a nemzeti felszabadítás (Issacharoff, 2006), bátrak, hősnők, úttörők (Schweitzer, 2008). A palesztin média nem közöl személyes jellemzőket, részleteket sem a női, sem a férfi harcosokról. Száraz közlések és magyarázatok a jellemzők arról, miért is van szüksége a szervezetnek női katonákra. A nők részvételének legitimálását a nemzeti érzés, a szabadság és a függetlenség közös céljának elérésére alapozzák (Kimhi & Even, 2006; Yadlin, 2006). A férjezett nők, gyerekes anyák öngyilkos akcióit a súlyos társadalmi helyzettel, a végső elkeseredéssel, a hontalansággal és az állandó fenyegetettséggel indokolják. A nyilvános interjúk nemzeti, vallási üzenetekkel teltek. Ugyanakkor a frissen börtönbe kerülő, sikertelen akciókban részt vevő terrorista nők személyes motívumokat sorolnak fel, mint a másfajta élet utáni vágy, a családi kötöttségektől való szabadulás, de néha bosszú és bizonyítás is szerepel az okok között (Schweitzer, 2008; Berko & Erez, 2008). A börtönben töltött hosszabb idő után azonban megváltoznak a nők nyilatkozatai, és előkerülnek a heroikus, hős, nemzeti felszabadító, mély vallási meggyőződés vezérelte indokok (Berko & Erez, 2008).

Kettősség jellemző az orosz–csecsen konfliktus kapcsán megjelenő kommunikációra is. Az orosz média nevezte el a csecsen terrorista nőket „fekete özvegyek”-nek, azt állítva róluk, hogy családjukban megerőszakolt, elnyomott és megkínzott, bedrogozott lények, „zombik”, akiket saját környezetük kényszerített az öngyilkosságig fajuló akciókra. A zombiasításra igen jó példa Zarema Muzsikojeva 2003. július 9-ei akciója: egy moszkvai kávéházban sikertelen bombamerényletet hajtott végre. Elfogták és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, de az orosz hatóságok számos interjút, sőt televíziós szereplést is engedélyeztek számára. Az alap sztori szerint tizenévesen férjhez ment, gyereke van, férje elesett az oroszok elleni harcokban. Annak érdekében, hogy elkerülje a szokás szerint kötelező házasságot elhunyt férje testvérével, és megszabaduljon sógornője szolgaságától, hátrahagyta a gyerekét, és megszökött. Magával vitt 800 dollár értékű ékszert is. Munkát nem talált, így a hegyek között működő szélsőséges muszlim harcosokból álló csecsen terrorista táborba kényszerítették, ahol öngyilkos terroristának képezték ki. Elmondása szerint verték, és a tábor vezetője megerőszakolta, de nemcsak őt, hanem a táborban élő többi nőt is rendszeresen ütötték, szexuálisan használták és droggal tömték. Egy hónapos kiképzése után küldték a moszkvai akcióba. Elfogatásakor azt nyilatkozta: „Mi maradhatott más a számomra? Csak a szégyen. Ezért jelentkeztem és kértem, hogy mártírrá lehessek” (Sjoberg & Gentry, 2007: 105). Bár az orosz interpretáció az ellenség brutalitását volt hivatva hangsúlyozni, leginkább a csecsen nők iránti szimpátiát erősítette világszerte.

Egy 2003-ban készült orosz közvélemény-kutatás szerint a megkérdezett oroszok 84 százaléka azt gondolta, hogy a csecsen női öngyilkos merénylőket kényszerítik az öngyilkosságra, és csak három százalékuk hitte, hogy a merénylet önakaratuk megnyilvánulása. Sőt a nyugati médiában is az oroszok háborús akcióit teszik felelőssé a csecsen nők tetteiért (Stack & O'Connor, 2007: 96).

A csecsen interpretáció szerint viszont a nők az orosz elnyomás, szétbombázott életük, megölt családtagjaik, reménytelen, kilátástalan jövőjük, békétlen jelenük, eltűnt biztonságuk miatt vállalják a végső, öngyilkos bosszút (Speckhard & Akhmedova, 2008; Sjoberg & Gentry, 2007).

Az azonban tény, hogy a világ bármely táján keressük is, a média nem tesz említést kifosztott férfiakról, akiknek kiirtották családját, megölték feleségüket, anyjukat, lánytestvéreiket, szétbombázták házaikat, akiket megkínoztak, megerőszakoltak. Vezethette volna mindez őket is ellenálláshoz, gyilkos erőszakhoz, de ilyesmiről nem szól egyetlen hír sem. Úgy tűnik, a nők sokkal jobban használhatók az ellenséggyártó propagandához. A politikamentesség hangsúlyozása, a személyes indokok kiemelése illik a nők áldozatiságának bemutatásához. A háború logikájához alkalmazkodó propaganda ezzel hangsúlyosabbá teheti az ellenfél brutalitását, férfias kegyetlenségét, és nem utolsósorban a támadás és a védekezés véres, de morális igazságosságát.

Az ellenséggyártás ipari méretekben bányászható a fejlett világ terrorizmus elleni harcának médiaközvetítésében és a semmivel sem különböző a másik oldal, a terroristáknak nevezettek ellenpropagandájában. „A média része a háborúnak, a CNN sokkal fontosabb, mint a repülőgépek” – állítja a Hezbollah egyik vezetője (idézi Zedalis, 2008: 57).

3. Nők férfiszerepben

A terrorista nőkkel kapcsolatos médiaattitűdöket egyes kutatók a politikus nők megjelenítéséhez hasonlítják. Brigitte L. Nacos (2008) figyelemre méltó elemzése a médiát teszi felelőssé a nőkkel kapcsolatos sztereotípiák terjesztésében. Úgy véli, hogy a média a női terroristákra és a női politikusokra szinte ugyanazt a klisét alkalmazza, mégpedig a „nők férfiszerepben” sztereotípiát. Arra nem talált bizonyítékot, hogy akár a női politikusok, akár a női terroristák motiváció­juk, képességeik szempontjából tényszerűen megkülönböztethetők lennének.

Az általános médiaábrázolás szerint a nők a politikában az empátiát, a gyakorlatiasságot, a becsületességet képviselik, keményen dolgoznak, különösen az olyan, érzelmeket és az együttérzést igénylő területeken, mint az oktatás, az egészségügy, a szociális kérdések. Ezzel szemben a férfi politikusokra a kíméletlenség, a mérhetetlen ambíciók kielégítése és a keménység a jellemző. Nacos szerint a nőpolitikusokat norma alóli kivételnek, a politikában elvárttól eltérőnek jellemzi a média. Véleménye szerint, míg az elmúlt évtizedekben a női politikusokra ragasztott sztereotípiák – legalábbis a médiában – meggyengültek, addig a terrorista nőkkel kapcsolatosan ez nem mondható el.

Összegezve: a média előszeretettel használ bevált toposzokat a terrorista nőkkel kapcsolatosan. Mi más várható akkor, amikor a kutatások sem tárnak fel többféle okot és indokot, a média terroristanő-képe pedig jórészt a tudomány művelőinek munkáin alapul? Természetes, hogy a média számára nem a sokféle megközelítést megengedő, bizonytalan tudományos „hitelesség”, hanem a hírértékű, a különleges, a bombasztikus a fontosabb – és nyilvánvalóan ez a kifizetődőbb.

4. Példák a terrorista nők médiabeli megformálásának arzenáljából

4.1. A nő külseje

A média sosem feledkezik meg a terrorista nők külsejének részletes leírásáról, öltözékük, nőies megjelenésük hangsúlyozásáról. A női terroristák a cikkekben „izgalmasak, szívélyesek, szépek”, még a legbrutálisabb elkövető is „női vamp” a médiában. A hangsúly a nőies külső és a drasztikus, férfias tett közötti feszültségre esik. Ilyenkor szinte soha sincs szó a női terrorista elképzeléseiről, politikai elveiről.

Nacos (2008) összegzése szerint a női terroristák a médiában jobbára egyedülálló, „misztikus szexuális vonzerejű” nők, akiknek az elvesztett, többnyire férfi családtagokért való bosszú fontosabb, mint a politikai meggyőződés. A terrorista nők szexualizáltsága különösen az ír terroristák esetében vált hangsúlyozottá az angol sajtóban. A halál és a szex együtt említése, a „terror farmerban”, a „szőke bombázó” és a hasonló jelzők azt mutatják, hogy a terrorista nő csak szép, fiatal és szexi lehet (Steel, 1998). A „poszterlányka-terroristák” képei bejárták és járják a világot. Szép, szenvedő, vad, kiszolgáltatott arcok adnak hátteret annak a mondandónak, hogy a közönség szimpátiájának felkeltéséhez és megszerzéséhez elég nőnek lenni. A média kedvencei Leila Khaled, a palesztin gépeltérítő, Ulrike Meinhof lobogó hajával, Patty Hearst fegyverrel a kézben, Kim Hion Hui, a koreai gépeltérítő elegáns kiskosztümben vagy a fekete özvegyek titokzatos fátylak mögött – e képek mind veszélyes, izgalmas, fájdalmas és izgató színben láttatják a nőket. Azt közvetítik, hogy külső okok miatt szokatlan szerepben tűnnek fel, de mégsem ők az ördögök. A terrorszervezetek természetesen maguk is kihasználják a nők nyújtotta kedvező bemutatkozást. A Tamil Tigrisek (Liberation Tigers of Tamil Eelam) nagyon sikeres volt a nők médiafuttatásában. Aktív női harcosaik rendszeresen szerepeltek a sajtóban, könyveket írtak, interjúkat adtak, filmet készítettek róluk, de ugyanez elmondható szinte valamennyi hasonló szervezetről.

4.2. A szerelmes nő

Külön kategória a „terroristának lenni a szerelemért” ábrázolás. A szerelemtől elvakult nők követik a „démoni” férfit (Morgan, 1989). A Patty Hearst-imázs igencsak élő, a szerelmes nő, aki öl és bombát szerel, de meghalni is kész az imádott terroristáért.7 A zárt és titkosan működő csoportban a szexualitásnak lényeges szerepe van, az integritás fenntartásának szükséges eleme. Egyes csoportokban tiltott a tagok közötti szexuális kapcsolat, másutt – éppen a szervezett zártsága miatt – szinte kötelező:

„A szabad szerelem fontos elve a csoportnak. Nyilvánvaló, hogy a földalatti forradalmi akció miatt nem mehetnek az utcára és kereshetnek szexet a szokásos módon. Ezért a csoporttagok figyeltek egymás effajta igényeire is. Mégsem kényszerítettek senkit a csoportban szexre. De ha az egyik társ megkérte a másikat, az volt a bajtársi, ha igent mondott” (Patricia Hearstöt idézi Galvin, 1983: 26).

A vezér barátnőjének lenni azonban nem jelent egyben vezető pozícióba kerülést a nők számára. A szex meghatározza hatalmi súlyukat, de vezető szerepüket nem (Galvin, 1983).

4.3. Az „áttört üvegplafon”

A női terrorista az egyenlőség harcosa, a patriarchális társadalmi nyomás alól a szabadságért az egyenlőségnek ezt az akár deviáns útját kénytelen választani (Morgan, 1989; Nieves, 2006; Talbot, 2001). A média egy része szerint ott, ahol a nők erős elnyomás alatt élnek, ahol férfiak dominálnak az élet minden szegletében, a nők egyenjogúság utáni vágya olyan erős, hogy akár a terrorizmusig vezethet. A média különösen a muszlim nők öngyilkos merényleteit véli a férfi dominálta világ tarthatatlansága bizonyítékának.

Az 1970-es években azonban a német média hiszterizálta a terrorista nőket, úgy ábrázolva őket, mint akik férfiak akarnak lenni, de nem tudnak azonosulni teljesen a vágyott férfiképpel (Bielby, 2006). Az őrült hisztérikát ábrázolják az Ulrike Meinhofról közölt képeken, és ez a tendencia napjainkban is tart, amikor koponyájának vizsgálatáról vitáznak a sajtóban.8

4.4. A kemény nő, aki már keményebb is, mint a férfi

A média igencsak kedveli „a nő, ha kegyetlen, akkor fanatikusabb és végzetesebb, mint a férfi” sztereotípiát, az okot a nők bizonyítási kényszerében látja. Bár bizonyos fokig szimpatizál ezzel a típussal, de mégsem tartja „igazi nőnek”. Ő a rossz anya, aki fanatikus elveiért feláldozza nemcsak magát, hanem gyerekei jövőjét is. Az effajta ábrázolás a terrorista apák esetében elő sem fordul. A társadalom sokkal jobban fél az erőszakos nőktől, mint az erőszakos férfiaktól, sokkal fenyegetőbbnek tartja őket. Ha a nő a tradicionális férfiszerepet, az agresszor szerepét alkalmazza, és jól csinálja, akkor a férfiak a nőkkel szembeni legvégső fegyverüket: fizikai felsőbbrendűségüket veszítik el. A férfiak így kasztrálva érzik magukat. Ez a filozófia egy német militáns feminista csoport, a Die Rote Zora céljaiban meg is jelent. A női szerepváltás következtében megrendül a férfiak nők iránti bizalma, a rendőröket is arra oktatják, hogy egyetlen nőben se bízzanak. Ki várná a jól öltözött, csinos fiatal nőtől, hogy fegyvert rántson, bombát rejtegessen a kosztümje alatt? A nők ezért lehetnek sikeresebbek a terrorista akciókban, mert a meglepetés, a váratlanság erejével hatnak. A férfiak attitűdje szerint, ha egy nő kezében bár fegyver van, akkor sem támadhat rá, mert mindennél erősebb az a kulturális és morális bevésődés, amely a nők, a gyerekek, a gyengébbek védelmezését írja elő.

5. Médiahatás

A kérdés természetesen az, hogy milyen hatást vált ki és milyen veszélyt jelent a nőkkel kapcsolatos sztereotípiák médiaalkalmazása a terrorizmus szempontjából.

A médiaelemzők szerint a „női paradoxon” jelensége a terrorizmus elleni harc lényeges pontja. Nacos (2008) úgy értelmezi, hogy a nemi sztereotípiák meggátolják a szembesülést a valósággal. A kicsi, védtelen, morálisan tiszta, empatikus nő, aki, ha gyilkossá válik, csak kivétel, véletlen, meglepő lehet (Schweitzer, 2006). Ez a kép váratlanná és veszélyessé teszi a terrorista nőt (Cunningham, 2003), akinek sokkal nagyobb esélye van arra, hogy sikerrel hajtsa végre a tervezett terrorcselekményt, mint egy férfinak (Rush & Schafluetzel-Iles, 2007). Ki gondolná, hogy a terhesnek álcázott nő derekán bomba van? Egy csadorba öltözött nő megmotozhatatlan? Gyanakodnának-e az elegáns, visszafogott sminkű, kosztümös hölgyre? A terroristák éppen olyan jól ismerik és használják az általános nemi sztereotípiákat, mint bárki más (Cunningham, 2003). A nők könnyebben közel kerülhetnek a „célpontokhoz”, erre számtalan példát mutat a történelem, Marat gyilkosától, Charlotte de Corday d'Armont-tól Vera Zaszulicson át Danuig, Radzsiv Gandhi gyilkosáig.

Az angol nyelvű hírekben az öngyilkos terrorista nő említett sztereotípiáit hasonlóképpen variálják. A bosszúálló ribanctól az anyaságra képtelen nő képén át az agymosott áldozat és a szexis gyermeklány sztereotípiájáig terjedhet a skála (Sternadori, 2007).

A médiaábrázolást meghatározza a nőiesség és az erőszak összekapcsolása és a róluk szóló hiedelmek kiaknázása. A gyilkos erőszakot alkalmazó nő önmagában is hírértékű, ám ha ez még öngyilkossághoz is kapcsolódik, megduplázódik a hír értéke. Az egyes híradások előszeretettel ragadnak ki egy-egy sztereotípiát, és fűznek köré sztorit.

Egyes jóslatok szerint a következő évtizedben – éppen a bevésődött médiasztereotípiák segédletével – megnő az öngyilkos merényletet elkövető nők száma (Davis, 2007).9

6. A média üzenete

A médiakutatások végső megállapítása, hogy a női terroristákról az első említések óta változatlan szemlélettel írnak (Sternadori, 2007). Ugyanaz az öt alapsztereotípia és azok kombinációi adják a „friss” híradások alapját is (Talbot, 2001).

Így a terrorista nő

  1. extrém feminista;
  2. férfi révén kerül a csoportba;
  3. sohasem főszereplő, hanem kisegítő, támogató szerepe van;
  4. amatőr, naiv, a harcászathoz nincs elegendő szellemi képessége;
  5. nőségét megtagadó, antinő.

A terrorizmus számára nélkülözhetetlen eszköz a média – akár támogatóan, akár ellenharcosként lép fel. A terrorista egyik fő célja, hogy szimpátiát keltsen, de legalábbis megzavarja a közvéleményt a döntésében. Hazafi vagy könyörtelen gyilkos? Ellenség vagy leigázott? Ezt az alapvető morális ellentmondást erősíti a média (Sükösd, 1999). Az öngyilkos terroristanők igen jó alanyok az effajta üzenet közvetítéséhez. Azzal, hogy saját életük is a tét, ráadásul nők, megváltoztatták a terrorizmus korábbi médiaüzenetét. A hidegvérű tömeggyilkosok helyét olyan elkövetők veszik át, akiknek morális helyzete alig különbözik áldozataikétól: mindkét fél áldozatnak tűnik. A nők részvétele tehát erőteljes üzenet, elmossa a különbséget az áldozat és az elkövető között. Akárhogy nézzük, a nyugati világban is általánosan (tehát a nők által is) elfogadott az a sztereotípia, hogy a nők védelemre szoruló, békésebb lények. Az életadó nő misztikus jelképe nem tűri az erőszakos, pusztító nő imázsát, legfeljebb ha életének feláldozása a végső kétségbeesés, kiúttalanság – tehát végső soron a gyengeség – jele. Mindeközben a hasonló szociális helyzetű, magánéletével kínlódó terrorista férfiak iránt a média semmiféle szimpátiát nem tanúsít (Issacharoff, 2006).

Néhány feminista csoport ezeket az eseményeket úgy interpretálja, mint jelentős haladást a nők egyenjogúsításában. Az öngyilkosságot a patriarchális arab férfivilág elleni tiltakozásként, a férfiakkal való egyenjogúságként értelmezik. Ugyanakkor megtaláljuk ennek ellenkezőjét is: Elaine Donnelly szerint a női terrorizmus „nem egy lépés előre az egyenjogúság felé, hanem visszalépés a civilizáció útján” (Donnelly, 2003).10

A kutatók a női terrorizmus legriasztóbb hatását a következő generáció mentalitásának formálásában látják (Gunawardena, 2006). Ezek a nők szimbólumok, példaképek egy adott közösségben. A terroristák a gyerekek számára a hőst személyesítik meg, szerepmodellt jelentenek, akikhez hasonlókká szeretnének válni, és úgy meghalni, mint ők. Különösen jelentős gond ez olyan országokban, mint Srí Lanka, ahol a népesség fele gyerekkorú:

„Felnő egy generáció, amely nem látott mást, csak háborút, nem hallott mást, csak kormányellenes vagy tamilellenes propagandát. Mire felnőnek, csak az erőszakot tapasztalták meg. Egy generáció teljességgel elvész a háborúban” (Gunawardena, 2006: 89).

Hasonló a helyzet minden olyan társadalomban, ahol mindennaposak a politikai gyilkosságok, a háborúk és a merényletek, a gyerekeknek nincs lehetőségük a normális tanulásra, békés életre, sok helyütt még otthonra és élelemre sem. Megrendítő, hogy 6 és 11 év közötti palesztin gyerekek arról álmodnak, hogy egyszer majd öngyilkos harcosként, bombával a derekukon halnak meg (Zedalis, 2008: 61). Ez a mártírium iránti vonzalom a nők esetében is kimutatható, ráadásul irántuk sokkal megértőbb a közvélemény és a média is.

7. Férfiak és médiasztereotípiák

A legnagyobb sajnálatomra és igyekezetem ellenére nem találtam tudományos igényű és gender szempontú médiaelemzést a terrorista férfiakról. Debra Zedalis írja:

„Bár a női és férfi öngyilkos terroristákat nem elemezték vagy hasonlították össze szisztematikusan, úgy tűnik, a férfi terroristák sokkal kevesebb médiafigyelmet kaptak, talán azért is, mert sokkal több a férfi öngyilkos terrorista, így a közönség elvesztette az érdeklődését az egyes szereplők személyes élettörténete iránt” (Zedalis, 2008: 56).

Az összecsipegetett információk alapján mindössze két sztereotípia formálódik a médiában:11

  1. Ha a magát civilizáltnak nevezett nyugati sajtót figyeljük: a terrorista férfi kegyetlen, vérengző, morálisan felmenthetetlen eszközökkel harcoló, felkészült gyilkos, nők és gyerekek megerőszakolója és elnyomója.
  2. Ha a terroristaként megnevezettek szólalnak meg: népe, közössége szabadságáért, függetlenségért küzdő, vallását mindenek elé helyező, csoportja nőtagjaiért és gyerekeiért felelős, becsületét védő, életét is feláldozni képes harcos.

Milyen férfinak kell lennie a terrorizmus ellen harcolónak? Népe, közössége szabadságáért, függetlenségért küzdő, a demokráciát és az emberi jogokat mindennek elé helyező, csoportja nőtagjaiért és gyerekeiért felelős, becsületét védő, életét is feláldozni képes harcosnak…

Mit gondol a „terrorista” ellenfele férfiasságáról? Gyáva, férfihoz nem méltó, nők szoknyája mögé bújó, más népek, kultúrák szokásait nem tisztelő, gazdasági és politikai érdekeikért bármire képes, képmutató, a pénz hatalmával visszaélő gyilkosok.

Féligazságok, hazugságok, képmutatás, hősiesség, emberség, érdekek.

Nézőpont kérdése. Áthidaló megoldásként maradnak a jó öreg sztereotípiák.

Irodalom

Berko, Anat & Erez, Edna (2008): Martyrs or murderers? Victims or victimizers? The voices of would-be palestinian female suicide bombers. In: Ness, Cindy D. (ed.): Female Terrorism and Militancy. Agency, utility, and organization. Routledge: New York, pp. 146–166.

Beyler, Clara (2003): Messengers of Death. Female Suicide Bombers. Israel's International Policy Institute for Counter-Terrorism-International Terrorism. http://www.ict.org.il/Articles/tabid/66/Articlsid/94/currentpage/20/Default.aspx (utolsó letöltés: 2009. május 7.).

Bielby, C. (2006): „Bonnie und Klied”. Female Terrorists and the Hysterical Feminine. The University of Edinburgh Postgraduate Journal of Culture and Arts, Issue 2. Spring

Cunningham, Karla J. (2003): Cross-Regional Trends in Female Terrorism. Studies in Conflict and Terrorism, vol. 26. no. 3. pp. 171–195.

Cunningham, Karla J. (2007): Countering Female Terrorism. Studies in Conflict and Terrorism, no. 2. pp. 113–129.

Davis, Jessica. (2007): Women and Terrorism in Radical Islam: Planners, perpetrators, patrons? Centre for Policy Studies, http://cfps.dal.ca/. (utolsó letöltés: 2009. április 21.).

Donnelly, Elaine (2003): Female Trouble. National Review Online, March, 27, http://article.nationalreview.com/ (utolsó letöltés, 2009. június 2.).

Galvin, Deborah, M. (1983) The Female Terrorist: A Socio-Psychological Perspective. Behavioral Sciences and the Law, vol. 1. no. 2. pp. 19–32.

Gardner, Elizabeth (2007): Is there method to the madness? Worldwide press coverage of female terrorists and journalistic attempts to rationalize their involvement. Journalism Studies, vol. 8. issue 6. pp. 909–929.

Graebner, William (2008): Patty's Got a Gun: Patricia Hearst in 1970s America. Chicago: University of Chicago Press.

Gunawardena, Arjuna (2006): Female Black Tigers: A Different Breed of Cat? In: Schweitzer, Yoram (ed.): Female Suicide Bombers: Dying for Equality? Tel Aviv University: Jeffee Center for Strategic Studies, pp. 81–90.

Handley, Robert L. & Struckman, Sara (2005): Conflicting Images. Representations of Women Terrorists in U.S. Newspapers. Association for Education in Journalism and Mass Communication Annual Convention, San Antonio, Central Michigan University, AEJMC Archives.

Hasso, Frances S. (2005): Discursive and Political Deployments by/of the 2002 Palestinian Women Suicide Bombers/Martyrs. Feminist Rewiev, vol. 81. no. 1. pp. 23–51.

Issacharoff, Avi (2006): The Palestinian and Israeli Media on Female Suicide Terrorists. In: Schweitzer, Yoram (ed.): Female Suicide Bombers: Dying for Equality? Tel Aviv University: Jeffee Center for Strategic Studies, pp. 43–50.

Kimhi, Shaul & Even, Shemuel (2004): Who are the Palestinian Bombers? Terrorism and Political Violence, vol. 16. no. 4. pp. 815–840.

Kimhi, Shaul & Even, Shemuel (2006): The Palestinian Bombers. In: Victoroff, Jeffrey, Ivan (ed.): Tangled roots: Social and psychological factors in the genesis of terrorism. NATO Public Diplomacy Division, IOS Press, pp. 309–321.

Lemish, Dafna (2004): Exlusion on Marginality: Portrayals of Women in Israeli Media. In: Ross, K. & Byerly, C.M. (eds): Women and Media: International Perspectives. Wiley- Blackwell, pp. 39–59.

Morgan, Robin (1989): Demon Lover: On the Sexuality of Terrorism. London: Piatkus.

Nacos, Brigitte L. (2008): The portrayal of female terrorists in the media: similar framing patterns in the news coverage of women in politics and in terrorism. In: Ness, Cindy D. (ed.): Female Terrorism and Militancy. Agency, utility, and organization. New York: Routledge, pp. 217–236.

Nieves, G.(2006). Gender, Inequality, the Desire for Politcal Self-Determination and a Longing for Revenge. Three main Causes of Female Suicide Bombers Suicide Bombers, http://www.mountsaintvincent.edu/SupportFiles/Files/Female_Suicide_Bombers.pdf (utolsó letöltés: 2009. április 7.).

Patkin, Terri Toles (2004): Explosive Baggage: Female Palestinian Suicide Bombers and the Rhetoric of Emotion. Women and Language, vol. 27. no. 2. pp. 79–88.

Rush, Jeffrey P. & Schafluetzel-Iles, Elizabeth (2007): Fem Fatales: The Evolution and Significance of Female Involvement in Terrorist Networks and Sucide Bombing. Professional Issues in Criminal Justice, vol. 2. no. 1. pp.53–79.

Schweitzer, Yoram, ed. (2006): Female Suicide Bombers: Dying for Equality? Jeffee Center for Strategic Studies, Tel Aviv University.

Schweitzer, Yoram (2008): Palestinian female suicide bombers: virtuous heroines or damaged goods? In: Ness, Cindy D. (ed.): Female Terrorism and Militancy. Agency, utility, and organization. New York: Routledge, pp. 131–145.

Sjoberg, Laura & Gentry, Caron E. (2007): Mothers, Monsters, Whores: Women's Violence in Global Politics. London & New York: Zed Books.

Speckhard, Anne & Khapta, Akhmedova (2008): Black widows and beyond: understanding the motivations and life trajectories of Chechen female terrorists. In: Ness, Cindy D. (ed.): Female Terrorism and Militancy. Agency, utility, and organization. New York: Routledge, pp. 100–121.

Standish, Katerina (2007): Human Security and Gender: Female Suicide Bombers in Palestine and Chechnya. Peace and Conflict Review, vol. 1. issue 2. pp.1–39.

Stack-O'Connor, Alisa (2007): Picked Last: Women and Terrorism. Joint Force Quarterly, issue 44. 1st quarter, pp. 95–100.

Steel, Jayne (1998): Vampira: Representations of the Irish Female Terrorist. Irish Studies Review, vol. 6. no. 3. pp. 273–284.

Sternadori, Miglena Mantcheva (2007): Sexy, Tough or Inept? Depictions of Women Terrorists in the News. Feminist Scholarship Division, 2007 Conference of the International Communication Association, San Francisco, http://www.allacademic.com.meta/p172098-index.htm/ (utolsó letöltés: 2009. május 9.).

Sükösd Miklós (1999): A terror színháza, avagy a publicitás oxigénje. Belügyi Szemle, 12. sz.

Talbot, Rhiannon (2001): Myths in the Representation of Women Terrorists. Eire-Ireland, Journal of Irish Studies, vol. 35. nos. 3–4. pp. 165–186.

Yadlin, Rivka (2006): Female Martyrdom: The Ultimate Embodiment of Islamic Existence? In: Schweitzer, Yoram (ed.): Female Suicide Bombers: Dying for Equality? Tel Aviv University: Jeffee Center for Strategic Studies, pp. 51–61.

Zedalis, Debra D. (2008): Beyond the bombings. Analyzing female suicide bombers. In: Ness, Cindy D. (ed.): Female Terrorism and Militancy. Agency, utility, and organization. New York: Routledge, pp. 49–68.

Lábjegyzetek

1
A terrorizmusról és a politikai erőszakról lásd a lapunkban közölt következő írásokat: Katona Éva: „Metafizikai mutáció és a magyar újságírás. Mi történt a hazai szerkesztőségekben szeptember 11-én?” (2001. tél); „Radikális tanácstalanság. Egy konferencia hozzászólásai” (2002. tavasz); Rita D. Jacobs: „Szüntelen zaj. Egy amerikai médiamán vallomásai egy évvel szeptember 11-e után” (2002. ősz); Dessewffy Tibor–Dányi Endre: „A beomló idő és a technológia szövedéke” (2002. ősz); Szabó Sára: „Katasztrófamaraton avagy »a tények gigantikus elkendőzése«. Az ikertornyok elleni merénylet élő közvetítése” (2004. tél); Erdélyi Angelika: „Olaj a tűzre? Politikai erőszak a televíziós hírműsorokban” (2008. tavasz) – a szerk.
2
Írásom a médiakutatások tudományos megállapításait gyűjtötte össze, nem a médiában megjelent különféle híradásokat, interjúkat, információkat.
3
Ausztrál, kanadai, angliai, ír, izraeli, skót, szingapúri, új-zélandi és amerikai napilapok híranyagai alkotják a szerző információs bázisát (Gardner, 2007: 917).
4
A forrás kiválasztása meghatározó, ebben az estben ez nyilvánvaló. A szerző nem számol olyan híranyaggal, amely a bosszú motívumát hangsúlyozná, például a csecsen terrorista nők eseteivel.
5
A megállapítások 50, a New York Timesban megjelent cikk alapján születtek (Handley & Stuckman, 2005).
6
Az izraeli médiában megjelenített hétköznapi, átlagos nő képe teljesen ugyanazt a nemi sztereotípiát közvetíti, mint a világ bármely más sajtója, így a palesztin is (Lemish, 2004).
7
Patricia Hearst a Hearst sajtóbirodalom örököse, William Randolph Hearst amerikai sajtómágnás unokája, akit 1974-ben az SLA (Symbionese Liberation Army) nevű amerikai baloldali városi gerillaszervezet elrabolt. A 19 éves Patricia később beleszeretett elrablójába, és vele együtt több akcióban is részt vett. Elfogták, egy bankrablás miatt 35 évre elítélték, majd hét évre enyhített büntetésének 22 hónapnyi letöltése után szabadult. Ma családanya, volt testőréhez ment férjhez, két lánya van (Graebner, 2008).
8
Meinhofs Gehirn wurde heimlich untersucht. NetZeitung.de, 2002. november 10. http://www.netzeitung.de/politik/deutschland/214748.html (utolsó letöltés: 2009. május 7.).
9
Ehhez képest a híradások alapján 2009 közepén úgy tűnik, az öngyilkos cselekmények Irak területére szűkültek, és csökkent a női elkövetőkről beszámoló híradások száma is.
10
Elaine Donnelly jeles amerikai feminista közéleti személyiség, a Center for Military Readiness elnöke.
11
Ha elég bátor lennék, azt írnám, hogy a tudományban is ugyanez a két felfogás létezik a férfiakról…
Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink